ABLONCZY
LÁSZLÓ
A Nagyromlás alatt
Adventi színháztörténet
Sík
Ferenc emlékére
Kopott, papundekliből, apró lécekből, furnérból szigetelőszalaggal is erősített lámpácska áll az asztalon, kedves emlék időleges otthonunkban. Süvegén meggörbített rozsdás kampó, akár egy gyerekvállfa akasztója; felemelem. Boldog idők, feledhetetlen adventes esték; amikor a második felvonás indító jelenetében, a jégcsapok csengettyűhangjaitól kísérve, a szerző óhaja szerint: „Bódi kezében magától kigyúl a fölemelt lámpa.” S a reménység szemaforjának felvillanó zöld jelére Sinkovits Imre megtorpant, és villanás-nyira elnémult monológjában. Szemben a közönséggel elébb a lámpást szólítva, majd a magasba tekintve kérdezte: „Isten, aki jelt küldesz az égből! Mit mondasz? Mit mondasz? Ó, be gyarló már a lelkünk és az értelmünk is! Mit mondasz?…” Imádságos megrendüléssel hangzott a monológ, Bódi Vencel rezignált fájdalmát Sinkovits Imre mégse önsajnálattal orgonálta, inkább Adynak a hideg kunyhóból, ahol „vér-jégcsapok fagynak ereszre”, visszhangzó jajdulását pendítette, „S mint Isten, úgy világol / Az Ember, ki meghalni nem akar” (A földi kunyhóban).
VIGASZLÁMPÁCSKA: egyszerű kis szerkezet: talpában lenyitható fémlap fedi az elemet, az ehhez csatlakozó vezetékek érintkezése és megszakítása teremtette a színpadi csodát. Imre egy kis farudacskát mozdított, mire a lefordított pohárba rögzített zseblámpa kigyulladt, égi jelet hirdetve a hargitai magányban. Jó időn át el-eljátszottam a lámpácskával, felelevenítvén régi idők adventi eseményeit, de Sinkovits Imre halálának hírét követően újkori gyászjeleként, hiába mozdítottam a pöckét, nem világlott fel. Égi jel volna, hogy valami kimúlt bennünk, s valami elmúlt a világból, örök gyászt hirdetve, Sinkovits Imre és játszótársainak rangja fosztottságát. A lámpácska gyújtásával többé nem is próbálkoztam. 285 előadás vigaszjele gazdájának életével ellobbant; négy és fél esztendeje immár a remény megvakult mécsese árvaságom parányi emlékműve is.
(Húsz éve, 1985 júliusában
egy fülledt a gyulai éjszakából egy előadás utáni búcsú pillanata merül
fel bennem. Akkor már nem utazhattam Romániába; nevem mellett piros
felkiáltójel állt a román határőrség kiskönyvében. Sík Feri tréfás
úti tanácsait követően megindultan öleltem át színészbarátaimat;
mögöttük felsejlett a vár árnya, s vele Kelecsényi kapitány egykori
könyörgése mentő csapatokért a törökök szorításában: „Mert elegek
nem vagyunk a vár megtartásában…”! Kubik Anna, Funtek Frigyes, Rubold
Ödön… – lám, a kis színészkülönítmény újkori segélyseregként indul
Erdélybe, hogy őszi nagyszínházi készülődésének első hadműveleteként
megismerje a szerzőt, Sütő Andrást, s bejárja az erdélyi tájat, a
Hargita vidékét, ahová Árvai Réka és Zetelaki Gábor balladáját Sütő
András álmodta.
Advent a Hargitán.
Felsejlik egy pillanat,
valamikor a nyolcvanas évek elejéről: már búcsúztam Sütő András otthonában
Évától, amikor András egy villanásra átpenderült a másik szobába, s
egy kéziratot nyújtott át: az első lapon csak ennyi állt: Jégmadár. „Ha elkészül, majd odaadom, érdekel a
véleményed”, mondta, s már vette is vissza. Annyit láttam még, hogy
nagyapa és unokája jelenetével indul a játék, amelynek terjedelme
negyven laphoz közelített. Megilletődötten lelkesedtem az ajánlatra,
hiszen András folyamatban levő munkájáról sosem beszélt. Kérdezni
is fölösleges volt róla, mert tapasztalhattam ismerkedésünk hajnalán,
amikor készülő dolgairól érdeklődtem, András egy székely kanyarral
megkerülte kérdésemet, és másra váltott a beszélgetésben. Később
nem említette már, így a Jégmadár
kéziratának sorsa elmerült bennem.
1984 novemberében Harag György, Újvidékről hazatérőben Marosvásárhelyre, Budapesten megállt, s a Thököly utcai vendégszobában beszélgettünk. Istenem! Dehogy sejtettem, hogy drága Gyurival utoljára találkozom! Annyi mindenről szót váltottunk: az Édes Anna rendezéséről, a Cseresnyéskertről, mert erre készült a román társulattal, majd hirtelen fordított: „Te, Sütő két darabot is írt! Az ugató madár vásárhelyi s történelmi darab, a másik: Advent a Hargitán. Az ugató madárral még dolgozni kell Andrisnak, de a bemutatása igencsak reménytelen; az Adventnek könnyebb, mert költői játék, de a címe máris riasztja a román elvtársakat, nagyon nehéz lesz. Azért majd megpróbáljuk!”)
A Heródes napjai című naplójában 1984. október 4-ei bejegyzésként áll: „A Jégmadárral elkészültem. Új – és valószínűleg végleges – címe: Advent a Hargitán.” Tartós viselősség után gyorsan íródott a sikaszói csöndben. Augusztus 20-ai feljegyzéséből arról értesülhetünk, hogy ezen a napon kezdett a darab írásához, szeptember 4-én pedig: „A Jégmadár első része kész. Az ifjúság csodái közül most át kell lépnem a meglett kor zord-kegyetlen világába. Meg az öregség fölhöz vert állapotába is.” Szent István király ünnepéhez kötődve talán a fogantatás és az írás jelképes voltáról is elmélkedhetnénk, de a napló soraira hivatkozva, az éjszakai csöndben ablakát verdeső madárka poétikus, ihlető voltát idézzük: „Hát akkor mondd!”, és az író ablakot tárt a szárnyas jövevénynek, de az elröppent. Feljegyzéseiben olvashatjuk: sűrű napok és hetek következtek a Sütő család életében.
Az Adventet befejezve Kovásznára utaztak gyógykezelés végett, de a földrajzi közelség folytán Benedek Zoltán szanatóriumból jó alkalom ígérkezett egy közeli kirándulásra, hogy a szárazajtai vérengzéshez gyűjtsön dokumentumokat. Távollétében a belügy gondos szcénát szerkesztett. András fia amerikai magyar barátaival találkozott, s ezért a securitate kihallgatta, és műintézményében benntartotta. Aztán a megfélemlítés újabb változata következett: „ismeretlenek” az Új Élet szerkesztőségébe behatoltak, íróasztalát feltörték. Egyidejűleg, konokságának megtörésére, a bukaresti pártközpontba szólították: Enache elvtárs pontokba szedve sorolta Sütő András elvtársiatlan magatartásának tényeit, de főképpen az „Idő öklében” címmel megjelent könyvének jelentése izgatta a pártideológust. Valójában Az idő markában címmel 1984 tavaszán jelent meg a tanulmánygyűjtemény, amelynek szerkesztőként, magam is tettes társa voltam.
(1982 tavaszán Vásárhelyen Éva otthonias szeretetében hogylétünk dolgait vitattuk, s jó idő múltán tértünk rá jövetelem igazi okára: mozdulásának folytonos bénultsága folytán, megtisztelő bizalmából esszékötete szerkesztőjének javasolt. Elővettem a tervezetet, András sétált, s erősen figyelte a fejezek sorában az írások sorjázását. Talán negyedórát se vitattuk a kötet rendjét, jóváhagyólag bólintott, de aztán fontos kérdés következett: mi lenne a könyv címe? Ezzel kellett volna kezdenem, de gondoltam, puhítom, s meggyőzöm a tagolással, tán nem fut tiltásba András hökkenete. Előbb köröztem a válasszal: „Egy közösség sorsáról szóló írásodban az idő markáról beszélsz…; a szorító érzést metaforikussá tágítva, ezek az esszék és jegyzetek ebben a szorítottságban születtek, javaslom, hogy Az idő markában címet adjuk!” András tűnődve az ajtóig sétált, forgatta az ötletet, tán mormolta is a képet, s aztán rávágta: „Jó cím, legyen ez!” A könyv ügye így bevégeztetett. Megjelenését 1983 könyvhetére ígérte a kiadó. Ám a Varázsköreim című, színházról szóló beszélgetésünket, amely a 1982-ben, a Tiszatáj februári számában ugyan megjelent, Illés Endre igazgató mégis aggályosnak ítélte, s az állami és a pártcenzúra fórumain utaztatta, így egy év késéssel, 1984. március első napjaiban kerülhetett a boltokba. A várakozás szomorú időszerűséggel gazdagította a gyűjteményt, utószónak is tekintve, beiktathattuk Illyés Gyula ravatalánál 1983. április 22-én szívszorító szárnyalással elmondott beszédét.)
