|
|
Belső ruhatár -
Bíró Gáspár
Babanusa felé
"Heading to Babanusa" - ezzel a címmel akartam írni még 1993
szeptemberében élményeimről, amelyeknek nem volt helyük az ENSZ számára
készített jelentéseimben az emberi jogok helyzetéről Szudánban. Az írás
nem készült el, de a képek, történetek, érzetek és gondolatok elevenen
maradtak bennem, ha akarnám sem tudnám feledni. Most is látom annak a
volt rabszolgának - tizenéves fiú - hályogos szemét, aki két jól
képzett arab tolmács segítségével több óráig mesélte, mi mindenen ment
keresztül, ahogyan azoknak a fekete afrikai gyerekeknek az arcát is,
akik üres, szinte holt tekintettel néztek rám, és kínzó részletességgel
mondták el: alkalmi búvóhelyükről hogyan kellett látniuk, amint a
khartumi kormány zsoldjában álló fegyveresek megerőszakolják és megölik
anyjukat, nővéreiket. A zsoldosok többnyire a Szudánban a világ minden
tájáról menedéket találó mudzsahedek, muzulmán "szabadságharcosok"
voltak, de akadtak közöttük népüket eláruló keresztény déliek is.
Rosszullét fogott el, amikor 1997-ben Khartumban kezet kellett fognom
egy Kerubino nevű alakkal, akit ráadásul tábornok úrnak kellett
szólítani, mert ezt követelte meg az ENSZ diplomáciai comme il faut.
Kerubino tábornok Faustino nevű alvezérével egy évvel azelőtt
végigfosztogatta Gogrialt - senki nem tartja számon,
hányadszorra. Szemtanúk elbeszélése szerint az egyik
"harcos" elvette egy kétévestől a bögréjét, megitta a tejet, majd
szakszerűen elvágta a gyerek torkát. Kerubinót és Faustinót
valószínűleg egy operarajongó olasz, Comboni atya keresztelte meg. A
rend már évtizedek óta térített azon a vidéken - persze nem ők tehetnek
arról, ami ott történt. Mégis: a keresztény egyházak nagy hibát
követtek el, amikor szublimálták a gonoszt. A Gonosz ugyanis nemcsak
spirituális értelemben létezik, hanem ahogyan Hanna Arendt fogalmazott:
itt van velünk, az élet szinte minden "banális" pillanatában.
"Babanusa felé haladtunk a bátyámmal, amikor Izmail emberei elkaptak" -
mondta a volt rabszolga, belekezdve történetébe. Nem folytatom, nem
adom tovább. Mindenki halad valahonnan valahová. A velem szimpatizáló
helyi és nemzetközi személyiségek arra intettek 1993-ban, hogy "ne
piszkáljam" a rabszolgaság ügyét Szudánban. Nem lehet bizonyítani,
mondták, mert társadalmi tabu. Senki nem fog mellém állni, győzködtek,
s végső soron az "igazi" ügyet, az emberi jogok védelmét
veszélyeztetem, miután elveszítem szavahihetőségemet. Megpiszkáltam, és
sokan mellém álltak. Megbántam? Nem mondhatom, hogy meg, még ha ezzel
évtizedre szóló, s ki tudja, még meddig tartó vitát gerjesztettem is.
Bill Clinton 1998-ban nemzetközi bizottságot küldött a kérdés
tanulmányozására, és a csoport azzal tért meg Szudánból, hogy a
rabszolgaság intézménye létezik. Az ENSZ Genfben székelő emberi jogok
bizottsága 2003-ban mégis megszüntette Szudán "monitorizálását."
Veszett ügy? Nem hiszem. Nem hihetem.
Szeretnék pontosan fogalmazni, hogy szavaim ne utólagos mentegetőzésnek
tűnjenek. Kevesen voltak és vannak, akikkel akkori tapasztalataimról
igazán beszélni tudtam és tudok. Ha valakire ekkora tudást ró a sors,
gondoltam, az csak viselje, és hárítsa el a puszta kíváncsiskodást: nem
zsurnalisztikailag kiaknázható esetekről, nem érdekességekről beszélek.
Hosszadalmas vívódás után mondtam le 1998-ban a különleges megbízotti
mandátumról. Megkérdezhető: elárultam-e azokat az embereket, akik
sokszor életük veszélyeztetésével kerestek meg Szudánban vagy máshol, s
mondták el, mi történik? Most azt hiszem, rosszul döntöttem. Maradnom
kellett volna, viselni a személyes támadásokat, az Európai Unió és az
Egyesült Államok közötti ma már nyílt konfliktus akkor jelentkező
tüneteit, az ENSZ egyes magas rangú tisztségviselőinek nyomorúságos
magánjátszmáit, s még sorolhatnám hosszan az 1998-as "indító" okokat,
mindazt, ami - akkor úgy hittem - megfontolt döntéshez vezetett.
Maradnom kellett volna, mert közben képességem is volt e játékok
semlegesítésére - bájosan önmagasztaló, ugye?
Lemondásom után fél évvel levelet kaptam a politikai ügyekkel
foglalkozó ENSZ főtitkár-helyettestől: egyetértenék-e, hogy felvegyenek
a Főtitkár különleges megbízottainak listájára, ahonnan Kofi Annan a
special envoy-okat kinevezi? A levél szövege és stílusa annyira
bőszített, hogy néhány hetes gondolkodás után úgy döntöttem, nem is
válaszolok. Utólag megállapíthatom, ez is hiba volt. Nemrég újabb
esélyt kaptam a folytatásra: beválasztottak az ENSZ Emberi Jogok
Bizottságának Albizottságába - független szakértőként. Az
egyik téma: a rabszolgaság modern formái, beleértve a gyermek- és
leánykereskedelmet, a kényszermunkát. Csak egy szemléltető adatot
ehhez: évente 500 000 kelet-európai nőt adnak-vesznek a Balkánon és
Nyugat Európában prostituáltnak. Ezzel akarok foglalkozni, a múltam
determinál erre. Évek óta mintha amúgyis kihívás-hiányban szenvednék.
Most másképpen lesz? Talán. A francia idegenlégió szlogenje jut
eszembe: menni vagy meghalni. Úgy sejtem, menni fogok, és nincs kedvem
meghalni.
|