|
|
Horgas Judit
FRANKLIN, A SZAKÁCS
"Emberi feladatunk abban áll, hogy megtaláljuk azt a néhány receptet, amely csillapítja a szabad lelkek végtelen szorongását."
1790. április 16-án Benjamin Franklin hirtelen elhatározással felült
halálos ágyán, és a konyhába vitette magát. Két ember kellett, hogy a
még mindig robusztus testalkatú, súlyos köszvénytől szenvedő öreget
szobájából a széles asztalhoz cipelje, ahol lánya, Sarah ebédfőzéshez
készülődött. A cselédlánnyal éppen zöldséget pucoltak, hatalmas
hegyekben halmozták fel az articsókát és a salátát, amit Thomas
Jefferson monticellói kertjéből küldetett beteg barátjának. Benjamin
egyetlen intésére szó nélkül eltüntették az egészet, és kíváncsian
várták, mi következik. Sarah már kislány korában megszokta ezeket az
őrültnek tűnő ötleteket, és régen halott anyjához hasonlóan, aki annak
idején szemrebbenés nélkül tűrte, hogy a ruhaanyagnak félretett drága
selyemből egy esős napon Ben sárkányt fabrikáljon, és befogja a
villámot, ő is gondolkodás nélkül engedelmeskedett. Ki tudja, ezúttal
mit talált ki az apja.
- Főzni fogok - hunyorgott Franklin mosolygósan
a konyhában álldogálókra. - Régen, még inas koromban, gyakran főztem
magamnak rizsgombócot, hogy néhány pennyt megtakarítsak, és az ilyesmit
nem felejti el az ember. Olyan, mint a biciklizés.
Kérdőn bámultak rá, de csak nevetett.
- Persze, ti még nem tudjátok. Úgy ötven év
múlva fedezi fel egy skót. Hiába, a skótok tehetséges emberek.
Sarah átnyújtott egy doboz rizst a gombóchoz, de Franklin a fejét rázta.
- Rizsgombócot már ettem eleget. Ma valami mást
próbálok ki, egy új receptet. Ha működik, úgy értem, ha ehető, talán
minden megoldódik.
A körülötte állók szeme összevillant, és
mindannyian ugyanarra gondoltak: az öregembernek már nem lehet sok
hátra, és most nyilván az esze is elment. Hagyjuk rá.
Sarah óvatosan megtudakolta, milyen
hozzávalókra volna szükség a kísérletezéshez. Esetleg elküldi a lányt a
piacra, ha hiányzik valami.
- Itt van minden - kopogtatta meg kopaszodó
fejét Benjamin. - Csak papírt és tollat hozzatok. Aztán hagyjatok
magamra.
Amikor már egyedül ücsörgött a kényelmetlen
faszéken, előtte a gondosan lesúrolt, összeszabdalt faasztalon egy
köteg fehér papír, tinta, toll, eltűnődött, mi a fenének hozatta magát
ide. Mégiscsak jobb lett volna a szobájában. Ha kinyitja az ablakot,
friss levegő árad be, itt meg majd megfullad a szagoktól. Az apja
házára emlékeztetik, a zsír- és faggyúszagra, ami a szappanfőző és
gyertyaöntő mesterség elengedhetetlen velejárója. Az apja azt akarta,
hogy belőle is szappanfőző legyen, de ő már kisgyerekként is undorodott
azoktól a szagoktól. Nyomdász lett, és később sok mindenbe beleütötte
az orrát, ami bűzösebb volt bármilyen faggyúnál vagy zsírnál.
Ez a konyhai levegő fojtogatja, szinte mar,
mintha sebes volna a tüdeje, mégis maradnia kell, hogy felidézze azt a
régen elfelejtett, első sikert. Mrs. Silence Dogood. Jótét Szilencia.
