LISZTÓCZKY LÁSZLÓ

„Az emberiségnek éppen magyar mivoltunkkal

tartozunk”

József Attila és Dsida Jenő barátsága

József Attilát – édesapja bánáti származása révén is – erős érzelmi és baráti szálak fűzték Erdélyhez. Ezeket a szerteágazó, mégis egy irányba mutató kapcsolatokat Kántor Lajos 1980-ban A hiány értelmezése (József Attila Erdélyben) címmel önálló kötetben foglalta össze. Az általa föltárt adatokat Cseke Péter nemrég újabbakkal egészítette ki több tanulmányában is. A legátfogóbban a József Attila és a kolozsvári Jancsó-fivérek címűben, amely – Kántor Lajos könyvével együtt – ennek a dolgozatnak a megszületését is segítette.

Az országrész iránti érdeklődését és rokonszenvét nyilvánvalóan a Trianon-élmény alapozta meg. Eszmélkedő kamaszként és pályakezdő költőként élte át a történelmi Magyarország megcsonkítását, mely kirívó igazságtalanságaival a nem soviniszta nemzeti érzéseket is megsebezte. 1922 első felében keletkezett Bús magyar éneke című verse, mely messze a korabeli irredenta líra átlagos teljesítményei fölé magasodik. (Mintha nem is ugyanaz a költő írta volna, mint aki a Nem! Nem! Soha! indulatos klapanciáit…) Lírai hőse „régi honát, testvéreit – mást se tehet – siratgatja”:

Piros kedve pillangó volt, sárba fulladt ott Erdélyben,

Zöld reménye foszlányai meghaltak a Felvidéken.

Erdély iránti szeretete figyelemre méltó ösztönzéseket kapott a szegedi egyetemen, ahol az 1924–25-ös tanévet töltötte. A Kolozsvárról 1920-ban az alföldi városba költözött univerzitáson számos erdélyi származású professzor és diák talált otthonára azokban az években. 1923 őszétől öt esztendőn át ott készült orvosi hivatására Jancsó Béla is, aki Cseke Péter szerint – öccsével, Elemérrel együtt – József Attila erdélyi befogadásának és meghonosodásának egyik kezdeményezőjévé, szószólójává vált. Egymáshoz vezető útjaikat egyengette vonzódásuk Juhász Gyula költészete iránt, aki előszót írt József Attila első kötetéhez, az 1922-ben Szegeden megjelent Szépség koldusához, s akinél tisztelgő látogatást tett Jancsó Béla is. Hagyatékában a szegedi évekből megőrzött lapkivágatok azt illusztrálják, hogy a legkorábbi időszaktól kezdve élénk figyelemmel kísérte József Attila pályáját. Tudott például arról a botrányról, ami a Tiszta szívvel című verse körül támadt…

József Attila a szegedi egyetemről való távozása után, az 1925–26-os tanévben Bécsben, 1926–27-ben pedig a párizsi Sorbonne-on folytatta tanulmányait. Az idő tájt négy szemeszteren át a Sorbonne hallgatója volt Jancsó Béla öccse is, s az első két szemesztert József Attilával párhuzamosan végezte. Mindkettőjükben ott erősödött meg a marxizmus és a szervezett munkásmozgalom iránti vonzalom. Minden bizonnyal ismerték egymást. Jancsó Elemér későbbi budapesti tartózkodásai alatt kereste a kapcsolatot József Attilával, dedikált köteteivel is büszkélkedhetett.

Erdélyben az első József Attila-verset Gaál Gábor közölte a kolozsvári Új Kelet hasábjain 1926. november 2-án. Tiszta szívvel címmel méltatást írt a költő sok vihart kavart verséről, melynek a cikk végén teljes szövegét közreadta. Gaál Gábor később is a költő egyik legfőbb erdélyi szálláscsinálója maradt, fölhasználva ehhez az általa szerkesztett Korunk nyilvánosságát.

József Attila Erdélyhez fűződő viszonyának egyik legszebb és legfontosabb fejezetét Dsida Jenő iránt kibontakozó barátsága alkotja. Kapcsolatukról az első adat 1928 elejéről áll rendelkezésünkre. A Pásztortűz 1928. január 29-ei száma négy József Attila-verset közölt (Üvegöntők, Nyolcesztendős lányok, Mikor az uccán átment a kedves és Megfáradt emberek). Ugyanez a lapszám az Irodalom–művészet rovatban be is mutatta a költőt. E név nélkül közölt rövid portré az egyik elindítója annak a legendának, hogy József Attila „Erdélyből szakadt Magyarországra, s a kifogyhatatlan székely talentum újabb bizonyságaként kér helyet a magyar irodalom jövőjében”. Ez a legenda könnyítette erdélyi befogadását. A Pásztortűznek 1927. december 4-étől Dsida Jenő volt a műszaki szerkesztője, s az idő tájt írt levelei szerint a tényleges szerkesztés munkájába is aktívan bekapcsolódott.

A József Attiláról közzétett arckép megírását Kántor Lajos a bemutatott költőnél – és persze Dsidánál – idősebb irodalmárnak tulajdonítja, s a folyóirat akkori munkatársai közül az első helyen Áprily Lajosra, a másodikon pedig Reményik Sándorra gyanakszik. Valószínű, hogy az előbbi volt az igazi tettes: szemlélete és stílusa is inkább rá vall, mint Reményikre.

Marosi Ildikó figyelt föl arra, hogy a következő szám hasonló módon Sárközi György két versét és portréját közölte, elárulva azt is, hogy előtte levélben kértek tőle életrajzot. József Attila bemutatását is hasonló levélváltás előzte meg. Az őt méltató cikk idézi a versekhez mellékelt József Attila-levélnek azt a részletét, melyben késedelmét mentegeti. Elképzelhető, hogy édesapja „félig székely, félig román” származásával is eldicsekedett. József Attila – noha úgy tudjuk, hogy József Áron, legalábbis eddigi ismereteink és a családfa szerint, „egészen” román volt – soha nem cáfolta, ellenkezőleg: maga is táplálta – például A Dunánál híres soraiban – a székely származásáról szóló legendákat. Terjesztői között ezért találhatjuk ott más tekintélyek mellett például Szentimrei Jenőt is, aki aligha dőlt volna be holmi reklámszövegeknek. József Attila székely eredettudata Cseke Péter értelmezésében egy vágykép kivetülését jelentette. Vagy talán édesapja ösztönös identitásváltásainak sajátos feloldását, A Dunánál szóhasználatát idézve: „lelkes eggyé” szublimálódását.

