|
|
"A VILÁG SZÉGYENE"
Beszélgetés Simon Judittal
1988-ban, frissen végzett szemészként lehetetlen körülmények között,
titkárnőnek való munkát kaptam csak. Úgy gondoltam, külföldön
próbálkozom, és először csak pár hónapra, az Egyesült Államokba mentem.
Később aneszteziológus férjemmel letelepedtünk, két éven át kutattunk,
és csak ezután dolgozhattunk orvosként. Szerencsére, mindketten kaptunk
állást, és 17 éve New Jerseyben, New York város mellett
élünk.
Mindig szerettem volna fejlődő országban
dolgozni, már az egyetemi évek alatt készültem, hogy elmegyek Afrikába,
de akkoriban csak nagyon komoly okkal lehetett évet halasztani. Közben
megszülettek a fiaink, az egyik 15, a másik 12 éves, és amíg kicsik
voltak, fel sem merült a kérdés, hogy a napi munkán kívül bármi másra
jutna idő. 2003-ban azonban már elég nagyok voltak, így amikor levelet
kaptam egy nőgyógyásztól, amelyben egyhetes mexikói útra hívott,
megragadtam az alkalmat. Személyesen nem ismertem ezt az orvost, de
később megtudtam, hogy az összes, körülbelül háromszáz New Jersey-i
szemésznek írt levelet, és egyedül én válaszoltam. Felhívtam telefonon,
elmondta, hova mennénk, és az utazást már nekem kellett megszerveznem.
Az úticélunk egy kis mexikói falu volt, Ocotepec, amelynek mintegy
hatezer lakosa rendkívül nagy szegénységben él. Éhen nem halnak, de
erősen alultápláltak, és gyakorlatilag mindenki tébécés. A lakosság
fele egyáltalán nem tud spanyolul, a saját nyelvüket beszélik, a
zoque-t, ezért nem tudnak beilleszkedni, munkát kapni. A lustaság nem
genetikus, hanem kulturális jellemzőjük: egyszerűen nem szokás
dolgozni, a férfiak nagy része egész nap tétlenül üldögél. Nagyon
alacsony színvonalon élnek, ha valaki megbetegszik, vagy meggyógyul
vagy meghal. Sokáig út sem volt, a mintegy 120 kilométerre fekvő
fővárosba, Tuxla-Gutierrezbe 6-7 óra alatt lehetett bejutni a földúton.
Mostanra építettek aszfaltozott utat.
A nőgyógyász, aki megkeresett, és fogorvos
férje úgy került Ocotepecbe, hogy egy progresszív, főleg szociális
munkát végző katolikus rend, a szaléziánus apácák árvaházába küldték
tizenhat éves kamaszfiukat két hónapra dolgozni, hogy megtanuljon
spanyolul és helyreálljon az erkölcsi értékrendje. Sajnos, Amerikában a
gyerekeket általában rettenetesen elrontják, csak az számít, kinek
mekkora a háza, az autója, mennyi a pénze. Szerették volna, ha mást is
lát az életben, és a gyerek remekül beilleszkedett, mexikói barátai
lettek és tökéletesen megtanult spanyolul. A szülők, akik egyébként
egyáltalán nem vallásosak, annyira hálásak voltak az apácáknak, hogy
megkérdezték, miben segíthetik munkájukat. Az árvaház vezetője azt
kérte, nyújtsanak valamiféle egészségügyi ellátást az ottani szegények
számára. Az árvaház Mexikó legdélebbi és legszegényebb államának,
Chiapas-nak a fővárosában van, és az orvosok végül nem is oda mentek,
mert a városban legalább van orvos, hanem Ocotepecbe, ahol szintén
működik egy zárda, de majdnem teljesen elzárt a külvilágtól. A házaspár
először felmérte a terepet, a fogorvos fogakat húzott, a nőgyógyász
megvizsgálta a nőket, antibiotikumot és más gyógyszereket osztogatott.
