Amíg a szellemünk él
Bónis Ferenc: A Budapesti Filharmoniai Társaság százötven esztendeje
(1853–2003)
„Nem
ismerhetjük, nem érthetjük meg egy kor történetét, ha zenéjéből semmit
sem ismerünk, mert van az emberi érzés és gondolatvilágnak egy rétege,
amit csak a zene tud kifejezni, semmi más…” – Kodály Zoltán szavaival
nyitja Bónis Ferenc nagy tisztelettel, elhivatottsággal és szeretettel
megírt könyvét.
A könyvnek különös jelentősége
van. A magyar történelem adott pillanatban megfelelt a magyar művelődéstörténetnek.
A Mohács utáni Magyarország sorsa és esélye ugyanaz volt, mint a Szentföldé
a római pusztítás után. Ott, a Szentély szerepét a Könyv vette át, és
életben is tartott kétezer éven át egy reménytelen szétszóratásban
élő népet. Magyarország állami léte a mohácsi vész után gyakorlatilag
megszűnt. Ez az a pillanat, amikor a magyar nyelv és ezen túl a magyar
kultúra, átvette az állam szerepét. Akárcsak a finneknél, nálunk is
a Biblia mentette meg elsősorban a nyelvet és a nemzetet. Történelmünk
kikerülhetetlen pillanata a Biblia magyar nyelvű fordítása és a
magyarul írott irodalom megjelenése. Művelődéstörténetünk irodalomcentrikussága
miatt nem tanulmányozták érdemben a zene és a szellemi élet teljessége
közti kölcsönhatásokat. Ráadásul napjainkban egy műveletlen politikusréteg
a zeneoktatást luxusnak tekinti. Eljutottunk oda, Kodály és Bartók
országában, hogy nem énekel és úgyszólván nem is tud énekelni senki.
Bónis Ferenc könyve visszaállítja a zenét az őt megillető helyre,
és a zenén keresztül egyedülálló a rálátása gyászos másfél évszázadunk
történéseire.
A könyv tehát kordokumentum,
a magyar történelem talán legnehezebb, sorsdöntő másfél évszázadáról.
Jeles kutatók, tudósok tárták föl e kor minden percét, mégis sok nyitott
kérdés maradt. Kodály szavainak szellemében 150 év zenei krónikája
lapjain nagyon sok ilyen kérdésre egyértelmű a válasz, ha az olvasó
kellő érzékenységgel, „zenei” hallással, igazán figyelmesen olvassa.
A szerzőnek megvan az a tudása, érzékenysége és tisztessége, ami könyvét
a fentiek szellemében abszolút hézagpótlóvá teszi. Az előadott zeneművek,
ezek fogadtatása, a zeneszerzők, illetve az előadók jó vagy balsorsa
nagyon sok mindent elárul nekünk mindabból, ami a történelemkönyvekből
kimaradt… Tulajdonképpen egy látszólag személytelen felsorolásról
van szó, koncertprogramok, szólisták, művészi események felsorolásáról,
amely mögött mindig ott érezhetjük az egyedülálló esték szavakba nem
ölthető varázsát. Bónis Ferenc nem szelektál. Ebből a könyvből mindent
megtudhatunk a legjelentéktelenebb részletektől a történelemfordító
tragédiákig. Ami a könyvet olvasmányossá teszi, az a szerző személyisége,
rendszeretete, tisztessége, ami a legszemélytelenebb felsorolást
is forrásértékűvé nemesíti. Írói vénája olyankor nyilvánul meg igazán,
amikor a felsorolás valamely részlete különleges fontosságú.
Ilyenkor egy jellegzetes mondatfűzés, egy-egy találó jelző tökéletesen
kidomborítja az említett részletet anélkül, hogy a felsorolás ritmusából
és tulajdonképpen a hangulatából kizökkentene minket. Bónis Ferenc
szinte észrevétlenül foglal állást. A könyv áttekinthetőségét elsősorban
az adja, hogy a szerző gondosan és következetesen kíséri szemével az
elkötelezett embereket, akik kézről kézre adták a zenekar és a nemzet
művelésének szent feladatát. Mi erre a felsorolásra szorítkozunk,
de megemlíteném, hogy a könyvben olyan nagyszerű estékről is olvashatunk,
amikor maga Wagner vezényelt, Wieniawsky játszotta a Beethoven Hegedűversenyt, vagy Liszt Ferenc
előadásában a pestiek az Imperiál-koncertet hallhatták… Micsoda esték!
1853-ban a Himnusz zenéjének
szerzője, Erkel Ferenc elkezdte két évtizeden át tartó filharmóniai
munkásságát. A Filharmóniai Társaság a legsötétebb megtorlás éveiben
nem viselhette a „Társaság” nevet, ez ugyanis felkeltette volna a
mindenben összeesküvést kereső osztrákok gyanúját. Vállalkozókként
léptek fel tehát, szigorúan ellenőrzött műsorokkal és még szigorúbban
ellenőrzött dalszövegekkel, így teljesítvén Erkel első elvárását:
ha mást nem tehetünk, legalább pallérozzuk magunkat… A teljes erkeli
életmű tanulságát talán úgy fogalmazhatnánk meg, hogy a legnagyobb
cél egy olyan szellemi milliő megteremtése, melynek vonzáskörébe kerülve
a világnagyságok egymásnak adják nálunk a kilincset. Ennek hatása
felbecsülhetetlen. Az ideérkező világszínvonal igényességben,
meg nem alkuvásban, emberségben hazai reménységeink számára a zsinórmértéket
jelentette! Ne feledjük, világhírű művészeink és nem utolsó-sorban
Nobel-díjas tudósaink abból a talajból eredtek, amely, nem kis mér-tékben,
Erkel Ferenc működésének köszönhető.