Ugyanazon a napon, amikor a Pásztortűzben megjelent a négy József Attila-vers, az Ellenzék irodalmi melléklete is közölte két költeményét, a Kövek és a Miért mondottál rosszat nékem címűt. (Ezt a február 27-ei lapszám a Fiatalságom éneke közreadásával egészítette ki.) A mellékletet 1923 nyara óta Kuncz Aladár szerkesztette, aki 1925-ben társszerkesztőnek maga mellé hívta Áprily Lajost. Vita Zsigmond hajdani nagyenyedi tanáráról szóló monográfiájában azt írja, hogy „Gaál Gábor 1926-os cikke […] után [az Ellenzékben] Áprily és a Pásztortűzben Dsida mutatott be először József Attila-verseket az erdélyi olvasóknak”. Az Ellenzék két mondatból álló szerkesztői megjegyzést fűzött a versekhez, mely „Budapesten élő, székely poétának” nevezi a költőt, ki „a legfiatalabb – húszéves – nemzedék egyik legtehetségesebb tagja”.

Nemcsak az időpontok egybeesése, hanem a József Attilát bemutató szövegek hasonlósága is azt jelzi, hogy a két közlés kezdeményezője ugyanaz a személy, minden jel szerint Kuncz Aladár, Dsida Jenő egyik legjobb barátja. Bizonyítja ezt elsősorban az a levél, melyet József Attila 1928. április 25-én intézett hozzá. Örömét fejezi ki, hogy „föltűzte zászlóit az Ellenzék magoslataira”, és sürgeti az értük járó honoráriumot. Említést tesz a Pásztortűzben megjelent verseiről is, melyekért a „jólesett”-en kívül semmiféle köszönetet nem mond, nehogy elbízza magát. Egyben arra is megkéri őt, hogy gyűjtsön előfizetőket tervezett kötetére, s hogy mellékelt verseit Nincsen apám, se anyám főcímmel közölje lapjában. (Erre nem került sor.) A levél végén Áprily Lajosnak is üdvözletét küldi. Feltehetően Kuncz Aladár írta József Attilának azt a felkérő levelet is, amelyre a Pásztortűz idézett cikke hívta föl a figyelmet. Az Erdélyi Helikonban is az ő szerkesztése idején és a Dsidával való együttműködés kipróbált hagyománya szerint kapott fórumot József Attila. Aligha vádolhatjuk elfogultsággal Vita Zsigmondot is: a jelek szerint Áprily Lajos szintén fontos szerepet játszott – mind az Ellenzék, mind a Pásztortűz esetében – a József Attila-versek publikálásában. Az érdem hármuk között oszlik meg: Kuncz Aladár, Áprily és Dsida között.

József Attila Erdély-élménye tovább gazdagodott akkor, amikor 1928 kora őszén – Móricz Zsigmond veje, Simon Andor közvetítésével – megismerkedett a közös szekértáborba gyülekező budapesti székely egyetemistákkal, közöttük Csanády Györggyel, a Székely himnusz (1921) költőjével. Ezek a székely fiatalok indították el még 1927 áprilisában a Híd című folyóiratot, mely elsődleges hivatásának tekintette, hogy kapcsolatokat építsen az elszakított országrészek magyar irodalmai között. Hasábjain érthető okokból elsősorban az erdélyi magyar irodalom kapott tág teret. 1928. februári számában például két – köteteiben máig meg nem jelent – Dsida-verset közölt (Pazarlás után, A javasasszony mondta).

A székely írók révén került kapcsolatba József Attila a Bartha Miklós Társasággal és annak ügyvezető elnökével, Fábián Dániellel. Közte és Fábián Dániel között barátság szövődött. Ez a Szabó Dezső eszméi jegyében megalakult szervezet alapszabálya szerint a mindenkori jelen aktuális kérdéseivel, az elszakított országrészek magyarságának gondjaival, a nemzeti kérdés történetével és bölcseletével kívánt foglalkozni, a fiatal magyar értelmiségnek teremtett fórumot. Egyik ösztönző mintájává vált az Erdélyi Fiatalok mozgalmának, amely a Jancsó-fivérek aktív közreműködésével jött létre 1930-ban, s mely alapítói között tudhatta Dsida Jenőt is.

Fábián Dániel és Jancsó Béla között intenzív barátság és együttműködés bontakozott ki, amelyet a közös nemzeti gondokon kívül az azonos hivatás is motivált. Fábián Dániel Jancsó Bélától ingyen példányokat küldött erdélyi terjesztésre József Attila Nincsen apám, se anyám című, 1929-ben megjelent kötetéből. Ez volt a költő első kötete az 1925-ben Szegeden közzétett Nem én kiáltok után. (Idézett levelében ennek előkészületeibe avatta be Kuncz Aladárt, fölkérve őt előfizetők gyűjtésére.) Cseke Péter szerint Dsida Jenő is kapott belőle tiszteletpéldányt.

Amikor 1929 decemberében Fábián Dániel Kolozsvárt járt, Dsidával is találkozott…

József Attila és Dsida Jenő neve is föltűnik az Erdélyi Helikon 1930. januári számának abban az összeállításában, melyet Kuncz Aladár szerkesztett Fiatal magyarok (Vallomások és vélemények a magyar irodalom hivatásáról) címmel.