Hét év óta félévenként visszatérnek, egyre nagyobb és nagyobb
csapattal, és rengeteg gyógyszert visznek magukkal. Amikor először
velük tartottam, nem sokat tehettem, mert borzalmasak voltak a
körülmények. A harmadik világban élőkön szemészetileg leginkább
hályogműtéttel lehet segíteni. A vakság első számú oka a szürkehályog.
A zöldhályog a harmadik világban technikai okok miatt nem gyógyítható,
de a szürkehályog harmincperces műtéttel eltávolítható. A világ
szégyene, hogy ennek ellenére 20 millió ember szürkehályog miatt vak a
világon, és ez a szám évről évre növekszik. Indiában öt dollárt kell
fizetni egy ilyen műtétért, de rengeteg ember még ezt sem engedheti meg
magának, és a vakság miatt nemegyszer a szó szoros értelmében éhen hal.
Hacsak nincs szerencséje, és nem viseli gondját valaki, a harmadik
világban a vakság egyenlő a halállal. Ismerek olyan orvost, aki azért
lett éppen szemész, mert úgy gondolta, az összes orvosi szakma közül
ezzel segíthet legtöbbet. A belgyógyászok például nem sokat tehetnek,
mert a krónikus betegségek kezeléséhez folyamatosan ott kellene
tartózkodniuk. Legfeljebb kiosztanak fájdalomcsillapítókat, és a
betegek néhány napig-hétig jobban vannak, de a problémák nem oldódnak
meg. A falusiak rendszerint nem értik, hogyan kell a gyógyszereket
szedni, a "gyógyító tabletta" koncepciója idegen számukra,
gyógyfüvekhez és varázslathoz szoktak. Később hallottuk, hogy végül a
gyerekek golyóztak a tablettákkal a porban. A fogorvos is csak fogat
húzhat, ami sokat segít, mert egyes betegek évekig szenvednek a
fájdalomtól. A fővárosba persze elmehetnének, hogy pár dollárért
kezeltessék magukat, de ezek az emberek még az utazás költségét sem
tudják kifizetni, és Mexikóban senkit nem kezelnek ingyen.
A szemészek eredményei azonban valóban jelentősek: aki a műtét előtt vak volt, utána látott.
Többször visszatértem Ocotepecbe, de az utazás
előkészítése komoly feladat. Elsősorban műszereket kellett szereznem:
lámpát, mikroszkópot. A volt főnökömtől kaptam 30-40 éves, de még
működő műszereket. Szemcseppeket, szemüvegeket vittünk, ezeket
többnyire ingyen kaptam különféle cégektől. Másodjára egy kanadai és
egy mexikói szemésszel mentem, és ez sokat segített, mert akkor még nem
tudtam spanyolul, de ők mindketten folyékonyan beszéltek. A
gyógyításhoz társakat találni nem annyira nehéz, mert Amerikában is sok
rendes, segítőkész ember van, aki szívesen feláldoz egy hetet a
szabadságából, és vállalja a költségeket, de olyanra nem találtam, aki
a szervezésben, pénzszerzésben segített volna. Ez rengeteg munkát,
telefonálást, e-mail-írást jelent, hogy összeszervezzem az embereket,
és az ottaniakkal is elrendezzem, hogy felkészüljenek a fogadásunkra.
Ocotepecben kaptunk egy iszonyatosan koszos helyiséget, hogy ott
rendeljünk. Az apácák már hetekkel korábban kihirdették a templomokban,
hogy minél több beteg jöjjön el. Naponta több száz embert vizsgáltunk
meg, és kiosztottuk a szemüvegeket, főleg olvasószemüvegeket. A nagy
részük ugyan nem tud olvasni, de a nőknek a varráshoz, főzéshez sokat
segített. Volt velünk pár nővér és laikus, akiket betanítottunk a
szemüvegek kiosztására. A fő tevékenységünk a hályogműtétek elvégzése
volt. Ez abból áll, hogy eltávolítjuk a hályogot és beültetünk egy
műlencsét. Másnap megvizsgáljuk a beteget, egy ismerős orvossal pedig
megállapodtunk, hogy két hét és egy hónap múlva ismét ellenőrzi őket.