Naplójában változatos jelek olvashatók 1984 novemberében és decemberében, miszerint az Advent hazai előadásának sorsa reménytelen. Harag Gyuri utolsó lobbanása, „Átejtjük őket!”, is álomnak ígérkezett, nemcsak drága barátunk folytonosan romló állapota folytán, de a romániai magyarság szorongatásának újabb jeleit észlelve: a kolozsvári és a vásárhelyi rádió magyar adásának betiltása mellett rendelet született arról, hogy magyar darab bemutatója csak román fordítás nyomán engedélyezhető. Az Advent karácsonyi misztériuma pedig menthetetlennek ígérkezett az ortodox nacionalista cenzúra előtt. Mondandóját persze kevéssé kellett bogozni, elegendő eligazítást jelentett Koppándi Sándornak és a román szellemi vámtiszt kollégáinak a szerzője személye, Sütő András.
Az Advent a Hargitán kézirata a magyar külügyi futárposta útján 1985 januárjában jutott Magyarországra. Fontosabb írásaival a szerző már jó ideje megkerülte a román hivatalosságot. Kálvin drámáját, a Csillag a máglyánt az Igaz Szó levonat változatában 1975 júniusában ülepem alatt egy Utunkba csomagolva sikeresen áthoztam, s adtam Szakolczai Lajosnak, aki a gépelést intézte a Kortársnál, majd a dráma egy példányát továbbította a Madách Színházhoz. Farkas Tamás fotóriporter jó negyedszázada tűnődhet, új szerzeményű kis Fiat autóját vajon nem a belügy lopta s tüntette el Marosvásárhelyen, mert Sütő András-kéziratot is rejtett? 1977 októberében a Káin és Ábel kéziratát szegény Kormos István hiába hozta volna hivatalos írószövetségi engedéllyel, a borsi átkelőnél a román határügyi szervek megalázó eljárásának végeredményeként elkobozták. A Szuzai menyegző után Sütő András az Advent utaztatásával se akarta fokozni barátainak nyugtalan határátkelését, így írásainak javát a diplomácia gondjaira bízta. Amikor majd az Advent bemutatása szorító helyzetbe került 1986 novemberében, a budapesti román követség kultúráért felelős belügyese, baráti beszélgetésre kérte Sík Ferenc rendezőt, s már-már távozni készült, amikor jövetelének igazi oka kibukott belőle: „Sík elvtárs, hogyan jutott az Advent kéziratához?” Feri esztendők múltán is kacagva mesélte: „Ugyan, mit mondtam volna; természetesen postán. Sütő András Marosvásárhelyen feladta címemre, s én megkaptam.” Akkorát lódított Feri, hogy neki lehetett támaszkodni, ahogy szokta volt kedves szerzője mondani. S még folytatta a hetyke győzedelmes történetét: „A román elvtárs döbbenten szemét düllesztette, s némán meredt rám.” Pontosan tudta, hogy a rendező úrnak másképp érkezett a küldemény, de azt mégse mondhatta, hogy képtelenség, mert hazája, a szocialista demokrácia fenomenális rendszere megszegve a genfi nemzetközi postaegyezményt, kurkássza és megakasztja polgárainak küldeményét. Ahogy persze a magyar belügy is cselekedte.
(Feri nevét se tudta, aztán küllemi jegyek alapján azonosítottuk, az elvtárs: Ion Chira kulturális tanácsos volt. Nagyváradról került a román diplomáciába, s bár ezidőtt Pavel Platona volt a budapesti román követség első belügyese, de nyilván Chira is dolgozott a hírszerzésnek. Magyarul tudott, s Nicolea Veres nagykövet mellett tolmácskodott is, így bizonyára róla is jelentett. Velem többször is óhajtott találkozni; felkeresett a Film Színház Muzsika szerkesztőségben, de gyakran feltűnt hazáját érintő rendezvényeken is. Egy alkalommal a Kossuth Klubba késve érkezett. A nézőtér egy üres szektorában Csoóri Sándor és Tornai József ült, nyílván azért, hogy bizalmasan szót válthassanak. Tehették, mert a pódiumon érdektelenül szónokoltak. A román diplomata belépve a terembe szétnézett, s leült Csoóri Sándorék mögé. Ezt a trükköt már Sepsiszentgyörgyről ismertem, a színházi találkozó előadásain mögöttünk ült a szolgálatos ember, de fülét órájában is működtette, mert egy hirtelen hátramozdulásnál azt vettem észre, hogy a karján levő szerkezetét szinte a nyakamnál tartja. Meglehetősen abszurd jelenetnek tűnt: Sándorék egy román ügynök-szomszéd társaságában váltogatják a nemzetet. Gyanútlanságukból kézjelekkel hiába próbáltam ébresztgetni őket, majd csak szünetben mondhattam nekik, ki füleli őket, a második rész előtt aztán távoztak Chira úr rezgésköréből.)
Magyarországi napjaiban Sütő András nem vezetett naplót, így csak útlevélkérelmének kálváriás tényeiről értesülhetünk 1984 őszéről, s majd az 1985. január 21-ei bejegyzésből tudjuk, a belügy értesítette: „vegye át a régen várt ajándékot”. Magyarországi jövetelének híre mindig sokak örömét jelentette; könyvesboltok dedikációra, iskolák találkozóra, barátok bensőséges együttlétre hívták, mert együtt lenni vele olyan, mint a reménytelenségben is Bethlen Gábor-i igénnyel keresni a vigasz jeleit. Január végén érkezett Budapestre, s az Advent pakkja már itt várhatta, mert első telefonbeszélgetésünk alkalmával kérdezte, miként venném át művének egy példányát azzal a kérelemmel, hogy érdemben vennék részt új darabjának megbeszélésén. Néhány nap múltán, egy februári estén Sík Ferenc rendező és Tarján Tamásnak, a Nemzeti Színház dramaturgjának társaságában voltaképp baráti eszmecserét folytattunk. Apró akadékoskodással s hüledezéssel körítettük a társalgást, hogy a darab micsoda próbatétel különösen a majdani Réka alakítójának. Rémlik, Sík Feri mintha már Kubik Anna személyét is említette volna. Tamás előbb távozott, mert még új hivatalos kötelezettsége felé nyargalt, így hármasban váltogattuk még a világot, majd Ferivel a darab örömében gyalogoltuk végig az Andrássy utat. Épp az Advent fenyegető világa, a romlások szorítása nyomán győzködni kezdtem: Tamási özvegye, Ágota jóváhagyása se jelentene gondot, ha színpadra állítaná az Énekes madár első változatát! Soha nem játszották még a Brassói Lapokban megjelent ősdarabot, amelyben román szuronyos csendőrök fenyegető jelenléte komorítja a székely népi játékot. Első megjelenése, 1933 karácsonya óta sokat romlott az idő, állapítottuk meg Ferivel ballagva, s lám Sütő András már szárnyaszegett madárról daloltat, s immár a Hargita népe varjak fenyegetettsége helyett lavinák veszedelmét rettegi.
SÍK FERI persze aligha gondolt Tamásira, a Nemzeti-beli feladatait ősszel elintézte, így az 1985-ös gyulai nyár mellett szervezni kezdte az Advent őszi sorsát. Fel se merült benne, hogy mint más ősbemutatók alkalmával, már nyáron és Gyulán színpadra állítsa az Adventet, s majd ősszel a Nemzetiben folytassa sorsát, mint előző évben is történt Hubay Miklós Freud-darabjával és Nagy András Báthory Erzsébetével is. Feri rendezői, színházi és emberi gondolkodásában az ünnep rituális, magasztos eseményt, vagyis szívekben is emelkedett közösségi együttlétet jelentett. Bármennyire is szerette intézményét, nem óhajtott nyári ősbemutatót, mert egy adventi darabhoz neki a december ígért teremtő ihletet, s nem a gyulai Várszínház nyáréjszakája. Ám azért Feri a nyári próbák szünetében és az öreg fák hűvösében már szívósan eszelte a decemberi Advent eseményeit. Ilyenképpen fogadta el javaslatomat: a darabot közlő Tiszatáj legyen az előadás műsorfüzete! Az első szerkesztőségi ülés titkárkodása rám hárult, ami annyit jelentett, hogy a Gyulán lányánál időző Annus József főszerkesztő-helyettessel megszerveztem a találkozót, s a Park Szálló teraszán körvonalaztuk, hogy az Advent szövege mellett milyen anyagokkal erősítsük az előadást.
(1975 decemberében
Kaposvárról Budapestre autóztunk Sütő Andrással, aki megkésve csak
ekkor láthatta az Egy lócsiszár virágvasárnapja című darabjának ősbemutatóját,
amit október közepén Zsámbéki Gábor oly kiválóan állított színpadra.