Fábián Dániel az idő tájt a hódmezővásárhelyi városi kórházban gyakorolta orvosi hivatását. Akkoriban József Attila is sűrűn meglátogatta ott élő rokonait, Makai Ödönéket. Így történt 1930 nyarán is, amikor Fábián Dániel megkérte őt arra, hogy öntse megfelelő formába a Bartha Miklós Társaság általa megfogalmazott Ki a faluba című röpiratát. József Attila igencsak belenyúlt a szövegbe, nem csupán átstilizálta, lényegbevágó változtatásokat is eszközölt rajta. Az elkészült röpirat – mely beszédesen dokumentálja a Bartha Miklós Társaság szellemiségével és céljaival való azonosulását – nemzettudatának korábban nem tapasztalt elmélyüléséről, gazdagodásáról tanúskodik. Gondolatvilágát és líráját is egyre inkább áthatotta az a fölismerés, hogy magyarságunkban sajátos, helyettesíthetetlen és pótolhatatlan értékek rejlenek, s „az emberiségnek éppen magyar mivoltunkkal tartozunk”. Kodály Zoltánra és Dosztojevszkijre hivatkozva taglalta a kozmopolita nevelés ártalmait. „Fel ne nőjön többé olyan nemzedék – hangsúlyozta –, amelyre Kodály Zoltán újfent elmondhassa: »A magyar intelligencia előbb eljutott Párizsba, mint a magyar faluba.«” A röpirat végül 1930. május 20-ai keltezéssel és kettőjük nevével jelent meg Hódmezővásárhelyt. Szövege elementáris hatást gyakorolt az Erdélyi Fiatalok mozgalmára. Kántor Lajos idézi a koronatanú, Mikó Imre szavait a Jancsó Béla örökségét elemző tanulmányból, hogy „az erdélyi fiatalok […] zsebükben Fábián Dániel és József Attila röpiratával (Ki a faluba!) indultak útnak”. A két szerző is – nem számítva a Korunk fanyalgásait – nagy népszerűségnek örvendett Erdélyben. (Ezen mit sem változtatott, hogy 1930. október 31-én – másokkal, például Gál Istvánnal, Gunda Bélával, Kodolányi Jánossal és Simon Andorral együtt – mindketten kiléptek a Bartha Miklós Társaságból, amelyben a szélsőséges hangok egyre harsányabbá váltak.)

Jó három héttel az idézett kiáltvány keltezése után, 1930. június 16-án József Attila Hódmezővásárhelyről levelet írt Dsida Jenőnek. Hangvételéből – például az „Ölel rendelkezésedre álló barátod” záróformulából – ítélve ismeretségük korábbi keletű. Második mondatában személyes találkozásukra is hivatkozott, amelynek a körülményeit máig nem sikerült tisztáznia a kutatásnak, s Kántor Lajossal (és Láng Gusztávval) együtt csak gyaníthatjuk, hogy talán Dsida egy számon nem tartott magyarországi utazásán futottak össze. Leveléhez tizennégy verset mellékelt azzal a kéréssel, hogy barátja helyezze el őket az Erdélyi Helikonban és a Pásztortűzben. Befejezésében említést tett a Ki a faluba című röpirat megszületéséről, ígérve, hogy a napokban az ő nevére is küld majd egy példányt.

Megható a levélnek az a részlete, amelyben egy erdélyi utazás terveit szövögeti, dokumentálva azt is, hogy említett találkozásuk színhelye nem Dsida szülőföldje volt: „Ha sorsom fordulna immár egy kissé, igaz örömmel néznék szét nálatok. Régi vágyam ez, ám Istenem nem juttat hozzá. Azt hiszem, tifelétek nem is ösmernek eléggé, annyira, hogy egypár hónapig, amíg körülnézhetnék egész Erdélyben, megélhetést is találjak. Igazán fáj a szívem, hogy Bécset és Párizst, bár újságot árulván, megjárhattam, de fajtám távolabbi rétjei felé út még nem adatik.” Az utolsó mondat csaknem szó szerint egybecseng a Ki a faluba idézett részletével, Kodály Zoltán szavaival. Növeli hitelét, hogy tényleges szándékot takar. Jancsó Béla 1930. szeptember 19-én kelt, Fábián Dánielnek címzett leveléből tudjuk, hogy valóban várták József Attilát az idő tájt Kolozsvárra, mert szerették volna egybehangolni a kárpát-medencei magyar ifjúsági mozgalmak, közöttük a Bartha Miklós Társaság és az Erdélyi Fiatalok törekvéseit. Szalatnai Rezső visszaemlékezése szerint ugyanezekben a hetekben hasonló céllal készült József Attila Pozsonyba is, ahol a Sarló-mozgalom tagjaival folytatott volna eszmecserét. Ezek az adatok egybehangzóan és meggyőzően szemléltetik, mennyire szívén viselte a határon túli magyarok sorsát. Irántuk érzett szeretete mit sem változott a Bús magyar éneke megírása óta…

Dsida Jenő egy nappal a József Attila-levél keltezése előtt a Pásztortűz szerkesztője lett: a június 15-ei szám jelentette be a szemle-rovatban a két előző szerkesztő, Gyallay Domokos és Reményik Sándor távozását, s a címlapon már az új szerkesztők, Császár Károly és Dsida Jenő nevét tüntette föl. Június 29-én, tehát a szerkesztővé történt kinevezését követő első számban válaszolt József Attila levelére. „Hálásan köszönjük a beküldött kéziratokat. Nagy örömünkre szolgál, hogy az új magyar költészet egyik legtehetségesebb, fiatal beérkezettje munkatársaink sorába szegődik” – írta többek között. Megemlítette, hogy kérését már tolmácsolta az Erdélyi Helikonnak is, melynek 1929 szeptemberétől Kuncz Aladár volt a szerkesztője.

A folyóiratnak ugyanebben a számában látott napvilágot József Attila Nyár című verse. Kántor Lajos determináltnak, Dsida ízlése szerint valónak ítélte a versválasztást. Intonációjában valóban a „poeta angelicus” éteri hangja, Assisi Szent Ferenc-i, az apró és tünékeny szépségekre is rendkívül fogékony természetszeretete, megragadottsága szólal meg:

Aranyos lapály, gólyahír,

áramló könnyűségű rét.

Ezüst derűvel ráz a nyír

egy szellőcskét és leng az ég.

Később mindkét folyóirat József Attila további alkotásait jelentette meg. A Pásztortűz július 27-én közölte Füst című versét. Az Erdélyi Helikon József Attila-közlései is Dsida Jenő közreműködésének köszönhetők, s nemcsak Kuncz Aladárhoz fűződő barátsága révén. Marosi Ildikó idézi 1930. április 18-án kelt, Bárd Oszkárhoz intézett levelének azt a részletét, melyben bejelenti, hogy „Kuncz Aladár távozni készül, s a Helikon szerkesztését is megosztottuk addig…” Korántsem puszta véletlen tehát, hogy az októberi számban együtt szerepeltek: József Attila az Arról, hogy belőlem, aki szarvas voltam, farkas lesz és Esik, Dsida Halvány rajz című versével…

Barátságuk egyik legfontosabb dokumentuma az a recenzió, amelyet Dsida Jenő az Erdélyi Helikon 1931. májusi számában tett közzé József Attila Döntsd a tőkét, ne siránkozz című kötetéről. Első bekezdésében azt a meglepő kijelentést teszi, hogy a versgyűjtemény utolsó oldalán látta: József Attilának „már 1929-ben jelent meg verseskönyve” (a Nincsen apám, se anyám), amit, sajnos, nem ismer, s így a költőt sem ismeri „egészen”. Egyszerűen elhallgatja, sőt leplezi barátságukat. Mindenképpen ismernie kellett előző kötetét is, ha máshonnan nem, hát Szentimrei Jenőnek az Erdélyi Helikon 1929. októberi számában megjelent magasztaló és a költőnek nagy jövőt jósoló kritikájából.