Először, sajnos, csak három beteget tudtunk megműteni, mert nem
működött a mikroszkóp, valószínűleg megsérült az út során.
Félévente tértünk vissza Mexikóba, összesen
ötször. Amikor harmadjára mentünk, a szemészcsapat már kilenc emberből
állt, ennek fele laikus, így leváltunk a többi orvostól, mert csak
zavartuk volna egymást. Sokan egy utazás után nem jöttek többször, mert
nem mindenki tud megbirkózni a feladattal. Volt, aki pszichésen nem
tudta feldolgozni, hogy nem segíthet egy zöldhályogban szenvedőn, és
sírva fakadt, vagy nem mert műteni a rossz körülmények miatt, hiszen
minden koszos, hullik a vakolat, rosszak a műszerek, a mikroszkópban
nem lát tisztán. A barátnőm, akivel otthon is együtt rendelek,
kitartóan jön velem, de eleinte nehezen alkalmazkodott: elkényeztetett
úrilány volt, aki magas sarkú cipőben és márkás holmikban jött az első
útra, és mindenki kiröhögte. Ennek ellenére nem adta fel, de számára
sokkal drámaibbnak tűnhettek az ottani viszonyok, a bűz, sár, kosz,
hogy nincs meleg víz, mint nekem, aki kelet-európai körülmények között
nőttem fel. A műtétek előtt persze valamennyire rendbehozzuk a
rendelőt: felmosunk, és háromszor lemossuk a falakat is hypóval.
Viszünk sterilizálót, a műszerek tehát sterilek. Mexikóban eddig 60-70
beteget műtöttünk meg, és csak egyetlenegy kapott fertőzést, a
legelején, amikor rossz volt a mikroszkóp. Nem minden műtét sikerült
tökéletesen, de mivel ugyanazt a steril technikát tartjuk be, amit
Amerikában vagy Magyarországon, más nem fertőződött el. Nagyon kellett
vigyáznunk, nehogy hibázzunk, mert ha elterjed a híre, senki nem mer
eljönni, és hiábavalóvá válik az egész út. Hallottam olyan esetekről,
hogy amerikai orvosok gyakorolni mentek Mexikóba, sok embert
megvakítottak, és sorsára hagytak. Ez rendkívül erkölcstelen, és
sajnos, több a negatív példa, mint a pozitív. A mexikói kormány nem
avatkozik bele. Sokan jó szándékkal utaznak oda, de nem gondolkoznak
előre, és inkább azért mennek, mert otthon olyan jól hangzik elmesélni,
milyen jó emberek. Nemrégiben hatalmas felzúdulást keltett, hogy a
nőgyógyász egyes betegeknek a vérzés megállítására fogamzásgátlókat
osztott ki, és ezt megtudták az apácák. Annyira felháborodtak, hogy
elzavarták az egész orvoscsapatot, az orvosok ennek ellenére úgy
határoztak, ismét visszatérnek, és építenek egy házat, ahol lakhatnak
és rendelhetnek.
