Hatvani
Dániel
Néhány mondat a kifosztottságról
Sorstestvér, bárki légy a földön,
hiénák tépik májadat,
hazával, néppel ki törődjön,
ha ázott viskód rádszakad?
Nem a tiéd a marék rög sem,
mellyel deszkádat tisztelik.
Fürödhetsz a világnagy görcsben
egész a végítéletig.
Svédasztalán jognak, éteknek
morzsát csípsz: chipek figyelik,
s mindent a számládra terhelnek,
újság, rádiók híreit,
vaginák és képernyők mocskát.
Híg ábránd, kívül a körön…
Valódinál különb – sikoltsd hát –
a virtuális kéjözön.
Ajkukon? Végbelükből inkább
sercennek petárdás igék.
Belzebubnak is visszasírnád
pokloktól elorzott hitét.
Leemel, lenyúl, kifoszt, átvág –
áldozat vagy és az leszel.
Arcod ha pocsolyában látnád,
mint irgalomért vezekel…
Szórhatod, koldus-Dáriuszként
verejtéked filléreit.
Nem állhatsz sorba semmi jussért,
nyomorúságod leterít.
Szutykos inged, gatyád a zálog,
hogy ürítesz, hogy vegetálsz…
Biztonságod magadra zárod;
vendég se jön, barát, se társ.
Nagy halom kacat, ócska holmi –
végrendeleted körmölöd.
Már nem fog senki megzsarolni:
dédelgesd hitvány örömöd.
Nemző ágyadra sóvárogva
lesnek leszármazottaid.
Mint borostyán a fát befonja,
úgy rejti mind halottait.
Kilopták alólam a sorsot,
magányom bérlője vagyok.
Családi gyökér? Mint a bokrok,
valahány kókadtan vacog.
Kilopták az időt belőlem,
a nemzetet, a fajomat.
Ügethet a kerek mezőben
vad ménesként az alkonyat.
Sorstestvér, bárki légy a földön,
hogy büszkélkedtél oly sokat,
s hagytad, mint fennsőbség gyötörjön –
nem a tiéd a gondolat.
Idegen mintákat fogad be
agysejted finom szövete –
hitetik: mélyebben ragad le
bármely mítosz, tündérrege.
Kilopták az Istent belőled,
körötted ott van, ott lehet.
S mindenütt, hol gyilkolnak, ölnek
fákat, szarvast, embereket.
Galaktikus álmaid fojtott
hörgését immár hallani.
Kikötődben végzet vet horgonyt –
véresek a hullámai.
Végső kérdésre itt a válasz:
Új Világrend, új hatalom.
Alternatívád sincs, hogy válassz.
Ember vagy? Globális majom!
Egy kézzel csimpaszkodsz az ágon,
másikkal banánt hámozol.
De szabadulnál bármi áron,
szemedben alvadt láng honol.
Kigyúl-e még, mint harci fáklya
a benzinkoktélos palack?
Rákattintásod egér várja,
míg kütyüjeid közt matatsz.
S világít máris display-holdad,
nyitsz internetes honlapot…
Igéid némán párolognak:
múltad, jelened, holnapod.
Platánlevelek
Néha s egyre ritkábban gondolok
arra a három őszre,
mikor az erkélyre platánlevelek
keringtek, hulltak kergetőzve.
Lent a sétálóutcán ideje volt épp
talmi eszméknek, jelszavaknak;
címertelen fakult zászlók csattogták újra,
hogy földre ég és égre föld szavazhat.
Balgán, báván, bugyután, balekmód
hittük: élhető világ lesz végre.
De az okos kapzsi beavatottak tudták:
nyelves meleg csók hol lel aranyérre.
Se impérium, se tankok. Lecsapódott
a kihűlő motorok gőze,
de még az erkélyre platánlevelek
hulltak, csak hulltak kergetőzve.
DUSA LAJOS
Haza
Immár ti vagytok Magyarország,
mert nektek fáj még és hiányzik;
idegen nyelvű törvények közt,
idegen szívű hatalomban,
Bácskában, Csíkban, Huszton, Kassán
sóvárogtok a szeretetre;
és ölelésre tárt karokkal
fogadjátok az útonjárót,
mintha ünnep volna, karácsony,
úgy havazik a gomolyátok,
s keríttek mosolygós borocskát
az örvendés úrasztalára;
s a menyecskelány belepirul,
ha mondom, egyszer szaván fogom,
mikor kínálgat szaporázón
– Tessék használni, tessék, tessék…
Az Anyaország elkárhozik,
mikor gyermekét megtagadja,
brüsszeli cafka ez az ország,
a tétovák is kárhozottak!
