Kovács Gábor
HAZUGSÁGOK ÉS HISZTÉRIÁK
Érték és valóság kapcsolata Bibó István politikaelméletében
(részlet)

Bibó szellemi pályáján, amely a jogfilozófiától a politikaelméletig és politikatörténetig vitt, az 1930-as évek végén műfaji váltással találkozunk. Írásait ugyanis ekkortól formálta esszévé. Ennek nemcsak egyéni ízlésbeli okai voltak, nemcsak ez a műfaj felelt meg a legjobban gondolkodói alkatának - bár ez is lényeges, de szembeötlő Bergson hatása. Az ún. életfilozófiai iskola képviselőjének számító Bergson vezette be kora filozófiai köztudatába az élet és a spontaneitás fogalmait - megújítva a történelemszemléletet. Ha ugyanis a történelem maga az Élet, megragadásához más módszerre van szükség, mint amit a történelemtudomány eddig alkalmazott. Ezért került előtérbe az intuíció mint a változó, mozgó Élet megragadásának legalkalmasabb eszköze, amelynek segítségével a megfigyelő mintegy belehelyezkedik az Élet áramába. Így a történelem vizsgálójának az intuíció közreműködésével létrejövő élményt kell rögzítenie. Ez új műfajt igényelt, mégpedig az esszé műfaját, s a két világháború közötti válságfilozófiák - amelyek erősen befolyásolták a fiatal Bibó világképét - szinte kivétel nélkül esszéformában öltöttek testet. Az esszé műfajához Bibó egész életén át hű maradt. Az 1935-ös, eredetileg francia nyelvű szemináriumi referátumként elhangzott Előadás a német nemzetiszocializmusról ugyanúgy ebbe a műfajba tartozik, mint az életmű zárókövének számító elméleti összefoglaló, Az európai társadalomfejlődés értelme.
    Az 1935-ös Előadás a nemzetiszocializmusról elméleti szempontból azért nagy jelentőségű, mert itt került be Bibó szótárába a zsákutca kategóriája: "Joggal tarthatunk tehát attól, hogy a hitlerizmus Európa eszmetörténetének egyik nagy zsákutcája lesz, s azokhoz az eszmeáramlatokhoz tartozik majd, amelyek esedékesek voltak, de nem így. S mint ilyen, Marx Károly és Wilson történelmi műve mellé kerül majd. Nem tudjuk még, milyen lehetőségeket hoz a jövő, de ha az európai közösség szellemi és politikai kialakulása körüli problémákat (amelyeknek a német forradalom csak tünete, illetve egyik vetülete) nem sikerül megoldani, akkor ez a zsákutca nemcsak a németek, hanem egész Európa zsákutcája lesz."
    De mit jelent a zsákutca ebben a korai írásban? Bár Bibó itt még nem részletezi a fogalom tartalmát, a német fejlődés zsákutcáját a német cselekvési képesség bizonytalanságából és válságából vezeti le. Megjelenik a szövegben egy másik - a már elemzett diákkori írásokban is szereplő - kulcsfogalom, az európai egyensúly is. A német válság voltaképpen ennek az egyensúlynak a felborulásából következik: "Kiderül tehát, hogy az, amit a német cselekvés bizonytalanságának és válságának neveztünk, tulajdonképpen nem más, mint a politikai cselekvés általános európai elbizonytalanodásának egy súlyosabb megjelenési formája." A gondolatmenet folytatása a versailles-i békerendszer éles kritikája: "Tartós európai egyensúly helyett létrejött egy olyan nemzetközi frazeológia, mely amerikai pietizmusból született, angol homályossággal leöntve és francia eleganciával kifacsarva."
