CSATH MAGDOLNA

A globalizációról Joseph E. Stiglitz

A globalizáció és visszásságai című könyve ürügyén

A GLOBALIZÁCIÓ ÉRDEKESSÉGEI: BEVEZETÉS

A globalizációt sokan, sokféleképpen magyarázzák. Vannak, akik a legfontosabbnak az áruk, szolgáltatások és a pénz szabad áramlását tartják, mások viszont arra hívják fel a figyelmet, hogy a globalizáció messze túlmutat a gazdaságon: befolyásolja a kultúrát, az életmódot és általában a társadalmak működését is.

Kialakulását tekintve egyesek arra figyelmeztetnek, hogy a globalizáció nem új jelenség, hiszen Amerika felfedezése is a spanyolok nyersanyag- és piacszerző céljainak volt köszönhető. A globalizáció radikális bírálói szerint viszont a globalizáció leginkább korunk jellemzője. Felgyorsulása pedig a kelet-közép-európai rendszerváltásoknak köszönhető.

Vannak, akik a globalizáció korát minden világok legjobbikának próbálják feltüntetni, mások rámutatnak problémáira, de azokat kiküszöbölhetőnek és így a globalizációt jó irányba terelhetőnek vélik.

Az idő múlásával és a gondok sokasodásával azonban kétségkívül a globalizáció tragikus következményeit bemutatók és a globalizációt elutasítók száma növekszik.

Érdekes jelenség, hogy a globalizációt határozottan elutasítók és megkérdőjelezhetetlenül igenlők többsége egyaránt a politikai baloldalon található.

Noam Chomsky, a híres, közismerten baloldali tudós például így fogalmaz egyik könyvében:1 „a szabad kereskedelem következtében a lakosság nagy részének munkabére mind a szegény, mind pedig a gazdag országokban csökken. A dolgon csak a gazdagok keresnek.” (Nem szószerinti idézet.)

A szintén baloldali, lengyel származású Zygmunt Bauman így ír:2 „A nemzetállam, úgy tűnik, erodálódik, vagy talán sorvad. A pusztító erők transznacionálisak.” A gazdagodás természetéről pedig így vélekedik: „A vagyonteremtés úton van afelé, hogy véglegesen függetlenítse magát azoktól az állandó – korlátozó és bosszantó – kapcsolatoktól, amelyek a dolgok gyártásához, az anyagok kezeléséhez, a munkahelyteremtéshez és az emberek irányításához fűzik. A gyors meggazdagodásnak és a gyors elszegényedésnek ugyanaz a gyökere.” Mi ez a gyökér? A globalizáció – adja meg a választ a szerző.

A globalizáció, sok további szerző véleménye szerint is, a tőkejövedelmek maximálását és a bérjövedelmek minimalizálását célozza. Ez magyarul azt jelenti, hogy egyre több jut a cégtulajdonosoknak és a menedzsereknek és egyre kevesebb a gazdagságot megtermelő munkavállalóknak. Amíg például 1973-ban az USA-ban a felső vezetői és az átlagos munkásbérek közötti arány 43:1-hez volt, ez 2003-ra 301:1-re változott.

A másik vissza-visszatérő kérdés a nemzetállamok sorsa. Ezzel kapcsolatban érdekes jelenségre figyelhetünk fel: a globalizációt baloldalról kritizálók üdvözlik a nemzetállamok globalizáció általi gyengítését, mivel ezzel – szerintük – a nacionalizmus életterét is szűkíteni lehet. Ezen a ponton azonban találkoznak a globalizáció baloldali híveivel, akiknek a támadásai középpontjában szintén a nemzetállam és a nemzeti érzés áll.

Például Yacov Ben Efrat, az ODA (Organization for Democratic Action: Demokratikus tettek szervezete) általános elnöke és radikális baloldali gondolkodó, így fogalmaz:3 „A globalizáció atyja Marx volt. Olyan globális társadalmat akart, amelyben a világ dolgozói együttműködnek valamennyi ember érdekének szolgálatában, és határozott harcban a nacionalizmussal. Ma is csak egy út áll előttünk: működőképessé kell tennünk a globalizációt azért, hogy felvehessük a harcot a jobboldallal.”

Efrat szerint a „jó globalizáció” olyan, mint a korábban megálmodott szocializmus, szemben a mai, általa „kapitalistának” nevezett globalizációval, amely a rendszerváltozásokat Kelet-Közép-Európában megvalósította. Ennek a kapitalista globalizációnak a célja az volt, hogy a tőke új, hatalmas piacokat és olcsó, békés munkaerőt szerezhessen, amellyel azután az otthoni munkaerőt és a szakszervezeteket is kordában lehet tartani. A szocialista globalizációt viszont a dolgozók irányítják, akiknek – Efrat szerint – „nincs hazájuk, csak ideológiájuk, mert internacionalisták”. (Erről az érvelésről azonnal eszünkbe juthat a korábbról jól ismert „Világ proletárjai egyesüljetek!” marxista jelszó.)

De akkor mi a különbség a globalizáció baloldali bírálói és hívei között? Érvelésükből az tűnik ki, hogy több közöttük a hasonlóság, mint a különbség. A nemzetközivé válásnak egyaránt az igenlői, csak az egyik a tőke, a technológiák, az árú és szolgáltatások határok nélküli, szabad áramlásában és az ezt akadályozni próbáló nemzeti gondolkodás, helyi érdekérvényesítés elvetésében hisz, a másik pedig olyan globalizációról álmodik, amelyben elkerülhető a szegénység és a munkanélküliség, valamint a kevesek gazdagodása a sokak kárára. A közös ellenség viszont egyértelműen a nemzet, a nemzeti érzés, vagy ahogyan nevezni szeretik: a nacionalizmus.

Ennek a hasonlóságnak érdekes történelmi gyökerei is vannak. A globális gazdasági rendszer és a világkultúra megteremtésének és hasznának gondolatát először a liberális gondolkodó, Adam Smith vetette fel a XVIII. században. Marx pedig az „univerzalizmust” hirdette a „partikularizmussal” szemben: vagyis az internacionalizmust mint követendő ideológiát tűzte zászlajára a nemzet, a nemzeti, a „helyi” ellenében.

Korunkban is figyelemre érdemes jelenség, hogy miközben a globalizáció-párti Világgazdasági Fórum ülésezik, ezzel párhuzamosan tartja rendezvényét a baloldali, a globalizációt harcosan ellenző Világszociális Fórum, amelynek résztvevői ugyanakkor a szolidaritást akarják globalizálni, és „planetáris társadalmat”, vagyis az egész földgolyót átölelő társadalmat akarnak építeni, amelynek középpontjában azonban – szerintük – az embernek és nem a tőkének kellene lennie.

Joseph Stiglitz, könyve és cikkei tanúsága szerint, olyan baloldali érzelmű gondolkodó, aki a globalizáció hívei és az azt elvetők között próbál utat keresni, de eközben érvelésével hol az egyik, hol pedig a másik irányzathoz sodródik vészesen közel.

KI IS JOSEPH STIGLITZ?

