Handi Péter
VÁSZON
(részlet)

A park mentén már kora reggel óta rótták köreiket a futók és kocogók. A hajnali szellőben meg-megrezzenő fa- és bokortömeget, terebélyesen elnyúló méregzöld foltot keskeny, sárgás csík rajzolta körül. A közigazgatás így gondolta védeni a térségben lakók egészségét - ennek a döngölt homokú pályának a megvalósítását ígérve nyerte meg évekkel előbb a kerületi választást az akkori polgármesterjelöltek egyike. Ellenfele programjában a futópálya létesítésének megakadályozása szerepelt - a csendháborítás elhárításával -, és csúfos vereséget szenvedett: leginkább a nyugdíjasok szavazataira számított, ám éppen őket gyakori hallásgyengeségük miatt nem érintette a lábdobogás és lihegés keltette, elviselhetetlennek jósolt robaj. Viszont tetszett nekik a sétány terve, ahol biztonságos útvonal adódik a reumás és más mozgásszervi bántalmak enyhítésére, vagy a koszorúér-átültetések után javallott gyaloglási penzumra.
    Cyril reggel hétkor kezdte a kocogást, karóráján bemérte a kötelező negyven percet, és karlendítéssel üdvözölte az egyik kanyarban mellé csapódó Professzort, aki ugyanekkor ért ide. Találkozásuk reggeli rituálénak számított. A Professzor - Cyril így nevezte magában a hetven körüli, szürke szakállú férfit - késlekedés nélkül vágott bele aktuális gondolatainak taglalásába, mintha csak az előző napi diskurzust folytatná:
    - Gondolt már arra, hogy tulajdonképpen mi a fenének csináljuk ezt? Azt mondják, egészséges. De ami engem illet, hazamegyek, és fél napot heverészek egy ilyen reggeli tortúra után.
    - Akkor miért csinálja?
    - Megszokás. Meg időm is van bőven. És mondhatnám azt is, hogy a találkozásunk reményében.
    - Ez kedves magától - nyugtázta Cyril.
    - Fene akar kedveskedni! - fújt a férfi. - A magamfajta egyedülálló minden jött-mentet igyekszik elkapni... Ki tudja, akad-e, akivel szót válthatok a következő tizenkét órában.
    - Valóban - lassított Cyril -, mivel tölti a délutánját?
    - Jó kérdés. Ha lenne itt valamiféle korlát, azt mondanám: kapaszkodjon meg. Múzeumokba járok.
    - Egyáltalán nem vagyok meglepve - gyorsított ismét Cyril. - Mi érdekli?
    - Mindenekelőtt a teremőrök.
    Cyril bólintott, mintha magától értetődő volna, hogy valakit a múzeumokban a teremőrök érdekeljenek.
    - A teremőrök csuda alakok. Férfiak vagy nők, de némák. Képletesen persze... Órák hosszat téblábolnak egy helyben, többségük hátrakulcsolt kézzel... És csak néznek, figyelnek, hogy minden rendben legyen... El tudná képzelni magát teremőrnek?
    - Ilyesmit magam is csinálok, múzeumok nélkül.
    - Egyszóval maga is gondolkodik. Ki hitte volna?!
    Lassítottak. Előre engedtek két fiatal lányt, kezükben ritmikusan lendülő súlyzókkal. A Professzor témát váltott:
    - Ez az egész futás, kocogás reggelenként... sürgölődés a túlélés érdekében, a doktor bácsi javallatára... esetleg kiszellőztetni az éjszakát, a szexuális kudarcot, hm... magunkra mért lelkiismereti próba: vajon ha kihagyunk egy napot, mivel büntet a sors? Ha jól meggondoljuk, nem is fizikai, hanem pszichológiai indítékaink vannak. Akar még tudni valamit? - a szakállerdőből kiviláglottak széles lapátfogai.
    - Mit kezd a teremőrökkel? - Cyril az órájára pillantott, még hat perc volt a penzumból, s a kérdést is csak azért tette fel, hogy a professzor várható magyarázata kitöltse ezt az időt. A park lombtömegét most egy észak felől érkező széláramlat feléjük döntötte, világosabbra lavírozta, átmosta; meleg nap lesz, gondolta, izzadnak majd a légkondicionálók.
    - Szóra bírom őket. Beszélgetünk. Mindenféléről. Könnyű kis társalgás, amire magányukban ők is vágynak, magányomban én is... kiszolgáljuk egymás igényeit. A termeket különben néma emberek járják, az őrök senkit sem érdekelnek, a látogatók átszellemülten bámulnak a képekre. Figyelje meg, a múzeumok néma bábjáték színterei, teremőrök és látogatók lassú vonaglása a térben, pantomim. A festmények és tárgyak elhanyagolható dekorációk, a művészet az emberben van, a vizualitás csak tükör, amelyben önmagunkkal szembesülünk. Az esztétikumhoz a teremőrök sültparasztok. Nehogy megpróbáljon bármely falon függő képről kérdezősködni! Hosszan elnéznek a feje felett, legjobb esetben az ügyeletes művészettörténészhez küldik.
    - Maga ért a képekhez? - Két-háromszáz méterre feltűnt a futópálya vége, a park egyik kijárata. A professzor a fejét rázta, a lapátfogak ismét elővillantak:
    - Fenéket! Harminc évig papoltam róluk, ennyi az egész... Holnap lejön?