|
|
VÍZÖNTŐ - a Duna
S halk mormolással kezdte
a mesét a vén Duna?
Két-három millió évvel ezelőtt, a pliocénban a Nyugati-Alpokból
lecsorranó vizek feltöltötték a Bajor-medencét, majd tétlenül
körülnéztek, merre tovább. Sokáig nem tanakodhattak, mert társaik már
szorosan a nyomukban jártak, tolakodtak, tülekedtek, el innen, csak
utánam, kiáltotta az egyik, és a cseppek fegyelmezetten követték, zúgó
folyammá formálódtak, és nekiindultak, hogy új területeket hódítsanak
meg. Az útjukba kerülő medencéket feltöltötték, a hegységek vizeit
magukhoz ölelték, alföldeket simítottak és dombokat emeltek, amerre
jártak. Úgy 12 ezer évvel ezelőtt igen elfáradtak, megpihentek hát
kissé, s azóta jobbára csak a megszokott utat róják. Hiába
érkeznek az újabb és újabb társak, a mederből kimozdulni amúgy is bajos
volna - csupa beton és vas. Csak néha-néha, a részegítő tavaszi olvadás
ad elég ifjonti erőt egy-egy alaposabb nyújtózkodásra - sóhajt
bánatosan a vén Duna, és továbbterelgeti mellékfolyamait, akik az esti
mese idejére hozzásimultak. Az Inn, a Morva, az Ipoly, a Sió, a Temes,
a Dráva, az Olt, az Iszker, a Prut és a többiek sorra hozzáhajolnak, és
ő mindegyiküknek elsusogja születésének történetét
és mindazt, amit azóta látott. A folyók aztán továbbrohannak, az Inn a
Zillernek, az Ipoly a Kemence-pataknak, a Dráva a Gurknak adja tovább a
mesét, meghallgatja a békalencse és a mocsártölgy, a dévérkeszeg és a
bíbic, a dankasirály pedig elhozza a városba, a rakparti korlátokon
üldögélő, kotnyeles galamboknak, akik tudvalevőleg mindenkivel szoros
kapcsolatban állnak, és a pletykálkodás mellett néha egy-egy igaz
történetet is elmondanak, ha valaki hajlandó figyelni rájuk.
Most például azokról a görögökről csivitelnek,
akik a maguk idejében Isztrosznak nevezték a folyót, és városokat
építettek a partjára. Őket követték a trákok, majd a rómaiak, a gótok,
a rabló hunok, longobárdok, bolgárok és avarok, akik egy-egy szakaszán
hosszabb-rövidebb ideig tanyáztak, ittak vizéből, ették halait,
vadásztak a nádasaiban rejtőző állatokra és kifosztották a partmenti
településeket. Azt a sok-sok vért a folyó mind magába nyelte, tisztára
mosott kést és sebet, edényt, ruhát, az elejtett vad húsát, akkor még
könnyedén magával sodorta a történelem minden szennyét anélkül, hogy
végleg elmocskolódott volna. Az egy későbbi történet.
A magyarok a népvándorlás utolsó hullámával
érkeztek a Dunához, mikor előreküldött hírvivőjük, Kusid a fekete föld
göröngyei és a perjefűcsomó mellett egy kulacsnyi folyóvízzel
bizonyította, hogy érdemes letelepedniük. Az aranyos nyergű, ezüst
kötőfékű fehér arabs paripát is a folyónál itatták, mielőtt a morva
fejedelemnek ajándékozták, hogy a lovon az ország földjét, a nyergen a
füvét, a kötőféken a vizét megvegyék; és a Duna nyelte magába a vesztes
csatából menekülő morva nagyurat. A galambok most lustán a vízbe
merednek, mintha a fuldokló utolsó karcsapásainak nyomát keresnék,
aztán felcsippentenek pár morzsát, amit a vízparton sétáló japán
turisták ejtettek el.
Micsoda népek jártak erre! A keresztes
hadjáratok ugyan elkerülték a magyarországi szakaszt, de a Fuggerek
Erdélyből induló aranyszállítmányai meg az egyre nyüzsgőbb városi élet
ide vonzotta a kalandorokat, a zsoldosokat, a tudósokat és a
szélhámosokat; a törökök meg elindultak felfelé a folyón, és sorra
hódították a part menti városokat: Szendrőt, Nándorfehérvárt, Budát,
míg végül Bécset is megtámadták. A szárazföldi harcok átterjedtek a
vízre, Nándorfehérvár első ostrománál a török szultán a folyóra
állított hajózárral védekezett, de a magyar dereglyéken harcolók
szétszaggatták és felégették a vasláncokkal összekapcsolt hajókat, és a
dunai halak még sokáig lakmároztak a vízben úszó keresztény és oszmán
hullákból.
Ahogy telt az idő, és a törökök mind hátrább és
hátrább szorultak, a folyó hátán hullák helyett hajók indultak el,
bőgőshajók és burcsellák, gabonaszállító fahajók, melyeket 20-28 pár
lóval vontattak a vízfolyással szemben, majd feltűnt Carolina, az első,
24 lóerős gőzhajó, nemsokára megalakult a Császári és Királyi Első
Szabadalmazott Duna Gőzhajózási Társaság és megindultak a
menetrendszerinti járatok. Széchenyi Londonban kotróhajót vásárolt,
amellyel mindenütt hajózhatóvá mélyítették a folyómedert, s a gép
összeszerelésével és üzemeltetésével egy fiatal mérnököt, Clark Ádámot
bízta meg. Az összeszabdalt, kirobbantott mederben a Duna békésen
hordozta hátán az egyre nagyobb, erősebb és gyorsabb hajókat, aztán egy
márciusi napon az első tavaszi napsugár felidézte hajdanvolt ifjúságát,
a pliocénkori vad barangolást, és a folyó új útra indult. Két héten
át tombolt, magával ragadott 153 embert és közel háromezer
házat, míg végül visszahúzódott ágyába és kifújta magát.
A galambok rosszallóan pislognak, de a
dankasirályok csak nevetnek, ahogy a közömbösen hömpölygő folyó felett
köröznek. Mit neki ember és ház, hajó és szállítmány? Folyik csak, hol
csendesen, hol haragosan; s bár a megszabályozott, magas falakkal,
gátakkal tarkított mederben sem mindig kiszámítható, a két partján
zajló eseményekhez képest maga az állandóság és a nyugalom. Forradalmak
és világháborúk söpörnek át fölötte, lebombázott hidak és agyonlőtt
testek maradványait szállítja, aztán olaj- és vegyszerfoltokat nyel
magába, fuldoklik az újabb gát betontömbjei között, a vize ihatatlan, a
hala ehetetlen, a fürdőzők undorodva hátrálnak piszkosfehéren habzó
hullámaiból, de a Duna győzi s adja még. Ki tudja,
meddig.
HORGAS JUDIT
|