Isten bocsássa meg a bűnük,
mert énbennem most nincs bocsánat,
mint Stefi gróf, Döblingben élek,
sem itthon, semnem idehaza,
jaj, csakhogy meg ne bolondulnék!
Most már belétek kapaszkodom,
hogyha ti vagytok Magyarország;
ti álltok minden törvény fölött,
és nagy-húzósan mosolyogtok,
mint akit csúnyán mellbe vágott
tulajdon kurva édesanyja…
Megyek hozzátok árvának én is,
hozzátok megyek haza is már.
Szikra János
Fűhajúak
Mit akarok e dögevő korban
ezzel a tetszhalott anyanyelvvel?
Nemcsak a történetet,
fajom jóakarói
átírták fejem fölött az időt is.
Billeg az év, a hely, az utcakert,
csak a sitthalom és a szemétkupac örök.
Satnya füveim hajszálak,
zöld asszonyok sírnak a föld alól,
fejükre lépek,
hajukba vágom a sarlót.
Távol, Balatonföldváron
őszülő férfiak botladoznak a magány mólóján.
Seneca szerint szép föltevés csupán,
hogy holnap is fölkel majd a Nap.
Vén kakas
Összehajtja a kifakult inget,
a lehullott gombokat markába gyűjti,
mint unokája a cseresznyemagot,
fésűjével végigszánt a hószín bodzavirágon,
ott, ahol a haja volt,
hallása éles,
érzékei kiszolgálják,
szeme könnyes, de senkit sem sirat,
kapirgál,
fölnéz, tenyerét nyújtja –
egy még a földön maradt,
Uram.
Kőfelhő
Nincs mese,
a bioszféra férge vagyok én is,
akár a tetű,
a rózsa vagy a rinocérosz –
történetesen ember,
a gyilkolás szakma világbajnoka.
Reméltem,
ma már csak várok:
a menedékházhoz imbolygó
szakadékszélen lehet még útja
a széttört gyerekcipőnek –
Kőfelhőből is hullhat könny,
ha az Úristen szíve meghasad.
Apáti Miklós
Kerek világ
(Áprily Lajosé)
Kerekded világa ölelget e völgyben.
Lomberdő üzen a sírkőtermő hegyről.
Énregényen kotlok. Az is arról töpreng:
ki és mennyit ért meg a végső üzenetből?
Repkénnyel befutva
megvan, áll a háza.
Borostyán jelenből
kővers néz a múltba.
Ezer rímként hinti
bolyhait két nyárfa,
most is madárének
zeng a völgyvilágba.
Egynémelyik estén
megélezni elmém
bort tesz elém felnőtt
fiúunokája.
Sorsa kegye nem több:
neki is rég megnőtt
nagyfia és lánya.
Ebe neve: Tánya.
(Pengetném dalunkat borágas esténkben,
s mire belefognék, illő abbahagynom:
az ötvenéves őszből ront rám a vétlen
törpévé égett tatár mögötti tankrom.)
Két szó
(Sárkány Nagy Erzsébetnek)
Ég benned két szó Volt Fiam
nem tud könnyeddé romlani
szemed s ha új mosolya van
kőarccal kell szétosztani
Borzong és sápad homlokod
kisimult hasú teliholdnál
egyetlen fiad a halott
barátja és az anyja voltál
Úgy volt hogy ő lesz őriződ
siratja sok hű lánybarát
őt és a neki szánt időt
s hogy magát végleg nem adta át
Csak veled nem volt ő egyedül
mosolya éjbe ringatott
veled él ott van legbelül
mindenki másnak: a halott.
Ha kezét nyújthatná feléd,
nem fognál ilyen mondatokba:
„Öregszem és kopok, de én
holtig őrzöm.” Vigyázz. Magadra.
