Zsille Gábor
KEDVENC KRAKKÓI KÖLTŐM
Csudálatos találkozásaim Adam Zagajewskivel
(részlet)

Számos remek tulajdonságom közül az egyik legvonzóbb, hogy eddigi harminckét évemből csaknem négyet Krakkóban töltöttem. Ezért szerfelett irigylem magamat. Három hónapos téli próbaidőt követően, 2000 tavaszának legvégén érkeztem a városba, szombati napon, kora este. A lengyel nyelv ismerete nélkül, fejemben nagy köteg beíratlan lappal, lelkes kíváncsisággal egy negyvenmillió lakosú ország kultúrája iránt. Másnap délelőtt - ugyan hová máshová is vezethetne ilyenkor az első utunk - a hatalmas Piactéren található könyvesboltok egyikébe mentem. Bizony, vasárnap nyitva tartó mezei könyvesboltból arrafelé több is akad, némelyik este tízig kelleti magát; közülük a háromszintes Empik-palotát választottam. Érthetetlen módon azonnal a versek embermagasságú, széles polcához léptem, és mustrálgatni kezdtem a felhozatalt. (Mellékszál: ősmagyar könyvbarát nyakam eközben kificamodott, ugyanis a lengyel könyvek gerincére - angol szokás szerint - fordítva nyomtatják a betűket.) Felajzott tekintetem egyszerre megakadt egy néven: Adam Zagajewski. Gusztusos, nagyméretű könyv volt, ráadásul kétnyelvű; választhattam az angol-lengyel, német-lengyel, francia-lengyel, olasz-lengyel kiadásból. (Akkor még nem tudtam, hogy a lengyelek a rendszerváltást követően összes nagy kortárs költőjüket kiadták olcsó, mindenki számára hozzáférhető bilingvis válogatásokban. Zbigniew Herbert, Czeslaw Milosz, Wislawa Szymborska, Tadeusz Rózewicz és a többiek mind ott virítanak a külföldiek által látogatott könyvesboltokban, kioszkokban. Így aztán bármely jámbor turista naprakészen tájékozódhat a költészetük felől.) Leemeltem az angol nyelvű variánst, és találomra felütöttem. A Bátyámnak című versnél nyílt ki:

Milyen békésen sétálunk
a napok és hónapok között,
milyen csendesen énekeljük
komor altatódalunk,
milyen könnyedén ragadják el
testvéreink a farkasok,
milyen finoman
vesz levegőt a halál,
milyen fürgén
úsznak a hajók
artériánkban.
    
    Szerelem első látásra, ezt éreztem akkor, a polc előtt téblábolva, verseit szemelgetve. A kötet fülszövegéből megtudtam, hogy Zagajewski 1945-ben született, 1982 óta Párizs egyik elővárosában emigránskodik, egy egész regiment irodalmi kitüntetés birtokosa, könyvei rendszeresen megjelennek Franciaországban és az Egyesült Államokban is, továbbá több ízben jelölték a Nobel-díjra. Csöndben pironkodtam, hogy mind az idáig egyetlen sort sem olvastam tőle, mi több, még a nevével sem találkoztam; szigorú önváddal megállapítottam, hogy botrányos lemaradásaim vannak a lengyel irodalom magyarországi recepcióját illetően. Nem csoda hát, hogy amikor egy héttel később Pesten jártam, országos könyvtárunk nagy-nagy katalógusában egy magyar nyelvű Zagajewski-kötet cédulája után kutattam. Nem csekély megdöbbenéssel állapítottam meg, hogy az eredmény semmi; műfordítás-irodalmunk egyik szépen fejlett hiátusára bukkantam. Akkor és ott, az olvasóteremben határoztam el, hogy egész kötetnyi verset fordítok tőle, és nyélbe ütöm magyarhoni bemutatkozását.
    Krakkói arany napjaimban tehát - túl az akklimatizáción (= Visztula-parti séták, Ania, félbarna Krystyna, barna sör), némi nyelvtudással és egy duci szótárral felvértezve - még az év őszén megkezdtem a munkát. Tűrhetően ment. Tíz-tizenkét fordítással a dossziémban viszont hiányolni kezdtem a szerzőt: tanácsait, felvilágosításait, vagy egyszerűen csak a személyes kötődést. A fordító mégiscsak szereti tudni, pontosan kivel is osztja meg szűzies éjszakáit, kit fogad lakótársául...
    Nem kellett hosszan várakoznom. November tizenkettedikén a Milosz és Szymborska által szervezett szokásos őszi költőtalálkozón Zagajewski is fellépett. A szeánszra a zsidónegyed szélén található Szent Katalin-templomban került sor. A klasszikus középkori várakra emlékeztető, támfalakkal ellátott hatalmas templomban körülbelül kétezer fős publikum szorongott, javarészt egyetemisták. Jómagam egy méteres vastagságú oszlophoz préselődtem, s némi mocorgás árán sikerült a vállamhoz emelnem bekapcsolt diktafonomat. Tőlem tíz méterre, a szembemiséző oltár előtt négyen ültek, egymás után olvasva fel a verseiket: Wislawa Szymborska, az akkor nyolcvankilenc éves Czeslaw Milosz, a szintén Nobel-díjas ír Seamus Heaney és Adam Zagajewski. Az én emberem többek között Nagypéntek a metró alagútjában című versét is előadta, ami az idő tájt egyik kedvencem volt, bár végül kihagytam a magyar nyelvű kötetből:

Különféle vallású zsidók találkoznak
a metró alagútjában, gyöngéd ujjak közül
aláhullnak egy rózsafüzér szemei.

