Beata mundi
Tódor János: Aluljárók
népe
Tódor
János arról az iszapmély emberi világról ír, amelyikről, ha személyesen
nem érintett az ember, normális esetben halvány fogalma sincsen. Börtönlakók,
állami gondozottak, hajléktalanok, szkizofrén ápoltak… páriák.
Hogy szépirodalmi szociográfia-e az Aluljárók
népe című könyve, ebben nem vagyok bizonyos. A Két évad a Bahamákon, a Tankréd,
A Zárt Elmétől az élhető életig talán igen, a többi inkább a tényföltáró
újságírás meg a szociográfia határán helyezkedik el (utóbbi felé
hajolva), mondjuk: dokumentarista irodalom. Azonban hogy szociográfia
vagy tényfeltáró újságírás, ezek a műfajelméleti problémák Tódort
egyszerűen nem érdeklik, ahogy az irodalmi kánonok sem, sem az uralkodók,
sem a nem uralkodók. Könyvének mottójául a fenegyerek Charles Bukowskit
idézi: „Egy írónak azt kell papírra vetnie, amit lát és érez, függetlenül
a következményektől. Viszont minél több következménnyel szembesül,
annál vehemensebben lendül támadásba. Egyesek szerint ez őrültség,
szerintem majdnem igazság” – ezt tekinthetjük Tódor János ars poeticájának
is. Az olvasó persze rögtön gyanakszik (kortünet), itt valaki nagyon
ki akar ugratni (hadd szóljon!)…
Mindegy, hogy mi a műfaja,
könyve mindenesetre fölzaklató és nyugtalanító – akartam írni,
csak hát éppen arról van szó, hogy nem az. Törvényszerűen nem lehet az.
Jóllehet igazán nyers, semmi szépelgés, semmi moralizálás benne
(már ha meg tudunk egyezni a moralizálás meg a morális ítélet fogalmi
különbözőségében), sőt még az irónia mint korunk divatos hangütése
is jócskán alkalmazva van. Minden együtt áll tehát. Csakhogy… a könyv
eleve kudarcra van ítélve.
Tódor János könyvét kizárólag
azért olvastam el, mert valamelyest baráti kapcsolatban vagyok a
szerzővel, becsülöm szenvedélyes igazságkeresését, korrektségét,
egyébként valószínű, hogy a kezembe sem kerül (nem kerülhet, ismerve
a könyvkiadás/-terjesztés anomáliáit), vagy ha mégis, félreteszem –
nagyjából ismerjük a problémákat, nincs mit tenni. A régi parancs nem
érvényes (irgalmas szamaritánus), az új meg nem jó semmire (valósítsd
meg önmagad!). A könyv kudarcra van ítélve – a probléma nincs „tematizálva”
a vezető médiumokban, sem az író, az ugyan fővárosi születésű, de
most épp „vidéki” kis kiadó szűk körben ismert szerzője –, pár barát,
ismerős elolvassa (szívességből netán), esetleg egy-két apró reci, és ezzel be is fejeződött a mű
utóélete.
Holott a társadalom
lelkiismeretére akar hatni, az olvasóban megpendíteni a láthatatlan
és személytelen közös lelkiismeret reá eső részének szálait. Tiszteletre
méltó törekvés. Móricz meg a falukutató írók országában ma csak kevés
hasonlóról tudok. Szervác József (†), Tar Sándor (†), Varga Imre, Zelei
Miklós, Rott József s még nyilván néhányan, akiket nem ismerek. Az underclassról,
a perifériáról Gion Nándor (†) elégikus „pesti elbeszélései” szóltak
legutóbb torokszorító szelídséggel, részvéttel és szeretettel. Arról
a rétegről, amelyik valójában „nem számít”. Gion könyvét szintén példázatos
visszhangtalanság (közöny) fogadta.
* * *
Tódor János új könyve
valójában két kötet összevonása, az „egyik”, a kötet mintegy fele a
Két évad a Bahamákon egy 1989-ben
írt börtönszociológia a baracskai büntetésvégrehajtó intézetről,
a „másik” könyv az összes többi írás, a körülbelül a kilencvenes évektől
napjainkig tartó időszak underclassjáról. (Fiókban várakozik az
1998-as Skinheadkönyv – ez idő tájt
nyilván érdektelen a figyelemre.) A Bahamák
mellett A Zárt Elmétől az élhető életig
a kötet legerőteljesebb darabja. Utóbbit olvasni is arcpirító: az
írónak a pszichiátriai osztályon tett látogatása köré épül, ahová
beteg édesanyját helyezte el. (Hasonló történeteket végeérhetetlenül
tudnánk sorolni valamennyien, a kiszolgáltatott ember megalázásáról,
emberi méltóságának megsértéséről, eldologiasításáról.) Móriczi
látás – nemcsak lát, hall is, szagol is, érzi a gyomorremegést is –, az
indulat igaza, a könyörtelen igazságkeresés és a reáliák keserű
determinizmusának a beismerése szövi sűrűre írását. Magyarország
lakóinak 1%-a szkizofrén a szakirodalom szerint – emlékeztet az
író, ne huzigáljuk a vállunkat.
A Hungaristák meg az „Elkezelt”
SZOT-üdülők írásban viszont követni sem nagyon tudtam a szálakat,
ki mit hogyan lopott el, kit hogyan vert át tökéletes professzionalizmussal
és cinizmussal, miféle zagyvaságokkal ki és hogyan manipulált, s
aztán hogyan öngerjeszti magát a szélsőjobbra sodródott, jobb sorsra
érdemes fiatalok csoportja. Ezek az írások jelzik a tényfeltáró újságírás
korlátait. Ha nem él benne a „közegben” tartósan, nem tudhatja belülről
megmutatni a tereket, erőviszonyokat, a ki nem mondott gondolatokat
– csak a felszínen villódzhat. Talán érdemes volna tudni, miféle
úton-módon lesz valakiből rapper, skinhead, anarchista (+ egyéb) a
Pedig az író mindent megtesz,
hogy közel férkőzzön. Két évig nevelőtiszt volt Baracskán, később nevelőtanár
a hírhedt budapesti Bokréta utcai állami gondozottak intézetében.
Megszállottan próbálkozik. Tudja, hogy ott kell lenni, ki kell vonulni
a pusztába, sáskát kell enni, hogy ne handabandázzon össze-vissza.
Tódor Jánost alapvetően az egyedüli
példány emberi sorsa a maga egyediségében érdekli. Hogy megérthesse,
bízik saját ösztöneiben, közvetlen tapasztalataiban (csak ezekben
bízik). Ezért nem mélylélektani interjúkat készít, meg esettanulmányokat,
hanem bulldogként megy, vizsgálódik, utánajár, megpróbál belelátni
a sorsba. Hajléktalannak öltözik, hogy bejusson az állati létezés
peremén tengődők szállására, megtapasztalni az ágyakat, az ellátást.
Igen rokonszenves, hogy nem föltartott orral jön ki: lám, mennyire nem
működik, mennyire embertelen, lám, a névtelen alkalmazottak meg,
ni csak, bunkók a javából. Hanem éppen azt tapasztalja, hogy akik testközelben
élnek a kitaszítottakkal, azok emberségesebbek, áldozatkészebbek,
igazabbak a lózungos szónokoknál. Tódor pontosan tudja, ha zsákutca
is, de bemegy a zsákutcába megszerezni a megszerezhető ellenőrzött
tapasztalatot. Korlátait, már amennyire az ember képes rá, megpróbálja
legyőzni, és megírja, hogy… Hogy változzon meg a világ, a bürokratikus
államapparátus, a hivatal meg mi mind, valamennyien, egyenként, emberi
minőségünkből, mert összehangolt szolidaritás nélkül semmi sem
változhat, holott elemi változásra szorul.
* * *
Baracskát, a Bokréta
utcát meg a többi helyszínt Tódor János nem vizsgálati terepnek tekintette
egy majdani karrier csinos építgetéséhez, hanem mint egy hitehagyott
latin-amerikai munkáspap, akit a szegénység, kiszolgáltatottság zsigeri
szinten megérintett, a benne élő klasszikus európai értékrendnek engedelmeskedve
elfogadja, hogy megjelöltessék: ezentúl, nem törődve következményekkel,
egyebekkel, mások érdekében is munkálkodik, megvesztegethetetlenül.