A mexikói falusi egészségügy négy rétegből áll:
a fővárosból kivezényelt orvosból, akiről az amerikaiak hosszú ideig
nem tudtak, én is csak véletlenül, a buszon találkoztam vele. Havi száz
dolláros fizetést kapott, ami ott sem nagy pénz, de nem is igen tett
semmit, a betegek sem bíztak benne, fel sem keresték. Az ottlétünk
alatt egy nyolcgyermekes, 42 éves férfi agyvérzést kapott, de az orvos
nem volt hajlandó megnézni, csak üzent, hogy nem ér rá. A mi
csapatunkból ment ki valaki diagnosztizálni, megállapította, hogy
kórházba kellene vinni. Már a mentőautó is megérkezett, de az orvos
utasítása nélkül nem vihette el a beteget. A második szint az apácák
egy kis szobája, amit teletömtek innen-onnan kapott gyógyszerekkel,
nagy részükről azt sem tudják, mire való, és egy szakképzettség nélküli
apáca találomra osztogatja. Átvizsgáltuk a gyógyszereket, igyekeztük
elmagyarázni, mi mire való, néhányat pedig kidobtunk, mert olyan
mellékhatásokkal jár, amik ilyen körülmények között nem kezelhetőek. A
harmadik szint a "kuruzslók", akik értelmes emberek, ismerik a
gyógynövényeket, és össze tudnak varrni kisebb sebeket, alapfokon el
tudnak látni bizonyos sérüléseket. A negyedik szint a félévente
odalátogató amerikaiak. Igyekeztem megszervezni, hogy legalább ezek az
emberek: az orvos, az apácák és a kuruzslók együttműködjenek, és
rendkívül erőszakosnak kellett lennem, hogy a politikailag szemben álló
apáca és a helyi orvos szóba álljon egymással. Az amerikaiakat már nem
sikerült meggyőznöm, hogy hosszú távon helyi szinten próbálják
megszervezni az egészségügyi ellátást, mert az volna az igazi segítség.
Elvben egyetértenek, de a gyakorlatban nem sokat tesznek.
A gyakorlatban minden komoly nehézségbe
ütközik. Egy idősebb házaspár például vízszűrő berendezések építésével
próbált segíteni. Ez talán minden másnál fontosabb, mert a víz
rendkívül szennyezett, és a helyieknek folyamatos hasmenésük,
bélfertőzésük van. Homokból és téglából építettek olyan szűrőt, amely
megtisztítja a vizet. A szűrőt körülbelül hathavonta két-három órás
munkával kellene karbantartani, de mivel az ottaniak ehhez is lusták, a
házaspár visszatértekor már nem működött. Mással is foglalkoztak,
például megpróbálták megtanítani a helyieket, hogy kéményt rakjanak a
házukba, mert évszázadok óta még egy lyukat sem vágnak, csak ülnek a
füstben. Nagy nehezen összegyűjtötték a pénzt, legyártották a kéményt,
elvitték egy kiválasztott házba, és beszerelték. A ház lakói fel sem
álltak, hogy segítsenek. Ráadásul a kémény nem is sikerült, mert rossz
formára öntötték ki, és csak még több füst lett. A faluban elterjedt a
hír az őrült amerikaiakról, és már senki nem akart kéményt. Később
hiába sikerült egy működőképeset beszerelni, nem volt nagy az
érdeklődés. Egy mérnök a főzést forradalmasította volna. Ismeretlen
okokból a falusiak a házukban főznek, fával táplált tűzön, ami az
erdőirtáson kívül légszennyezéshez is vezet. Ez a mérnök rendkívül
egyszerű módszert akart megtanítani: mivel szinte mindig süt a nap,
elegendő egy edényt bekormozni, építeni köré alufóliával bevont
kartonpapírból egy félkört, ami visszatükrözi a napot, és pár óra alatt
mindent meg lehet főzni. Ha ez elterjedne, nem kellene kivágni és
hazacipelni a fákat, nem ülnének a füstben, enyhülnének a légúti és
szembetegségek. De ez sem sikerült, mert senki nem figyelt rá. A
nőgyógyász kitalálta, hogy nyulakat kellene tenyészteniük, így az
étrendjüket kiegészíthetnék az állati fehérjével. Épített néhány
ketrecet, és vett Tuxlában egy pár nyulat. Annak ellenére, hogy
nőgyógyász, nem tűnt fel neki, hogy két törpe hímnyulat vett - így ez a
kísérlet is kudarcba fúlt. Röhejesen hangzik, de ilyen apróságokon
múlik minden, és nagyon kemény, folyamatos munkával hihetetlenül kevés
eredményt lehet csak elérni. Úgy döntöttem, Ocotepecbe már nem érdemes
viszszamennem: akit lehetett, az elmúlt öt alkalom során megműtöttünk,
és mindenkinek van három pár szemüvege. Talán keresek egy másik mexikói
települést a szaléziánus apácák segítségével, vagy másik szervezeten
keresztül folytatom a munkát.
