ROTT JÓZSEF
Októberi sikoly
Nyirkos bükklevelek hullottak az arcunkba a ködből. A vaskos fatörzsek mintha a hegytetőre tartanának, mi meg a csomagokkal megrakva vártuk a taxit. Fáztam, s mint annyiszor kurta kamaszkorom során, csak sajgó sejtésem volt a történésekről. Menekülésnek tűnt a távolsági busszal megtett út, vagy üldözők híján inkább vesszőfutásnak. A sors által mellénk rendelt utasok szürkék voltak és kedvetlenek. A konoksággal keveredő elkeseredés mégis belőlünk áradt, alkalmatlanná tett mindhármunkat a beszédre. A fürdőhelyre érve magunk maradtunk. Dermesztő volt a csönd.
– Az a fontos Irma, hogy ne utáld magad! – mondta apa, cigaretta után kutatva a zsebében.
Lakatlan nyaralók és leeresztett vizű medencék mellett baktattunk el. Az alábucskázó levelek megültek a járdákon, kerítéseken. A kemping gondnoka, kopasz, fontoskodó kis ember, aláíratta apával a szabályzatot. Átadta a tizenkilences faház kulcsát. Szőrös, húspárnás kézfeje türelmetlenségén látszott, alig várja, hogy viszszaülhessen a seszínű tévéképernyő elé.
A barakkok egymáshoz szorultak a dombhajlatban. Zúzott kő recsegett a talpunk alatt. A virágágyások köddel-dérrel gyötört krizantémjai a fejüket lógatták. Az egymástól távol eső, halovány lámpákra hagyatkoztunk.
Ébredéskor egy ér lüktetett az agyamban, valami ismerős, szaggatott dallamra. Időbe telt, mire rájöttem, sikoltozás megújuló hangjait hallom. A kialvatlanság kábulata súghatta azt is, hogy beszivárgott a köd az ablakrácsokon, holott száraz köhögésem máris magyarázattal szolgált: apa dohányozta át az éjszakát. Anya csöndesen sírdogált a talpalatnyi mosdóban.
– Ez jó! Könnyít rajtad – dicsérte apa.
Zörgettek. A gondnok topogott a lépcsőn. Mögötte, ebül szerzett szövetségesként, az áthatolhatatlannak tetsző, tejfehér köd terjengett. A nyitott ajtón keresztül, immár tisztán hallottam a sikoltozást.
– Még aludtak?! – A gondnok alig palástolta örömét. – Telefonhoz kéretik a mérnök kartársat!
– Menjen csak, jóember! – így apa. – Megvárom.
Tizennégy esztendős voltam, anyánál már valamivel magasabb. Valójában iskolában kellett volna lennem, és még csak magyarázattal sem szolgáltak a rendkívüli szünet okáról. Ahogy arról sem esett szó a családban, miért nem nyaranta szabadságolják apát. Biztosnak, mi több, elkerülhetetlennek csupán az tűnt, hogy szabad vagyok. A titokzatos telefonhívásokat követően ugyanis rendre kitört a haddelhadd.
Kisurrantam az ajtón.
Köd szitált, valaki vastag fürdőköpenyben a melegvizes medence felé csoszogott. Fejemre kaptam a csuklyát. A gondnok, akit, mi tagadás, már esküdt ellenségemnek tekintettem, akkor sem vett volna észre, ha történetesen nem apát tartja szemmel. Futó pillantás az irodára, ahol egy fejkendős takarítónő éppen rongyot tekert a felmosófára. Szinte hallottam keserves szuszogását. Apa megereszkedett felsőtesttel beszélt a fekete bakelitkagylóba, a gondnok arrébb tett valamit az asztalon, és le nem vette volna róla a tekintetét.
