 |
 |
|
Dániel Anna ÖTVENHÁROM 1953. Az óbudai Árpád gimnázium három diákja fekete humorral, maró iróniával teli komédiát írt a rendszerről, amelyben élni kényszerült. Én az Andrássy úti Varga Katalin gimnáziumban tanítottam. A csoport, amelyet négy tanév folyamán az érettségiig vezettem, elképesztően heterogén volt életkörülményeket, származást, nevelést és átélt élményeket illetően. (A származást az osztályfőnek fel kellett tüntetnie és számon tartania.) Osztályomban volt X kategóriájú, vagyis kizsákmányolók ivadéka, pontosítva, úgy menekedett meg ebből a kárhozatos állapotból, hogy kitelepített szülei örökbe adták egy baráti pedagógus házaspárnak. A két "testvér" - az értelmiségi és az X kategóriából kicsempészett - ott ült az osztályban. Akadt, aki nyolcévesen tanúja volt, hogy szovjet katonák megerőszakolják az anyját, és akadtak jó néhányan, akiket a szovjet katonák bevonulása szabadított ki a gettóból. Volt valami abszurditás az átélt eseményeknek és életkörülményeknek ebben az egyvelegében, amelyről akkor az iskolában - miként idővel egyiktől, másiktól megtudtam - soha szót nem ejtettek. Az abszurditást saját bőrömön is tapasztaltam. A fordulat évétől egyik iskolából a másikba helyeztek, valamiként mindig a vallással kapcsolatosan, holott a kérdésre, amelyet feletteseim fürkészve vagy némileg pironkodva feltettek: hiszek-e Istenben, a tényeknek megfelelően nemmel válaszoltam. Hányattatásaim története kor- és kórkép. Első munkahelyemen - a háborús esztendőkben is ott tanítottam - az újonnan kinevezett igazgatónő azzal bízott volna meg, hogy katonatiszt özvegye és leánykájáért aggódó anyaként jelentkezzem a közeli zárdában. Az iskolai hittanórákat megszüntető rendeletet akkoriban bocsátották ki, nekem kérnem kellett volna az apácákat, hogy gyermekemet részesítsék hitoktatásban. A szerzetesrendek feloszlatása küszöbön állt. Új munkahelyemen a nagyműveltségű igazgatót a két besúgó tanerőn és néhány tanulón kívül az egyik pedellus is tájékoztatta. Ő a folyosókra nyíló kályhalyukakból figyelte, mi folyik az osztályokban. Martinovics is így bukott le. A lebukástól én megmenekedtem. Ismét áthelyeztek. Pályám emlékezete címmel néhány éve megírtam a Ligetben, milyen drámai fordulatok után vetődtem egyik iskolából a másikba, míg végül az Andrássy úti Varga Katalin gimnáziumban kötöttem ki. A jóindulatú igazgatónő - ötvenhat után leváltották - feltette azt a bizonyos előírt metafizikai kérdést, aztán nyugton hagyott. Nekem a Párt vagy a Tanács küldöttével, a Népnevelővel gyűlt meg a bajom. A küldött végigjárta a tanárokat, egyenként beszélt velünk. Ragadjunk meg minden alkalmat az ateizmus propagálására. Érvvel is szolgált: - Mutasson rá a tanárnő az asztalra - mondta nekem - és tegye fel a kérdést: Ugye látjátok ezt az asztalt?, s az igenlő válaszra: De ki látta Istent? A folyosón a mosdó felé igyekvő biológus kartársnőm azt mondta, hogy ordítottam: - Kétszer kettő ugyebár négy? Látta? Látja? - A mosdóba is behallatszott: - Látja a levegőt? Szerencsém volt. A jelentést nem a kerületi Tanácshoz, hanem egyenest a Fővárosi Tanács Oktatási Osztályára irányították. Vezetőjével régóta ismertük egymást. Latin-angol szakos volt, Chaucer Canterbury meséiből tudtomra adta a tanulságot, amelyet a kakas közöl. Ostoba, aki behunyja a szemét ahelyett, hogy nyitva tartaná, de sokkal ostobább, aki kinyitja a száját ahelyett, hogy befogná. Védekezésként a temérdek világnézeti áfium ellen ezek a serdülők vagy éppen hogy felserdültek általában fitymáló, közönyös vagy ellenséges elzárkózásba vonultak. Tapasztalatom szerint legkövetkezetesebben a munkás származásúak, a melósok gyerekei. Megértettem. Voltunk néhányan a tanárok közt, akik megértettük. Ezek a szülők a gyárakban végigrobotolták a nép nagy vezetőinek megünneplésére, a forradalmi események évfordulójára elrendelt munkaversenyt, aztán a kötelező normát a kivételes teljesítmény alapján vagy közelében állapították meg. Tanítványaink általában óvatosak voltak, mint a gödrök között, szakadékok mentén haladó vándor. A szülők, nagyszülők nyilván elővigyázatosságra intették őket. Óvatosság, józanság, ha muszáj, némi egyezkedés. A közeg, amelyben