|
|
Handi Péter
VÁSZON
(részlet)
A park mentén már kora reggel óta rótták köreiket a futók és kocogók. A
hajnali szellőben meg-megrezzenő fa- és bokortömeget, terebélyesen
elnyúló méregzöld foltot keskeny, sárgás csík rajzolta körül. A
közigazgatás így gondolta védeni a térségben lakók egészségét - ennek a
döngölt homokú pályának a megvalósítását ígérve nyerte meg évekkel
előbb a kerületi választást az akkori polgármesterjelöltek egyike.
Ellenfele programjában a futópálya létesítésének megakadályozása
szerepelt - a csendháborítás elhárításával -, és csúfos vereséget
szenvedett: leginkább a nyugdíjasok szavazataira számított, ám éppen
őket gyakori hallásgyengeségük miatt nem érintette a lábdobogás és
lihegés keltette, elviselhetetlennek jósolt robaj. Viszont tetszett
nekik a sétány
terve, ahol biztonságos útvonal adódik a reumás és más mozgásszervi
bántalmak enyhítésére, vagy a koszorúér-átültetések után javallott
gyaloglási penzumra.
Cyril reggel hétkor kezdte a kocogást,
karóráján bemérte a kötelező negyven percet, és karlendítéssel
üdvözölte az egyik kanyarban mellé csapódó Professzort, aki ugyanekkor
ért ide. Találkozásuk reggeli rituálénak számított. A Professzor -
Cyril így nevezte magában a hetven körüli, szürke szakállú férfit -
késlekedés nélkül vágott bele aktuális gondolatainak taglalásába,
mintha csak az előző napi diskurzust folytatná:
- Gondolt már arra, hogy tulajdonképpen mi a
fenének csináljuk ezt? Azt mondják, egészséges. De ami engem illet,
hazamegyek, és fél napot heverészek egy ilyen reggeli tortúra után.
- Akkor miért csinálja?
- Megszokás. Meg időm is van bőven. És mondhatnám azt is, hogy a találkozásunk reményében.
- Ez kedves magától - nyugtázta Cyril.
- Fene akar kedveskedni! - fújt a férfi. - A
magamfajta egyedülálló minden jött-mentet igyekszik elkapni... Ki
tudja, akad-e, akivel szót válthatok a következő tizenkét órában.
- Valóban - lassított Cyril -, mivel tölti a délutánját?
- Jó kérdés. Ha lenne itt valamiféle korlát, azt mondanám: kapaszkodjon meg. Múzeumokba járok.
- Egyáltalán nem vagyok meglepve - gyorsított ismét Cyril. - Mi érdekli?
- Mindenekelőtt a teremőrök.
Cyril bólintott, mintha magától értetődő volna, hogy valakit a múzeumokban a teremőrök érdekeljenek.
- A teremőrök csuda alakok. Férfiak vagy nők,
de némák. Képletesen persze... Órák hosszat téblábolnak egy helyben,
többségük hátrakulcsolt kézzel... És csak néznek, figyelnek, hogy
minden rendben legyen... El tudná képzelni magát teremőrnek?
- Ilyesmit magam is csinálok, múzeumok nélkül.
- Egyszóval maga is gondolkodik. Ki hitte volna?!
Lassítottak. Előre engedtek két fiatal lányt,
kezükben ritmikusan lendülő súlyzókkal. A Professzor témát váltott:
- Ez az egész futás, kocogás reggelenként...
sürgölődés a túlélés érdekében, a doktor bácsi javallatára... esetleg
kiszellőztetni az éjszakát, a szexuális kudarcot, hm... magunkra mért
lelkiismereti próba: vajon ha kihagyunk egy napot, mivel büntet a sors?
Ha jól meggondoljuk, nem is fizikai, hanem pszichológiai indítékaink
vannak. Akar még tudni valamit? - a szakállerdőből kiviláglottak széles
lapátfogai.
- Mit kezd a teremőrökkel? - Cyril az órájára
pillantott, még hat perc volt a penzumból, s a kérdést is csak azért
tette fel, hogy a professzor várható magyarázata kitöltse ezt az időt.
A park lombtömegét most egy észak felől érkező széláramlat feléjük
döntötte, világosabbra lavírozta, átmosta; meleg nap lesz, gondolta,
izzadnak majd a légkondicionálók.
- Szóra bírom őket. Beszélgetünk.
Mindenféléről. Könnyű kis társalgás, amire magányukban ők is vágynak,
magányomban én is... kiszolgáljuk egymás igényeit. A termeket különben
néma emberek járják, az őrök senkit sem érdekelnek, a látogatók
átszellemülten bámulnak a képekre. Figyelje meg, a múzeumok néma
bábjáték színterei, teremőrök és látogatók lassú vonaglása a térben,
pantomim. A festmények és tárgyak elhanyagolható dekorációk, a művészet
az emberben van, a vizualitás csak tükör, amelyben önmagunkkal
szembesülünk. Az esztétikumhoz a teremőrök sültparasztok. Nehogy
megpróbáljon bármely falon függő képről kérdezősködni! Hosszan elnéznek
a feje felett, legjobb esetben az ügyeletes művészettörténészhez küldik.
- Maga ért a képekhez? - Két-háromszáz méterre
feltűnt a futópálya vége, a park egyik kijárata. A professzor a fejét
rázta, a lapátfogak ismét elővillantak:
- Fenéket! Harminc évig papoltam róluk, ennyi az egész... Holnap lejön?
|