←Vissza

Levendel Júlia FÖLÖTTÉBB KÉTES A Puskin utcai nyolcvanhét négyzetméteres lakást évekig egy ukrán csontkovács bérelte. Hetente háromszor rendelt négytől hétig. A rendelési napokon délelőtt egy-két órára takarítónő jött, egyébként az üzenetrögzítős telefon magányosan, leengedett redőnyök mögött dolgozott. A tulajdonos ügyvédnő restelkedve mesélte Jánosnak, mennyire megdöbbentette a rendőrségtől, pontosabban egy kedves, fiatal, s meglehetősen tapasztalatlan nyomozótól hallott hír, hogy bérlője nem csupán csontropogtatásra vállalkozott, sőt, hogy a meglehetősen nagy forgalmú magánrendelő éppen csak illedelmesen takarta az ukrán csempészi - főként fegyver-csempészi - tevékenységét. A Nagykovácsiban történt nevezetes gyilkosságok, amelyekről immár kétségtelenül bebizonyosodott, hogy alvilági leszámolások voltak - nos, a médiában is bőségesen hírelt autó-robbantásos gyilkosságok után a szervezett bűnözéssel foglalkozó osztály az ukrán csontkovács nyomára akadt. Valószínűsíthető, hogy ő az egyik bűnelkövető, és persze az is, hogy azonnal elmenekült Magyarországról; önnél nem jelentkezett?, kérdezett a fiatal nyomozó, semmilyen formában nem jelentkezett? Telefonon se?... Képzelheti, hogy megdöbbentett, de egy pillanatig sem vesztettem el a lélekjelenlétem. Én erről az ukránról semmit sem tudtam. Bérelte a lakást, ami a szüleimé volt, havonta menetrendszerűen érkezett számlámra a megállapított díj, a folyószámlájáról leemelte a bank... őszintén szólva azt sem tudtam megmondani, mikor beszéltem vele utoljára... egy év óta biztosan nem... még pontos személyleírásra sem vállalkoztam... kétszer ha találkoztunk... láttam, csodálkozik a fiatal nyomozó, s magában megjegyezhette, hogy szép kis ügyvéd az ilyen... de mit csináljak? Ez az igazság... anyám halála, illetve a hagyatéki tárgyalás után még hosszú hónapokig képtelen voltam eldönteni, mi legyen a lakással. Érdemes-e őrizgetni a gyerekeknek?... a nagyobbik fiam még most is csak tizennégy éves... igen... már nem voltam fiatal, amikor találkoztam a férjemmel... amikor elkezdhettem végre a normális felnőtt életemet... de ez nem tartozik ide... Egyik ügyfelem... mondjuk úgy, közelebbi ismerősöm... ajánlotta az ukránt, és én megkönnyebbülten adtam bérbe a lakást... az első négy hónapra... pontosan tudom, hogy négy havi díjban maradtunk... de kellemes megbeszélés volt... minden vita, minden zökkenő nélkül... elég jól beszélt magyarul... akcentussal, de jól, értelmesen... szóval megállapodtunk, hogy kicsit felújítja a lakást... hozzájárultam némi átalakításhoz, konyhára, ugye, nem volt szüksége... a parkettázás, mázolás, vízszerelés... ilyesmi fejében négy hónapig nem fizetett... egyébként hihetetlenül gyorsan dolgoztatott, mert a szerződéskötés után három hét sem telt el, amikor hívott: nézzem meg a lakásomat. Örültem, hogy teljesen más hangulatú lett... nem fájt annyira... mert szinte semmi sem emlékeztetett a szüleimre, a gyerekkoromra... és valahogy mégis megőriztem... elmondhattam magamnak, hogy nem herdáltam el... Egyszer majd a gyerekek dönthetnek arról, mit kezdenek vele... az én dolgom, hogy átmentsem nekik ezt az értéket... De megmondom magának... remélem, megért engem... a hivatásomhoz méltóan fegyelmezett voltam az elmúlt hónapokban... most azonban inkább megválok a lakástól. Bármilyen nevetségesen hangzik is, úgy érzem, mintha bűn tapadna a falakhoz... Persze