A szerzetes imája
nincs bennem senki aki akarjon
ha jönne nő – csak betakarjon
de ennem még szabad
a bogrács legalján maradt
kevéske zsiradék-anyag
vágok rá gombát alája hagymát
s ha aranylón forr már
madártojást is verhetek bele
(csak a legvégén paprikázd tele)
messziről sejlik
az öko-
turista látkép
magából ennyit
mutat a Tárt Ég
így kéne élni
(vagy egészen másképp)
Tamás Tímea
Karácsony 2004
üresen maradt a csizma
az idén sem jutott
Mikulás nekem
és Angyalka se
szárnyalt be a házba
egyedül állok a szélfúvásban
a magyar rögök felett
s gyötör az emlékezet
hó se hull a seprű
is alszik a sarokban
minden boszorka messze
mintha már az se lenne
aki kilesse őket
s János vitéz is veszve
ezernyi kis csillag fénye
terít a lelkemre subát
érzelmes maradok érted
s magamért is mondok imát
vagy csak átgázolok lassan
mindenen mi emlékezet
s utánam a szél ugarol
porló magyar rögök felett
Finálé
tudod Uram
szeretnék békét Veled
olyan reggelt és olyan életet
amelyen nincs rajta kezed
ahol a pillanat az ami
visszaadnám az álmaimat
csak nyerhetnél velük
kaparós sorsjegy valamennyi
ki/le kell kaparni
s ott az élet
az alatt a vékony réteg alatt
csak nyernél velük
úgy sincs egyetlen
véges álmod sem
s a végtelen
íztelen
vagy jelentelen
vagy jeltelen
Te ezt jobban tudod
ha egyedül lennék
elmúlna tán a szorongásom
hisz nem látnád hogy
mit mért teszek
s főként azt
amit nem
nem érezném tekinteted
amint
sandán átpillant a vállam felett
valamit néz ami volt már
valamit néz ami nem lehet
valamit néz amit a kéz
az ész az agy nem teremhetett
jó volna egyedül maradni
átaludni minden álmot
ne látni hogy a Te időd
hogy húz az arcomra ráncot
jó volna nélküled élni
100 évet s egy szép románcot
s ha akarod elmondani
hogy néked járjuk ezt a táncot
Somkuti
Gabriella
Még egyszer
B-nek
Titkos áramkörein a vér
gyorsabban kering
és érintésre robban,
mióta vággyal-vert éveim
te újra visszahoztad –
a csigolyákba kapaszkodva
kúszik a fájdalom,
fel az agyba,
a megkésettség fájdalma,
mit az évek súlya
a reménytelenség faláról
megsokszorozva ver vissza –
szemem kínpadra vonja
látásod gyönyöre
s kezemből kihull
az erőszak ereje,
útvesztőidbe hatolva
magam elvesztettem
s emlékek pörölye alatt
forró vasként felizzik
már alig parázsló életem –
a szikraeső fényénél még elhiszem,
kikovácsolni van még jövő,
átélni van még pillanat –
s ahogy szemem körül még egyszer
megfordul a világ,
tiszta kezekkel érintem
érinthetetlen arcodat.
Egy festő képeit nézve
Lehunyt szemű, lebegő maszkok,
mögéjük az arcot
elfelejtették odatenni,
kettészelt, vérző kövek,
bennük a molekulák táncát
megállította valaki,
gyökerüket sirató fák,
kérgükön a tavasz
már hiába kopog –
és végül az ember,
aki a fénysebességre bízta magát
s most tenyeréből az időt kiejtve
meghúzza magát
a távozó lelkek
üresen hagyott
csontjaiban.
Fellázadok
Belefáradtam mindig új cégtáblákat megtanulni,
betűzve belőlük sorsom változását,
s mire tegnapi határaimat megszokom
belakva viszonylataim zeg-zugát,
másnap új paranccsal
új háziúr hangja dörren reám.
Már nem érdekelnek a frontvonalak,
gombostűre szúrt zászlócska
senki térképén nem kívánok lenni,
dőljenek el a csaták nélkülem
s hozzá a vért és könnyeket
ne a szívemből csapolják.
Ha arcát a világ naponta újrafesti,
színeváltozását követni kedvem nincsen,
maradhassak, aki voltam,
egy ember, ki csak nézi s kénytelen tűri
rajzását tiszavirág-éltű hadaknak.
Kérés
Amit az emlékezet hálója befog,
aranyhalat vagy kavicsot,
mind eléd öntöm: válogasd,
a múltamnak értelmet adj.
Tenyeremből jövőt mondj,
sebeimtől ne irtózz,
s a virágokat, ha lehet,
ne szélbe szórd,
kezembe tedd.
Utolsó kívánság
A sínpályát
testemmel kísérteni,
tizedik emeletről
utcakövet nézni,
szélmalom harcaim
szélnek ereszteni,
s egy jótékony viharnak
lelkem átengedni.
P. Papp
Zoltán
Adjátok vissza!