Ezt a bevezetést Kántor Lajos a „kritikusi szerepjátszás” körébe utalja, illetve azzal az óvatossággal magyarázza, amelyet a Babits Mihály és József Attila között elmérgesedett viszony keltett szerzőjében. Szerinte Babitsra utalhatnak ezek a mondatok is: „József Attila verseit szeretni vagy nem szeretni: ízlés dolga. El lehet képzelni jogos ellenérzést is ezekkel a versekkel szemben, valami kis fuldoklásfélét ebben az atmoszférában.” Mindenesetre a körmönfont, tájékozatlanságot mímelő indítás után még erőteljesebben hatnak az olvasóra Dsida Jenő csodálkozó, elismerést kifejező szavai: „Az utolsó évek magyar verstermésében alig emlékszem vissza könyvre, mely ennyire lekötött volna […] Egy-egy versén igaz művészet csillog. De csillogása nem a drágaköveké, hanem a füvek reggeli harmatáé.”

A továbbiakban – vitára ingerelve s némi leegyszerűsítéssel, de valós folyamatokat és összefüggéseket alapul véve – két teljes belső jogosultságú s egyformán értékteremtő ágra osztja a magyar költészet fejlődését. A kettéosztottság „csaknem egyidejű a magyar költészettel”, de „Kazinczy nyelvújításától kezdve egészen szembeszökő”. Az egyik „a magyar nyelv zamatos, erős, ősi törvényei szerint Adyig vezetett”. A másik „magába gyűjtötte a nyugati gondolkozás összes mellékfolyóit”. Ennek partjain „nyíltak ki azok a liliomok, melyek a Louvre kertjében vagy Stefan George háza előtt is nyílhatnak”, s „ez az ág torkollik Tóth Árpád, Babits és Kosztolányi pazarul csillogó, ideges, finom költészetébe”. „Ebben a pillanatban úgy érzem és ki merem mondani – állapítja meg –, hogy József Attila az Ady Endre költői útjának első igazi és helyes folytatója. Nem szellemet és ideológiát kapott József Attila Adytól, hanem intelmet: visszafigyelni őseink nehéz kongású, bibliás, de mégis üde és vadvirágszagú beszédére.” Illusztrációként teljes terjedelmében idézi a kötetből a Bánat című verset, amelyet az Erdélyi Helikon 1930. októberi számában még Arról, hogy belőlem, aki szarvas voltam, farkas lesz címmel tett közzé. Idézi továbbá a Kalevala-hatást mutató Áradat egyik strófáját, melyben öt vándorló, munkát kereső szegény ősi finnugor átokkal sújtja a botosispánt, aki elkergette őket az uradalom tavától. Az átok erejét és hatását a finn eposzból ismert gondolatpárhuzamok és bokros alliterációk a végletekig fokozzák. „Mint valami középkori magyar ráolvasás” – fűzi hozzá találóan Dsida.

Azt a feltevést, hogy az első bekezdésben tetten érhető alakoskodást és óvatosságot a József Attila és Babits között elmérgesedett viszony magyarázza, félig-meddig cáfolja is Dsida Jenőnek ez az alig leplezett, Ady Endre nevével is illusztrált állásfoglalása József Attila mellett. A Babitsot idéző s Kántor Lajos szerint némi iróniát is sugalló liliom helyett – bár értékkülönbséget nem állapít meg a két vonulat között, amelyeknek a jellegzetességeit az idézett szimbólumokba tömöríti – a maga részéről, döntését stiláris eszközökbe rejtve s a liliom létjogosultságát, szépségét sem megkérdőjelezve, a vadvirágot választja. Koncepciója azért is elgondolkoztató, mert József Attilát határozottan és következetesen irodalmunk urbánus vonulatához sorolták és sorolják. (Persze kicsordul ő bármiféle besorolás kávéskanálkájából.) Az az erdélyi lírikus hajol meg ennyi empátiával a „tősgyökeresen és lefordíthatatlanul magyar” költői hagyomány előtt, aki látványosan, a kisebbségi sors determinációival is dacolva követett nyugat-európai mintákat. Első számú mestere az a Kosztolányi Dezső volt, akit az imént idézett felsorolásban közvetlenül Babits után említett meg. Ugyanakkor erőteljes hangsúllyal dicséri József Attila Villon-fordításait is, találóan „magyar Villonnak” nevezi őt, aki a középkor utolsó nagy francia költőjéből szegénylegényt formál, „nagyon is hortobágyi levegővel”.

Az elismerő szavak súlyát és érvényét nem csökkenti, hogy elmarasztalja József Attila akkori lírájának agitatív tendenciáját és frazeológiáját, mely „hideg fejjel megtanult programot és ideológiát” szajkóz, idegen az irodalom feladatától, ebből fakad mesterkéltsége is. Hozzáteszi, hogy bíráló megjegyzései kizárólag esztétikai fogantatásúak: elsődlegesen nem programjával, hanem költészetével vitázik. Tőle sem volt idegen a szegények, az elnyomottak, az üldözöttek iránti szolidaritás és szeretet gondolata, az ő világképét és költészetét is erőteljes, az „imitatio Christi” eszméje és a kisebbségi lét tapasztalatai által ösztönzött szociális érzék hatotta át.

Barátságukról, egymás iránti kölcsönös nagyrabecsülésükről és szeretetükről Bóka László további adatokat közölt. 1934-ben például levelet váltott Dsidával, akit szembesített a József Attila-kötetről írt egykori kritikájával. Friss keletű álláspontját firtató soraira a következő választ kapta: „Ma már nemcsak programjával, de költészetével is egyetértek. Nincs nagyobb költészet ma az övénél. Gloria! Gloria! Gloria! Michael pápa egyet lép hátra, mögé, én lábához ülök, mint cselédke.” Ez a vélemény csupán annyit változott 1931 óta, amennyit József Attila költészete is a két időpont között. Az illegális munkásmozgalomban elszenvedett személyes sérelmei is arra ösztönözték őt, hogy – egyre zengőbb és ékesebb szavakkal – az egész nemzet nevében, az értelem és a humánum, a szellem és a szerelem nyelvén beszéljen, s levetkőzze az agitációs líra sztereotípiáit és szólamait.