Ezen az álnéven írt tizenhat évesen James bátyja bostoni újságjába, és
még ma is megbizsergeti a feszült izgalom, ahogy hétről hétről
megjelentek levelei a New England Courantban,
és az újság munkatársai, beleértve a bátyját, nem is sejtették, ki
lehet a titokzatos özvegyasszony, aki ironikus megjegyzéseket tett az
élet legkülönbözőbb területeiről, a szoknyaviselettől az
alkoholfogyasztáson át a harvardi egyetemisták nagyképűségéig. Franklin
mindig is úgy képzelte, hogy Dogood aszszony, aki tiszteletes férjét
hét évi házasság után vesztette el, és három gyermekkel maradt egyedül,
ilyen asztalnál rótta volna azokat a leveleket, késő este, amikor már
minden ház körüli munkával végzett. Tizenhat évesen az asszony
felidézéséhez elegendő volt a türelmetlensége, hogy kitörjön az
elnyomott és kizsigerelt nyomdászinas szerepéből. Hatvannyolc év telt
el, és annyi minden történt. Kell ez az asztal, sóhajtott, és
megpróbált úgy helyezkedni, hogy szabadabban lélegezhessen.
Az egyik ívet nyolcrét hajtogatta és a hajtás
mentén óvatosan kis cetlikre tépte. Nyolc cetli. Ennyi nem lesz elég.
Még néhány ívet összehajtott, apróra tépett, a papírkákat gondosan
egymás alá rendezte. Tintába mártotta a tollát, aztán megállt. Mivel is
kezdené Dogood asszony? A hozzávalók, tudta jól, adottak, de a sorrend
nyilván nem mindegy, és ma is úgy vélte, az újságírónak két fő feladata
van: igazat írni és megírni az igazat. A kettő közül az előbbi a
könnyebb. Végül vállat vont, és írni kezdett.
Villámhárító - írta az első cetlire, és megint
elmosolyodott. Bizonyos értelemben sokáig ő maga is villámhárítóként
szolgált Anglia és a hazája között. Ha rajta áll, a függetlenséget
apránként, békés úton nyerik el, mert soha nem volt még jó háború, vagy
rossz béke. Nem rajta állt, és amikor a villámhárító már elegendő
energiát gyűjtött össze, cselekednie kellett. Jacques Turgot, XVI.
Lajos minisztere halála után majd azt mondja róla: az égtől elragadta a
villámot, a tirannusoktól a jogart. De még nem halt meg.
Második cédula: Philadelphiai Könyvtár
Társaság. A város első köz- és kölcsönkönyvtára. A tagoknak minden
évben újabb kötetekkel kell növelniük a gyűjteményt. Ő először
Montaigne Esszéit
és a Magna Charta díszes példányát ajándékozta a könyvtárnak. Csodálta
Montaigne fanyar humorát, a Magna Charta alapos ismerete pedig igencsak
jól jött, amikor az angol parlamentben az amerikai telepesek jogairól
faggatták. Gyanította, hogy azoknak a felfuvalkodott lordoknak fogalmuk
sincs, mi áll a Magna Chartában, ezért módszeresen hivatkozott rá.
Úgysem merik bevallani.
Egyesült Tűzoltó Társaság. Már egy ideje
Philadelphiában élt, amikor szörnyű tűzvészt látott: az egyik korhadt
faházban bent égett két kisgyerek, az anyjuk őrjöngve futkosott az
utcán, oltani próbálta a tüzet, de hiába. Hatalmas tömeg ácsorgott ott,
néhányan vízért, vödörért szaladtak, de a továbbterjedő lángokat csak
sokára sikerült megfékezni. A bostoni példára megszervezett társaság a
szükséges felszerelés és az állandó készenlét mellett a tüzek
megelőzéséről is gondoskodott, ő maga névtelen levélben hívta fel a
város lakóinak figyelmét az égő parázs veszélyeire. Philadelphia azóta
biztonságosabb város lett. Legalábbis tűzvész már nem fenyegeti.
Vidámabb cédula következik: armonica,
azaz üvegharmonika. 32 fokozódó nagyságú félgömb, a szélüket nedves
kézzel kell megérinteni, hogy a csodálatos csilingelést előcsalogassa.