A legnagyobbak közül
itt járt Liszt, Berlioz, Wagner, a Paganini utáni hegedülés egyik legnagyobb
alakja, a lengyel Wieniawsky, Anton Rubinstein, majd később Casals,
Thibault, Cortot, Edwin Fischer, Feuermann, Piatigorski, Horowitz,
Heifetz, Hubermann… Hazai válaszként, Dohnányi, Bartók, Szigeti, Kerpely,
Fischer Annie, Doráti, Ormándi, majd később Anda Géza, Starker János
és Cziffra György semmivel sem maradtak el a világnagyságok mögött,
valamennyien maguk is világszerte ünnepelt művészek. Köszönet érte,
Erkel Ferenc!
Erkel szuggesztív karmester
volt. 1853-ban, amikor a zenekar az akkor még nagyon nehéznek számító
Tannhauser-nyitányt először adta elő, a közönség annyira lelkesedett,
hogy a darabot meg kellett ismételni.
A közönségnevelés átgondoltságát
jól példázza egy ma furcsának tűnő apróság: Erkel Ferenc a koncerteket
gyakran a „főszámmal” kezdte, míg a végén egy nyitányt játszottak. Egy
viszonylag gyakorlatlan közönség miatt ez a műsor-összeállítás
szükségszerű volt, hisz a nehéz darab, a szimfónia több frissességet,
odafigyelést kíván, mint az időben is rövidebb, könnyedebb nyitány.
Richter János az Erkel
Ferenc által jegyzett kezdet utáni első nagy egyéniség a Filharmonikusok
parancsnoki hídján. Ő volt, aki nagyvonalúan sietett az együttes segítségére,
amikor azok az első nagy válságukat élték. Mindenekelőtt ragyogó tehetségét
állította a zenekar szolgálatába, és vállalkozásban vezényelte
„Richter János hangversenyeit”. Az Operaházat is Richter János vezette
ebben az időben. Mint operakarmester történelmi jelentőségű, hisz
Richard Wagner benne látta operái eszményi tolmácsolóját! Mégis, magyaros
módon kényszerült a távozásra: Wagner felkérte Richter Jánost, hogy
a teljes Niebelung-gyűrű karmestereként ő nyissa meg a bayreuthi Festspielhaust.
A rendkívül lelkiismeretes Richter a négy óriáspartitúra, és a körülmények
tanulmányozása céljából szabadságért folyamodott budapesti főnökeihez.
A válasz kategorikus elutasítás volt. Richter János elment, és rövid
időn belül Európa egyik legjelentősebb karmestere lett…
A zenekar XIX. századi
aranykora kétségkívül Erkel Sándor korszaka. Édesapja, Erkel Ferenc
bemutatta ugyan fia Magyar nyitány
című művét, de maga Erkel Sándor, saját művét sohasem tűzte zenekara
műsorára. Mint zenekari tag, Erkel Ferenc és Richter János koncertjein
egyaránt közreműködött. 1875-től súlyos agyvérzéséig, 1892-ig rendkívül
magas színvonalú előadásokkal írhatta volna be a nevét a magyar zenetörténelembe,
amennyiben a kritikusok megörökítették volna e varázslatos estéket.
Nem volt rossz sajtója, hanem az utókor előtt egyszerűen elhallgatták
őt. Bónis Ferenc viszont igazi krónikásként őrzi meg Erkel Sándor emlékét,
lehetőleg mindent feljegyzett róla. Szemére vetették például Erkelnek,
hogy túl sokat utazik (Bayreuthba, Milanóba, Bécsbe, Párizsba…). Bónis
Ferenc szerint világszínvonalat csakis a világszínvonal ismeretében
lehet elérni. Tanulmányutaknak tekinti tehát ezeket az utakat, és
konkrétan meg is magyarázza véleményét.
Erkel Sándor idejében
a Filharmonikusok működését végre a rendszeresség jellemezte,
amely a közönségnevelést hatékonyabbá tette. A világszínvonalat
külföldről Saint-Saens, Brahms, Mahler és Dvorák képviselte. Wagner halálhírére
a zenekar Wagner Faust-nyitányát,
a Parsifal előjátékát, ugyanebből
az operából a Nagypénteki varázst,
Siegfried halálát az Istenek alkonyából és az Eroica-szimfóniát adta elő. A Mester
tehát egy szomorú hírre azonnal és adekvát műsorral tudott reagálni.
Nagy szervező volt.
Brahms ebben a periódusban
többször is járt a Filharmonikusoknál. Maga játszotta d-moll zongoraversenyét és vezényelte
II. szimfóniáját, 1881 októberében
pedig hozzánk hozta el első előadásra a B-dúr zongoraversenyt… A könyvben természetesen Gustav
Mahlerről is olvashatunk.
Kerner István az egykori
tanítvány így szólt Erkel Sándorról egy Tóth Aladárral folytatott beszélgetés
során: „Maga nem ismerte Erkel Sándort, az volt az igazi karmester. Én
csak azt próbálom utánacsinálni, amit ő csinált.”
Richter János pedig,
aki Hans Richter néven a XIX. század talán legnevesebb karmestere
volt, így vélekedett: „Hogy kik a nagyok, arról lehet vitatkozni, de
bizonyos, hogy Erkel Sándor a legnagyobb.”
Kerner István első koncertjét
Erkel Ferenc emlékére és Erkel Sándor tiszteletére tartotta volna
meg, de a sors másként rendelkezett: elhunyt Erkel Sándor és az Eroica-szimfónia így az ő tiszteletére
szólalt meg. Erkel Ferenc szellemét Ünnepi
nyitánya idézte föl ezen az estén.
Kerner négy pillérre
építette műsorait: Beethoven mindenekelőtt, valamint Wagner, Csajkovszkij
(mert a közönség szereti) és magyar szerzők művei. Bartók felkérte
Kernert és a Filharmonikusokat, hogy ne tűzzék műsorra a műveit. Első
szvitjének öt tételéből, két alkalommal is, Kerner kettőt elhagyott,
ami mértéktelenül felháborította a szerzőt.
