 |
 |
|
Kováts Albert ELŐKERÜLT AZ ELVESZETTNEK HITT MŰ EGYETLEN EREDETI PÉLDÁNYA! (részlet) Ha hű akarok lenni a szerzők korabeli szelleméhez és stílusához, legalábbis ilyen vagy hasonló címsorokkal kell kezdenem ennek a páratlan és különös leletnek a bemutatását. (És ezek talán nem parodisztikusan túlzó jelzők.) A dolog különösségét, és hármunk rendhagyó kiválását társaink köréből jól magyarázza az a sokkal később megfogalmazott (keserű) tapasztalatom, mely szerint a valódi politikai érzék és érdeklődés kevesek sajátja. Amikor sok év után egykori osztálytárssal (nota bene: 56-os disszidenssel) beszélgetve a régi időkre térünk, kiderül, hogy a gimnázium (és a Rákosi-rendszer) néhány végtelen hosszúnak tűnő éve, amit mi hárman szorongással éltünk meg, melyben a találékonyan kiagyalt tiltásoktól szenvedtünk, melyben minduntalan megalázottnak éreztük magunkat és nemegyszer féltünk, az az egyoldalú politikától meghatározott világ, amit naponta elítéltünk, aminek számos trükkjén átláttunk (és amit magunk közt ki is gúnyoltunk), az szerinte felhőtlen világ volt, "végigröhögtük az éveket", balhéztunk, csúfot űztünk egyik-másik tanárból, szóval a szokásos "vidám diákéletet" éltük. Az iskola és a "felnőtt élet" a többiekben valahogy kettévált; a család és az ismerősök sérelmein, a szűkös életkörülményeken, melyek a rendszer természetéből következtek, könnyű szívvel túltették magukat. Mi viszont az iskolát a rendszer egyenes folytatásának tekintettük: nincs fraternizálás a tanárokkal és a DISZ-funkcionáriusokkal; vagyunk mi és vannak ők. (Hogy ennek a felfogásnak rendes tanárok is "áldozatául estek", az a leegyszerűsítő kamasz-szemlélet rovására írandó. Akadnak, akik érett korukban is csak fekete-fehéret látnak.) A hatósági igyekezet az élet minden területének átpolitizálására a legtöbb társunkból teljes közönyt váltott ki. Ebben persze óvatosság, "túlélési taktika" is volt: ha nem mondok semmit, abból nem lehet baj; csakhogy ebbe aztán úgy belejövök, hogy már nem is gondolok semmit. Ebből következett, hogy a legtöbben sok maszlagot, propagandatrükköt bevettek, nem érzékelve, hogy ügyes politikai manipuláció eszközei és alanyai (pl. MHK-mozgalom, építőtáborok stb.). Rengeteget bosszankodtunk ezen. És kimaradtunk a nagy garral bevezetett kampányokból. Visszatérő vád volt: "A Kováts passzív". Most utólag eszmélek rá ijedten: könnyen följelenthetett volna valaki. S talán épp a politikai érdektelenség is hozzájárult, hogy nem jelentett föl senki. Az osztály ugyan egy húron pendült, kivéve az évente újraválasztott osztálytitkárt. De így utólag... annyi mindent hallott azóta az ember. Nem mintha Az emberiség komédiáját, vagy más húzionista művünket mutogattuk volna az iskolában, és tudhatták volna, miről is van szó. De közismert volt, hogy mi hárman vagyunk a húzionisták, ez többek fantáziáját piszkálta, s időnként élénken érdeklődtek ennek minéműsége felől. És aki ismeri azt a kort, az érti, hogy minden nem hivatalosan kezdeményezett tevékenység eleve gyanús volt, a kommunistán kívül más ista nem lehetett. (Még könyvkötőhöz is elvittem a Művet, aki ugyan furcsán nézett, amikor visszadta, de nem szólt semmit, és persze nem is jelentett fel.) Aztán az is szemet szúrt, hogy nem járunk ugyan egy osztályba, de a tízpercben és minden lehetséges időben mégis folyton együtt vagyunk. Ez olyan "rendetlen" dolognak minősült. És ami rendetlen, az már csak hajszálnyira van a politikai rendhagyástól. Szabó Miklós ugyanis a párhuzamos humán A osztályba járt; a természettudományos érdeklődésű Arnold Miklós pedig velem együtt a reál B-be. (Én súlyos családi tévedés áldozataként lettem reálista.) Mi tehát politizáltunk, természetesen nem a DISZ-funkcionáriusok szűk stábjának a módján. Naponta meghánytuk-vetettük a híreket, az angol rádió, a Szabad Európa, és a Kossuth rádió közléseit egybevetve, nem hagytuk figyelmen kívül a friss politikai