A „Michael pápa” – Kántor Lajos szerint is – egyértelműen Babits Mihállyal, az 1930-as évek anyaországi költőfejedelmével azonos. A róla itt megfogalmazott ítélet visszamenőleg is hitelesíti és megerősíti Dsida 1931-es állásfoglalását József Attila mellett kettejük viszályában. Az idézett szövegek talán annak megértését is segítik, hogy miért bánt Babits és a Nyugat ugyanolyan mostohán Dsida Jenővel, mint József Attilával. A folyóirat – bár több alkalommal próbált közeledni hozzá, kéziratokkal kilincselt a szerkesztőségben, Babitsnak levelet írt, s szót emelt érdekében a nagy tekintélynek örvendő Bánffy Miklós is – egész életében egyetlen sorát sem közölte, neve a Baumgarten-díjasok listáján nem szerepel.

Arról azonban ékesszólóan tanúskodik az idézett vallomás, hogy Dsida Jenő lankadatlan és értő figyelemmel kísérte József Attila költői pályáját.

Bóka László – híven a klasszikus bölcsességhez – a másik felet is megszólaltatta. Egyszer kiejtette József Attila előtt Dsida nevét. Rajongva beszélt róla, barátjának nevezte. Büszkén emlegette 1931-es kritikájának azt a passzusát, mely verseinek csillogását „nem a drágaköveké”-hez, hanem „a füvek reggeli harmatá”-hoz hasonlította. Elmondta, hogy leveleznek, s hogy Dsida meghívta, de „egyelőre nincs pénze az útra”. Tudta, hogy Dsida Benedek Elek védőszárnyai alatt indult el költői pályáján, s tudott egy szerelméről is…

Ekkor már csak néhány év volt hátra mindkettőjük életéből. Alig harmincon túl s mindössze fél esztendőnyi különbséggel haltak meg: József Attila 1937. december 3-án, Dsida Jenő 1938. június 7-én. Tragikus sorsuk is magyarázza, hogy nevüket többen egymás mellé illesztették az 1930-as és 1940-es évek fordulóján. Takáts Gyula például „Dsida Jenő és József Attila emlékének” ajánlotta Néma délután című versét, melyből az elmúlás hangulata árad, s a költő Családfa helyett című kötetében jelent meg 1941-ben. Ugyanebben az évben Vajthó László Két nagy halott címmel kapcsolta össze nevüket a Mai magyar költők című antológiában. Ezt tette az a névtelen szerző is, aki Királyhágón innen – Királyhágón túl című cikkében idézte föl emléküket a Székely Nép 1943. augusztusi számában. Méltatásukat e szavakkal vezette be: „Líránk két halhatatlanná vált halottjáról vázoljuk fel ezt a két apró vázlatot. Az egyik József Attila, a másik Dsida Jenő. Mindketten túl fiatalon hanyatlottak a sötét sírba. Tehetségük legszebb szirmait nem bonthatták ki éppen rövid életük miatt. Torzók, de töredékes mivoltukban is örök értékek.”

Az 1945 után bekövetkezett változások József Attilát a magasba emelték, Dsida Jenőt pedig a mélybe vetették. Olyannyira, hogy a Hét évszázad versei 1972-es kiadásának III. kötetében az 1174 oldalból Dsida mindössze tizenkettőt kapott, szemben a József Attilának juttatott száz oldallal. Jékely Zoltán barátságukra hivatkozva, József Attila nevében kelt a perifériára szorított költő védelmére: „Nincs itt valami aránytévesztés, kérdezem magamban, s azt is, hogy a végtelen lovagiasságáról ismert igazságbajnoka, József Attila, erről tudomást szerezve, nem ajánlana-e fel egy marlborough-i gesztussal a neki juttatott száz oldalból akár negyvenet is?! (A köztetek történt levélváltás hangja megengedi ezt a feltételezést.)” Pedig nem is ez jelentette Dsida Jenő negligálásának a mélypontját: 1979-ben Kálnoky László már azon háborgott, hogy a Hét évszázad magyar versei legújabb kiadásában egyetlen verssel sem szerepel…

József Attila születésének századik évfordulója és a közelgő Dsida-centenárium jó alkalmat teremt arra, hogy immár visszavonhatatlanul és aránytévesztés nélkül összekapcsoljuk emléküket. 

DOMOKOS GERGELY

„Román–csángó kontinuitás”?

Húsz éve jelent meg D. Mărtinaş hírhedett könyve

Közismert, hogy a román nemzeti identitás meghatározó eleme egy XVIII. századi hamis történeti konstrukció: a dáko-román kontinuitás elmélete, mely az elmúlt száz év során dogmává merevedett.

Hasonló a helyzet azzal az elmélettel is, melynek lényege, hogy a moldvai katolikusok, a csángók Erdélyből kivándorolt/menekült, „elszékelyesített”/„elmagyarosított” románok leszármazottai. Ennek a tételnek a legismertebb képviselője egy elrománosított szabófalvi csángó család (Mártonos) leszármazottja: Dumitru Mărtinaş volt, akinek a könyve harminc éve jelent meg.

A moldvai csángók román eredeztetésének tanát a köztudat – és a szakma nagy része is – Dumitru Mărtinaşhoz köti, pedig nem ő volt az első, aki kidolgozta ezt a tételt, hanem két – ugyancsak elrománosított csángó – római katolikus lelkész, bő három évtizeddel korábban, a második világháború alatt. Nem véletlen, hogy épp ekkor került erre sor.