Bartókot leszámítva
szinte mindenki szerepelt Kerner koncertjein, mindenkinek esélyt
adott. Nem egy és nem két mű első és egyben utolsó előadását vezényelte
ugyanazon alkalommal. Zenetörténeti jelentőségűek voltak viszont
Richard Strauss, Respighi, Debussy és Rimszkij-Korszakov bemutatói.
Az évadot, Erkel Ferenc szokása szerint, mindig a IX. szimfóniával
zárta. Az első világháború alatt folyamatosan műsoron tartotta az
úgynevezett „ellenséges országok” szerzőinek műveit, így műsorpolitikája
végig nélkülözte a hadiállapotot.
1919-ben lemondott elnökkarnagyi
tisztjéről, és utódjául Dohnányi Ernőt javasolta.
Tehát 1919… A nemzet számára
katasztrófa, a filharmonikusok számára pedig egy soha nem remélt
aranykor kezdete, melyet egy Magyarországon negyven évig elhallgatott
világnagyság neve fémjelez.
Dohnányi Ernő korszaka
1919-től 1943 decemberéig tartott. Az 1944–45-ös évadot már céltalan
lett volna megtervezni… Magyarország sorsa megint a lét és nemlét közötti
mezsgyére került, hamarosan semmi sem lesz többé érték mindabból,
ami Budapestet száz éven keresztül a világ szellemi élvonalában tartotta.
Az egyetlen esély, akárcsak a Bach-korszakban, egyszerűen a túlélés volt,
amelyhez a legnagyobb segítséget a sport és a zene adta. Igaz, Nobel-díjasaink
a második világháború előtt tanultak a magyar iskolákban, világhírű
zenészeink többsége úgyszintén, de a sporton kívül mégis a zene volt
az a terület, amely leginkább mentesült a kommunizmus lelki „pauperizációjától”.
Dohnányi Ernő 1944. november
24-én elhagyta az országot, és soha többé nem jöhetett haza. Háborús
bűnösnek minősítették, hiába állt ki mellette a kor legnagyobb zenepedagógusa,
Weiner Leó. Nem csak Weiner, mindenki tudta, hogy a Dohnányi ellen felhozott
vádak egytől egyig az aljas rágalom kategóriájába tartoznak. A második
világháború után a „bűnös nemzet” legkiválóbb tehetségű fiain kellett
példát statuálni, így a védelemnek vagy Dohnányi részéről a védekezésnek
helye nem volt…
Bónis Ferenc egyik nagy
érdeme az, hogy Vázsonyi Bálint után második magyarként meri az ún.
Dohnányi-ügyben az egykori „hivatalos” állásponttal ellentétes nézeteket
nyilvánosan is fenntartani. Doráti Antal ugyan elsőként említi meg
Egy élet muzsikája című önéletrajzi
írásában a Dohnányi Ernőt ért rágalmakat, de nem próbál semmit sem bizonyítani.
Kezdetben ő is hitelt adott a nagy fáradsággal külföldön is terjesztett
rágalmaknak, de hamar rájött tarthatatlanságukra (jól ismerte a körülményeket
és Dohnányit is). Leírta szubjektív véleményét, és egy gesztussal
próbálta enyhíteni a Dohnányit ért méltánytalanságokat: egy hangverseny
után, melynek során Dohnányi a közönség soraiban foglalt helyet, rövid
beszédet mondott az amerikai közönség előtt, melyben Dohnányit egy
teljes ország zenei életét meghatározó személyiségnek nevezte.
Lássuk az előzményeket:
1938-ban 62 magyar értelmiségi
tiltakozott aláírásával az ún. „zsidótörvény” ellen. A 62 aláírás
közt Dohnányi Ernőé nem szerepel. Az igazsághoz tartozik viszont,
hogy a 62 ember közül egy sem tett annyit a zsidókért, mint Dohnányi.
A legfontosabb: vessünk
egy pillantást tanítványai névsorára. Nagyon sokan közülük világnagyságok
és nagyon sok köztük a zsidó. Fischer Annie, az első Liszt-zongoraverseny
győztese, Kentner Lajos, Földes Andor csupán három világnagyság számtalan
zsidó diákja sorából.
A Zeneakadémia zsidó
tanárai és diákjai a helyükön maradhattak mindaddig, amíg Dohnányi
Ernő vezette az intézetet.
1941 tavaszán a Filharmóniai
Társaság Választmányába egy szélső jobboldali felfogású tagot vettek
fel. Dohnányi minden tisztségéről lemondott, és csak akkor foglalta
el újra a helyét a Társaság és a zenekar élén, amikor az illető tagot
kitették.
A Filharmóniai Társaság
zenekarának Dohnányi alapítványa a zenekar nyugdíjas művészeit
volt hivatott megsegíteni. A második világháború végén, amikor a
zenekar zsidó művészeit az utcára kellett volna kitennie, Dohnányi
e helyett nyugdíjaztatta őket, és az alapítványon keresztül képzelte
el a támogatásukat. Mindez Magyarország német megszállásáig működött.
Azután… Türr István jegyző szavai 1944. május 11-én: „a pénztáros jelenti,
hogy az egyesület vagyonát a könyvekkel együtt elvitték Sámy kormánybiztos
intézkedésére és a folyószámlánkon volt kb. 85000 pengő követelésünket
a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank soproni fiókjához utalták át… a segélyeket
nem folyósíthatjuk…”
Dohnányi, mint a Magyar
Rádió Zenei Igazgatója, egyetlen alkalommal Szálasival is találkozott,
pontosabban, egy a Várban tartott fogadáson vett részt. Ez 1944 novemberében
történt. Pár nappal később Dohnányi Ernő végleg és örökre elhagyta Magyarországot…
Mégis, így lett Dohnányi, az ellene felhozott vádak szerint, Szálasi
„zenei tanácsadója”. A teljesen megalapozatlan vádak miatt negyven
évig Dohnányinak még a nevét sem lehetett kiejteni Magyarországon.
