ROTT JÓZSEF

 

Októberi sikoly

 

 

Nyir­kos bükk­le­ve­lek hul­lot­tak az ar­cunk­ba a köd­ből. A vas­kos fa­tör­zsek mint­ha a hegy­te­tő­re tar­ta­ná­nak, mi meg a cso­ma­gok­kal meg­rak­va vár­tuk a ta­xit. Fáz­tam, s mint an­­nyi­szor kur­ta ka­masz­ko­rom so­rán, csak saj­gó sej­té­sem volt a tör­té­né­sek­ről. Me­ne­kü­lés­nek tűnt a tá­vol­sá­gi bus­­szal meg­tett út, vagy ül­dö­zők hí­ján in­kább vessző­fu­tás­nak. A sors ál­tal mel­lénk ren­delt uta­sok szür­kék vol­tak és ked­vet­le­nek. A ko­nok­ság­gal ke­ve­re­dő el­ke­se­re­dés még­is be­lő­lünk áradt, al­kal­mat­lan­ná tett mind­hár­mun­kat a be­széd­re. A für­dő­hely­re ér­ve ma­gunk ma­rad­tunk. Der­mesz­tő volt a csönd.

– Az a fon­tos Ir­ma, hogy ne utáld ma­gad! – mond­ta apa, ci­ga­ret­ta után ku­tat­va a zse­bé­ben.

La­kat­lan nya­ra­lók és le­eresz­tett vi­zű me­den­cék mel­lett bak­tat­tunk el. Az alá­bucs­ká­zó le­ve­lek meg­ül­tek a jár­dá­kon, ke­rí­té­se­ken. A kem­ping gond­no­ka, ko­pasz, fon­tos­ko­dó kis em­ber, alá­írat­ta apá­val a sza­bály­za­tot. Át­ad­ta a ti­zen­ki­len­ces fa­ház kul­csát. Sző­rös, hús­pár­nás kéz­fe­je tü­rel­met­len­sé­gén lát­szott, alig vár­ja, hogy visz­­sza­ül­hes­sen a se­szí­nű té­vé­kép­er­nyő elé.

A ba­rak­kok egy­más­hoz szo­rul­tak a domb­haj­lat­ban. Zú­zott kő re­cse­gett a tal­punk alatt. A vi­rág­ágyás­ok köd­del-dér­rel gyö­tört kri­zan­tém­jai a fe­jü­ket ló­gat­ták. Az egy­más­tól tá­vol eső, ha­lo­vány lám­pák­ra ha­gyat­koz­tunk.

Éb­re­dés­kor egy ér lük­te­tett az agyam­ban, va­la­mi is­me­rős, szag­ga­tott dal­lam­ra. Idő­be telt, mi­re rá­jöt­tem, si­kol­to­zás meg­úju­ló hang­ja­it hal­lom. A ki­al­vat­lan­ság ká­bu­la­ta súg­hat­ta azt is, hogy be­szi­vár­gott a köd az ab­lak­rács­okon, ho­lott szá­raz kö­hö­gé­sem már­is ma­gya­rá­zat­tal szol­gált: apa do­há­nyoz­ta át az éj­sza­kát. Anya csön­de­sen sír­do­gált a tal­pa­lat­nyi mos­dó­ban.

– Ez jó! Kön­­nyít raj­tad – di­csér­te apa.

Zör­get­tek. A gond­nok to­po­gott a lép­csőn. Mö­göt­te, ebül szer­zett szö­vet­sé­ges­ként, az át­ha­tol­ha­tat­lan­nak tet­sző, tej­fe­hér köd ter­jen­gett. A nyi­tott aj­tón ke­resz­tül, im­már tisz­tán hal­lot­tam a si­kol­to­zást.

– Még alud­tak?! – A gond­nok alig pa­lás­tol­ta örö­mét. – Te­le­fon­hoz ké­re­tik a mér­nök kar­tár­sat!

– Men­jen csak­, jó­em­ber! – így apa. – Meg­vá­rom.

Ti­zen­négy esz­ten­dős vol­tam, anyá­nál már va­la­mi­vel ma­ga­sabb. Va­ló­já­ban is­ko­lá­ban kel­lett vol­na len­nem, és még csak ma­gya­rá­zat­tal sem szol­gál­tak a rend­kí­vü­li szü­net oká­ról. Ahogy ar­ról sem esett szó a csa­lád­ban, mi­ért nem nya­ran­ta sza­bad­sá­gol­ják apát. Biz­tos­nak, mi több, el­ke­rül­he­tet­len­nek csu­pán az tűnt, hogy sza­bad va­gyok. A ti­tok­za­tos te­le­fon­hí­vá­so­kat kö­ve­tő­en ugyan­is rend­re ki­tört a had­del­hadd.

Ki­sur­ran­tam az aj­tón.

Köd szi­tált, va­la­ki vas­tag für­dő­kö­peny­ben a me­leg­vi­zes me­den­ce fe­lé cso­szo­gott. Fe­jem­re kap­tam a csuk­lyát. A gond­nok, akit, mi ta­ga­dás, már es­küdt el­len­sé­gem­nek te­kin­tet­tem, ak­kor sem vett vol­na ész­re, ha tör­té­ne­te­sen nem apát tart­ja szem­mel. Fu­tó pil­lan­tás az iro­dá­ra, ahol egy fej­ken­dős ta­ka­rí­tó­nő ép­pen ron­gyot te­kert a fel­mo­só­fá­ra. Szin­te hal­lot­tam ke­ser­ves szu­szo­gá­sát. Apa meg­eresz­ke­dett fel­ső­test­tel be­szélt a fe­ke­te ba­ke­lit­kagy­ló­ba, a gond­nok ar­rébb tett va­la­mit az asz­ta­lon, és le nem vet­te vol­na ró­la a te­kin­te­tét.