A moldvai katolikusokra a modern Románia létrejötte óta ferde szemmel néztek Bukarestből, mert nem fértek bele a homogén nemzetállamról kialakított képbe, ráadásul a kezdettől fogva az erőltetett nyelvi és tudati asszimiláció ellenére sem tudtak integrálódni a román nemzetbe, mert nem feleltek meg annak az elképzelésnek, hogy minden „igazi román” ortodox vallású. Amikor pedig a harmincas években – majd a 2. bécsi döntést követően hatványozott erővel – megerősödött a magyarellenes hangulat, az nemcsak az erdélyi magyarokat érintette, hanem a moldvai csángókat is, függetlenül attól, hogy milyen nyelvet beszéltek, minek tartották magukat. Moldvában a magyarellenesség tulajdonképpen általános katolikusellenesség formáját öltötte, ugyanis a helyi közvélemény (akkor is) egyenlőségjelet tett a katolikus és a magyar között. A hatóságok katolikus-ellenességének pedig többek között az lett a következménye, hogy sokan nem kaptak román állampolgári igazolványt (miközben évszázadok óta ott éltek!), nem vásárolhattak földet, másokat pedig – mint „megbízhatatlan nemzetidegent” – munkaszolgálatra vittek. Ez a légkör, a korlátozó intézkedések nemcsak a híveket, hanem a klérust is sújtották. Azt a klérust, amely egyébként a csángó magyarok elrománosításának elkötelezett harcosa volt több mint egy évszázada! Ezért hívei (és egyháza) védelme érdekében a moldvai ferencesek vezetője, a lujzi-kalagori plébános, Iosif Petru M. Pal úgy gondolta, hogy a csángók román származására hivatkozva próbálja meggyőzni a hatóságokat arról, miszerint a katolikusok ugyanolyan „jó románok”, mint „ortodox testvéreik”. Tehát valójában ő az első, aki először egy 1941-es cikkében (A moldvai katolikusok tősgyökeres románok), majd ezt kibővítve, egy nagyobb tanulmányban (A moldvai katolikusok eredete) tudományos apparátust igénybe véve kidolgozta azt a történelmi érvrendszert, melynek a lényege abban foglalható össze, hogy a moldvai katolikus csángók ősei még Erdélyben erőszakkal elmagyarosított/elszékelyesített románok. (Volt azonban, aki nem elégedett meg ennyivel: M. Gârniţeanu 1944-ben egyenesen a dákoktól eredeztette a csángókat…)

Pal ötletét átvette egy gyéresi (gherăeştii) plébános, Ioan Mărtinaş – Dumitru Mărtinaş bátyja –, aki egy évvel később, 1942-ben kiadott egy brosúrát Kik a katolikus moldovaiak? címmel. A két szerző irományai nagy visszhangot nem keltettek a világháború alatt (legfeljebb annyi hatásuk volt, hogy a plébánosok helyben elkezdték hangoztatni a román származás teóriáját). Az antoneszkánus hatóságok katolikusellenessége nem csillapodott igazán, és lényeges helyzet ezen a téren a „népi demokrácia” éveiben sem következett el.

Más téren azonban történt egy határozott fordulat: a Román Kommunista Párt – taktikai okokból – 1947 nyarán megengedte, hogy az erdélyi magyarság érdekvédelmi szervezete, a Magyar Népi Szövetség szervezkedhessen a csángó magyarok falvaiban, sőt, az év végén elkezdődött a magyar tannyelvű elemi iskolai hálózat kiépítése is. Ez az „engedékenység” – melyet harminc évvel később V. M. Ungureanu (Mărtinaş könyvének egyik szerkesztője) már mint a román állam gyengeségének, a soviniszta magyarok moldvai magyarosítási akciójának tekintett – nem tartott sokáig. 1953–54-ben a magyar iskolák nagy részét bezáratták, a maradékra pedig 1959-ben került sor.

A megváltozott csángópolitika azonban ekkor még nem járt azzal a következménnyel, hogy kétségbe vonták volna a csángók magyar származását, erre még húsz évet kellett várni. A hatvanas-hetvenes években számos tanulmány, cikk jelenhetett meg a moldvai csángó magyarságról (igaz, az ötvenes évek közepén elkészült tanulmánykötet és a nyelvatlasz már nem láthatott napvilágot, és a csángó magyarság egyetlen magyarul verselő költőjének, Lakatos Demeternek sem jelenhetett meg kötete, de 1972-ben végre kiadták Márton Gyula professzor évek óta kéziratban levő munkáját: A moldvai csángó nyelvjárás román kölcsönszavai). Ekkor még a román tudományos kiadványokban magától értetődő módon mint magyar eredetű közösségről írtak a csángókról. A bukaresti hatalom a hatvanas-hetvenes években nemigen törődött a csángókkal. Az „illetékesek” tisztában voltak azzal, hogy a közösség nagy része nyelvileg és tudatilag már asszimilálódott, és az, hogy egy kis csoport még mindig ragaszkodik a magyar nyelvéhez, kulturális örökségéhez – és a magyar nyelvű média nyilvánosságot is teremt számukra – eleinte senkit sem zavart.

Mărtinaş 1979 elején úgy halt meg, hogy nem tudhatta, napvilágot lát-e valaha élete fő műve, melyet még 1963-ban fejezett be, de ezt követően hiába próbálkozott azzal, hogy munkáját kiadják, mert a szaklektorok egybehangzóan dilettánsnak minősítették azt. Nem sejthette, hogy halála után hamarosan kedvezővé válik a helyzet: a rezsim egyre nacionalistábbá válik, amit az is jelzett, hogy a párt „illetékeseit” kezdte zavarni, miszerint az erdélyi magyar (és a magyarországi) média „túlságosan sokat” foglalkozik a csángó magyarokkal. 1979 nyarán a bukaresti A Hét-ben vita folyt a csángó szó eredetéről. Ezt követően a Securitate érdeklődni kezdett a szerkesztőség munkatársainál, miért foglalkoznak ezzel a témával; a szekusok érdeklődéséből kitűnt, hogy a vitasorozat közlését összefüggésbe hozták Domokos Pál Péter „Édes hazámnak akartam szolgálni…” című könyvének budapesti megjelenésével, és valamiféle „összehangolt akcióra” gyanakodtak.