Bónis Ferenc a fent említett
adatokat és jegyzőkönyvrészletet pontosan ott használja fel, ahol az
áttekinthetőség érdekében a legcélszerűbb. Nagy érdeme a szerzőnek,
hogy hagyja beszélni a tényeket, és jogos felháborodásának, illetve
elkeseredésének nem ad hangot.
Dohnányi
megérkezése a Filharmóniai Társaság zenekarához egy nagyon jelentős
zongoraművészi karrier nyomán vált lehetségessé. Ez nyújtotta számára
azt a tekintélyt, amelyet zenekara javára fordíthatott. Dohnányi
akkora művész volt, hogy zenekarával is, ott és akkor léphetett föl,
ahol akart. Örök kár, hogy a berlini egyetemi tanársága alatt működő
trió muzsikálásáról egyetlen felvétel sem maradt fenn. A trió tagjai
Dohnányi, Casals és Enescu voltak…
Közvetlenül
az első világháború után Budapest koncertélete egyetlen névre szorítkozott,
Dohnányi Ernőére. Bartók prófétaként látta előre a sorsát: „…ezt az
embert, akinek a magyar kultúra annyit köszönhet, ezt támadják úton,
útfélen… a tehetségtelenek, a tétlenek, a senkik…”
A zenekar
műsorpolitikája a Dohnányi-korszakban a korábbi négy pillérből
Beethovent tartotta meg. Bartóknak úgyszólván valamennyi művét előadták,
és ez Kodály Zoltán műveire is érvényes. Az európai zene színe-java
jelen volt Budapesten, illetve a zenekar is gyakran szerepelt a legfontosabb
európai metropolisokban… Soha viszsza nem térő aranykor.
A
Filharmóniai Társaság Zenekara hű maradt mesteréhez. Dohnányi Ernő
haláláig (emigrációban halt meg 1960-ban) nem választottak új elnök-karnagyot.
A világháború
után a zene az életet jelentette. Enni nem volt mit, fűteni nem volt mivel,
de a Zeneakadémia Nagytermében, télikabátban, mivel a tető beszakadt,
a budapestiek már koncerteket hallgattak…
A
Filharmóniai Társaság nem volt állami intézmény, nem volt fővárosi
intézmény, és igyekezett is önállónak megmaradni. A zenekarért a
legtöbbet Sergio Failoni, Komor Vilmos, majd Ferencsik János és Otto
Klemperer tette ebben az időben. Az orosz megszállókra való tekintettel
nagyon sok orosz zenét játszottak ekkor. Bónis Ferenc részletesen foglalkozik
e kor nagy dilemmáival, a helyezkedéssel, a hízelgő műsorpolitikával,
karmesterek morális problémáival, és hiányolja Dohnányi Ernőt,
akire pedig nagy szükség lett volna ebben a szörnyű időszakban.
1953-ban
elérkezett a centenárium éve. Az ünnepségek és a koncertek szépen
sikerültek. Dohnányi Ernőnek egyetlen művét sem adták elő, sőt az érdemeiről
sem szólt senki. Kiretusálták őt, akár csak Sztálin egykori, azóta
diszkreditált harcostársait a csoportképből…
Ferencsik
János lett Dohnányi Ernő halála után a Filharmonikusok elnök-karnagya.
Nagy művész volt, nem a politikának köszönhette a karrierjét. Egy
időben főzeneigazgatója volt az Operaháznak, főzeneigazgatója
volt az Állami Hangversenyzenekarnak, és ellátta ugyanakkor a Filharmóniai
Társaság elnöki teendőit is…
Ferencsik
János korszaka az újra idelátogató világnagyságok koncertjeit is
jelentette. Ő úgy vélte, hogy vezénylésével eleget tesz elnöki feladatainak
is. A Társaság tagsága viszont úgy érezte, hogy a többi feladata miatt
cserbenhagyja a Filharmonikusokat. 1967-ben nem választották újra
Ferencsik János elnököt.
Kórodi
András követte Ferencsik Jánost, és két évtizeden át volt a filharmonikusok
elnök-karnagya. A két karmester egyénisége nagyon különbözött. Ferencsik
világnagyság volt, a legnagyobbak egyike. Kórodi egy rendkívüli műveltségű,
nagyszerű muzsikus, hihetetlen munkabírással és igényességgel,
aki teljes életét a filharmonikusoknak szentelte. Ez szó szerint is
így értendő 1986. szeptember 17-én Trevisóban, Olaszországban egy
hangversenykörúton, a szállodában, álmában érte a halál.
Kórodi
halála után az együttes Erich Bergel erdélyi származású szász karmestert
választotta meg vezetőjének.
Erich
Bergel személye újra egy aranykor lehetőségét villantotta fel. Első
hangversenye igazi diadal volt. Kiharcoltatta a Társaság újbóli
függetlenségét, és fanatikus zenekarépítésbe kezdett. Tevékenységét
nagyszerű koncertek, sok vita, félreértés, sértődés, sértés és egy
ki nem aknázott művészi potenciál jellemezte. Bergel tehetségét
csak azok vonják kétségbe, akik nem ismerik igazán. Nagyon nehéz karrierkezdet
után nagyszerű koncertekkel tette emlékezetessé nevét a világ számos
koncerttermében. Szuggesztivitása, karmesteri tehetsége, igényessége,
úgy tűnt, új életet lehel majd a Filharmonikusok muzsikálásába.
Bónis
Ferenc feljegyzett egy jellemző történetet a Bergel-koncertek hangulatáról,
mikor Jurij Szimonov, kiváló orosz karmester jelen volt egy Csajkovszkij
szimfónia Bergel által vezényelt előadásán, és a koncert után közölte
Bergellel, hogy a szimfóniát ezentúl a tőle hallott intenciók szerint
fogja vezényelni…
A
Bergel-korszaknak is csúnya vége lett. Egy német turnén megsértették
vagy megsértődött a karmestert, és többé soha sem vezényelte a zenekart.