felnőttek, erre késztette, kényszerítette őket. Soha nem esett szó politikáról, még a barátnők között sem - mondta nekem nemrég egy hajdani tanítványom. Olykor felötlött bennem régmúlt serdülőkorom. A lázadozás, a szenvedélyes útkeresés, a hosszú beszélgetések, viták. A szép új világot teremtő ideológiának kevés híve akadt, s egyikben-másikban sejthető volt a kétség mocorgása. A szereplésvággyal egyesült agresszivitás gyakran volt tapasztalható az ideológia felhangja alatt. Az egyik osztályban magyarórán kiejtettem a szót: érthetetlen. A főideológus jobb keze, s rögvest ő maga is felemelkedett és közölte, hogy a marxista-leninista ideológia ismerői előtt semmi nem lehet érthetetlen. Akadtak, akikben a meggyőződés kegyetlenségbe torkolló zavaros indulatokkal keveredett. Egy buzgó "mozgalmi" nehéz sorsú osztálytársáról olyan jellemzést nyújtott be, hogy az ÁVÓ menten elvihette volna. (Az osztálytitkár kötelességei közé tartozott írásos jellemzést készíteni tovább tanulni szándékozó társairól.) Iskolai, internátusi közösségekben gyakori jelenség a gyermek vagy ifjú zsarnok, esetleg a zsarnokok egész kis különítménye, de ott a Vargában, és sok más iskolában a gyerek vagy serdülő zsarnokok az uralmon lévő ideológia fegyverével csapkodtak, sebeztek. A tanárok között ketten a rendszer szilárd elkötelezettjei voltak. Egyikük olyan gyönge képességű, hogy néhányan álmélkodtunk, miként sikerült elvégeznie a matematika szakot. Időnként belezavarodott a levezetésekbe, ilyenkor az örökbefogadó pedagógus házaspár vér szerinti lánya kipattant helyéről, a táblához lépett: - Tessék hagyni, majd én! A másik vonalas kartársamat nem ok nélkül neveztük néhányan Becsalinak. És volt egy harmadik, akinek növekvő vívódását az arca, a tekintete közölte. S a palimpszesztek a tanári karban és a tanulók közt. Kiváló klasszika filológus tanártársam, dr. Kerényi Károlyné (Kerényi Grácia anyja) jellemezte őket ezzel a görög eredetű szóval. A palimpszeszt olyan papiruszra rótt kézirat, amely alatt láthatatlanul egy másik szöveg rejtőzködik. Az olvadás esztendeiben előbukkantak az eltakart szavak, s a történelem következő fordulatában eltűntek ismét. Sok fércmunkát, hazug, rossz szöveget kellett tanítani. Szovjet irodalmat a kifulladásig. Hintapolitikát folytattam, folytatott sok tanár. Az émelyítően rossz regények ismertetését tanulókra bíztam. Egyiket-másikat el sem olvastam, "tartalmukat" Mándy Iván mondta el, ő akkoriban szovjet regények sebtében készült fordítását magyarította a publikálás előtt, ebből élt, ebből tartotta el szüleit. Az ideológiai tákolmányokat az időn átnyúló alkotásokkal szembesítettük. Olyanokkal is, amelyek a tantervben nem kaptak helyet. A kiszemelt részleteket magyarórán vagy a tanulók kívánságára az óra közti szünetekben olvasta fel valamelyik kellemes orgánumú gyerek. Fel sem ötlött bennem akkoriban, hogy ez a belefeledkezés az alkotásokba tiltakozás és menekülés is. Sztálin halála után, az olvadás idején egyre bátrabbak lettünk. Az irodalmi szakkör, amelyet vezettem, a nyelvtanulást is megcélozta, a szakkörösök modern színművekből fordítottak részleteket. A drámairodalom, sőt a színjátszás iránt is nagy volt az érdeklődés. A szakkörön Dürrenmatt, Brecht drámák részleteit adtuk elő és Ionesco egyfelvonásosát a mániákusan buzgó tanárról, aki az ismeretek szakadatlan özönét zúdítva tanítványaira sorra elpusztítja őket. Azt hiszem, a darab először a Vargában hangzott el buzgó franciások fordításában. 56 után nyolcan disszidáltak osztályomból. A negyede. Volt közöttük szocdem újságíró lánya, akinek apja elpusztult a munkaszolgálatban, volt hívő katolikus, volt, aki attól tartott, hogy az antiszemitizmus feléled. A bányász apa jeles tanuló lánya harcolt a felkelésben, börtönbe került volna. Ő Svédországba ment. Egy képeslapot meg egy levelet küldött onnan. Öngyilkos lett. S a többiek, akiket más osztályokban tanítottam...Ki Kanadában, ki az USA-ban, Bécsben, Ausztráliában, Angliában. Némelyikkel levelezünk. A Londonban élő tanárnő - nála többször is voltam - férjével együtt házat vett Dél-Franciaországban. Nemrég telefonált, hívott, hogy töltsek ott néhány hetet. A kert, a környék...Talán elmegyek. |