Sikerét jelezte, hogy a Csiky Gergely Színházban a Lócsiszár a legnagyobb előadásszámot, a százat
közelítette. Majd az 1976-os varsói Európa Színházi fesztiválra készült
vele a társulat, ám Aczél György nem engedélyezte, merthogy határon
kívüli magyar szerző darabja provokáció volna a magyar–román „testvériség”
ellen. Így delegálták az Ahogy tetsziket, amely kínos bukást volt. Idő
szűke folytán első interjúmat Sütő Andrással, Alexa Károly rovatvezető
megbízásából, a Magyar Hírlap
karácsonyi számába tervezve, utazás közben folytattuk. András vezetett,
Éva mellette ült, így kormányosként hátra-hátra nézett, nyomatékosítva
egy-egy fontos gondolatát, s ha jól emlékszem, szinte a kormányt is elengedte
egy villanásra, amikor a „testvériség” ügye került szóba. „Testvériség,
igen, bartóki módon; de engem, bennünket pallónak ne használjanak se
itt, se ott, a románok hogy átjárjanak rajtam, rajtunk!” Álláspontja
nem kerülhetett be az interjúba, már az is örömül szolgált, hogy nem
személyét tessékelték ki a lapból, hiszen Darvasi István főszerkesztő
megindította a felszámoló hadműveletet Alexa Károly rovata ellen.
A kocsiba bekérezkedett a tartósan hallgatag A. Gerskovics, akinek
a nevét Petőfi kutatóként ismertük. Hogy beszélgetésünkről írt-e
beszámolót, s hova, azt lelkiismerete viselje a múló időben is.
Bármennyire siettünk, Székesfehérvárra azért betértünk, mert Sütő
András tisztelegni akart a romkertben király-őseink emlékének, és
frissen vásárolt lapos gépét kattogtatta, hogy Vásárhelyen is őrizhesse
a történelmi képeket.
Kacagtunk is az
úton, András első bemutatója, a Hajdu Zoltánnal közösen írt Mezítlábas
menyasszony bemutatóját említette;
egetverően rossz darab volt, nemcsak osztályharcos volta folytán, mert
a páros szerzőség is képtelenség, s hogy hullámzott a szerző kacagása
negyed század múltán, amint Harag Gyuri kulákként a falu hídjának
szétfűrészelésében ármánykodott! De a kudarcos időből András egy
momentumot jó érzéssel említett: az irodalom és a színház összefogásaként
a premieren már árulták nyomtatásban a darabot, amit újabb időkben magyar
ősbemutatók alkalmával üdvös dolog volna követni. Évtizede már
bennem zakatolt András egykori gondolata, s ugrott elő Sík Ferivel
beszélgetve, aki azonmód elfogadta: az Advent műsorfüzete legyen a decemberi Tiszatáj!)
Kezemben egy sárga levélpapír, Sík Ferenc írta 1985. augusztus 8-án. Első mondata már az Advent ügyét érinti: „Mellékelem »András intelmeit«. Kérlek, nagyon vigyázz rá. Számomra igen nagy érték. Szeretném visszakapni.” Igen nagy érték nekem Sík Feri levele is, mert barátságunk jó másfél évtizedében több levelet talán nem is írt. Az Advent ügye nagyon pezsgett benne, jelezte ezt további három lapja is, amit augusztus folyamán Olaszországból küldött. Szava sincs ugyan az Advent őszi sorsáról, de melengető s üdvözlő sorai sugallják: erős szövetségben leszünk az elkövetkezendő hónapokban. Sütő András becses levele pedig intelmeket tartalmazott, melynek címében ennyi áll: „Följegyzés Sík Ferinek.” Sütő András a darab zenei és koreográfiai kérdéseit érintő elképzeléseit öt pontban fejtette ki a rendezőnek. Árnyalatos és hatáserősítő javaslatokat olvashatott a címzett; az 1. pontban például: „Szóló és kórus konfliktusos drámai funkciója lehet a következő megoldás: valahányszor a halk és egyéni (egyedüli) megszólalás kórusba, fortéba, tehát kollektív, közösségi hangerőbe vált, a nagy Romlás azonnal elhallgattatja. Omlással!” A második pontban javasolta: a Jégmadár-dal Orbán György „önálló műve lehetne”. Zetelaki Gábor feltámadásának rítusát három fokozatban jelölte meg: „csöndes, megilletődött, hálaadó mozdulatok”, aztán „vad forgás önkívületig”, s végül: „a táncosok már alig vonszolják magukat”. Levelének 4. pontjában Sütő András felhívta a rendező figyelmét, hogy a „Ha én tudtam volna, hogy te vagy Mária…” kezdetű karácsonyi dalt Faragó József Pusztakamarási betlehemes című tanulmányában található, „ha rosszul emlékeznék rá, lekottáztatom Orbán Gyurinak”. Így is történt, zenei kérdésekben sokirányúan segítette őt zeneszerző barátja, Csiky Boldizsár. Az író ötödik pontba foglalt tanácsa pedig: „Érdemes azon gondolkodni, hogy a fináléban felvonuló lámpás székelyek a Mikor Csíkból elindultam című dalt énekeljék. Forténál a Nagy Romlás Bódi házát is elsöpri.” A színdarab megelevenítésének döntő kérdéseit érinti Sütő András levele, vagyis azt, hogy miként lehet az előadás hatását fokozni, hogy a hargitai jajkiáltás nézőteret és színházat betöltő közösségi erővel visszhangozzon. Sík Ferenc rendezőpéldányát átlapozva feltűnik: alig-alig található jelzés, instrukció a színészekre utalóan, de a fény és hanghatások, valamint az újra és újra feltűnő betlehemesek képeit és mozgását az egy-két szavas utalások is megerősítik.
Aztán elkezdődött az évad, a próbatáblán megjelent
az Advent szereposztása, amely
Kubik Anna, Funtek Frigyes, Sinkovits Imre, Agárdy Gábor szerepe
alatt Mária alakítóját még nem nevesítette (később Götz Anna lett talán
kétszázötven előadás leánykája), díszlettervezőként pedig a színlap
még Kézdy Lórántot jelölte, végül Bakó József készítette a hegyi házikó
és a színpad képét. A táncok betanítójaként az első munkalapon még
Györgyfalvai Katalin neve szerepelt, de a rendező felismerte: a közösségi
dráma rétegeit népi játékkal, betlehemezéssel is szükséges mélyíteni
és erősíteni, amelyre Pesovár Ernő készítette fel a társulatot.
Azt is olvashattuk a hirdető táblán: „Próbakezdés helye és időpontja:
Nemzeti Színház nagyszínpad, november
„Mi van Nemzetiékkel”? – kérdezte Annus József a Tiszatáj szerkesztője szeptember 19-ei levelében, s már az Adventet érintő kéziratok leadási időpontját is jelezve, október 10–15 között várja az írásokat!
OKTÓBER 14.: születésnapom igazi ünnepe, hogy a Nemzeti Színház házi színpadán a délelőtti olvasópróbával az Advent útjára indult. A színházi terv módosulása jelezte: Sík Ferenc átérezte a feladat súlyát, s az előzetes elgondolásnál és a színházban szokott gyakorlatnál csaknem egy hónnappal több munkára határozta el magát. Nyüzsgés és izgatott várakozás hullámzott a kopott asztalok körül, a tévé forgatócsoportja is megjelent; az előadás sorsát követve, riportfilmjét indította Virág Katalin szerkesztő vezetésével. De Agárdy Gábor hiányzott! Időközben valami dolgom akadt a titkárságon, és sietve indultam a lépcsősorokkal cifrázott öszszekötő folyosón, amikor a magasból látom, hogy alantról kettesével szedve a fokokat, Gabi bácsi vágtat felfelé! Hatvannegyedik évében, alig túl az infarktuson, elegánsan, díszzsebkendővel, akárha kivételes jelenése volna! Félreértés késleltette, őt, akihez az ügyelő igazíthatja az előadás rendjét! Gabi bácsi szinte suhant mellettem, s ünnepi voltában az ő ifjonti sietőssége döbbentett rá igazán: a Nemzetiben esemény készülődik! Esemény, amely a szokott hétköznapok, bemutatók sorában magasabb üzenetet ígért színésznek, rendezőnek, minden közreműködőnek és színháznak s majd a közönségnek is.
Ezen az október 14-ei napon Annus József tudatta levelében: az Advent-összeállítás egy részét és Bakó József díszletterveinek képanyagát megkapta. Sík Ferenc vallomása, amelyet nekem mondott tollba, gyötrődő keresésben a darab és az előadás stílusának idegrendszerét és a hozzá igazodó játékelemeket igyekezett megfogalmazni, terjedelmesre sikeredett, ezért figyelmeztet a szerkesztő: „Imre rövid legyen, mert nem fogunk elférni.” Sík Ferenc zenei gondolatra utalt az Advent stílusán gondolkodva: kamaradarab, de oratorikus hangzása van. Bartók és Kodály stílusteremtő példáját is említette, és mesterére, Nádasdy Kálmánra hivatkozott: „Az igazi eredetiség az, hogy saját problémáját hogyan tudja azonossá tenni egy közösségnek a gondjával. Egy falu gondját hogyan mutatja meg a nemzet sorsában?”