(Nem hiszem persze, hogy Tódort valaha is meg akarták volna vesztegetni.)
Mondjuk, körülbelül így. De lehetséges, hogy semmi magasztos nincs a
dologban. Vonzódása a perifériához afféle Dosztojevszkijes vonzalom
ugyan, de tekinthetünk a jelenségre úgy is, mint hogy Tódor önmegvalósításának
ilyen fura specifikuma van, szegények iránti vonzalmát pedig szabadon
kiélheti végre. (A szocializmusban, ahol ab ovo nem létezhetett szegénység,
legföljebb begyűrűzött stb., ez nem volt magától értetődő.) Élhet
köztük, elszegődhet a jó szolgálathoz, a szeretetmisszióhoz, katolizálhat
is akár. Írhat róluk, meg is jelenhet, végül is azt csinálhatja, amit
szeret. (Elismerést is kapott, a Mozgó
Világ meg a Soros Alapítvány nívódíját, díját). Mi az ördögöt
akarhat még?
* * *
Tudós társadalomelemzők
leírják, hogyan alakul ki és termelődik újra meg újra az underclass,
mik a jellemzői, s hogy mindez az adott viszonyok között miért törvényszerű,
hogy mit lehet eredményesen meg mit nem Végül is vagy kétszáz éve föl vagyunk
világosodva, láttuk, mire jutott a kollektív megváltás eszméje (kereszténység,
kommunizmus), semmire, ugyanott vagyunk, ahol a part szakad, fejlődés
ide, fejlődés oda, a szegénység nem akar megszűnni, újratermelődik,
a kívántnál vagy a tervezettnél nagyobb mértékben. Stb. A Bahamás írásának zárórészében Tódor
egy Dani nevű állami gondozott fiú életútján (állatorvosi példaló)
keresztül azt mutatja meg, mint keringenek, determináltan, ördögi
körben a társadalom perifériáján élők: már születésükkor megjelölve,
alulszocializálódva törvényszerűen börtönből ki-be vezet az út,
és nincs megoldás. Dani utógondozója, majd önkéntes védnöke, Edit néni
kínlódását, erkölcsi, lelki és (bizony) személyes anyagi segítségnyújtásának
kanosszáját követhetjük végig, az újra és újra nekilendülő erőfeszítéseket,
amelyek sorra kudarcba fulladnak. Ekkor már nem annyira a „társadalom”
ellenállásán, közönyén semmisül meg a befektetett energia, mint inkább
a fiú szétesett személyiségének hullámtörőjén. „Az istenek arra
ítélték Sziszüphoszt, hogy szakadatlanul egy sziklatömböt görgessen
fölfelé, föl a hegycsúcsra, ahonnan a kő saját súlyánál fogva mindig
visszahullt. Némi joggal úgy gondolták, hogy nincs szörnyűbb büntetés,
mint a fölösleges és reménytelen munka” – Camus a hegyről aláballagó
Sziszüphoszt boldognak látta, én viszont úgy gondolom, Edit néni, aláballagván
a maga hegyéről, nem boldog. A fogát csikorgatja, átkoz eget meg földet.
Mert nehéz együtt élni a tehetetlenség meg a látás lelkiismereti
terhével halandók közt.
Tódor János némely következtetésével
nem értek egyet, de szenvedélyes igazságkeresése, könyörtelen humanizmusa
(szóval hogy emberként önmagával egyenlőnek tekinti a kitaszítottat
is) meggyőz. Indulata mindegyik politikai párt, mindegyik hatalom ellen
irányul, amelyik nem arra törekszik minden idegszálával, hogy megszüntesse
a nyomort. A tudós társadalomismerőkkel, magasan kvalifikált szakemberekkel
szemben is elemi módon bizalmatlan (ismeri munkáikat). Bizonyos
anarchizmusa, radikalizmusa éppen ellenük irányul: torkig van a
sok dumával, okostojáskodással, önelégült toka- meg talpvakarással.
Egyet ért, az irgalmas szamaritánus idealizmusán túl kellene jutnunk,
de az el- és túlbürokratizálódott értelmiségi elit költséges projektmániájával
ellentétben egyszerű, tiszta, világos gondolatot és főleg cselekvést
akar, először is a cselekvés akarásának az akarását. Életszerű gondolkodása
megóvja az utópizmustól, a társadalom mai mérnökeinek technokrata
elgondolásától, hogy ím látjuk a problémát, s már mutatjuk is a megoldást.
Megtaláltuk a helyes utat, világunk a létező világok legjobbika,
csak farigcsálni kell rajta ezt-azt, plussz: ki-ki, ha szerencsétlen is,
serénykedjen, ügyeskedjen kérem, ne maflán álldogáljon egyik lábáról
a másikra.
* * *
Az író következtetései
nem újak, mondhatnám semmi új nincs bennük – hogy nem szabad magukra
hagynunk a leszakadtakat, az elesetteket, hogy akármennyire törvényszerűen
újratermelődik is ez a réteg, próbáljunk meg olyan társadalmat működtetni,
amelyben minimálisra szorítható a nem hasznosítható emberi selejt,
hogy a kollektív felelősség-nem-vállalás időszakában is létezik személyes
felelősség, aprócska mozgástér –, de Orwellt idézve „olyan mélyre süllyedtünk,
hogy az intelligens embereknek az evidenciákat kell kimondaniuk”.
Tódor írásai, mint a repetitív
zenék, monotonul újramondják az ezerarcú lelki és anyagi nyomort,
elénk hozzák a szétesett személyiséget, azt, amelyik már nem lesz képes
visszailleszkedni, mert egy ponton túl megfordíthatatlan a leépülés
folyamata. Az író a régi, bevált vagy be nem vált gyógyíroknál nem tud
mást, újabbat, csodaszert. Amit tehet, megpróbálja a megkeményedett
érzékenységet, az elfásult lelkiismeretet, a takarékon pislogó
szolidaritás-készséget valahogy életre galvanizálni. (Nem olvasott
könyvével; de tegyük hozzá, nem mellesleg, személyes életgyakorlatával
is.) Régebben ilyesmikért megdicsérték az írót, manapság anakronizmus
a társadalom lelkiismeretére apellálni, váteszkedni.
Kétségtelen, megváltozott
az írói példakép modell az elmúlt másfél évtizedben. A hatvanas évek
baloldali illúziójából táplálkozó széria, amely nagyjából a rendszerváltozással
futott ki, amikor az író minimum az egész világot akarta megváltani,
elpárolgott, mintha soha nem lett volna. Az ingyen dolgozó, lázas lelkületű
próféta helyét átvette a merkantilista író eszménye, aki előnyös
szerződéseket próbál előnyös helyzetű kiadóknál elérni nagyobb példányszámot,
kedvező médiafogadtatást, hazai és nemzetközi pénz & siker-t. Mert lám, mire jutott a prófétaszerep… (Különben
tényleg oda.) És közben az identitászavaros írók sokasága: lemondani
az igazságkeresésről nem akar, holott nem nagyon mer/tud mit mondani,
de alkut kötni a tőkével sem akar, jóllehet szeretne jobban élni, nyaralgatni,
nyilatkozgatni, de mint Buridán szamara, elbizonytalanodásában
privát használatra írja tovább monoton egyhangúsággal, megkeseredve,
a világ által megsértve, a magáét. Tódorban nincs ilyesfajta elbizonytalanodás,
Sziszüphoszként görgeti a maga szikláját, miközben – Camus hipotézisével
ellentétben – a legkevésbé sem boldog; toporzékol a fájdalomtól, a
közönytől meg a tehetetlenségtől (a magáétól is). Írásaiban nem törekszik
szép, lekerekített (harmonikusan megkomponált, mesterségesen,
ott, ahol kell, megzökkentett) mondatokra, írásai mintha nem lennének
befejezve, valami hiányzik a végükről, az összegzés, az illendő idealizmus
(Azért mégis csak haladunk…). Esztétikája az indulat, az igazságkeresés
szenvedélyes igazában rejlik, de abban benne van.