Tócsába léptem, elhagyatott újságosbódét kerültem meg. A trafikok mélye megereszkedett matracokat, úszógumikat őrzött. Minden poros, homályos kirakatban a magam bánatos képmását láttam. A szebb napokat megélt, kockaköves tér kihalt volt, akárcsak a kávézók terasza. Az asztalok, székek egymásra forgatva, öszszeláncolva várták a tavaszt.
Hangokra lettem figyelmes. Mintha a kerítés túloldalán elterülő medencéből fölszakadó pára lebegtetné felém, elmosódó, a kimondásukkor már lényegtelen szavak szitáltak. Ösvényre leltem, és máris a dombra kapaszkodó bükkök között voltam. Még néhány szökellés, és a ködön keresztül csak találgattam, merre lehet a kemping.
Rothadó avar szaga érződött. Lépésről lépésre ritkult a köd az öles törzsek között. Lekívánkozott rólam a kabát. Mire kimelegedve a gerincre értem, megláttam a napot. A meredeken zuhogó napsugarak ezüst tükrökké változtatták a gyérülő hársfák leveleit. A hegy túloldalán gyümölcsösökkel, kaszálókkal, szántókkal falu kezdődött. A nap beragyogta a cseréptetőket és a fehérre meszelt falakat. Egy közeli présháznál már megkopaszodtak a vénséges fák, ám az ágak almától sárgálltak. Szőlősorok következtek vérvörös, szélben reszkető levelekkel.
Alant a száraz aszfaltút, melyen egyetlen szekér haladt, a bokros patakmedret követte. Magát a települést legföljebb százötven-kétszáz ház alkotta, a deszkakapus pajták és istállók szilárdabbnak tetszettek, mint a gangos parasztházak. A mellékutcák mind-mind a katolikus templom felé tartottak. Kocsmát és boltot sejtettem még a kerekded téren. Semmi sem akadályozhatott meg, hogy nekilóduljak az ereszkedőnek.
A szekérút mind mélyebbre rágta magát az agyagos talajban. Leszűkült a látóterem. Egyébként is megtréfáltak a távolságok: fertályórája talpaltam, ám mintha egyre messzebbre kerültem volna a falutól. Letértem a tócsás útról. A nyálkás aljban halott fák ágai korhadtak. Könnyen átlátható volt a lombja vesztett erdő, mégis majdnem belebotlottam egy vadászzekés, kalapos férfiba. Féltérdre ereszkedve vizsgálódott, s intett anélkül, hogy felemelte volna a fejét.
– Őzbak – magyarázta, mintha régi ismerőse lennék. Hosszúkás, nyugodt arca volt. – Megnyűgözték.
– Nem értem.
– Nyűgöt vetettek neki – mutatott az avarba taposott vashurokra. – Az őznél jámborabb jószágot keveset találsz. Menne előre, egyetlen irányba.
Nem jött hang a torkomból.
– A továbbiakat kiolvashatod a nyomokból. Az orvvadász kikanyarította a hátsó combokat. A többit elvégezték a rókák, kőbor kutyák… Kiránduló vagy? Menj csak! Csúnya látvány.
Kiértem a faluvégi viskók közé. Mintha magának az útnak is sürgősebb lenne, nyílegyenesen haladt át a kerítetlen, gazzal fölvert udvarok között. Farakások és szemétkupacok követték egymást. Sárba lökött, hasadt fateknő. Egy ajtótlanul ásító viskóból kutya ugatott rám.
A kezemben lóbált kabáttal, futva érkeztem a térre. Ekkor gördült a megállóba a távolsági busz. Jegyet vettem a fürdőig, ám csak percek múltán, a jól ismert ködben lélegeztem föl.
Ködben botorkálva, napokkal később fejtettem meg a szűnni nem akaró sikolyok eredetét. Az erdőszélen zárkózott, mord házaspár tanyázott két szöszke, angyalian fürtös lánykával. Csapzott törölközőik folyvást a tornácon lógtak, rejtve tartottak ajtót, ablakot. A kisebbik lányka még éppen csak tipegett. Ehhez mérten meglepő hevességgel rontott ki az ajtón, hogy hosszú, idegtépő sikolyokat hallasson. Az anyja kérlelte, édességgel kecsegtette, aztán, a jöttömet látva, durván berángatta a házba. Mint szorítókötés alól a vér, átütött a falakon, mindent elöntött a lányka szaggatott panasza.