(Sinkovits Imre
monológjával még a folyóirat adósa voltam. Imre aztán egy próba után
munkahelyemre, a Film Színház Muzsika szerkesztőségébe felballagott; leült mellém egy kis fotelbe,
mintha Vencel bácsi zsámolyán kucorodna, s küszködve beszélt életéről,
családi gondjairól, a hétköznapokról, jó ideig nem is említette
szerepét. Aztán íróbarátja hogylétét és a kisebbségi magyarság Duna-medencei
pusztításának legfrissebb tényeit latolgattuk. Családi elfogultsággal
is beszélt, hiszen húga szeretteivel a Csallóközben élt. Kerülte,
hogy Vencel bácsi hargitai magányáról tűnődjön. Összegezte inkább
Sütő Andrással kialakult barátságát, s keserűen említette, hogy
színházában dúló tartós háború egyik súlyos vesztesége volt, hogy a Szuzai
menyegzőt telt házzal vették le műsorról.
De hiszen már eddig is számkivetettségünket panaszolta. Hogy bujdosásra
kényszerülünk nemzeti méretekben. Fáradt, öregedő voltát valami
hörghurutos krákogással is jelezte. Hallgatva őt, ki- és alátekintettem
a körúti tájra: az őszi nap aranyozta a lenti életet, de Imre már a hargitai
télben időzött; ezért is lépkedett a pesti aszfalton öreg Bódi fájdalmával.)
Színházban íródhat próbatábla, heti terv, jelenthet az ügyelő s a beosztott rendező, az igazi történéseket írás alig-alig rögzíti. Nincs az a hivatalos irat, amely nyomán felidézhetnénk, hogy a rögzített munkarend mellett az Advent kis csapata még hány további próbát vállalt. Amikor csak idejük engedte, és üres volt a próbaszínpad, dolgoztak. November 7-én, piros betűs lévén, a hivatalos munka ugyan tilos volt, de Sík Feri vezetésével próbáltak. Alighanem egy ilyen jelzetlen, késő esti próbára toppantam be november közepén, s emlékszem, micsoda feszültség élt Funtek Frigyesben és Kubik Annában, amikor az első felvonás páros jelenetét bontották ki Sík Ferenccel. Gábor és Réka bújócskáznak az időben és a játékban, s a leány már édesanyját, Borbála nénit is alakítja, ám ki-ki lépve a szerepből, Rékaként igazítja Gábort a lánykérés menetében. Sík Feri meg-megállította a próbát, igazította a játék hullámzását, s kérte a fiatalokat, hogy ismételjék a jelenetet. Szünetet is rendelt, hogy Frigyes kérdéseire alaposabban válaszoljon; beszélgettünk, alighanem magam is bölcsködtem valamit. Aztán újrakezdték, de Frigyes változatlanul feszült vibrálásban, tisztázatlannak érezte a jelenetet. Feri segíteni próbált, de Gábor alakítója extatikusan kitört: „Én ezt befejeztem! Csináljátok ti, ha olyan jól tudjátok!” Dermedt pillanat ütött közénk; már-már a szakítás, a szerepváltás lobbanása ígérkezett. Riadtan latolgattam a csendben: Feri ugyan kinek adja majd Gábor szerepét? Feri bölcsen hallgatott, várta, hogy hűljön színésze, mert jól tudta: az alkotás gyötrelmében dehogy szabad komolyan venni a színészt! Feri felállt a székről, odament Fricihez, átölelte, és bájjal, türelemmel újrakezdte: „Fricikém, figyelj ide!…”; s a szavakat a mozdulatokhoz illesztve, forgásokat mutatva magyarázta, hogy a kérő-játékban Gáborként hogyan hullámozzon gyermeki volta és öntudatos legénységének idővasútján. Frigyes lassan csendesedett indulatában, kezdte figyelni és követni rendezőjének érveit. Kubik Annát tartósan követtem az esti gyötrődésben: micsoda türelemmel, erővel győzte kollégájának zaklatottságát, miközben a maga szerepjátékában lefelé haladt a pokol köreibe. Anna-Réka szárnyait próbálgatta, s egyre emelkedett.
GYANÚTLANUL DOLGOZOTT A TÁRSULAT, s magam annak örültem, hogy megérkezett a Tiszatáj Advent-összeállításának korrektúrája. Sütő András gondjaimra bízta játékát, amelyet alaposan újraolvastam, javítottam, de néhány ékezet, félreérthető szó végett az eredeti kézirat szükségesnek mutatkozott. Korábban a Film Színház Muzsikában és másutt gondjaimra bízott, megjelent írásaiban maradt hibákért épp eleget korholt. Olykor a telefon szikrázott, máskor levélben, pontokba szedve sistergett, mintha nyomdász és főszerkesztő, lektor és lapigazgató volnék egyszemélyben. Okkal mindenesetben, mert írói gondossága fölött Sütő András egy ékezet mulasztását, elveszejtését is sorskérdésnek tekintett.
(Különös látvány nyílt meg előttem, amikor 1984. március 8-án a Kocsárdról Marosvásárhelyre érkező kora reggeli proli-vicinális ajtaját megnyitottam: András kucsmájával integetett felém, de én a magasból a mögötte silbakoló két figurát néztem dermedten. Semmi kétség, ők is rám vártak, hogy megbizonyodhassanak: Andrásnak telefonban ígért utamat menetrendszerűen beváltottam. De a borostás, bőrkabátos, cujka-szítta, Caragiale-játékba illő alakok panoptikumára András csak legyintett, hamarjában a lényeget kérdezte, volt-e baj a határon. Akkor népszokásban élt, hogy istenhozottat a határátkelés mikéntje jelentette. Kérdése utazásom célját érintette: sikerült-e átcsempésznem frissen megjelent könyvét, Az idő markábant. Meghoztam! – mondtam diadalmasan, mintha az éjszaka Biharpüspökiben Bocskai fejedelem vezéreként nyertem volna csatát a román belügyi vámosok hadnépe ellen. Harci siker volt ez, ha meggondolom, hiszen az is megtörtént, hogy a bukaresti Kriterionnál kiadott drámás kötetét vittem dedikáltatni Vásárhelyre, s a román vámos az országában megjelent kiadványt is elkobozta. Jegyzéket persze sosem adtak. Százszor is tapasztalhattam: Sütő András neve bármilyen összefüggésben tajtékos zaklatottságot jelentett a határőrizetiek körében. A könyv örömében időztünk néhány órát, de alighogy hazaérkeztem: baráti futár hozta Sütő András hibajegyzékét, amit ő csak részlegesnek tekintett. Máig őrzöm a gépelt cédulát, amelyen tizennégy pontatlanságot jelölt meg. Művének bukaresti visszhangját pedig már dedikációjában megjövendölte: „…nem könyv az, amire nem kiált a cenzor »fuegot!«-t”.)
Említettem, néhány betű és árnyalatos kifejezés helyes szedésében bizonytalan voltam az Advent szedését böngészve, ezért szerettem volna összevetni az eredeti kézirattal. Amikor a Nemzeti Színház főtitkárát kértem, alkalmi betekintésre kölcsönözze a kéziratot, zavartan válaszolt: nem tud segíteni. Amikor megkérdeztem: „Talán Aczél Györgynek ajándékozták?”, sietve hátrált, és eltűnt a titkárság ajtaja mögött. Irodalmi körökben régről legendásítva hallottam, hogy Aczél kézirat- és képadományokkal is alakítja személyekre lebontott ideológiáját és világnézetét.
(Egy kis stílű és
kínos jelenet emléke nyomán már bátran gyanakodhattam Sütő András
kéziratának sorsáról. 1976 decemberében A. Wajdát búcsúztatva, sietősen
egy úr azzal a kéréssel érkezett a ferihegyi VIP váróba, hogy vendégünk
írjon néhány sort Aczél Györgynek, mert gyűjti a kéziratokat. A világszerte
ismert lengyel rendező csodálkozva felvonta szemöldökét, mert a fogadtatás
mikéntjének politikai huzatáról értesült: Rényi Péter a Népszabadságban leantiszemitázta Az ígéret
földje című alkotását, melynek bemutatójára
Wajda Budapestre érkezett. Az „antiszemitá”-nak rágalmazott rendező
bizonyára ismerte a pesti pártvircsaftot, de elegánsan kicsavarta
tollát, és köszönő fordulatot rótt az eléje helyezett lapra. Aczél futára
ezzel eltűnt.)