* * *
Tódor János nem folytatta
nagy ívű börtönszociográfiáját a rendszerváltoztatás utáni időkről
(sejthetően a helyzet nem javult), a kilencvenes évek írásai azonban
arról az underclass világról tudósítanak, amelyet bátran nevezhetünk
a börtönök előszobáinak: nehéz fiúk, pénzbehajtók, markecolók, engedély
nélküli lakásfoglalók (Illatos út), állami gondozottak, az aluljárók
meg a bolhapiacok multikulturális közössége, elmebetegek, páriák
– jobb érzésű ember messziről
kerüli őket. Azonban a kilencvenes évek börtönvilágáról a véletlen
egy másik könyvet is a kezembe adott, A
nyomor börtöneit. Szerzője, Loic Wacquant az USA egyik (jobb, rosszabb,
nem tudom) egyetemének oktatója, ajánló előszót Tamás Gáspár Miklós
írt hozzá (gyanakvás nélkül hivatkozhatom rá). Ez valamelyes képet
ad arról, valószínűsíthetően hová, merre fejlődhet börtön- (és underclass)
világunk. A könyvecske nyilván elkerülte volna a figyelmemet, ha
nem kapom el fél füllel, hogy Magyarországon is magánbörtönöket kellene
építeni, mert az állam nem tudja kiszolgálni
ezt a szegmenst. (Aztán megint nem hallom, talán mégis csak ki tudja.)
Nagyon vázlatosan,
hogy miről is szól ez a tisztességesnek tűnő munka. A nyolcvanas években
az Egyesült Államok a – középosztály érzékelése szerint elviselhetetlen
méretűvé növekedett – nagyvárosi bűnözés megfékezésére meghirdette
a „zéró toleranciát”, s példátlan bebörtönzési hullámot indított
el. Az ideológiai argumentációt, a „betört ablak szindróma” elvét
a Manhattan Institut szolgáltatta, melyhez más, nyitott szellemű tudományos
műhelyek is rugalmasan fölzárkóztak. Eszerint, „ha ma hazudsz, holnap
lopsz is”, azaz csírájában kell elfojtani a bűnözést, le kell csapni
a kisebb stiklikre, mielőtt azok nagyobb stiklikké növekednének.
Előregyártott, hamis témáról folytatott hamis kutatások igazolták,
áltudományos eredményeket gyártva, az erős kéz kívánalmát. Épületes
sületlenségek váltak tévedhetetlen igazságokká, mint pl.: a szegény
azért szegény, mert morálisan, intellektuálisan szegény; a „bűn legbizonyosabb
forrása maga a bűnöző”; „ha a szegénység elsősorban a szegények viselkedésformáiból,
nem pedig a társadalmi korlátokból ered, akkor a viselkedésformáknak
kell megváltozniuk, nem pedig a társadalomnak”; a dologtalanok társadalmi
inkompetenciájuk és morális alkalmatlanságuk miatt képtelenek
dolgozni, betartani a konszolidált társadalmi együttélés normáit,
ezért ki kell vonni őket a forgalomból, a büntetés majd elgondolkodtatja/megtanítja
őket. Az USA meghirdette tehát a bűnözés elleni háborút, a közterületek
visszahódítását a lumpen elemektől, az „érzékeny városrészek”
(steril fogalom, tkp. azok a főleg nagyvárosi negyedek, ahol a közbiztonság
erősen megrendült) megtisztítását.
Ezt a hatalmas embertömeget
azonban (az 1975-ben 380 ezer bebörtönzött száma 1998 végére közel kétmillióra
ugrott) az állami börtönök már képtelenek voltak felszívni, ezért
1983-ban engedélyezték a magánbörtönök építését és működtetését.
Melynek következtében a börtönipar virágzó iparággá fejlődött, piaci
részesedése évi 45%-kal nőtt. Ahogy bővült a büntetésvégrehajtó szektor,
valamelyest csökkent a munkanélküliség, 1993-ra ez a szektor az ország
harmadik legnagyobb munkáltatójává nőtte ki magát – a General Motors
és a Wal-Mart szupermarket-hálózat mögött. Hogy az állam fedezni tudja
a börtönök (+bíróság, járulékos kiszolgáló apparátus, utógondozás,
„informatikai gyámság”, marketing) költségeit, emelte a büntetésvégrehajtásra
fordított támogatást – a szociális, az egészségügyi és az oktatási
támogatás terhére. Ahogy a mesében lenni szokott, kistestvér követi
nagytestvért: miután a bebörtönzések eredményessége igazolódott
(?!), megtörtént a megvilágosodás az öreg kontinensen is. Több fontos
európai főrendőr tanulmányútra ment az Újvilágba (illetve onnan
ide), költséges projekteken és kurzusokon vettek részt, és hirtelen
mindenkinek leesett. Melynek következtében
1985–95 között az Unió valamennyi tagországában jelentősen megnőtt
a bebörtönzöttek száma. Európa legpéldásabb demokráciája némiképp
túl is tett a mintán: munkáspárti miniszterelnökének égisze alatt
1998-ban elsőként épített gyermekbörtönt Anglia. Egy francia szocialista
belügyminiszter pedig kijelentette (elszólta magát), hogy ismét
meg kellene nyitni a „gyermek-fegyenctelepeket”…
Ez az egész úgy hangzik,
mintha karikatúra volna, holott lehet, hogy igaz.
Wacquant következtetése
homlok egyenest szembe áll a mainstreammel. Röviden és lényegre törően:
a gondoskodó állam a nagy szabadság- meg toleranciaszlogenek árnyékában
átalakult büntető állammá. Kicsit bővebben: „Ahol a neoliberális
utópia sikeresen valósággá vált, a legszegényebbek számára (s mindazok
számára, akik előbb-utóbb végzetszerűen kihullanak a védett munka birodalmából)
nem a szabadság megnövekedését hozza magával, ahogyan ezt tömjénezői
állítják. Ellenkezőleg: a szabadság csökkenéséhez, sőt esetleg a
megszűnéséhez is vezethet egy olyan regresszió végére, amely a vadkapitalizmus
represszív paternalizmusa felé vezet, megfejelve egy mindentudó
és mindenható büntető állammal. Az Adam Smith-nek oly kedves »láthatatlan
kéz« valóban visszatér, de ezúttal »vaskesztyűbe« bújtatva.” A szerző
okfejtése szerint is súlyos gond a nagyvárosi bűnözés és a garázda
fiatalok magas aránya, csakhogy nem szabad választásuk, hanem a kapitalizmus
modernizálódása és az állam visszahúzódása következtében nőtt
„elviselhetetlenül” magasra számuk. A nagyipar tönkretételével
fölhalmozódott egy hatalmas, munka nélkül élő embermennyiség, amelyik
nem hajlandó fegyelmezetten feszt a tévé előtt ülni, hanem kimegy az
utcára, belerúg ebbe-abba, bezúz ezt-azt, rontja az utcaképet, puszta
megjelenésével is elbizonytalanítja a viszonylagos jólétben
élő, biztonságra vágyó középosztályt.