Ugyanekkor, 1979 nyarán fogadta el Mărtinaş kéziratát közlésre a pártakadémia (amely az egyik legsovinisztább „tudományos” intézmény volt, és az a Mihnea Gheorghiu vezette, aki 1978-ban durván megtámadta Illyés Gyulát). A publikálás azonban ennek ellenére csak húzódott, ezért a hírhedetten soviniszta Flacăra 1981 júliusában cikket jelentett meg a Mărtinaş-hagyatékról, népszerűsítve a szerző gondolatait. Az ambivalens helyzetet jól mutatja, hogy a cikket jegyző Constantin Beloiuval a lap hasábjain még vitába szállhatott a csángó származású, Sepsiszentgyörgyön élő Ősz Erőss Péter, de ahhoz már nem járult hozzá az illetékes pártaktivista, Pezderka Sándor, hogy a magyar lap lehozza Beloiu írását, valószínűleg azért, nehogy nagyobb visszhangot váltson ki a magyar közvéleményből Mărtinaş teóriája. (Egy évvel később aztán annál nagyobb felzúdulást váltott ki Ion Lăncrănjan hírhedett könyve, a Cuvint despre Transilvania, vagyis a Gondolatok Erdélyről.)

Ezt követően a kézirat megint csak egy íróasztalfiókban pihent. Közben azonban menesztették 1983 őszén A Hét főszerkesztőjét, Huszár Sándort (akinek egyik „bűne” az volt, hogy pár évvel korábban teret adott a csángó-vitának), 1985 elején pedig kirúgták a laptól Beke Györgyöt, aki újságíróként a legtöbbet foglalkozott a moldvai magyar etnikai csoport múltjával és jelenével. A nyolcvanas évek közepétől a romániai magyar médiában már tilos volt foglalkozni a csángókkal.

A könyv abban az évben látott napvilágot, amelyben a magyarellenes publicisztikai hadjárat is kezdetét vette. 1985 elejétől számos kirohanás jelent meg a Magazin Istoric, a Luceafărul, a Flacăra, a Săptămâna hasábjain. Ebben a hadjáratba illeszthető bele a Mărtinaş-könyv kiadása is, mely végül 1985 májusában a jó nevű Tudományos és Enciklopédiai Kiadónál jelent meg, és sokat mond a hatalom hozzáállásáról, hogy azt júliusban Kolozsvárott a kiadó igazgatója és a hírhedetten soviniszta P. Enache KB-titkár jelenlétében mutatták be. A kötet (melynek bevezetőjét Ion Dumitriu-Snagov, Rómában is publikáló egyháztörténész írta, aki megadta a kötet alaphangját is azzal, hogy hangsúlyozta: „a csángók a fantázia révén lettek magyarok”), hanyagul szerkesztett, formailag nyelvi és néprajzi, gyakorlatilag azonban történelmi-publicisztikai írás. Az átfedések és a szakapparátus zavarossága miatt nem különíthetőek el pontosan a dilettáns szerző tézisei könyvének sajtó alá rendezői – Ion Coja, a Flacăra szerkesztője és V. M. Ungureanu, a kolozsvári egyetem filológia-tanára (aki 1948-ban még csángóvidéki papként tiltakozott a magyar iskolák felállítása ellen) – utólagos betoldásaitól, „értelmezéseitől”.

A szerző történelmi érvei lényegében a Paltól, illetve a Ioan Mărtinaştól átvett tézisek hangoztatásában merültek ki. Nyelvészeti fejtegetéseinek dilettantizmusát pedig mi sem mutatja jobban, mint az, hogy a románoktól való eredeztetés egyik „bizonyítéka” a sógor jelentésű csángó lér szó, melyet a latin levirből származtat, megjegyezvén, hogy sajnos ez az idők folyamán az „összes román dialektusból kiveszett” – azt azonban már nem tudja, hogy egyes magyar nyelvjárásokban (például Szlavóniában) a mai napig megtalálható, és történeti nyelvemlékeinkből ugyancsak ismert.

Mărtinaş dilletáns okoskodásánál inkább figyelemreméltó a két szerkesztő ténykedése, akik aktuálpolitikai célok szolgálatába állítva a művet, azt hangoztatták, hogy a „magyar misszionáriusok célja a románok elnemzetlenítése volt, és a területi expanzió Moldva és Munténia felé”. (Területi követeléssel 1986 elején nyíltan is megvádolta Bukarest Budapestet, a magyar pártvezetést.) Coja és Ungureanu az „egyoldalúság”, a „hagyományos magyar álláspont képviselete”, sőt, burkolt politikai szándékok vádjával elmarasztaltak egy sor kisebbségi intézményt (többek közt a Korunkat és a Babeş-Bolyai egyetem magyar nyelvészeti intézetét), személyiséget (Demény Lajos és Imreh István történészeket, Márton Gyula és Szilágyi N. Sándor nyelvészeket) és kiadványokat (a Népismereti Dolgozatokat és a Romániai Magyar Irodalmi Lexikont). Legtöbbet a Kriterionnál megjelent Kós Károly–Szentimrei Judit–Nagy Jenő-féle Moldvai csángó népművészet című kötetet szapulták, miközben a Mărtinaş-könyvben levő fotóanyag jelentős részét is innen vették át – persze anélkül, hogy forrásukat jelezték volna… (A két „éber” szerkesztő egyébként még az RKP KB Propaganda Osztályának megbízható csoportvezetője, Koppándi Sándor által szerkesztett és 1981-ben kiadott, A romániai magyar nemzetiség című tanulmánykötetet is „feljelentette”, egyoldalúsággal vádolva azt.) A kötet nagy visszhangot váltott ki: a nacionalista román tömegek üdvözölték (pár hét alatt elfogyott a negyvenezer példány), míg magyar részről hasonló felháborodást keltett, mint három évvel korábban Lăncrănjan pamfletje, de mint ahogy erre sem lehetett nyilvánosan reagálni, Mărtinaş könyvét sem lehetett kritizálni. Román oldalról annál több méltatás jelent meg róla, 1986 februárjában pedig leközöltek a Luceafărulban egy kerekasztal-beszélgetést, melyben tovább cifrázták Mărtinaşnak és a két szerkesztőnek a könyvben olvasható téziseit. Az „ankéton” olyan közismert soviniszta publicisták, „történészek” vettek részt, mint M. Ungheanu, G. Ţepelea, V. Rusu vagy M. Diaconescu (ő volt egyébként az, aki könyvet szentelt Szent Gellértnek – nála „Gerard din Cenad” –, a legelső „román nyelven író” püspöknek). Röviden bemutatták „az igazi csángó apostol” (sic!) főbb állításait: „a csángó néven ismert lakosság székely környezetben elmagyarosított és katolizált erdélyi románokból áll, kiknek többsége a XVIII. században emigrált Moldvába”, és az oda küldött magyar papok „magyarosították” el (az egyszer már elmagyarosított?) románokat. Ţepelea azt fejtegette, hogy az ötvenes évek elején „a csángók tiltakoztak a magyar beiskoláztatás ellen… mert élt bennük a román etnikumhoz tartozás tudata”. (Meglepő módon Coja elismerte, hogy néhány faluban olyan „pár ezer főből álló kisebb csoport is létezik, akiknél föllelhető a magyar identitástudat” – de ezt a fonalat hamar elejtette, és a többiek sem reagáltak a megjegyzésére…) A lényeghez végül V. Rusu jutott el, amikor szentenciaszerűen leszögezte: „a románok esetében sehol és semmikor nem folytattak elnemzetlenítő politikát, épp ellenkezőleg…”, ráadásul Romániában az ott élő nemzeti kisebbségek iránt „túlzott gondoskodás” folyik.

