Amíg a szellemünk él

Bónis Ferenc: A Budapesti Filharmoniai Társaság százötven esztendeje

(1853–2003)

 

 

„Nem is­mer­het­jük, nem ért­het­jük meg egy kor tör­té­ne­tét, ha ze­né­jé­ből sem­mit sem is­me­rünk, mert van az em­be­ri ér­zés és gon­do­lat­vi­lág­nak egy ré­te­ge, amit csak a ze­ne tud ki­fe­jez­ni, sem­mi más…” – Ko­dály Zol­tán sza­va­i­val nyit­ja Bó­nis Fe­renc nagy tisz­te­let­tel, el­hi­va­tott­ság­gal és sze­re­tet­tel meg­írt köny­vét.

A könyvnek kü­lö­nös je­len­tő­ség­e van. A ma­gyar tör­té­ne­lem adott pil­la­nat­ban meg­fe­lelt a ma­gyar mű­ve­lő­dés­tör­té­net­nek. A Mo­hács utá­ni Ma­gyar­or­szág sor­sa és esé­lye ugyan­az volt, mint a Szent­föl­dé a ró­mai pusz­tí­tás után. Ott, a Szen­tély sze­re­pét a Könyv vet­te át, és élet­ben is tar­tott két­ezer éven át egy re­mény­te­len szét­szó­ra­tás­ban élő né­pet. Ma­gyar­or­szág ál­la­mi lé­te a moh­ácsi vész után gya­kor­la­ti­lag meg­szűnt. Ez az a pil­la­nat, ami­kor a ma­gyar nyelv és ezen túl a ma­gyar kul­tú­ra, át­vet­te az ál­lam sze­re­pét. Akár­csak a fin­nek­nél, ná­lunk is a Bib­lia men­tet­te meg el­ső­sor­ban a nyel­vet és a nem­ze­tet. Tör­té­nel­münk ki­ke­rül­he­tet­len pil­la­na­ta a Bib­lia ma­gyar nyel­vű for­dí­tá­sa és a ma­gya­rul írott iro­da­lom meg­je­le­né­se. Mű­ve­lő­dés­tör­té­ne­tünk iro­da­lomcent­ri­kus­sá­ga mi­att nem ta­nul­má­nyoz­ták ér­dem­ben a ze­ne és a szel­le­mi élet tel­jes­sé­ge köz­ti köl­csön­ha­tá­so­kat. Rá­adá­sul nap­ja­ink­ban egy mű­ve­let­len po­li­ti­kusré­teg a ze­ne­ok­ta­tást lu­xus­nak te­kin­ti. El­ju­tot­tunk oda, Ko­dály és Bar­tók or­szá­gá­ban, hogy nem éne­kel és úgy­szól­ván nem is tud éne­kel­ni sen­ki. Bó­nis Fe­renc köny­ve vis­­sza­ál­lít­ja a ze­nét az őt meg­il­le­tő hely­re, és a ze­nén ke­resz­tül egye­dül­ál­ló a rá­lá­tása gyá­szos más­fél év­szá­za­dunk tör­té­né­se­i­re.

A könyv te­hát kor­do­ku­men­tum, a ma­gyar tör­té­ne­lem ta­lán leg­ne­he­zebb, sors­dön­tő más­fél év­szá­za­dá­ról. Je­les ku­ta­tók, tu­dó­sok tár­ták föl e kor min­den per­cét, még­is sok nyi­tott kér­dés ma­radt. Ko­dály sza­va­i­nak szel­le­mé­ben 150 év ze­nei kró­ni­ká­ja lap­ja­in na­gyon sok ilyen kér­désre egy­ér­tel­mű a vá­lasz, ha az ol­va­só kel­lő ér­zé­keny­ség­gel, „ze­nei” hal­lás­sal, iga­zán fi­gyel­me­sen ol­vas­sa. A szer­zőnek megvan az­ a tu­dása, ér­zé­keny­ség­e és tisz­tes­ség­e, ami köny­vét a fen­ti­ek szel­le­mé­ben ab­szo­lút hé­zag­pót­ló­vá te­szi. Az elő­a­dott ze­ne­mű­vek, ezek fo­gad­ta­tá­sa, a ze­ne­szer­zők, il­let­ve az elő­adók jó vagy bal­sor­sa na­gyon sok min­dent el­árul ne­künk mind­ab­ból, ami a tör­té­ne­lem­köny­vek­ből ki­ma­radt… Tu­laj­don­kép­pen egy lát­szó­lag sze­mély­te­len fel­so­ro­lás­ról van szó, kon­cert­prog­ra­mok, szó­lis­ták, mű­vé­szi ese­mé­nyek fel­so­ro­lá­sá­ról, amely mö­gött min­dig ott érez­het­jük az egye­dül­ál­ló es­ték sza­vak­ba nem ölt­he­tő va­rá­zsát. Bó­nis Fe­renc nem sze­lek­tál. Eb­ből a könyv­ből min­dent meg­tud­ha­tunk a leg­je­len­ték­te­le­nebb rész­le­tek­től a tör­té­ne­lem­for­dí­tó tra­gé­di­á­kig. Ami a köny­vet ol­vas­má­nyos­sá te­szi, az a szer­ző sze­mé­lyi­sé­ge, rend­sze­re­te­te, tisz­tes­sé­ge, ami a leg­sze­mély­te­le­nebb fel­so­ro­lást is for­rás­ér­té­kű­vé ne­me­sí­ti. Írói vé­ná­ja olyan­kor nyil­vá­nul meg iga­zán, ami­kor a fel­so­ro­lás va­la­mely rész­le­te kü­lön­le­ges fon­tos­ság­ú. Ilyen­kor egy jel­leg­ze­tes mon­dat­fű­zés, egy-egy ta­lá­ló jel­ző tö­ké­le­te­sen ki­dom­bo­rít­ja az em­lí­tett rész­letet anél­kül, hogy a fel­so­ro­lás rit­mu­sá­ból és tu­laj­don­kép­pen a han­gu­la­tá­ból ki­zök­ken­te­ne min­ket. Bó­nis Fe­renc szin­te ész­re­vét­le­nül fog­lal ál­lást. A könyv át­te­kint­he­tő­sé­gét el­ső­sor­ban az ad­ja, hogy a szer­ző gon­do­san és kö­vet­ke­ze­te­sen kíséri sze­mé­vel az el­kö­te­le­zett em­be­reket, akik kéz­ről kéz­re ad­ták a ze­ne­kar és a nem­zet mű­ve­lé­sé­nek szent fel­ada­tát. Mi er­re a fel­so­ro­lás­ra szo­rít­ko­zunk, de meg­em­lí­te­ném, hogy a könyv­ben olyan nagy­sze­rű es­ték­ről is ol­vas­ha­tunk, ami­kor ma­ga Wag­ner ve­zé­nyelt, Wie­niaws­ky ját­szot­ta a Bee­tho­ven He­ge­dű­ver­senyt, vagy Liszt Fe­renc elő­adá­sá­ban a pes­ti­ek az Im­periál-kon­cer­tet hall­hat­ták… Mi­cso­da es­ték!

1853-ban a Him­nusz ze­né­jé­nek szer­ző­je, Er­kel Fe­renc el­kezd­te két év­ti­ze­den át tar­tó fil­har­mó­ni­ai mun­kás­sá­gát. A Fil­har­mó­ni­ai Tár­sa­ság a leg­sö­té­tebb meg­tor­lás éve­i­ben nem vi­sel­het­te a „Tár­sa­ság” ne­vet, ez ugyan­is fel­kel­tet­te vol­na a min­den­ben ös­­sze­es­kü­vést ke­re­ső oszt­rá­kok gya­nú­ját. Vál­lal­ko­zók­ként lép­tek fel te­hát, szi­go­rú­an el­len­őr­zött mű­so­rok­kal és még szi­go­rúb­ban el­len­őr­zött dal­szö­ve­gek­kel, így tel­je­sít­vén Er­kel el­ső el­vá­rá­sát: ha mást nem te­he­tünk, leg­alább pal­lé­roz­zuk ma­gun­kat… A tel­jes er­ke­li élet­mű ta­nul­sá­gát ta­lán úgy fo­gal­maz­hat­nánk meg, hogy a leg­na­gyobb cél egy olyan szel­le­mi mi­lliő megteremtése, mely­nek von­zás­kö­ré­be ke­rül­ve a vi­lág­nagy­sá­gok egy­más­nak ad­ják ná­lunk a ki­lin­cset. En­nek ha­tá­sa fel­be­csül­he­tet­len. Az ide­ér­ke­ző vi­lág­szín­vo­nal igé­nyes­ség­ben, meg nem al­ku­vás­ban, em­ber­ség­ben ha­zai re­mény­sé­ge­ink szá­má­ra a zsi­nór­mér­té­ket je­len­tet­te! Ne fe­led­jük, vi­lág­hí­rű mű­vé­sze­ink és nem utol­só-sor­ban No­bel-dí­jas tu­dó­sa­ink ab­ból a ta­laj­ból ered­tek, amely, nem kis mér-­ték­ben, Er­kel Fe­renc mű­kö­dé­sé­nek kö­szön­he­tő.