Joseph Stiglitz a fejlődő világgal foglalkozó közgazdász, jelenleg a Columbia Egyetem tanára. De tanított közgazdaságtant a Yale, a Princeton, az oxfordi és a Stanford Egyetemen is. 2001-ben közgazdasági Nobel-díjat kapott. 1993–1997 között, egyetemi oktatói pályafutását megszakítva, Clinton elnök közgazdasági tanácsadó testületének tagja, majd elnöke lett. 1997-től pedig a Világbank vezető közgazdásza és alelnöke. Ez utóbbi két pozíciójában megnyílt előtte a világ: részleteiben ismerhette meg a szegény országok problémáit, és szembesülhetett a globalizációnak a fejlődő országokat sújtó hatásaival. Érdekes módon életpályája bemutatásakor arra soha nem tér ki, hogy vajon tényleg nem tudta-e azt, hogy milyen károkat okoz a Világbank a fejlődő világnak, mielőtt az alelnöki pozíciót elfogadta, vagy tudta, de abban bízott, hogy változtatni tud ennek a globális intézménynek a magatartásán. Döntése az alelnöki pozíció elfogadásáról ezért a mai napig rejtély: ugyanis azt nem feltételezhetjük erről, a fejlődő világgal foglalkozó szakemberről, hogy fogalma sem volt arról, hogy mi a kapcsolat a globális pénzintézetek – közöttük a Világbank – és a fejlődő országok nyomora között. De ugyanakkor annyira naivnak, gyakorlatiatlannak sem gondolhatjuk, hogy abban a hitben vállalta volna el a magas világbankos beosztást, hogy majd egymaga új irányt tud szabni ennek az intézménynek. De akkor vajon mi volt a valódi oka annak, hogy a Világbank vezető közgazdászaként és alelnökeként dolgozott három évig? Könyvében ezt a kérdést nem válaszolja meg, viszont bőségesen épít a globalizáció bírálata során az ebben a pozícióban gyűjtött tapasztalataira. Már az előszóban így fogalmaz:

„A Világbanknál közvetlen közelről láthattam, milyen pusztító hatással lehet a globalizáció a fejlődő országokra, különösen az ott élő szegényekre.” Tévedésbe azért ne essünk! Stiglitz, miközben egyik érveléssorával a globalizáció vitriolos, ha tetszik „szélsőjobboldali elemektől” sem mentes kritikáját adja, néhány sorral később viszont gyorsan figyelmeztet arra, hogy a globalizációnak előnyei is szép számmal vannak, és a problémákat valójában csak az okozza, hogy a „globalizációt rosszul csinálják”. Emlékezünk még rá? Ismerős lehet ez az érvelés számunkra abból az időből, amikor gyakran hallhattuk, hogy a szocializmus valójában jó dolog, sőt a fejlődés „egyedül lehetséges útja”, és a problémákat csak az okozza, hogy nem jól csinálják. Ez a kettősség egyébként végigvonul az egész könyvön. Ha már sok kritikát olvastunk, akkor bátran számíthatunk rá, hogy hamarosan jönnek a dicsérő szavak is. Igazi hitvallással pedig a könyv végén rukkol ki a szerző: akkor, amikor a jelenlegi globális rendszer – a Világbank, az IMF – a Nemzetközi Valutaalap és a WTO – a Világkereskedelmi Szervezet – megreformálásának lehetőségeiről beszél annak ellenére, hogy az összes előző fejezetben éppen ezen intézményeknek a mögöttük levő politikai és pénzügyi érdekek miatti megváltoztathatatlanságát bizonyította.

Kiáll továbbá egy „világkormány” létrehozásának, valamint a gazdasági mellett a politikai globalizáció megvalósításának fontossága mellett is. A mindent megkoronázó utolsó javaslata pedig így hangzik: „egy emberibb arcú globalizáció felé” kell továbbvinni a mai, ellentmondásokkal terhes és rosszul irányított globalizációt.

Emlékszünk még az „emberarcú szocializmusra”? Azt is a szocializmus lehetséges továbbfejlesztési irányaként akarták eladni az embereknek. Stiglitz tehát a globalizáció elkötelezett híve, csak „emberibb” globalizációt szeretne. Könyvében kritizálja a globalizáció gyakorlatát, de hisz elméletében és abban, hogy a globalizációt jobban is lehetne csinálni. A jól működő, a minden ember számára előnyt hozó globális világ jövőképét azonban nem rajzolja meg, így aztán a hozzá vezető lehetséges utak bemutatását se keressük könyvében.

STIGLITZ KÖNYVÉNEK FOGADTATÁSA

Stiglitz könyvében többször is hivatkozik arra, hogy milyen sok ponton egyezik véleménye Soros Györgyével. A szimpátia láthatóan kölcsönös, hiszen egyik méltatója és ajánlója éppen Soros György, aki így fogalmaz:

„Stiglitz a Világbanknál és a Fehér Házban szerzett közvetlen tapasztalatai és belső információi alapján érzékletesen mutatja be, hogy a globalizáció legnagyobb intézményei, rendeltetésükkel ellentétben, inkább hátráltatták, mint segítették a rászoruló országok fejlődését. A könyv mindazoknak szól, akik komolyan aggódnak a világgazdaság jövőjéért.”

James K. Galbraith, a texasi egyetem tanára viszont érzékelteti véleményében a könyvvel kapcsolatos ellenérzéseit is. „Ez a könyv tökéletes útmutató ahhoz, hogyan lehet rosszul irányítani a globalizált világgazdaságot. Stiglitz tudja, hiszen ő is részt vett az irányításban…”

Az írásos méltatások is sokfélék. Nagyon is figyelemre érdemes az IMF egyik igazgatójának, Thomas C. Dawsonnak a véleménye,4 aki egyrészt az IMF-et ért kritikákat próbálja elhárítani, de emellett dicsérőleg emeli ki, hogy végül is Stiglitz „világosan és ékesszólóan” írja le a globalizáció előnyeit. Sebastian Edwards, az University of California egyetem tanára könyvismertetőjében5 arra mutat rá, hogy nagyon is helyén való Stiglitz globalizációbarát gondolkodása, ugyanakkor abban is igaza van, hogy gazdasági és politikai bizonytalansághoz, a szegények és a gazdagok közötti összecsapáshoz vezethet, ha a globalizáció jelenlegi iránya folytatódik. Ezért a globalizáció olyan útját kell megtalálni, amelyet az emberek jobban elfogadnak. Jeremy Kohan, a Yale egyetemről, így ír:6 „Stiglitz szimpatizál a globalizáció ellenzőivel, használja is érveiket, de sohasem tagadja meg washingtoni gyökereit: vagyis hogy privatizáció- és liberalizációpárti. Végsősoron Stiglitz globalizációkritikája ismerős; hasonlít a globalizáció ellenes tüntetésekéhez. De mégsem kiegyensúlyozott, hiszen végül is a neoliberális elméleteket nem kérdőjelezi meg, csak azt az IMF-et bírálja nagy vehemenciával, amely ezen elméletek alapján működik.”

Megjelentek azonban ennél keményebb vélemények is. A Commonweal 2002 szeptember 27-ei számában Carlos Lozada így érvel: „Stiglitz könyve nem igazán eredeti mű. A globalizáció ellenzői közül korábban is sokan hívták fel az emberek figyelmét a globalizáció káros következményeire. Stiglitz esetében talán ezért nem is arról van szó, hogy mit mond, hanem, hogy ki mondja. Ha egy Nobel-díjas beszél, az emberek jobban odafigyelnek. Érvelésének legfőbb gyengesége azonban az, hogy elsősorban a globalizáció gazdasági hatásait vizsgálja, és elhanyagolja a kulturális, társadalmi és politikai összefüggéseket. Azon kívül a könyv tele van felesleges szószaporítással és álérveléssel. Ilyen például a következő: a privatizáció, ha jól csinálják, ha a jog figyelembevételével hajtják végre, akkor hozzájárulhat a gazdaság fejlődéséhez. Majd bemutatja, hogy a privatizáció a fejlődő és a volt szocialista országokban – az esetek többségében – korrupt, jogtipró: vagyis, hogy rosszul csinálják. Ugyanakkor nem említ jó példákat. Ez a következetlenség az egész könyvre jellemző. Stiglitz oda-vissza mozog az egymástól homlok egyenest eltérő vélemények és állítások között.”

Végül térjünk ki röviden még egy kritikára, amely Soros és Stiglitz könyvét hasonlítja össze!

