 |
 |
|
Zsille Gábor DRÁMAI PILLANAT ? (részlet) Hiszen minden pillanat drámai, amennyiben csupán egy pillanatig tart. Hiszen minden pillanat drámai, amennyiben egyszeri. Drámaian rövid és megismételhetetlen. Meglehet, nincs is. Vallomásainak tizenegyedik fejezetében ("könyvében") Szent Ágoston az időről elmélkedik, s egyre azt fejtegeti: ha azt mondom, most, az már nem a most, hanem a volt. Ha kiejtem azt a szót, jövő, első szótagja máris a múltba szökik. A jelen, a nyavalyás, megragadhatatlan. Ráadásul örökös frigyben él az elmúlással. Megénekli ezt a legnépszerűbb lengyel költő, Jan Twardowski is, egy nyolcvanhat éves kiérdemesült varsói plébános: mindig minden másodperc az utolsó, írja - erre még visszatérünk, kicsit később. A kérdéskört viszont Kelényi Béla így summázza, egyszersmind megemelve a kissé megfeneklett ágostoni felismerést: Ameddig / leírom, hogy idő, meg hogy eltelik, talán arról is / írok, hogy hová telik el, mikor és mi - eszmélődik Mindig elmozdítottam mindent... kezdetű versében. Drámai pillanat: egy Ágoston nevű ifjú a kertben üldögélve a Könyvek Könyvével találja magát szemközt, és hangot hall: Vedd, olvasd! A pillanat valóságosan drámai: melléktermék gyanánt e Tolle, lege! szülte az ezer-akárhányszáz évig regnáló Szent Ágoston-i erkölcstant, amelynek értelmében például a házastársak nemi érintkezése nem halálos, csupán bocsánatos bűnnek minősült - arról már nem is beszélve, hogy ugyan lehetett-e lelke egy nőnek, akarom írni asszonyi állatnak... (A helyes megfejtés: ha lehetett is, maximum csak háromnegyed.) A dolgot szépítsük akként, hogy az idősebb Ágoston lelkiösméretén nyomot hagytak a megtérése előtti, ifjúkori pajkosságok. A lengyel nyelv (mint minden valamirevaló szláv nyelv) mániákusan szeret kicsinyíteni, becézgetni. A hodály méretű terem valójában termecske, a szappan szappanocska, a galamb galambocska. És korántsem csupán kedélyes baráti társalgások szóhasználatában, vagy a kétéves gyereknek adreszszált felnőtti gügyögésben. Egy elegáns étteremben a legnagyobb természetességgel rendelhetünk egy literes korsó söröcskét, az üzletben síri komolysággal megérdeklődhetjük, mennyibe kerül a sütike darabja, vagy kérhetünk egy kétkilós kenyerecskét. Kiskutyácska, Krisztikécske, Gittuska. Krakkóban, ahol két fokozattal lassabb a ritmus, túltesznek ezen, s csupán első pillantásra ellentmondásosan. A pillanat e városban pillanatocska - hiszen olyan kurta, olyan kis vacak falat, hogy szinte semmi az egész. Szóra sem érdemes. Várjon, kérem, egy pillanatocskát! - mondja a pultosnő, azzal a raktárba megy, és hosszú percekig keres egy olyan portékát, ami mellékesen az orrom előtt mutogatja magát, a pult túloldalán. Egy pillanatocska! - szól ki a kagyló mögül az ügyintéző, egy tíz és fél perces telefonbeszélgetés kellős közepén. Ha komolyan venném e jelzőt: szempillantásnyi idő, szüntelenül álomba merülnék. Nem is olyan rövid egy pillanat, nem is olyan megragadhatatlan - Szent Ágoston és Twardowski elmehet az elméletével a víz alá. Kelényi egyelőre maradhat, rajta még gondolkodom kissé, futja rá az időből. Ha egy krakkói azt mondja: rögtön, az körülbelül húsz percet jelent. Ha azt mondja: mindjárt, az másfél órát. Egy szerény pillanatocska: minimum öt perc. Találkoztam egy amerikai testvérpárral: huszonéves, New Yorkban élő orvosok. Látni akarták Hitler elől menekült zsidó nagyapjuk szülővárosát. Csodálkoztak, milyen ráérősen folyik itt Európában az élet. Náluk más a fordulatszám, mondták. A különbség érzékletes példája a klasszikus amerikai mértékegységgé lett New York-i perc. Tartama: húsz, legfeljebb huszonöt másodperc. Ez nem vicc, mondták. Ez véresen komoly. Három pillanat... Ha úgy esne, hogy életemben először horgásznék, és jól kifognám az aranyhalat, három időutazást kérnék, a három kedvenc (ez itt roppant illetlen jelző!) pillanatomhoz: 1889. január ötödikén, délelőtt tizenegy órakor, Torino egyik belvárosi utcáján egy félrészeg, dühödt kocsis püfölni kezdte az öszvérét. A jelenetet végignézte egy éppen arra sétáló német úr, bizonyos Friedrich Nietzsche, aki felindultságában sírógörcsöt kapott és összeesett. Rendőrségi segédlettel a lakására vitték - ahol elborult elmével tért magához. A riasztott jóbarát, Franz Overbeck (jónevű evangélikus teológus) három nappal később már arra érkezett, hogy Nietzsche összefüggéstelenül beszélt, naphosszat csak klimpírozott, és így tovább. Az események pontos menete rekonstruálhatatlan, a cselédek beszámolói zavarosak. Nietzsche még tizenegy évig élt, teljes szellemi leépültségben. Egyik unikális tiszta pillanatában, valamelyik rohamát követően a nővérére nézett, és azt mondta: Miért sírsz? Hiszen boldogok vagyunk. 1848. szeptember huszonkilencedikén, a pákozdi síkon Jellasics volt szíves csúfos vereséget szenvedni, ezt követően pedig hanyatt-homlok futott, menekült Bécs felé a gyáva. Cserbenhagyott oldalszárnyait - így-úgy - sorra felmorzsolták a honvédseregek. Roth tábornok oldalszárnyát október hetedikén zárták körül a honvédek, Ozoránál. A seregek ütközetre készen felsorakoztak. A túlerőre való tekintettel, hogy katonái életét megkímélje, a tábornok jelezte: feltétel nélkül kapitulál. A magyar oldalon, hogy elmondhassák, a vértelenség ellenére is férfias körülmények között győztek, tábornoki parancsra egyetlen puskalövést adtak le, csak úgy, a levegőbe. A vaktában szálló, ráadásul megfáradt golyó egy kíváncsi parasztlányt terített le, aki a közeli templomdombról leselkedett - ő volt az ozorai "csata" egyetlen halottja. Hány órakor történhetett mindez, mely percben? Feltehetőleg dél körül, vagy kora délután - október elején már hamar sötétedik. Vagy napkelte idején? Talán volt olyan úriember Görgey, hogy egy előre lejátszott ütközetért nem riadóztatott pitymallatkor. |