    Az Előadás a nemzetiszocializmusról valójában Bibó egész életén át tartó kutatási programjának vázlata. Tartalmazza a későbbi művek fő motívumait: a zsákutcát, a nemzetközi közösség egyensúlyát, a fasizmusnak mint jobb- és baloldal torz összekeveredésének megjelenítését. De még ennél is fontosabb, hogy itt jelenik meg a vonatkoztatási keret, melyben Bibó a politikai hisztéria és a zsákutca fogalmát később elhelyezi. Ez pedig az emberi közösségek politikai tevékenysége mint döntő fontosságú, a közösség életének egészét meghatározó szféra. Ugyancsak itt tűnnek föl - ha csak jelzésszerűen is - a társadalompszichológiai módszer első elemei. Bibó ebben az esszében teszi föl először a nagy jelentőségű és az egész életművön vörös fonálként végighúzódó kérdést, hogy a politikai hazugságok milyen hatást gyakorolnak a társadalmi pszichére és a társadalom értékkészletére. A versailles-i békerendszerre vonatkozó, először enigmatikusnak tetsző, már idézett kritika ugyanis a későbbi művekben megfogalmazott, itt expressis verbis még ki nem mondott tétel ismeretében válik érthetővé: "Az általánosan elterjedt ellenkező nézettel szemben le kell szögeznünk, hogy a politikában hazudni nem lehet. Pontosabban: lehet itt-ott hazugságokat mondani, de nem lehet hazugságra politikai konstrukciókat, politikai programot felépíteni."
    Egy harmadik mű teszi egyértelművé, hogy a két különböző írásból származó szöveghely voltaképpen ugyanannak a gondolatmenetnek két egymást követő lépése. Az 1943-44-es, Az európai egyensúlyról és békéről című kötet (a későbbiekben: egyensúly-könyv) egyik részlete megvilágítja, hogy Bibó a békerendszer legnagyobb hibájának ekkor ugyanúgy az elvek és a valóság ellentmondását tartotta, mint 1935-ben:
    "A német nemzetiszocializmus determináló megrázkódtatása minden kétséget kizáróan a versailles-i békeszerződés (...) azzal, hogy békekötés helyett az erkölcsi ítélkezés formáját vette fel, méghozzá olyan erkölcsi elvek nevében ítélkezett, melyeknek elfogadására a német politikai közösség nem volt eléggé érett, és mindennek a tetejében saját maga nem alkalmazta őszintén azokat az elveket, amelyek nevében ítélkezett. (Kiemelés K. G.) A német politikai közösség erre úgy reagált, hogy válságba jutott benne az egész európai értékrendszer, melynek nevében ezt a vádat megfogalmazták."
    A versailles-i békeszerződésre vonatkozó kritika tehát a deklarált elvek és a tényleges tettek közötti diszkrepanciára vonatkozik. Az 1942-ben íródott, Elit és szociális érzék című esszé is bizonyítja, hogy ez a kérdés - amely sein és sollen viszonyának problémájaként már a neokantiánus ihletésű, és Horváth Barna nézeteitől erősen befolyásolt jogfilozófiai munkáinak is vezérmotívuma volt - mennyire foglalkoztatta Bibót, és mennyire fontosnak tartotta a történelem és szociológia területén. Ebben az írásában az elvek és a gyakorlat szembenállásának következményeire figyelmeztető tézis a Bethlen-féle konszolidációt végrehajtó magyar politikai elit hazugsága kapcsán fogalmazódik meg. Egyedi esetből levont, általános érvényűnek tartott tételként: "(...) társadalomban és politikában, bármily szokatlanul hangzik is, minden eltérés a valóság és az elvek, a valóságos célok és a jelszavak közt idővel feltétlenül válsághoz és töréshez vezet."
    Minden emberi közösség bizonyos értékekre alapozva szerveződik, s normális működése, mi több, a létezése sem lehetséges az adott értékrendszer nyújtotta orientációs sémák nélkül. Ez Bibó meggyőződése, mely valamennyi munkájában jelen van, még ha nem is kifejtetten: az adott szöveg belső logikája mögött, előfeltevésként mindig ott rejtőzködik.
