|
|
Levendel Júlia
A LÉPCSŐSORRAL SZEMKÖZT
"... feladatunk abban áll..."
Ebben A mandulafák című korai elmélkedésében azt írja Camus,
hogy "hiábavaló siratni a szellemet, elég dolgozni érte", ami - muszáj
erre újra és újra figyelmeztetnem magamat - egészen másképp hat ma,
mint l940-ben, amikor a németek megszállták Párizst, és persze merőben
más "a szellem hódító erényei"-féle kifejezések olvasata is, különösen,
ha az erények között is első helyre kerül a "jellemerő", méghozzá az,
amelyik "mindenféle tengeri szélnek a tisztaság és a belső erő erényét
szegezi szembe". Ez a prédikátori komolyság és pátosz azonban
óhatatlanul előhívja a gonoszkodó, majdnem cinikus nevetést még a
magamfajta prédikálásra és pátoszra könnyen csábulóból is, noha utálom
nemcsak a fölényeskedő gúnyt, hanem a kényszert is, hogy gyanakvóan
szétcincáljam az amúgy elragadó szöveget, és ügyeljek a
távolságtartásra. De tény, mondhatni adottság, hogy nemcsak
gyönyörködtet, hanem igazán magával is ragad az írás, s ugyanakkor
kíméletlenül látom a szépséges szavalattal elfedett homályt meg a
logikai buktatókat is. A tény, illetve adottság voltaképpen az én
dramatizálási hajlandóságom, ami még olyan praktikus mozzanatok
"elrendezésében" is hat, hogy amikor most, sokadszorra olvasom A mandulafák
utolsó mondatát - "Az (mármint a tengeri széllel szembeforduló belső
erő) fogja megérlelni a gyümölcsöt, amíg a világ tele tart" -, legelőbb
is arra gondolok: kapcsolódásom az idézethez majd a nyár kellős közepén
jelenik meg. És örülök ennek. Sőt, hinni szeretném, hogy némileg ez is
szembefordulás, kísérlet a világ telének enyhítésére.
A pólusok között időzni - rebbenni ide-oda,
egyszerre élni az innenső meg a túlsó végeken - nekem olyasféle emberi feladatot
is jelent, hogy nem beleveszni az ingázásba, kerülni a hamis
függetlenség és az indulatsorvasztó felülemelkedettség illúzióját.
Vagyis tudni, miféle mentális veszélyekkel jár, ha az ember már csak
rutingesztusokkal dramatizál, ha viszonyait és kapcsolatait inkább
teátrálisan láttatni igyekszik, miközben belül kiegyezik, elsimít,
felold, és a legapróbb választásaiban is tökéletesen comme il faut.
Épségben őrizhető-e a vakmerő kíváncsiság, ami arra hajtja a gyereket,
hogy szikráztatva összeérintsen két villamosdrótot - őrizhető-e, ha
közben, ráadásul felnőtt ismeretei, keserves tapasztalatai és
önkontrollja is van már? Talán igen. Mindenesetre mielőtt bármiféle
szorongáscsillapító receptet keresek - mert eszemben sincs a kordivat
szerint lemondani a világboldogító receptkeresésről, hát még elítélni
vagy megmosolyogni; nem riadozok a boldogítók gyakorlatában
kétségtelenül ott leselkedő-lappangó voluntarizmustól sem -, nem is
elvileg tisztázom magamban, inkább mint kikezdhetetlen, stabil pontot
megfogom, jó erősen szorítom a saját feladat-értelmezésemet, ami
lényegében csak annyi, hogy használható feladatot nem kap, hanem
magamagának ad az ember, méghozzá úgy, hogy áhítatát és szorongásait,
gondoskodási képességeit és meglehet, kényszereit formába rendezi,
vagyis mindezt fegyelmezi és transzplantálja. Az meg talán áldásos
következmény, hogy ezzel szinte eleve kivédhető a voluntarizmus s a
többi torzulás. Akinek nincs küldetéstudata, és nem misszionáriusként
akar felfogható igazságot szolgáltatni, aki nem valamilyen intézmény vagy mozgalom képviselője, hanem a mindenféle tengeri széllel
individuumként, az egyes ember esendőségével és esélytelenségével
fordul szembe, s azzal a makacssággal, hogy nem engedi magát bedarálni
semmilyen személyesen ellenőrizhetetlen csoportosulásba, vagyis nem
csábul el még az erőösszesítés meg a hatékonyság-ábránd - valljuk be,
alig-alig fitymálható - kísértéseikor sem, nos, az ilyen szerzetnek
talán nem kell restellnie feladat-kényszerét, s nemigen fenyegeti
tolakodásával vagy erőszakosságával a boldogítandó világot.
