Jámborné Balog Tünde
NOVEMBERI UTAZÁS
(részlet)

Az árnyba vesző Péterváron
November ült, - zord őszi álom.
Puskin

A reggeli elképesztően gazdag volt: többek között lazac és kaviár - mindkettőt irodalmi ismereteimnek köszönhetően sikerült azonosítani -, illatos tea párolgott az ezüstkannákban és sötétkék üvegkancsóban frissen facsart narancslevet hoztak, miközben odakint hosszú sorok kígyóztak a zöldséges boltok előtt, almáért.
    Az étterem, ahová autóbuszon vittek minket a szállodából, háromszintes volt: a földszint a bennszülötteké, hónapokra előre lefoglalva minden perce, ide nem lehet csak úgy bejönni az utcáról, mondta vezetőnk érdeklődésére a pincér; az elsőn a nyugati turisták étkeztek, a másodikra baráti országokbeli csoportokat vittek. Az emeletek hermetikusan el voltak zárva egymástól, mindegyikhez külön lépcsőházat építettek, és ha éppen egyszerre érkeztünk, mert hiba csúszott az időzítésbe, szempillantásnyi időre benézhettünk a helyiek szürke cementlapos, sivár folyosójára, vagy láthattuk az első szint márvány lépcsősorát.
    Egyszer megpróbáltunk Z.-vel szándékosan eltévedni, de tíz lépést sem tehettünk a rézpálcákkal lefogatott piros szőnyegen, amikor a semmiből elénk penderült egy díszes egyenruhát viselő ember, és udvariatlanul kitessékelt az utcára.
    Az étterem - már nem emlékszem a nevére, harminc év eltelt azóta, hogy ott jártunk - a Nyevszkij proszpekt valamelyik mellékutcájában volt, Szentpéterváron. Akkor éppen nem így hívták a várost, másfél évtizede azonban visszakapta eredeti nevét. Én ugyan akkor se gyakran ejtettem ki azt a másikat, amikor kötelező volt, most pedig már a történelmi hűség kedvéért is furcsa lenne Leningrádnak nevezni, maradok a Pétervárnál, bár a nevek nem sokat számítanak Európa keleti felén, túl gyakran változnak a pillanatnyi szélirány szerint, vagy éppen számokkal helyettesítik őket.
    November elseje volt, az esztendő legszomorúbb napja, egy rozzant IL 18-assal szálltunk fel Ferihegyen, és az aranyló budapesti őszből a kopár orosz télbe érkeztünk. A vékony hólepellel takart végtelen síkságon nem volt semmi, és mi sokáig toporogtunk a leeresztett szárnyú gép mellett, feküdt a hóban, mint egy döglött madár. A nap közben lement. Varsóban öt vagy hat órát vártunk a menetrend szerinti negyvenöt perc helyett, kora délután érkeztünk meg, és a sarkkör közelében ilyenkor elkezdődik az éjszaka. Dideregve álltunk a ránk rontó sötétségben, és közben ijesztő dolog történt velem: hirtelen üres lett a mellkasom, nem vert benne szív, nem fújtatott tüdő, iszonyú légszomj tört rám. Utóbbi néhány másodpercig tartott csupán, de a mellemet mardosó üresség velem maradt az utazás végéig, és ma is elkap, amikor Szentpétervárra gondolok.
    Belekapaszkodtam Z. karjába és becsuktam a szemem, hogy ne lássam a hómezőt és a távoli, rózsaszín párába vesző horizontot, akkor azonban a térkép jelent meg szemhéjam fonákján, úgy, ahogyan az iskolai atlaszban láttam nap mint nap: irdatlan méretű vörös alakzat a kiterített földgömbön, és az késztetett szédülésre.
    Bent, a homályos csarnokban is fáztam, pedig működött a fűtés, valahonnan meleg levegő áramlott ránk, kezem mégis hideg maradt, mint a béka lába, hiába csúsztattam Z. meleg tenyerébe. Hosszú ideig várattak, vezetőnk, egy vékony, ijedt arcú lány hasztalan próbálkozott az ügyintézés gyorsításával, ablaktól ablakig küldözgették csoportunkat. Végül középre tereltek, sorba állítottak, és a mogorva egyenruhások mindenkit összehasonlítottak az útlevelében lévő fényképpel, pedig baráti országból érkeztünk. Képzeljék el, mit művelhetnek ezek az amerikaiakkal? fordult hozzánk útitársnőnk, egy kellemes megjelenésű, öreg dáma, de a valóság azonnal rácáfolt, mert az utánunk érkező tengerentúli turisták ellenőrzésével percek alatt végeztek. Hiába, vannak akik még egyenlőbbek, mondta halkan, és másfél évtizednek kellett eltelnie, hogy megértsem szavai valódi értelmét.