A globalizmus dogmatikus
tanítása szerint a piac minden területen felsőbbrendű; a tőkét nem
szabad fékezni, korlátozni, munkahelyteremtésre kényszeríteni,
ellenkezőleg, a modern állam küldetése éppen az, hogy elhárítsa
előle az akadályokat. A modern állam ezért lemond gondviselő és szociális
funkciójáról, a korlátlan hatalmúnak feltételezett piaccal szemben
föladja előjogait („…nemigen esik szó »zéró tolerancia« gyakorlásáról
a munkáltatókkal szemben, amikor azok áthágják a munkaügyi vagy a szociális
jogokat”), viszont a megtermelődött (aluliskolázott, képzetlen) emberfölösleggel
valamit változatlanul neki kell kezdenie. „A szociális visszavonulás maga után vonja, sőt elkerülhetetlenné
teszi a börtönökbe való túlzott bevonulást, mivel semmi más nem
képes arra, hogy megfékezze a gondviselő állam felszámolásával járó
felbomlást, illetve az abból az osztálystruktúra alsó szféráiban
elkerülhetetlenül következő anyagi bizonytalanságot” (kiem. az
eredetiben). A szerző szerint az USA-ban a hatvanas évek óta a „börtön
a gettót mint bezárási szisztémát helyettesíti, ahol őrizni lehet e
népességet, melyet deviánsnak, veszélyesnek és fölöslegesnek tartanak”,
továbbá: „ma sokkal igazabb, mint valaha, hogy az európai börtönök
»természetes kliensei« a munkásosztály bizonytalan helyzetbe került
csoportjai, és leginkább az afrikai eredetű, szegény családokból
származó fiatalok”, összegezve pedig: „a börtön az új, leértékelt
munkaerő piacának egyszerre szegélye és túlfolyója”, költői metaforával:
a börtön „a társadalmi biztonságvesztés kukásautója”.
Miközben békésen malmozgatunk,
örvendezve európaiságunknak, nemigen gyanakodunk. Bízunk a demokrácia
önkorrekciós képességében, holott a szerző szerint „az európai büntető állam meghonosodása
gyakorlatilag már folyamatban van, míg az egész földrészre kiterjedő
szociális állam esetleges létrehozása még csak a tervek és a jámbor
óhajok korát éli”. Érdekes viszont, jegyzi meg a szerző, hogy „a katolikus
vagy szociáldemokrata, erős állami tradíciójú európai országokban
a társadalmi küzdelmek az évtizedek során többrendbeli orvoslatot,
menedéket hoztak létre a munkaerőpiac nyers szankciói ellen”. Nem
részletezi, pontosan miképpen. Végezetül, talán nem csak az illendőség
(a megjelenhetőség) kedvéért, minden szkepszise ellenére nyitva
hagyja a kérdést, hogy a jövőt illetően melyik út mellett kötelezi
el magát Európa.
* * *
Széttúrt szeméthalom,
ágymatrac, színes ruhafoszlányok, nejlonzacskók, vasdarabok, széttaposott
fél pár cipő, mosóporos doboz, háztartási hulladék, óvszer, szaros
gatya, egyebek. Guberálók jönnek sorban, hosszú botokkal, széttúrják
az anyagot, kézbe vesznek, megtapogatnak ezt-azt, a használható roncs
babakocsiba, talyigába kerül, a többit búcsúzásként csalódottan
szétrúgják. Megmozdul a levegő, a szeméthalom fölső része megkavarodik,
a könnyebb holmik, nejlonok föllebbennek, hogy pár méterrel odébb landolva
beterítsék a környéket. Déja vu: kalkuttai csendélet – Újpest konszolidáltnak
mondható lakótelepe lomtalanításkor. Most nincsenek választások,
még két napig erjed a bűz, terjed a szemét. Nem vigasz, hogy Angyalföldön
is ugyanez az imázs. Újpalota a neurózis, a depresszió melegágya.
Budapest székesfőváros peremkerületei közvetlenül az Európai
Uniós csatlakozás előtt, alatt és után.
Bogár Zoltán szerint a
A rendszerváltásba tulajdonképpen
rendesen lepusztult az ország egyharmada. Eközben a kortárs magyar
irodalom jól elvolt a maga homousion-homoiusion vitájával, ami különben
csöppet sem érdekelte az édes hazát. Nem is értette, miről folyik a
szó, ami mégis átment a média hiperérzékeny szűrőberendezésén, az
a véget nem érő, könyörtelen gyilkos marakodás látszata. (Valamint
az írótársadalom időnként felemelt ujjú figyelmeztetése, hogy a társadalomnak
kötelessége toleránsnak lennie, meg plurálisnak meg stb.-nek.) Ha valaki
az elmúlt másfél évtizedről és az említett leszakadó egyharmadról
akarna valamit megtudni, nem fordulhat a magyar irodalomhoz. (Kivétel
persze a szabályt.) Holott Baudrillard szerint már szinte mindent tudunk
a világról, atomokról meg csillagokról, a mi utolsó felfedezésre váró
földrészeink egyedül a nyomor földrészei. A mainstream kényes udvari
költészetet művel, ez rendben van, ki-ki amihez affinitást érez. De
ideje volna a két háború közti népi írók mozgalma mintájára meghirdetni
az „ismerd meg a másik Magyarországot” mozgalmat (kiknek is?) az… írótársadalom
perifériájának…? (Hah, hah, nevetve el!) A szociográfus meg az életes
író számára a tanulmányozható terep gazdagon burjánzik, a hajléktalanért,
a nyomorultért, az underclassért nem kell kilométereket gyalogolnia,
költségeskednie, lépten-nyomon beléjük ütközik. (De miért pont ő szamaritánuskodjon?
Vagy miért pont én?)
* * *
Van valami az underclassban
(lumpen?), amiért, szemben a klasszikus szegénységgel, nem részvétet,
hanem idegenkedést, bizalmatlanságot érzek vele szemben. A mindennap
lejmoló fölbosszant, a ház előtti ordenáré udvarlást nehezen viselem.
És egyre nehezebben az utcán, nyílt téren, médiában megnyilvánuló
igénytelenséget, durvaságot, közönségességet, verbális erőszakot.
Nehezen fogadom el, hogy paradigmaváltás történt mindössze, hogy a
hiba kizárólag az én elavult kódrendszeremben van.
A hetvenes-nyolcvanas
évek kulturális megrendülésére a népi-paraszti kultúra beemelésével
válaszolt a magyarországi társadalom. Ez egybeesett a paraszti osztály
fölszámolásával. Kultúrájának utolsó morzsáit épp akkoriban, a
huszonnegyedik órában gyűjtötték föl. Kérdés, mi van a huszonnegyedik
óra után, mi a huszonötödikben, a huszonhatodikban…?
A magyar népzene emdéeffes
meg fideszes, a Kossuth-nóta szélsőjobbos – sorolja a fiatal, rokonszenves
egyetemista. Jóhiszeműen próbál tájékozódni, lehetőleg minden
szélsőségtől, párttól, politikai elkötelezettségtől függetlennek
tudni magát. Örülök, hogy dögfáradt vagyok; se erőm, se kedvem ugrani.
Nekem, nemzedékemnek a magyar népzene nem ellenzéki volt, még csak nem is szimbólum, hanem a szabadság,
a biztonság, maga a megtalált önazonosság abban az eszement korban.
Most köznevetség tárgya vagy pártembléma. Házi rezervátumomban őrzöm,
nyilvános vállalásával nem provokálok.
Az underclassnak nincs
kultúrája. Sem saját teremtett, sem áthagyományozódott kultúrája.
Amit örökölt, örökölhetett volna, elvesztette, megtagadta. A tömegmédia
ideig-óráig lefoglalja, a maradék értelmezői közösség, amely még fogékony
lehetne a klasszikus európai értékrend szerinti kultúrára, szemünk
láttára esik szét.
* * *
A rendszerváltozás
óta, de úgy sejtem, Bibó, Németh László óta eleddig érdemben talán csak
Bogár Zoltán kísérelt meg (neki sikerült) új társadalomértelmezést
megfogalmazni. Ahogy Bogár Zoltán újraértelmezi a Nyugat történetét,
kezdetétől napjainkig, egészen lehangol, miközben óvakodva, kelletlenkedve
igazat adok neki: amit fejlődésnek hiszünk, nem más, mint a tőke gátlástalan
benyomulása a társadalomba – minden kötelezettségtől mentesen
folyamatosan kifosztja azt, szétroncsolja teljes szociokulturális
szövetrendszerét, legutoljára a családi mélygazdaságot. Kiszivattyúzza,
amit ki lehet; globális latrina, társadalmi meddőhányó, roncs- és
törmeléktársadalom marad utána. A modern állam alakoskodva söpröget,
börtönbe zárja a deviáns, használhatatlan, fölöslegessé vált, veszélyesnek
minősülő emberfölösleget, a „szegényeket” (Loic Wacquant), akiket
bűnözőknek nevez, hogy fölmentsen minket, jobb módban élőket a lelkiismeret
meg a felelősség szégyenletes terhe alól.