De igaz-e, hogy 1940-ben egészen másképpen
hangzott ez a Camus-féle szavalat - ami egyébként semmiképpen sem
"mentegethető" az író fiatalságával, hiszen élete utolsó éveiben, és
nem csak az ünnepélyes alkalomra készült stockholmi beszédekben,
ugyanígy fogalmazott -, mint manapság? S ha igen, miért? A nyilvánvalóan igazságtalan világ vagy a század nyomorúsága által megmérgezett népek
most is vannak, ahogyan a tragikus korérzetről, a "nehézkes
szellem"-ről vagy a különféle világvég-jövendölők ugyancsak kétes
parádéjáról is bárki szerezhet tapasztalatokat. Ami viszont nincs -
talán egyszerűen elpárolgott vagy bizonyosfajta emberekkel kihalt -, az
az írástudók feladat-igénye. Még sarkosabban: eltűnni látszik az
írástudó, akinek elemi tartozéka, önmeghatározó jellemzője a
feladat-igény. Hiszen a mű létrehozása is belső inspirációt követő
feladat-teljesítés. Legalábbis nagyon sokáig az volt - még akkor is, ha
jelentős alkotások készültek például mecénási megrendelésre, s ha a
művészek többsége minden korban, minden társadalmi rendszerben odaadta
volna üdvét, akármijét egy kis figyelemért, tetszésért. Igen, akkor is,
mégis, minden lelki riszálás, dörgölődzés, megalkuvás, minden vacak
narcizmus és világra szóló árulás ellenére azért alkottak, hogy
bevégezzék a maguk kiszabta feladatot, vagyis megcsinálják, amit muszáj
volt megcsinálniuk, másképpen: meg kellett csinálniuk, mert sehogyan
sem lehetett kicselezni a saját kényszerítést. Gyanítom, hogy maga a
"belső inspiráció" nemigen különbözik az elmebetegségben tapasztalható
kényszerképzettől, csakhogy az alkotó fegyelmezetten, szellemi erővel
formába rendez, hogy művével megszólítsa embertársait, ezzel is
enyhítve a világ telét. És ettől a fegyelmezettségtől, megszólítástól,
enyhítéstől lesz feladat-teljesítés a mű. De mondom: ez a hagyományos
folyamat, jelenség eltűnni látszik. Óvatosan választom a "látszik"
kifejezést - hátha most is úgy van, mint korábban, kivált az
alkotómunkát és az alkotót is önállósító polgári korszakban, hátha csak
a vaskos-brutális álkonkrétság elfedi a differenciáltabb és eleve
érzékenyebb-sérülékenyebb lényeget. A látszat nem ad okot erre a
reményre: a feladat-igény felszámolódása nagyon is totális. A
szolgáltató kultúra és a szabad időt kitöltő, terápiás jellegű,
önkifejező műbarkácsolás - aminek során különben gyakran kellemes,
ízléses, sőt, szórakoztató darabok jönnek létre - általában eleve
mentesíti magát a terhekkel fenyegető "feladat"-tól. Játszi
könnyedséggel arról se vesz, és nem enged tudomást venni, hogy
unos-untig hangoztatott liberális attitűdje ellenére mennyire
kirekesztő. Az igénytelenség önsúlyánál fogva lesz zsarnokian taroló,
és a belső feladat helyére költöztetett külső lehetőség többnyire az igényre meg a kelendőségre
hivatkozva ördögi körbe vonja a kultúra termelés-fogyasztás
mechanizmusát. Hanem ha itt-ott, mintegy véletlen anyaghiba miatt rés
támad, ha a megzavart időben zavarodottan régi feladat-kényszert fedez
fel magában valaki - mit kezdhet vele?
Míg ezt írom, s már előbb is, már a feladatos
mottó kiválasztásakor láttam magamban (a dramatizálási hajlandóság
ugyanis nem mindig örvendetes) a piros betűket, a Váci
Mihály-versidézetet, amely az ötvenes évek legvégén, a hatvanasok
legelején, egykori iskolám első emeletén, az igazgatói és a tanári
szoba fala között, a főlépcsőházzal szemközt hirdette, hogy "Nem elég a
jóra vágyni: / A jót akarni kell! / És nem elég akarni: / De tenni,
tenni kell". Úgy emlékszem, a második "tenni" alatt kezdődött a költő
valamivel kisebb méretű, de nagybetűs neve, és az idézet utolsó betűjén
meg az idézőjelen is túlért - de annyi iskolában, olyan sokszor láttam
ezt az iránymutatást - mondhatni: feladat-megjelölést -, hogy ha most
elém kerülne egy fotó: lám csak, valójában ilyen volt, és nem olyan,
ahogy rossz tanúként előadom, nem mernék kardoskodni az igazam mellett.