Tudnunk
kell, hogy Bergel a román kommunisták exterminációs munkatelepén,
a Duna-csatorna építésén életben maradt. Mégis, saját bevallása szerint
élete legnehezebb periódusa az volt, amikor a kolozsvári zenekar
harmadik trombitásaként szemben ült a sok dilettáns karmesterrel,
akik pártvonalon jutottak vezénylési lehetőséghez, és utasításokat
adtak neki. Ebből a helyzetből Horváth László koncertmester szabadította
ki őt. Egy fontos koncerten a karmester, Fritz Mahler nem vezényelhetett,
mert szívrohamot kapott. Horváth rábeszélte a vasárnap délelőtt elérhető
„pártmuftikat”, hogy Erichnek adják a koncertet. Az elérhető pártember
nem tudta, hogy Bergel politikai elítélt volt, és beleegyezett. Ezután
Bergel már vezényelhetett, de arról, hogy mit őrzött meg a lelkében
fogsága és megaláztatása idejéből, sohasem beszélt.
Bergel
távozása után az együttes egy ideig nem választott elnök-karnagyot.
Ma az olasz–amerikai vagy talán amerikai–olasz Rico Saccani követi
nagy elődeit az elnöki székben, a karmesteri emelvényen. Nagyszerű
zenész, jó kolléga, sok sikert kívánunk neki!
A
Filharmóniai Társaság helyzete ma rendkívül nehéz. A Bónis Ferenc
által lelkiismeretesen összeállított koncertkrónikáknak, idézett
kritikáknak, megható történeteknek van egy különleges minősége,
melyet talán történelemfölöttiségnek neveznék. A Filharmóniai
Társaság túlélte a Bach-korszakot (furcsa ezt egy zenekarral kapcsolatban
mondani…), túlélte a Tanácsköztársaságot, valahogyan túlélte a
Nyilas rémuralmat és a Szovjetunió is a múlté.
A
rendkívül áttekinthető, olvasmányos és alapdokumentumnak is kitűnő
könyv legfontosabb üzenete 150 év túlélései tükrében: amíg a szellemünk
él, mi is élünk…
BALOGH CSABA
A magyar próza magaslatán Gion Nándorral
Gion Nándor: Mit jelent a tök alsó?
Novellák a hagyatékából. Szerk.: Valcsicsák Dóra
Aki Gion Nándor könyveit olvassa, valóban úgy
érezheti, hogy a magyar széppróza magaslatain jár. A regényeiben
és elbeszéléseiben megjelenő abszurditás pedig részint a kiszámíthatatlan
emberi tényező, részint a kiszámíthatatlan menetű történelem egymásra
hatásának következménye. Ez jelenik meg a Virágos katona címmel indult négyrészes regényciklusban
(Virágos katona, Rózsaméz, Ez a nap
a miénk, Aranyat talált), valamint ennek folytatásában a Mint a felszabadítók című elbeszéléskötetben
is. De az úgynevezett gyerektörténetekben is (A kárókatonák még nem jöttek vissza, Sortűz egy fekete bivalyért,
Az angyali vigasság, Jéghegyen szalmakalapban), amelyek persze
nem gyerektörténetek, hanem egy szűkebb közösség, Szenttamás, Feketics
és a szülőföld életének és általános emberi értékeinek bemutatása.
A magyarok, németek, zsidók, szerbek erkölcsi viselkedése, helytállása,
megalkuvása, azoknak a történéseknek a tükrében, amit eddig mély
hallgatás övezett. Ezekben a művekben megjelennek mindazok a történelmi
fordulatok, amelyek a magyarok életének irányát és minőségét kialakították,
lehetőségeit és lehetetlenségeit meghatározták az elcsatolt
Bácskában. Mindezek mellett pedig íródtak a jelen történései. Hajlamosak
vagyunk azt hinni, hogy tehetsége okán joggal sorolhatjuk – mint ezt
jó páran meg is tették – az „ösztönös-író” kategóriába, de Gion tudatosan és tervszerűen
építkezett. Ma, amikor úgy tűnik, mintha el sem múlt volna negyven év,
hisz a magyarok ugyanúgy kiszolgáltatottan élnek a szerb nacionalizmus
máig ki nem hunyt tüzénél melegedő többségi aroganciának, és a lehet
még tovább fokozott történelemhamisításnak köszönhetően, mint régen,
amikor a ,,szovjet hadsereg mögött ólálkodó győztes partizánok” „higgadt
módszerességgel lemészárolták a férfiakat”, vagy amikor „Adorjánban,
miután a felszabadítók megtudták, hogy színmagyar falu, a háborgó
vízbe gyilkoltak több száz embert” írja jelen kötet Mi történhet? című írásában.
Gion a magyar irodalom
neoavantgárd törekvéseinek egyik tehetségeként tűnt fel a hatvanas
évek elején, a ma már irodalomtörténeti jelentőségű újvidéki Új Symposion című folyóirat alkotói
körében. Kísérletező kedve azonban nem merült ki csupán az újszerű
formatechnikák kialakításában, hanem konfliktushelyzeteket is
bátran vállalva törekedett a vajdasági magyar élet mindenkori ábrázolására.
Első találkozásom műveivel a ’90-es évek elején történt, amikor a Kortársban megjelent A levendula illata című regényének
részlete, majd az Izsakhár című regénye
az Osiris Kiadó jóvoltából, melyben az író és mesélő kedvű M. Holló János
életén keresztül elevenedett meg a délszláv háború a vajdasági mindennapokban.