Charles Oliver a „Reasonline” honlapon így érvel: „a két szerzőben az a közös, hogy úgy kritizálják a globalizációt, hogy egyben dicsérik is. Nem megállítani, hanem jobban működtetni akarják.” A mondat második fele különösen fontos: „ugyanazokkal akarják működtetni, akik eddig is működtették, csak az eddigieknél sikeresebben”. Soros számára a fő probléma, hogy a globalizáció még nem ment elég messzire. „Bár a piacok már egyre globalizáltabbak, a politika még a szuverén nemzetállamokban gyökeredzik” – idézi Soros kritikáját. Javaslata: meg kell erősíteni a meglevő nemzetközi intézményeket, és újakat is létre kell hozni azért, hogy a világot jobban lehessen irányítani.

Stiglitz ugyanezen az úton halad: szerinte is még hatalmasabb nemzetközi intézményekre – világkormányra – van szükség ahhoz, hogy a globalizációt sikerre lehessen vinni.

Azt azonban egyikük sem világítja meg, hogy hogyan lehet jobban, becsületesebben és igazságosabban működő globális intézményekké alakítani a jelenlegieket, illetve ilyen új intézményeket létrehozni. „Soros és Stiglitz egyformán hisz a szabad kereskedelemben és a globalizációban. Számukra igazi nagy kérdés csupán az, hogy hogyan lehetne úgy csinálni, hogy ne okozzon további feszültségeket, esetleges összetűzéseket a szegények és a gazdagok között” – foglalja össze véleményeit Charles Oliver.

A GLOBALIZÁCIÓ ÉS VISSZÁSSÁGAI

Stiglitz könyvét magyarul a Nagyvilág Kiadó jelentette meg 2003-ban. A könyv 266 oldalon kilenc fejezetben bírálja nem is annyira a globalizációt, mint inkább az IMF tevékenységét a fejlődő és a volt szocialista országokban. A könyv nem könnyű olvasmány, ugyanis rengeteg benne az átfedés, az ismétlés és az előre-hátra utalás. Ezen kívül még a stílusa is nehézkes: természetesen nem tudható, hogy ez az eredeti mű nyelvezetének vagy a fordításnak tudható-e be.

Érveléseit a szerző ritkán viszi végig: esetenként több fejezettel később tér vissza ugyanarra a témára, de lehet, hogy ekkor már a korábbitól gyökeresen eltérő véleményt fejt ki róla. Tipikus példa, amikor arról beszél, hogy a globális cégek alulfizetik a fejlődő országok munkásait, ami a globalizáció egyik elvetendő velejárója, majd – egy másik helyen – pedig azt mondja, hogy még így is jobb a Nike-nál dolgozni, mint a földeken hajladozva rizst termelni. Egy további példa lehetne, hogy az egyik fejezetben keményen bírálja a fejlett országok erőszakos betörését a fejlődők piacára, amelynek következményeként a helyi termelők tönkremennek, és így nő a munkanélküliség és a szegénység. Majd egy másik részben meg eredményként említi, hogy bár „a jamaikai tejpiac megnyitása 1992-ben az USA-ból érkező import előtt bizonyára ártott a helyi tejesgazdáknak, ám azt is jelentette, hogy a szegény gyerekek olcsóbban juthattak tejhez”.

Az ellentmondás nyilvánvaló, ráadásul a második érvelés nem is igaz. Ugyanis egyrészt a liberalizáció hatására bekövetkező elszegényedés miatt az olcsóbb tejet is kevesebben tudják megvenni. Másrészt, ahogy a tapasztalatok bizonyítják, a külföldi cégek tipikus stratégiája az, hogy miután a helyi szereplőket kiverték saját piacaikról, azonnal felemelik áraikat, így az árak a piacliberalizáció hatására nem csökkennek tartósan, hanem sok esetben éppen hogy emelkednek. Gondoljunk csak a hazai közüzemi vagy távközlési díjakra!

Zavarja az olvasót, hogy a szerző állandóan „bennfentes információira” hivatkozik, szinte hivalkodik velük. Gyakran idézi az államelnökökkel és vezető politikusokkal folytatott beszélgetéseit. Azonban ezekre utalva sem lesz érvelése szakmailag hatásosabb.

Azt is mondhatnánk, hogy azokat az érveket, amelyeket a globalizáció negatív hatásaival, valamint a globális pénzintézetek, közöttük is elsősorban az IMF helytelen gyakorlatával kapcsolatban felsorakoztat, szinte minden, a globalizációval foglalkozó szakkönyvben megtalálhatja az olvasó. Stiglitz könyve talán abban tér el ezektől a leginkább, hogy „belülről kifelé” kritizál. Hiszen Stiglitz maga is része volt ennek a hatalmi struktúrának. Ehhez kapcsolódik a másik eltérés: Stiglitz csak megreformálni és nem megállítani akarja a globalizáció folyamatát. A megreformálást pedig ugyanazokra akarja bízni, akik a felsorolt óriási szenvedéseket, az elszegényedést és az eladósodást okozták a fejlődő világban.

STIGLITZ GLOBALIZÁCIÓ ELLENES KRITIKÁJÁNAK VISSZÁSSÁGAI

Nézzünk néhány érdekes szó szerinti idézetet:

„Majdnem mindenki számára világos, hogy a világ rossz irányba tart” (24. oldal).

„A globalizáció sikertelennek bizonyult a szegénység enyhítésében, miközben nem volt sikeresebb a stabilitás megteremtésében sem” (25. oldal).

„A globalizáció és a piacgazdaság bevezetése Kelet-Közép-Európában nem járt a beígért eredményekkel. Ehelyett inkább korábban nem tapasztalt mértékű szegénység lett az eredmény” (26. oldal).

„A Nyugat szabja meg és viszi előre a globalizáció programját, ezzel biztosítva, hogy a fejlődő világ költségére ő arassa le a haszon aránytalanul nagy részét” (26. oldal).

„A tőkepiaci korlátozások fellazításából a nyugati bankoknak és a spekulánsoknak van haszna” (28. oldal).

„A spekulatív – forró – tőke ki- és beáramlása, amely igen gyakran követi a tőkepiacok liberalizációját, óriási pusztítást hagy maga után az országokban” (35. oldal).

„A privatizációval kapcsolatos talán legégetőbb probléma a folyamatnak szinte részévé vált korrupció” (73. oldal).

„A liberalizációs-privatizációs programok nem a növekedés, hanem a hanyatlás előfeltételeit teremtették meg” (153. oldal).

„Nem kemény munkával vagy befektetéssel lehetett meggazdagodni, hanem úgy, ha valaki politikai kapcsolatait használta fel arra, hogy a privatizáció keretében olcsón állami vagyonhoz jusson” (170. oldal).

„A külföldi befektetők – gyakran megvesztegetés útján – különleges kiváltságokat szereznek a kormánytól” (84. oldal).

„A kormányok – az amerikai kormány is – rászorították az országokat, hogy betartsanak olyan nagyrészt méltánytalan szerződéseket, amelyeket többnyire korrupt kormányzatok írtak alá” (85. oldal).

„A közvetlen működőtőke-beruházások becsábításának ára a demokratikus folyamatok aláaknázása” (85. oldal).

Néhány idézet az IMF-el és a többi globális pénzintézettel kapcsolatos kijelentések közül:

„Az IMF és a Világbank olyan fő gazdasági kérdések középpontjában álltak az elmúlt két évtizedben, mint a pénzügyi válságok és a volt kommunista országok piacgazdasági átalakulása” (30. oldal).

„Az IMF-nek minden ország számára egyforma, kész válaszai vannak” (33. oldal).

„Fél évszázaddal létrejötte után világos, hogy az IMF küldetése kudarcot vallott. Az IMF nem a gazdasági stabilizációhoz, hanem a globális instabilitás növekedéséhez járult hozzá” (33. oldal).