Sík Feri sem tudott az Advent kéziratáról, ő ilyesmivel nem törődött, az eredetiről gépelt, a színház könyvtárában 8/1639-es számon bejegyzett példányból dolgozott. Nem tudjuk a kézirat sorsát, de feltételezéssel élhetünk. A próbák ugyan elkezdődtek, de a román jogvédő iroda engedélye késett, s elképzelhető, hogy a színház vezetése Sütő András kéziratával próbálta erősíteni Aczél György segítségét, noha a szellemi és művészeti élet mindenesét 1985 márciusában Kádár János leváltotta a Központi Bizottságban viselt titkári posztjáról. Gorbacsov tavaszi érkezésével Kádár tehát gyorsan váltott: Aczél helyére Berecz János került, aki a Népszabadság főszerkesztői megbízatásából került vissza a pártközpontba, ahol korábban a külügyeket felügyelte. Aczél udvartartása azért maradt: Agárdi Pétert ugyan a rádió alelnöki posztjára helyezték, de Knopp András és elvtársai tovább üzemeltek. Malonyay Dezső igazgató régről szoros kapcsolatot tartott Aczéllal, tehát az is feltételezhető, hogy egyszerűen Aczélnak ajándékozta Sütő András kéziratát.
FESZÜLT HETEK ígérkeztek a színház üzemmenetében, hiszen november 10-e körül véglegesült a decemberi program, miszerint 20-án este lesz az Advent premierje. Ám a románok végleges jóváhagyása nem érkezett meg. Valami előzetes, ígéretformát ugyan küldtek októberben, de azt igencsak azzal a meggondolással, hogy puhítsák a közhangulatot. Ugyanis Budapesten, épp az Advent próbaidőszakában, az Európai Kulturális Fórumot rendezték meg, s párhuzamosan a hivatalos eseményekkel, hatalmas nemzetközi sajtóérdeklődés kísérte az alternatív összejöveteleket. Központi témaként a román s általában a kisebbségbe kényszerített magyarság sorsa folyamatosan szóba került. Világszerte ismert ténnyé vált, hogy a hivatalos értekezleten a diktátor utasítását Hajdu Győző hangzatos szerepléssel képviselte, s hajnalig tartó vita nyomán a román delegáció meghiúsította a zárónyilatkozat közzétételét.
Hivatalos és határozott kérelem érkezhetett Bukarestbe az Advent engedélyezése dolgában, mert Sütő András november 23-ai naplójegyzetében azt olvashatjuk, hogy a román jogvédő embere közli: a darab bemutatóját nem engedélyezik. „Indok? A drámát az országban a) nem cenzúrázták, b) nem mutatták be, c) nem közölték folyóiratban”. Az Igaz Szó ugyan egy jelenetnyit közölt a darabból Jégmadár címmel, de ez nem fogadható el a darab magyarországi bemutatójához. Arról is értesülhetünk a szerző naplójából, hogy levelet írt az írószövetség elnökének, majd felső párt és minisztériumi fórumokon tárgyaltak az író bűnéről és a darab előadásának veszélyes voltáról. Sütő András az ideológiai és hivatalnoki abroncs szorításában is kitartott darabjának bemutatója mellett; a rémidő csak újabb tényekkel erősítette ihletét, hajnalonként az Álomkommandót írta…
December 4-én pedig a bukaresti jogvédő második táviratát küldte Budapestre: a bemutatót nem engedélyezik!
Vélhetjük, december 4-én, szerdán a sürgöny megérkezett Budapestre, s tán áram ütött a pesti apparátusba. A nagyvilág előtt immár eltagadhatatlan botrány ígérkezett. Merthogy a hazai sajtó a románok fórumborító szerepléséről is hallgatott, de hát a párt által irányított lapok semmiféle hírt nem közölhettek a kisebbségben élő magyarság helyzetének romlásáról. De még arról sem, hogy az autón vagy vonaton utazó magyar állampolgárok micsoda várakozások és megalázó, korrupt, törvénytelen vámvizsgálatok nyomán juthatnak be az országba, vagy fordíttatnak vissza. Az Advent menthetetlen helyzetet ígért, hiszen a színház havi műsora elkészült, s december elején a Körúton már plakátok hirdették: december 20-án a Nemzeti Színház bemutatja Sütő András Advent a Hargitán című darabját.
(Folytatjuk)
BARNA ERIKA
VIKTÓRIA
A hétszer született költő
József Attila grafológus szemmel
„hét emberként szállj a sírba”
(A hetedik)
2005: József Attila éve. A költő
születésének századik évfordulóján kulturális életünk egészét átható
ünnepléssorozat kezdődött. Lépten-nyomon emlékműsorok, életéről,
költészetéről szóló könyvek, cikkek áradata, viták, s mi több: a leghétköznapibb
életünket élve is – a metrókocsik falain vagy az interneten barangolva
– gyönyörű verseit olvashatjuk.
Mi a rejtélye a halála pillanatában megszületett mítosznak, amely évtizedek alatt nemhogy kihunyna, de egyre tisztábban fénylik? Miért szeretnénk őt egyre többen szóra bírni, miért érezzük úgy, hogy sokdimenziós világa még számtalan eddig feltáratlan üzenetet rejt mindannyiunk számára? Miért érzünk ma is felelősséget az életéért és tragikusan bekövetkezett haláláért? Az utókor tisztelete, érdeklődése, bűntudata sokszálú jelenség, de a titok feltehetően abban is rejlik, hogy a költő mindmáig folyamatos párbeszédben áll velünk. Költészetének elementáris ereje van, s mondhatjuk, hogy a halálában sokkal élőbb, mint fizikai jelenlétekor.
Bár a líra bensőséges, személyes műfaj, mégis kevés költő jutott az önvállalásnak és önfeltárulkozásnak arra a szintjére, amelyre József Attila. Álarc nélkül élt, a védtelenséget vállalva a legsebezhetőbb pontjait is feltárta önmaga és a másik ember előtt. „Magadat mindig kitakartad / Sebedet mindig elvakartad” (Karóval jöttél…) – olvashatjuk belső vádbeszédét. Önodaadása áldozatajándék: mindanynyiunk számára bepillantást enged legbensőbb élete legtitkosabb redőibe, s megélt élményein, gyötrelmein, örömein és felismerésein át az egyedi léten és fizikai síkon túlmutató, a világegyetemet működtető szellemi törvényeket villantja fel. Minél mélyebben nézünk az életébe, annál jobban megérthetjük önmagunkat, és annál tisztábban hallhatjuk kozmikus létünk sokszólamú dallamát.
Noha a legteljesebb nyíltsággal és bátorsággal vallott önmagáról, mégis a versei, levelei, személyes vallomásai és a családtagok, barátok, kortársak, emlékezései alapján a bennünk élő József Attila-kép sok ellentmondást is rejt, amelyek mind a mai napig vitát szülnek, és sok tekintetben feloldatlanok maradtak. A személyiségéről közvetlenebbül a Kozmutza Flórával felvett félkész Rorschach-tesztből, valamint a pszichológusai (Bak Róbert, Gyömrői Edit, Rapaport Samu) által közreadott diagnózisokból, nyilatkozatokból tájékozódhatunk, de ezek töredékesek.
Viszont eddig teljes mértékben feltáratlan maradt még annak az „önvallomás”-nak a titka, amit József Attila akaratlanul is a kézírásaival hagyott hátra az utókornak. A grafológiai személyiségvizsgálat egyedülálló abban, hogy tértől és időtől függetleníthető, nem igényel személyes jelenlétet, így a pszichológiai tesztekkel ellentétben egy ember halála után is elvégezhető. A kézírás közvetlen énlenyomat, a szellemi tartalomként megszületett belső energia anyagi formában történő kivetülése. Mint ahogyan minden jelenség a teremtett világban, a kézírás is magán hordozza alkotójának jellemzőit: miközben az írásban mozgósított energia „átfolyik” egész lényünkön, magába gyűjt minden információt testi-lelki-szellemi folyamatainkról, amelyet kivetít és rögzít az írásképben. József Attila kézírásának grafológiai elemzésén keresztül lehetőségünk nyílik bepillantani a költőnek abba a belső világába, mely vélhetően még önmaga számára sem volt minden részletében hozzáférhető.
Gazdag „vizsgálati anyagot” hagyott ránk örökül. Verseinek többségét kézzel írta, amelyek épségben megőrződtek, lehetőséget nyújtva ezzel a sokrétű találkozásra. A különböző időpontokban készített kézírások értelmezésével különös szellemi utazást tehetünk, egy másik dimenzióban követhetjük lelki és szellemi fejlődését, új kilátótoronyból tekinthetünk fel csillag sorsára, rendkívüli lényére, s érthetjük meg ezek alapján költészetének világhiány-betöltő üzenetét.
A grafológusi etika felveti azonban a személyes hozzájárulás igényét. Vagyis fölöttünk lebeg a kérdés: beleegyezését adná-e maga a költő ehhez a vizsgálathoz? Nem avatkozunk-e be illetéktelenül szent titkaiba, amelyet az írásképek rejtenek?
Verseinek üzenetét, vallomásait és a költő lelkét jól értve, hallani véljük válaszát. Ha csupán kukucskálni szeretnénk, a felszínen bukdácsolva ítélkezően távolról figyelni őt, akkor nincs jogunk bolygatni e titkokat.
„Csak az olvassa versemet, / aki ismer engem és szeret” (Csak az olvassa…) – szól kérése és szigorú parancsa. Vagyis a feloldást egyedül a szeretetteljes feléje fordulás, az értő befogadás adhatja. Ha valóban őt, az igazi József Attilát tudjuk általa új oldalról megismerni, s tisztábban szeretni, akkor feloldható az etikai kódex tilalma.