Tavaly óta például kétszer jártam Ghánában. Az
első utat nem én szerveztem, egy korán nyugdíjba ment szemészhez
csatlakoztam, aki hét éve ilyen utakra jár, mélyen vallásos
presbiteriánus, és a feleségével együtt remek emberek. Korábban évente
hatszor-hétszer, most már csak négyszer-ötször mennek, mert nagyon
megdrágult a repülőjegy. Maguk finanszíroznak mindent, az egyház
segítségével, de mivel már minden szükséges felszerelésük megvan, csak
a repülőutat kell kifizetni. A hozzájuk társuló orvosok, mint én is,
maguk fizetik az útiköltségüket, az ottani költségeket, a szállást,
étkezést. Kiszámolták, hogy egy ember szemműtéte 30 és 50 dollár
közötti összegbe kerül. Amerikában ez nem nagy pénz, és sokan
adományoznak 50 dollárt. Cserébe megkapják egy gyógyult beteg fotóját,
akit ők segítettek hozzá, hogy ismét lásson. Ghánában ketten két hét
alatt 76 embert műtöttünk meg, de ehhez mindennek rendkívül jól
szervezetten kellett működnie. Mexikóban például négy nap alatt csak
10-12 embert tudtunk megműteni. Az ilyen utak során rengeteg nehézség
merülhet fel, és ezekre mind előre fel kell készülni. Ez a házaspár már
igen sokat tapasztalt, és nagyszerű szervezők. A férj és én naponta
felváltva vizsgáltunk és műtöttünk, a feleség műtősnőként dolgozott, és
voltak segítőink, akik a szemüvegeket, szempcseppeket osztották.
Naponta 10-12 órát dolgoztunk.
A szemüveg és a műtét mellett a legkomolyabb
segítséget az egészségügyi nevelés jelenti, mert ezek az emberek a
legalapvetőbb higiéniát sem ismerik. Mexikóban például el kellett
magyarázni, mi miért történik, hogy azért vörös a szeme, fáj a feje és
lélegzik nehezen, mert füst van a házban, és kéményt kellene építeni.
Ami számunkra nyilvánvaló, azt ők képtelenek felfogni. Súlyos genetikai
betegségek öröklődnek nemzedékről nemzedékre, de mintha észre sem
vennék, vagy Isten büntetését látnák benne. Előfordult, hogy
megpróbáltuk elmagyarázni: ha újabb gyermek születik, az is vak lesz,
hiszen vakok a szülők, a nagyszülők, a testvérek, de nem tudtam
eldönteni, értik-e, amiről beszélünk. Fordítók segítették a munkánkat,
és először, amikor még semmit nem tudtam spanyolul, meglehetősen
nehézkesen ment a társalgás: én elmondtam angolul, azt lefordították
spanyolra, aztán zoque-ra, a választ pedig ugyanúgy visszafelé.
Ghánában az angol a hivatalos nyelv, mert angol gyarmat volt, de a mi
betegeink többnyire az anyanyelvükön beszéltek, és mivel ott nagy a
nyelvi keveredés, több fordító segített, hogy a legalább öt különféle
nyelvet beszélőket megérthessük. Összeállítottuk a leggyakoribb
problémák listáját 1-15-ig, a vizsgálat során meghatároztuk, melyik
betegségről van szó, és a fordító akkor már tudta, melyik előre leírt
szöveget kell tolmácsolnia, amiben elmagyarázta a betegnek, mi a
betegsége, hogyan kezelhető és mit kell tennie. Sok esetben csak
tanácsra volt szükség. Nekünk például természetes, hogy 40 év fölött a
legtöbb embernek olvasószemüvegre van szüksége, de ők megijednek, hogy
homályosan látnak közelre, és azt hiszik, hamarosan megvakulnak. Az
orvosok számára éppen az jelenti a komoly kihívást, hogy ezeket az
embereket nem kezelhetjük úgy, mintha Amerikában lennénk. Mexikóban
például előfordult, hogy a kolléga azzal adta ki a gyógyszereket: "ezt
szedje hatóránként, azt nyolcóránként, a harmadikat négyóránként". Csak
azt felejtette el, hogy ezeknek az embereknek órájuk sincs, és nem
értik, miért kapnak különböző gyógyszereket. A fogászok fogkeféket és
fogkrémeket osztogattak, utólag megtudtuk, hogy a gyerekek megették a
jóízű fogkrémeket. Aki nem elég intelligens, hogy belássa, más
körülmények között más módon kell gyógyítani, nem sokat tehet.