* * *
Tódor könyve azt mondja,
áldozatot kell hozni (nem pénzre gondol, minimális figyelemre, odafordulásra),
értük, az áldozatokért, megállítani, nem engedni tovább a zuhanást.
A jobblétben élők azonban jobban bíznak a gondviselő ostromzár (H.
Böll) védelmében: ez legalább megvédi
őket, értékeiket, életminőségüket. Megelégelték, hogy a szegénység
magától is megterem, a jobb létért meg folyamatosan, állandóan munkálkodni
kell (nem fonják kolbászból). A magyarországi társadalom is a gondviselő
ostromzárat választotta, amikor egyértelműen és nyíltan választania
kellett: a 8 millió választójogúból 6,5 milliót nem érdekel és nem
is akarja érdekelni, mi van az ostromzáron túl. Az ostromzár csak annyira
legyen erős, hogy én ki ne hulljak.
Ha lehet, persze, nem
akarok áldozatot hozni, sőt: egyáltalán nem akarok több áldozatot
hozni – elég áldozatot hoztam már. Ezzel, gondolom, mások is így vannak.
És nyilván azok sem akarnak áldozatot hozni, akikkel – tetszik, nem tetszik
– megkérdezésük nélkül meghozatják a legfőbb áldozatot. Maguk az
áldozatok.
* * *
„A jelen gazdasági
helyzet számunkra sem kecsegtet semmi jóval. Miben bízhatnak, kiben
reménykedhetnek? A társadalom, megítélésem szerint, semmi kézzel
fogható megoldási alternatívával sem szolgál. Ami egyáltalán szóba
jöhetne és nem kerül pénzbe, az az emberi megértés, együttérzés, sokkal
nagyobb szolidaritás lehetne. Egy önzés nélküli világban. De hát a
miénk ilyen? Kiközösítjük, megbélyegezzük őket. Ezeket. Aztán meg
ítélkezünk, a teljes társadalmi apparátust működésbe hozva, fölöttük.
Egy öngyilkos társadalmi mechanizmus ez” – írja a kőgörgető Edit néni.
A mondat befejezésének óhaja Edit néni részéről nyilván csak illő
udvariassági formula – „melynek ideje volna már megálljt parancsolni”.
Ugyan!
PÉCSI GYÖRGYI
„Néznél, de csak azt látod, mit ő eléd varázsolt”
Varga Csaba: Jogfilozófia
az ezredfordulón. Minták, kényszerek –múltban, jelenben
Varga
Csaba Jogfilozófia az ezredfordulón
című vaskos (450 oldalas!) kötetéről aligha a Hitelben kell szakmai értékelést adni, és biztosan nem e
sorok írójának. Járatlanságom a jogfilozófiában lehetetlenné teszi,
hogy érdemben szóljak a tudós életművéről, annak eredményeiről, vitáiról.
Nem igazodom el a kötet hatalmas hivatkozási anyagában, s illetéktelenségem
tudatában emelek ki néhány – elsősorban nem a jogtudományra vonatkozó
– kérdést, amelyekkel előbb-utóbb kénytelenek leszünk szembenézni.
Varga Csaba többször hivatkozik
a „létező szocializmusra” és a „szocializmus marxizmusára”. Marx
szótára kétségtelenül mélyen él honfitársaink tudatában, s a tanain
alapuló különböző irányzatoknak fontos szerepe van a világ szellemi
életében. Más kérdés, menynyiben határozták meg a marxista eszmék
Magyarország (és a Szovjet Birodalom) népeinek a történelmét? A
nyakra-főre hangoztatott szólamok ugyanis lényegében nem befolyásolták
az önkényuralom hűbéri elven működő könyörtelen és önző vezetőit.
Mi indokolja, hogy a proletárdiktatúra elvi alapjáról soha el nem
mozduló – a felülről kiválasztás alapján működő – „rendszert” (akár
ironikusan) „szocializmusnak” nevezzük?
Nem abból fakad-e napjaink
politikai válsága, hogy elmulasztottunk szembenézni a minden törekvésükben
kudarcot vallott „reformkommunistáknak” azzal az – 1988-ban világos
és félre nem érhető, azóta kiürült – tételével, miszerint az „önkényuralmi
szocializmus” átváltoztatható „demokratikus szocializmussá”?
És ehhez nem kell a szocializmus fogalmát tartalommal megtölteni,
elég engedélyezni több – azonos elvi alapon álló – pártot. (Az SZDSZ
marxista–maoista gyökereiről aligha lehetett valakinek kétsége.)
Nem az alapvető kérdések hamis közege magyarázza-e a közvélemény
téveszméinek mély beágyazottságát? Beleértve a minden oldalról érzékelt
erkölcsi válságot? Ha a társadalmi-gazdasági föltételezések elvileg
is megvalósíthatatlannak bizonyultak, mihez ragaszkodnak a „szocializmus”
hívei? Tapasztalatunk csak a „pártállam” kiváltságrendszeréről, a
hiánygazdaság „áldásairól”, a külföldi kölcsönök (befektetések
nélküli) föléléséről és a marxista joggyakorlat működéséről van.
(Számos – gondosan kimunkált – ítéletet hajtottak végre, amit – utólag
– a marxista „jogtudósok” is törvénytelennek minősítettek.)
„A marxizmus eszménye
egy tudományos, tehát törvényszerűségek fölismerésére és megfogalmazására
épített társadalomkép volt” – írja Varga Csaba. Szerinte az elmélet
az összefüggések, szabályszerűségek, a logika, a dialektika törvényeinek
megfelelő „valóság”-ra, illetve annak a tudatbeli tükröződésére
épült. (Ebben a „nyelv, fogalomvilág – szintén valóságdarabok”.)
Csakhogy a „modelleket” használó társadalomtudomány sem indulhat
ki utópiákból és előítéletekből, amire a marxizmus egész rendszere
fölépült. Marx tételeitől eltérően működtek az által föltételezett
„osztályharc” eredményeként kialakult – egymást váltó – társadalmi
„rendszerek”, a leírt fejlődés jövőképe pedig tévesnek bizonyult.
A „valóságot” jelentő – gyakran emlegetett – „tényeket” alaposabb
vizsgálatok nem igazolták. A szerző egy szóval sem utal arra a sokszor
kifejtett képtelenségre, ahogyan a „proletárdiktatúra” irányítói
a „demokrácia” elvét értelmezték; arra a szakadékra, ami az önkényuralom
mindennapi gyakorlatát elválasztotta a társadalomelméleti fogalomtár
(„szabadság”, „nép”, „választás”, „forradalom-ellenforradalom”,
„tervgazdaság”, „társadalmi tulajdon” és így tovább) eredeti jelentésétől.
Kívül marad gondolatkörén, hogy az adott rendszer az „igazságot” a törvényhozásban
(és a bírói gyakorlatban) nyíltan alárendelte az (önkényesen értelmezett)
„osztályérdeknek”. Pedig a szerző korábbi és jelenlegi fölfogása
közti ellentmondás áthidalhatatlan, az egykori „törvényszerűségeket”
azóta maga is vitatja, s a „fogalomvilágot” sem használja. Lehet,
hogy állításának megfelelően a marxizmus „mindent elfedő égisze
alatt a megközelítések és nézetek sokszínűsége” fejlődött ki”
(306), és nem érvényesült a „pluralizálhatóságnak” a párthatározattal
kimondott tilalma. De – ahogy itt olvassuk – a marxizmus minden „modern”
eszmerendszertől elszigetelődött, és „minden alapozó és társtudományi
belátástól, megsejtéstől reménytelen távolságra került” (307).
A marxizmusra hivatkozó
időszak megszépítésének „bűvészmutatványa” nem sikerülhetett.