Szívből utáltam a feliratot, nem is annyira a klapanciát - az senkiből
se válthatott ki indulatokat, s valljuk be, aligha lehet piros betűvel
kirakott, valamely iskola aulájában falra tűzött versidézet, akár ha
ennél sokkal igényesebb-költőibb, amely normális emberben érzelmeket
kelt -, leginkább a szolgalelkűséget utáltam, amellyel a gimnázium
vezetése (bizonyára az igazgató, a párt- és a KISZ-titkár, néhány buzgó
vagy megfélemlített tanár) engedelmeskedett, és nagy sietve a lehető
legtriviálisabb Váci-idézetet rakták elénk, mert akkor is tudtam, hogy
Váci az ügyeletes kurzus-költő (tudásom talán árnyaltabb lett, és nőtt
az undorom, mikor pár évtizeddel később közvetlenül a kapatos M. A.-tól
hallottam, miként találták ki a miniszterasszonnyal, hogy egy népi és
egy urbánus költő felfuttatásával is konszolidálják az ellenforradalom
feldúlta irodalmi életet, s hogy milyen józan megfontolások után esett
Vácira és Garaira a választásuk; talán még csüggesztőbb tudnom ma, hogy
a kiszemelések, felfuttatások, díjazások és kanonizálások lényegében
ugyanazzal a régi, mindenütt bevált mechanizmussal történnek) - és nem
is mentálisan, csak érzékeimre hatva tudósított az a felirat: milyen
bezárt vagyok. Az iskola nekem amúgy is az elnyomott ország, egy
szörnyen igazságtalan világ sűrítménye, jelképe volt, a lelkesítőnek
szánt idézet - a költészet-csúfolással, csalással -, éppen a
lépcsősorral szemközt, mintegy rögzítette a társadalom állapotát, a
társadalomban a helyemet, s minthogy már akkor is megvolt a maihoz
hasonló dramatizálási készségem és sötétségeket előbűvölő fantáziám,
eszelős túlzásokba bonyolódtam. Azokra a szánalmas Váci-sorokra úgy
bámultam, nap nap után kényszeresen úgy olvastam magamba, mintha a
munka felszabadító hatását hírelnék. Nem emlékszem, hogy bárkivel
beszéltem erről a feliratról, pedig volt "ellenzéki" osztálytársam, és
annyi mindent fitymáltunk, kiröhögtünk, félelem nélkül megvetettünk -
lehet, hogy az az idézet másnak tökéletesen érdektelen maradt? Lehetett
meg se látni? Ha valaki battyogott föl az első emeletre, megtehette,
hogy nem nézett a falra, legalább a zöld olajfestékes lábazat és a
sötétebb zöld csík fölé már nem?
Néhány évvel ezelőtt elképzeltem - érzékeltem -
Camus-t, ahogy megy fel a stockholmi városháza lépcsőin, a Nobel-díja
átvételét követő díszvacsorán készül beszédet mondani - én
valamicskével előbbi perceket idéztem meg, a felfelé tartó útján láttam
magamban, vagyis félúton,
ugyancsak alkalmas helyen és pillanatban, hogy mindenfelé kitekintésünk
legyen az életére, ideáira, közben nekem a magaméira. És ahogy akkor
kaptatott fel, elgondolva nemcsak az előtte lévő alig több, mint két
esztendőt, hanem mondjuk a négy nap múlva esedékes, az uppsalai
egyetemen tartandó előadásának legendás szavait is, például a
meglehetősen naivnak tetsző kijelentését, hogy "a szavakat nem lehet
büntetlenül prostituálni", ráadásul ennél sokkal élesebben, mert
vitázva, ellenérvelő kihívással mondta: "csakhogy a szavakat nem lehet
büntetlenül prostituálni" - vajon honnan vette, hogy nem lehet? miféle
tapasztalatokra, milyen történelmi jelenségekre alapozta bizalmát? -, s
már akkor is érzékeltem, hogy feladatunk (legalábbis az én feladatom) abban áll,
hogy elviseljük véleményének, hitének rémületes aktualitását. A mindig
borzongató sejtelmet, hogy talán jottányit sem haladtunk előre - mert
lehetünk-e előrébb, ha a fél százada mondottak nekünk itt, most ennyire
elevenbe vágóak (például, hogy "A kereskedők társadalma úgy is
jellemezhető, hogy ott a dolgok eltűnnek, helyükbe jelek lépnek. Amikor
egy uralkodó osztály már nem földjeivel, aranyrúdjaival méri
gazdagságát, hanem egy bizonyos csereügyletnek ideálisan megfelelő
számsorokkal, akkor egy csapásra valamiféle misztifikációt állít a
gyakorlati életbe, gondolatvilága középpontjába. Így hát nem meglepő,
hogy ez a társadalom formális elveken nyugvó morált választott
magának... a szabadság és egyenlőség szavakat börtöneire és
pénz-templomaira egyaránt felvési... nem azt kívánta a művészettől,
hogy a felszabadulás eszköze legyen, hanem csak azt várta el tőle, hogy
következményektől mentesen létezzen... A művészetcsinálók... elfogadták
a felelőtlenséget", és így tovább); és előrébb vagyunk-e, ha a
lehetőségeink is a régiek: látni, hallani, de kellő gyanakvással
fogadni minden feladatra hasonlító, konyhakész szlogent, közben meg el
se rettenni a gondolattól, hogy lehet, sőt, van feladatunk (az
elrettentés vagy az ideák lemosolygása ugyanolyan ócska nóta, mint a
tettre buzdítás, csak egy kétpólusúvá silányított életgyakorlat másik
végpontja)... én e percben a legsürgetőbb feladatomnak érzem, hogy
mielőtt pontot tennék a mondat végére, fegyelmezetten ellenálljak
mindenféle feladat-kijelölésnek, ami különben, tudom, könnyíthetne
feladat-terhemen, talán enyhítené szorongásaimat.
|