Én rengeteget tanultam attól az orvostól,
akivel először Ghánába mentem. A következő évben megkért, hogy egyedül
szervezzek egy utat arra a helyre, ahová ő csak kétévente jut el, és ha
nem megy, nincs aki segítsen a betegeken. Bár van kórház, a hályogműtét
minden költséggel együtt körülbelül 100 dollárba kerül. Különösnek
tűnt, hogy olyan betegekkel is találkoztam, akiknek például volt
mobiltelefonjuk, mégsem szántak 100 dollárt a műtétre. Valószínű, hogy
az anyagi okok mellett a betegek azért sem mennek a kórházba, mert nem
bíznak az ottani orvosokban, és erre talán van is okuk. Érdekes, hogy
Ghánában valamivel jobb a helyzet, bár Mexikó sokkal gazdagabb ország,
ott él a világon a második legtöbb milliomos, és a döbbenetes
szegénység mellett hihetetlen luxust is lehet látni. Ghánában a
tengerparthoz közelítve egyre jobbak az életkörülmények, de én nem
jártam az ország szegényebb, északi felében. Éhen ott sem halnak, bár
erősen alultápláltak. Sokkal szorgalmasabbak az emberek, mint
Mexikóban, de akkora a szárazság, hogy semmi nem terem meg. Öntözni nem
tudnak, hiába van a közelben a Volta-tó, nincs csatorna, a generátort
benzinnel kellene működtetni, de az az itteni ár másfélszerese, tehát
megfizethetetlen. A globális felmelegedéssel az addig termesztett
kakaóbab is kipusztult. Állatokat sem tudnak tartani, mert a száraz
évszakban fű sincs, és mivel se út, se benzin, hozatni se tudnak. Az
áramszolgáltatás is akadozik, mert az ország fő energiaforrása a
vízierőmű, de nincs elegendő víz. Az Egyesült Államokban ugyanilyen
gondot jelent a vízhiány, a Hoover-gát például csak 70%-os kapacitással
működik, ám ott más módon pótolják az energiát - Ghánában erre nincs
lehetőség. A harmadik világban a legnagyobb problémát a népszaporulat
jelenti. Mexikóban reménytelen a helyzet, mert a katolikus egyháznak
hatalmas a befolyása. Ghánában van fogamzásgátlás, a kormány támogatja,
de csak a magasabb színvonalon élők veszik igénybe, a többség anyagi és
kulturális okokból még mindig igyekszik minél több gyereket világra
hozni. Igen magas a csecsemőhalandóság, és egyre nő.