Már csak azért sem, mert a XX. század közepén a Heidegger utáni filozófia
és a Karl R. Popper nyomán kibontakozó szociológia jó néhány irányzata
már fölvetette azokat az alapvetően új kérdéseket, amelyekkel a Magyarországon
élők közül kevesen találkozhattak. Varga Csaba maga írja, hogy a
Marx utáni eszmék elmulasztott vitáit nem lehet megkerülni, mégis
nagy teret szentel annak, hogy saját szakmájában a marxista keretekben
elért elméleti eredményeket hangsúlyozza. Szerinte a „magyar jogelmélet
a tudományosság belső igényeit, saját logikáját (persze: a lehetőségek
körén belül) rendkívül komolyan vette”. Ám az elismerés előfeltétele
az volt, hogy a tudományterület művelője tartózkodjon „a különféle
(politikai, ideológiai) excesszusoktól…” (túlkapásoktól –
300–301). Vagyis vigyázzon rá, hogy a kijelölt körön belül maradjon. A
kívülálló nem tudhatja, ezzel a korlátozással a marxista jogelmélet
mennyiben járulhatott hozzá az emberi jogok sokoldalú megközelítéséhez
a részterületek (normatívizmus, jogi szociologizmus, komparativizmus,
axiologizmus, természetjog stb.) kidolgozásával (300). Legföljebb
a „nyugati visszajelzésekből” kiolvasható igazolással kapcsolatban
lehetnek kétségei, mert milyen értékeket hozhatott létre az az elmélet,
amelynek kidolgozói vállalták, hogy tilalmakkal kijelölt határok
között vizsgálódnak? A marxista szólamokat használó hatalom gondosan
ellenőrzött keretek között tartotta a könyv- és folyóiratkiadást, a
nyilvánosság minden médiáját, így „sokszínű nézet”, „pluralizmus”
csak az alaptételek meg nem kérdőjelezésén belül volt engedélyezett.
Ennek súlyos következményein mit sem változtat, hogy a „tiltott” szellemi
áramlatok (a XX. század kommunikációs eszközei révén) lassan mégis
átszivárogtak, és sokakat megérintettek. A tájékoztatást – és a tájékozódást
– már nem lehetett a történelemben jól bevált régi módszerekkel (cenzúra,
betiltás) teljesen ellenőrzés alatt tartani. Titokban hallgattuk a
Szabad Európa Rádiót, hozzájutottunk – itthon is – „elhajló” nézetekhez;
a közvélemény jórészét mégis sikerült hamis elképzelések világába
zárni. A marxista iskola ugyanis arra nevel, hogy a „valóság” tényeit
az elmélet előítéleteivel fogjuk föl, s mindazt, ami ennek nem felel
meg, „ellenséges” tévedésnek minősítsük. A forrásfeltáró, könyvtárazó,
pontos jegyzetekre alapozott kutatómunka magatartáseszménye
(amelyre a szerző hivatkozik) ettől függetlenül a társadalomtudományi
kutatás egyetlen eredményes módszere.
Ahogy e kötet visszatekintései
is mutatják, szellemi életünk múltja számos csapdát állított az elé,
aki függetlenségre törekedett – illetve törekszik. Varga Csaba
nyilván saját szabadságának önmegvalósítási lehetőségeit kereste
abban a közös rabságban, amelyben – sokunkhoz hasonlóan – ő is csak
(szép szavával) „hitvesével” oszthatta meg eltitkolt gondolatait,
elhallgatott kérdéseit. A jogelmélet tudós kutatója mégis mentségeket
keres a körülményekre s azok szerepére, akikkel együttműködött.
(Aki nem ezt tette, megélhetése érdekében fizikai munkára kényszerült,
mint – másokkal együtt – Hamvas Béla.) Amit valaha gondoltunk, saját
tudatunkból nem törölhető ki, legföljebb megjelent munkáinkról lehet
rossz véleményünk. Az önkényuralmi rendszerek jellegzetessége,
hogy a kiszolgáltatottak hálásak annak, aki – viszonylag – kedvezőbb
körülményeket biztosított nekik. (A náci és kommunista táborok
irodalmában gyakran találkozunk ezzel.) Varga Csaba saját főnökeit
a lehetséges „jó”, Acél Györgyöt a „rossz” megtestesítőjeként említi.
(Mások az utóbbitól nyert kedvezmények miatt több-kevesebb hálával
emlékeznek rá, nekem nem volt vele kapcsolatom.) Ettől persze az a
szervezett, amelyben az egyikünkkel-másikunkkal jóindulattal viselkedők
vezető szerepet vittek, nem lett jobb, csak a kedvezményezettek (és a
megtűrtek) élveztek bizonyos védettséget, kaptak behatárolt lehetőségeket.
A tiltottaknak az üldözöttség mártíromsága jutott, de a kiválasztás
zárt gyakorlata miatt a hírhedt három „T” táborába sem mindenki tartozott
bele. Sokakat ítéltek arra (az arányok magától értetődően nem ismerhetők),
hogy észrevétlenül maradjanak sikertelenek, hogy be se kerüljenek
abba a körbe, ahol a szellemi alkotótevékenységet végezhetnek. A
kitörés útját (pártfogókon kívül) határozott – ámbár hallgatólagos
– feltételek határozták meg: a KISZ- és párttagság, nem ritkán pedig a
titkosszolgálati szerepvállalás. A zsarnokság módszereivel ez is
változott, de szelleme máig él, s változatlanul meg akarja mondani
azt is, „ki voltál”, ahogy Illyés Gyula ezt már 1950-ben megfogalmazta.
„Nyilvánvaló, hogy társadalomtudományunknak
mindenkor nyitottnak kell lennie a befogadásra, egyszersmind saját
kritikai álláspontjának elfogadására” (380). Ezt hiányolom, amikor
a következőket olvasom: „A jog szocialista nihilizálására a magyar
válasz a jognak hasonlóan romboló fetisizálása lett” (386). Ha
ugyanis a jogot „nihilizálták”, a marxista jog elmélete nem lehet
eredményes. A sürgetett – és még el sem kezdett – viták szükségességével
egyetértek, mert valóban „illenék már rájönnünk arra, hogy a gondolkodói
restség és önállótlanság aligha alkalmas út a boldoguláshoz” (389).
A fél évszázados szellemi önkényuralom kiürítette a „köz” fogalmát,
a történelemről alkotott „hivatalos” nézetek összezavarták a
nemzeti érdek és minden hagyományos érték fölfogásának a képességét.
Ezért a közvéleményt mély bizonytalanságérzés hatja át, amit gyakran
erőszakos nézetek lepleznek. „Mennyire univerzalizálhatók egyáltalán
az elvek? Mennyire kezelhetők abszolút módon, kategorikus módon
felfogott kategóriaként?” – kérdezi a jogfilozófus, s a kiegyensúlyozott
igazságszolgáltatás „művészetét” félti – most (no-ha magunkkal hoztuk)
– a türelmetlenségtől, a kizárólagosságtól, az egyoldalúságtól
(334–335). Szerinte „szellemi világunk minden ízében kibogozhatatlanul,
sőt elemi részeiben is szétválaszthatatlanul kétfajta ösztönzés
folytonos egymásra hatásából tevődik össze”. Egyik tényezője a
gyakorlati tapasztalatból kiinduló életbölcsesség, másik a fogalmi
ismeret. A megismertek egy része megfogható és bizonyítható (véli
egyes posztmodern gondolkodókkal ellentétben), a másik csupán a személyes,
az érzelmi világban és képzeletben alakul ki. Ez gyakran olyan, mintha
az előbbiből következne, illetve vissza is hat arra. A tudomány a
matematikától eltanult „axiomatizmus eszménye” és az „igazolás logikája
szerint” épül föl. A felvilágosodás hatására a haladás elve az „ésszerűség”
diadalmenetével fonódott össze. Ám tudatára kell ébrednünk, hogy
a jog többé nem szentség, hanem a társadalomban érvényesített játékszabályok”
gyűjteménye (221–222). Akkor is, ha a ’68-as baloldali lázadás óta ellentét
van a szólásszabadság és más emberi jogok között, erősen érvényesül
az emberi magatartásnak a hagyományos erkölcs megtagadásából fakadó
(önkényes föltételezésekre épített) megítélése. A radikális baloldal
(követve az önkényuralom gyakorlatát) dogmaként érvényesíti saját
előítéleteit, s közben az elvek szabadságára hivatkozik. Tagadja
a történetiséget, de olyan múltbeli viszonyokra (elnyomásra, üldözésre)
hivatkozik, amelynek jelenbéli feltételei nem léteznek többé. (Visszaállításuk
elképzelhetetlen.) Varga Csaba újabb művek alapján mutat rá e gondolatmenet
mély csökönyösségére, antiintellektualizmusára, intoleranciájára,
a voltaképpeni liberális elveket tagadó szellemére (233). Korunk
fő kérdésének látja a technológiai fejlődés sikerétől elvakult
embert, aki nem „érzékeli immár az általa önmaga körül konstruált
(megalkotott) világnak éppen magára az emberre leselkedő veszélyeit.