„Az IMF minden területen, amelyhez köze volt, hibákat követett el” (35. oldal).

„Az IMF, a Világbank és a WTO döntései a fejlett országok pénzügyi-kereskedelmi érdekeit képviselik” (38. oldal).

„Az IMF a gazdaság és a hatalom központja” (41. oldal).

„Ahol a globális intézmények belépnek egy országba, a hazai versenyt egyszerűen eltiporhatják” (48. oldal).

„Az IMF közgazdászai piaci fundamentalisták” (51. oldal).

„Az IMF hozzáállása a fejlődő országokban túlságosan is emlékeztet a volt gyarmattartókéra” (56. oldal).

„Az IMF tanácsai konzervanyagok: egész fejezeteket vesznek át egyik ország anyagából és másolják át a másikba” (63. oldal).

„Az IMF fejlesztési stratégiája, politikája tönkretette a középosztályt is, és csak az elit meggazdagodását szolgálta” (93. oldal).

„Az IMF teljes érdektelenséget mutat a szegényekkel szemben” (98. oldal).

„Az IMF intézkedései nem csak a visszaesést súlyosbították, de már eleve felelőssé tehetők a problémák kialakulásáért” (101. oldal).

„A piaci fundamentalisták tankönyvszerű közgazdaságtant hirdettek” (148. oldal).

„Oroszország gyorstalpaló tanfolyamon vett részt piacgazdaságból, és mi voltunk az oktatói” (187. oldal).

Végül ide kívánkozik a IV. fejezet címe:

„A Kelet-Ázsiai válság: hogyan juttatta az IMF politikája a világot az összeomlás szélére?”

Az idézetek magukért beszélnek. Ugyanakkor nem különleges megállapítások. Bármely, a globalizációval, a globális pénzintézetek stratégiájával és a kelet-európai rendszerváltozásokkal foglalkozó tanulmányban találkozhatunk velük. Ami azonban Stiglitznél zavarba ejtő, hogy mindezek ellenére globalizációpárti, és hisz a globális intézmények működésének javíthatóságában.

Nézzünk bizonyítékként erre is néhány idézetet!

„Még ha vannak is árnyoldalai a globalizációnak, számos előnnyel bír” (24. oldal).

„A baj nem a globalizációval van, hanem azzal, ahogyan irányították” (223. oldal).

„A globalizáció feladása nem megvalósítható és nem kívánatos” (224. oldal).

„Az állami vezetők a nemzetközi válságok idején szeretik, ha valaki gondoskodik róluk, hogy van egy nemzetközi ügynökség, amely tesz valamit az érdekükben” (224. oldal).

„Bár úgy tűnik, mintha az IMF a pénzügyi, a WTO pedig a kereskedelmi érdekeket képviselné mindenek felett, nekik maguknak mégsem ez a véleményük. Őszintén hiszik, hogy a program, amit követnek, általános érdek” (225. oldal).

„A globalizációt nem fordíthatjuk vissza: tovább kell folytatódnia. A működése érdekében pedig globális közintézményekre van szükség” (230. oldal).

„Sajnos nincs világkormány, amely felelősséggel tartozna a világ népeinek, és amely ellenőrizhetné a globalizációs folyamatokat” (10. oldal).

„A nemzetközi intézményeknek vállalniuk kell azokat a talán fájdalmas változásokat, amelyek lehetővé teszik, hogy a globalizáció működtetésében olyan szerepet játszanak, amilyet játszaniuk kellene” (260. oldal).

Mintha ezek az idézetek nem is ugyanattól a szerzőtől származnának, mint a korábbiak! Ráadásul ezek olyan állítások, amelyek nem érveken, elemzéseken alapulnak, hanem sokkal inkább „diktátum”-félék, megkérdőjelezhetetlennek tűnő kijelentések.

Itt érdemes újra megállni és utalni arra, hogy a nemzetközi pénzintézetek kritikája és mentegetése egyszerre jellemző a könyvre, amellyel szinte észrevétlenül vezeti a szerző az olvasót arra a következtetésre, hogy végül is ezek az intézmények megjavíthatók, és ezért továbbra is alkalmasak a világ mozgatására. Például az IMF-el kapcsolatban Stiglitz azt sugallja, hogy az elkövetett hibák nem „szándékoltak”, hanem véletlenek voltak. Ezt a véleményét megkérdőjelezi George Monbiot, a The Guardian című brit lap 2003. augusztus 19-ei számában írt cikkében „Az IMF nem hibázik véletlenül” címmel. Így fogalmaz: „az IMF olyan gyakran okozott kárt és idézett elő válságokat, hogy ez nem lehet más, mint tudatos és kitervelt cselekedet.”

Egyébként a diktáló hangnem máshol is felbukkan a könyvben. Például a 95. oldalon ezt olvashatjuk: „a növekedésben végül is mindannyian hiszünk”. Mi erre a bizonyíték? Stiglitz egyetlen szót sem szán arra, hogy legalább utaljon a fejlődéstani közgazdaságtan jeles képviselőre, akik szerint a növekedés és a fejlődés két különböző dolog. A növekedést csak gazdasági adatokkal, elsősorban a bruttó hazai termék, a GDP bővülésével mérik. A fejlődés viszont más: azt az emberek egészségi állapotával, tudásszintjük, képességeik gyarapodásával, a kultúra helyzetével, az általános értékrenddel, etikai-erkölcsi normák alakulásával írják le. Stiglitz ezzel a megjegyzésével – ahogy könyvével általában is – azt bizonyítja, hogy sokkal inkább foglalkoztatják a gazdaság és a pénzügyek, mint az emberi fejlődés lehetőségei és a társadalom erkölcsi-etikai állapota. Pedig ma már egyre általánosabbá váló nézet, hogy egy nemzet gazdasága is csak akkor lehet versenyképes, ha egészségesek, nagy tudásúak és szorgalmasak az emberek, továbbá ha bizalom, összetartás és igényes erkölcsi normák jellemzik a társadalmat.

ÖSSZEFOGLALÓ GONDOLATOK

Kétségtelen, hogy Stiglitz könyve hatalmas érvanyagot gyűjt össze a globalizáció és a globális pénzintézetek által okozott problémák megvilágítására. Állításait az afrikai, dél-amerikai országok, továbbá az ázsiai és az orosz válság sokoldalú, részletes elemzésével támasztja alá. Ennek ellenére mintha egy sajátos szűrőn át nézné a világot. Ez a szűrő lehetetlenné teszi számára, hogy néhány nagyon is nyilvánvaló és alapvető kérdést feltegyen.

Ezek a következők:

– Tényleg szükség van a fejlődéshez a globalizációra?

– Valóban bizonyítható, hogy a globalizáció jó irányba terelhető?

– Azok a globális intézmények, amelyeket, jogosan, Stiglitz kemény kritikával illet, és amelyek mögött – ahogy azt több helyen is hangsúlyozza – politikai és gazdasági hatalmi érdekek húzódnak meg, hogyan is lennének „megjavíthatók”?

– Miért kellene elhinnie a világnak azt, hogy azok, akik hosszú évekig súlyos hibákat követtek el, jogosultak arra, hogy – miután jó útra tértek – továbbra is, esetleg egy új „világkormány” formájában, igazgathassák a világot?

– Továbbá, hogy ha egyébként megváltoznának, azzal már jóvá is tehetnék mindazt, amit a fejlődő világ ellen elkövettek?

Ezeket a kérdéseket a Nobel-díjas Joseph E. Stiglitz nem teszi fel. Helyette így fogalmaz:

„Csak a múlt hibáit megértve remélhetjük, hogy olyan politikát alkotunk, amely a jövőben nagy valószínűséggel hatékony lesz.”

