Tényfékező
Tandori Dezső
A KINTI VILÁG BENT

Mi mindent jegyeztem fel ma, hogy fák közt jártam? Elsőül ezt: íme, három utca. Az egyik mily sivár, ahogy két főutat összeköt (Bartók Béla út, Fehérvári út), a másik kettő annyira meghitt, csudás, ha nem is oly lombalagútja van, mint a Bástyasétánynak, mondjuk, vagy az erdőknek többnyire, hanem itt, ebben a városrészben... a keramitkockák fölé hajló fák főként ámulat állapotba hoznak, aztán az előkertek, és ha ötemeletes házak mellett is, rendre-vonulatban... de emez utca (Szabolcska Mihály, Budapesten az egyik legváratlanabb ámulat) szomszédja, mondom, a másik (Eszék utca) ugyanannyit ér ily szempontból.
    És ez szempont.
    Nemcsak azok a kimondhatatlan tettei vannak a fáknak, hogy hatalmas verébzaj van általuk, s ennek én, l. Szép Ernő, "mindig örűűűűűlök", hanem pl. hogy egy kocsin menyasszonyi csokor (vőlegényi?), meg minden ily fehéres dísz, de mellette, mit tudom én, egy Volvón, egy Skodán, egy Lancián, egy Opelen: hullt szirmok sokasága. A fák, a fák.
    A fa megcsúfolása az "áfa" szó. De még sokkal emberibb az elfűrészelt fák keresztmetszete, az még mindig maga a természet, nem szja, putyimpuszbankrusztya-rusnya, nem szépjövőkamat etc., nem, az még a Természet.
    Nem vagyok már természetjárók komája, nem vagyok természetimádó, csodálom a füveket, ha pocakom miatt (jaj, jaj) nem érzek gátlást, lehajlok, Totyi madaramnak szedek, s megörülök, huszontalan évesen is, hatvanhatosan, harmadik évtizede, hogy (Jékely!) ezek a lengő, üzengető füvek, sokszor fák tövén épp, mondjuk, a legdöbbentőbb utcák egyikén (Mihály) mily szépek, s Totyimnak, ki életem utolsó ily fenntartója, fenntartóm a későbbi (ha én élem túl őt) vigaszok mellett, azaz folyóiratok hűséges szerkesztői, matematikusok, kik blődült elmeszüleményeimet - sok irodalmi kritikussal szemben - igenis olvassák... szégyellem magam.
    Egy fát ilyen szégyen nem érhet, legföljebb tövébe kakálnak, legföljebb... nem folytatom.
    Ha eldöntik a fát, igaz-e mondásom: ami eldől, nem áll? Ó, nem igaz. Áll ott az a fa, ugyanúgy láthatatlan, ahogy növekedése is az volt. Még rilkés ihletettségben írtam a "Hamlet"-be épp: "És egy fát is ki nézne végig?" Persze, s életünk igazi nehézségeinek egyike ez, tessék: hogy végig le kell fordítani az 568 oldalas regényt, hogy pedig ezt kibírjuk, sört kell hazahozni, hogy pedig sörözünk, nem elegáns pocakunk lesz, mely leadható lenne, lehetnénk 89 kiló helyett (talán!) 57 kilók, ha lehetnénk... de nincs már értelme. A fák kimondhatatlan tetteinél (Nemes Nagy Ágnes) feltétlenül kisszerűbbek a mi cselekedeteink. A metamatek nekem ezért valami vigasz, igyekezet tárgya, s hogy a drága jó igazi fiatal matekosok valami elolvashatót találnak így... hála, hála a sorsnak.
    Mondom, a fényképen az évgyűrűk ragadtak meg. A kinti világ van ott bent, a nem látható, Időkeréknél lassabb mozgású növekedés, rossz hasonlat, mindegy. Nem lehet végignézni a fa nőttét.
    Aztán az évgyűrűket látjuk.
    A kisebb fa talán úgy állt, le nem rajzolom, ahogy Totyikám a konyhaajtónál, ahogy résre van hagyva, les ki, és lehetővé teszi, hogy ha egy huzat, egy másik ajtó nyílásának-csukódásának húzása változtat a konyhaajtó állásán, apró feje (3 dekás madár) beszorul, vége. Totyi nem a tökély maga: zsarnok, önfejű, kicsi agyú (Főmedvém erre: "te se vagy valami nagy agyú!" értsd nagyágyú), sajátos. De Totyi az én életem utolsó tartója. Ha meghal, át lehet fűrészelni lelkibb részemet. (A testit azért ne!)
    Mivel most még jelesül nem vagyok elfűrészelve, minden igyekezet ellenére, élek, s bár öregnek tudom és érzem magam, ezem-azom működik, lábam már nem úgy, mint londoni-párizsi maratonjáró-koromban, törekvésem nem a régi lóversenyes, és távgyaloglásom is elhagyja a 40-30-20 íves regények fordítását, bevallom... bár öreg vagyok, nadrágom szárát felhajtva szabad hordanom, mint Eliot mondja... járok néha Gellérthegyet, nem sportosan, nem egészségszempontból, de a Fehérvári piac, előtte a Bercsényi utca (éjjel-nappal bolt), a Szabolcska és az Eszék, meg a Kosztolányi Dezső tér után. A fák, a fák, mondta Dide úr is, kinek szobra alá virág helyett a közös névnapunkon egy félig elszívott cigit tettem, Benson and Hedges, ne érje már szó a...!