Mexikóban a lakosok évszázadok óta csak a
fenntartásukhoz feltétlenül szükséges mennyiségű élelmet termelik meg:
babot, kukoricát, banánt. Munkaerkölcsük alapja, hogy annyit dolgoznak,
amennyiből még éppen nem halnak éhen, a fennmaradó időben a férfiak
ülnek és merednek a semmibe, ami számunkra ijesztő látvány. Alig-alig
élnek kulturális életet, és csak néhány embernek van szakmája. A nők
persze reggeltől estig dolgoznak, hogy ellássák a háztartást és a
gyerekeket, megműveljék a kertet. A szaléziánus apácák is hiába
próbálkoznak. Felállítottak például egy műhelyt varrógépekkel,
betanították a fiatalokat, és az ott dolgozók fizetést kaptak. Mióta
megépítették az utat, eljönnek az árusok is, volna mire költeni a
pénzt. De ezek a betanított munkások mégsem motiváltak, olyanok, mint a
gyerekek: ha nem felügyelik őket, semmit nem csinálnak, bár
teljesítménybért kapnak. Az apácák és az ott dolgozó önkéntesek
egybehangzóan állítják, hogy szinte reménytelen a fejlődés. Rendkívül
rossz az iskolarendszer, sok helyen a televízión keresztül sugárzott
adással tanítanak, mert nincs tanár. Csak az a baj, hogy ezekből az
iskolákból már a második napon ellopták a tévékészülékeket. A
fővárosból nagy nehezen kerített tanár általában csak kedd délután
érkezik, és csütörtökön már hazamegy. Spanyolul oktatnak, de még a
hat-nyolc éve iskolába járó gyerekek nagy része sem tud spanyolul,
elképzelhető tehát, mennyit értenek a tanításból. Mindig akad egy-két
értelmes, tehetséges gyerek, akiket igyekeznek meggyőzni, hogy
tanuljanak tovább a fővárosban, aztán jöjjenek vissza, és segítsék az
otthoniakat. De ezek a gyerekek hiába emelkednek ki társaik közül,
hiába teremtik elő az apácák a tandíjat, a fővárosiakkal nem veszik fel
a versenyt, és fél év után kihullanak az egyetemről, mert az alapokkal
sincsenek tisztában. Olyan ez, mintha nálunk az általános iskolából
rögtön az orvosi egyetemre küldenék a gyerekeket.
Másodszorra már egyedül szerveztem az utat
Ghánába, és ez a három hónapos előkészület komoly munkát igényelt.
Hatan mentünk, ketten voltunk orvosok, a másik még csak rezidens, aki
műteni nem tudott, de vizsgálni már igen, két nővér és két laikus.
Megszereztem minden műszert, összepakoltam 8 darab 32 kilós bőröndöt és
feladtuk a repülőgépre. A leszállásnál azonban az a bőrönd, amiben a
műtéthez szükséges összes műszer volt, eltűnt, valószínűleg ellopták.
Rettenetes volt a felelősségem, hiszen ha nem találunk megoldást, hiába
fizette ki mindenki a repülőjegyét, semmit nem tudunk csinálni. Végül
barátok közvetítésével kölcsönkértem egy helyi orvostól műszereket.
Persze semmi nem úgy ment, mint terveztem, új műtéti technikát kellett
kitalálnom, és sokkal lassabban haladtunk, mert nem volt két szett
műszer, hogy az egyiket sterilizáljuk, amíg a másikat használjuk.
Olykor leállt a generátor, nem volt áram, nem volt víz. Néha teljesen
kétségbeestem. Sajnos, a szemműtét annyira műszerigényes, hogy ha nincs
meg minden szükséges eszköz, nem szabad műteni. Az utolsó napon például
a mikroszkóplámpa összes körtéje kiégett. Ennek ellenére 41 beteget
műtöttünk meg, akiknek a kétharmada korábban teljesen vak volt, a
többiek csak a fél szemükre.
Hatalmas volt a stressz, de ha félvállról veszi
az ember, nem is szabad ilyen helyekre mennie. Aki igazán ráérez ezekre
az utakra, később már abba se tudja hagyni, olyan, mint a kábítószer.
Otthon, ha nem műtök meg egy beteget, biztosan tudom, a következő
sarkon talál másik szemészt, mert Amerikában túlkínálat van orvosokból.
Itt minden könnyű, minden szervezett, rutinmunka, ott azonban
percenként olyan kihívásokkal találkozik az ember, ami valódi
sikerélményt okoz, és minden kreatív tehetségemre szükség van, hogy
egy-egy problémát megoldjak.
H. J.
|