|
|
Jámborné Balog Tünde
VAKVÁGÁNYON
(részlet)
"Össze kell varrnunk azt, ami elszakadt..."
Varrd össze, lelkem, jó erősen varrd össze, szólalt meg
nagyanyám halkan, de tisztán, ami azért ért minket váratlanul, mert
napok óta nem volt magánál. Egy asszony jött reggelente lemosdatni és
az ágyát rendbe rakni, az orvos is be-benézett hozzá, és anyám egész
nap mellette ült, a kezét fogta és beszélt hozzá, de hiába, nagyanyám
lelke messze járt, a halál kietlen deltavidékén kereste a hazafelé
vezető utat.
A haza, ahová készült, túl volt a határon,
éppen ötven éve, hogy nagyapával beszálltak abba a tehervagonba, ami
lassan, nehézkesen, a szinkópás ritmusban kattogó vonatkerekek ütemére
kihozta őket onnét. Igen nehezen indultak el, de muszáj volt, nagyapa
nem bírt fölesküdni az új államra, pedig megpróbálta, ám amikor odaállt
a bizottság elé, nem jött ki hang a torkán, akárhogy erőlködött, holott
beszélte azt a nyelvet, és az elhatározás is megvolt benne; hét nap,
hét éjjel tusakodott magában, mire döntött, mégse sikerült megszólalnia.
Maga a szerelvény is ellenkezve hagyta ott azt
a szép, dimbes-dombos, hegyekkel koszorúzott vidéket, gombászásra,
vadmacskalesre alkalmas erdőségeket, hullámzó füvű, szalonkás réteket.
Indulás után egy darabig ment rendesen, de később elkezdett lassulni,
végül hosszú csikorgások után nagyokat lódulva megállt, hogy a
szabógallér leves is kilöttyent a vagon sarkába beállított kis
sparheltre, és hangosan sisteregve forrt el a tüzes platniról. Mi történt, miért állunk?
kérdezte nagyapa az állomásépület előtt ácsorgó vasutasoktól, de azok
csak széttárták karjukat és tanácstalanul ingatták fejüket. A falunyi
népet szállító tehervonatot kitolták egy vakvágányra, ahol napokig
vesztegelt, hogy nagymama már reménykedni kezdett, meglásd, Péter, itt maradhatunk,
ám egy hét várakozás után arra ébredtek az ebédlőkredenc mögötti zugban
elhelyezett sezlonon, hogy a nehézkesen ziháló mozdony füstöt és
gőzfelhőt okádva, krákogva, köhögve, mozgásba lendül, és vontatni kezdi
keserű terhét mind messzebb a helytől, ahol életük nagyobbik felét ott
kellett hagyniuk.
Mit varrjak meg, anyuka? kérdezte
azonnal anyám, de nagymama éppen abban a szempillantásban hazaért,
nagyapa vadászvizslái hangos csaholással fogadták, majd feldöntötték
örömükben, ő meg nem sietett a válasszal, tudta, hogy egy egész
örökkévalóságnyi ideje maradt rá.
A gyász és a temetés praktikus tennivalói
közben anyám el is feledkezett nagymama óhajáról, később azonban sokat
töprengett, mire gondolhatott utolsó világos pillanatában, milyen régi
emlék került elő felbolydult agyából, és mi tette éppen ezt a foszlányt
olyan fontossá, hogy a napok óta béna száj szóra nyíljék miatta? Ugyan, mit akart megvarratni velem? Függönyt, takarót, lepedőt, cihát?
tépelődött anyám, és gondolatban végigjárta azokat a helyeket, ahol
rövidebb-hosszabb ideig laktak, felidézte a bútorokat, a szőnyegek
helyét, leginkább azonban az ablakok keretében feltűnő, fehérrel
erezett, palakék hegyekre figyelt - azok hiányoztak legjobban neki is,
nagymamának is ezen a lapos vidéken, ahová a sors vetette őket - és a
függönyöket vizsgálta át, szinte centiméterről centiméterre keresve
rajtuk egy szakadást, de csak azt a parányi stoppolást találta meg,
amivel nagyanyám megpróbálta eltüntetni nagyapa cigarettaparazsának a
nyomát, a pópával, a plébánossal és a neológ kántorral játszott
legendás tarokk-partik emlékét, és azt a néhány apró, piros pöttyöt,
amit gyerekkorában fröccsentett apja füzetjavításhoz használt
tintájával egy fehér batisztvitrázsra. Azután az abroszokat vette
sorra, az ünnepre való damasztokat és a hétköznapi szőtteseket, talált
is rajtuk néhány foltot, amik nem jöttek ki a mosásban, nagyapád mindig vörösbort ivott, végül a monogramos párnahuzatok között válogatott, ezekből néhányat még megtalált szülei háború alatt kifosztott házában.