Adjátok vissza a szomorúságom
adok helyette melldöngető hitet bizonyosságot
adjátok vissza fájdalmas sírjaim
cserébe itt a pazar plázamámor
adjátok vissza fenyegetve vigadó mutatóujjam
vigyétek jenki jankó bábjaim
visszakérem könnyes könyveim
tiétek az összes multiplex filmestül emberestül
csendjeim is visszakérem
tiétek minden reklám-lármával dúsított
korszerűen csomagolt előfőzött
akciós pozitív gondolatom
adjátok vissza bús magyaros bájom
a sok pozitívságtól kór lebeg e tájon
visszaperelem sóhajtó magányom
rátok testálom összes azthittembarátom
s az Istent kinek jobbján menedzser ül
hadd érezzem magam újra cefetül
nem kell a sok cifra kacabajka
lim-lom kerüljek csak bajba
legyen tiétek a csízarcúak hatalma
adjátok vissza a szomorúságom
bármi áron bármi áron
mert csak abból születik fényes álom
már alig várom alig várom
adjátok vissza a szomorúságom
Anyám ágya
Négyen aludtunk azon az ágyon mely fekhelyed máig
összehajtogatott éjjelek arc-sáncok
a felvarrt idő rég szétmállott
nagyszülők apám helyett apám
s ha kellett anyám helyett anyám már nem álmosodnak
mint távoli álmok elmosódtak
de kábul az udvar nagyanyám liliomillatától
és nagyapám láncszakállú kerekes kútja
itatja virágos kertemet újra
áll a ház első szavaim vályogvára
sétáltatom az öreg fákat mint egykor csemete a csemetét
s a vágyaim bokrokba bújva szerteszét
gyermekkorom meséit álmodd tovább
halld az ágy emlékező csendjét epedák húrok ringó dalát
téged hívlak hallod de sohasem hívtam apát
az ágy sem válogathat se asztalost se kárpitost
lutri hogy a tulajdonos szennyes- vagy nett-e
s mire használja őt szerelemre netán csak szexre
Csak a születés ünnep
Nagy Gáspárnak
Javítatlan óráim csendjére ébredtem
s a város újra beszippantott mint én
a reggeli de estig éltető kávémat
csak aprópénzt akartam a parkolóórához
jósorsom beterelt az antikváriumba
egy könyv kiválasztott engem
most már Tudom, nagy nyári délután lesz
mikor váratlanul eldől egy könyv a polcon
leveszed belelapozol és észrevétlenül
befon a sors-lián
mielőtt még elköszön az utolsó nyár tüze
mielőtt még végleg elhamvadnak a szavak
mielőtt még egy másik ismeretlen világ elnyel és
sejtjeid mint szertelen gondolatok szétszélednek
mielőtt még minden mindegy
mert mindannyian mindenség leszünk
álljunk meg e céltalan utazásban
talán egy parányi megérthető a létezésből
hallgassuk csak
a karmester int
megszólal a tenger mint megannyi hangszer
s a föld mély lélegzettel dalra kel
nos igen ez az utolsó rekviem
Németh István
Péter
Gyűszűnyi bordalok
Barátok híján
Jó ha van
A heggyel szemben egy poharam.
*
Két kupa bortól
El lehet fújni már
Három dalt is olykor.
*
Még egy korty
S párába mosódik a hegycsúcs,
Mint ki sose volt.
*
Bőségszarunál gazdagabban
Borospalackban
Tavasz van.
*
Józanság, tovább ne sújts!
Nehéz a szívem.
Mint a pincekulcs.
*
Pohár mélyére néztem,
A jövőm hol van?
Vérvörös borban.
*
Szomjam sincsen,
Csak meg akarom ízlelni
Borban az Istent.
*
Telik a bor színarannyal,
Nem bírja, csak
Malomkő asztal.
*
Esteledett, s ezalatt
Boros poharamba
Ment le a Nap.
*
Püspöksüvegnél
Magasabbra
Érjen fejemen a flaska.
*
A kacs nem arany volt.
Télire feketül, mint
Karón a drót.
*
Mámor
Egy csöpp veritékben
Ölednek rizling illatától.
*
Mustszagú palástját a hegyoldal
Rám gombolta
A Holddal.
*
Borogasd: egy
Szárazra úszott, öngyilkos cet
A hegy.
*
Óbort ittam
Éjjel, s reggelre tavalyi Nap
Kélt fölöttem.
*
Pezsgősüveg nyakán a
Boldog Új Év
Első zúzmarája.
*
Szerettem a boros hordókat.
