|
|
Szvetelszky Zsuzsanna
MAGÁNYOS CSAVAR
Hogyan is szólt az a mondat, amelyet sajátomnak érzek, mióta először
olvastam? "Mert a Maga kor szabta meggondolatlanságáért én is felelős
vagyok." Még benne vagyok a munkában - sorra venni, személy szerint én
mi mindenért vagyok felelős -, s míg elkészül a leltár, addig
előhozakodom néhány, a szerkesztői levélhez kapcsolódó gondolattal.
Tényleg? Még vannak ma igazi szerkesztőségek? -
huszonéves barátnőm, egyébként tévériporter, hitetlenkedve csóválja a
fejét. Hogy asztal mellett, egyszerre több ember... ez döbbenetes!
Már miért lenne az, értetlenkedem, mire ő maga
elé néz, látnivaló, hogy az emlékei között kutat, aztán
visszakapcsolódik a tekintetembe, és kijelenti: publikáló - vele
egykorú! - ismerősei között szerinte egy sincs, akinek ilyesmire ideje
lenne. Kedvelem az észjárását, nem akarom csak így elengedni, kétszer
is megkérdem: de hát miért, miért?
Welcome to reality! - a lány széttárja a kezét,
és bár már indulóban van, sietve sorolja a teendőket. A
halaszthatatlanokat, a kötelezőket és az esélyeseket. Az első két
csoport is átalakult az utóbbi húsz évben: jóval több iktatás,
regisztrálás és (mulasztás esetén) büntetés várja a fiatalokat,
korábban kerülnek és nagyobb adminisztratív nyomás alá, mint mi. A
többségről beszélünk, a fáradt derékhadról, nem a boldog
kivételezettekről - egyébként kíváncsian várom mindig, hogy ők mit
tesznek le az asztalra: az üdék, a mindenre kipihenten rácsodálkozók.
Mégsem ez a döntő
tényező: az állandósult döntéskényszer érzete az, ami behatárolja a
cselekvési szabadságukra vonatkozó benyomásaikat, és követhetetlenül
kiterjeszti az esélyekkel kapcsolatos képzeteiket. Ha nem teszem meg,
lemaradok, ha nem megyek el, kimaradok. A pörgésjelleg kivetül és
verifikál: ami pörgős, az hiteles, az esélyes, abból lehet még valami.
Nem az ő hibájuk vagy érdemük, hogy olyan világban élnek, melyet az
állandósult döntéshelyzetnek ez a bénító dinamikája határoz meg. Azt
meg végképp nem tudom, hogy az ő bajuk-e - az ő világukat maguk fogják élhetővé alakítani, és majd egy másik kor látja meg és képezi le, mit tettek vele.
Közismert példával hozakodnék elő: a
publikálási kényszer viszonylag új fogalom, a szellemi munkát a
közelmúltig nem a mennyiség, hanem a minőség alapján méltatták. De aki
ma ebbe a közegbe kerül, előbb-utóbb belesodródik a megjelenések,
hivatkozások és a másodközlések szemfényvesztésébe. Nem marad ideje
olvasni, mert írnia kell, és nem írhat úgy (vagyis azt, amit akar),
hogy legalább részben ne azokkal támasztaná alá szavai igazát, akiktől
a következő megjelenése függ, vagy akiknek tartozik ennyivel.
"Miért akar publikálni, akit nem érdekelnek a
publikációk - miért ír, mit vár, mit remél az irodalomtól, ha legelőbb
is nem szenvedélyes olvasó?" Mert publikációs kényszer van: az ismerd
meg önmagad elve helyett az "és mérd meg önmagad" számít. Annyit ér az
ember, amennyi az impaktja (szó szerint: erre kap pénzt a pályázó), a
recepciója, amennyit írnak-közvetítenek róla.
A publikálási kényszerhez hozzátartozik a
félreértelmezett olvasási kényszer: anélkül, hogy statisztikával
hitelesítenénk az olvasásra méltó könyvek irdatlan mennyiségét, vegyük
csak barátaink és harcostársaink műveit. Nem illik bejelentkezni
valakihez szakmai beszélgetésre anélkül, hogy ne ismernénk már eddig
formába öntött gondolatait, de ilyen alapon soha nem találkozhatnánk
senkivel, mert míg olvassuk a legutóbb megjelent könyvét-tanulmányát,
már írja a legújabbat - itt csatolunk vissza a publikálási kényszerhez.
(Hadd tegyem hozzá, hogy újabban a publikáló emberek elektronikus
postaládájában megszaporodtak a kiadás előtt álló kéziratokat
tartalmazó fájlok: csak ránézni, csak átfutni...)
A szellemi munka agyonadminisztrált és
felpuffasztott terepei kivesznek az emberből szinte mindent, ami a
szabad alkotáshoz vagy a szabad szellemi kapcsolódáshoz szükségeltetik.