Kuncognom kellett. Micsoda fegyver! A kis fürtöst minél inkább büntetik, annál vadabbul visít.
Összeakadtam a boltban Oszival, köpcös osztálytársammal. Harmadmagunkkal már valóságos tumultust teremtettünk a pultnál.
– Mindig a legkisebbet küldik a boltba, igaz, Krampusz? – lelkendezett.
Kiderült, alig néhány kőhajításnyira van a nyaralójuk a kempingtől. Cigarettát vett az apjának. Mocskos mutatóujjával fölfeszegette a celofánt.
– Kérsz?… Gyere át a vadászházba! Szombat esténként banzáj van. Városi bulák! Elkapják a farkad, Krampusz, elhiheted!
Két évvel volt idősebb nálam. Humán gimnáziumból irányították át hozzánk, év közben. Boldog-boldogtalant Krampusznak szólított. Szórta a pénzt. Máskor kölcsönkért, és elorozta a gólyák tízóraiját. Életszagú volt minden megnyilvánulása.
– Farkalni akarsz? Tarts Oszival!
Kéményfüst vegyült a ködbe, hömpölygött a völgyben. Köhögtek a közelben, de nem láttam senkit. Azt hitte volna az ember, késő este van, valójában a kései ebédhez készültünk. Apáék úgy érezték, kötelességük a közösen eltöltött időt az épülésemre fordítani. Szóval tartottak, miközben az esti buli körül csapongtak a gondolataim.
Paradicsomlevest és húsos tésztát tettek elénk az étkezdében. Hodályszerű, sarkos építmény volt, szigorú asztalsorokkal, kényelmetlen székekkel. Mindössze tucatnyi terítéket láttunk a pult közelében, arrébb a lámpák sem égtek.
Az evőeszközök kocogása volt az egyetlen zaj. Anya ma nem kívánta a levest, a húsos tésztát viszont alaposan megfűszerezte, aztán eltolta magától. Kínos csend telepedett ránk. Apa bort töltött a poharakba.
– Vérré válik – mondta. Anya a könnyeit törölgette.
Mit tehettünk a könnyek ellen? Leszegett fejjel, derekasan tömtük magunkba az ételt. Apától vártam a megoldást. Megsüvegelték a gyárban az eredményei után, mégis önmagáért szerettük, a leleményességéért és kedélyéért. Mozgásban az élet, ez volt a jelszava. Lendületből vette az akadályokat. Száguldott a kocsival. Anya szörnyülködött, összekapta a térdét, nevetett. Leintett minket a rendőr. Mit akar tőlünk ez a szőrös tökű?, horkant föl apa, és máris kibuggyant belőlünk a nevetés. Hiába az egyenruha, a hivatalos szigor, tovább heherésztünk. Még néhány szó, és a rendőr is vigyorgott. Aztán nevetett. Apa kezet fogott vele, és hajtottunk tovább. Mit mondhatott neki?… Csak úgy egyenesen, ahogy a szájára szaladtak a szavak?
Egy találmánya kapcsán bevonták az útlevelét. És a jogosítványát, mert ámokfutásba kezdett. Egy csapásra megváltozott minden. Anya elvetélt a kishúgommal. Szemétre dobták a magzatom, fakadt ki apa. Az életünket… Mennyit látott a világ a fájdalmából? Kit nem nyomasztott akkoriban hasonló kín, veszteség? Anya haza akart költözni, falura. Irma drágám, falun előbb a viszonyok változnak meg, csak utána az emberek! Maradunk. Kieszközöljük a változást. Ehelyett anya kapott idegösszeroppanást.