De ki az a mi? A nemzetközi pénzvilág? Vagy az Amerikai Egyesült Államok?

Azt, hogy az USA érdekeit tartja elsősorban szem előtt a következő gondolatai jól bizonyítják:

„A belső üzleti körök érdekei az USA-ban sem mindig esnek egybe. A piacszerzésnek számos formája van, és nem mindegyik egyformán előnyös az USA számára” (114. oldal).

Ez az érvelés szemnyitogató: hiszen ezzel az USA nemzeti érdekeit, a globalizáció irányát meghatározó tényezőként ábrázolja.

Az Európai Unió helyzetének és jövőjének értékelése teljes mértékben hiányzik Stiglitz könyvéből, pedig nyilvánvaló, hogy maga az EU is „globalizációs termék”. Nem veszteget szót az ENSZ lehetséges jövőbeli szerepének vizsgálatára sem. Talán azért, mert az ENSZ, mint nem pénzügyi-gazdasági intézmény, kívül esik érdeklődési körén.

A könyvben hemzsegnek a „mit kellett volna tenni” féle felvetések, de hogy miért nem azt tették azok, akikről szó van, már kimaradt a fejtegetések közül.

Ehhez érdekes adalék, ahogy Stiglitz saját magától is elhárítani igyekszik a valódi felelősséget, amikor a következőt mondja:

„Azoknak, akiknek – magamat is beleértve – első kézből volt alkalmuk tapasztalni, hogy hogyan hozzák a döntéseket, és melyek lesznek azok következményei, különleges felelősségük van abban, hogy közzétegyék az idevágó eredményekre vonatkozó saját interpretációjukat” (146. oldal).

De tényleg csak ennyi lenne a felelősségük?

Stiglitz a rendszer szerves részeként, elkötelezett híveként teszi nagyító alá a globalizációt és intézményeit, az „érted haragszom nem ellened” szellemében. Ebbe belefér az is, hogy a globalizáció valódi ellenzőinek érveit is kölcsönvegye.

Ugyanakkor hűségnyilatkozatot is tesz: bármekkora károkat okozott is a globalizáció, nincs más út a világ számára. A nemzetek pedig fogadják el, hogy problémáikat továbbra is azok oldják meg, akik azokat okozták, csak esetleg ezt újjászerveződött formában, például egy új „világkormányként” teszik. Vagyis a globalizációval szemben Stiglitznél sincs a nemzetállamoknak, a nemzeti érzésnek és a szuverenitásnak esélye. Baloldali érzelműként aggódik a jogvesztett munkásokért és a szegényekért. Tart tőle, hogy a szegények, megelégelve rossz sorsukat, egyre szervezettebben lépnek majd fel a globalizáció ellen. Ugyanakkor azt nem látja problémának, hogy a globalizáció részekre szabdalja, atomizálja a társadalmakat, csak önmegvalósításra, individualizmusra, fogyasztásra ösztönzi az embereket. Nem foglalkoztatja a kulturális globalizáció, a kultúrák összemosása, amerikanizálódása sem.

Mintha az összeesküvés-elméletek híve lenne, rendszeresen ismételgeti, hogy minden rossznak a hátterében a „pénzvilág” van, de ugyanakkor hitet tesz amellett, hogy ez a pénzvilág is megváltoztatható, emberibb útra téríthető. Azt csak futólag említi, hogy azok az országok, amelyek nem követték a nemzetközi pénzvilág és a globális intézmények utasításait – mint például Kína, India vagy Malájzia –, ma a legintenzívebben fejlődő gazdaságokkal dicsekedhetnek. Sőt, szinte fanyalogva jegyzi meg, hogy ezen országok csak kivételek. Nem mondja, de sugallja: mások ne is próbálják meg követni ezen országok példáját! A globalizációval szembeni másik, korábban bizonyítottan kiváló eredményeket hozó fejlődési útról, a szociális piacgazdaságról pedig mélyen hallgat. Ez az út, a globális elvekkel ellentétben, a nemzeti tőkére, a hazai kis és közepes vállalkozásokra, a tisztes versenyre és munkára alapozza egy ország fejlődését, mégpedig úgy, hogy a versenyből kiesőket megfelelő társadalmi szerveződések és „védőhálók” tartják belül a társadalmon, és segítik hozzá ahhoz, hogy újra dolgozhassanak. Ez talán tényleg nevezhető lenne egy „emberarcú kapitalista fejlődési útnak”. Viszont nemzeti és nem globális. Stiglitz azonban a globalizációban hisz. Annak ellenére, hogy valamennyi negatívumát jól látja, sőt nemzetközi utazásai során meg is tapasztalhatta. Mindennek ellenére azt állítja, hogy a globalizáció jó útra terelhető.

Vagy ahogy az utolsó pontban állítja: elképzelhető egy „emberibb arcú globalizáció”. Tényleg ennyire naiv, vagy esetleg másról van szó? 

IRODALOM

1. Chomsky, Noam:

Titkok, hazugságok, demokrácia. Budapest, 2005, Független Média Kiadó.

2. Bauman, Zygmunt:

Globalizáció. Budapest, 2002, Szukits Könyvkiadó.

3. Efrat, Yacov Ben:

Globalization and the Rise of the Radical Right. A cikk elérhető a www.odaaction.org/ internetes honlapon.

4. Dawson, Thomas, C.:

Stiglitz, the IMF and Globalization. USA, 2002, IMF.

5. Edwards, Sebastian:

Review of Joseph E. Stiglitz’s: Globalization and its Discontents. New York–London, 2002, W.W. Norton.

6. Kohan, Jeremy: Review – Stiglitz: Globalization and Its Discontents. The Yale Review of Books. New York–London, 2002, W.W. Norton.

SZÉKELYHIDI ÁGOSTON

Mit nem mutat az Időkerék?

Magyarország első éve az Európai Unióban

Budapesten 2004-ben a hivatalosság Európát összetévesztette az Európai Unió piacával. Ezt aztán május 1-jén látványosan és büszkén tudtára is adták a legszélesebb nyilvánosságnak. A kormány fényes ünnepséget rendezett az uniós belépés napját megörökítő budapesti Időkeréknél. Csak hát az elhíresült óraszerkezet ennél a kezdetnél többet nem mutat. Magyarország hivatalos önazonosságát ezek szerint most már egyedül az határozná meg, hogy az Európai Unióba tartozik.

Fontos és előnyös fordulat ez a belépés és befogadás. Az Európai Unió intézményét azonban ne tévesszük össze Európával. Az unió az 1951-es közös piaci egyezmény óta a 43 európai államból 25-öt hívott és engedett be gazdasági, jogi, biztonsági, politikai szervezeteibe. Ilyenként szolgálja Európa újraegyesülését. Európát magát azonban nem helyettesíti. Magyarország nemzeti önazonosságát pedig évezredek keleti és nyugati történelme alakította és alakítja. Az Időkerék mindezekről nem tud. Jelrendszeréből hiányzik a múlt, hiányzik Európa, hiányzik Magyarország és Európa közös történelme. Az Időkerék így inkább hiányt mutat. Másfelől a jelenlegi hivatalos szemlélet egyoldalú és esetleges külső igazodását fejezi ki. Ennél tágasabb igénnyel már nem érdemes követni a budapesti Időkerék járását.

Legyinthetnénk is akár, hadd forogjon ez a csillogó-villogó idom a maga pályáján. Magyarország attól még a történelem közegében mozog. De ne legyintgessünk. Magyarország végre élhet a teljes európaiság visszaszerzésének esélyével. A történelmi irányválasztást ne rontsa hát el rövidlátás, rögtönzés, tévelygés. Magyarország az újraegyesülő békés és demokratikus Európában nemcsak részt vehet, hanem saját önazonosságával és képességével formálhatja is azt. Cél és eszköz viszonyáról beszélünk. Magyarország a saját teljességét európai szerepének lehető teljes visszafoglalásában és betöltésében érheti el. Az uniós tagság eszközét erre kell használnia.