Tó­csá­ba lép­tem, el­ha­gya­tott új­sá­gos­bó­dét ke­rül­tem meg. A tra­fi­kok mé­lye meg­eresz­ke­dett mat­ra­co­kat, úszó­gu­mi­kat őr­zött. Min­den po­ros, ho­má­lyos ki­ra­kat­ban a ma­gam bá­na­tos kép­má­sát lát­tam. A szebb na­po­kat meg­élt, koc­ka­kö­ves tér ki­halt volt, akár­csak a ká­vé­zók te­ra­sza. Az asz­ta­lok, szé­kek egy­más­ra for­gat­va, ösz­­sze­lán­col­va vár­ták a ta­vaszt.

Han­gok­ra let­tem fi­gyel­mes. Mint­ha a ke­rí­tés túl­ol­da­lán el­te­rü­lő me­den­cé­ből föl­sza­ka­dó pá­ra le­beg­tet­né fe­lém, el­mo­só­dó, a ki­mon­dá­suk­kor már lé­nyeg­te­len sza­vak szi­tál­tak. Ös­vény­re lel­tem, és már­is a domb­ra ka­pasz­ko­dó bük­kök kö­zött vol­tam. Még né­hány szö­kel­lés, és a kö­dön ke­resz­tül csak ta­lál­gat­tam, mer­re le­het a kem­ping.

Rot­ha­dó avar sza­ga ér­ző­dött. Lé­pés­ről lé­pés­re rit­kult a köd az öles tör­zsek kö­zött. Le­kí­ván­ko­zott ró­lam a ka­bát. Mi­re ki­me­le­ged­ve a ge­rinc­re ér­tem, meg­lát­tam a na­pot. A me­re­de­ken zu­ho­gó nap­su­ga­rak ezüst tük­rök­ké vál­toz­tat­ták a gyé­rü­lő hárs­fák le­ve­le­it. A hegy túl­ol­da­lán gyü­möl­csö­sök­kel, ka­szá­lók­kal, szán­tók­kal fa­lu kez­dő­dött. A nap be­ra­gyog­ta a cse­rép­te­tő­ket és a fe­hér­re me­szelt fa­la­kat. Egy kö­ze­li prés­ház­nál már meg­ko­pa­szod­tak a vén­sé­ges fák, ám az ágak al­má­tól sár­gáll­tak. Sző­lő­sor­ok kö­vet­kez­tek vér­vö­rös, szél­ben resz­ke­tő le­ve­lek­kel.

Alant a szá­raz asz­fal­tút, me­lyen egyet­len sze­kér ha­ladt, a bok­ros pa­tak­med­ret kö­vet­te. Ma­gát a te­le­pü­lést leg­föl­jebb száz­öt­ven-két­száz ház al­kot­ta, a desz­ka­ka­pus paj­ták és is­tál­lók szi­lár­dabb­nak tet­szet­tek, mint a gan­gos pa­raszt­há­zak. A mel­lék­ut­cák mind-mind a ka­to­li­kus temp­lom fe­lé tar­tot­tak. Kocs­mát és bol­tot sej­tet­tem még a ke­rek­ded té­ren. Sem­mi sem aka­dá­lyoz­ha­tott meg, hogy ne­ki­ló­dul­jak az eresz­ke­dő­nek.

A sze­kér­út mind mé­lyebb­re rág­ta ma­gát az agya­gos ta­laj­ban. Le­szű­kült a lá­tó­te­rem. Egyéb­ként is meg­tré­fál­tak a tá­vol­sá­gok: fer­tály­órá­ja tal­pal­tam, ám mint­ha egy­re mes­­szebb­re ke­rül­tem vol­na a fa­lu­tól. Le­tér­tem a tó­csás út­ról. A nyál­kás alj­ban ha­lott fák ágai kor­had­tak. Kön­­nyen át­lát­ha­tó volt a lomb­ja vesz­tett er­dő, még­is majd­nem be­le­bot­lot­tam egy va­dász­ze­kés, ka­la­pos fér­fi­ba. Fél­térd­re eresz­ked­ve vizs­gá­ló­dott, s in­tett anél­kül, hogy fel­emel­te vol­na a fe­jét.

– Őz­bak – ma­gya­ráz­ta, mint­ha ré­gi is­me­rő­se len­nék. Hos­­szú­kás, nyu­godt ar­ca volt. – Meg­nyű­göz­ték.

– Nem ér­tem.

– Nyű­göt ve­tet­tek ne­ki – mu­ta­tott az avar­ba ta­po­sott vas­hu­rok­ra. – Az őz­nél jám­bo­rabb jó­szá­got ke­ve­set ta­lálsz. Men­ne elő­re, egyet­len irány­ba.

Nem jött hang a tor­kom­ból.

– A to­váb­bi­a­kat ki­ol­vas­ha­tod a nyo­mok­ból. Az orv­va­dász ki­ka­nya­rí­tot­ta a hát­só com­bo­kat. A töb­bit el­vé­gez­ték a ró­kák, kő­bor ku­tyák… Ki­rán­du­ló vagy? Menj csak­! Csú­nya lát­vány.

Ki­ér­tem a fa­lu­vé­gi vis­kók kö­zé. Mint­ha ma­gá­nak az út­nak is sür­gő­sebb len­ne, nyíl­egye­ne­sen ha­ladt át a ke­rí­tet­len, gaz­zal föl­vert ud­va­rok kö­zött. Fa­ra­kás­ok és sze­mét­ku­pac­ok kö­vet­ték egy­mást. Sár­ba lö­kött, ha­sadt fa­tek­nő. Egy aj­tót­la­nul ásí­tó vis­kó­ból ku­tya uga­tott rám.

A ke­zem­ben ló­bált ka­bát­tal, fut­va ér­kez­tem a tér­re. Ek­kor gör­dült a meg­ál­ló­ba a tá­vol­sá­gi busz. Je­gyet vet­tem a für­dő­ig, ám csak per­cek múl­tán, a jól is­mert köd­ben lé­le­gez­tem föl.