Az áttelepülésre nehezen és sokára szánta rá magát, hivatkozott a
szerkesztőségi munka halaszthatatlan ügyeire, a mindent elrendezés
fontosságára, de tudható volt, hogy csak az időt próbálta kitolni,
hogy maradhasson még. Talán megérezte, ahogy le is írta: „az anyaországomba
költözésemkor csúnyán elbántak velem, letelepedési kérelmemet
visszadobták, talán kínai bűnözőnek véltek, mindenestre kétszer
kellett orvosi vizsgálatra mennem […] az erkölcsi bizonylatot is
kétszer kellett megszereznem, magyarságomat legalább háromszor bizonygattam,
végül is a köztársasági elnök kabinetjének közbenjárására kaptam
meg az állampolgárságot. Ming ennél sokkal simábban megkapta.” A Magyarországra
való áttelepülés után hiába került távolabb a Vajdaság világától,
nem szűnt meg „vajdasági” író lenni. Nemcsak a nagy regényciklus utolsó
két kötetét írta meg ekkor, hanem elbeszéléseiben vagy a Mint a felszabadítók című kötetében
is állandóan jelen van az otthoni háttér, melyhez Budapesten is ezer
szállal kötődött.
Jelen kötet a hagyaték
kincseit gyűjti öszsze. A könyv első részében közreadott Naplórészletek mégsem szépprózák,
hanem vallomások. Először olvasva, össze nem illőnek éreztem az ezt
követő ciklussá összeálló novellafüzérekkel, amelyeket – Gion
kedvenc „megoldásaként” – egy-egy alak, motívum, helyszín kapcsol össze.
Idegenkedésem a két merőben eltérő stílusú írások egy kötetben való
megjelenése ellen később alábbhagyott. Ezek a naplórészletek – amelyekből
néhány megjelent a vajdasági Magyar
Szó hasábjain, és amelyek idővel valószínűleg ugyanúgy ciklussá
álltak volna össze, mint novellái – olyan önvallomások, melyek őszinteségükkel
arról adnak képet, hogy az író milyennek tudta és látta önmagát a megélt
események tükrében. Gion halálát
követően, 2002-ben jelent meg Aranyat
talált című könyve, amellyel,
mintegy hattyúdalával tetralógiává szélesítette „nagy” regényeinek
sorát. E kötet szerkesztőjét, Valcsicsák Dórát azért illeti dicséret, mert a főleg folyóiratokban és napilapokban
megjelent írások egy kötetbe való rendezésével hozzásegít minket
az életmű organikusságának megismeréséhez. Egyben feltárul egy
új, most már az író pesti világát bemutató, ha nem is szociográfikus
vagy riportszerű, hanem mindezeknél sokkal mélyebb és igazabb, néha
látomásos és a képzeletnek is teret adó valóság. Egy olyan világ,
amelynek az író is része, és amelyben mindvégig íróként szerepel. Hősei
perifériára került emberek, a nemzet és a társadalom számkivetettjei,
akik közt éppúgy találunk prostituáltat, fegyvercsempészt, bérgyilkost,
emberrablót, csalót mint nyomozót vagy kínai üzletembert. Szinte
mindegyikben szerepelnek a Délvidékről vagy a Balkán más tájairól
érkezettek. Ezekben a kései elbeszélésekben ironikusan ugyan, de
tulajdonképpen az írói lét ellehetetlenülése is megjelenik. Általában
sokszor és sok szó esik bennük a pénzről, amely gyakran válik a történések
mozgatórugójává. Ez alól az író-szereplő sem kivétel, hiszen leírja
melyik írásáért éppen mennyit fizettek. De szó van benne az elismerésről
is: róla már legalább kilenc kritikus mondta, hogy nagy író, és elbeszélései
is legalább ötszáz példányban jelentek meg. Nem tudom elhessegetni a
gondolatot, hogy mindezek figyelmeztetések, felkiáltójelek, hiszen
ahogy hősei, úgy ő is, az író és vele együtt az irodalom is lassan kikopik
a társadalomból, vagy pestiesen szólva „taccsra kerül”. Persze túl
pénzen, példányszámon, dicsőségen, díjakon, rajongókon és mindenfajta
jóleső elismerésen az író-ember számára mindig az írás marad a legfontosabb.
Ez a stilizált Gion-önarckép úgy
forr össze életutakkal, újdonsült és régebbi ismerősök felbukkanásával,
hogy közben megmosolyogtatóan világít rá hősei életének árnyoldalaira,
amelyet nem meg- vagy elítél, hanem mély empátiával és megértéssel
fordul a nálánál is kiszorítottabbak felé. Miközben a világ dolgain
mereng, és az éppen aktuális remekművét írja, valami vagy valaki
mindig kizökkenti, és nagyon is valóságos és azonnali megoldásokra,
felismerésekre ösztönzi. Ezekből a helyzetekből, mint egy pikareszk
hős, néha kalandosan vagy éppen fondorlatosan, de többnyire derűsen
vágja ki magát. Ezekben az elbeszélésekben érezni leginkább azonulását
Rojtos Gallai István, anyai nagyapja alakjához. „Ő volt a legszínesebb
egyéniség családunkban, magabiztos ösztönösséggel végigcselezte
magát az életen, első világháborús sebesülését leszámítva a körülményekhez
képest általában kényelmesen, mondhatnám, boldogan mozgott és heverészet
ezen a világon.”
A kötetben szereplő Naplórészletek egy, az elbeszélések
pedig három ciklusra tagolódnak időszakok, főszereplők, helyszínek
köré csoportosítva. Már említettem, hogy kötetben eddig még meg nem
jelent írásokról van szó, egy kivétel mégis akad, mégpedig a Nem baleset lesz című, amely már szerepelt
a Jéghegyen szalmakalapban című
kötetben (1998, Osiris), de a szerkesztő azért válogatta be, „mert fontos
szerepet tölt be az utolsó ciklusban (Mit
jelent a tök alsó?) olvasható novellák eseményeinek pontosabb
megértése szempontjából”. Életének utolsó évtizedében íródott a Zongora a fehér kastélyból című
kisregénye, amelyet 2003 áprilisában a Forrás című folyóirat közölt, s melyből ízelítőt kapunk a
jelen kötetben szereplő Fotós keretezés
című írásban.