Cél és eszköz összehangolása, kivált az indulásnál a kormányzaton múlik. Ezen a ponton figyelmeztet hiányra az Időkerék. Súlyos hiányról van itt szó. Az uniós piaci és fejlesztési eszközök mozgása felett rendelkező kormányzat ugyanis leragadt az eszközök és a rendelkezés szintjén. Hasznot keres, hasznot hajt, ám csak ebben a körben. Éjjel-nappal Európai Uniót emleget, közben a teljes Európáról és a teljes Magyarországról elfeledkezik. Az eszközöktől nem látja a célt. Ennek a következményeit vázoljuk most, az első uniós év állapotrajzában.

Ismerhetjük például az eddigi két Európa-tervet. Ezek a „pénzügyi, gazdasági, infrastrukturális, informatikai, igazgatás-technikai felzárkóztatást” teszik első helyre. Bizonyosan nem lényegtelen, hogy ezekből a tervekből mi valósul meg. Az Európai Bizottság elnöke, a legfelső uniós testület felelős vezetője 2005-ben mégis más mércével mért: „Van gazdasági bázisunk és politikai konstrukciónk, de az unió igazi értelme a kultúra maga.” Lám, az Európai Unió végül is így és ezáltal kívánja szolgálni az újraegyesülő Európát. Cél és eszköz ebben a kölcsönösségben ér össze. A jelenlegi hazai hivatalosság eszközökhöz ragadt szemléletét ezért nem fogadhatjuk el. Az Európa-tervek helyett gyökeresen újat kell alkotni, nevezetesen az átfogó és hosszú távú nemzeti cél tervét. Egy Nemzeti Fejlesztési Terv ma is közkézen forog. Ezt azonban az Európa-terveknek rendelték és rendelik alá. Felejtsük el az egészet, Időkerekestül! Nemzeti célban gondolkodjunk, mondjuk Magyarország-tervben.

Közelebbről miért is szükséges az Európa-tervet Magyarország-tervre cserélni? Együtt Magyarország és Európa érdekében, indokolhatunk minden túlzás nélkül. Magyarország és Európa mostanában gyógyul ki a birodalmiság és a megosztottság nyomorúságából. Az újraegyesülés alapelvét 2001 karácsonyára közölték a világgal az Európai Unió akkori államfői és kormányfői: „Európa az egyesülés küszöbén áll. Véglegesen lezárja ezzel történelmének egyik legsötétebb korszakát, a megosztottságot. Az Európai Uniónak jutó szerep most már a mindenfajta erőszakot, terrort, fanatizmust elszántan leküzdő hatalom szerepe.” Az újraegyesülés 2004-es kiegészülését így az európaiság hagyományos eszméjének érvényesítéseként és megújításaként fogadhatjuk. Kössük össze itt a szálakat. Európa vészkorszakának árnyékában, 1937-ben tartották az európai egyetemek első találkozóját. Mit jelent Európa? címmel a tanácskozást Klaus Mann vezette be: „Ahhoz, hogy Európa elkerülje a bukását, két összefüggő alapelvet kell követnie. Őriznie kell az európai egység tudatát, el kell mélyítenie azt a tudatot, hogy Európa oszthatatlan egész – ugyanakkor életben kell tartania az európai hagyományok és irányzatok sokszínűségét. Európa ugyanis olyan értékes, noha sokféle és összetett harmónia, ahol a disszonanciák miközben egymásra találnak, nem szüntetik meg egymást, és nem adják fel önmagukat.” Az európaiságnak ez az eszméje süllyedt alá 1937 után, és támad fel napjainkban.

Európa eszmei alapját a nemzetiszocialista és a kommunista erőszakhatalmak rombolták le, méghozzá a faji, a politikai, a társadalmi egyféleség akaratával. Ennek az „erőszaknak, terrornak, fanatizmusnak” a maradványait és utóformáit kell hát most „leküzdeni”. Legszívósabbnak az egyféleség fanatizmusa mutatkozik. Utóformáját például modernség vagy hagyományosság kizárólagos egyféleségében és szembefordításában érhetjük tetten. Európa egysége és sokfélesége azonban épp a nemzeti kultúrák és önazonosságok kibontakozásából, kölcsönhatásából, megújulásából táplálkozott. Ma is ennek a feltámasztásából és frissítéséből táplálkozhat. Ez a természetes keret a modernség és hagyományosság szembefordítását is feloldhatja.

Korunk legfőbb erőforrását amúgy is a szellemi önállóságban és sokféleségben nevezik meg. Ezen az úton is a nemzeti kultúrák pótolhatatlan szerepéhez érkezünk. Az Európai Bizottság elnöke, José Barrosó 2005 tavaszán ezért erősítette meg, hogy az „unió igazi értelme a kultúra maga”. A párizsi tanácskozáson Ortega y Gasset véleményét is ezért idézték a nemzeti kultúrák Európájából: „Európa sem most, sem a jövőben nem lehet nemzetközi, mivel ez világos történeti fogalmakkal kifejezve űrt és hiányt jelent, a semmit jelenti. Ugyanaz az indíték, amely hajdan megteremtette a Nyugat nemzeteit, a korallok lassú és néma burjánzásával ma és holnap is hat a mélyrétegekben”. Ide társíthatjuk Klaus Mann gondolatait 1937-ből. Thomas Mann fia és eszmetársa akkor a nemzetiszocialista és a kommunista birodalmiságtól védte a hagyományok és irányzatok sokféleségén és összhangján nyugvó Európát. Most, a XXI. század elején a globalizáció piaci birodalmisága fenyegeti Európa sokféleségét. Ez a kizárólagosságra törő egyféleség elfojtaná a nemzeti kultúrákat és önazonosságokat. Európa ezen a síkon szorul önvédelemre. Kölcsönös munkával kell kiteljesíteni és védeni Európa nemzeti kultúráit és a nemzeti kultúrák Európáját. Magyarország és Európa együttes érdeke ebben áll. Ennek jegyében szükséges az eddigi hazai Európa-terveket Magyarország-tervre cserélni. Nem egyoldalú külső alkalmazkodásra, hanem az önrendelkezés elsőbbségére kell törekednünk. Csak az önrendelkezés termelhet ki és ajánlhat fel hozzáadott értéket a közös Európához.

Ördögöt festenénk a falra? A globalizáció ugyan nem ördögtől való, de öntörvénye nem fér össze az emberi kultúrával és a nemzeti közösségi létmóddal. Ez a hajtóerő a piacszerzés és a nyereség határtalan, sőt gátlástalan növekedését gerjeszti – afféle fegyver nélküli világhódítóként működik. A tudományos és műszaki fejlesztést a csillagokig emeli, ugyanakkor nyomban ki is sajátítaná. Épp ebben a kettősségben tárul fel a globalizáció öntörvényének legfélelmetesebb tulajdonsága. Ennek a felismerésnek a hatására teremtették is meg aztán egyének, szellemi csoportosulások, civil szervezetek, vallási közösségek, érdekképviseletek, államok, államközi testületek a globalizáció korlátozásának elveit és módozatait. A piacot, főleg a tőkepiacot ezek azonban kevéssé befolyásolják. Magyarországot a szocializmus természetellenes és nemzetellenes rendszere védtelenné tette a szabad tőkepiac ostroma előtt. Ebben a védtelenségben és kiszolgáltatottságban vergődünk ma is. De sokoldalú fejlesztés nélkül sem juthatunk ötről hatra

Nos, az Európai Unió együtt jelenthet bizonyos piaci védelmet és fejlesztési esélyt. A 2001-es újraegyesülési nyilatkozat kitért erre is: „Az Európai Unió hatalmi szerepének része, hogy a globalizációt erkölcsi korlátok közé szorítsa.” Az unió persze egységes piacként is működik, egységes pénzzel. Magyarország önrendelkezését és külső alkalmazkodását ebben az érdekhálózatban is el kell helyezni, ebbe is bele kell illeszteni. Az egyoldalúság és a rögtönzés itt gyors összeomlásba taszít. A külső érdekek egyeduralmából aztán már nincsen feltámadás. Csak megalapozott és tartós fontossági sorrend segíthet. Csak a nemzeti cél elsőbbségéhez lehet biztonságosan hozzáilleszteni az erők, a hatások, a véletlenek kezelését. Fordítva is igaz ez. A nemzeti cél hiánya itt is az egyoldalúságnak, a külső kisajátításnak, a véletlennek nyit utat.