    A tétel egy másik megfogalmazását találjuk A pénz című írásban, a modernitás értékromboló dinamikájának elemzése kapcsán: "Az elvek csődje azonban nem normális jelenség és nem magától értetődő; elvek nélkül lehet egyes embernek egyik napról a másikra józanul élni, de közösségek tartósan nem lehetnek meg nélkülük." Az elvek hiánya azért abnormális jelenség egy közösség életében, mert kóros szimptómák kiváltó okává lesz. A politikai élet zavarai, s azok legsúlyosabb változatai, vagyis a politikai hisztériák mögött is az értékhiányból származó elbizonytalanodás húzódik meg.
    Roppant veszélyes, ha egy közösséget külső erők - adott esetben az első világháborúban győztes hatalmak - olyan pozícióba kényszerítenek, hogy a közösségben uralkodóvá válik az "egzisztenciális félelem". A helyzetet súlyosbítja, ha - mint Németország esetében - ez olyan értékrendszer nevében történik, amelyet maguk a nyomásgyakorlók nem tartanak be és nem vesznek komolyan. Az egyensúly-könyvben Bibó továbbmegy: kimutatja, hogy a németek szemében az európai értékrendszer nem pusztán a győzők hipokrízise miatt vált hiteltelenné. Volt egy belső tényező is: a sajátos német társadalmi fejlődés következtében Németországon belül különösen élesen jelentkezett a modernitásválság, amit Bibó A pénzben, s a többi 1935-44 közötti írásban egész Európára vonatkozóan alapvetőnek látott. Később, A kelet-európai kisállamok nyomorúságában (1946) azt is megfogalmazta, hogy nemcsak az értékek hiánya okozhat egy közösség életében létbizonytalanságot, hanem fordítva is: a létbizonytalanság már önmagában értékválsághoz vezethet, mint azt Magyarország, Lengyelország és Csehország története példázza.mAz értékek és a valóság közötti viszony alakulása Bibó szerint az európai politikai elméletek történetét is kirajzolja, az utópista és a realista szembenállásának formájában. Bibó elutasítja mindkét pozíciót: "A dolgok sem nem egészen olyanok, amilyenek, és sem nem olyanok, amilyeneknek lenniök kellene. A követelmények átalakító hatását fel nem ismerő realista a társadalom egy reális hatóerejét hagyja ki."
    Az igazi probléma Bibó számára ezekben az években az elvek és a valóság viszonyát kiegyensúlyozó hatásmechanizmus. Már korán megfogalmazza, hogy ha az utópista és a realista egyaránt veszélyt jelenthet elméleti emberként, akkor még veszélyesebbek politikusként. Az utópistából lesz az elvei megvalósításához a guillotine-tól sem visszariadó forradalmár, a realistából pedig a rossz valóságot megváltoztathatatlannak deklaráló "reakciós". A két véglet közötti helyes pozíciót az egyensúly fogalmával írja le. Ez jelenti egyfelől az értékek és a tények egyensúlyát, másfelől egy politikai közösség "egészséges" állapotát hisztéria és tespedés között, végül a nemzetközi közösség államainak helyes viszonyát.
    Bibó szerint a társadalmi és politikai elitek alapvető feladata az értékek és elvek közvetítése a közösség felé. Elitekről beszél, nem pedig osztályokról. Az osztályfogalom ugyanis a tulajdonhoz és a hatalomhoz fűződő viszonyt írja le, az elitszerep azonban az ő értelmezésében nem ezt jelenti: a politikai és gazdasági hatalom birtoklása önmagában még nem teszi valódi elitté a gazdasági és politikai hatalom birtokosait. Az elitszerepet Bibó összeköti az értelmiségi szereppel: ez mindenekelőtt erkölcsi felelősséggel végzett értékteremtést, értékőrzést és értékközvetítést jelent.