Fölöttük papok alszanak, böjti vacsorájukon túl,
fölöttük zsinagógák és templomok piramisai,
akár gleccserek hátramaradt sziklái.

A Máté Passiót hallgattam, mely
szépséggé lényegíti a fájdalmat.
Celan Halálfúgáját olvastam, mely
szépséggé varázsolja a fájdalmat.

A metró alagútjában nincs, mi átalakítsa a fájdalmat,
ott van, sohasem szűnik és metsző.

    Az előadás végén kihasználtam a nagy lehetőséget, és Zagajewskihez léptem. "Sajnos, lengyelül csak gyengén beszélek, franciául pedig egyáltalán nem", szabadkoztam. "Akkor beszéljünk angolul", mondta a lehető legtermészetesebben. És lőn. Címet cseréltünk, ráadásként elővette egy New Yorkban megjelent, a vén kontinensen nem kapható kötetét, és dedikálta. Képzelhető, milyen sugárzó boldogan mentem haza barátságos albérletembe.
    A lakásba lépve főbérlőnőm fogadott, zavartan és nagyon komolyan. "Gábor, öcséd telefonált Magyarországról. Ma este meghalt az édesapád."
    Álltam az előszobában, néhány perccel éjfél előtt, és arra gondoltam: apám és Zagajewski éppen egykorúak voltak. Vér szerinti apám talán éppen abban a percben távozott, amikor kezet szorítottam azzal, akit szellemi apámnak érzek. Bekapcsoltam a diktafont, s halottamra gondolva hallgattam a felvett verseket: árván és frissen adoptáltan.
    Egy undok téli napon a frissen megnyílt Provincia kávéházba mentem, felfedezni a helyet. Zagajewski összegyűjtött verseit olvasgattam, fontolgatva, melyeket fordítsam még le. Könyvemből felpillantva, a finom függönnyel takart vitrin melletti falon Zagajewski portréját láttam meg. Fekete-fehér, bekeretezett kép, a falszakasz egyetlen dísze. Ott időztünk egymással szemközt, a mester kitartóan figyelt.
    Azután melegebb napok is jöttek. Egy júliusi délután, hónom alatt Zagajewski-kötettel a Botanika kávéház felé tartottam, hogy a fordítás hűs habjai közé merüljek. A Piactér sarkán kis híján összeütköztem egy kopaszodó, ősz szakállú férfival, aki hirtelen toppant elém egy könyvesboltból. Zagajewski volt. Dadogva mutattam neki a könyvét, hogy lássa: az ő társaságában nyaralok, része lett az életemnek. Beült velem néhány percre a kávéházba, s elmondta: két héttel korábban felszámolta franciaországi életét, és visszaköltözött Krakkóba. Tizenkét évvel a rendszerváltás után, mondta csöndesen, az emigráns lét értelmét veszítette. A Karmeliták utcájának szomszédságában lakik, egy régi bérház első emeletén. Dedikációként felírta könyvembe a telefonszámát, azzal magamra hagyott, hogy dolgozhassam.
    Szeptember első napjaiban telefonáltam neki. Közeledett ugyanis a szeptember tizenegyediki New York-i események első évfordulója, és Budapestről jelzést kaptam: a Magyar Nemzet hajlandó leközölni egy Zagajewskivel készült interjút. Az ügy apropóját az adta, hogy a Világkereskedelmi Központ pusztulását követő héten a New Yorker című hetilap egyetlen verset közölt: Zagajewski Próbáld magasztalni a sebzett világot című költeményét, vastag keretben.
    Így hát erről: veszteségeinkről, ellentmondásainkról, elhíresült verséről, politikai szerepvállalásáról, 1986-ban Párizsban kiadott Szolidaritás és magány című esszékötetéről beszélgettünk otthonában, amit alig néhány nappal korábban festettek ki. A kisebbik szobában még dobozokban álltak a könyvek... A költészet tragikumáról többek között azt mondta: "Érezzük, hogy a világ szörnyű állapotban van - mindazonáltal megérdemli, hogy magasztaljuk. Mindez már-már vallásos odaadás, ám korántsem vak bizakodás, nem hiú optimizmus. A költészet lényegénél fogva tragikus, és számomra csakis az ilyen költészet érdekes. Az emberi sors is tragikus, és végső soron egész civilizációnk egyetlen nagy tragédia. Azt hiszem, mi, akik Kelet-Közép-Európában születtünk, mindezt terrortámadás nélkül is jól tudjuk."