csak nekem ilyen undorító... mert tudom, amit a rendőrség tudatott velem... de aki megveszi, mit lát?... hogy gyönyörű, kitűnő állapotban... jó helyen... azt mondta, úgyis megnézi... akkor látni fogja... Jól, nagyon is jól jár, aki megveszi... s én azt ajánlom, nem is kell elmesélni ezt a bérlési históriát... felesleges, hát nem?... Eladom az örökölt lakásomat... én vagyok az egyetlen tulajdonos... minden papír tökéletes... hajlandó vagyok engedni a becsült árból... és nem azért, mert valami nagyon szorít... de jó volna mielőbb nyélbe ütni a dolgot... magának meg kellett mondanom... igen, szeretném, ha már semmi közöm se volna ahhoz a lakáshoz... szóval azért fordultam most irodához... mondjuk úgy, szakemberhez, mert mielőbb túladnék rajta; és János, mintha egyszeriben kollégává cseperedett volna, bensőségesen bólintott; remélem, hamar találok vevőt... a történet pedig valóban nem tartozik a beköltözőre... emiatt ne nyugtalankodjon... igen, így pontos: felesleges elmondani... holnap reggel megnézem a lakást... sőt, holnap talán kétszer is felkeresem... másodszor már érdeklődővel... lesz ott valaki?... De egyelőre nem ígérek semmit... babonásan nem is akarom elkiabálni... van ötletem, hogy kinek kínáljam, de babonásan...; a fogorvosukra gondolt János, pár éve, hogy egy ismerős ajánlotta, mulatságosan esküdözve; a legjobb a szakmában, esküszöm neked, a legjobb... nem olcsó, de a legjobb, az ilyesmin pedig nem lehet spórolni... nem érdemes, és ő a legjobb; a nyolc fogorvos, két szájsebész, legalább tíz asszisztens, négy recepciós, és persze a takarítást, a futárszolgálatot, a gondnokságot ellátó, s a többi kisegítő munkát végző alkalmazott SUPERDENT Kft néven valóságos nagyüzem lett. Az óriásplakáton is hirdetett huszonnégy órás rendelési idő és a legkorszerűbb felszerelések hatottak, ám az épülettulajdonos osztrák befektető legmerészebb elképzeléseit is messze meghaladó vállalkozástól a fiatal Vattay doktor mégis megpattant volna. Óvatosan, majdhogynem titoktartást kérve érdeklődött megvásárolható és rendelővé alakítható lakás után, éppenséggel olyan nyolcvan-kilencven négyzetméter körüli belvárosi ingatlant vett volna, mint amilyennek a Puskin utcai ígérkezett; a SUPERDENT minden szempontból ragyogó... hiszen láttad... bizonyos szempontból sokkal kényelmesebb, ha az ember alkalmazott, először is kevesebb az adminisztrációs gondja... sőt, szinte semmi... óriási szerencse volt, hogy akkor... alig volt még gyakorlatom... a legfiatalabb voltam... majdnem pályakezdő, és bevettek a csapatba... ez a legjobb csapat... remek technikusokkal dolgozunk... az egész szervezet álomszerű... csak nem én vagyok... vagyis nem az enyém... úgy értem, a betegeim is mindig a SUPERDENT-ről beszélnek... nem az én betegeim... nem Vattayhoz járnak, hanem a SUPERDENT-be... én pedig nem azért akarok önálló lenni, mert vészesen hiú, vagy öntelt, vagy tudom is én, mi vagyok... és eszem ágában sincs megfeledkezni az egykori bizalomról... de lassan a saját lábamra kellene állnom... megmutatnom, hogy mit tudok... én, egyedül... képes vagyok-e beindítani egy igazán korszerű... legalább olyan korszerű rendelőt, mint amilyen a SUPERDENT, és kíváncsi vagyok, jönnek-e velem a pacienseim... óriási a kockázat, de nem is sürgetek semmit... lépésről lépésre haladok... aztán persze lesz egy pillanat, amikor dönteni kell... határozottan "igen"-t vagy "nem"-et