Tudományosan alátámasztottnak vélt utópizmusok uralják hát szellemi
életünket…” (239).
(A nemzetközi terrorizmus,
aminek alapjait a marxista gyökerű „felszabadítási elmélet” és az
önmagukat baloldali-radikálisnak nevező „forradalmi” mozgalmak
szovjet támogatása tett világméretűvé, mára jogelméleti kérdéssé
is vált: Nagy-Britannia baloldali miniszterelnöke saját feleségével
került szembe, mert az egyéni szabadságjogok új meghatározása – bizonyos
korlátozása – nélkül aligha lehet a merénylők gyilkos, megfélemlítő
szándékával szemben az egyént védő közbiztonságot ismét megteremteni.)
A magyar olvasó akár a
rossz (végrehajthatatlan) törvények sokaságára, akár az ijesztő mértékű
jogbizonytalanságra, akár az igazságérzetünket fölháborító bírói
ítéletekre gondol, nem a jogfilozófia szakmai kérdéseire figyel.
Az elmélet és gyakorlat közti szakadék persze más (természet)tudományokra
is vonatkozik. Hová jutottunk, kérdezi a szerző, mi van körülöttünk:
„Megvalósulatlanul megvalósult
vagy megvalósultan megvalósulatlan jogállam?” (TTE kiemelése,
a kötetben fejezetcím.) Varga Csaba széleskörű tapasztalata és elméleti
jártassága alapján napjainkon töprengve élesen fogalmaz: „Mi az értéke
egy olyan alkotmányosságnak és demokratizmusnak, jogállamiságnak”,
amit erkölcstelen ügyeskedésre lehet fölhasználni? „Hová vezet egy
olyan jogi eszmény, mely önmagát fosztja meg évezredes fundamentumától,
a jogrendet pusztán eljárási játéklehetőségekre szegényíti” és
az erőszakosság befolyása alatt áll (346). „Kinek a jogát védjük voltaképpen,
ha felvilágosult buzgalmunkban áldozatnak a bűnözővel, rendvédőnek
a jogsértővel, büntetésvégrehajtónak a börtöntöltelékkel szembeni
küzdelmét egy sportmérkőzés tetszőleges szerepei játszásának álszent
pártatlanságával szemléljük?” (347). A kérdésre valamivel később
így tér vissza: „Gondoljuk csak végig: ha a jogállamiság eszménye
központi elemeként őrzi a szabályozással, avagy az elvektől irányított
bírói döntéssel történő rendteremtést, mely egyként köt kormányzót
és kormányzottat” – miként lehet válaszolni „az új technológiák és
világgazdasági trendek nyomán” formálódó kérdésekre? Ideértve a
médiahatalom és sajtószabadság, a „szabad piac” és a szak-szervezetek
érdekérvényesítése közti – szabályozatlan (az öntörvényű) – viszonyt
(365). A szerző szerint a hatvanas évek derekától szembekerült egymással
a „közügy” („közjó”, „közérdek”, „közbiztonság”, „közegészség”) két
évszázados fölfogása az egyén jogosultságaival. Nem érvényesül a
katolikus egyház tanítása arról, hogy „világi intézményeinknek
(1) a személy méltóságának elismerésére kell épülnie; következésképpen
(2) vívmányaink nem is önmagukban hordozzák értéküket: a demokrácia
is csupán a benne megvalósuló értékek folytán értékes; (3) e méltóság
pedig – szinte elidegeníthetetlenül – felelősséget feltételez:
jogok és kötelességek egységét” (367).
Ezekért a messze vezető
fölismerésekért érdemes ezt a gondolatgazdag – kissé túlburjánzóan
gazdag – kötetet elolvasni. Elfogultan, a szakmai eredményeket mellőzve
arra a tanulságra juthatunk, hogy Illyés Gyula híres mondata a zsarnokságról
félelmetes érvényességű. Hiába áltatom magam azzal, hogy én – mert
nem akartam – nem voltam „szem a láncban”, hogy nekem nem jelzett „pisszt”
az ujj; hogy az erőszak nem hatolt be a képzeletembe. Azoknak, akik átélték
a kort, minden önáltatás nélkül, önkínzó őszinteséggel kellene fölidézniük
emlékeiket, hogy választ találhassunk a „posztmodern” világ égető
kérdéseire. Ennek alapvető nehézsége, hogy a saját életünk, munkánk,
elért eredményeink részei annak, ami megtörtént velünk, s aminek következményei
olyanná teszik világunkat, amilyen.
TAXNER TÓTH ERNŐ
Tudománytól a politikáig
Ablonczy Balázs: Teleki
Pál
Teleki
Pál bizonyos értelemben hálás téma a történészek számára. A két világháború
közötti magyar elit egyik meghatározó és színes egyénisége volt, akinek
munkássága már kortársai részéről is erőteljes reakciókat váltott
ki, s még inkább elmondható ez az utókorról. Sokoldalú közéleti tevékenysége
alapján beszélhetünk a tudós, nevelő, intézményszervező, iskolateremtő,
kormánypolitikus, külpolitikus és gondolkodó Telekiről. Ugyanakkor
tagadhatatlan, hogy az iránta megnyilvánuló felfokozott érdeklődés
döntően második miniszterelnökségének köszönhető. A közvélemény
jelentős része ma is ügy véli, hogy Teleki Pál korai és tragikus halála
nélkül Magyarország második világháború alatti története – legalábbis
részben – más irányt vett volna, és az általa képviselt politikával a
háború végére bekövetkező súlyos vereség és összeomlás, valamint
azok következményei elkerülhetőek lett volna.
A szerző a már bizonyos
előzményekre visszatekintő politikai biográfiaírás hagyományait
követte. Időrendben haladt végig főhőse életének fontosabb állomásain,
s bár érthetően hangsúlyosabb lett az életpálya – időben viszonylag
rövid – politikusi szakaszainak tárgyalása, de szerencsére terjedelmi
téren az arányok nem tolódtak el egyoldalúan az utóbbi javára. A kötete
kapcsán óhatatlanul kínálkozik az összevetés Romsics Ignácnak a
kor másik emblematikus konzervatív államférfiújáról készített
életrajzával. Telekiről – Bethlenhez viszonyítva – jóval szélesebb,
gazdagabb, informatívabb és részben hozzáférhetőbb forrásanyag maradt
fenn, ami tág teret nyújtott Ablonczy Balázsnak arra, hogy nagy mélységben,
rendkívül részletesen tudja rekonstruálni a tragikus sorsú miniszterelnök
életútját, annak minden fontosabb területét. Mindez más oldalról
meg is nehezítette feladatát. Hatalmas méretű forrásfeltáró és
anyaggyűjtő munkát kellett végeznie, ráadásul gyakran eléggé eltérő
terrénumokon, hiszen Telekinél a politika világához való kötődés
távolról sem bizonyult olyan dominánsnak, mint Bethlen esetében. Ezt
a feladatot csak részben könnyítette meg, hogy tevékenységének egyes
területeiről már születtek részfeldolgozások és főleg a politikatörténeti
fejezeteknél viszonylag széles történeti szakirodalomra támaszkodhatott.