Köd­ben bo­tor­kál­va, na­pok­kal ké­sőbb fej­tet­tem meg a szűn­ni nem aka­ró si­ko­lyok ere­de­tét. Az er­dő­szé­len zár­kó­zott, mord há­zas­pár ta­nyá­zott két szösz­ke, an­gya­li­an für­tös lány­ká­val. Csap­zott tö­röl­kö­ző­ik foly­vást a tor­ná­con lóg­tak, rejt­ve tar­tot­tak aj­tót, ab­la­kot. A ki­seb­bik lány­ka még ép­pen csak ti­pe­gett. Eh­hez mér­ten meg­le­pő he­ves­ség­gel ron­tott ki az aj­tón, hogy hos­­szú, ideg­té­pő si­ko­lyo­kat hal­las­son. Az any­ja kér­lel­te, édes­ség­gel ke­cseg­tet­te, az­tán, a jöt­tö­met lát­va, dur­ván be­rán­gat­ta a ház­ba. Mint szo­rí­tó­kö­tés alól a vér, át­ütött a fa­la­kon, min­dent el­ön­tött a lány­ka szag­ga­tott pa­na­sza.

Kun­cog­nom kel­lett. Mi­cso­da fegy­ver! A kis für­töst mi­nél in­kább bün­te­tik, an­nál va­dab­bul vi­sít.

Ös­­sze­akad­tam a bolt­ban Oszi­val, köp­cös osz­tály­tár­sam­mal. Har­mad­ma­gunk­kal már va­ló­sá­gos tu­mul­tust te­rem­tet­tünk a pult­nál.

– Min­dig a leg­ki­seb­bet kül­dik a bolt­ba, igaz, Kram­pusz? – lel­ken­de­zett.

Ki­de­rült, alig né­hány kő­ha­jí­tás­nyi­ra van a nya­ra­ló­juk a kem­ping­től. Ci­ga­ret­tát vett az ap­já­nak. Mocs­kos mu­ta­tó­uj­já­val föl­fe­sze­get­te a ce­lo­fánt.

– Kérsz?… Gye­re át a va­dász­ház­ba! Szom­bat es­tén­ként ban­záj van. Vá­ro­si bu­lák! El­kap­ják a far­kad, Kram­pusz, el­hi­he­ted!

Két év­vel volt idő­sebb ná­lam. Hu­mán gim­ná­zi­um­ból irá­nyí­tot­ták át hoz­zánk, év köz­ben. Bol­dog-bol­dog­ta­lant Kram­pusz­nak szó­lí­tott. Szór­ta a pénzt. Más­kor köl­csön­kért, és el­oroz­ta a gó­lyák tí­zó­ra­i­ját. Élet­sza­gú volt min­den meg­nyil­vá­nu­lá­sa.

– Far­kal­ni akarsz? Tarts Oszi­val!

Ké­mény­füst ve­gyült a köd­be, höm­pöly­gött a völgy­ben. Kö­hög­tek a kö­zel­ben, de nem lát­tam sen­kit. Azt hit­te vol­na az em­ber, ké­ső es­te van, va­ló­já­ban a ké­sei ebéd­hez ké­szül­tünk. Apá­ék úgy érez­ték, kö­te­les­sé­gük a kö­zö­sen el­töl­tött időt az épü­lé­sem­re for­dí­ta­ni. Szó­val tar­tot­tak, mi­köz­ben az es­ti bu­li kö­rül csa­pong­tak a gon­do­la­ta­im.

Pa­ra­di­csom­le­vest és hú­sos tész­tát tet­tek elénk az ét­kez­dé­ben. Ho­dály­sze­rű, sar­kos épít­mény volt, szi­go­rú asz­tal­so­rok­kal, ké­nyel­met­len szé­kek­kel. Mind­ös­­sze tu­cat­nyi te­rí­té­ket lát­tunk a pult kö­ze­lé­ben, ar­rébb a lám­pák sem ég­tek.

Az evő­esz­kö­zök ko­co­gá­sa volt az egyet­len zaj. Anya ma nem kí­ván­ta a le­vest, a hú­sos tész­tát vi­szont ala­po­san meg­fű­sze­rez­te, az­tán el­tol­ta ma­gá­tól. Kí­nos csend te­le­pe­dett ránk. Apa bort töl­tött a po­ha­rak­ba.

– Vér­ré vá­lik – mond­ta. Anya a kön­­nye­it tö­röl­get­te.

Mit te­het­tünk a kön­­nyek el­len? Le­sze­gett fej­jel, de­re­ka­san töm­tük ma­gunk­ba az ételt. Apá­tól vár­tam a meg­ol­dást. Meg­sü­ve­gel­ték a gyár­ban az ered­mé­nyei után, még­is ön­ma­gá­ért sze­ret­tük, a le­le­mé­nyes­sé­gé­ért és ke­dé­lyé­ért. Moz­gás­ban az élet, ez volt a jel­sza­va. Len­dü­let­ből vet­te az aka­dá­lyo­kat. Szá­gul­dott a ko­csi­val. Anya ször­nyül­kö­dött, ös­­sze­kap­ta a tér­dét, ne­ve­tett. Le­in­tett min­ket a rend­őr. Mit akar tő­lünk ez a sző­rös tö­kű?, hor­kant föl apa, és már­is ki­bug­­gyant be­lő­lünk a ne­ve­tés. Hi­á­ba az egyen­ru­ha, a hi­va­ta­los szi­gor, to­vább he­he­rész­tünk. Még né­hány szó, és a rend­őr is vi­gyor­gott. Az­tán ne­ve­tett. Apa ke­zet fo­gott ve­le, és haj­tot­tunk to­vább. Mit mond­ha­tott ne­ki?… Csak úgy egye­ne­sen, ahogy a szá­já­ra sza­lad­tak a sza­vak?

