←Vissza

Horgas Judit SZIGET A REVICZKY UTCÁBAN (részlet) Óh bár adna a Gazda patakom sodrának medret, biztos útakon vinni tenger felé... Prológus. A drámai pillanat elengedhetetlen feltétele a drámai szituáció kidolgozása: be kell mutatnunk a szereplőket, gondosan leírva külső és belső tulajdonságaikat, viszonyaikat; meg kell határoznunk helyszín és idő paramétereit, felvillantva a történelmi és társadalmi háttér megfelelő képeit. Nem dobhatjuk az olvasót rögtön a történet viharos tengerébe, Isten irgalmazz! Süllyedünk, süllyedünk!, anélkül, hogy némi kapaszkodót nyújtanánk: törött árbocrudat, teli pálinkáshordót, de legalábbis egy kötél végét, amelyre sorban felfűztük az eseményeket, mint egy lánc gyöngyszemeit. Tehát: Most ülj le, többet kell még tudnod. A történet szereplői Shakespeare képzeletének szülöttei, hasonlóságuk valós személyekhez azonban korántsem a véletlen műve. Nevezhetjük az irodalmi szerepkeresés torz fintorának, önmagát beteljesítő sors-jóslatnak vagy az események szükségszerű alakulásának, amely évtizedek múlva is visszaköszön versben, naplóban, memoárban.       Első felvonás. Volt egyszer két férfi és egy leány, akiket a múlt században egy történelemnek nevezett, kiszámíthatatlan, de bizonyosan rosszindulatú vihar Budapest szigetén ugyanabba a történetbe kevert. Kérlek, figyelj jól. Az idősebb férfi délnyugatról érkezett, a fiatalabb északkeletről, a leány pedig a sziget szülötte volt; selyemkalapos, prémgalléros, bőrkesztyűs bennszülött, ondolált fürtökkel. Nem figyelsz.       Az idősebb férfi egykor filozófusnak készült, majd tanár, végül költő lett belőle (hatalmas mester). Az ifjabbik a gépészmérnöki kart odahagyva bölcsész lett, könyvtári titkár és szintén költő (félig hal, félig szörnyeteg). A leány külügyminisztériumi tisztviselőként dolgozott, hogy az apja halála után elszegényedett családról gondoskodjon; verseket írt, novellákat, és szemét sóvárgón függesztette az irodalom nagyjaira: Istenem! Hány kedves arcot látok itt! Be szépek az emberek! Ó drága új világ, amelyben ilyen nép van! Először a parádi üveggyár könyvtárából kivett Érdekes Újság Dekameronjában pillantotta meg az idősebb férfi arcképét, kíméletlennek gondolta és démoninak, de két évvel később, egy kiálló rugójú sezlonon ülve ártatlan tekintetű, aszketikusan tiszta szentnek látta. Hallgasd még kicsit: Mindjárt e mái dologhoz jutunk, Amely nélkül az egész elbeszélés Nem sokat érne.       Második felvonás. Történt pedig egy napon, hogy az ifjabbik férfi, kit a történelmi hűség kedvéért Lőrincnek kell neveznünk, oly igen kedves lett az idősebb férfiú, Mihály Mester szemében, hogy az magához fogadta, s úgy tekintett rá, mintha fia volna. Emberi gondod viseltem, disznó; s itt, saját tanyámon laktál. Nemcsak kényelmes, polgári otthonát, sok ezer díszes kötetből álló, féltett könyvtárát és táplálékát osztotta meg az ifjúval, de tanítgatta is: díványon elnyúlva, ismeretlen, angol hangzókat ízlelgetve, könyveket forgatva éltek majd' két hosszú éven át. Egyre-másra minden órában oktattalak, addig magad se tudtad, mit kívánsz; baromként makogtál, én adtam ösztöneidnek szavakat, nyilvánulni, hasztalan!       A sziget Reviczky utcai tanyáján számos kisebb-nagyobb szellem megfordult az évek során; jobb, ha sok a szellem, mint ha kevés; hogy mutatványaikkal elszórakoztassák, ám a Mester varázspálcájának egyetlen mozdulatára a lenge légbe tűntek. Volt, aki hosszabb ideig maradt, de az idősebb és az ifjabb férfi szellemi gyönyörökkel terhes barátságát nem zavarhatta meg senki. Rajongó asszonyok és leányok dongták körül mindkettőjüket, mint napra kitett, érett körtét a darazsak, de a Mester hideg félénksége elhárított minden közeledést. Az ifjú Lőrinc azonban gátlástalanul vetette magát a társa keltette hírnév hullámaiba, nyakig merült a Centrál kávéház törzsközönsége körül lebzselő, könnyűvérű asszonynép nyújtotta örömökbe. A csúnya, esetlen, roszszul öltözött fiú - nagy keze, lába ügyetlenül lógott, fejét is lógatta, hátát szabályos félkörben kigömbölyítve -, visszatetszést keltett Mihály barátai között, figyelmeztették, hogy szabaduljon tőle, mert árnyékot vet rá. A tanítvány kutyahűsége és rajongása, vagy talán az árnyék melletti tiszta ragyogás kényelme tehette, hogy a Mester kitartott mellette, megbocsátotta vad dorbézolásait, sőt olykor vele is tartott.       Egy novemberi reggelen hideg szél futott végig a Reviczky utcán, és úgy hajtotta maga előtt a kis bennszülött lányt, mintha bogáncsot kergetne a réten. Ismerős volt már a környéken, mert csak hosszadalmas kérdezősködés után lelte fel a Mestert rejtő házat, még a szemben lévő Sacré Coeur rémült apácáinál is próbálkozott, mire megtalálta, de a rajongott költő helyett egy rettenetes terjedelmű, krákogó, csúf banya (talán a kékszemű Sycorax?) nyitott ajtót, egy bizonyos Feketéné, aki a lakás konyhájában lakott férjével. A kis bennszülött hamarosan kilakoltatja majd az önfejű gazdasszonyt férjével együtt, de itt még nem tartunk a történetben, a leány ekkor még csak másodszorra lépett a Reviczky utca hét alatti lakás előszobájába, ezúttal reggel kilenckor, még hivatali teendői előtt, hogy a Mestert mindenképpen otthon találja. A mit sem sejtő Feketéné igyekezett elzavarni a korai látogatót, morgott valamit, hogy a szerkesztő úrék színházban voltak az este, s most még feküsznek, de a pesti rafinériával megáldott lány elszántan letelepedett a piszkos és savanyúszagú proli-előszobában. Várakozott.       Az egyik szobaajtón kinyúló, meztelen, szőrös férfikar láttán sem hátrált meg; a kiszűrődő zajokból kivette, hogy odabent két férfi mosakodik; találgathatta, hogy melyik illik az újságban látott, sötét tekintethez, és hogy kié lehet a másik hang. Ekkor még nem sejtette, hogy a Mester a belső szobában rejtezik, a középsőn pedig két ifjú tanítványa osztozik, két éhesen tátogó Cerberusz, akiket nem mézes ezerjófűből gyúrt sütemény, de egyetlen mosoly is elbűvölt. Már céljuk felé gyűlnek terveim: Szellemek hívek, bűbáj nem törik, S jár az idő, teherben.