Kanyarodjunk vissza Európa újraegyesülésének alapjához. Ez a folyamat Európa szellemi és erkölcsi értékeinek XXI. századi helyreállításához és kiteljesedéséhez kötődik, az újraegyesítést azonban az Európai Unió irányítja és szervezi. Ez a különbség, avagy távolság feszültséget is hordoz. Természetes és nyilvánvaló feszültség ez. A közös piac és fejlesztés, biztonság és jogrend mindennapi gyakorlati érdeke óhatatlanul ütközik az egyes nemzeti érdekekkel. Az újraegyesítés irányításának és szervezésének intézménye maga sem mentes attól, hogy önérdeke szerint viselkedjen. „Ments meg, Uram, az uniós hivatalok nyomulásától!” – hallani gyakran az Európai Parlament nemzeti képviselőitől. Az Európai Alkotmány nemzeti fogadtatásának viharai 2005-ben szintén ezekre az ütközésekre vallanak.

Szerencsés kivételt jelent itt Európa szellemi értékeinek világa. És ez igen sok viszálykodásért, csalódásért kárpótolhat. Az Európai Bizottság 2004. július 1-jén létrehozta a szellemi értékekre ügyelő ERAMOR-szervezetet: „Európában 2010-ig a kutatók létszámát 700 ezerrel kell növelni. Figyelmeztető tény, hogy 2001-től évente 27 ezer kutató távozik Európából az USA-ba.” Magyarország nemzeti célját, kultúráját, önazonosságát már ez a közös terv is lendíthetné. Ezzel szemben a hazai hivatalosság mind kevésbé törődik a szellemi elit támogatásával. A szocialista-liberális koalíció által 2005-ben keresztülhajszolt törvényváltozat a felsőoktatásban az autonómiát és az értékelvűséget piaci rendszerrel váltaná fel. A változtatást „európai konstrukcióként” terjesztették elő. Csányi Vilmos egyetemi tanár ezt másképp látja: „Jobb lenne olyan tudománytámogatási rendszert konstruálni, amely az éppen most itt élő kitűnő elméket maradásra készteti. Ez lenne európai konstrukció, mert ami most van a nagy elvonásokkal, a fiatal kutatók iránti teljes érzéketlenséggel, az gyalázatos.” Hasonló lebontás zajlik a közoktatás egészében. A vezető kormánypártot saját szellemi műhelye, a Társadalompolitikai Tagozat szembesítette ezzel még 2004. július 3-án: „Az MSZP eddig tiltakozó szavazatokkal nyert a Fidesz ellen. Most nekik kellene szembesülniük azokkal a társadalmi jelenségekkel, amelyek ellen az emberek nagyobb része tiltakozik. Azzal, hogy megalázóan nagyok a különbségek gazdagok és szegények között, hogy a társadalom igen szűk rétege szerezte meg a tulajdonosi pozíciókat, és a többiek csak a tudásuk által juthatnak döntési helyzetbe, ám az erre felkészítő oktatási rendszer proletarizálódik, alig ad tehát segítséget.” Hiába minden bírálat és szembesítés. A hivatalosság „európai konstrukciói” a kinyújtott kézzel elérhető uniós piaci hullámveréshez igazodnak, lehetőleg az épp esedékes dagályhoz. Ettől messzire van ám Európa.

Nekünk viszont nemzeti és európai szempontból ajánlatos tisztáznunk, mit is értsünk a „felkészítő oktatási rendszer proletarizálódásán”. Többek között azt, hogy az iskolafenntartó önkormányzatok panasza szerint a kívánatos összegnek csak 58 százalékából gazdálkodhatnak. Ezen belül az általános iskolások 35 százaléka olyan településen tanul, ahol az iskolán kívül a kulturális és közművelődési környezet hiányzik. Ha ezek a lányok és fiúk becsukják maguk mögött az iskola kapuját, szellemi hatással és segítséggel már nem találkoznak. Napjaik túlnyomó részében szellemi sivatag veszi körül őket. Végül pedig Magyarország 3200 települése közül 950-ben iskola sem működik. Ezek aprófalvak, szórványtelepülések. De a lakosság 23 százaléka 2000 fősnél kisebb településen él. A következményt hadd érzékeltesse az iskolázottság néhány adata: a 6,5 millió munkaképes korú lakosból 1 millió nem végezte el az általános iskolát, 1,6 millió általános iskolai vagy alsó fokú szakmunkás képzettséget szerzett, 3 millió leérettségizett, 900 ezer kapott felsőfokú diplomát.

Ezt nevezik a szellemi minőség fordított piramisának. De nézzünk messzibbre is a képzettségnél. A személyiséget, az egyéni és a nemzeti közösségi önazonosságot tápláló források is gyéren csordogálnak. Az irodalom, a színház, a film, a zene, a képzőművészet rangjának emeléséért a mai hazai hivatalosság keveset tesz, még kevesebbet küzd. Itt pedig a piaci erők és érdekek ellenében a küzdés vállalása maga is rangot emelne, pozíciót javítana. Ne egyszerűen ilyen-olyan osztogatásra gondoljunk hát. A nemzeti kultúra jövője a mindenkori kormányzat értéksorrendjén is múlik. Tudjuk, a nemzeti kultúra és önazonosság aztán az ország európai szerepét szabja meg. Vajon azonban milyen szerep nőhet ki a céltudat hiányából?

Holott ezen a téren az Európai Unió meglehetős nyíltszívűséget és méltányosságot tanúsít. Az egyes nemzetek kultúrája és önazonossága előtt nemcsak szabad a pálya, hanem az esélyek kiegyenlítése is halad. Már ahol létezik ilyen nemzeti cél. A mai hazai hivatalosság nem nagyon törekszik erre, inkább idegenkedik tőle. Egy államtitkári sajtótájékoztatóról 2004. június 5-én a tudósítás megjegyzi: „A miniszterelnöki beszédek legkedveltebb fordulatát, a Modern köztársaságot építünk szlogent használó Európa-terv kampányára egyedül májusban 173 millió forintot költött a kormány.” Hát ezt a Modern köztársaságot építünk szlogent fordították szembe a nemzeti cél, kultúra, önazonosság ügyével. Ez a kampány az európai parlamenti választáson, 2004. június 11-én kudarcba fulladt. A toldozott-foldozott Európa-terv talán még elbukdácsol a 2006-os országgyűlési választásig. Mindenesetre a kampány kudarcát követő kormányzati válságból színre penderített új miniszterelnök csak tetézte a bajt. Egy elhamarkodott, de elégséges támogatottságú népszavazási kezdeményezésre szélsőségesen kihívóan válaszolt. A határon túli magyarok honosításáról volt szó. A kettős állampolgárság dolgát az Országgyűlésre kellett volna hagyni, rá tartozik. Az előzetes népszavazást azonban az új szocialista miniszterelnök személyes bizonyítási alkalmul használta ki.