    Járok tehát fák alatt, dicsértem a Szabi és az Eszi fáit. A Duna-part nagy gesztenyefáira néztem, nyaralás után hazajövet ők suttogták hűs sötétjükkel: holnaptól megint vége a szabadságnak. De én még állok, közülük, sajnos, alig páran állnak. Nagy fűrészelések voltak.
    Kinéztem magamnak pár fát a Gellérthegyen, amelynek tövéből (ah, a nyelv! a fákéból, persze) tyúkhúrt hozok holnap verébkémnek (Berda, Kassák szava, a verébke, irodalomban, s ah, Szép Ernő).
    Sok-sok vadrock zenét hallgattam, vásároltam életemben, tudom, mi a Pantera, a Type o? Negative stb., sőt, esztétizálni is tudok, vajon a mai érzetünknek ezek a szélsőséges dolgok felelnek meg, vagy másmilyen, "garázs" szélsőségesek, sőt, továbbiak? De az Alice in Chains-től a Sap (Nedv? egyebek) a legnagyszerűbb zenei szerkezetek egyike, s olyan instant, rapid, prompt... és oly hosszan kizeng az agy szívében. Ott. Pontosan.
    Ah, fák kimondhatatlan tettei! Súgtatok nekem egy jelentős-szépet, titkos-szépet (Szép Ernő) nekem, ti hűek, kik sétálni sosem mentek, hogyan kell, súgtátok, tippnek, megállni, jobban, mint ahogy az édes 27-es buszban a Mihály utca kanyarjai során. S egy orgonabokorba-pisálás után ezeket jegyeztem fel:
    "Az évgyűrűk: a kinti világ bent." (Már kb. mondtam.) - "Legyen belőle valamim, hogy olyan csönd van. Kezdődjék végre, hangot ne halljak." - "Olyan csönd van, hogy a hangot sem hallom."
    A fák alatt. Aranyt idézve, lóversenynél egyszer: "Thölgyek Alatt". (volt egy angol-szójáték-nevű ily ló, hagyom.) "Ha csenddel végződik, mikor kezdődik?" (v. Mivel...?) Szabványabb: "Évgyűrűk! Az utolsó hat-hét év alatt hogy megváltoztam!" (A sorakozó körök, mondom.) "Nem eszem... azaz nem veszek és nem készítek spárgaételeket, máj rostozmányokat, sült krumplit, nem ütök össze egyetlen omlettet sem, nem vásárolok télen sütni gesztenyét, nem eszem kolbászt, zsíros kenyeret (mégis hízom), nem iszom pálinkát, bort, cigimről megfeledkezem, utcán bárhogy unatkozom, nem találkozom senkivel, s ha véletlenül mégis, a kenyeret nyújtó kézbe is beleharapok néha, annyira megdöbbent: találkoztam? én? s így tovább. Évgyűrűk.
    Tán kurióz e korból: ilyen ember is was. (Used to be. Global.) "Van az", néztem fel a még el nem fűrészelt fatörzs koronájába alulról, mint egy ibolyafába, szaglintva, "hogy valaha mi voltam? Mikor az alig nincs, hogy most vagyok?" (Na ja, nekem már 1 doboz Beck?s v. Stella Artois sör megárt.) "El kell túloznom a magamét. Jaj, legközelebbim ezt empátiahiánynak nevezi..." (Csak söre után! Ah, a sör...) "Pedig épp csak el kell túloznom mindenem, mint Alíz mondja a sebes futásról Csodaországban, az kell a legalább-helyben-maradáshoz.) "Nem vagyok rendszerbe beállítva, ezért bármi újabbat hozok a kánonok pástján, az megint egy kuriózum, nem az, hogy... valami újabb változat lenne, ah, érdekes..." Jó, a matekos-metáknak érdekes, ez nekem elég, de kedves fa.
    De így: "Túl nagy a magamról-belül-tudott és a kint-vett kontrasztja. Feszültség. Jó is netán?" Jó lesz Totyira ügyelni, trikóm ujját rángatja a fotel karfájáról, ahogy gépelek. Int a fa: ne feledkezz bele nagyon a magadéba. Légy az, de... Na? -
    Felírtam még ezt: "Hóttig kell igyekeznem, minden élőszó-kapcsolat kerülésére." Aztán már nem, persze.
    De ez gyenge volt. Hát a fa utánam súgta még:
    "Az élő szó csak előszó.
    Az írott szó már utó."
    Ebben maradhatunk.
    "Közöttben." Ahol úgyis vagyunk, kedves elkoptatás alá vetett prágai mester.
    De a fák lényege sem kopik.
    Minket meg legföljebb elfűrészelnek.
    De ez - hasonlat. És itt konkrétumokról volt szó.
    Lementem ma reggel, hajnalt, jártam többet a fák alatt. S a fák fölött "az ég".
    S a fákban - bennünk? - az éggyűrűink.
    Meg vagyunk éggyűrűzve.

fotó: Hórusz Archívum