|
|
Tényfékező
Levendel Júlia
KISIKLATÁS
Ez is a legrosszabbkor került elő. Tudom, hogy mindig így történik, és
nincs menekvés, mert a szemembe, az orromba, az agyamba tolakszik - s
ha nem egy fénykép, hát más. Mindegy. Bármi. Ilyenkor egy
ártalmatlannak, sőt idillikusnak látszó fénykép is az egész rohadt,
elcseszett életemmel szembesít.
Nagyon jól emlékszem, hogy amikor
elkattintottam a gépet - olcsó, primitív gép, Ljubityelnek vagy mi a
fenének hívták, egy haverom hozta Moszkvából, nekem megfelelt, nem
érdekelt, egy-két év után elő se vettem, valamelyik nagytakarítást
követően a feleségem rásózta az időről időre becsöngető házalónkra. Az
öreg cigány ószeresnek mondta magát, csücsörítette a száját, s nagy
készülődéssel úgy formálta az "ó"-t, mintha csókot dobna. "Ó",
zengette, s kis döccenéssel utána küldte a többit: "szeres... megint
eljött az ó... szeres" -, szóval jól emlékszem, hogy akkor sem tetszett
a beállítás. Az, hogy beállítás lett. Hiába lopakodtam a favágító felé,
percekig csak leselkedtem a kiskonyha fala mellől. A gépet egyelőre a
kezemben lógattam, nem is igen készültem elsütni, nem volt nekem se
fényképészi, se megörökítési szenvedélyem - különben is olyasfélét
érezhettem, hogy a megfelelő pillanatot már elkaptam, itt van, tessék,
gyönyörködve nézhetem a lányomat, és láthatom, hogy igaz, amit napjában
többször is fejcsóválva, túljátszott hitetlenkedéssel mondtak otthon:
ilyen nincs is, ennyire nem hasonlíthat egy kislány az apjára, mert a
megszólalásig, az összetéveszthetőségig hasonlít. Tetszett nekem ez a
hasonlóság. Büszke s bizonyára öntelt is voltam, bár nyomban éreztem
azt a réges-régi, a gyerekkoromat, vagy inkább a gyerekkoromról őrzött
emlékeimet átható és mindent megkeserítő ijedelmet, aminek nemhogy a
nevét, semmijét se tudtam, sokáig nem értettem, csak szenvedtem a magam
kishitűségétől és a félsztől, hogy a vidékiség majd sohasem ereszt el,
hogy a parasztházunk a paraszt-eszközökkel odaragaszt a faluhoz, és
mindig is olyan tejbetök lüttyő leszek, amilyennek három meg tizenhárom
évesen látszottam, s ami a szüleimnek meg az egész falunak kedvére
volt. Tudtam, egy szó sem igaz az okoskodásokból, s például nem azért
nyírnak kopaszra, hogy erősebb, vastagabb szálú hajam nőjön. A nyári
kopaszság is hozzájuk, a faluhoz hasonított. És hiába akarták, hogy
tanuljak, menjek egyetemre, valójában ösztönösen nem eresztettek - én
meg engedelmesen suttyósodtam. Apám kopott borotválkozó tükrében
pontosan az a homályos bunkó voltam - a bambaság foglya -, amilyennek
elgondoltak, mint a többi parasztgyerek. Anyám ugyan még rátartibban
elkülönítette magát: ő iparosember felesége, de engem hagyott, sőt
nyomott le. Úgy idomult és idomított, mintha észre sem venné a
riadalmamat, a bunkóság rám nehezedő, lefokozó, leszorító súlyát. Ahogy
olvadozva néztem az én későn született kislányomat, nemcsak a hízelgő
hasonlóságot láttam, hanem hogy a fejbőréhez tapadó, kevéske pihével
szinte kopasz. Szép gyerek, de széles az arca, rövid a nyaka, esetlenül
áll - a bunkóságot láttam rátelepedni, már rajta is volt, benne meg
körülötte, és elszorult a torkom a gondolatra, hogy talán
menthetetlenül az is öröklődik. Lehet, hogy nagyot nyeltem,
sóhajtottam, nyögtem, még az is megeshetett, hogy letöröltem a
meghatottság és a tehetetlen düh maróan sós könnyeit, mindenesetre a
lányom észrevett, s bár csak akkor, ijedtemben-zavaromban emeltem
szemem elé a fényképezőgépet, őt már csakis az érdekelte. De nem én,
nem is a masina, hanem maga a fényképezés - honnan tudhatta, mi az? -,
elfordult a nagyapjától, az addig vonzó, mert veszélyes, csak óvatosan
közelíthető fűrésztől, és a legközönségesebben bájoskodott,
félrehajtotta a fejét, álla alá húzta az öklét, tapsolt és grimaszolt.
Apám hangtalanul figyelte a rönkbe mélyedő fűrészt - úgy állt hozzá,
úgy fogta, mintha egymaga is boldogulna vele; a maga módján,
dühösködve, komoran ő is pózolt? Látszólag tudomást sem vett
ottlétemről. Nem méltatlankodott, hogy elhappoltam az unokája
kíváncsiságát, egyáltalán: hogy megzavartam gyöngéd kettősüket, de egy
fél mosollyal sem jelezte, neki is kedvére van a fényképezés. Anyám
mézes kacagását hallottam. Az ablakból nézte, ahogy a lányom mórikálja
magát. "Ili!", mindenkit meglepett a felcsattanásom. Soha még ilyen
ingerülten nem szóltam a gyerekre. Mi bajom? Mit akarok? Éppen most,
amikor aranyosabbat elképzelni sem lehetne - milyen képet akarok?
Mielőtt a lányom megijedt vagy sírva fakadt volna, sikerült szépítenem,
sőt, szinte feledtetnem a durvaságomat: "Ilikém, fogd meg a fűrész
végét... látod, ahogy a papa fogja... megengedte, hogy megfogd...
segíthetsz neki." A gyerek le nem vette a szemét a fényképezőgépről, de
engedelmesen kinyújtotta a karját és megmarkolta a fűrész rövidke
nyelét - olyan készségesen, ahogy manapság - fuldoklom, ha erre
gondolok, és muszáj erre gondolnom, igen, ahogy most manökenként...
ilyen finoman mondom, bár vicsorgok... úgy hiszem, manökenként is így
teljesít minden kívánságot. Azzal a fényképezéssel - én okoztam minden
bajt? Egyes-egyedül én? És éppen azzal a fényképezéssel?
fotó: Hórusz Archívum
|