Párizsban találta fel, amikor olyan hosszan várakozott a francia udvar
döntésére, hogy támogatják a függetlenségi háborút. Bár jól ért a
hárfához, gitárhoz, hegedűhöz is, semmi nem tudta olyan hatásosan
csillapítani a szorongását, mint az armonica hangja. Egyszer
Beaumarchais-nak is megmutatta, mert azt hallotta, kedveli a
művészetet, és irogat is. De azt az embert semmi más nem érdekelte,
csak a negyven hajó, amit a franciák és a spanyolok kémjeként szerzett.
Hatalmas kereskedelmet bonyolított le, elsősorban fegyvereket hozott.
Hálásnak kellene lennie, de valahányszor eszébe jut annak az izgága
embernek az álneve, elfogja a röhögés. Rodrigue Hortalez et Cie. Az
üvegharmonika azért biztos tetszett neki, különösen amikor egész gyárat
állítottak fel, ahol több mint száz munkás dolgozott, és több ezer
darabot gyártottak. Egyszer majd a legnagyobbak komponálnak műveket az
armonicára, mint az a csodagyerek Mozart.
Gyerünk tovább: Amerikai Filozófiai Társaság.
Amikor Philadelphiában maga köré gyűjtötte a gondolkodni képes
embereket, nem is sejtette, milyen szellemi éhség tombol
honfitársaiban. Minden szabályt fenntartás nélkül elfogadtak: hogy
háromhavonta választott témában esszét kell írni és felolvasni, és a
vita nem folyhat pusztán a győzelem kedvéért: az igazságot kell közösen
megkeresniük. Lassan-lassan megtanította társainak, hogy az egyetemes
ellentmondás semmi jóra nem vezet. A leghangosabb városi ügyvédet úgy
tanította móresre, hogy minden ilyen megnyilvánulást csekély
pénzbírsággal büntetett. Egy idő után elég volt ránéznie az ügyvédre,
hogy visszafogja magát. A philadelphiai fiatalok, akik rendszeresen
részt vettek a vitákon, bármilyen pályán megállnák a helyüket.
És itt van Szegény Richard Almanachja.
Richard Saunders, egy újabb álnév, amit 1732-tól 25 éven át használt.
Az évente megjelenő kalendárium több mint tízezer példányban kelt el,
sok otthonban csak a Biblia állt mellette a polcon. A szokásos
mezőgazdasági, időjárási és csillagászati megfigyelések mellett Szegény
Richard saját verseivel, aforizmáival és szólásaival töltötte meg a
köteteket. Ezekből sokkal még ma is találkozik, közmondásként élnek
tovább, mint például az, hogy "ahol a házasságban nincs szerelem, ott
lesz szerelem házasság nélkül". A lánya, Sarah, szerencsére jól
választott, de William - vele mindig több gondja volt. Talán az az oka,
hogy törvénytelen gyerekként született. Soha nem árulja el senkinek, ki
volt az anyja. Tudta a kötelességét, azonnal magáénak ismerte el a
fiút, és a saját házában nevelte. Sok-sok évvel később, már Londonban,
William teherbe ejtett egy nőt, és ő nem akart hinni a fülének, amikor
a fia kijelentette, nem kíván foglalkozni a kérdéssel. Végül maga
kereste fel az asszonyt, átvállalta a gyereket és gondoskodott róla.
William Temple Franklin, az első unokája. Párizsban, a tárgyalások
alatt elsőrangú titkárnak bizonyult, és akkor sem ingott meg, amikor
royalista apja, New Jersey kormányzója ellenük fordult, és a
függetlenségi harcban a királyt támogatta. William nem olvasta Szegény
Richard aforizmáját: "Sem erényt ne bocsáss áruba, hogy vagyont, sem
szabadságot, hogy hatalmat szerezz érte." Árulása még ma is fáj, érzi,
ahogy a mellkasa lüktet, és pillanatokig nem kap levegőt.