Rosszul tette. Gyurcsány Ferenc miniszterelnökként történelmi válaszúton történelmi hibát vétett. A modern köztársaság, a nemzet feletti modernség ideológusának és politikusának szerepében tetszelgett, nem a felelősségét érvényesítette. A 2004. december 4-ei népszavazásra a nemzeti önazonosság és összetartozás tagadását ajánlotta: „A kettős állampolgárság ügyében azé a múlni nem akaró, lelkiismeret-furdalásos és kényszeres rosszérzésé a főszerep, amely a nemzeti megvertség érzéséből, a határon túli magyarok iránti felelősségérzetből és bűntudatból táplálkozik, és azt sugallja, hogy írjuk felül a történelmet… A jobboldalon ma egy nacionalista, klerikális, gazdasági-szociális populizmusba hajló, avult államközpontú közép-európai képződmény áll. Le kell verni ezt a jobboldalt!” Nemzet és modernség szembefordítását itt így összegezte: „Tehát ez egy érzelmekre apelláló kérdés, szemben a kettős állampolgárságra nemet mondó oldal racionális, felelős érveivel. Nyugatos, modern politika ez a mienk, amely a haladás útján viszi tovább az országot.” A tagadás nem győzött. A nemzeti önazonosság és összetartozás vállalásában keltett bizonytalanság azonban a népszavazást eredménytelenségre kárhoztatta. A nemzettel szembefordított modern köztársaság képzete ezzel az eredménytelenséggel vizsgázott.

Kínosra sikeredett az új miniszterelnök bemutatkozása. Gyurcsány Ferenc kétségtelenül az Európai Unió egynémelyik nyugati vezetőjének és a nemzet feletti modernség hangadóinak elismerését remélte. Esetleg örvendezhetett is egy-két leereszkedő hátbaveregetésnek. Az Európai Unió azonban nem birodalomként működik. Ha a nyílt érdekérvényesítésen alapuló döntéshozó testületekben egy miniszterelnök nem saját nemzeti célt és önazonosságot képvisel, a felelős társak gyanakvással fogadják. Mintha az őszinteség, a felkészültség, az alkalmasság hiányán kapnák rajta. Vele és miatta aztán országának érdekérvényesítése és hitelessége is csorbát szenved.

Nem kevés jelét tapasztalhattuk eddig is uniós intézmények távolságtartásának. Kísértetiesen ismétlődött többek között nyugati befektetési házak téli és tavaszi ítélete olyan magyarországi államháztartási adatokról, amelyek a nemzeti érdek vállalása helyett alkalmi külső igazodási szándékról árulkodtak. A londoni J. P. Morgan úgy tartotta: „Nem hisszük, hogy a költségvetési hiány előrejelzése hiteles volna, hacsak jelentős kiadási tételeket nem tolnak át megint a következő évre.” A drezdai Kleinwort Wassestein szerint ugyanezért „fennáll a magyar adósi besorolások visszaminősítésének és a forint meredek árfolyam-korrekciójának kockázata”. Sorolhatnánk még az ide-odatáncolás és nyomában a visszaminősítés eseteit. Fölösleges volna.

Minden kormányzati ballépés a nemzeti érdek következetes megfogalmazásának és képviseletének hiányából ered. A politikában a kockázat elkerülhetetlen. Ha már azonban a miniszterelnök és a kormányzat kockáztat, ugyan miért a nemzet kárára, illetve ideig-óráig élő nemzet feletti érdekcsoportok javára teszi? Szélsőséges egyoldalúsággal miért a „nyugatos, modern, haladó oldal” alkalmi mércéjéhez ragaszkodnak? Küzdeniük kellene, de nem a nemzet ellen, hanem a nemzetért. Ha a kormányzat nyílt külső összecsapásokban sérülne, kint tekintély övezné, itthon megértés várná. Egyoldalú törleszkedése külföldi hatalmakhoz és érdekcsoportokhoz azonban a birodalmak utáni Európa jobb helyein bizalmatlanságot ébreszt, itthon pedig az ellenérzést növeli. Ez a miniszterelnöki és kormányzati magatartás előbb-utóbb a senki földjére sodródik. Nem sajnáljuk. De az ország és a nemzet bánja.

Lássuk is az egyik hazai megleckéztetést. Benedek István Gábor 2004. júniusi nyilatkozatában magyarországi zsidó szellemi műhelyek nevében tanulságról és együttműködésről beszélt. Közben a nemzeti kultúra és önazonosság elsőbbsége mellett érvelt: „Most, hogy csatlakoztunk az Európai Unióhoz, értelemszerűnek tetszik a kérdés, játszhat-e valami sajátos szerepet a magyar zsidóság az integráció segítésében. Ebben az átalakulásban sokkal fontosabb lehet a kultúra, mint a fegyveres harc. Az anyanyelvre nagy szerep vár az új világban. A zsidóságnak óriási tapasztalata van benne, miként őrizhető meg az ősi kultúra, az írás, a nyelv. Ugyanakkor a magyar zsidóság a magyar nyelvű, magyar szellemiségű kultúra megőrzésében a legmesszebbmenően érdekelt. Annál inkább, mivel elképzelhető, hogy Magyarországon lehet Kelet-Közép-Európa, mi több, a volt Szovjet-Ázsia zsidóinak kulturális, tudományos, oktatási központja.” Úgy legyen! Ez a nemzeti kultúrát és önazonosságot építő és kisugárzó központ bizonyára a hasonló magyar törekvést is igazolja, serkenti. A jelenlegi nemzet feletti modernség megszállottainak értenie kellene belőle.

De nem értenek. Erre vallott egy hivatalos bejelentés 2004. december 17-én: „Egy helyett akár két nagyberuházásra is esélyes lehet a magyar–osztrák–szlovák hármas határ közelében található Bezenye. Kaszinók, szállodák mellett bevásárlóközpontot, élményvárost is terveznek külföldi beruházók a Hegyeshalom és Bezenye közötti több száz hektáros területre. A bezenyei Eurovegas ügyében az elmúlt fél évben a beruházó PPE képviselői többször tárgyaltak a Pénzügyminisztériumban. A hírek szerint a PPE 360 millió eurót költene a térségre. Ebből az összegből egyebek mellett egy kaszinót, egy 800 szobás hotelt, egy élményvárost építenének. Eurovegasban 300 játékterem és ötezer ’félkarú rabló’ is működne. Úgy tudjuk, a tárca támogatja a beruházást, amennyiben a befektető szándékai valóban komolyak.” Mi meg imádkozzunk, hogy a befektetők elégedjenek meg az amerikai Las Vegasszal. Többet nem tehetünk.

Szóval egyik oldalon a zsidó nemzeti kultúra és önazonosság példájával, másikon a nemzet feletti szórakoztatási piac térhódításával számolhatunk. Magyarország teljes nemzeti kultúrájának és önazonosságának irányválasztása képzeletben ezen két pont között ingadozik. De csak képzeletben van így. A kultúra és az önazonosság nemzeti céllá emelésével a hazai hivatalosság még csak nem is kísérletezik. Saját célját és önazonosságát meg a nemzet feletti modernségben keresi. Keresi, keresgeti, de mindhiába. Igazi cél és önazonosság dolgában ugyanis egyedül a nemzeti közösség és kultúra adhat élményt és támaszt. Egy nagy európai nemzeti kultúra talaján figyelmeztetett erre a spanyol Ortega y Gasset, aki szerint, emlékezhetünk rá, a nemzet felettiség vagy a nemzetköziség „űrt és hiányt jelent, a semmit jelenti”. Meglehet, persze, hogy tévedünk. A mai hazai hivatalosság talán nem is kíván más irányválasztási mércét a budapesti Időkeréknél. Jelképnek szánták, szánják. Ha az, a hiány és a pillanatnyiság jelképe.