A leg­na­gyob­bak kö­zül itt járt Liszt, Ber­li­oz, Wag­ner, a Pa­ga­ni­ni utá­ni he­ge­dü­lés egyik leg­na­gyobb alak­ja, a len­gyel Wie­niaws­ky, An­ton Ru­bins­tein, majd ké­sőbb Ca­sals, Thi­bault, Cor­tot, Ed­win Fi­scher, Feuer­mann, Pia­ti­gors­ki, Ho­ro­witz, Hei­fetz, Hu­ber­mann… Ha­zai vá­lasz­ként, Doh­ná­nyi, Bar­tók, Szi­ge­ti, Ker­pely, Fi­scher Annie, Do­rá­ti, Or­mán­di, majd ké­sőbb An­da Gé­za, Star­ker Já­nos és Cziff­ra György sem­mi­vel sem ma­rad­tak el a vi­lág­nagy­sá­gok mö­gött, va­la­men­­nyi­en ma­guk is vi­lág­szer­te ün­ne­pelt mű­vé­szek. Kö­szö­net ér­te, Er­kel Fe­renc!

Er­kel szug­gesz­tív kar­mes­ter volt. 1853-ban, ami­kor a ze­ne­kar az ak­kor még na­gyon ne­héz­nek szá­mí­tó Tann­hauser-nyi­tányt elő­ször ad­ta elő, a kö­zön­ség an­­nyi­ra lel­ke­se­dett, hogy a da­ra­bot meg kel­lett is­mé­tel­ni.

A kö­zön­ség­ne­ve­lés át­gon­dolt­sá­gát jól pél­dáz­za egy ma fur­csá­nak tű­nő ap­ró­ság: Er­kel Fe­renc a kon­cer­te­ket gyak­ran a „főszám­mal” kezd­te, míg a vé­gén egy nyi­tányt ját­szot­tak. Egy vi­szony­lag gya­kor­lat­lan kö­zön­ség mi­att ez a mű­sor-ös­­sze­ál­lí­tás szük­ség­sze­rű volt, hisz a ne­héz da­rab, a szim­fó­nia több fris­ses­sé­get, oda­fi­gye­lést kí­ván, mint az idő­ben is rö­vi­debb, kön­­nye­debb nyi­tány.

Rich­ter Já­nos az Er­kel Fe­renc ál­tal jegyzett kez­det utá­ni el­ső nagy egyé­ni­ség a Fil­har­mo­ni­ku­sok pa­rancs­no­ki híd­ján. Ő volt, aki nagy­vo­na­lú­an si­e­tett az együt­tes se­gít­sé­gé­re, ami­kor azok az el­ső nagy vál­sá­gu­kat él­ték. Min­de­nek­előtt ra­gyo­gó te­het­sé­gét ál­lí­tot­ta a ze­ne­kar szol­gá­la­tá­ba, és vál­lal­ko­zás­ban ve­zé­nyel­te „Rich­ter Já­nos hang­ver­se­nye­it”. Az Ope­ra­há­zat is Rich­ter Já­nos ve­zet­te eb­ben az idő­ben. Mint ope­ra­kar­mes­ter tör­té­nel­mi je­len­tő­sé­gű, hisz Ri­chard Wag­ner ben­ne lát­ta ope­rái esz­mé­nyi tol­má­cso­ló­ját! Még­is, ma­gya­ros mó­don kény­sze­rült a tá­vo­zás­ra: Wag­ner fel­kér­te Rich­ter Já­nost, hogy a tel­jes Nie­be­lung-gyű­rű kar­mes­te­re­ként ő nyis­sa meg a bay­reuthi Fest­spiel­haust. A rend­kí­vül lel­ki­is­me­re­tes Rich­ter a négy óri­ás­par­ti­tú­ra, és a kö­rül­mé­nyek ta­nul­má­nyo­zá­sa cél­já­ból sza­bad­sá­gért fo­lya­mo­dott bu­da­pes­ti fő­nö­ke­i­hez. A vá­lasz ka­te­go­ri­kus el­uta­sí­tás volt. Rich­ter Já­nos el­ment, és rö­vid időn be­lül Euró­pa egyik leg­je­len­tő­sebb kar­mes­te­re lett…

A ze­ne­kar XIX. szá­za­di arany­ko­ra két­ség­kí­vül Er­kel Sán­dor kor­sza­ka. Édes­ap­ja, Er­kel Fe­renc be­mu­tat­ta ugyan fia Ma­gyar nyi­tány cí­mű mű­vét, de ma­ga Er­kel Sán­dor, sa­ját mű­vét so­hasem tűz­te ze­ne­ka­ra mű­so­rá­ra. Mint ze­ne­ka­ri tag, Er­kel Fe­renc és Rich­ter Já­nos kon­cert­je­in egy­aránt köz­re­mű­kö­dött. 1875-től sú­lyos agy­vér­zé­sé­ig, 1892-ig rend­kí­vül ma­gas szín­vo­na­lú elő­adá­sok­kal ír­hat­ta vol­na be a ne­vét a ma­gyar ze­ne­tör­té­ne­lem­be, amen­­nyi­ben a kri­ti­ku­sok meg­örö­kí­tet­ték vol­na e va­rázs­la­tos es­té­ket. Nem volt rossz saj­tó­ja, ha­nem az utó­kor előtt egy­sze­rű­en el­hall­gat­ták őt. Bó­nis Fe­renc vi­szont iga­zi kró­ni­kás­ként őr­zi meg Er­kel Sán­dor em­lé­két, le­he­tő­leg min­dent fel­jegy­zett ró­la. Sze­mé­re ve­tet­ték pél­dá­ul Er­kel­nek, hogy túl so­kat uta­zik (Bay­reuth­ba, Mi­la­nó­ba, Bécs­be, Pá­rizs­ba…). Bó­nis Fe­renc sze­rint vi­lág­szín­vo­na­lat csak­is a vi­lág­szín­vo­nal is­me­re­té­ben le­het el­ér­ni. Ta­nul­mány­utak­nak te­kin­ti te­hát eze­ket az uta­kat, és konk­ré­tan meg is ma­gya­ráz­za vé­le­mé­nyét.

Er­kel Sán­dor ide­jé­ben a Fil­har­mo­ni­ku­sok mű­kö­dé­sét vég­re a rend­sze­res­ség jel­le­mez­te, amely a kö­zön­ség­ne­ve­lést ha­té­ko­nyab­bá tet­te. A vi­lág­szín­vo­na­lat kül­föld­ről Saint-Saens, Brahms, Mah­ler és Dvo­rák kép­vi­sel­te. Wag­ner ha­lál­hí­ré­re a ze­ne­kar Wag­ner Fa­ust-nyi­tá­nyát, a Par­si­fal elő­já­té­kát, ugyan­eb­ből az ope­rá­ból a Nagy­pén­te­ki va­rázst, Sieg­fried ha­lá­lát az Is­te­nek al­ko­nyá­ból és az Eroica-szim­fó­niát ad­ta elő. A Mes­ter te­hát egy szo­mo­rú hír­re azon­nal és adek­vát mű­sor­ral tu­dott re­a­gál­ni. Nagy szer­ve­ző volt.

Brahms eb­ben a pe­ri­ó­dus­ban több­ször is járt a Fil­har­mo­ni­ku­sok­nál. Ma­ga ját­szot­ta d-moll zon­go­ra­ver­seny­ét és ve­zé­nyel­te II. szim­fó­ni­á­ját, 1881 ok­tó­be­ré­ben pe­dig hoz­zánk hoz­ta el el­ső elő­adás­ra a B-dúr zon­go­ra­ver­senyt… A könyv­ben ter­mé­sze­te­sen Gus­tav Mah­ler­ről is ol­vas­ha­tunk.

Kerner Ist­ván az egy­ko­ri ta­nít­vány így szólt Er­kel Sán­dor­ról egy Tóth Ala­dár­ral foly­ta­tott be­szél­ge­tés so­rán: „Ma­ga nem is­mer­te Er­kel Sán­dort, az volt az iga­zi kar­mes­ter. Én csak azt pró­bá­lom utá­na­csi­nál­ni, amit ő csi­nált.”

Rich­ter Já­nos pe­dig, aki Hans Rich­ter né­ven a XIX. szá­zad ta­lán leg­ne­ve­sebb kar­mes­te­re volt, így vé­le­ke­dett: „Hogy kik a na­gyok, ar­ról le­het vi­tat­koz­ni, de bi­zo­nyos, hogy Er­kel Sán­dor a leg­na­gyobb.”

Kerner Ist­ván el­ső kon­cert­jét Er­kel Fe­renc em­lé­ké­re és Er­kel Sán­dor tisz­te­le­té­re tar­tot­ta vol­na meg, de a sors más­ként ren­del­ke­zett: el­hunyt Er­kel Sán­dor és az Eroi­ca-szim­fó­nia így az ő tisz­te­le­té­re szó­lalt meg. Er­kel Fe­renc szel­le­mét Ün­ne­pi nyi­tá­nya idéz­te föl ezen az es­tén.

Ker­ner négy pil­lér­re épí­tet­te mű­so­ra­it: Bee­tho­ven min­de­nekelőtt, va­la­mint Wag­ner, Csaj­kovsz­kij (mert a kö­zön­ség sze­re­ti) és ma­gyar szer­zők mű­vei. Bar­tók fel­kér­te Ker­nert és a Fil­har­mo­ni­ku­so­kat, hogy ne tűz­zék mű­sor­ra a mű­ve­it. El­ső szvit­jé­nek öt té­te­lé­ből, két al­ka­lom­mal is, Ker­ner ket­tőt el­ha­gyott, ami mér­ték­te­le­nül fel­há­bo­rí­tot­ta a szer­zőt.