– Meghívott egy osztálytársam a nyaralójukba! – Menj csak – mondta apa.
– Egyétek meg a süteményem. – Eredj!
Egyetlen pityókos, rosszul öltözött pár kerengett a Vadászház parkettjén. „Felnőtt fejjel kártyavárat építettem…” – szólt a dal, és a nyúlánk, göndör hajú férfi minduntalan elvétette a lépést. Szíve hölgye, ahogy a hirdetés mondaná, teltkarcsú, életvidám nő, tűsarkú cipőben lavírozott a karján, és a vétések során boldogan gurgulázott. A szintetizátort nyaggató zenész alighanem akkor is szenvtelen marad, ha az orra előtt buknak a parkettre. „…Vasbetonból lesznek majd a jolijokerek.” Nem volt kedvem röhögni.
– Micsoda égés!
– Krampusz, szépöcsém! Nyakald a kólát! Engedd lefelé tág gigádon! – hadarta Oszi, és izzadó tenyerével körbetapogatott az asztalon. – Lesz bor is! Nyaranta…! Megjöttek Bránerék!
A táncosok összeölelkeztek, mi meg kinyomultunk a nyálkás estébe. Bráner bort húzott elő a széldzsekije alól. Kézről kézre járt az üveg. Zerge, a társa csúnyán húzta a lábát. Valami autóbalesetről beszélt, amit csak a nővérével élt túl a családból. Csúnyán dadogott, s mintha ragályként terjedne, neki is izzadt a tenyere. A bor savanyú volt. Felzaklatta a gyomrom. Még néhány lépés a kátyús úton, és én is megvadulva hadonásztam.
A csattanás!, kajkolta Zerge, mert valami okból képtelen volt befogni a száját. Mint egy oltári pofon! Beszorultam az ülések közé. Bizony, Oszi! Alám csavarodott a kezem, a lábam meg az arcom előtt. He…! Szétpukkant az öregem feje, elhiheted!
Most Bráner kezdte rá, hogy neki bor kell. Megrázta az üres üveget. Bor, makogta, bor, bor, bor. Félrevontam Oszit a sarkon.
– A cimboráid…
– Bemártottak, Krampusz! Elhiheted! Zerge belökött a könyökével egy léckaput.
Az elvadult kert már benőtte a járdát. Fenyőágak csaptak az arcunkba. Bráner nekiesett egy gipsztörpének, és belehempergett a sárba. Csá, kishaver! Elgáncsoltál!
A dohos, fűtetlen hallban voltunk. Csak sejtettem a bútorok körvonalát. Ajtó nyílt a szemközti falon, ránk kapcsolták a lámpát. Megfagyott bennem a vér. Egy tolószékes nő gördült elénk. Bozontos szemöldök uralta az arcát. Rusnya hangon átkozódott.
Zerge zokogva elébe vetette magát, és tűrte a pofonjait. Bráner, mintha rítus része lenne, ordítva követelte a maga ütlegeit. A nő hamar kiadta mérgét, s mire Oszival letérdeltünk, Zergére roskadva zokogott.
Nyomasztó hangulatban bandukoltam hazafelé. Mintha éjnek évadja volna… Apáék, egymásba karolva, ekkor indultak sétára, s én máris a holnapi macskajajt éreztem, ami meglehet, máig tart. A tornácról figyeltem, ahogy elmosódó kettősük végleg elenyészik a ködben.
Mit mondhatnék még?
Másnap felszállt a köd, mégsem változott meg a hangulatunk. A fürtös kislány berekedt, s többé nem hallottam szaggatott sikolyát. A hazautazásunkat követően nem sokkal apáék elváltak, én meg kollégiumba kerültem.
Ha válságba kerül az életem, azóta is ugyanabban a
ködben bolyongok hasztalan, noha leginkább sikoltozni szeretnék.