De egy másik irányból is olvashatjuk a válaszát. „Hiába fürösztöd önmagadban, / Csak másban moshatod meg arcodat” (Nem én kiáltok) és „magadat tisztán találod meg másban” (Hét napja) – sorai viszont arra is utalnak, hogy az önmegismeréshez, az öndefinícióhoz minden embernek szüksége van külső rálátási, vonatkoztatási pontra. Egy másik ember életútjában, önkeresési, öneszmélési, önmagává válási kísérleteinek értelmezésében önmagunk kivetülését pillanthatjuk meg. Minden önfeltárulkozásban a legmélyebb emberi találkozás lehetősége rejlik. Érik a fény című versében a legteljesebb önmegmutatásra biztat: „Nyissuk ki egészen magunkat, / egyszerre jusson mindenki szeretetre”. Minden önfeltárás, minden másik emberrel megosztott élményanyag forrásul szolgál a kölcsönös önépítkezéshez, a világot befogadó szeretet megéléséhez. A művészet helye ezért is létkérdés egy társadalomban, hiszen a művészek által feltárt önformálódási és létértelmezési folyamatokon át egyre magasabb lelki-szellemi szintre juthatunk, egyre közelebb önmagunkhoz és Istenhez.
„Mert szeretsz s nyugton alhatom / neked én be is vallhatom / az elmúlástól tetten érten, / hogy önmagamba én se fértem, / a lelkem azért közvagyon” (Flórának) – írja, egyben vélhetően mindannyiunknak, hiszen egész költészete ezt az üzenetet rejti. Szinte krisztusi magasságba emelkedő emberi gesztusként értelmezhetjük lelkének közvagyonná tételét, amelynek valódi értékét mind a mai napig fel sem fogtuk, és nem méltattuk igazán.
A Szabad ötletek jegyzékében felhívta arra a figyelmet, hogy „a felnőtteknek nem irányítaniuk, hanem csak értelmezniük kellene a kicsinyeket”. Életünk értelmét alkotó egyedi feladatunk teljesítéséhez már újszülöttként magunkkal hozunk adottságokat, „eszközkészletet”, amelyet – fejlett tudatossági szinten és környezetünk segítő erőivel egyesülve – kibontunk, továbbfejlesztünk, vagy ellenkezőleg: vakon botorkálva, esetleg a környezet pusztító értetlenségében elsorvasztunk, szétforgácsolunk. A felnőttek felelőssége elsődlegesen a gyermekek egyedi létét definiáló, személyre szabott életfeladatainak a felismerésében, megértésében és egy optimális társadalmi (gazdasági-kulturális-jogi) környezet megteremtésében áll, amelyben ezek a képességek szabadon fejlődhetnek és bontakozhatnak ki. A gyermekkori lelki-szellemi szint jelzi az életfeladat horizontját. Úgy tűnik, hogy minél magasabb dimenziókat és minél nagyobb közösségi célokat érint egy ember küldetése, annál kiemelkedőbbek az ezt szolgáló egyéni képességek, és annál közvetlenebb ezek kapcsolata a szellemi világgal.
Ezért is jelent a grafológiai személyiségvizsgálatban felbecsülhetetlen értéket a költő 11–12 éves korából fennmaradt írásmintája, mert ebben még tisztán látható „égi batyujának” valódi tartalma. Ezáltal betekinthetünk abba a fizikai-lelki-szellemi „fegyvertárba”, amivel József Attila útnak indult. Az íráskép alapján körvonalazhatjuk személyiségének alapjellemzőit, temperamentumát, azokat az adottságokat és hajlamokat, amelyekből felfakadt és kiteljesedett költészete, beteljesült küldetése. De a grafológus szemszögéből ugyanilyen nagy horderejű az élete utolsó napján megírt négy levele is, amelyet Flórának, Juditnak, Bak doktornak és Cserépfalvi Imrének küldött el. Ez utóbbiakból rekonstruálni tudjuk a halála napján megélt belső történéseket, az eltávozása előtti testi-lelki-szellemi állapotát. Mindez kegyelemként felfogható ajándék számunkra, akik József Attila sorsának üzenetét szeretnénk minél tisztábban megérteni.
A Kedves Jocó
című versének kéziratából „gazdag szenvedés” kalapálta koravén lélek
tekint vissza ránk. Hiába keressük az iskolában tanított modellt
szolgaian utánzó, gyermekre jellemző betűformákat, helyette egy
határozott, de kissé nehézkes mozgásvezérlésű, kifejezetten idős
ember grafikus lenyomatát idéző látványban van részünk. Az íráskép
zaklatott, szöges formáiban, a vonalak drámai vonaglásában újra
átélhetjük azt a belső feszítő-fájdalmas konfliktust, amely gyermeki
lelkében munkálkodott az igaztalanul megélt sérelmekért, az elszenvedett
agresszióért, a korán rászakadt és önként magára öltött felelősségért.
Az önfeledt gyermekkornak nyoma sincs, a mély indulati feszültségek
azonban nem nyomják le, inkább felemelik őt. Tizenéves írásképének döbbenetes
keménységére rímel a két évtizeddel későbbi kifakadása: „Tejfoggal
kőbe mért haraptál?”. Nehéz fegyverzetben indult útnak, s az íráskép
hitelesíti az életút végi létösszegzést: „Karóval jöttél, s nem virággal”
(Karóval jöttél…).
József Attila költészetének és lényének kulcsfontosságú adottságát fedi fel e korai kézírás jellemzője: a relief, amely a hajszál- és árnyékvonalak ritmusában jelenik meg. Ez a grafikus jelenség legfeljebb késői kamaszkortól szokott kialakulni, gyermekkorban ilyen tisztán, ahogyan itt látjuk, csak rendkívüli esetben mutatkozik, akár a hat ujjal születés. A hol felduzzadó, hol éterien elhalkuló vonalak ritmikája, a magasra ívelő és mélybe szálló mozgás lüktetése, a fénnyel átjárt, szellős írástömb egészen közeli élménnyé hozza számunkra a költő tartós és mélyre hatoló figyelmét, szenvedélyes lelkületét, fel- s alá hullámzó érzéseit, finom antennáit, „mennybe látó” intuícióját, a szellemi világgal való közvetlen kapcsolatát. A dolgok legbensőbb lényegét képes megérteni, meglátni. A korán érett gyermekeknek arra a jellemző vonására találunk rá, hogy a gondolatokat mély érzéssel itatja át, a bölcsesség csíráit növesztve.
E korai íráskép alapján a transzcendenciaélmény számára gyermekkorától gyakran megélt lelki esemény volt, feltehetően ő maga sem volt tisztában azzal, hogy spontán módon létrejövő meditatív állapotai milyen különlegességet jelentenek az emberi életben. Neki természetes volt az, ami egy átlagember számára teljességgel ismeretlen. Nemcsak adottságai, hanem szerencsétlen körülményei: a napokig tartó éhezés, a „kényszerű böjt” is rásegíthetett a „más tudati állapotba” kerülésre. Ezért is lehetett képes rövid idő alatt mélyre merülve verset írni, amit a kortársai sehogyan sem tudtak helyre tenni, pláne nem voltak képesek utánozni.
Strukturált, formahangsúlyos írása fejlett ítélőképességét, korán kiforrott értékrendjét jelzi, a szabályok, a törvények tiszteletét, amelynek mélyén szenvedélyes igazságkeresés rejlik. Filozófiai, esztétikai írásainak, verseinek egyik legfontosabb üzenete, hogy a teremtett világ megismerhető törvények alapján működik, s az ember képes e törvények megismerésére, ezzel az Isteni rend megőrzésére hivatott.
Az íráskép alapján a biológiai életkorát messze meghaladja a gyermek József Attila lelki és intellektuális érettsége. Kimondható a gyermekkori írás alapján, hogy tisztán látó ember, „látnok” volt, olyan kiemelkedő képességekkel megáldottan érkezett, aki képes zavartalanul „közlekedni” Jákób létráján a látható és láthatatlan világ között. Amit látott, mélyen megfigyelte, értelmet keresett mindenben, kemény gyermekkora lét- és igazságtapasztalatban részesítette. Látott, hogy látni tanítson, hogy láttasson, hogy egy magasabb rendű élethez közelítsen mindannyiunkat, akik vele egyszerre éltek, és akik őt követően élnek. Tudatszintje fényévekkel megelőzte a kortársait, s ez az előny megmaradt élete végéig. Ez rögtön beláthatóvá teszi, hogy miért is álltak értetlenül vele szemben oly sokan, miért értelmezték félre verseit, megnyilvánulásait, s mi több, „betegségét” is. Magyar költő körül talán soha nem volt akkora zűrzavar, talán senki sem keltett akkora vihart, mint József Attila. Szemben állt korának esztétikai felfogásával, kritikai szemléletével és eljárásmódjával, rövid idő alatt diagnosztizálta a marxi filozófia lélekölő hiányait, rátalált az ünnepelt kortárs Babits költészetének gyenge pontjaira, rámutatott az emberi lét elmulasztott feladataira, amivel szinte sokkolta kortársait. Magányának, tragédiájának forrására találunk rá a gyermekkori írás „öreges” formáiban, de egyben felismerhetjük az egész népét tanítani érkezett tudós-táltos költőt is. A korai próbatételek beavatásként is értelmezhetők, a földi hontalanságért cserébe igen korán szellemi otthonra talált József Attila.