Bar­tó­kot le­szá­mít­va szin­te min­den­ki sze­re­pelt Ker­ner kon­cert­je­in, min­den­ki­nek esélyt adott. Nem egy és nem két mű el­ső és egy­ben utol­só elő­adá­sát ve­zé­nyel­te ugyan­azon al­ka­lom­mal. Ze­ne­tör­té­ne­ti je­len­tő­sé­gű­ek vol­tak vi­szont Ri­chard Strauss, Res­pighi, De­bus­sy és Rimsz­kij-Kor­sza­kov be­mu­ta­tói. Az éva­dot, Er­kel Fe­renc szo­ká­sa sze­rint, min­dig a IX. szim­fó­ni­á­val zár­ta. Az el­ső vi­lág­há­bo­rú alatt fo­lya­ma­to­san mű­so­ron tar­tot­ta az úgy­ne­ve­zett „el­len­sé­ges or­szá­gok” szer­ző­i­nek mű­ve­it, így mű­sor­po­li­ti­ká­ja vé­gig nél­kü­löz­te a ha­di­ál­la­po­tot.

1919-ben le­mon­dott el­nök­kar­na­gyi tiszt­jé­ről, és utód­já­ul Doh­ná­nyi Er­nőt ja­va­sol­ta.

Te­hát 1919… A nem­zet szá­má­ra ka­taszt­ró­fa, a fil­har­mo­ni­ku­sok szá­má­ra pe­dig egy so­ha nem re­mélt arany­kor kez­de­te, me­lyet egy Ma­gyar­or­szá­gon negy­ven évig el­hall­ga­tott vi­lág­nagy­ság ne­ve fém­je­lez.

Doh­ná­nyi Er­nő kor­sza­ka 1919-től 1943 de­cem­be­ré­ig tar­tott. Az 1944–45-ös éva­dot már cél­ta­lan lett vol­na meg­ter­vez­ni… Ma­gyar­or­szág sor­sa megint a lét és nem­lét kö­zöt­ti mezs­gyé­re ke­rült, ha­ma­ro­san sem­mi sem lesz töb­bé ér­ték mind­ab­ból, ami Bu­da­pes­tet száz éven ke­resz­tül a vi­lág szel­le­mi él­vo­na­lá­ban tar­tot­ta. Az egyet­len esély, akár­csak a Bach-kor­szak­ban, egy­sze­rű­en a túl­élés volt, amelyhez a leg­na­gyobb se­gít­sé­get a sport és a ze­ne adta. Igaz, No­bel-dí­ja­sa­ink a má­so­dik vi­lág­há­bo­rú előtt ta­nul­tak a ma­gyar is­ko­lák­ban, vi­lág­hí­rű ze­né­szeink több­sé­ge úgy­szin­tén, de a spor­ton kí­vül még­is a ze­ne volt az a te­rü­let, amely leg­in­kább men­te­sült a kom­mu­niz­mus lel­ki „pau­pe­ri­zá­ció­já­tól”.

Doh­ná­nyi Er­nő 1944. no­vem­ber 24-én el­hagy­ta az or­szá­got, és so­ha töb­bé nem jö­he­tett ha­za. Há­bo­rús bű­nös­nek mi­nő­sí­tet­ték, hi­á­ba állt ki mel­let­te a kor leg­na­gyobb ze­ne­pe­da­gó­gu­sa, Wei­ner Leó. Nem csak Wei­ner, min­den­ki tud­ta, hogy a Doh­ná­nyi el­len fel­ho­zott vá­dak egy­től egyig az al­jas rá­ga­lom ka­te­gó­ri­á­já­ba tar­toz­nak. A má­so­dik vi­lág­há­bo­rú után a „bű­nös nem­zet” leg­ki­vá­lóbb te­het­sé­gű fi­a­in kel­lett pél­dát sta­tu­ál­ni, így a vé­de­lem­nek vagy Doh­ná­nyi ré­szé­ről a vé­de­ke­zés­nek he­lye nem volt…

Bó­nis Fe­renc egyik nagy ér­de­me az, hogy Vá­zso­nyi Bá­lint után má­so­dik ma­gyar­ként me­ri az ún. Doh­ná­nyi-ügy­ben az egy­ko­ri „hi­va­ta­los” ál­lás­pont­tal el­len­té­tes né­ze­te­ket nyil­vá­no­san is fenn­tar­ta­ni. Do­rá­ti An­tal ugyan el­ső­ként em­lí­ti meg Egy élet mu­zsi­ká­ja cí­mű ön­élet­raj­zi írá­sá­ban a Doh­ná­nyi Er­nőt ért rá­gal­ma­kat, de nem pró­bál sem­mit sem bi­zo­nyí­ta­ni. Kez­det­ben ő is hi­telt adott a nagy fá­rad­ság­gal kül­föld­ön is ter­jesz­tett rá­gal­mak­nak, de ha­mar rá­jött tart­ha­tat­lan­sá­guk­ra (jól is­mer­te a kö­rül­mé­nye­ket és Doh­ná­nyit is). Le­ír­ta szub­jek­tív vé­le­mé­nyét, és egy gesz­tus­sal pró­bál­ta eny­hí­te­ni a Doh­ná­nyit ért mél­tány­ta­lan­sá­go­kat: egy hang­ver­seny után, mely­nek so­rán Doh­ná­nyi a kö­zön­ség so­ra­i­ban fog­lalt he­lyet, rö­vid be­szé­det mon­dott az ame­ri­kai kö­zön­ség előtt, mely­ben Doh­ná­nyit egy tel­jes or­szág ze­nei éle­tét meg­ha­tá­ro­zó sze­mé­lyi­ség­nek ne­vez­te.

Lás­suk az előz­mé­nye­ket:

1938-ban 62 ma­gyar ér­tel­mi­sé­gi til­ta­ko­zott alá­írá­sá­val az ún. „zsi­dó­tör­vény” el­len. A 62 alá­írás közt Doh­ná­nyi Er­nőé nem sze­re­pel. Az igaz­ság­hoz tar­to­zik vi­szont, hogy a 62 em­ber kö­zül egy sem tett an­­nyit a zsi­dó­kért, mint Doh­ná­nyi.

A leg­fon­to­sabb: ves­sünk egy pil­lan­tást ta­nít­vá­nyai név­sor­ára. Na­gyon so­kan kö­zü­lük vi­lág­nagy­sá­gok és na­gyon sok köz­tük a zsi­dó. Fi­scher An­nie, az el­ső Liszt-zon­go­ra­ver­seny győz­te­se, Kent­ner La­jos, Föl­des An­dor csu­pán há­rom vi­lág­nagy­ság szám­ta­lan zsi­dó di­ák­ja so­rá­ból.

A Ze­ne­aka­dé­mia zsi­dó ta­ná­rai és di­ák­jai a he­lyü­kön ma­rad­hat­tak mind­ad­dig, amíg Doh­ná­nyi Er­nő ve­zet­te az in­té­ze­tet.

1941 ta­va­szán a Fil­har­mó­ni­ai Tár­sa­ság Vá­laszt­má­nyá­ba egy szél­ső jobb­ol­da­li fel­fo­gá­sú ta­got vet­tek fel. Doh­ná­nyi min­den tiszt­sé­gé­ről le­mon­dott, és csak ak­kor fog­lal­ta el új­ra a he­lyét a Tár­sa­ság és a ze­ne­kar élén, ami­kor az il­le­tő ta­got ki­tet­ték.

A Fil­har­mó­ni­ai Tár­sa­ság ze­ne­ka­rá­nak Doh­ná­nyi ala­pít­vá­nya a ze­ne­kar nyug­dí­jas mű­vé­sze­it volt hi­va­tott meg­se­gí­te­ni. A má­so­dik vi­lág­há­bo­rú vé­gén, ami­kor a ze­ne­kar zsi­dó mű­vé­sze­it az ut­cá­ra kel­lett vol­na ki­ten­nie, Doh­ná­nyi e he­lyett nyug­dí­jaz­tat­ta őket, és az ala­pít­vá­nyon ke­resz­tül kép­zel­te el a tá­mo­ga­tá­su­kat. Mind­ez Ma­gyar­or­szág né­met meg­szál­lá­sá­ig mű­kö­dött. Az­után… Türr Ist­ván jegy­ző sza­vai 1944. má­jus 11-én: „a pénz­tá­ros je­len­ti, hogy az egye­sü­let va­gyo­nát a köny­vek­kel együtt el­vit­ték Sá­my kor­mány­biz­tos in­téz­ke­dé­sé­re és a fo­lyó­szám­lán­kon volt kb. 85000 pen­gő kö­ve­te­lé­sün­ket a Pes­ti Ma­gyar Ke­res­ke­del­mi Bank sop­ro­ni fi­ók­já­hoz utal­ták át… a se­gé­lye­ket nem fo­lyó­sít­hat­juk…”

Doh­ná­nyi, mint a Ma­gyar Rá­dió Ze­nei Igaz­ga­tó­ja, egyet­len al­ka­lom­mal Szá­la­si­val is ta­lál­ko­zott, pon­to­sab­ban, egy a Vár­ban tar­tott fo­ga­dá­son vett részt. Ez 1944 no­vem­be­ré­ben tör­tént. Pár nap­pal ké­sőbb Doh­ná­nyi Er­nő vég­leg és örök­re el­hagy­ta Ma­gyar­or­szá­got… Még­is, így lett Doh­ná­nyi, az el­le­ne fel­ho­zott vá­dak sze­rint, Szá­la­si „ze­nei ta­nács­adó­ja”. A tel­je­sen meg­ala­po­zat­lan vá­dak mi­att negy­ven évig Doh­ná­nyi­nak még a ne­vét sem le­he­tett ki­ej­te­ni Ma­gyar­or­szá­gon.