Méhes Károly
Korrepetálás
Az anyja kiabálni kezdett, azzal indokolta, hogy tehetetlennek érzi magát, vagyis nem tud mást tenni, mint hogy kiabál. Lusta, pimasz és hazudozik, panaszolta, ez nem is az én fiam, hová lett az én Bandikám. Ilyenkor elővonta zsebkendőjét, rázott rajta egyet, hogy szétterüljön nagy, hivalkodó fehérségével a levegőben, majd a kendőcske sarkát a szeme sarkához dörzsölgette.
Nagymami elégelte meg a melodramatikus jeleneteket. Az aranyos kis Bandika nincs többé, szívem, a nagy lakli Bandikához te pedig kevés vagy. De majd a Malvin.
Malvin a nagymami osztálytársa volt a zárdaiskolában, tanárnő lett belőle, és az a különleges tulajdonsága volt, hogy minden tudományhoz értett. Matematika, fizika? Természetesen Malvin néni.
Történelem? Malvin. Biológia? Az is Malvin. Német, netán angol? Malvin perfekt, majd ráncba szedi.
A muzsikus lelkeddel, szívecském, sopánkodott nagymami a lánya kezét simogatva, azt a szent kezet, ami a vonót húzza a hegedűn. Még mondják, hogy a gyereknevelés művészet, jó vicc, rabszolgahajcsárságból áll az egész, neked ez nem megy, te nem ilyen vagy… Egyedül hagyott az a… Neked más küldetésed van, nemesebb, Felfogadjuk Malvint.
A következő hétfőn Sántha Malvin ott állt az iskolakapuval szemben, lila posztókalapban, amelybe egy fácánfejet mintázó díszes tűt döfött bele.
Meszéna Andrásnak el kellett búcsúznia a 7. C-s osztálytársaitól, átballagott az úttest túloldalára, és lesunyt fejjel megállt a kalapos néni előtt. Tudta, hogy a suli ajtajából figyelik minden mozdulatát, tudta, hogy ifjú tüdők feszülnek a visszafojtott röhögéstől, tudta, hogy azok a szavak, amelyek a többiek fejében kergetőznek, még némán, hamarosan örök sebet ejtenek majd a lelkén, amikor kimondják őket.
Siessünk, fiacskám, rendelkezett a néni, biztosan temérdek leckét adtak fel.
Ültek egy sötétbarna lakás mélyén, Meszéna úgy érezte, börtönbe vetették, az ablakon a redőny félig leeresztve, azon töprenkedett, vajon Sándor Mátyás ilyen szorult helyzetben mit tett volna, ám gondolatfutamait rendre megszakította egy éles, szigorú hang, a börtönparancsnoké, Fiacskám, mért nem figyelsz, hát bánatot akarsz okozni nagyanyádnak? A szemközti falon, az üvegszekrénykében egy óra ütött, hangja, mint az örökkévalóság, zengett át a szobákon. A tizenhárom éves fiú lélek beleborzadt, hogy íme, itt ül, kitépve az időből, mert míg a többiek szabadon nyargalnak valahol, neki semmire sincs ideje, egy füzet fölé kell hajoljon, és kezében ceruzával el kell higgye, hogy mindennél fontosabb, ha tudja, mennyi csavart gyárt tizenöt munkás két nap alatt. Az apja elektromos csodagépeket gyártott, de öt éve elutazott Svájcba, és többé nem jött haza. Hány elektromos csodagépet tervez egy darab apa öt év alatt, ha a családja békén hagyja?
Én megmondtam, bogárkám, hogy Malvin beléd fogja verni a tudnivalókat!