Egyértelműen látható már a gyermekkori írásban
is, hogy olyan képességek együttesével született, amellyel már az indulásnál
a Parnassus csúcsairól szólhat, és szólt is a tizenhét éves kamasz költő
a Szépség koldusa című kötetében
1922-ben. Juhász Gyula, a rokonlelkű költő-barát szavai tisztán fénylenek
ma is: „József Atti
A kézírás ritmusa az egyéni élet „kottájaként” értelmezhető. József Attila személyiségének alapdallamát a kolerikus tulajdonságok harcias belső feszültsége és a melankolikus tulajdonságok szelíd, Istent kereső, Istennel újra egyesülni vágyó, egyre magasabbról szóló akkordjai alkotják. A személyiség mintázatát alkotó képességek közül a melankolikus temperamentum szintézisteremtő igényéből és képességéből sarjadó rendérzéket, a koncentrált figyelmet, a cizelláltan árnyalt érzékelést, a szemlélődő, mélységekig hatoló gondolkodását, rendkívüli érzékenységét és vívódó, önmarcangoló hajlamát emelhetjük ki. A kolerikus tulajdonságok közül az íráskép alapján legmarkánsabban a magas aktivitásigény, akarat, küzdőképesség, a szenvedélyes érzékiség, lobbanékonyság mutatkozik. A költő mélységes önismerettel adta hírül a kolerikus-melankolikus tulajdonságok egymást ellenpontozó polaritását: „Én magamban rejtem a tűzokádót, / De ajkaim keserű rímeknek a bánatát facsarják” (Erőének). Ez az ellentét a szeretet adta biztonságban, a megértő, együttműködő „mediterrán klímájú” környezetben oldható fel, amely zavartalan alkotómunkát és termékenységet tesz lehetővé.
Visszatérve a fentebb bemutatott első kézirathoz, még grafológiai ismeretek nélkül is bárki számára jól látható az a rendkívüli teljesítmény, amelyet ez mutat. Egy kis méretű (87x130 mm) lapon találjuk, szinte mérnöki pontossággal tervezett térkitöltéssel, tagolással. Ismeretes, hogy az írástanulás során egy gyermek számára a legnehezebb feladat az üres lap feletti uralom megszerzése, ez alakul ki a legkésőbben a formák elsajátítása után. A költő szinte felnőtt módra uralja a teret – beszámítva a sorvezetési egyenetlenségeket is –, a két négysoros versszak a megszólítással pontosan betölti a lapot, melyben rácsodálkozhatunk a költő kivételes rendérzékére, s egyben megmutatkozik igénye és képessége a magas szintű tudatossággal tervezett tevékenységre is.
Pillantsunk be József Attila rendjébe! Milyen szinteken jelenik meg az életében, költészetében, világképében? Tárgyi környezetében tisztaságot, rendet tartott, ahogyan a Mama is példásan teremtette meg a gyermekek számára az otthonos környezetet. József Attila verseinek jó részét füzetekbe gyűjtötte, költeményeinek szövegét csiszolta, javítgatta, a végső változatról tisztázatot írt, s néhány kivételtől eltekintve pontos dátummal látta el azokat, hogy követhető legyen keletkezésük ideje. A kéziratokat nem hagyta elkallódni, a lapokra írt verseit is megőrizte, s láthatóan a családtagok, barátok is féltett ereklyeként őrizték azokat. Életének utolsó napján is fontos volt a rend, a kölcsön kapott könyveket postára adta Cserépfalvi Imrének. Öltözködésére is ügyelt, s nagy gondot fordított arra, hogy ha fotózzák, akkor rendezett külsővel álljon lencse elé, az utókor elé. Már az első versében megszólaltatja a „jó ruhába járni kelni” vágyakozását.
Gondolataiban, érzelmeiben olyan rendet teremt, amilyet a természet teremt a testünkben. Esztétikai elveiben is sajátos rendet követ. A világirodalomban nem találunk egyetlen költőt sem, aki olyan magas fokú tudatossággal szerkesztette volna meg a verseit, ahogyan József Attila, s ez a versformán és a versek belső felépítésében egyaránt tükröződik. Költőként önmagát „az adott világ varázsainak mérnöke”-ként definiálja (A város peremén).
Az Esztétikai töredékekben meghatározta, hogy a hagyományos láncszerű kapcsolással ellentétben a költemény „az értékminőségek nucleus-centrumú, gerezdszerű nyelvi szerkezetbe foglalása”. Versei gömbszerű belső tágulással szerveződnek verstestté. Hangsúlyozta a versegész és a versrész egységének dialektikáját, vagyis a versegész jelentését hordozza és sugározza ki minden részegység is. A versmag tágulása fizikai és szellemi síkon, térben és időben egyaránt megnyilvánul. „A műalkotás befelé végtelen egész.” „A műalkotás egyetlen idődarabot fog össze, ezt az idődarabot végtelenné mélyíti […] végtelen, önmagába visszatérő görbévé alakítja. Határolt végtelenséget hoz létre” – olvashatjuk saját meghatározásában. Munkamódszere is egyedülálló, verseit gyakran írta úgy, hogy a papírív különböző pontjaira először a kulcsszavakat írta le a rímekkel nem törődve, és erre „szerkesztette” rá a teljes költeményt. Mondhatni, hogy fraktálszerűen megsokszorozva rejti el a vers minden részletében a vers egészét alkotó, áthozott szellemi tartalmat, üzenetet. Saját megfogalmazásában: „az intuíció végtelen megsokszorozása és kisugárzása”, „a világhiány létrehívása és a világrend teremtése” minden költemény – mindez páratlan szellemi tisztánlátásra utal…
A külső szerkezeti rend és a belső gondolati fegyelem szétválaszthatatlan nála: igen gyakori, hogy a versindítás a konkrét képektől az egyre elvontabbak felé tart, majd újra visszaér a konkrét világba. Ez a legjelentősebb verseit (Eszmélet, A Dunánál, Levegőt! Téli éjszaka, Óda, Hazám) organikus egésszé szervező perspektívaváltás követhetővé teszi az olvasó számára a meditatív állapotban zajló gondolkodás folyamatát és törvényszerű útját. A költő figyelmének iránya a látható világból emelkedik föl a szellemi dimenzióba, a csak szellemi érzékeléssel megragadható szférába, majd onnan újra visszatér az érzékelhető fizikai világba – áthozva az üzenetet, hogy cselekvésbe fordulhasson át az alkotó megvilágosodás folytán szavakba öntött szellemi tartalom.
A belső rendezettségre való törekvése a nyelvi pontosságban is megnyilvánul. Tiszta definíciókat követel önmagától és másoktól, végsőkig kimunkált, kicsiszolt nyelvi formába öntött gondolatokat, amellyel teljesíthetővé válik a belső parancs: „az igazat mondd, ne csak a valódit” (Ars poetica). A valóság (mint emberi, materiális dimenzió) és az igazság (mint isteni, szellemi dimenzió) gyakran ellentétpárként jelenik meg József Attilánál. Az igazság transzcendenciára utal, az „igaz” több, mint a valódi, mert a teljes átlátszóságot és a szubjektumtól való mentességet jelenti, azt, hogy semmi nem marad rejtve a világban, vagyis a tudatosság fejlesztése által elérhető legteljesebb szellemi rend állapotát jelzi.
A munkavégzés ritmusát a világegyetem rendjéhez igazítja: „dolgozni csak pontosan, szépen /, ahogy a csillag megy az égen, / úgy érdemes” (Ne légy szeles).
Szellemi síkon a rendigény és a rendteremtés képessége
szinte magától értetődő természetességgel növekszik benne kozmikus
szemléletté, a mikrokozmosz és makrokozmosz egylényegűségének
felismeréséig. A kozmikus rendet belső világában is megélve az
univerzum ritmusát önmagában érzi: „minden szervem óra, / mely csillagokhoz
igazítva jár” (Majd emlékezni jó
lesz).