A szerző igyekezett elfogultságoktól
és előítéletektől mentesen közelíteni témájához, s munkája során
higgadt, tárgyilagos szemléletmódot érvényesíteni. A távolságtartás
persze még nem jelenti azt, hogy hiányozna belőle bizonyos fokú empátia
főhőse iránt, arra azonban törekedett, hogy könyvében az ábrázolás
és elemzés domináljon az értékítéletek, különösen az öszszegző és
általánosító értékítéletek helyett. Erre annál nagyabb szükség
volt mivel Teleki tevékenysége, nézetei napjainkig számos vitát
és indulatot gerjesztenek, pozitív és negatív értelemben egyaránt.
A szerző szerencsére nem kerüli meg ezeket a vitás területeket és
minden esetben az árnyalt, differenciált megközelítésre törekszik.
Az 1920-as évek meghatározó
politikusának Bethlen István tekinthető, aki egyebek mellett azzal
ért el kiemelkedő politikai sikereket, hogy kiváló taktikai érzékét
kamatoztatva nagy jártasságot és tehetséget mutatott a parlamenti
és pártpolitikai küzdelmek terén, biztos kézzel irányította az állami
adminisztrációt. Az 1930-as évek Magyarországán azonban, melynek közhangulatát
egyre jobban a hagyományos pártpolitizálásból való kiábrándultság
uralta, a sikerhez már másfajta politikusi erények is kellettek. Teleki
– bevallottan – meglehetősen bizonytalanul mozgott azokon a terepeken,
melyek Bethlen fő erősségei voltak. Ellenben felismerte azt, hogy a
politika csak akkor lehet hatékony, ha új utakat keresve, szélesebb
tömegekhez tud eljutni. A nemzetnevelés, a közvéleményformálás
szempontjából kiemelt jelentőséget tulajdonított a különböző társadalmi
egyesületek, szervezetek munkájának. A politikai tevékenység
ilyen tág értelmezése egyébként is közelebb állt egyéniségéhez. A
szerző többször hangsúlyozza, hogy tudósi-tanári alkata második miniszterelnöksége
idején is rendre kiütközött.
A fenti párhuzamnál maradva
a két államférfi a konzervativizmus két – egymástól számos ponton
eltérő – ágát képviselte. Igaz, mindketten rendszeresen hangoztatták
a hagyományok megőrzésének, a fokozatos fejlődésnek a fontosságát,
és fenntartással viseltettek a nyugati tömegdemokráciák iránt. De
Bethlen élete végéig ragaszkodott a parlamentarizmus hagyományos,
pártokra épülő formáihoz. A dualista Magyarország szellemiségén
szocializálódva, konzervativizmusa nem nélkülözött bizonyos liberális
vonásokat sem. Telekit viszont egyértelmű és hangsúlyozott antiliberalizmus,
valamint a keresztény szellemiségnek mint társadalomösszetartó
erőnek a vállalása jellemezte. Ez az antiliberalizmus az autoriter
rendszerek és egyfajta keresztény szellemiséggel átitatott államkorporativizmus
iránti fogékonysággal, valamint következetes antiszemitizmussal
társult. Ablonczy Balázs számos forrással bizonyítja, hogy Teleki
belső meggyőződésből állt ki a korszak számos zsidóellenes intézkedése
mellett, és az első, valamint a második zsidótörvény megszületése
sokkal inkább a belső hazai politikai erőviszonyokra, semmint valamiféle
erőteljes német nyomásra vezethető vissza. Mellesleg érdemes lenne
megvizsgálni, hogy rá és számos hazai kortársára miért a portugáliai
Salazar-rendszer hatott különösen termékenyítőleg. A jóval közelebbi
osztrák példa, az 1934-től fennálló ún. hivatásrendi alkotmány iránt
jóval kisebb érdeklődést lehetett tapasztani.
A monográfia újabb adalékokkal
erősíti meg, hogy ideje lenne leszámolni az olyan, időnként manapság
is felbukkanó közhelyszerű megfogalmazásokkal, miszerint az arisztokrácia
és a nagytőke alkotta a Horthy-korszak két uralkodó osztályát. A politikai
hatalom birtoklásának kérdése ennél jóval összetettebb probléma,
és az arisztokrácia, bár egyike volt a két világháború közötti időszak
befolyásos elitcsoportjainak, korántsem volt olyan mindenható,
mint amilyennek egyes korábbi munkák látták. Bethlen a főúri réteget
még a politikai és közélet egyik lényeges, bár nem kizárólagos alappillérének
tartotta. 1931. évi, a Nemzeti Kaszinó Széchenyi-lakomáján elhangzott
beszédében az arisztokrácia térvesztését fontos és sajnálatos jelenségként
konstatálta. Tőle eltérően Telekinél világos eltávolodás érzékelhető.
Pályája kezdetben még jól illeszkedett a század eleji arisztokrácia
világába. Az 1920-as években aztán magatartásában, viselkedésében,
kapcsolataiban elindult az értelmiségivé válás útján. Ettől kezdve
mágnás tudata csak elvétve, kiélezett szituációkban került a felszínre,
mint például a Táj és Népkutató Központ 1938. novemberi bezárásakor.
Második kormányfősége jót mutatja, hogy bizalmasai, közeli munkatársai
inkább szakemberekből, értelmiségiekből kerültek ki. Egy radikális
földreform elfogadása persze távol állott tőle, amiben a hagyományokhoz
való kötődése éppúgy szerepet játszhatott, mint bizonyos közgazdasági
megfontolások. A szerző joggal mutat rá, hogy a két politikus eltérő
habitusa, nézetei, személyes kapcsolatai következtében viszonyuk
távolról sem volt olyan szoros és közeli, mint ahogy azt a történeti
publicisztika időnként felté-telezi.
Ablonczy Balázs számos
további, a köztudatban többé-kevésbé máig ható sztereotípiát próbál
eloszlatni, differenciáltan bemutatni. Teleki 1939–1941 között,
kormányfőként valóban Magyarország külpolitikai mozgásszabadságának
megőrzésére törekedett, óvatosan kerülve, hogy bármelyik nagyhatalommal
nyílt konfliktusba keveredjen. Az erdélyi területek visszaszerzésére
tett erőfeszítései között azonban egy Romániával való, kétes kimenetelű
és vélhetően súlyos áldozatokkal járó katonai konfliktus lehetőségét
is hajlandó volt felvállalni. Miközben fenntartásokkal kezelte a
hazai közvélemény felfokozott revíziós várakozásait, efféle
túlzó vágyaktól ő maga sem volt mentes. Politikája – úgy tűnik – kikerülhetetlenül
magában hordozta a kudarc lehetőségét. A revíziós sikerekkel kombinált
kívülmaradás elve 1941 tavaszán végképp összeegyeztethetetlennek
bizonyult azáltal, hogy Hitler bizonyos területek fejében a magyar
haderő bekapcsolódását követelte a Jugoszlávia elleni háborúba.
Végeredményben ez a számára feloldhatatlannak bizonyuló dilemma
vezetett el öngyilkosságához. A szerző többféle megközelítésben
ugyan, de megerősíti a történetírásban uralkodó hagyományos álláspontot,
s lényegében elveti a publicisztikában időről időre felbukkanó
gyilkosság teóriát.
Egy közösség saját múltjához
való viszonyát többnyire a jelenből kiindulva próbálja meghatározni.
Előzményeket, gyökereket, tanulságokat keres, azaz bizonyos értékrend/értékrendek
szerint szelektál. Ez a szelekció óhatatlanul hajlamos az egyszerűsítésre,
az egyoldalú közelítésekre, a közelmúlt szereplőit tisztán jónak
és rossznak, teljes egészében vállalható vagy elvetendő, elítélendő
tradíciónak látni. A monográfia ennek az igénynek – szerencsére –
nem kíván megfelelni, s egyik legnagyobb erénye éppen az, hogy árnyaltságában,
összetettségében képes megragadni a két világháború közötti Magyarország
egyik kiemelkedő közéleti személyiségének, politikusának életét.
PÜSKI LEVENTE