Egy ta­lál­má­nya kap­csán be­von­ták az út­le­ve­lét. És a jo­go­sít­vá­nyát, mert ámok­fu­tás­ba kez­dett. Egy csa­pás­ra meg­vál­to­zott min­den. Anya el­ve­télt a kis­hú­gom­mal. Sze­mét­re dob­ták a mag­za­tom, fa­kadt ki apa. Az éle­tün­ket… Men­­nyit lá­tott a vi­lág a fáj­dal­má­ból? Kit nem nyo­masz­tott ak­ko­ri­ban ha­son­ló kín, vesz­te­ség? Anya ha­za akart köl­töz­ni, fa­lu­ra. Ir­ma drá­gám, fa­lun előbb a vi­szo­nyok vál­toz­nak meg, csak utá­na az em­be­rek! Ma­ra­dunk. Ki­esz­kö­zöl­jük a vál­to­zást. Ehe­lyett anya ka­pott ideg­ös­­sze­rop­pa­nást.

– Meg­hí­vott egy osz­tály­tár­sam a nya­ra­ló­juk­ba! – Menj csak – mond­ta apa.

– Egyé­tek meg a sü­te­mé­nyem. – Eredj!

Egyet­len pi­tyó­kos, ros­­szul öl­tö­zött pár ke­ren­gett a Va­dász­ház par­kett­jén. „Fel­nőtt fej­jel kár­tya­vá­rat épí­tet­tem…” – szólt a dal, és a nyú­lánk, gön­dör ha­jú fér­fi mind­un­ta­lan el­vé­tet­te a lé­pést. Szí­ve höl­gye, ahogy a hir­de­tés mon­da­ná, telt­kar­csú, élet­vi­dám nő, tű­sar­kú ci­pő­ben la­ví­ro­zott a kar­ján, és a vé­té­sek so­rán bol­do­gan gur­gu­lá­zott. A szin­te­ti­zá­tort nyag­ga­tó ze­nész alig­ha­nem ak­kor is szenv­te­len ma­rad, ha az or­ra előtt buk­nak a par­kett­re. „…Vas­be­ton­ból lesz­nek majd a jo­li­jo­ke­rek.” Nem volt ked­vem rö­hög­ni.

– Mi­cso­da égés!

– Kram­pusz, szép­öcsém! Nya­kald a kó­lát! En­gedd le­fe­lé tág gi­gá­don! – ha­dar­ta Oszi, és iz­za­dó te­nye­ré­vel kör­be­ta­po­ga­tott az asz­ta­lon. – Lesz bor is! Nya­ran­ta…! Meg­jöt­tek Bránerék!

A tán­co­sok ös­­sze­ölel­kez­tek, mi meg ki­nyo­mul­tunk a nyál­kás es­té­be. Bráner bort hú­zott elő a szél­dzse­ki­je alól. Kéz­ről kéz­re járt az üveg. Zer­ge, a tár­sa csú­nyán húz­ta a lá­bát. Va­la­mi au­tó­bal­eset­ről be­szélt, amit csak a nő­vé­ré­vel élt túl a csa­lád­ból. Csú­nyán da­do­gott, s mint­ha ra­gály­ként ter­jed­ne, ne­ki is iz­zadt a te­nye­re. A bor sa­va­nyú volt. Fel­zak­lat­ta a gyom­rom. Még né­hány lé­pés a ká­tyús úton, és én is meg­va­dul­va ha­do­nász­tam.

A csat­ta­nás!, kaj­kol­ta Zer­ge, mert va­la­mi ok­ból kép­te­len volt be­fog­ni a szá­ját. Mint egy ol­tá­ri po­fon! Be­szo­rul­tam az ülé­sek kö­zé. Bi­zony, Oszi! Alám csa­va­ro­dott a ke­zem, a lá­bam meg az ar­com előtt. He…! Szét­puk­kant az öre­gem fe­je, el­hi­he­ted!

Most Brá­ner kezd­te rá, hogy ne­ki bor kell. Meg­ráz­ta az üres üve­get. Bor, ma­kog­ta, bor, bor, bor. Fél­re­von­tam Oszit a sar­kon.

– A cimboráid…

– Be­már­tot­tak, Kram­pusz! El­hi­he­ted! Zer­ge be­lö­kött a kö­nyö­ké­vel egy léc­ka­put.

Az el­va­dult kert már be­nőt­te a jár­dát. Fe­nyő­ágak csap­tak az ar­cunk­ba. Brá­ner ne­ki­esett egy gipsztörpének, és be­le­hem­per­gett a sár­ba. Csá, kis­ha­ver! El­gán­csol­tál!

A do­hos, fű­tet­len hall­ban vol­tunk. Csak sej­tet­tem a bú­to­rok kör­vo­na­lát. Aj­tó nyílt a szem­köz­ti fa­lon, ránk kap­csol­ták a lám­pát. Meg­fa­gyott ben­nem a vér. Egy to­ló­szé­kes nő gör­dült elénk. Bo­zon­tos szem­öl­dök ural­ta az ar­cát. Rus­nya han­gon át­ko­zó­dott.

Zer­ge zo­kog­va elé­be ve­tet­te ma­gát, és tűr­te a po­fon­ja­it. Brá­ner, mint­ha rí­tus ré­sze len­ne, or­dít­va kö­ve­tel­te a ma­ga üt­le­ge­it. A nő ha­mar ki­ad­ta mér­gét, s mi­re Oszi­val le­tér­del­tünk, Zer­gé­re ros­kad­va zo­ko­gott.

Nyo­masz­tó han­gu­lat­ban ban­du­kol­tam ha­za­fe­lé. Mint­ha éj­nek évad­ja vol­na… Apá­ék, egy­más­ba ka­rol­va, ek­kor in­dul­tak sé­tá­ra, s én már­is a hol­na­pi macs­ka­jajt érez­tem, ami meg­le­het, má­ig tart. A tor­nác­ról fi­gyel­tem, ahogy el­mo­só­dó ket­tő­sük vég­leg ele­nyé­szik a köd­ben.

Mit mond­hat­nék még?