Nagymami a régi, figyelőszemes rádió mellett kucorgott, a Zeneakadémiáról adtak közvetítést, a Beethoven hetediket, és arra gondolt, hogy anya is fellépett már a Zenekadémián, igaz, már több mint tíz éve, és ma este a színházi árokban húzza, valahol a harmadik sorban. Meszéna András is látta maga előtt, ahogy anya az egész felsőtestével köröz hegedülés közben, ettől a besütött hajfürjei ide-odadobódnak, miközben a Csókos asszony szereplői ugrándoznak a feje fölött a színpadon, és a régi deszkák közül minden egyes erősebb toppantásra porpamacsok szállnak elő, szétporlott melódiák, egykor volt hegedűsök szétporlott lelkesedése és álmai.
Vlacsik kezdte. Aztán kuglófaszt is süt neked az öregcsaj? Kénytelen volt velük röhögni. Menjetek már, csak tanulunk, penge matekból, ennyi. Focizni nem tud? Elhozhatnád egyszer, jó lesz kapufának a vén satrafa! Máskor mennyire bírta Vlacsik kíméletlen, mégis szellemes humorát. Amikor nem rajta köszörülte a nyelvét.
Február utolsó napján határozta el Meszéna, ha harc, ám legyen harc, majd megmutatja ennek a Malvin néninek, majd kiderül ki ver itt kibe bármit is. Nézte a bögre tejeskávét, amit Malvin néni a szobába kis porcelántányéron hozott be magának. Elég egy ötforintost beleejteni, hogy megakadjon a torkán, vagy kicsit megszórni valamiféle porral, ahogy a kémfilmekben szokták, nem kell kinyiffanjon a delikvens, bőven megfelel, ha mély álomba szenderül, azzal már lőttek a német deklinációnak. Fiacskám, nem vagyok egy árulkodós fajta, de ha még egyszer ásítasz, én szólok nagyanyádnak. Azt hiszed, nekem nem lenne jobb dolgom, mint veled nyüglődni? Hát kiért történik mindez?
Tessék összeszedni magad, nézzenek oda…!
Feküdt az ágyában. A hálóajtó tejüvege hirtelen kivilágosodott. Hallotta, ahogy odakint a hegedűtok beakad az ajtófélfába, minden alkalommal beakad, anya így tolakodik be saját lakásába. Nagyi előbotorkál, nézi a lányát, ahogy lerúgja a cipőjét, a hangszert a keskenyebbik végével lefelé berakja a régi réz esernyőtartóba. Milyen volt?, kérdezi nagyi, és igazgatja a szemüvegét, mintha izgalmas dolog lenne ez, hogy ma, kedden, ma szerdán, ma csütörtökön anya mit válaszol az eltelt este milyenségével kapcsolatban. Milyen lett volna?, néz félre anya a sötét konyhába. Lement. Erről a „lement”-ről Meszéna Andrásnak mindig olyan képzete van, hogy a lakásuktól elindul a lépcsőn, és lassan ereszkedik lefelé, egészen a pincéig, ahol sötét van, és nagyon nehéz megtalálni a tekerős villanykapcsolót. Anyának a „lement” azt jelenti, hogy nincs mára több hegedülés, a fények kialszanak, mehet haza, végre sötét van. Meszénának a sötét a pince sötétje, titkos kincsek tára. Holott még felidézni sem tudja, mikor járt lent utoljára a pincéjükben. A nagyi, igen, le-lejár. Bizonyára dolga van odalent. András meg csak vágyik rá.
Behunyt szemhéja mögött rögvest el is képzeli: ezt a dög Malvin nyanyát a nyirkos, nehéz szagú pincébe zárta, ott tartja kenyéren és vízen. Vlacsik csak mondja a magáét, gúnyolódjon tovább azon, hogy Meszéna biztos a Malvin néni szálónjában (így hangsúlyozza!) futballozik… Csak aztán a csillárt le ne rúgja nekem Bandika! Sőt, azt se bánja már, ha Burján Ági szánakozva vigyorog rajta, ferdén növő szemfogán mintha gonoszul csillanna meg a fény. A lényeg, hogy az öregcsaj ott rohad a pince mélyén, most aztán szorozhatja a törtet törttel… Talán a két kezét el kéne törnöm, rémlett fel Meszéna András elalvás előtti fejecskéjében, és ezen a frappáns megoldáson elmosolyodott, mint aki irányítja a dolgok történését, és nem bíz mindent a kelekótya álomra.