Különösen utolsó heteiben időzött sokat a
múltbéli emlékek között, megszállottan keresve nagyanyám búcsúszavainak
értelmét, és a megoldást néha olyan közelinek érezte, hogy
lesoványodott kezével utána is kapott, a titok azonban ellebbent,
mielőtt markába szoríthatta volna, így végül rám maradt örökül a
rejtély, amelynek kibogozásához annyi támpontom sem volt, mint neki.
Persze, halogattam a dolgot. Mindig akadt
fontosabb tennivalóm, mint régi fényképek és kacatok között kutakodni,
és nem tűnt annyira sürgősnek a keresés; biztos voltam benne, hogy
nagyanyám életének megmaradt rekvizitumai között előbb-utóbb rátalálok
a megfejtésre. Akkoriban nagyon elegem volt az öregekből, és nem
érdekelt a múlt sem, amiről folyton papoltak. Idegesített, hogy mindig
ugyanazokat a történeteket ismételgetik, hogy napról napra kitalálnak
valamit, aminek végrehajtására ők maguk nem képesek, hogy folyton
küldenek valahova: menjek el boltba, postára, patikába, szerezzek
levendulát a szekrényükbe, mert láttak egy árva molypillét repdesni,
írassak fel orvosságot, keressek meg ezt-meg-azt a padláson, vegyem le
a szekrény tetejéről a szivaros dobozt a fényképekkel, vagy olvassam
fel ezt az apró betűs részt, bogárkám, itt ni, mert nagyítóval sem látják rendesen.
Anyámat és apámat istápolni átjártam a szomszéd
utcába, otthon anyósom és a kilencvenbe lépő Édesvica kiabálását
hallgattam; mindketten süketek voltak, mint az ágyú, mégis órákig el
tudtak beszélgetni egymással, hogy zengett tőlük a ház. Ha négyükhöz
hozzáveszem Csáki Zsuzsika néni kétszeri költöztetését és Édesvica
öccsének látogatásait - minden hónap második péntekjén halászlevet
főztem neki, de élőhalból ám, húgom, mert a döglöttet nem szeretem -, valamint szegény Rózsi
időnkénti táplálását, egy egész otthonra való öreget gondoztam, akik
nem érték be étellel és tiszta holmival, a lelkemet is akarták, s ha
néhány napra elszabadultunk otthonról és elmentünk valahová Z.-vel, csak minél messzebb innen, oda, ahol senkit se ismerek, mindig akadt egy idősebb útitárs, hogy kiszemeljen támaszul, és rám zúdítsa emlékeit.
Most azonban, hogy ketten maradtunk a nagy, Vizes utcai házban, egyre jobban hiányoznak. Anya, figyelj,
mondom néha a telefonba, amikor lányaimat hívom, máskor fülelni kezdek
Z. anyjának motozására az udvari szobában, és néha Édesvica árnyékát is
látom az ablaknál, ahogy a félrehúzott függöny mellett nézi Virágék
házát, hátha történik náluk valami, hátha felpattan a frissen mázolt
vaskapu, hátha kipenderül rajta Virág néni bodorhajú menye, és
sepregetni kezdi a makulátlan járdát. A kapu azonban zárva, kifakult
zöldjén rozsdafoltok ütnek át, a ház évek óta lakatlan. Csak a Virág
fiú szalad el esténként megetetni a házőrzőt, egy molyos szőrű, sánta
farkaskutyát, és néha eljön szellőztetni. Olyankor órákig nyitva hagyja
az ablakot, a szél belekap a hosszú tüllfüggönybe, és lengeti, cibálja,
mint egy zászlót vagy egy szemfödelet, de akárhogy figyelek, nem tűnik
már föl mögöttük Virág néni pergamenszín arca, celofánba csomagolva
fekszik négy méter mélyen a föld alatt. Helyette nagymamát látom fekete
gyapjúzsorzsett ruhájában, nyaka körül a kis mille-fleur mintás
selyemsállal, és nem győzök csodálkozni. Hogy kerül ide nagymama ebbe a lakatlan házba?
kérdezem, de nem válaszol, összeráncolt homlokkal ingatja a fejét, és
tudom, hogy haragszik rám, amiért még mindig megvarratlan az a valami,
amiről nem tudom, hogy micsoda.
|