Más­nap fel­szállt a köd, még­sem vál­to­zott meg a han­gu­la­tunk. A für­tös kis­lány be­re­kedt, s töb­bé nem hal­lot­tam szag­ga­tott si­ko­lyát. A ha­za­u­ta­zá­sun­kat kö­ve­tő­en nem sok­kal apá­ék el­vál­tak, én meg kol­lé­gi­um­ba ke­rül­tem.

Ha vál­ság­ba ke­rül az éle­tem, az­óta is ugyan­ab­ban a köd­ben bo­lyon­gok hasz­ta­lan, no­ha leg­in­kább si­kol­toz­ni sze­ret­nék. 

 

 

 

 

 

 

 

 

Méhes Károly

 

Korrepetálás

 

 

Az any­ja ki­a­bál­ni kez­dett, az­zal in­do­kol­ta, hogy te­he­tet­len­nek ér­zi ma­gát, va­gyis nem tud mást ten­ni, mint hogy ki­a­bál. Lus­ta, pi­masz és ha­zu­do­zik, pa­na­szol­ta, ez nem is az én fi­am, ho­vá lett az én Ban­di­kám. Ilyen­kor elő­von­ta zseb­ken­dő­jét, rá­zott raj­ta egyet, hogy szét­te­rül­jön nagy, hi­val­ko­dó fe­hér­sé­gé­vel a le­ve­gő­ben, majd a ken­dőcs­ke sar­kát a sze­me sar­ká­hoz dör­zsöl­get­te.

Nagy­ma­mi elé­gel­te meg a me­lo­dra­ma­ti­kus je­le­ne­te­ket. Az ara­nyos kis Ban­di­ka nincs töb­bé, szí­vem, a nagy lak­li Ban­di­ká­hoz te pe­dig ke­vés vagy. De majd a Mal­vin.

Mal­vin a nagy­ma­mi osz­tály­tár­sa volt a zár­da­is­ko­lá­ban, ta­nár­nő lett be­lő­le, és az a kü­lön­le­ges tu­laj­don­sá­ga volt, hogy min­den tu­do­mány­hoz ér­tett. Ma­te­ma­ti­ka, fi­zi­ka? Ter­mé­sze­te­sen Mal­vin né­ni.

Tör­té­ne­lem? Mal­vin. Bi­o­ló­gia? Az is Mal­vin. Né­met, ne­tán an­gol? Mal­vin per­fekt, majd ránc­ba sze­di.

A mu­zsi­kus lel­ked­del, szí­vecs­kém, so­pán­ko­dott nagy­ma­mi a lá­nya ke­zét si­mo­gat­va, azt a szent ke­zet, ami a vo­nót húz­za a he­ge­dűn. Még mond­ják, hogy a gye­rek­ne­ve­lés mű­vé­szet, jó vicc, rab­szol­gahaj­csár­ság­ból áll az egész, ne­ked ez nem megy, te nem ilyen vagy… Egye­dül ha­gyott az a… Ne­ked más kül­de­té­sed van, ne­me­sebb, Fel­fo­gad­juk Mal­vint.

A kö­vet­ke­ző hét­főn Sántha Mal­vin ott állt az is­ko­la­ka­pu­val szem­ben, li­la posz­tó­ka­lap­ban, amely­be egy fá­cán­fe­jet min­tá­zó dí­szes tűt dö­fött be­le.

Meszéna And­rás­nak el kel­lett bú­csúz­nia a 7. C-s osz­tály­tár­sa­i­tól, át­bal­la­gott az út­test túl­ol­dal­ára, és le­sunyt fej­jel meg­állt a ka­la­pos né­ni előtt. Tud­ta, hogy a su­li aj­ta­já­ból fi­gye­lik min­den moz­du­la­tát, tud­ta, hogy if­jú tü­dők fe­szül­nek a vis­­sza­foj­tott rö­hö­gés­től, tud­ta, hogy azok a sza­vak, amelyek a töb­bi­ek fe­jé­ben ker­ge­tőz­nek, még né­mán, ha­ma­ro­san örök se­bet ej­te­nek majd a lel­kén, ami­kor ki­mond­ják őket.

Si­es­sünk, fi­acs­kám, ren­del­ke­zett a né­ni, biz­to­san te­mér­dek lec­két ad­tak fel.

Ül­tek egy sö­tét­bar­na la­kás mé­lyén, Meszéna úgy érez­te, bör­tön­be ve­tet­ték, az ab­la­kon a re­dőny fé­lig le­ereszt­ve, azon töp­ren­ke­dett, va­jon Sán­dor Má­tyás ilyen szo­rult hely­zet­ben mit tett vol­na, ám gon­do­lat­fu­ta­ma­it rend­re meg­sza­kí­tot­ta egy éles, szi­go­rú hang, a bör­tön­pa­rancs­no­ké, Fi­acs­kám, mért nem fi­gyelsz, hát bá­na­tot akarsz okoz­ni nagy­anyád­nak? A szem­köz­ti fa­lon, az üveg­szek­rény­ké­ben egy óra ütött, hang­ja, mint az örök­ké­va­ló­ság, zen­gett át a szo­bá­kon. A ti­zen­há­rom éves fiú lé­lek be­le­bor­zadt, hogy íme, itt ül, ki­tép­ve az idő­ből, mert míg a töb­bi­ek sza­ba­don nyar­gal­nak va­la­hol, ne­ki sem­mi­re sincs ide­je, egy fü­zet fö­lé kell ha­jol­jon, és ke­zé­ben ce­ru­zá­val el kell hig­­gye, hogy min­den­nél fon­to­sabb, ha tud­ja, men­­nyi csa­vart gyárt ti­zen­öt mun­kás két nap alatt. Az ap­ja elekt­ro­mos cso­da­gé­pe­ket gyár­tott, de öt éve el­uta­zott Svájc­ba, és töb­bé nem jött ha­za. Hány elekt­ro­mos cso­da­gé­pet ter­vez egy da­rab apa öt év alatt, ha a csa­lád­ja bé­kén hagy­ja?