A könyv – akárcsak a többi, ebben az időben kiadott magyarellenes fércmű – a ceauşiszta propagandahadjárat részeként természetesen előbb-utóbb megjelent nyugati nyelveken (olaszul, németül, franciául) is. (Egyes hírek szerint tervbe volt véve a magyar nyelvű kiadás is.) A nyugati közvéleményre tett hatása vajmi csekély lehetett (ennek az is lehetett az oka, hogy a csángók történelme iránt még mindig meglehetősen csekély az érdeklődés a nyugati szakberkekben). Annál nagyobb – illetve tartósabb – hatást fejtett ki a moldvai csángókra. Az agymosás ugyanis ezt követően hatékonyabban folyhatott tovább: azt a hazugságot, miszerint a csángók „román katolikusok”, mert a romano catolic (római katolikus) tulajdonképpen román catolicot (román katolikust) jelent, már egy „tudományos” munkával is alá tudták támasztani.

Mărtinaş és követői (például Iosif Gabor) nagy részben első generációs asszimilánsok, vagyis a csángóknak az a rétege, amelynek tagjai kiszakadva eredeti – még részben vagy teljesen magyar nyelvű – közösségükből, viszonylag hamar nyelvet, identitást (és lelket!) váltottak, és a román államnemzet megalkotásának fanatikus harcosaivá váltak.

Az, hogy a könyv, illetve a benne kifejtett nézetek milyen romboló hatást fejtenek ki, igazából csak 1989 után vált világossá. A rendszerváltás ellenére Mărtinaş elmélete egyeduralkodóvá vált, nemcsak a jászvásári római katolikus egyházmegyében és a soviniszta bukaresti médiában, hanem a fővárosi „akadémiai” körökben is. Ráadásul még egyes ún. „nyugatos-liberális” politológusok is kritikátlanul átvették a letűnt rezsim szellemi termékét. Elgondolkodtató, hogy Valentin Stan és Renate Weber egy budapesti (!) alapítvány (International Foundation for Promoting Studies and Knowledge of Minority Rights) megrendelésére készített „tanulmányukban” (The Moldavian Csango) – Mărtinaş nyomán – azt fejtegették, hogy a „csángó nyelv” az „Erdélyben erőszakkal elmagyarosított románok” nyelve! (A brosúrát egyébként Göncz Árpád és több nemzetközi emberjogi szervezet jelenlétében mutatták be 1998. június 16-án…)

A Ceauşescu-korszak kisebbségellenes, asszimilációs politikájának, a történelemhamisító propaganda egyik jelképévé váló Mărtinaş (illetve műve) akkor vált igazán fontossá, amikor a kilencvenes években a csángó-magyarság önszerveződése, emancipációs mozgalma is megerősödött, és a magyar oktatás bevezetését egyre hangosabban kezdték követelni. (Sokat mondó C. Munteanu cikkének már a címe is: Ceangău? Maghiar? Nu, român! – Csángó? Magyar? Nem, román!) A csángók lakta régió soviniszta sajtója (Deşteptarea, Monitorul de Roman, Monitorul de Bacău, Ziarul de Bacău stb.) dühödten reagált minden olyan megnyilvánulásra, amely azt jelezte, hogy a csángók egy része még mindig ragaszkodik a magyar nyelvhez és kultúrához, valamint követeli a magyar oktatás bevezetését.

Amikor pedig az RMDSZ is felkarolta a törekvéseiket, ráadásul nemzetközi szervezetek is felfigyeltek a csángókérdésre, a „román párt” ellentámadásba ment át, és nem csekély kormányzati támogatással a háta mögött, mintegy a Moldvai Csángómagyarok Szövetsége ellenszervezeteként 2001. március 17-én Bákóban megalakították a Dumitru Mărtinaş Római Katolikus Egyesületet (Asociaţia Romano-Catolica Dumitru Mărtinaş). Hogy ez a civil szervezet kezdettől fogva milyen komoly hatósági támogatást tudhatott a háta mögött, azt mi sem mutatja jobban, mint az, hogy az alakuló ülésen jelen voltak a csángó falvak római katolikus lelkészei, polgármesterei, a rendezvényt pedig üdvözölte Viorel Hrebenciuc, a kormánypárt alelnöke. Szellemiségéről pedig némi fogalmat alkothatunk az egyesület elnöke, Gheorghe Bejan egyik kijelentéséből: Moldvában semmi keresnivalójuk a magyar nyelvhez fűződő követeléséknek, „a moldvai katolikusok ősidőktől fogva románok, ma is románokként élnek, és azok is kívánnak maradni”. Ennek megfelelően pedig az egyesület, illetve tagjai „ellenállnak az elmagyarosítási kísérleteknek”. A szervezet egyébként saját folyóiratot ad ki (Revista Asociaţiei Romano-Catolicilor „Dumitru Mărtinaş”), melyben a szerzők a csángók román származását bizonygatják. A cikkek tanúsága szerint a „román–csángó kontinuitás” elmélete számukra ugyanolyan dogma, mint a „dáko-román kontinuitás”.

Az utóbbi időben azonban mintha megtörni látszana a jég: Emil Dumea és Marius Diaconescu történészek már több tanulmányukban elvetették a román származtatás elméletét, és a magyar történészekkel összhangban erdélyi magyar, illetve székely ősökre vezetik vissza a csángók származását. Hogy ez az álláspont mikor válik uralkodóvá, és a román történészek, a csángó származású értelmiség mikor veti el Dumitru Mărtinaş hamis teóriáját, az a jövő kérdése. Csak reménykedni lehet, hogy ez mihamarabb bekövetkezik, csakúgy mint a „dáko–román kontinuitás” sutba dobása…