|
|
Kállay Géza
BÖLCSELET, FILOZÓFIA, IRODALOM
(részlet)
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy házaspár; a férfit
Philónak, az asszonyt Sophiának - a családban inkább Zsófinak - hívták.
Philó maga volt a szeretet, élete párja pedig vele született
bölcsességénél fogva megismerkedésük első percétől érezte és tudta,
hogy ez a legnagyobb dolog, ezért hamarosan három gyönyörű lány lett
közös életük gyümölcse, akiknek a Sapientia, a Scientia és a Pulchra
nevet adták.
Sapientia, az elsőszülött szinte egyformán
örökölt apjától és anyjától; jó pár évvel idősebb volt mindkét húgánál,
termetre nézve magas és karcsú, derékig omló dús fekete haja
megjelenésének komoly ünnepélyességet kölcsönzött, de mélykék szemében
mintha mindig a végtelen éjszakai égbolt tükröződne, amit a többiektől
különvonulva olyan szívesen nézegetett. A szabad ég alatt állva
megpróbálta egyetlen pillantással átfogni az egyet és a végtelent, az
azonost és a különbözőt, a mindent és a semmit, és valahol az origó
fókuszában fellelni, amit legszívesebben és egyszerűen létnek nevezett,
s amiről szentül hitte, hogy még szülei is tőle származnak. Sapientia
úgy érzete, a ráboruló világegyetem egyszerre tölti el örömmel, vággyal
és félelemmel, és minden erejével az előtte feltáruló jelenségek
lényegét igyekezett megpillantani, ugyanakkor az anyjától örökölt bölcs
megfontolással hamar belátta, hogy az önmagának feltett, számára
legkedvesebb kérdések - mint például "miért van valami, mintsem inkább
semmi?" vagy: "miért én vagyok az, aki vagyok?" vagy: "az ember
megteheti-e, amit akar, és akarhatja-e, amit megtesz?" - csakis általa
lehetnének megválaszolhatók. Éppen ezért azt is be kellett ismernie,
hogy sohasem lesz képes az ilyenfajta kérdések legvégére jutni, de
tudta: a lényéhez tartozik, hogy újra meg újra feltegye ezeket,
hűségesen, a legidősebb konokságával, mintha életében először
találkozna velük.
Telt-múlt az idő, és ahogy ez lenni szokott,
idősebbik húga, Scientia utolérte Sapientiát a növésben: kissé teltebb
lett, mint nővére, és magas homloka mögött szinte közvetlenül látható
volt borotvaéles elméjének megannyi villanása. Scientia, ahogy
kamaszodni kezdett, szinte egy csapásra felhagyott nővére addigi
bálványozásával, és a maga útját járta. Idejét pontosan beosztotta,
jókor kelt, jókor feküdt, hogy szeme - mint mondogatta - éles maradjon,
és mindent pontról pontra, jelenségről jelenségre haladva
megfigyelhessen, rögzíthessen és hihetetlen emlékezőtehetségében
elraktározhasson, éppen úgy, ahogy megtapasztalta. Mert Scientia úgy
hitte, minden úgy tárul elé, ahogy az ténylegesen és valóságosan van;
őt is a lét foglalkoztatta, de főleg az anyjától örökölt természete azt
súgta, hogy erről csak úgy mondhat valamit, ha éppen az úgy és az így lesz neki a legfontosabb; ha nem azt beszéli el, hogy mindaz, ami van, mi végre van egyáltalán, hanem hogy mi hogyan
van. Ha, mint nővére, fent maradt is éjszaka, hogy az eget kémlelje,
írótömbbel a kezében guggolt a csillagok alá, és hamar elégedetlen lett
barna szemével; kivételesen ügyes kezével mindenféle szerkezetet
fabrikált, hogy minél közelebbről láthassa a számára legkedvesebb hogyant.
"Amit a nővérem művel, csak a kezdet - morfondírozott -, ha mindazt
leírom, amit látok, egyszer csak előttem lesz az egész". Valami azt
súgta neki, hogy sohasem ér a végére, de ő is makacs volt, és bizony
előfordult, hogy kigúnyolta Sapientiát, amiért az soha semmiféle
kézzelfogható eredményről nem tudott beszámolni szüleiknek. Scientia
egy-egy jelenségből következtetéseket vont le, az eredeti jelenséget
oknak keresztelte el, és hamar járni kezdett egy szigorú, ám roppant
korrekt fiatalemberrel, aki a Logikos névre hallgatott; úgy érezték,
kettesben sokkal többre jutnak.
Sapientia magányos maradt és
megközelíthetetlen, Scientia szorgalmasan dolgozott és társalgott
Logikos-szal, és szinte észre sem vették, hogy legkisebb húguk, Pulchra
is felcseperedett. Pulchra hirtelenszőke volt és kék szemű, sem túl
magas, sem túl alacsony, sem túl kövér, sem túl sovány, épp a
legvonzóbb küllemű és idomú, és mindenkit azonnal levett a lábáról.
Kicsiny korában felfedezte, hogy mindent elérhet, és a bajok szinte
önmaguktól megoldódnak, ha ellenállhatatlan, csábítóan bájos mosolyával
és égszínkék szemével néz a világra és mindarra, ami a világban van.