Én meg­mond­tam, bo­gár­kám, hogy Mal­vin be­léd fog­ja ver­ni a tud­ni­va­ló­kat!

Nagy­ma­mi a ré­gi, fi­gye­lő­sze­mes rá­dió mel­lett ku­cor­gott, a Ze­ne­aka­dé­mi­á­ról ad­tak köz­ve­tí­tést, a Bee­tho­ven he­te­di­ket, és ar­ra gon­dolt, hogy anya is fel­lé­pett már a Zenekadémián, igaz, már több mint tíz éve, és ma es­te a szín­há­zi árok­ban húz­za, va­la­hol a har­ma­dik sor­ban. Meszéna And­rás is lát­ta ma­ga előtt, ahogy anya az egész fel­ső­tes­té­vel kö­röz he­ge­dü­lés köz­ben, et­től a be­sü­tött haj­für­jei ide-oda­do­bód­nak, mi­köz­ben a Csó­kos as­­szony sze­rep­lői ug­rán­doz­nak a fe­je fö­lött a szín­pa­don, és a ré­gi desz­kák kö­zül min­den egyes erő­sebb top­pan­tás­ra por­pa­ma­csok száll­nak elő, szét­por­lott me­ló­di­ák, egy­kor volt he­ge­dű­sök szét­por­lott lel­ke­se­dé­se és ál­mai.

Vlacsik kezd­te. Az­tán kuglófaszt is süt ne­ked az öreg­csaj? Kény­te­len volt ve­lük rö­hög­ni. Men­je­tek már, csak ta­nu­lunk, pen­ge ma­tek­ból, ennyi. Fo­ciz­ni nem tud? El­hoz­hat­nád egy­szer, jó lesz ka­pu­fá­nak a vén sat­ra­fa! Más­kor men­­nyi­re bír­ta Vlacsik kí­mé­let­len, még­is szel­le­mes hu­mo­rát. Ami­kor nem raj­ta kö­szö­rül­te a nyel­vét.

Feb­ru­ár utol­só nap­ján ha­tá­roz­ta el Meszéna, ha harc, ám le­gyen harc, majd meg­mu­tat­ja en­nek a Mal­vin né­ni­nek, majd ki­de­rül ki ver itt ki­be bár­mit is. Néz­te a bög­re te­jes­ká­vét, amit Mal­vin né­ni a szo­bá­ba kis por­ce­lán­tá­nyé­ron ho­zott be ma­gá­nak. Elég egy öt­fo­rin­tost be­le­ej­te­ni, hogy meg­akad­jon a tor­kán, vagy ki­csit meg­szór­ni va­la­mi­fé­le por­ral, ahogy a kém­fil­mek­ben szok­ták, nem kell ki­nyif­fan­jon a de­lik­vens, bő­ven meg­fe­lel, ha mély álom­ba szen­de­rül, az­zal már lőt­tek a né­met dek­li­ná­ci­ó­nak. Fi­acs­kám, nem va­gyok egy árul­ko­dós faj­ta, de ha még egy­szer ásí­tasz, én szó­lok nagy­anyád­nak. Azt hi­szed, ne­kem nem len­ne jobb dol­gom, mint ve­led nyüg­lőd­ni? Hát ki­ért tör­té­nik mind­ez?

Tes­sék ös­­sze­szed­ni ma­gad, néz­ze­nek oda…!

Fe­küdt az ágyá­ban. A há­ló­aj­tó tej­üve­ge hir­te­len ki­vi­lá­go­so­dott. Hal­lot­ta, ahogy oda­kint a he­ge­dű­tok be­akad az aj­tó­fél­fá­ba, min­den al­ka­lom­mal be­akad, anya így to­la­ko­dik be sa­ját la­ká­sá­ba. Na­gyi elő­bo­tor­kál, né­zi a lá­nyát, ahogy le­rúg­ja a ci­pő­jét, a hang­szert a kes­ke­nyeb­bik vé­gé­vel le­fe­lé be­rak­ja a ré­gi réz es­er­nyő­tar­tó­ba. Mi­lyen volt?, kér­de­zi na­gyi, és igaz­gat­ja a szem­üveg­ét, mint­ha iz­gal­mas do­log len­ne ez, hogy ma, ked­den, ma szer­dán, ma csü­tör­tö­kön anya mit vá­la­szol az el­telt es­te mi­lyen­sé­gé­vel kap­cso­lat­ban. Mi­lyen lett volna?, néz fél­re anya a sö­tét kony­há­ba. Le­ment. Er­ről a „le­ment”-ről Meszéna And­rás­nak min­dig olyan kép­ze­te van, hogy a la­ká­suk­tól el­in­dul a lép­csőn, és las­san eresz­ke­dik le­fe­lé, egé­szen a pin­cé­ig, ahol sö­tét van, és na­gyon ne­héz meg­ta­lál­ni a te­ke­rős vil­lany­kap­cso­lót. Anyá­nak a „le­ment” azt je­len­ti, hogy nincs má­ra több he­ge­dü­lés, a fé­nyek ki­al­sza­nak, me­het ha­za, vég­re sö­tét van. Meszénának a sö­tét a pin­ce sö­tét­je, tit­kos kin­csek tá­ra. Ho­lott még fel­idéz­ni sem tud­ja, mi­kor járt lent utol­já­ra a pin­cé­jük­ben. A na­gyi, igen, le-le­jár. Bi­zo­nyá­ra dol­ga van oda­lent. And­rás meg csak vá­gyik rá.