Gion Nándor műveit olvasva a magyar széppróza
magaslatain járunk. Lendületesen cselekményes és mély iróniával
átszőtt művei a magyar elbeszélő próza legnemesebb hagyományait
követve méltón gazdagítják a XX. és a XXI. század magyar irodalmát.
TORBA ZSUZSANNA
Hőveszteség
Lackfi János kötetéről
Lackfi
János legújabb kötetében (Hőveszteség)
egyre nagyobb retorikai biztonsággal, egyre erőteljesebb, takarékosabb,
átgondoltabb nyelvvel, letisztultabb formákkal és motívumokkal közelít
egy érettebb költészet felé. Kötete ismét zárt egységet képez. A művek
között egy-egy ciklusban izgalmas, termékenyítő átjárás van. A könyv
hét ciklusra tagolódik, melyeket egy nyitó és egy záró költemény
ölel át. A tudatos szerkesztés által a költő a verseknek holdudvart
nyit. A költemények jelentése így módosul, s bár az egyes darabok
önállóan is érvényesek, egymást erősítik.
A nyitó költemény (Elektromos) önmagában fölvillantja
a Lackfi Jánosra jellemző szemléletmódot. Ezt a versét a költő egyetlen
hasonlatra építi („különös villanyszerelő
a költő”), melyet pontos, aprólékos megfigyelésekkel bont ki. Jó
érzékkel emeli ki a lényegét egy-egy részletnek, tulajdonságnak,
amely átfogja az egészet: „cipelik / a feszültséget, míg végül kattogó
/ vasdobozok szelídítgetik, / hogy végül bárki veszélytelenül / ráköthesse
háztartási gépeit”. A részletekben látja és ábrázolja tehát a teljeset.
Mindent alaposan megfigyel. Kíméletlen elemző: „csípőjére fogazott
öntöttvas / sarlókat szíjaz, úgy kapaszkodik fel a villanyoszlop tetejére”,
mindent darabokra szed, mint egy szerelő, hogy ismét fölépíthesse:
„ég és föld / közt lebegve piszkálgatja a drótokat”.
Sok vers tagolás nélküli
szavak áradata. Ezt erősíti föl a központozás elhagyása is. A Hófogók kötetére ez még inkább jellemző
volt. Szinte apokaliptikussá dagadtak egyes versek (A jégeső). Ennek a kötetnek is az egyik
legjellemzőbb technikája a felsorolás. Képi kijelentéseinek áradata
azt sugallja, hogy a versek lírai énje egy mindent átlátni akaró, sajátos
költői pozícióba helyezkedik. A Hőveszteség
záró költeményében is ez figyelhető meg. A felsorolások viszik előre
a vers fonalát: „Mindenség tévékészülékében percegő dióda / Rögeszme
rácsait rángató idióta / Asztalra pottyant nyershússzín fióka /
Tintás kesernyés magzatburok rátagadva diódra / Unt élet-kabátot himbáló fogas: bitófa / Két ideges
test billegtette libikóka” (A költő).
Ez a versalkotási mód
a költemények tartalmi elemeit, motívumanyagát is karakterizálja,
erősíti. Szétszór és összegyűjt, rombol és épít: „Eddig hevertél darabokban
/ lábadnál plasztikbomba robban / eggyé ragaszt a robbanás / darabjaidból
összeállsz” (Élő-halott). „Én mindent
összetörök, / óraszíjam folyton szétszakad, övemnek csatja / szétesik”
(Erőszak). „Ez a szív, mely ökölbe
szorulva / noszogatja a húst töri zúzza” (Húskocsonya). A rombolás és újjáépítés motívuma már a Hófogók kötetben is erősen jelen
van (Egy galamb földarabolása).
Az előző kötetében jellemző
volt Lackfi Jánosra, hogy a sodró felsorolások között gyakran össze
nem illő dolgokat kombinált egybe. Mintha csak dobálta volna egymás
mellé a szavakat, illesztés nélkül. Pedig igen fontos az átmenet, a
kapcsolódás a jelölő és a jelölt között, hogy a metafora vagy hasonlat
könnyen vizualizálható legyen. A Hófogóktól
eltérően ebben a kötetben már egyre ritkábban használ nehezen társítható
képeket, mint például a „feszített tükrű gyermek-szuszogás” (Ciklámen vér). Jelentős fordulat,
hogy az előző kötetétől kezdve a felsorolások által egyre közlékenyebb.
Nyelve is egyre hajlékonyabbá, plasztikusabbá vált. Dalszerűségét
tárgyiassággal kombinálja.
Jellemző rá a hagyományos
versdramaturgia: a csattanóval zárás (Vérátömlesztés előtt, Lehelet, Billentyűk). A Hófogók című kötetében sokszor
egy-egy ellentétre, hasonlatra építette verseit. Legújabb könyvére
inkább a tárgyias leírások, megfigyelések láncolatai a jellemzőek
(A Mantovai herceg a színfalak mögül,
Őrizet, Templomban elveszítik).
A Magam című kötetében még így ír: „elmondom a legvégső törvényt”
(Mikor). A Hófogók kötetében is jellemző volt rá a szentenciózus megfogalmazás.
Mostanra már a színes, könnyed hangok tényközlésekké szelídültek.
Mindezt úgy teszi, hogy fesztelen marad, pátosz és tépelődés nélküli.
Sajátossága továbbra is abban rejlik, hogy különös egyensúlyt tud létrehozni:
erős karaktervilágot könnyed atmoszférával alkot meg. Nem tudni, a
vers hogy alakul, mégis a rend képzetét kelti.
Képi kijelentései teljes,
kiforrott világszemléletről tanúskodnak. Korunk alaptapasztalata
az igazságok sokféleségéről és az értékek elbizonytalanodásáról,
továbbá a szubjektum elmagányosodásáról számára nem jelent problémát.