És még maradt is
8 szótag.
Mogyorósi
László
A részletekben
Nem fogja fel az értelem
szépségedet. Hát szétszedem
agyamban a lenyomatot,
mit közelséged otthagyott,
zsebórát, mit szívem felett
viseltem, még mint kisgyerek,
s szétbontottam, mert izgatott,
honnan hallom a tik-takot.
Szívem dobbant rá egykoron,
s elhallgatott e metronóm.
Hogy nem vagy itt, a részletekben
kell mosolyodat észrevennem:
látom idegen ajkakon
egy morzsáját, és jóllakom.
S egy kéket lehet keresnem
a rám villanó szemekben,
haldoklóéban vagy gyerek
tekintetében, egyre megy,
lehet akár a gyilkosom
pillantásában, meglopom.
Mint hajléktalan kupakok
után én is úgy kutatok
a szennyes emberi tudatban,
hogy arcodat újra kirakjam.
Halott a rádióvevőm,
de te sugárzod egyre fönn
a byte-okat s a hertzeket
mint tökéletes szerkezet.
Az emlékező elégiája (II.)
Országhatárokon folyva át
átszabta agyam domborzatát
a múlt, mert medréből kilépett,
hajszolva tüdőt, szívet, lépet,
hogy emlékeimből gyúrt bálvány
előtt rogyjak térdre zihálván.
A semmit tartottam karomban,
míg körülvett néhány halottam,
s mint kígyó sziszegve, susogva
közrefog a múlt nyákos sodra,
felbugyogó, locsogó patak,
benne a bomló, szerves anyag.
Ahol kutat hiába ástam,
ahol, azt hittem, rothadás van,
ott erjed, és titkos csövekben
csöndben gyűlik, ahogy öregszem;
roskasztja minden év a házat,
de bódítóan tiszta párlat
von körém ködöt, s mint a pólya,
sebeimet halálig óvja.
KÜRTI LÁSZLÓ
Társkereső apróhirdetés
egyedül fekvő nő keres
családszerető hűséges
hímivarú örök társat
– kalandorok rímeljenek
ellenszerveire –
asszony gyerekek
kísérleti okok miatt
sem lehet akadály
sőt könnyen beilleszthető
az intelligens egyedül fekvő
nő életrítusába
az alkalmazkodókészség
illetve alibigyártó
és problémamegoldó
különleges képességével
ő maga szeretkezik
kívánatos idomaival
megadott helyen és fix időpontban
a családszerető hűséges
hímivarú örök társat
házassági évfordulójára
időben figyelmeztető
és az asszonynak ajándékról
mindig gondoskodó
egyedül fekvő kreatív nő
magát és hímivarú örök társát
meglepheti például
valentin napján azzal
az ötlettel hogy ő maga terhes
a feltáró szófolyományban
az apa megkérdőjelezése
azonnali öngyilkos kísérleteknek
tűnő próbálkozásokhoz vezethet
az érzékeny és rém tisztességes
egyedül fekvő nő fejecskéjében
a magát elvetetni minden
áron a magzatot pedig semmi
pénzért sem
kezdetű jelmondat zakatol
a már igen terhes egyedül fekvő
nő másról sem ejt szót mint
válás majd házasság (esetleg
fiktív vagy kakukk) fiókanevelés
jelige: szerelem becsület önfeláldozás
friedrich giccse
mivel nem más mint a szomszédos
kocsmában habzó fröccse
két könyöke között ő maga
mint zavaros tablettás bor kavarog
a retkes üveg falához tapadva
mondhatni őt csuklóból löttyböli
vagy pancsolja az élet
majd pultra futtat a pohárból néhány
murcis cseppet s benne giccse így ülepszik
fölszáradni bőven van idő
mert messze még a virradat
itt bent jó lesz kivárni
hogy e fertő neve helyére
egy régi új címet fessenek
olyan kéjest mint egykoron volt ez a hely
még kupi’ korában innen a szomszédos
épület nem esett messzebbre akkoriban
mint egy fölszakadó zöldköpetnyi lélek
az ott ma is templomként feszül e téren
és manapság innen lélek kiszáradásnyi
messze esik
isten meghalt mint már mondottam
ellenben a szajhák nem haltak ki
és mégis kocsma lett e helyből
én itt remélek újabb nőket
velük vízszínesnyi szövetséget
wagner komám és a szent parsifalt
meghitten a szomszédban térdel
bár valódi bort iszik nem vitás
de ostobán keresztény gyertyák közt ég el