Malvin dicséri a gyereket, mondja a konyhaajtóban állva a nagyi, szerinte van esze, nagyon is, csak ráncba kell szedni. Hát szedje, az a dolga!, veti oda anya, aki nájlon harisnyában, mezítláb áll a kövön, elővesz egy sört a hűtőből, kinyitja, hátradobja kibodorított haját, ahogy a szájához emeli az üveget. Aztán nagy levegőt vesz.
Kiből lesz másodhegedűs, na kiből? A Hidegvölgyi Andiból, hát persze, aki a legjobban dug, az a legjobb hegedűs. De kislányom…!, rémüldözik a nagyi, ám anya csak rávillantja a szemét, mire csöndben marad. Majd megmutatom, hogy én is tudok úgy muzsikálni az ágyban, mint bárki más trampli tyúk. Úgysincs senki, aki miatt olyan fenemód kéne mardosson a lelkiismeret. Nagyi megkeményíti most magát. Ha velem nem is törődsz, legalább a gyerek… A gyerek!, csattan fel anya, de ösztönösen is halkabbra foga a hangját. A gyerek már nem gyerek, te magad jelentetted ki. Magasról tojik ránk. Rád is, nehogy azt hidd, hogy nem. Én tűrjek el mindent mindenkitől? Nincs az a Mozart, édesanyám. Anya egy húzásra kiitta a maradék sört.
Meszéna András csukott szemmel feküdt, oldalra fordította a fejét. Hallotta, amint a régi dívány bélése mélyéből nyöszörgés hallatszik, ám nem azok a lelkek nyöszörögtek, akik valaha édes vagy nehéz álmukat aludták ezen a két háborút túlélt ágyon, hanem egyre alélóbb hangon Malvin nyanya könyörgött kegyelemért. De hát miért kellene tovább élnie egy ilyennek? Hogy újabb hetedikeseket kaparinthasson a karmai közé? Dögöljön csak meg szépen.
Közben a tavasz, a tavasz végre megérkezett! Az iskola melletti Szamuely-ligetben kispályás focibajnokságot írtak ki. Vlacsik a nagyszünetben direkt odament hozzá, és kimeresztett mutatóujjal a mellére bökött. Számítunk rád, Meszéna! Elöntötte valami forróság, érezte, amint a szíve ahelyett, hogy összeszorulna, inkább kitágul, szétfröcsköli benne a vért. A szája önálló életre kelt, és nyugodt hangon, remegés nélkül mondta. Ma nekem nem alkalmas, Feri, egyéb dolgom van. Így mondta: dolga, és erre még kissé büszke is tudott lenni. Elfordult, az ablak felé, nézte, amint a szikrázó napfényben billegnek az ágak, amelyeken két-három nap alatt kis zöld masnik jelentek meg, valaki elkezdte újból felpántlikázni a világot, mintha valami fényes vigasságra készülne minden.
Elindult Malvin néni háza felé. Másfél hónap alatt annyit sikerült elérnie, hogy a tanárnő már nem ragaszkodott hozzá, hogy minden áldott nap ott várja az iskola előtt. De aztán…, emelte fel a mutatóujját az öregasszony, amikor ráállt, hogy Meszéna egyedül jöjjön el hozzá, ha csak egyszer is… Erre már a fiú vadul rázta a fejét. Ugye nem akarod sírba vinni szegény nagyanyádat? És már látta is maga előtt, mint valami francia filmben, a szomorú őszi temetőt, a nyitott sírt, és látta magát is, amint fekete ancúgban két karján, akár csak egy óriáscsecsemőt, a nagyit cipeli a sír felé. És a nagyi koránt sem halott, sőt, figyelmesen fürkészi erőlködő unokáját, hogy hát íme, mégis elkövetkezik, ilyen az, amikor beteljesedik az ezerszer elhangzott szó, és Andriska ezen a szent napon sírba viszi a nagyanyját.