Bó­nis Fe­renc a fent em­lí­tett ada­to­kat és jegy­ző­könyv­rész­le­tet pon­to­san ott hasz­nál­ja fel, ahol az át­te­kint­he­tő­ség ér­de­ké­ben a leg­cél­sze­rűbb. Nagy ér­de­me a szer­ző­nek, hogy hagy­ja be­szél­ni a té­nye­ket, és jo­gos fel­há­bo­ro­dá­sá­nak, il­let­ve el­ke­se­re­dé­sé­nek nem ad han­got.

Doh­ná­nyi meg­ér­ke­zé­se a Fil­har­mó­ni­ai Tár­sa­ság ze­ne­ka­rá­hoz egy na­gyon je­len­tős zon­go­ra­mű­vé­szi kar­ri­er nyo­mán vált le­het­sé­ges­sé. Ez nyúj­tot­ta szá­má­ra azt a te­kin­télyt, ame­lyet ze­ne­ka­ra ja­vá­ra for­dít­ha­tott. Doh­ná­nyi ak­ko­ra mű­vész volt, hogy ze­ne­ka­rá­val is, ott és ak­kor lép­he­tett föl, ahol akart. Örök kár, hogy a ber­li­ni egye­te­mi ta­nár­sá­ga alatt mű­kö­dő trió mu­zsi­ká­lá­sá­ról egyet­len fel­vé­tel sem ma­radt fenn. A trió tag­jai Doh­ná­nyi, Ca­sals és Enes­cu vol­tak…

Köz­vet­le­nül az el­ső vi­lág­há­bo­rú után Bu­da­pest kon­cert­éle­te egyet­len név­re szo­rít­ko­zott, Doh­ná­nyi Er­nő­é­re. Bar­tók pró­fé­ta­ként lát­ta elő­re a sor­sát: „…ezt az em­bert, aki­nek a ma­gyar kul­tú­ra an­­nyit kö­szön­het, ezt tá­mad­ják úton, út­fé­len… a te­het­ség­te­le­nek, a tét­le­nek, a sen­kik…”

A ze­ne­kar mű­sor­po­li­ti­ká­ja a Doh­ná­nyi-kor­szak­ban a ko­ráb­bi négy pil­lér­ből Bee­tho­vent tar­tot­ta meg. Bar­tók­nak úgy­szól­ván va­la­men­­nyi mű­vét elő­ad­ták, és ez Ko­dály Zol­tán mű­ve­i­re is ér­vé­nyes. Az eu­ró­pai ze­ne szí­ne-ja­va je­len volt Bu­da­pes­ten, il­let­ve a ze­ne­kar is gyak­ran sze­re­pelt a leg­fon­to­sabb eu­ró­pai met­ro­po­li­sok­ban… So­ha visz­­sza nem té­rő arany­kor.

A Fil­har­mó­ni­ai Tár­sa­ság Ze­ne­ka­ra hű ma­radt mes­te­ré­hez. Doh­ná­nyi Er­nő ha­lá­lá­ig (emig­rá­ci­ó­ban halt meg 1960-ban) nem vá­lasz­tot­tak új el­nök-kar­na­gyot.

A vi­lág­há­bo­rú után a ze­ne az éle­tet je­len­tet­te. En­ni nem volt mit, fű­te­ni nem volt mi­vel, de a Ze­ne­aka­dé­mia Nagy­ter­mé­ben, té­li­ka­bát­ban, mi­vel a te­tő be­sza­kadt, a bu­da­pes­ti­ek már kon­cer­te­ket hall­gat­tak…

A Fil­har­mó­ni­ai Tár­sa­ság nem volt ál­la­mi in­téz­mény, nem volt fő­vá­ro­si in­téz­mény, és igye­ke­zett is önál­ló­nak meg­ma­rad­ni. A ze­ne­kar­ért a leg­töb­bet Ser­gio Fai­lo­ni, Ko­mor Vil­mos, majd Fe­ren­csik Já­nos és Otto Klem­pe­rer tet­te eb­ben az idő­ben. Az orosz meg­szál­lók­ra va­ló te­kin­tet­tel na­gyon sok orosz ze­nét ját­szot­tak ek­kor. Bó­nis Fe­renc rész­le­te­sen fog­lal­ko­zik e kor nagy di­lem­má­i­val, a he­lyez­ke­dés­sel, a hí­zel­gő mű­sor­po­li­ti­ká­val, kar­mes­te­rek mo­rá­lis prob­lé­má­i­val, és hi­á­nyol­ja Doh­ná­nyi Er­nőt, aki­re pe­dig nagy szük­ség lett vol­na eb­ben a ször­nyű időszakban.

1953-ban el­ér­ke­zett a cen­te­ná­ri­um éve. Az ün­nep­sé­gek és a kon­cer­tek szé­pen si­ke­rül­tek. Doh­ná­nyi Er­nő­nek egyet­len mű­vét sem ad­ták elő, sőt az ér­de­me­i­ről sem szólt sen­ki. Ki­re­tu­sál­ták őt, akár csak Sztá­lin egy­ko­ri, az­óta diszk­re­di­tált har­cos­tár­sa­it a cso­port­kép­ből…

Fe­ren­csik Já­nos lett Doh­ná­nyi Er­nő ha­lá­la után a Fil­har­mo­ni­ku­sok el­nök-kar­na­gya. Nagy mű­vész volt, nem a po­li­ti­ká­nak kö­szön­het­te a kar­ri­er­jét. Egy idő­ben fő­ze­ne­igaz­ga­tó­ja volt az Ope­ra­ház­nak, fő­ze­ne­igaz­ga­tó­ja volt az Ál­la­mi Hang­ver­seny­ze­ne­kar­nak, és el­lát­ta ugyan­ak­kor a Fil­har­mó­ni­ai Tár­sa­ság el­nö­ki te­en­dő­it is…

Fe­ren­csik Já­nos kor­sza­ka az új­ra ide­lá­to­ga­tó vi­lág­nagy­sá­gok kon­cert­je­it is je­len­tet­te. Ő úgy vél­te, hogy ve­zény­lé­sé­vel ele­get tesz el­nö­ki fel­ada­ta­i­nak is. A Tár­sa­ság tag­sá­ga vi­szont úgy érez­te, hogy a töb­bi fel­ada­ta mi­att cser­ben­hagy­ja a Fil­har­mo­ni­ku­so­kat. 1967-ben nem vá­lasz­tot­ták új­ra Fe­ren­csik Já­nos el­nö­köt.

Kó­ro­di And­rás kö­vet­te Fe­ren­csik Já­nost, és két év­ti­ze­den át volt a fil­har­mo­ni­ku­sok el­nök-kar­na­gya. A két kar­mes­ter egyé­ni­sé­ge na­gyon kü­lön­bö­zött. Fe­ren­csik vi­lág­nagy­ság volt, a leg­na­gyob­bak egyi­ke. Kó­ro­di egy rend­kí­vü­li mű­velt­sé­gű, nagy­sze­rű mu­zsi­kus, hi­he­tet­len mun­ka­bí­rás­sal és igé­nyes­ség­gel, aki tel­jes éle­tét a fil­har­mo­ni­ku­sok­nak szen­tel­te. Ez szó sze­rint is így ér­ten­dő 1986. szep­tem­ber 17-én Tre­vi­só­ban, Olasz­or­szág­ban egy hang­ver­seny­kör­úton, a szál­lo­dá­ban, ál­má­ban ér­te a ha­lál.

Kó­ro­di ha­lá­la után az együt­tes Erich Ber­gel er­dé­lyi szár­ma­zá­sú szász kar­mes­tert vá­lasz­tot­ta meg ve­ze­tő­jé­nek.

Erich Ber­gel sze­mé­lye új­ra egy arany­kor le­he­tő­sé­gét vil­lan­tot­ta fel. El­ső hang­ver­se­nye iga­zi di­a­dal volt. Ki­har­col­tat­ta a Tár­sa­ság új­bó­li füg­get­len­sé­gét, és fa­na­ti­kus ze­ne­kar­épí­tés­be kez­dett. Te­vé­keny­sé­gét nagy­sze­rű kon­cer­tek, sok vi­ta, fél­re­ér­tés, sér­tő­dés, sér­tés és egy ki nem ak­ná­zott mű­vé­szi po­ten­ci­ál jel­le­mez­te. Ber­gel te­het­sé­gét csak azok von­ják két­ség­be, akik nem is­me­rik iga­zán. Na­gyon ne­héz kar­ri­er­kez­det után nagy­sze­rű kon­cer­tek­kel tet­te em­lé­ke­ze­tes­sé ne­vét a vi­lág szá­mos kon­cert­ter­mé­ben. Szug­gesz­ti­vi­tá­sa, kar­mes­te­ri te­het­sé­ge, igé­nyes­sé­ge, úgy tűnt, új éle­tet le­hel majd a Fil­har­mo­ni­ku­sok mu­zsi­ká­lá­sá­ba.

Bó­nis Fe­renc fel­jegy­zett egy jel­lem­ző tör­té­ne­tet a Ber­gel-kon­cer­tek han­gu­la­tá­ról, mi­kor Ju­rij Szi­mo­nov, ki­vá­ló orosz kar­mes­ter je­len volt egy Csaj­kovsz­kij szim­fó­nia Ber­gel ál­tal ve­zé­nyelt elő­adá­sán, és a kon­cert után kö­zöl­te Ber­gel­lel, hogy a szim­fó­ni­át ezen­túl a tő­le hal­lott in­ten­ci­ók sze­rint fog­ja ve­zé­nyel­ni…

A Ber­gel-kor­szak­nak is csú­nya vé­ge lett. Egy né­met tur­nén meg­sér­tet­ték vagy meg­sér­tő­dött a kar­mes­tert, és töb­bé so­ha sem ve­zé­nyel­te a ze­ne­kart.

