|
|
Szvetelszky Zsuzsanna
VÉDJÜK IS MEG NEM IS
"Tudjuk, hogy ellentmondásban élünk, és azt is, hogy meg kell tagadnunk
ezt az ellentmondást, és mindent megtennünk annak érdekében, hogy
csökkentsük."
A kedves balti szakember - fiatal, fövenyszőke nő, alig túl a harmincon
- környezetvédelmi információs rendszerek mendzsmentjével foglalkozik,
s már első találkozásunkkor sopánkodik: amennyit ő világszerte repül a
pozíciója miatt, azzal tán többet árt a környezetnek, mint amit
munkakörével használ. (Klímakutató ismerősöm ugyanezért nem repült el a
tengerentúli klímakonferenciára...)
Leon Festinger kognitív disszonancia-elméletét
sokan a szociálpszichológia legkiemelkedőbb eredményének tartják.
Festinger alapgondolata: disszonanciát élünk át, mihelyt ellentmondást
észlelünk a magunkra vagy a világra vonatkozó vélekedéseink között.
Például örömmel autózgatunk szép, új járgányunkkal, miközben tudjuk,
hogy ezzel komoly környezetszennyezést okozunk, sőt, a szmog
fokozásával embertársaink egészségét is károsítjuk, mi több: lassabban
jutunk el célunkhoz, mintha a metrót választjuk. Az így keletkező
állapot kellemetlen, mert szorongással teli: mindenáron fel akarjuk
oldani - a disszonancia csökkentésével persze.
Három módon tehetjük ezt: megváltoztatjuk a
viselkedésünket - vagyis átszállunk a tömegközlekedési eszközre,
járművünket felajánljuk egy kocsitárs-közösségnek stb. A második
lehetőség: új ismereteket keresünk, amelyek csökkentik a disszonanciát.
Belegondolok, hogy a város voltaképpen egy szélfolyosóban fekszik.
Felidézem az emléket egy híradásról, hogy az amazonasi őserdők
fotoszintézise sokkal inkább veszélyezteti a légkör összetételét, mint
a világ összes autója - 2005 nyarán járta be ez a kacsa a világsajtót.
A harmadik mód általában járható, de a környezetvédelem esetében nem.
Eszerint: megváltoztatom környezetemet, vagyis olyan életteret keresek,
ahol nincs szükség autóra, vagy olyat, amelynek hébe-hóba igazán nem
árt egy kis kipufogógáz. Csak hát ilyen környezet nem létezik, és az
autómentes életforma bizonyos életminőség felett nehezen megoldható,
finanszírozható, vagy inkább: elviselhető.
A példa talán szemlélteti a környezettudatosság
és a kognitív disszonancia kapcsolatát, amely egyéni szinten a
fenntartható viselkedés, csoportszinten pedig a társadalmi gondolkodás
fogalmainak tisztázását kívánja. Közbevetőleg idéznék egy másik
Camus-gondolatot: "Az ember olyan lény, aki egész életét azzal tölti,
hogy megmagyarázza, miért nem abszurditás az élete." Azt is meg akarja
érteni: mi történik, ha olyat tesz, amely összeegyeztethetetlen a
fontosnak tartott értékekkel. Voltaképpen fontos és jó, hogy arra
törekszik: gondolatai logikailag ne mondjanak ellent egymásnak.
Festinger elmélete azért időszerű ökológiai
szempontból (is), mert eredetileg a rémhírterjedések vizsgálatának
következtetései alapján alkotta meg a kognitív disszonancia modelljét.
Röviden: nagyobb katasztrófák után fogékonyak leszünk rémhírek
befogadására - még ha ezeknek semmi alapjuk sincs. A hírek nem keltik,
hanem igazolják a szorongásokat. A rémhír információja összhangban van
a katasztrófa miatt kialakult félelemmel. A médiában a telítettség és
az ingerküszöb átállása miatt ma már "csak úgy", uborkaszezonban és
vattahírként is sok, ellentmondó híresztelés jelenik meg - a
környezetvédelemmel, az ökológiai válsággal kapcsolatban is.