Be­hunyt szem­hé­ja mö­gött rög­vest el is kép­ze­li: ezt a dög Mal­vin nya­nyát a nyir­kos, ne­héz sza­gú pin­cé­be zár­ta, ott tart­ja ke­nyé­ren és ví­zen. Vlacsik csak mond­ja a ma­gá­ét, gú­nyo­lód­jon to­vább azon, hogy Meszéna biz­tos a Mal­vin né­ni szál­ón­já­ban (így hang­sú­lyoz­za!) futballozik… Csak az­tán a csil­lárt le ne rúg­ja ne­kem Ban­di­ka! Sőt, azt se bán­ja már, ha Bur­ján Ági szá­na­koz­va vi­gyo­rog raj­ta, fer­dén nö­vő szem­fo­gán mint­ha go­no­szul csil­lan­na meg a fény. A lé­nyeg, hogy az öreg­csaj ott ro­had a pin­ce mé­lyén, most az­tán szo­roz­hat­ja a tör­tet törttel… Ta­lán a két ke­zét el ké­ne tör­nöm, rém­lett fel Meszéna And­rás el­al­vás előt­ti fe­jecs­ké­jé­ben, és ezen a frap­páns meg­ol­dá­son el­mo­so­lyo­dott, mint aki irá­nyít­ja a dol­gok tör­té­né­sét, és nem bíz min­dent a ke­le­kó­tya álom­ra.

Mal­vin di­csé­ri a gye­re­ket, mond­ja a kony­ha­aj­tó­ban áll­va a na­gyi, sze­rin­te van esze, na­gyon is, csak ránc­ba kell szed­ni. Hát szed­je, az a dolga!, ve­ti oda anya, aki nájlon ha­ris­nyá­ban, me­zít­láb áll a kö­vön, elő­vesz egy sört a hű­tő­ből, ki­nyit­ja, hát­ra­dob­ja ki­bo­do­rí­tott ha­ját, ahogy a szá­já­hoz eme­li az üve­get. Az­tán nagy le­ve­gőt vesz.

Ki­ből lesz má­sod­he­ge­dűs, na ki­ből? A Hi­deg­völ­gyi Andiból, hát per­sze, aki a leg­job­ban dug, az a leg­jobb he­ge­dűs. De kislányom…!, ré­mül­dö­zik a na­gyi, ám anya csak rá­vil­lant­ja a sze­mét, mi­re csönd­ben ma­rad. Majd meg­mu­ta­tom, hogy én is tu­dok úgy mu­zsi­kál­ni az ágy­ban, mint bár­ki más tramp­li tyúk. Úgy­sincs sen­ki, aki mi­att olyan fe­ne­mód ké­ne mar­dos­son a lel­ki­is­me­ret. Na­gyi meg­ke­mé­nyí­ti most ma­gát. Ha ve­lem nem is tö­rődsz, leg­alább a gyerek… A gyerek!, csat­tan fel anya, de ösz­tö­nö­sen is hal­kabb­ra fo­ga a hang­ját. A gye­rek már nem gye­rek, te ma­gad je­len­tet­ted ki. Ma­gas­ról to­jik ránk. Rád is, ne­hogy azt hidd, hogy nem. Én tűr­jek el min­dent min­den­ki­től? Nincs az a Mo­zart, édes­anyám. Anya egy hú­zás­ra ki­it­ta a ma­ra­dék sört.

Meszéna And­rás csu­kott szem­mel fe­küdt, ol­dal­ra for­dí­tot­ta a fe­jét. Hal­lot­ta, amint a ré­gi dí­vány bé­lé­se mé­lyé­ből nyö­ször­gés hal­lat­szik, ám nem azok a lel­kek nyö­szö­rög­tek, akik va­la­ha édes vagy ne­héz ál­mu­kat alud­ták ezen a két há­bo­rút túl­élt ágyon, ha­nem egy­re alé­lóbb han­gon Mal­vin nya­nya kö­nyör­gött ke­gye­le­mért. De hát mi­ért kel­le­ne to­vább él­nie egy ilyen­nek? Hogy újabb he­te­di­ke­se­ket ka­pa­rint­has­son a kar­mai kö­zé? Dö­göl­jön csak meg szé­pen.

Köz­ben a ta­vasz, a ta­vasz vég­re meg­ér­ke­zett! Az is­ko­la mel­let­ti Sza­mu­ely-li­get­ben kis­pá­lyás fo­ci­baj­nok­sá­got ír­tak ki. Vlacsik a nagy­szü­net­ben di­rekt oda­ment hoz­zá, és ki­me­resz­tett mu­ta­tó­uj­jal a mel­lé­re bö­kött. Szá­mí­tunk rád, Meszéna! El­ön­töt­te va­la­mi for­ró­ság, érez­te, amint a szí­ve ahe­lyett, hogy ös­­sze­szo­rul­na, in­kább ki­tá­gul, szét­fröcs­kö­li ben­ne a vért. A szá­ja önál­ló élet­re kelt, és nyu­godt han­gon, re­me­gés nél­kül mond­ta. Ma ne­kem nem al­kal­mas, Fe­ri, egyéb dol­gom van. Így mond­ta: dol­ga, és er­re még kis­sé büsz­ke is tu­dott len­ni. El­for­dult, az ab­lak fe­lé, néz­te, amint a szik­rá­zó nap­fény­ben bil­leg­nek az ágak, amelyeken két-há­rom nap alatt kis zöld mas­nik je­len­tek meg, va­la­ki el­kezd­te új­ból fel­pánt­li­káz­ni a vi­lá­got, mint­ha va­la­mi fé­nyes vigas­ság­ra ké­szül­ne min­den.

El­in­dult Mal­vin né­ni há­za fe­lé. Más­fél hó­nap alatt an­­nyit si­ke­rült el­ér­nie, hogy a ta­nár­nő már nem ra­gasz­ko­dott hoz­zá, hogy min­den ál­dott nap ott vár­ja az is­ko­la előtt. De aztán…, emel­te fel a mu­ta­tó­uj­ját az öreg­as­­szony, ami­kor rá­állt, hogy Meszéna egye­dül jöj­jön el hoz­zá, ha csak egy­szer is… Er­re már a fiú va­dul ráz­ta a fe­jét. Ugye nem aka­rod sír­ba vin­ni sze­gény nagy­anyá­dat? És már lát­ta is ma­ga előtt, mint va­la­mi fran­cia film­ben, a szo­mo­rú őszi te­me­tőt, a nyi­tott sírt, és lát­ta ma­gát is, amint fe­ke­te an­cúg­ban két kar­ján, akár csak egy óri­ás­cse­cse­mőt, a na­gyit ci­pe­li a sír fe­lé. És a na­gyi ko­ránt sem ha­lott, sőt, fi­gyel­me­sen für­ké­szi eről­kö­dő uno­ká­ját, hogy hát íme, még­is el­kö­vet­ke­zik, ilyen az, ami­kor be­tel­je­se­dik az ezer­szer el­hang­zott szó, és And­ris­ka ezen a szent na­pon sír­ba vi­szi a nagy­any­ját.