Tud­nunk kell, hogy Ber­gel a ro­mán kom­mu­nis­ták ex­ter­mi­ná­ciós mun­ka­te­le­pén, a Du­na-csa­tor­na épí­té­sén élet­ben ma­radt. Még­is, sa­ját be­val­lá­sa sze­rint éle­te leg­ne­he­zebb pe­ri­ó­du­sa az volt, ami­kor a ko­lozs­vá­ri ze­ne­kar har­ma­dik trom­bi­tá­sa­ként szem­ben ült a sok di­let­táns kar­mes­ter­rel, akik párt­vo­na­lon ju­tot­tak ve­zény­lé­si le­he­tő­ség­hez, és uta­sí­tá­so­kat ad­tak ne­ki. Eb­ből a hely­zet­ből Hor­váth Lász­ló kon­cert­mes­ter sza­ba­dí­tot­ta ki őt. Egy fon­tos kon­cer­ten a kar­mes­ter, Fritz Mah­ler nem ve­zé­nyel­he­tett, mert szív­ro­ha­mot ka­pott. Hor­váth rá­be­szél­te a va­sár­nap dél­előtt el­ér­he­tő „párt­muf­ti­kat”, hogy Erich­nek ad­ják a kon­cer­tet. Az el­ér­he­tő párt­em­ber nem tud­ta, hogy Ber­gel po­li­ti­kai el­ítélt volt, és be­le­egye­zett. Ez­után Ber­gel már ve­zé­nyel­he­tett, de ar­ról, hogy mit őr­zött meg a lel­ké­ben fog­sá­ga és meg­aláz­ta­tá­sa ide­jé­ből, so­hasem be­szélt.

Ber­gel tá­vo­zá­sa után az együt­tes egy ide­ig nem vá­lasz­tott el­nök-kar­na­gyot. Ma az olasz–ame­ri­kai vagy ta­lán ame­ri­kai–olasz Rico Sac­ca­ni kö­ve­ti nagy elő­de­it az el­nö­ki szék­ben, a kar­mes­te­ri emel­vé­nyen. Nagy­sze­rű ze­nész, jó kol­lé­ga, sok si­kert kí­vá­nunk ne­ki!

A Fil­har­mó­ni­ai Tár­sa­ság hely­ze­te ma rend­kí­vül ne­héz. A Bó­nis Fe­renc ál­tal lel­ki­is­me­re­te­sen ös­­sze­ál­lí­tott kon­cert­kró­ni­kák­nak, idé­zett kri­ti­kák­nak, meg­ha­tó tör­té­ne­tek­nek van egy kü­lön­le­ges mi­nő­sé­ge, melyet ta­lán tör­té­ne­lem­fö­löt­ti­ség­nek ne­vez­nék. A Fil­har­mó­ni­ai Tár­sa­ság túl­él­te a Bach-kor­sza­kot (fur­csa ezt egy ze­ne­kar­ral kap­cso­lat­ban mon­da­ni…), túl­él­te a Ta­nács­köz­tár­sa­sá­got, va­la­ho­gyan túl­él­te a Nyi­las rém­ural­mat és a Szov­jet­unió is a múl­té.

A rend­kí­vül át­te­kint­he­tő, ol­vas­má­nyos és alap­do­ku­men­tum­nak is ki­tű­nő könyv leg­fon­to­sabb üze­ne­te 150 év túl­élé­sei tük­ré­ben: amíg a szel­le­münk él, mi is élünk…

 

BA­LOGH CSA­BA

 

 

 

 

 

 

 

A magyar próza magaslatán Gion Nándorral

Gion Nándor: Mit jelent a tök alsó?

Novellák a hagyatékából. Szerk.: Valcsicsák Dóra

 

 

Aki Gion Nán­dor köny­ve­it ol­vas­sa, va­ló­ban úgy érez­he­ti, hogy a ma­gyar szép­pró­za ma­gas­la­ta­in jár. A re­gé­nye­i­ben és el­be­szé­lé­se­i­ben meg­je­le­nő ab­szur­di­tás pe­dig ré­szint a ki­szá­mít­ha­tat­lan em­be­ri té­nye­ző, ré­szint a ki­szá­mít­ha­tat­lan me­ne­tű tör­té­ne­lem egy­más­ra ha­tá­sá­nak kö­vet­kez­mé­nye. Ez je­le­nik meg a Vi­rá­gos ka­to­na cím­mel in­dult négy­ré­szes re­gény­cik­lus­ban (Vi­rá­gos ka­to­na, Ró­zsa­méz, Ez a nap a mi­énk, Ara­nyat ta­lált), va­la­mint en­nek foly­ta­tá­sá­ban a Mint a fel­sza­ba­dí­tók című el­be­szé­léskö­tet­ben is. De az úgy­ne­ve­zett gye­rek­tör­té­ne­tek­ben is (A ká­ró­ka­to­nák még nem jöt­tek vis­­sza, Sor­tűz egy fe­ke­te bi­va­lyért, Az an­gya­li vi­gas­ság, Jég­he­gyen szal­ma­ka­lap­ban), ame­lyek per­sze nem gye­rek­tör­té­ne­tek, ha­nem egy szű­kebb kö­zös­ség, Szent­ta­más, Fe­ke­tics és a szü­lő­föld éle­té­nek és ál­ta­lá­nos em­be­ri ér­té­ke­i­nek be­mu­ta­tá­sa. A ma­gya­rok, né­me­tek, zsi­dók, szer­bek er­köl­csi vi­sel­ke­dé­se, helyt­ál­lá­sa, meg­al­ku­vá­sa, azok­nak a tör­té­né­sek­nek a tük­ré­ben, amit ed­dig mély hall­ga­tás öve­zett. Ezek­ben a mű­vek­ben meg­je­len­nek mind­azok a tör­té­nel­mi for­du­la­tok, ame­lyek a ma­gya­rok éle­té­nek irá­nyát és mi­nő­sé­gét ki­ala­kí­tot­ták, le­he­tő­sé­ge­it és le­he­tet­len­sé­ge­it meg­ha­tá­roz­ták az el­csa­tolt Bács­ká­ban. Mind­ezek mel­lett pe­dig íród­tak a je­len tör­té­né­sei. Haj­la­mo­sak va­gyunk azt hin­ni, hogy te­het­sé­ge okán jog­gal so­rol­hat­juk – mint ezt jó pá­ran meg is tet­ték – az „ösz­tö­nös-író” ka­te­gó­ri­á­ba, de Gion tu­da­to­san és terv­sze­rű­en épít­ke­zett. Ma, ami­kor úgy tű­nik, mint­ha el sem múlt vol­na negy­ven év, hisz a ma­gya­rok ugyan­úgy ki­szol­gál­ta­tot­tan él­nek a szerb na­ci­o­na­liz­mus má­ig ki nem hunyt tü­zé­nél me­le­ge­dő több­sé­gi aro­gan­ciá­nak, és a le­het még to­vább fo­ko­zott tör­té­ne­lem­ha­mi­sí­tás­nak kö­szön­he­tő­en, mint ré­gen, ami­kor a ,,szov­jet had­se­reg mö­gött ólál­ko­dó győz­tes par­ti­zá­nok” „hig­gadt mód­sze­res­ség­gel le­mé­szá­rol­ták a fér­fi­a­kat”, vagy ami­kor „Ador­ján­ban, mi­u­tán a fel­sza­ba­dí­tók meg­tud­ták, hogy szín­ma­gyar fa­lu, a há­bor­gó víz­be gyil­kol­tak több száz em­bert” ír­ja je­len kö­tet Mi tör­tén­het? cí­mű írá­sá­ban.

Gion a ma­gyar iro­da­lom neo­avant­gárd tö­rek­vé­se­i­nek egyik te­het­sé­ge­ként tűnt fel a hat­va­nas évek ele­jén, a ma már iro­da­lom­tör­té­ne­ti je­len­tő­sé­gű új­vi­dé­ki Új Symposion cí­mű fo­lyó­irat al­ko­tói kö­ré­ben. Kí­sér­le­te­ző ked­ve azon­ban nem me­rült ki csu­pán az új­sze­rű for­ma­tech­ni­kák ki­ala­kí­tá­sá­ban, ha­nem konf­lik­tus­hely­ze­te­ket is bát­ran vál­lal­va tö­re­ke­dett a vaj­da­sá­gi ma­gyar élet min­den­ko­ri áb­rá­zo­lá­sá­ra. El­ső ta­lál­ko­zá­som mű­ve­i­vel a ’90-es évek ele­jén tör­tént, ami­kor a Kor­társ­ban meg­je­lent A le­ven­du­la il­la­ta cí­mű re­gé­nyé­nek rész­le­te, majd az Izsakhár című re­gé­nye az Osiris Ki­adó jó­vol­tá­ból, mely­ben az író és me­sé­lő ked­vű M. Hol­ló Já­nos éle­tén ke­resz­tül ele­ve­ne­dett meg a dél­szláv há­bo­rú a vaj­da­sá­gi min­den­nap­ok­ban. Az át­te­le­pü­lés­re ne­he­zen és so­ká­ra szán­ta rá ma­gát, hi­vat­ko­zott a szer­kesz­tő­sé­gi mun­ka ha­laszt­ha­tat­lan ügye­i­re, a min­dent el­ren­de­zés fon­tos­sá­gá­ra, de tud­ha­tó volt, hogy csak az időt pró­bál­ta ki­tol­ni, hogy ma­rad­has­son még. Ta­lán meg­érez­te, ahogy le is ír­ta: „az anya­or­szá­gom­ba köl­tö­zé­sem­kor csú­nyán el­bán­tak ve­lem, le­te­lepe­dé­si ké­rel­me­met vis­­sza­dob­ták, ta­lán kí­nai bű­nö­ző­nek vél­tek, min­den­est­re két­szer kel­lett or­vo­si vizs­gá­lat­ra men­nem […] az er­köl­csi bi­zony­la­tot is két­szer kel­lett meg­sze­rez­nem, ma­gyar­sá­go­mat leg­alább há­rom­szor bi­zony­gat­tam, vé­gül is a köz­tár­sa­sá­gi el­nök ka­bi­net­jé­nek köz­ben­já­rás­ára kap­tam meg az ál­lam­pol­gár­sá­got. Ming en­nél sok­kal si­máb­ban meg­kap­ta.” A Ma­gyar­or­szág­ra va­ló át­te­le­pü­lés után hi­á­ba ke­rült tá­vo­labb a Vaj­da­ság vi­lá­gá­tól, nem szűnt meg „vaj­da­sá­gi” író len­ni. Nem­csak a nagy re­gény­cik­lus utol­só két kö­te­tét ír­ta meg ek­kor, ha­nem el­be­szé­lé­se­i­ben vagy a Mint a fel­sza­ba­dí­tók cí­mű kö­te­té­ben is ál­lan­dó­an je­len van az ott­ho­ni hát­tér, mely­hez Bu­da­pes­ten is ezer szál­lal kö­tő­dött.