    Több mint egy órába telt azután az is, hogy autóbuszunk beérjen a városba. Húszemeletes, kívül-belül kaszárnyaszerű szállodánk csúfságában is impozánsan emelkedett a Fontanka mellett a Lermontov sugárút sarkán, és aznap este csupán ezek a nevek jelentettek fogódzót az idegen környezetben. Kilencszázhetvenkét szobája van, közölte vezetőnk, mikor beléptünk az épületbe, és valahányszor elmentünk otthonról vagy hazatértünk, mindig hosszasan tévelyegtünk a négyzetrácsos rendszerben futó, teljesen egyforma folyosók falanszterében, mert itt még Z. híres tájékozódási képessége sem működött, hiába hencegett azzal, hogy vadlibák az ősei. A kanyarulatokban váratlanul felbukkanó, teázgató, pletykáló szobaasszonyok terjengős, torokhangú magyarázatokkal igazítottak útba minket - egy szót se tudtam lefordítani belőle, pedig nyolc évig tanultam a nyelvüket -, de mintha egymást sem értenék, ki erre, ki meg amarra mutogatott tömpe ujjával, úgyhogy végül találomra indultunk tovább. Az asszonyok között bizonyára voltak fiatalok is, ám a steppelt vattakabátra húzott fehér vászon köpenyben, halinacsizmában, szorosra kötött fejkendőjükkel kortalannak látszottak, mint a párkák. Mindenütt összetalálkoztunk velük, amerre vittek bennünket a városban. Hatalmas rőzseseprűvel ők söprögették a Néva-parti széles sétányokat, és a járókelők behúzott nyakkal tértek ki előlük, mert nem kerültek ki senkit és semmit, vakon és egyszerre mozogtak egy hatalmas gépezet alkatrészeként. Szállodánk fényűző előcsarnokában, a pálmafák között is megjelentek horpadt bádogvödreikkel; hosszú nyelű felmosó fákra tekert rongyokkal maszatolták a csillogó gránitpadlót, felugrasztva a fotelekben fáradtan elnyúló vendégeket, és ők tuszkolták fel a motyogó részegeket a csörömpölő villamosokra, hogy eltűnjenek a rájuk vadászó járőrök elől.
    Első este, túljutva valamennyi tortúrán, sétálni indultunk a szálloda környékén. Meg akartuk ízlelni az idegen várost, amit ugyanúgy hó borított, mint a repülőtér körül elterülő egyhangú lapályt. Széles és néptelen utcákon kóboroltunk, a metsző, északi szél kabátunk alá fújt, megcsipkedte arcunk, és a telehold hideg fényében piszkosnak látszó felhőrongyokat tépázott. A magányos égi vándor, orcáján a tengerek horpadásaival, hol elbújt, hol kibukkant, sötétbe borítva, majd kivilágítva a Fontanka partján elterülő városrészt. Meglepő volt a csend, nem jártak emberek, pedig még hét óra sem volt, és csak ritkán vonszolta magát végig az úton egy-egy nehézkes villamos. Néha lépések zaját hallottuk, ám látni senkit sem láttunk, és néznivaló sem kínálkozott. Már éppen vissza akartunk fordulni, amikor feltűnt egy templom, fehér falai és oszlopai fölött lebegni látszó, zöldeskék kupolákkal, akár egy látomás. Tágas tér sarkán emelkedett, és sokáig néztük felvillanó, majd árnyékba merülő falait, a zugaiban meghúzódó, viharvert fenyőket, csapzott nyírfákat, és egy kőtalapzaton álló, időtől megfeketedett mellszobrot, Dosztojevszkij portréját, aki ebben a templomban tartotta esküvőjét valamelyik boldogtalan arájával.
    Szép, klasszicista épület volt, az egyetlen építmény Péterváron, ami nem hatott kulisszának, bár hazatérésünk után létezésében is kételkedni kezdtem, mert egyetlen útikönyvben sem írtak róla, és nem jelezték a várostérképek sem.
    Megkerültük a teret, és közben újra felhangzottak a lépések; ha elindultunk, elindult láthatatlan kísérőnk is, ha megálltunk, ő is megtorpant, egyszer pedig patkódobogás zaját hozta felénk a szél. Képzelődsz, mondta Z., nem jár itt senki, se gyalog, se lovon, de abban a pillanatban hatalmas árnyék úszott el előttünk, és nem tudtam, hogy a holdat eltakaró felhőtömb vetette-e ránk, vagy egy óriási lovas. A dobogás felerősödött, és hallani véltem a léptek futásra váltó ritmusát, Z. mégis azt állította, hogy nem hall semmit. Hallucinálsz, mondta, a fáradtságtól van, ideje, hogy kialudd magad.
    Hol a csudában jártak? esett nekünk a recepciónál toporgó csoportvezetőnk, amikor visszaértünk a szállodába, és helyes kis arcát eltorzította az idegesség, hogy képzelik? Csak úgy fogják-kapják magukat, és minden szó nélkül elmennek? Itt nem lehet ilyeneket csinálni!
    Miért? Büntetés jár érte? Nem kapunk vacsorát?, tört ki belőlem az egész, hoszszú napon át felgyűlt ingerültség, és a lány azonnal magyarázkodni kezdett, hogy félreértettem, csupán aggódik értünk, hiszen minden egyes utasáért felelős, s ha netán valami történne velünk, őt veszik elő. Miért, mi történhet?, csapott le rá Z. is, kirabolnak vagy leütnek?
    Jaj, dehogy, maguk kiforgatják a szavaimat, rázta meg fejét ijedten a lány, itt kitűnő a közbiztonság, ne felejtsék el, hogy a Föld legbiztonságosabb országában vagyunk. Én csupán aggódom az utasaimért, mondta, és hozzátette, reggel nem kell korán kelni, az autóbusz fél kilencre jön értünk, hogy elvigyen reggelizni. Ez is az érthetetlen dolgok közé tartozott, hogy másutt eszünk, a város túlsó felén, mert szállodánknak több étterme volt, és láttuk, amikor sétálni mentünk, hogy máshonnan meg idehozzák a vendégeket vacsorázni. Minket oda, őket ide, ugyan mi ebben a ráció?
    Elindultunk az emeletre vezető lépcsők felé, de még félúton sem voltunk, amikor halk pisszegés állított meg. Az öreg hölgy volt, jöjjenek, igyanak velem egy pohár konyakot, szólt ránk néhány termetes pálma mögül, vodkájuk, sajnos, nincsen.