De mitől is szabad? Apró szabadság-mozaikokkal kérkedhetünk csak:
bevallom, hogy néha magányos, elhagyott csavarnak érzem magam, akinek a
lába alól, feje felől elvitték a gépezetet, melyről azt hitte, hogy
részt vesz a működtetésében. Íme egy kis kézzelfogható
szabadság-törmelék, legalább van lehetőségem így gondolkodni, és nem
beszélem be magamnak, hogy például önmegvalósítás, mert megérdemlem.
Megint: mi az a szabad kapcsolódás? Együtt
választunk vagy ugyanazt választjuk? Az előbbi azt jelenti, hogy
elmondva-leírva akár egymásnak ellentmondó gondolatainkat, abból nem az
egyik vagy a másik igazsága emelkedik ki, hanem egy harmadik - sokadik:
de a többi egyes fölé emelkedő - fog kikristályosodni. A legjava annak,
amit ki-ki gondol és leír.
Se a körülményeimtől, se önmagamtól, se a kettő
kölcsönhatásaitól nem lehetek szabad. Ha végighallgatom ezt a kedves
lányt, aki tíz évvel fiatalabb nálam, öt éve elektronikusan publikál,
letett egy-két, nekem tetsző dolgot az asztalra, akkor megtudhatok
valamit arról, hogyan gondolkodik.
Kérdem, miért nem jelentkezett, amikor
visszaküldtem az anyagot, amit ellenőrzés végett juttatott el hozzám -
mert nem volt benne semmi, amit ne értett volna, vagy rá kellett volna
kérdeznie. Kérdem, miért nem szólt, hogy megjelenik az írás - hiszen
tudom, hogy mi van benne, ha meg nem követem figyelemmel az orgánumot,
akkor úgyis mindegy. Kérdem, mit gondol arról, amit már a múltkor
felvetettem - olyan bájos őszinteséggel válaszol, hogy még fel is
derít: végiggondolta, és rájött, hogy mégsem érdekli!
A meyrowitzi máshollét (Joshua Meyrowitz: No
Sense of Place) fogalmát néha a szellemi térben létező
kapcsolatrendszerekre is érvényesnek tekintem. Nem tudjuk, mit
tekintünk (szellemi) kapcsolatnak: akinek írtam, aki válaszolt egyszer,
vagy aki megjelentette egy írásomat? A kortárs szociálpszichológia
egyik irányzatának közhelye a kapcsolat-képtelenség: ennek okát nemcsak
a tömegkommunikáció által imitált "tömegkapcsolatokban" (Rádió X - A
barátod!), hanem a mai fiatal felnőttekre óhatatlanul és
kikerülhetetlenül ránehezedő kapcsolattömegben is látom. Karbantartani
mindet lehetetlen, megítélni, hogy melyik (lesz) fontos, a fentebb
említett döntéskényszer csapdájával ejti kétségbe az embert.
A félrevezetések hatása gondolkodó emberek
esetén idővel - vannak példák, melyek miatt ezt remélhetjük - elsorvad.
De csak idővel: aki ma érkezik a publikálás hímesnek vélt mezejére, nem
tudhatja, hogy az íratlan közvélekedéshez képest mikor lép tarlóra,
mikor dudvára. Nem ismeri, nem tudja betájolni az erővonalakat, az
érdekviszonyokat, a folyóiratok szerkesztőségeként feltüntetett listák
mögött álló hajdani és kortárs kapcsolatrendszereket. Aztán beépül a
viszonyrendszerekbe, és ha írástudónak érzi magát (aki gondolkodni
köteles), akkor úgyis feltámad benne az igény a kapcsolatra.
Nem tudjuk, melyik a nagyobb veszély, a
szellemi megfosztottság vagy a mű-kapcsolatok, a kapcsolat-imitációk
elszaporodása. Az arctalan tömeg kollektív tudata olyan arcokkal
telítődött, ahogyan ember a valóságban (három óra smink és
jupiterlámpák nélkül) soha nem néz ki. De nem az ember lesz "kezes
műlény", mert ez biológiailag nyilván lehetetlen: ilyen gyorsan nem
változik, hanem a kapcsolatrendszere (a szellemi is), ami társadalmi
konstrukció, kollektív elmekonstrukció. Senki nem tehet arról, ha "nem
fogékony az emberi-szellemi-irodalmi kapcsolatalakításra" - erről még
feltételezett manipulátorai sem tehetnek, mert az egyes nem számít: az
egész érvényesül. Mit számít, hogy mi számít: másutt más fontos. Ez nem
közöny, értékvesztés vagy szellemgyilkosság, hanem fáradtság és apátia,
és olyan telítődöttség, melynek lazításához, kiszitálásához mindenki
más értékrendet kínál.
Záró-kép a múlt hétről: türelmesen várakozok
több száz magammal a szabadtéri színpad nézőterén. Öt perccel a koncert
kezdete előtt a műsorvezető kétségbeesetten belekérdez a mikrofonba:
nem kapott-e valaki bármilyen üzenetet a zenekar bármely tagjától, hogy
útban vannak-e már, várhatóan mennyit fognak késni, illetve tervezik-e
egyáltalán a ma esti fellépés megtartását.
Az előadás elmaradt.
|