Je­len kö­tet a ha­gya­ték kin­cse­it gyűj­ti ösz­­sze. A könyv el­ső ré­szé­ben köz­re­a­dott Nap­ló­rész­le­tek még­sem szép­pró­zák, ha­nem val­lo­má­sok. Elő­ször ol­vas­va, ös­­sze nem il­lő­nek érez­tem az ezt kö­ve­tő cik­lus­sá ös­­sze­ál­ló no­vel­la­fü­zé­rek­kel, ame­lye­ket – Gion ked­venc „meg­ol­dá­sa­ként” – egy-egy alak, mo­tí­vum, hely­szín kap­csol ös­­sze. Ide­gen­ke­dé­sem a két me­rő­ben el­té­rő stí­lu­sú írá­sok egy kö­tet­ben va­ló meg­je­le­né­se el­len ké­sőbb alább­ha­gyott. Ezek a nap­ló­rész­le­tek – ame­lyek­ből né­hány meg­je­lent a vaj­da­sá­gi Ma­gyar Szó ha­sáb­ja­in, és ame­lyek idő­vel va­ló­szí­nű­leg ugyan­úgy cik­lus­sá áll­tak vol­na ös­­sze, mint no­vel­lái – olyan ön­val­lo­más­ok, me­lyek őszin­te­sé­gük­kel ar­ról ad­nak ké­pet, hogy az író mi­lyen­nek tud­ta és lát­ta ön­ma­gát a meg­élt ese­mé­nyek tük­ré­ben. Gion ha­lá­lát kö­ve­tő­en, 2002-ben je­lent meg Ara­nyat ta­lált cí­mű köny­ve, amel­­lyel, mint­egy hat­­tyú­da­lá­val tet­ra­ló­gi­á­vá szé­le­sí­tet­te „nagy” re­gé­nye­i­nek so­rát. E kö­tet szer­kesz­tő­jét, Val­csi­csák Dó­rát azért il­le­ti di­csé­ret, mert a fő­leg fo­lyó­irat­ok­ban és na­pi­lap­ok­ban meg­je­lent írá­sok egy kö­tet­be va­ló ren­de­zé­sé­vel hoz­zá­se­gít min­ket az élet­mű or­ga­ni­kus­sá­gá­nak meg­is­me­ré­sé­hez. Egy­ben fel­tá­rul egy új, most már az író pes­ti vi­lá­gát be­mu­ta­tó, ha nem is szo­ciog­rá­fi­kus vagy ri­port­sze­rű, ha­nem mind­ezek­nél sok­kal mé­lyebb és iga­zabb, né­ha lá­to­má­sos és a kép­ze­let­nek is te­ret adó va­ló­ság. Egy olyan vi­lág, amely­nek az író is ré­sze, és amely­ben mind­vé­gig író­ként sze­re­pel. Hő­sei pe­ri­fé­ri­á­ra ke­rült em­be­rek, a nem­zet és a tár­sa­da­lom szám­ki­ve­tett­jei, akik közt épp­úgy ta­lá­lunk pros­ti­tu­ál­tat, fegy­ver­csem­pészt, bér­gyil­kost, em­ber­rab­lót, csa­lót mint nyo­mo­zót vagy kí­nai üz­let­em­bert. Szin­te mind­egyik­ben sze­re­pel­nek a Dél­vi­dék­ről vagy a Bal­kán más tá­ja­i­ról ér­ke­zet­tek. Ezek­ben a ké­sei el­be­szé­lé­sek­ben iro­ni­ku­san ugyan, de tu­laj­don­kép­pen az írói lét el­le­he­tet­le­nü­lé­se is meg­je­le­nik. Ál­ta­lá­ban sok­szor és sok szó esik ben­nük a pénz­ről, amely gyak­ran vá­lik a tör­té­né­sek moz­ga­tó­ru­gó­já­vá. Ez alól az író-sze­rep­lő sem ki­vé­tel, hi­szen le­ír­ja me­lyik írá­sá­ért ép­pen mennyit fi­zet­tek. De szó van ben­ne az el­is­me­rés­ről is: ró­la már leg­alább ki­lenc kri­ti­kus mond­ta, hogy nagy író, és el­be­szé­lé­sei is leg­alább öt­száz pél­dány­ban je­len­tek meg. Nem tu­dom el­hes­se­get­ni a gon­do­la­tot, hogy mind­ezek fi­gyel­mez­te­té­sek, fel­ki­ál­tó­je­lek, hi­szen ahogy hő­sei, úgy ő is, az író és ve­le együtt az iro­da­lom is las­san ki­ko­pik a tár­sa­da­lom­ból, vagy pes­ti­e­sen szól­va „taccs­ra ke­rül”. Per­sze túl pén­zen, pél­dány­szá­mon, di­cső­sé­gen, dí­ja­kon, ra­jon­gó­kon és min­den­faj­ta jól­eső el­is­me­ré­sen az író-em­ber szá­má­ra min­dig az írás ma­rad a leg­fon­to­sabb. Ez a sti­li­zált Gion-ön­arc­kép úgy forr ös­­sze élet­utak­kal, új­don­sült és ré­geb­bi is­me­rő­sök fel­buk­ka­ná­sá­val, hogy köz­ben meg­mo­so­lyog­ta­tó­an vi­lá­gít rá hő­sei éle­té­nek árny­ol­da­la­i­ra, ame­lyet nem meg- vagy el­ítél, ha­nem mély em­pá­ti­á­val és meg­ér­tés­sel for­dul a ná­lá­nál is ki­szo­rí­tot­tab­bak fe­lé. Mi­köz­ben a vi­lág dol­ga­in me­reng, és az ép­pen ak­tu­á­lis re­mek­mű­vét ír­ja, va­la­mi vagy va­la­ki min­dig ki­zök­ken­ti, és na­gyon is va­ló­sá­gos és azon­na­li meg­ol­dá­sok­ra, fel­is­me­ré­sek­re ösz­tön­zi. Ezek­ből a hely­ze­tek­ből, mint egy pi­ka­reszk hős, né­ha ka­lan­do­san vagy ép­pen fon­dor­la­to­san, de több­nyi­re de­rű­sen vág­ja ki ma­gát. Ezek­ben az el­be­szé­lé­sek­ben érez­ni leg­in­kább azo­nu­lá­sát Roj­tos Gal­lai Ist­ván, anyai nagy­ap­ja alak­já­hoz. „Ő volt a leg­szí­ne­sebb egyé­ni­ség csa­lá­dunk­ban, ma­ga­biz­tos ösz­tö­nös­ség­gel vé­gig­cse­lez­te ma­gát az éle­ten, el­ső vi­lág­há­bo­rús se­be­sü­lé­sét le­szá­mít­va a kö­rül­mé­nyek­hez ké­pest ál­ta­lá­ban ké­nyel­me­sen, mond­hat­nám, bol­do­gan moz­gott és he­ve­ré­szet ezen a vi­lá­gon.”

A kö­tet­ben sze­rep­lő Nap­ló­rész­le­tek egy, az el­be­szé­lé­sek pe­dig há­rom cik­lus­ra ta­go­lód­nak idő­szak­ok, fő­sze­rep­lők, hely­szí­nek kö­ré cso­por­to­sít­va. Már em­lí­tet­tem, hogy kö­tet­ben ed­dig még meg nem je­lent írá­sok­ról van szó, egy ki­vé­tel még­is akad, még­pe­dig a Nem bal­eset lesz cí­mű, amely már sze­re­pelt a Jég­he­gyen szal­ma­ka­lap­ban cí­mű kö­tet­ben (1998, Osiris), de a szer­kesz­tő azért vá­lo­gat­ta be, „mert fon­tos sze­re­pet tölt be az utol­só cik­lus­ban (Mit je­lent a tök al­só?) ol­vas­ha­tó no­vel­lák ese­mé­nye­i­nek pon­to­sabb meg­ér­té­se szem­pont­já­ból”. Éle­té­nek utol­só év­ti­zed­ében író­dott a Zon­go­ra a fe­hér kas­tély­ból cí­mű kis­re­gé­nye, ame­lyet 2003 áp­ri­li­sá­ban a For­rás cí­mű fo­lyó­irat kö­zölt, s mely­ből íze­lí­tőt ka­punk a je­len kö­tet­ben sze­rep­lő Fo­tós ke­re­te­zés cí­mű írás­ban.