Nem jelenik meg nála a nyelvi értelemben vett kifejezhetetlenség
sem. Az önreflexió a Lackfi költészetéből elmaradhatatlan humor
kelléke: „Eladtam az öreg Skodámat, / megvette Keskeny Mária. / Tulképpen
Hajnalkának hívták, / csak hát ugye, a ritmika…” (Skoda-dal).
Egyszerűség jellemzi
verseit, nem terheli a nyelvet dekoratív elemekkel. Bizalmas, ám
mégsem bizalmaskodó hangjában erősen jelen van a személyesség, szókincsében
a beszédszerűség.
Olyan költészet ez, melynek
logikája összetett, mégis átfogható. A versek a költő által uralható
szituációkat érzékeltetnek, bár tapasztalja korunk rendetlenségeit
a világban. Sok mindent fölfog a külvilágból, melyet rálátással kezel,
elrendez önmagában. Gyakran úgy mutatja meg korunk bonyolultságát,
hogy verseiben végkövetkeztetéseket von le, a közvetlen élménytől
eljut az eszmélkedéshez: „Amit igazán mélyen tudunk, ahhoz nem kellett
/ pont most élnünk, ezer évvel később vagy korábban / ugyanúgy jó lett
volna: nézni, hogyan hajladozik / szerelemben a zenész és a hangszere
teste” (Nemzedék).
A hitvesi szerelem és
összetartozás tiszta, mélyen átélt érzése is költészetté emelkedik:
„mikor reggel lesz és még alszom / majd beleöltjük billentyűkbe / te
odalenn én zongoránál én idefenn a számítógépnél / amit elmondanánk
egymásnak / egyetlen nagy ölelkezésben” (Billentyűk).
A teljesség, a világképi
rendezettség fog meg a Belső emigráns
című versében is. A külvilág leírása mint belső út jelenik meg. A haza
a lélek otthona és a szülőföld is egyben: „legmélyről felöklendve /
tollból-csontból kerekre / véresre gömbölygetve / mint a baglyok köpetje
/ jön haza a mélyből / hull haza a magasból”.
Egész ciklust szentel
bibliai motívumok körbejárására (Égi
létra öt foka). Az öt könnyed ritmusú vers az élet szinte minden mozzanatát
transzcendens dimenzióba emeli. A versek magukba foglalják a születés
és halál, építés és rombolás motívumait: „csak folyik csak patakzik
/ a lé túlforrva habzik / a lét szűk edénybe / nem fér a láz hevében” (Megfeszített). Ezáltal a ciklus
szép, kerek ívet fut be, a köteten belül külön szigetet alkot (Betlehem, Mészárlás, Templomban elveszítik,
Megfeszített, A sírnál).
Bár a fölsorolások miatt
töredékesnek tűnhetnek gondolatai, énje föl tud oldódni másokban
és a külvilágban. A magány érzése nem kap helyet a költeményekben,
éppen ellenkezőleg, Lackfi János költészetének újszerűsége abban
áll, hogy szinte programossá teszi a családi harmónia élményét.
Ahogy már a Hófogók című kötetben,
a Hőveszteségben is jelen van a
gyermekeivel való viszonyának élménye: „Ülök a lenti vécén, s a csatornacsövön
át, / szagzáró vízrétegen keresztül szűrődik felém, amint tizenegy
éves / fiam egy szinttel feljebb énekel / …Dallamot dünnyög, hallom a
kettőnket / elválasztó idő közegén keresztül, / hallom egy szinttel
lejjebb, ahol / akkor leszek” (Szintek).
A Hőveszteség című kötet is sok olyan darabot tartalmaz,
amelyben nagy elődeinek zeneiségét bravúrosan saját költészetébe
olvasztja. A Hófogókban például
Villont (Tanulságok) és Kosztolányit
(Lavina-dal) idézi meg, a Hőveszteségben Kosztolányi mellett
(Buborék-súly, Hogy fájjon), Weöres
Sándor (Énekek éneklője) és a Rigoletto ismert dallamát fölhasználva
Verdi zenei gondolkodásmódját is kölcsönveszi: „Az asszony rengeteg, / Milliókból
egy lehet. / Lenyúlja lelkedet, / Életedben eltemet. Az asszony rengeteg.
/ Eltévedsz bent, lehet, / Ki tegnap hencegett. / Ma rabként hempereg” (A Mantovai herceg a színfalak mögül).
Érdemes összevetni a Weöres Sándor ritmusára írt változatát az
eredetivel. Lackfi János például így ír: „Odakünt keresem, hova tűnt
jegyesem, kapuőr szeme sose látta” (Énekek
éneklője). Weöres Sándor pedig: „kérlelem, keresem: / ápolná kegyesen
/ sápadt kis mécsesem fénysugarát” (Háromrészes
ének). Lackfi János egyre több dallamossággal és líraisággal fogja
föl az őt körülvevő világot.
Gyermeki lélek, kíváncsi
örömmel nyúl mindenhez, ami megtetszik neki. Továbbra is azt sejtetik
költeményei, hogy a dolgoknak nincs mélysége, minden a felszínen van.
Őszintén vall arról, hogy az élet sokszólamú, bonyolult és halálunkig
megtanulhatatlan.
Letisztított formái,
takarékos nyelve révén eléri, hogy versei már semmi fölöslegeset
nem tartalmaznak. Szerkesztésmódjának világos belső mozgása tiszta
szólamszövetet alkot. Immár üresjáratot nem tűrő, kíméletlenül folyamatos
kompozíciókat alkot. Megfigyelhető a kifejezés véglegessége,
nincs ködösség, morfondírozás a megfogalmazásban. A figyelem néhol
mégis ellankad. A versek inkább szórakoztatnak, nyugatnak, semmint
fölkavarnák az olvasót. Ez nem előnye a kötetnek. Kiemelkedő formaérzéke
viszont magában hordozza a drámai fejlődés lehetőségét.
KISS HERMIN