Ízig-vérig az apja lánya volt, hozzá hasonlóan keveset beszélt - neki
is elegendő volt, ha bárkit bűvkörébe vonhatott. Sem általa meddőnek
tartott kérdésekkel, sem szüntelen adatgyűjtéssel nem gyötörte magát;
élvezte az életet, naphosszat a végeláthatatlan mezőn üldögélt, és
kedvenc, ezerszínű virágaiban gyönyörködött, bár Scientia szerint
valójában magát nézegette bennük. Pulchra cserében kinevette Scientia
rendszerességét és óraműszerű időbeosztását, de nem azért élt az
időtlenségben, mert, mint Sapientia, a merengés végtelenségét
választotta, hanem mert egyszerűen nem volt időérzéke: boldog
öntudatlansággal olvadt fel a mindig éppen adott pillanatban, ahogyan
szinte teljesen el tudott tűnni abban is, amin izgatott tekintete
ideig-óráig megnyugodott. Komoly párkapcsolata sohasem akadt, mert
mindennel és mindenkivel kacérkodott, hiszen - ahogy Scientia néha
epésen megjegyezte - könnyű annak, aki mindent szépnek lát, még azt is,
ami rút.
Philó és Sophia jó szülők voltak; persze
aggódtak a rájuk legjobban hasonlító Sapientia magánya és öngyötrése,
Scientia túlzó vasszorgalma és állandó, ellenük irányuló kamaszos
lázadozása, meg Pulchra szertelen önfeledtsége miatt, de remélték, a
családi harmónia mégis fenntartható; el akarták hitetni magukkal, hogy
annyira különböző lányaik nem szüntelen versengésben fogják életüket
tölteni, hanem éppen hogy nagyszerűen kiegészítik egymást.
Azért kezdtem ezzel az allegorikus
elbeszéléssel, mert remélem, hogy formája, az elbeszélés-forma fejezi
ki majd leginkább, amit bölcselet (bölcsesség), filozófia és irodalom
kapcsolatáról szeretnék mondani. Rokon-értelmek, sőt, családi
hasonlóságok mentén igyekszem elindulni, és persze én is csábítást
érzek, hogy a bölcsészet - az ars, a humanitas
- szerte a világon tapasztalható, immár szinte közhelyszerű
háttérbeszorulásáról beszéljek. Az áttekintés lehetne történeti, ami
fejtegethetné, miként alakult az ún. általános bölcselet, a filozófia
viszonya a mítoszokhoz, a művészetekhez, a természet- és
társadalomtudományokhoz. Itt lehetne kiindulni abból, ami például az
angol Simon Critchley "kontinentális" (azaz elsősorban német és
francia) filozófiáról szóló, nemrég megjelent kis könyvének alaptétele.
Eszerint a kontinentális filozófia épp azt vetheti az analitikus,
angolszász filozófia, és különösen az osztrák, majd amerikai
pozitivizmus és pragmatizmus szemére, hogy az analitikus filozófia
gyakori behódolása a természettudományos, "scientikus" modelleknek
éppen a bölcsesség tiszteletének és kutatásának ősi jussát orozta el a
filozófiától;1 a sapientia helyett az epistemét, a
tudást állította a középpontba, kiszorítva, vagy egyenesen nevetségessé
téve az igényt, hogy a filozófia az ember léthelyzeteiről,
"életvilágáról"2, vagy egyenesen az "utca emberének" mindennapjairól
mondhasson valamit, netán valamiféle "útmutatást" is adhasson. A
filozófus sokszor "a természettudományok Kristálypalotájában a portás,
a gondnok és a takarítóbrigád" szerepében érzi magát, mondja
szarkasztikusan az egyébként Essexben és New Yorkban kontinentális
filozófiát művelő Critchley.3 De a bölcsészet jelenlegi sorsának
áttekintése lehetne szociológiai, politikai, vagy egyenesen
apokaliptikus is, melynek során felvethetném a bölcsészetnek szánt
"társadalmi szerepet", a bölcsészet oktatási és kutatási lehetőségeit,
finanszírozását, az alul- vagy túlképzést, a túlzott specializálódást
és a divatos, de nehezen meghatározható interdiszciplinaritást.
Megkérdezhetném, hogy helyzetéért maga a bölcsészet vagy inkább rajta
kívül álló ok-e a felelős (például szabad, vagy lehet-e a bölcsészetet
egyáltalán intézményesíteni), és főként feltehetném azt a bölcsészeknek
manapság oly kedves, jellegzetesen kisebbségi pozícióból feltett
kérdését, hogy van-e még vágy a bölcseleti stúdiumok iránt a 21. század
elején,4 és lehet-e humanizáló hatása. Ezek persze fontos kérdések,
azonban attól félek, sebeink feltépése, mutogatása, esetleg nyalogatása
épp abban gátolna meg, hogy magáról a legfontosabbról, a bölcsességről
mondjak valamit; a panasz, a felháborodás és tiltakozás, még ha
olyannyira jogos is, hajlamos adottként, jól-ismertként, értelmezésre
már nem szorulóként kezelni azt, aminek a nevében felszólal.5 De még
csak nem is az intézményesült diszciplináris határok fel- vagy
újrarajzolása mentén szeretnék vizsgálódni, felvetve például, hogy a
történettudomány vagy a pszichológia bölcsészet-e, vagy inkább
társadalom-, illetve orvostudomány, vagy azt firtatva, az ún. modern
idegen nyelvek (pl. az angol vagy a német), a maguk meglehetősen vegyes
menükészletével - amiben tulajdonképpen egy művészeti ággal, az
irodalommal foglalkozó diszciplína éppúgy jelen van, mint a
logikai-matematikai modelleket nyíltan vállaló nyelvészet, vagy a
pedagógia-központú nyelvi szakmódszertan - hogyan érzik magukat a
bölcsészettudományok körében. Ha már egyszer a magyar nyelvben az
1830-as évektől felbukkanó bölcsészet szó lett az elfogadott fordítása annak, amit az indoeurópai nyelvek többsége a latin ars, illetve humanitas származékaival adnak vissza, akkor hadd tegyek kísérletet annak újragondolására, hogy mit jelent az "ős-szó", a bölcs és a bölcsészetnél előbb megjelenő, továbbképzett formája, a bölcsesség.
|