Gion Nán­dor mű­ve­it ol­vas­va a ma­gyar szép­pró­za ma­gas­la­ta­in já­runk. Len­dü­le­te­sen cse­lek­mé­nyes és mély iró­ni­á­val át­szőtt mű­vei a ma­gyar el­be­szé­lő pró­za leg­ne­me­sebb ha­gyo­má­nya­it kö­vet­ve mél­tón gaz­da­gít­ják a XX. és a XXI. szá­zad ma­gyar iro­dal­mát.

 

TOR­BA ZSU­ZSAN­NA

 

 

 

Hőveszteség

Lackfi János kötetéről

 

 

Lackfi Já­nos leg­újabb kö­te­té­ben (Hő­vesz­te­ség) egy­re na­gyobb re­to­ri­kai biz­ton­ság­gal, egy­re erő­tel­je­sebb, ta­ka­ré­ko­sabb, át­gon­dol­tabb nyelv­vel, le­tisz­tul­tabb for­mák­kal és mo­tí­vu­mok­kal kö­ze­lít egy éret­tebb köl­té­szet fe­lé. Kö­te­te is­mét zárt egy­sé­get ké­pez. A mű­vek kö­zött egy-egy cik­lus­ban iz­gal­mas, ter­mé­ke­nyí­tő át­já­rás van. A könyv hét cik­lus­ra ta­go­ló­dik, me­lye­ket egy nyi­tó és egy zá­ró köl­te­mény ölel át. A tu­da­tos szer­kesz­tés ál­tal a köl­tő a ver­sek­nek hold­ud­vart nyit. A köl­te­mé­nyek je­len­té­se így mó­do­sul, s bár az egyes da­ra­bok önál­ló­an is ér­vé­nye­sek, egy­mást erő­sí­tik.

A nyi­tó köl­te­mény (Elekt­ro­mos) ön­ma­gá­ban föl­vil­lant­ja a Lack­fi Já­nos­ra jel­lem­ző szem­lé­let­mó­dot. Ezt a ver­sét a köl­tő egyet­len ha­son­lat­ra épí­ti („kü­lö­nös vil­lany­sze­re­lő a köl­tő”), me­lyet pon­tos, ap­ró­lé­kos meg­fi­gye­lé­sek­kel bont ki. Jó ér­zék­kel eme­li ki a lé­nye­gét egy-egy rész­let­nek, tu­laj­don­ság­nak, amely át­fog­ja az egé­szet: „ci­pe­lik / a fe­szült­sé­get, míg vé­gül kat­to­gó / vas­do­bo­zok sze­lí­dít­ge­tik, / hogy vé­gül bár­ki ve­szély­te­le­nül / rá­köt­hes­se ház­tar­tá­si gé­pe­it”. A rész­le­tek­ben lát­ja és áb­rá­zol­ja te­hát a tel­je­set. Min­dent ala­po­san meg­fi­gyel. Kí­mé­let­len elem­ző: „csí­pő­jé­re fo­ga­zott ön­tött­vas / sar­ló­kat szí­jaz, úgy ka­pasz­ko­dik fel a vil­lany­osz­lop te­te­jé­re”, min­dent da­ra­bok­ra szed, mint egy sze­re­lő, hogy is­mét föl­épít­hes­se: „ég és föld / közt le­beg­ve pisz­kál­gat­ja a dró­to­kat”.

Sok vers ta­go­lás nél­kü­li sza­vak ára­da­ta. Ezt erő­sí­ti föl a köz­pon­to­zás el­ha­gyá­sa is. A Hó­fo­gók kö­te­té­re ez még in­kább jel­lem­ző volt. Szin­te apo­ka­lip­ti­kus­sá da­gad­tak egyes ver­sek (A jég­eső). En­nek a kö­tet­nek is az egyik leg­jel­lem­zőbb tech­ni­ká­ja a fel­so­ro­lás. Ké­pi ki­je­len­té­se­i­nek ára­da­ta azt su­gall­ja, hogy a ver­sek lí­rai én­je egy min­dent át­lát­ni aka­ró, sa­já­tos köl­tői po­zí­ci­ó­ba he­lyez­ke­dik. A Hő­vesz­te­ség zá­ró köl­te­mé­nyé­ben is ez fi­gyel­he­tő meg. A fel­so­ro­lá­sok vi­szik elő­re a vers fo­na­lát: „Min­den­ség té­vé­ké­szü­lé­ké­ben per­ce­gő di­ó­da / Rög­esz­me rá­csa­it rán­ga­tó idi­ó­ta / Asz­tal­ra pot­­tyant nyers­hús­szín fi­ó­ka / Tin­tás ke­ser­nyés mag­zat­bu­rok rá­ta­gad­va diód­ra / Unt élet-ka­bá­tot him­bá­ló fo­gas: bi­tó­fa / Két ide­ges test bil­leg­tet­te li­bi­kó­ka” (A köl­tő).

Ez a vers­al­ko­tá­si mód a köl­te­mé­nyek tar­tal­mi ele­me­it, mo­tí­vum­anya­gát is ka­rak­te­ri­zál­ja, erő­sí­ti. Szét­szór és ös­­sze­gyűjt, rom­bol és épít: „Ed­dig he­ver­tél da­ra­bok­ban / lá­bad­nál plasz­tik­bom­ba rob­ban / eggyé ra­gaszt a rob­ba­nás / da­rab­ja­id­ból össze­állsz” (Élő-ha­lott). „Én min­dent ös­­sze­tö­rök, / óra­szí­jam foly­ton szét­sza­kad, övem­nek csat­ja / szét­esik” (Erő­szak). „Ez a szív, mely ököl­be szo­rul­va / no­szo­gat­ja a húst tö­ri zúz­za” (Hús­ko­cso­nya). A rom­bo­lás és új­já­épí­tés mo­tí­vu­ma már a Hó­fo­gók kö­tet­ben is erő­sen je­len van (Egy ga­lamb föl­da­ra­bo­lá­sa).

Az elő­ző kö­te­té­ben jel­lem­ző volt Lack­fi Já­nos­ra, hogy a sod­ró fel­so­ro­lá­sok kö­zött gyak­ran ös­­sze nem il­lő dol­go­kat kom­bi­nált egy­be. Mint­ha csak do­bál­ta vol­na egy­más mel­lé a sza­va­kat, il­lesz­tés nél­kül. Pe­dig igen fon­tos az át­me­net, a kap­cso­ló­dás a je­lö­lő és a je­lölt kö­zött, hogy a me­ta­fo­ra vagy ha­son­lat kön­­nyen vi­zu­a­li­zál­ha­tó le­gyen. A Hó­fo­gók­tól el­té­rő­en eb­ben a kö­tet­ben már egy­re rit­káb­ban hasz­nál ne­he­zen tár­sít­ha­tó ké­pe­ket, mint pél­dá­ul a „fe­szí­tett tük­rű gyer­mek-szu­szo­gás” (Cik­lá­men vér). Je­len­tős for­du­lat, hogy az elő­ző kö­te­té­től kezd­ve a fel­so­ro­lá­sok ál­tal egy­re köz­lé­ke­nyebb. Nyel­ve is egy­re haj­lé­ko­nyab­bá, plasz­ti­ku­sab­bá vált. Dal­sze­rű­sé­gét tár­gyi­as­ság­gal kom­bi­nál­ja.

Jel­lem­ző rá a ha­gyo­má­nyos vers­dra­ma­tur­gia: a csat­ta­nó­val zá­rás (Vér­át­öm­lesz­tés előtt, Le­he­let, Bil­len­tyűk). A Hó­fo­gók cí­mű kö­te­té­ben sok­szor egy-egy el­len­tét­re, ha­son­lat­ra épí­tet­te ver­se­it. Leg­újabb köny­vé­re in­kább a tár­gyi­as le­írá­sok, meg­fi­gye­lé­sek lán­co­la­tai a jel­lem­ző­ek (A Man­to­vai her­ceg a szín­fa­lak mö­gül, Őri­zet, Temp­lom­ban el­ve­szí­tik).

A Ma­gam cí­mű kö­te­té­ben még így ír: „el­mon­dom a leg­vég­ső tör­vényt” (Mi­kor). A Hó­fo­gók kö­te­té­ben is jel­lem­ző volt rá a szen­ten­ció­zus meg­fo­gal­ma­zás. Mos­tan­ra már a szí­nes, kön­­nyed han­gok tény­köz­lé­sek­ké sze­lí­dül­tek. Mind­ezt úgy te­szi, hogy fesz­te­len ma­rad, pá­tosz és té­pe­lő­dés nél­kü­li. Sa­já­tos­sá­ga to­vább­ra is ab­ban rej­lik, hogy kü­lö­nös egyen­súlyt tud lét­re­hoz­ni: erős ka­rak­ter­vi­lá­got kön­­nyed at­mosz­fé­rá­val al­kot meg. Nem tud­ni, a vers hogy ala­kul, még­is a rend kép­ze­tét kel­ti.