pletykákat, rémhíreket, vicceket sem. Ez életszagú politizálás volt, a helyi, iskolai viszonyok, változások, események erősen figyelembe vétettek. Korán felismertük, hogy az országos, ha úgy tetszik, a birodalmi politika hullámzásai egy-két napos eltolódással az iskolában is érezhetők. A stílus, a hangvétel, a légkör azonos volt. Az állandó rémületben tartás szándéka az egymást követő kampányokkal és a nem követők, a nem teljesítők, a nem "lelkesedők" ellen kilátásba helyezett retorziókkal. Szétválaszthatatlanul keveredtek a tisztán iskolai fegyelmi és a vonalas politikai ügyek. Hozzá kell tenni, hogy Szabó Miki valami hallatlan koraérettséggel és az antidemokratikus jelenségek iránti kifinomult érzékenységgel járt élen a tények és az összefüggések felismerésében és megfogalmazásában. Az idő, ami a Mű tábláján olvasható, 1953, többek közt Sztalin halálának éve. (54-ben már érettségiztünk.) A hely: az óbudai Árpád Gimnázium és a környező utcák, a Bécsi út, illetve a hármunk lakhelye közötti útvonal. Szűknek és kiúttalannak láttuk akkor ezt a világot, a jövőre igyekeztünk nem gondolni. (Később "Árpád-kor" néven emlegettük életünknek ezt a szakaszát.) Rengeteget kísértük haza egymást oda-vissza, elmélyülten beszélgetve és sokat nevetve, a két szélső pont, az újlaki Daru és az óbudai San Marco utca között, a középütt lévő Kecske utca érintésével. És persze, váltogatva, helyszínek voltak az otthonaink. Ezek a beszélgetések készítették elő valamelyik írásmű, vagy írásmű-részlet megszületését, itt és ekkor csillantak fel az otthoni magányban vagy a tanórák alatt megfogant poénok és ötletek. Ekkor olvastuk fel egymásnak és vitattuk meg a friss opuszokat. Mert nemcsak ez az egy mű keletkezett, bár ez egyike volt az elsőknek. Fennmaradt egy gépelt lista, amelyen 82 opusz van cím szerint felsorolva, ezen Az emberiség komédiája a negyedik. És fennmaradt egy dosszié, benne megsárgult átütő papírra gépelve a listán szereplő művek egy része, meg néhány kézirat. Az volt a cél, hogy az általunk nagy becsben tartott munkák olvasható és maradandó alakot öltsenek. Kínos lassúsággal, de ambíciónktól vezérelve gépeltünk. Én apám Hermes Baby táskagépén, Arnold a családi Remingtonon. (Ez utóbbi 1957-ben bűnjelként a rendőrségre vándorolt; ezen készültek az "Arnold Miklós és társai" bűnügy röpcédulái.) A legkorábbi írás dátuma 1952. június. A következő tanév, 52/53 alatt készülhettek el a Mű belső jelenetei. Kezdetben ugyanis nem volt semmi tervszerűség, a jelenet-forma spontán alakult ki, mint ami a legalkalmasabb a diák-műveltségből, olvasmányokból, "vonalas" újságírói és politikai közhelyekből kompilált, szóviccekre épülő szöveg megformálásához. Ki-ki írta a maga jeleneteit, melyek, egy idő után úgy találtuk, jelentékeny teljesítményt képviselnek. Így még a tanévben felmerült, hogy valami átfogó formát kellene adni nekik, ami "kidomborítja az amúgy kétségtelen zsenialitásukat", és maradandó, egységes művé teszi. Szabó Miki volt az, aki Az ember tragédiája analógiájára javasolta Az emberiség komédiája címet, s kieszelte az előszó, s ezzel együtt a keretjáték, a szovjet hold-űrhajó gondolatát. Aztán már záporoztak az ötletek, a részleteket közösen dolgoztuk ki. Ezzel épp a tanév végén lettünk meg, s ahogyan a fennmaradt "tartalomjegyzék", a lista tanúsítja, nyáron buzgón "folytattuk irodalmi tevékenységünket", volt nap, amikor három opusz is született. Persze ezek többnyire egy-két oldalas munkák voltak. Önnön nagyságunk tudatában ketten is, külön-külön megírtuk, vagy elkezdtük megírni saját irodalmunk, a húzionizmus történetét. De miért is húzionizmus? A Nagy Mű gépelése közben hárman két pártra szakadtunk. Alá kell-e húzni a szereplő neve után következő kettőspontot, vagy nem? Ez volt egy darabig (talán két napig) az eldöntendő kérdés. Az aláhúzionisták és az antialáhúzionisták közti vita végül is nem dőlt el, de a név kissé megrövidülten megmaradt. |