Ég­re-föld­re meg­es­kü­dött, mint kis­fiú ko­rá­ban, hogy jó lesz. Ahogy az is­ko­la ut­cá­já­nak vé­gé­re ért, érez­te, meg­rán­dul a tes­te. Ezer kis ru­gó kez­dett el dol­goz­ni ben­ne, és sem­mi mást nem kí­vánt, mint hogy fus­son, ro­han­jon, vág­táz­zon. Nem Mal­vin né­ni­hez, nem va­la­ki elől, nem va­la­ki után, ha­nem azért, mert a fu­tás volt e pil­la­nat­ban a lé­te­zés ma­ga. A vi­lág­egye­tem tá­gul, a Föld fo­rog, Meszéna And­rás pe­dig fut. E pil­la­nat­ban nincs oka, nincs kö­vet­kez­mé­nye, ám ha nem így len­ne, ak­kor az azt je­len­te­né, hogy el­kö­vet­ke­zett a tel­jes ki­ürü­lés, a sem­mi pil­la­na­ta, ahol se fut­ball­meccs­nek, se szám­tan­pél­dá­nak, se he­ge­dű­szó­ló­nak nincs töb­bé je­len­tő­sé­ge – nem hogy je­len­tő­sé­ge, de je­len­té­se se.

Iga­zá­ból még­se gyor­san fu­tott, ha­nem úgy fu­tott, mint aki et­től fog­va csak fut­ni fog. Meg­ál­lás nél­kül. Nem tér ha­za, nem va­cso­rá­zik csak­is ne­ki gyúrt sufnudlit, nem néz a té­vé­ben fran­cia fil­me­ket, nem fek­szik le ősi dí­vá­nyok­ra alud­ni, ha­nem fut. Fut, mert tán­to­rít­ha­tat­la­nul tud­ja, mi a fel­ada­ta ezen a vi­lá­gon. Sőt, még csak ez a vi­lág sem ér­de­kes. Az ő fu­tá­sa több, mint ez a va­cak vi­lág.

Meg­tor­pant. Még csak nem is li­he­gett. Nem iz­zadt meg egy csöp­pet sem.

Mal­vin né­ni há­za előtt állt.

A kert­ka­pu nyit­va volt, és ahogy be­lé­pett, rög­vest ész­re­vet­te, hogy a ház aj­ta­ja sincs ki­lincs­re zár­va.

Csó­ko­lom, ki­ál­tott elő­re, az­tán be­lé­pett. Az elő­szo­bá­ból a nagy­szo­bá­ba lá­tott. Ös­­sze­húz­ta a sze­mét. A par­ket­tán he­vert a bronz­tal­pú lám­pács­ka, ami a fo­tel mel­let­ti ke­rek asz­ta­lon szo­kott áll­ni, zöld bu­rá­ja el­tö­rött. A ko­mód fi­ók­jai ki­hú­zo­gat­va, ru­ha­da­rab­ok, szét­túrt ágy­ne­mű, ab­rosz csücs­ke ló­gott ki ren­det­le­nül. Meg­lát­ta a sa­rok­ban a Ha­lász-fé­le né­met­ szó­tárt, szét­bor­zo­ló­dott la­pok­kal, ki­for­dul­va.

Fü­lelt, hall-e va­la­mit. Nyi­kor­gást, lé­pés­zajt, szu­szo­gást. De tel­jes csönd volt. Az üveg­szek­ré­nyes óra se ke­tye­gett. Oda­kap­ta a sze­mét, a szem­köz­ti fal­ra. Nem volt ott az üveg­szek­ré­nyes óra.

Két lé­pést tett elő­re, a nagy­szo­ba kü­szö­bé­ig. On­nan már lát­ha­tó volt a bel­ső szo­ba nyi­tott aj­ta­ja is. Ott bent, az ös­­sze­gyű­rő­dött sző­nye­gen vil­lant elé a kar. Egy fur­csán ki­for­du­ló kar, amin fel­csú­szott a li­la pu­ló­ver.

Hos­­szan néz­te. Ilyen len­ne a Mal­vin nyanya…, a Mal­vin né­ni kar­ja, a ke­ze, az uj­jai, amik­kel a ká­vé­ját szok­ta ka­var­gat­ni, és fog­ja a ce­ru­zát, a gya­kor­ló­fü­zet ja­ví­tá­sa köz­ben? Ilyen volt?

Meg­rán­dult az izom a comb­ja hát­só fe­lén. De most nem úgy, mint az előbb az ut­cán, ami­kor ne­ki­ló­dult. Meg is rog­­gyant kis­sé. Sza­vak to­lul­tak fel ben­ne, de nem ér­tek el a szá­já­ig, csak va­la­hol ben­ne hang­zot­tak el.

De hi­szen idá­ig ro­han­tam, en­nél job­ban nem tud­tam vol­na si­et­ni, tet­szik tud­ni. Otthagy­tam a fo­cit, meg min­den. Itt va­gyok. Jöt­tem gya­ko­rol­ni. Tu­dom, hogy hi­he­tet­len, de jó va­gyok ám, tet­szik tud­ni.

So­ha sen­kit nem akar­tam a sír­ba vin­ni. Tény­leg. Az­tán ez a hang is el­hall­ga­tott ben­ne.

És nem jött sem­mi­fé­le vá­lasz.

Még az a nya­va­lyás óra sem volt már meg, hogy üs­sön.