Ké­pi ki­je­len­té­sei tel­jes, ki­for­rott vi­lág­szem­lé­let­ről ta­nús­kod­nak. Ko­runk alap­ta­pasz­ta­la­ta az igaz­sá­gok sok­fé­le­sé­gé­ről és az ér­té­kek el­bi­zony­ta­la­no­dá­sá­ról, to­váb­bá a szub­jek­tum el­ma­gá­nyo­so­dá­sá­ról szá­má­ra nem je­lent prob­lé­mát. Nem je­le­nik meg ná­la a nyel­vi ér­te­lem­ben vett ki­fe­jez­he­tet­len­ség sem. Az ön­ref­le­xió a Lack­fi köl­té­sze­té­ből el­ma­rad­ha­tat­lan hu­mor kel­lé­ke: „El­ad­tam az öreg Sko­dá­mat, / meg­vet­te Kes­keny Má­ria. / Tul­kép­pen Haj­nal­ká­nak hív­ták, / csak hát ugye, a rit­mi­ka…” (Sko­da-dal).

Egy­sze­rű­ség jel­lem­zi ver­se­it, nem ter­he­li a nyel­vet de­ko­ra­tív ele­mek­kel. Bi­zal­mas, ám még­sem bi­zal­mas­ko­dó hang­já­ban erő­sen je­len van a sze­mé­lyes­ség, szó­kincs­ében a be­széd­sze­rű­ség.

Olyan köl­té­szet ez, mely­nek lo­gi­ká­ja össze­tett, még­is át­fog­ha­tó. A ver­sek a köl­tő ál­tal ural­ha­tó szi­tu­á­ci­ó­kat ér­zé­kel­tet­nek, bár ta­pasz­tal­ja ko­runk ren­det­len­sé­ge­it a vi­lág­ban. Sok min­dent föl­fog a kül­vi­lág­ból, me­lyet rá­lá­tás­sal ke­zel, el­ren­dez ön­ma­gá­ban. Gyak­ran úgy mu­tat­ja meg ko­runk bo­nyo­lult­sá­gát, hogy ver­se­i­ben vég­kö­vet­kez­te­té­se­ket von le, a köz­vet­len él­mény­től el­jut az esz­mél­ke­dés­hez: „Amit iga­zán mé­lyen tu­dunk, ah­hoz nem kel­lett / pont most él­nünk, ezer év­vel ké­sőbb vagy ko­ráb­ban / ugyan­úgy jó lett vol­na: néz­ni, ho­gyan haj­la­do­zik / sze­re­lem­ben a ze­nész és a hang­sze­re tes­te” (Nem­ze­dék).

A hit­ve­si sze­re­lem és ös­­sze­tar­to­zás tisz­ta, mé­lyen át­élt ér­zé­se is köl­té­szet­té emel­ke­dik: „mi­kor reg­gel lesz és még al­szom / majd be­le­ölt­jük bil­len­tyűk­be / te oda­lenn én zon­go­rá­nál én ide­fenn a szá­mí­tó­gép­nél / amit el­mon­da­nánk egy­más­nak / egyet­len nagy ölel­ke­zés­ben” (Bil­len­tyűk).

A tel­jes­ség, a vi­lág­ké­pi ren­de­zett­ség fog meg a Bel­ső emig­ráns cí­mű ver­sé­ben is. A kül­vi­lág le­írá­sa mint bel­ső út je­le­nik meg. A ha­za a lé­lek ott­ho­na és a szü­lő­föld is egy­ben: „leg­mély­ről fel­ök­lend­ve / toll­ból-csont­ból ke­rek­re / vé­res­re göm­böly­get­ve / mint a bag­lyok kö­pet­je / jön ha­za a mély­ből / hull ha­za a ma­gas­ból”.

Egész cik­lust szen­tel bib­li­ai mo­tí­vu­mok kör­be­já­rá­sá­ra (Égi lét­ra öt fo­ka). Az öt könnyed rit­mu­sú vers az élet szin­te min­den moz­za­na­tát transz­cen­dens di­men­zi­ó­ba eme­li. A ver­sek ma­guk­ba fog­lal­ják a szü­le­tés és ha­lál, épí­tés és rom­bo­lás mo­tí­vu­ma­it: „csak fo­lyik csak pa­tak­zik / a lé túl­forr­va hab­zik / a lét szűk edény­be / nem fér a láz he­vé­ben” (Meg­fe­szí­tett). Ez­ál­tal a cik­lus szép, ke­rek ívet fut be, a kö­te­ten be­lül kü­lön szi­ge­tet al­kot (Bet­le­hem, Mé­szár­lás, Temp­lom­ban el­ve­szí­tik, Meg­fe­szí­tett, A sír­nál).

Bár a föl­so­ro­lá­sok mi­att tö­re­dé­kes­nek tűn­het­nek gon­do­la­tai, én­je föl tud ol­dód­ni má­sok­ban és a kül­vi­lág­ban. A ma­gány ér­zé­se nem kap he­lyet a köl­te­mé­nyek­ben, ép­pen el­len­ke­ző­leg, Lack­fi Já­nos köl­té­sze­té­nek új­sze­rű­sé­ge ab­ban áll, hogy szin­te prog­ra­mos­sá te­szi a csa­lá­di har­mó­nia él­mé­nyét. Ahogy már a Hó­fo­gók cí­mű kö­tet­ben, a Hő­vesz­te­ség­ben is je­len van a gyer­me­ke­i­vel va­ló vi­szo­nyá­nak él­mé­nye: „Ülök a len­ti vé­cén, s a csa­tor­na­csö­vön át, / szag­zá­ró víz­ré­te­gen ke­resz­tül szű­rő­dik fe­lém, amint ti­zen­egy éves / fi­am egy szint­tel fel­jebb éne­kel / …Dal­la­mot dün­­nyög, hal­lom a ket­tőn­ket / el­vá­lasz­tó idő kö­ze­gén ke­resz­tül, / hal­lom egy szint­tel lej­jebb, ahol / ak­kor le­szek” (Szin­tek).

A Hő­vesz­te­ség cí­mű kö­tet is sok olyan da­ra­bot tar­tal­maz, amely­ben nagy elő­de­i­nek ze­ne­i­sé­gét bra­vú­ro­san sa­ját köl­té­sze­té­be ol­vaszt­ja. A Hó­fo­gók­ban pél­dá­ul Vil­lont (Ta­nul­sá­gok) és Kosz­to­lá­nyit (La­vi­na-dal) idé­zi meg, a Hő­vesz­te­ség­ben Kosz­to­lá­nyi mel­lett (Bu­bo­rék-súly, Hogy fáj­jon), Weöres Sán­dor (Éne­kek ének­lő­je) és a Ri­go­let­to is­mert dal­la­mát föl­hasz­nál­va Ver­di ze­nei gon­dol­ko­dás­mód­ját is köl­csön­ve­szi: „Az asszony ren­ge­teg, / Mil­li­ók­ból egy le­het. / Le­nyúl­ja lel­ke­det, / Éle­ted­ben el­te­met. Az as­­szony ren­ge­teg. / El­té­vedsz bent, le­het, / Ki teg­nap hen­ce­gett. / Ma rab­ként hem­pe­reg” (A Man­to­vai her­ceg a szín­fa­lak mö­gül). Ér­de­mes ös­­sze­vet­ni a Weöres Sán­dor rit­mu­sá­ra írt vál­to­za­tát az ere­de­ti­vel. Lack­fi Já­nos pél­dá­ul így ír: „Oda­künt ke­re­sem, ho­va tűnt je­gye­sem, ka­pu­őr sze­me so­se lát­ta” (Éne­kek ének­lő­je). Weöres Sán­dor pe­dig: „kér­le­lem, ke­re­sem: / ápol­ná ke­gye­sen / sá­padt kis mé­cse­sem fény­su­ga­rát” (Há­rom­ré­szes ének). Lack­fi Já­nos egy­re több dal­la­mos­ság­gal és lí­ra­i­ság­gal fog­ja föl az őt kö­rül­ve­vő vi­lá­got.

Gyer­me­ki lé­lek, kí­ván­csi öröm­mel nyúl min­den­hez, ami meg­tet­szik ne­ki. To­vább­ra is azt sej­te­tik köl­te­mé­nyei, hogy a dol­gok­nak nincs mély­sé­ge, min­den a fel­szí­nen van. Őszin­tén vall ar­ról, hogy az élet sok­szó­la­mú, bo­nyo­lult és ha­lá­lun­kig meg­ta­nul­ha­tat­lan.

Le­tisz­tí­tott for­mái, ta­ka­ré­kos nyel­ve ré­vén el­éri, hogy ver­sei már sem­mi fö­lös­le­ge­set nem tar­tal­maz­nak. Szer­kesz­tés­mód­já­nak vi­lá­gos bel­ső moz­gá­sa tisz­ta szó­lam­szö­ve­tet al­kot. Im­már üres­já­ra­tot nem tű­rő, kí­mé­let­le­nül fo­lya­ma­tos kom­po­zí­ci­ó­kat al­kot. Meg­fi­gyel­he­tő a ki­fe­je­zés vég­le­ges­sé­ge, nincs kö­dös­ség, mor­fon­dí­ro­zás a meg­fo­gal­ma­zás­ban. A fi­gye­lem né­hol még­is el­lan­kad. A ver­sek in­kább szó­ra­koz­tat­nak, nyu­gat­nak, sem­mint föl­ka­var­nák az ol­va­sót. Ez nem elő­nye a kö­tet­nek. Ki­emel­ke­dő for­ma­ér­zé­ke vi­szont ma­gá­ban hor­doz­za a drá­mai fej­lő­dés le­he­tő­sé­gét. 

 

KISS HER­MI­N