Égre-földre megesküdött, mint kisfiú korában, hogy jó lesz. Ahogy az iskola utcájának végére ért, érezte, megrándul a teste. Ezer kis rugó kezdett el dolgozni benne, és semmi mást nem kívánt, mint hogy fusson, rohanjon, vágtázzon. Nem Malvin nénihez, nem valaki elől, nem valaki után, hanem azért, mert a futás volt e pillanatban a létezés maga. A világegyetem tágul, a Föld forog, Meszéna András pedig fut. E pillanatban nincs oka, nincs következménye, ám ha nem így lenne, akkor az azt jelentené, hogy elkövetkezett a teljes kiürülés, a semmi pillanata, ahol se futballmeccsnek, se számtanpéldának, se hegedűszólónak nincs többé jelentősége – nem hogy jelentősége, de jelentése se.
Igazából mégse gyorsan futott, hanem úgy futott, mint aki ettől fogva csak futni fog. Megállás nélkül. Nem tér haza, nem vacsorázik csakis neki gyúrt sufnudlit, nem néz a tévében francia filmeket, nem fekszik le ősi díványokra aludni, hanem fut. Fut, mert tántoríthatatlanul tudja, mi a feladata ezen a világon. Sőt, még csak ez a világ sem érdekes. Az ő futása több, mint ez a vacak világ.
Megtorpant. Még csak nem is lihegett. Nem izzadt meg egy csöppet sem.
Malvin néni háza előtt állt.
A kertkapu nyitva volt, és ahogy belépett, rögvest észrevette, hogy a ház ajtaja sincs kilincsre zárva.
Csókolom, kiáltott előre, aztán belépett. Az előszobából a nagyszobába látott. Összehúzta a szemét. A parkettán hevert a bronztalpú lámpácska, ami a fotel melletti kerek asztalon szokott állni, zöld burája eltörött. A komód fiókjai kihúzogatva, ruhadarabok, széttúrt ágynemű, abrosz csücske lógott ki rendetlenül. Meglátta a sarokban a Halász-féle német szótárt, szétborzolódott lapokkal, kifordulva.
Fülelt, hall-e valamit. Nyikorgást, lépészajt, szuszogást. De teljes csönd volt. Az üvegszekrényes óra se ketyegett. Odakapta a szemét, a szemközti falra. Nem volt ott az üvegszekrényes óra.
Két lépést tett előre, a nagyszoba küszöbéig. Onnan már látható volt a belső szoba nyitott ajtaja is. Ott bent, az összegyűrődött szőnyegen villant elé a kar. Egy furcsán kiforduló kar, amin felcsúszott a lila pulóver.
Hosszan nézte. Ilyen lenne a Malvin nyanya…, a Malvin néni karja, a keze, az ujjai, amikkel a kávéját szokta kavargatni, és fogja a ceruzát, a gyakorlófüzet javítása közben? Ilyen volt?
Megrándult az izom a combja hátsó felén. De most nem úgy, mint az előbb az utcán, amikor nekilódult. Meg is roggyant kissé. Szavak tolultak fel benne, de nem értek el a szájáig, csak valahol benne hangzottak el.
De hiszen idáig rohantam, ennél jobban nem tudtam volna sietni, tetszik tudni. Otthagytam a focit, meg minden. Itt vagyok. Jöttem gyakorolni. Tudom, hogy hihetetlen, de jó vagyok ám, tetszik tudni.
Soha senkit nem akartam a sírba vinni. Tényleg. Aztán ez a hang is elhallgatott benne.
És nem jött semmiféle válasz.
Még az a nyavalyás óra sem volt már meg, hogy üssön.