mondani... egyelőre senkinek nem is rebesgettem a témát, még azoknak sem, akiket kiszemeltem asszisztensnek, technikusnak... akikkel szeretnék majd konzultálni...; János akkor nyomban ajánlott egy Dunára néző Pozsonyi úti lakást, de az túl nagy és túlságosan drága volt Vattaynak; olyan belvárosira gondoltam, ami metró-közeli... a Deák térnél, az Astoriánál... ugyanakkor, ha nem tévedek, a nagyobb forgalom, a zaj miatt ezek a helyek olcsóbbak... a lakás fekvése... efféle másodlagos kérdés... hisz érted... mondjuk lehetséges, hogy érdemes nagyobb alapterületű lakást vennem, mert ha minden számításom beválik... ha saját kft-t indítok... legalábbis egy-két éven belül alkalmazottat... társat kell majd hívnom... de erről egyelőre nem érdemes gondolkodni... egyelőre maradjunk az én önálló indulásomnál... szeretném az édesapám álmait beváltani... ez az igazság... nem is tagadom, hogy ez nekem fontos szempont... az édesapám is fogorvos... húsz éve már Sopronban praktizál... én Sopronban érettségiztem, noha itt, a fővárosban születtem... itt voltam kisgyerek... apám-anyám budapesti... és mindig elhencegünk, hogy nemcsak tősgyökeres budapestiek, hanem tősgyökeres fogorvosok is vagyunk... ez mulatságos... a gyökeres fogorvos...; de csak finoman, kedvcsinálóan mosolygott. Még élt az apai fogorvos-nagyapa, aki vélhetően abban is segített, hogy a legifjabb Vattay a SUPERDENT-hez kerüljön, s aki nyilván áldását adta fia döntésére, hogy a vállalkozások korszakában a pénzesebb, osztrákok látogatta Sopronba telepítse rendelőjét. Jövedelmezőnek bizonyult a költözés, de csak gazdaságilag lehetett jó fordulatnak nevezni - ki tudja, milyen sérelmek, fájdalmak, elégedetlenségek hajtottak a tehetséges és ambiciózus apában, aki örömmel finanszírozná, hogy fia saját rendelőt, önálló pacientúrát alakítson ki a fővárosban; apámnak a művészettörténet... és különösen az építészet a hobbija... én ehhez tuskó vagyok... hozzá képest tényleg egy tuskó, mert ő úgy ismeri Pestet, mint a tulajdon tenyerét... profi idegenvezető lehetne... egyetemi tanár... egyszerűen nem lehet megszorítani... bármit kérdezhetsz tőle... hogy hol van ez és ez az épületdísz, hogy melyik évben épült ez és ez a palota... tavaly a Legyen ön is milliomos-vetélkedőben másfél millió forintig jutott... valami sport-kérdésnél kiesett... de aki annyi mindent tud az építészetről... ráadásul nem is az a szakmája... hogyan tudhatna sportról is?; szóval az apa nem tudott, és még kevésbé akart sopronivá vedleni, de minden pénzt megadott volna, hogy egy belvárosi épületen, a kapu melletti nagy méretű hirdetőtáblán, az arannyal vagy ezüsttel vésett betűkben a saját nevére ismerhessen.       Az ukrán csontkovács nyomát még bottal ütögette a rendőrség, amikor Vattay leperkálta az ügyvédnőnek a foglalót, az ügyvédnő meg korrekten odaadta Jánosnak a teljes közvetítési díjat. Hónapokig, talán egy esztendeig is eltarthat még, amíg a Vattayak igénye szerinti rendelő, megfelelő asszisztenciával megnyílhat. Ajtó, ablak, falak és csaptelepek egyelőre kegyelemért fohászkodnak, s ha némelyik túlvészeli majd a nagy átalakítást, az immár makulátlan rendelőben sem próbálnak a fölöttébb kétes múltra emlékeztetni. Éjszaka, kora délelőtt s a hétvégeken is némák maradnak, az alapjáratra állított gépek zsongítóan zúgnak, és a lehúzott redőnyök mögötti sötétben magányosan dolgozik az üzenetrögzítős telefon.