A kollektív tudat kognitív disszonanciája
leküzdhetetlen, mert a globális értelemben vett környezetet nem tudjuk
lecserélni. "Aligha van esélyünk, hogy a rendelkezésünkre álló rövid
idő alatt megteremtsük az ökológiai katasztrófa elhárításához szükséges
világméretű összefogást, békét és egyetértést. Hogyan foghatnánk be
hálónkba a szelet? Sokkal valószínűbb, hogy mint mindig a történelem
során, csak a gazdagok és a kivételezettek menekülnek meg a legtöbb
következménytől, mint én és Te, kedves olvasó (hiszen ha ezt a könyvet
olvasod, bizonyára nem vagy analfabéta, jártál iskolába, tiszta vizet
iszol, napjában többször étkezel, van ruhád, gyógyszered, talán
állásod, lakásod és autód is - a Föld lakosságának egészét tekintve így
a kivételezettek kasztjába tartozol" - írja Horgas Judit Hálóval a szelet
című ökokritikai kötetében. Ezen a ponton kap jelentős szerepet a
társadalmi gondolkodás: a kollektív tudattartalmak ellentmondásaiból is
fakadhatnak új közösségi stratégiák. Ilyen például a konformizálódás,
amely oly mértékben és oly módon formálja a kollektív tudatot, hogy a
tudati feszültség az elviselhetőség szintjére csökkenjen. Különleges
alesete a kognitív disszonanciának, amikor a tudattartalom maga, hogy nem tudjuk, cselekedeteink hogyan hatnak a környezetre, tetteink közül melyik milyen mértékű beavatkozásnak minősül. Aki tudja, hogy nem tudja,
néha próbálkozik. Ecettel, szódabikarbónával takarít turbóvegyszerek
helyett, nem vesz olyasmit, amihez köztudottan gyermekmunka
vére-verejtéke tapad, nincs mobiltelefonja, mert a szerkezet egyik
alkatrészéhez az alapanyagot csak ritka állatfajok életterének
tönkretételével lehet bányászni. Emberünk megpróbál tehát fenntartható
módon viselkedni. A fenntartható viselkedés legnagyobb erénye a hírek
erejével szemben, hogy látszik. Igaz, csak kevesek számára, de kognitív
disszonanciával befolyásolhatjuk mások attitűdjeit is. Az így
"mutogatott" magatartás-szilánkok sokkal mélyebben ágyazódnak be az
emberek tudatába, mint a hírek óránként felülírt információi. Látszólag
nincs motiváció, hogy kövessük megszállottnak tűnő társunkat, ám kellő
optimizmussal feltételezhetjük, hogy az egyensúly hiánya mindig
motiválni fog.
A fenntartható viselkedés lehet egyéni vagy
csoportos. A társadalmi léptékű fenntartható viselkedés nem azért
elképzelhetetlen, mert a csoport határain túl már láthatatlan, hanem
mert csak közvetetten - szabályozók: törvények útján - valósítható meg.
Környezetünket csak egyéni és csoportméretekben tudjuk észlelni, a
társadalmi léptékű környezetészleléshez nincs percepciós műszerünk -
nem áll össze a mozaik. Láthatjuk, szagolhatjuk, meg is ízlelhetjük, mi
történt a Séd patakkal vagy a Tiszával, de Magyarország vizeinek
állapotáról csak közvetett tudásunk lehet.
Jóval Festinger előtt írta Spinoza, hogy aki
elképzeli, öröm vagy szomorúság érte, akit szeret, az maga is örömet
vagy szomorúságot fog érezni, s a két indulat aszerint lesz erősebb
vagy gyengébb a szeretőben, amint a kettő erősebb vagy gyengébb a
szeretett tárgyban. Az ökológiai egyensúly hiányának markáns jelei
máris érezhetők, ha tehát szeretjük környezetünket, nem tekinthetjük
magatehetetlen tereptárgyak (és terepélőlények) halmazának. Sokat a
legoptimistább környezetvédő sem remélhet, de minden átgondolt
cselekedetéről hiheti, hogy talán valamicskével kevésbé billen miatta
az egyensúlyi állapot.
A környezetvédelem hatékonyságához
mindenekelőtt a kollektív magatartás megváltoztatására volna szükség,
ehhez pedig a csoportos emberi viselkedés mozgatórugóit kell megérteni.
Miért hajlamos oly sok ember túlzást látni az ökológiai katasztrófák
mögött? Miért kerüli a média mint önálló hatalmi ág tabuként az
ökológiai katasztrófákat - vagy ha a szenzációérettnek nyilvánított
tényeket (a látványt) be is mutatja, a jelentőségéről miért hallgat?
Mit ér el mindezzel?
Bénít. Erősíti a tanult tehetetlenség
érzését, egyéni és csoportos szinten egyaránt. A fogalom Seligman
amerikai pszichológus nevéhez kapcsolódik, aki kísérleteivel és
kutatásaival bizonyította, hogy ha valaki rendszeresen azt tapasztalja,
semmi nem múlik rajta, passzívvá válik, nem kezdeményez, és
passzivitása kisugárzik, teljesítménye minden területen gyengül.
Seligman és munkatársa, Teasdale közös kutatásaikban vizsgálni
próbálták, hogyan magyarázzuk életünk eseményeit. Megfigyelték, hogy a
tanult tehetetlenség pesszimizmussal jár együtt: az ilyen emberek
hajlamosak nem látni az alagút végét, elefántot csinálnak a bolhából,
és meggyőződésesen úgy gondolják: nincs módjuk változtatásra. Teasdale
attribúciós elmélete szerint ezek a reakcióminták kisgyermekkorban
alakulnak ki, és a serdülőknél már kognitív sémává szilárdulva
aktiválódnak, és meghatározzák a viselkedést.
Nemcsak a tehetetlenség tanulható, a pesszimizmus is tanítható.
|