A Függetlenségi Nyilatkozat. Nem ő írta, bár ha
úgy dönt, senki nem mert volna tiltakozni. De Jefferson sokkal
fiatalabb, és egyszerű, mégis áhítatos a stílusa, nem olyan ironikus,
mint az övé. A Nyilatkozat komoly dolog, még ha egyes mondatait maga a
szerző sem veszi komolyan, például hogy "minden ember egyenlőnek
születik, és el nem idegeníthető joga az élet, a szabadság meg a
boldogság keresése". Jefferson nem szabadította fel a rabszolgáit,
ezeket az átkozott articsókákat, amiket tonnaszámra küld neki,
rabszolgák szedték, és hallott valami pletykát is, hogy Tomnak több
gyereke született az egyik néger lánytól. Utálja az articsókát. Utálja
a képmutatást. Jeffersont kedveli.
Egyre fáradtabb, sietnie kell. A cédulák
szélsebesen röpködnek, nő a kupac: hajlékony katéter, békatalp,
bifokális lencse, Franklin-kályha, pénznyomás, páncélos gályák,
Golf-áramlat, biztosítótársaság, philadelphiai közvilágítás. És amiket
sikerült megakadályoznia: a mindent megadóztató angol bélyegtörvény
elfogadását és a Paxton-fiúk további szörnytetteit. Paxton falujának
lakói sokat szenvedtek az indián támadásoktól, és mivel hiába kérték a
kormányzatot, hogy katonákkal védjék meg őket, a maguk kezébe vették az
ügyet. Azok a nyakas írek és skótok húsz indiánt mészároltak le, persze
egy békés törzs tagjait, és már egy egész települést fenyegettek, amit
ártatlan keresztény bennszülöttek laktak. Az indiánok Philadelphiában
kaptak menedéket, majd egy éven át, és amikor a feldühödött Paxton-fiúk
ezer főre duzzadt csapata a város elé vonult, hogy tiltakozzon a
bennszülöttek védelme ellen, Philadelphián olyan pánik lett úrrá, hogy
megverték a harangokat. Akkor sikerült lecsillapítania a telepeseket,
és idővel az indiánok is hazatérhettek, de nem áltatta magát: ez az ügy
még nem zárult le. Erre már nincs ideje, pedig ide valóban felfedező
kell: olyan tervet kellene feltalálni, ami rábírná és kötelezné a
nemzeteket vitáik elintézésére anélkül, hogy előbb kölcsönösen átvágják
egymás torkát.
A nagy halom cédulát rendezgeti, újra meg újra,
mindig más alakzatban, újabbakat ír, másokat eltép, dühösen motyog vagy
szelíden elmosolyodik, Sarah dobozából kiborítja a rizst, belehajigálja
a cetliket, véletlenszerűen kihúz egyet-egyet, végül sóhajtva hátradől
a konyhaszéken. Most már látja: rosszul kezdett hozzá. Nem az a kérdés,
mi csillapíthatná a végtelen szorongást. Hanem hogy hol találhat szabad
lelkeket, akik valóban szoronganak.
Az egyik üresen maradt papírdarabra még lejegyzi: "Úgy találom, az
ember igen rosszul megszerkesztett fajtája a teremtményeknek. Kezdek
kételkedni, hogy ezt a fajt érdemes lenne szaporítani vagy megóvni."
Aztán visszaviteti magát a szobájába. Az ágyban
a fal felé fordul, és Francisre gondol, a második fiára, aki négyévesen
himlőben halt meg. Az ő hibája. Annak idején James bátyja azért került
börtönbe, mert kigúnyolta a bostoni puritán prédikátorokat, akik Cotton
Mather vezetésével támogatták a himlőoltást. Évtizedek teltek el azóta,
és ő mégsem engedte, hogy a gyereket beoltsák. Hosszú ideig vezekelt:
minden tőle telhetőt megtett, hogy a himlőoltást elterjessze, és sok
embert maga tanított meg, hogyan kell a kisebesített karra fertőzött
vért dörzsölni. De Francis halott.
Többet nem kel fel, a tüdőtályog másnap végez
vele. 2006-ban, születésének háromszázadik évfordulóján a szabad lelkek
még mindig csillapíthatatlanul szoronganak.
|