A teremtett világ spirituális rendjét konkrét képben hozza le az érzékelhető világba, a szabad akarat és a determináltság filozófiai kérdését feszegetve:
Akár egy halom hasított fa
hever egymáson a világ
szorítja, nyomja összefogja
egyik dolog a másikát
s így mindenik determinált
(Eszmélet)
Az emberi társadalmak élhetőségét a Teremtés törvényéhez illeszkedő rendben jelöli meg, amelyben az isteni kegyelemként az embernek juttatott szabad akarat a Teremtés rendjébe történő belesimulás felismerését jelenti:
Ahol a szabadság a rend
Mindig érzem a végtelent
(Töredékek)
Az emberi kapcsolatok rendezettségét az összetartozásban éli meg: „Mindanynyian és egyformán / Testvéreim vagytok” (Tanítások). Az „egyformán” és a „testvéreim” fogalmak pontosan tükrözik József Attila világképét: a teremtett világ s benne az ember, az isteni egység létfontosságú elemei. A teremtett világ beteljesülését az emberi élet végső értelméhez elvezető rendben s egyszersmind a fentebb hivatkozott, a különválasztottságot feloldó kozmikus egységben látja:
Tudom, hogy nemcsak por vagyunk:
Por és Istenpor vagyunk.
Visszahullván
A por a porral elkeveredik
Visszahullván
Így keveredik el Istennel a lélek.
(Tanítások)
Egész élete, költészete a végső rend megteremtésére, a hajdan elvesztett egység helyreállítására tett kísérletek sora, folytonos erőfeszítés, hogy az elválasztottság sebe így gyógyulhasson. A harmónia megvalósulását társadalmi szinten a XXV. századra prognosztizálja az Érzitek-e című versében:
Barátaim, a pilátusok megfürödtek,
Lemosakodtak tetőtől-talpig szublimáttal
És mi igen gyönyörű gyerekek leszünk,
Kezünkben cukorrá válnak a dolgok.
Érzitek-e a XXV. századot?
Ahogyan a költészetében, úgy a kézírásában is végtelen mélységű szeretetvágy és szeretetképesség tükröződik, amelynek a megélése frusztrált. Nem pusztán egy érzésről, egy múlékony hangulati jelenségről szól József Attila akkor, amikor szeretetről beszél, hanem krisztusi világértelmezésről, az emberi életet kiteljesítő, emberi lényünkbe „programozott” létfontosságú funkcióról. A világ széthullottságát értelmes rendbe fordító szeretet az, aminek a hiányát az éhezésnél is jobban megszenvedte. Legsérülékenyebb pontja ez, akár önmaga elpusztítására is képes, ha reménytelennek látja a kiegészülést.
A szerelem spiritualitását már tizenhét évesen felismerte: „Ó úgy szeretnék eggyé lenni véled! / Hogy folyna eggyé vérem és a véred / Mint szélvész ültén két fáradt folyam. / Egy lelkünk lenne, mely nyugodtan lengne / És semmisülne át a végtelenbe / S betelt egy test, mely többé nem akar” (Eggyéölelődés vágya). Prózában ezt így értelmezi a Vágó Mártához írt levelében:
„Azt hiszem, a szerelem semmi más, mint a test szörnyű erőfeszítése, hogy ő is oly végtelenül szabad és örökkévaló legyen, mint a szellem, tehát hogy szellemmé váljon.”
A párkapcsolatok végső lényegére világított rá ezzel: a szerelem spirituális célja az isteni egységhez való visszatérés: a szerelem hidat épít az isteni és emberi világ között. Az „eggyéölelődés” fizikai-lelki-szellemi összeilleszkedése teljesedik ki a „másik felünkkel” való kiegészülésben. Napjaink párkapcsolati káoszában egyre világosabban tisztul ki, hogy a csapdáink múlékony egydimenziós kapcsolatokat rejtenek, az űr betölthetetlen, égető vágy űz a lelki-szellemi kapcsolódás megtalálására is. Viktor Frankl ezt úgy tette a helyére, hogy „a házasság csak akkor javasolható, ha a partnerek bizonyos szellemi munkaközösséget akarnak létrehozni, nem pedig két biológiai egyed „fajfenntartási társulását”. Szerinte nincs és nem is lehet „boldogtalan” szerelem, az önellentmondás, ugyanis az igazi szerelem boldog, kölcsönösen gazdagító és teremtő erejű. Spranger szerint a szeretet felismeri a szeretett ember értéklehetőségét, Dosztojevszkij szerint szeretni valakit annyi, mint úgy látni, ahogyan őt Isten elgondolta.
József Attila életének egyik tragédiája, hogy nem találta meg az igazi párját, lelkének másik felét, akivel megélhette volna a földön beteljesülő legmagasabb szintű találkozást. Ezt önjóslatként tizenhat évesen elsiratta: „Egyedül fogok én állni a világon. / Egyedül, egyedül nem lesz soha párom” (Egyedül). Minden kapcsolatában küzdött az el-nem-fogadottság gyötrő érzésével. Vágó Márta egy másféle József Attilát keresett, erről tanúskodik a költő levele: „Te mindig „zavarosságaimat” vetetted a szememre.” „Kívántad zavarosságomról való lemondásomat, holott zavarosságaim csupán a jelzett társadalmi felekezet szellemiségétől való eltérülések, nem zavarosságok.” „Azt kívántad tehát, hogy hasonló legyek olyan emberekhez, akiktől lényegileg különbözöm, szerinted hátrányomra, szerintem előnyömre, de mindenesetre minőségileg.” „De tisztán áll előttem az is, hogy belső, fejlődésbeli eddigi tevékenységem mennyiben volt abajgós és mennyiben értékesebbülés. – És minden csámpa ellenére is szépen lépegetett a lábam, úgyhogy mégis szeretném megveregetni vállacskámat, de nem merem, mivel azonnal dühöngenél.”
Hamar kiderült, hogy Szántó Judit sem volt igazán lelki-szellemi párja, betegítő konfliktusokban éltek. A Szabad ötletek jegyzékében meglehetősen nyersen fakadt ki a költő: Judit csak „technikai közösülésre alkalmas”, ami jelzi a kettejük között betölthetetlen űrt. Flóra jelenthette volna a szellemi-lelki társat is, aki költészetét nagyra becsülve áldozatot is hozott volna, de ő sem tudta József Attilát teljességgel elfogadni, teljes lényéből szeretni, valójában Illyés Gyula párja volt.
LELKI-SZELLEMI FEJLŐDÉSE ÍRÁSKÉPÉNEK VÁLTOZÁSAI ALAPJÁN
A Teremtés törvényei folytán az ember nem „készen” születik. Emberré válni életfeladatot jelent, hozott „eszköztárunkra” alapozva tanulás, önfejlesztés és önkiteljesítés révén válhatunk teljes önmagunkká. A fizikai születésünk után sorozatos újraszületésekkel emelhetjük egyre magasabbra lelkünket – Istenhez közelítve. Önmagunkon belül kell kihordani újabb önmagunkat és a lelki-szellemi szinten egyre magasabb rendű embernek életet adni. Ez a megkerülhetetlen folyamat a pszichológia nyelvén a személyiségfejlődés, s ennek stációi minősítik életutunkat. Tévelyeghetünk, távolodhatunk önmagunktól, közeledhetünk igazi énünkhöz, választásaink, döntéseink, felismeréseink, félreértéseink segíthetnek, vagy tévútra vihetnek, ebben áll egész életünk gyötrő dilemmája, avagy megváltást jelentő megérkezése. A kézírás változásai átalakulásaink, lelki-szellemi újraszületéseink lenyomatai.
A grafológiai vizsgálatban a kézírás mélyrétegeinek: ritmusának és vonaljellemzőinek lényegi átalakulása jelzi a személyiségfejlődés folyamatának különböző szintjeit. Az egyes szakaszok azonban mereven nem választhatók szét, fokozatosan áthajlanak egymásba, a jelzett évszámok ezért jelzésértékűek.
Végigtekintve József Attila kézírásait az első verstől az élete utolsó napján készített levelekig, rendkívül meredek lelki-szellemi fejlődést, többszörös újjászületést látunk. A már bemutatott Kedves Jocó című vers „koravén” írásképe alapján arra következtethetünk, hogy 11–12 éves korára már átlépett a gyermekkoron. Ismerve korai életeseményeit, arra következtethetünk, hogy a világra jövetel utáni második „születés” az öcsödi név- és anyavesztés lelki válságát követő önmagára találás lehetett („egyszer disznók közt az ólban”). Attila király felfedezése nyomán édesanyja profetikus álmának megvilágosodása s a kilencéves kori halál közeli élménye lehetett számára az első spirituális beavatás. Bár Öcsödön többszörös veszteséget kellett elviselnie, mégis kiemelkedő fontosságú élményei között véljük a természetközelséget, amely az első meditatív állapotokat előhívhatta. Másrészt a Pistaság megélése révén jutott el a „mégis vagyok” felismeréséhez, saját küldetéstudatának megerősödéséhez.
A költői feladat tudatos vállalása, az első versek megszületésének ideje, a „szárba szökkenés” lelki-szellemi mozzanata a következő stáció („egyszer hajó, szép búzában”). Ez az időszak átfogja kamaszkorát. Láthattuk, hogy súlyos kalászokkal integet már az első pillanattól kezdve látható rendkívülisége, a fentiekben feltárt koravén gyermekség állapota. Az íráskép fokozatos tisztulása, élettelibbé válása, oldódása alapján követhetjük József Attila fejlődését.
Az írása és a lelke fokozatosan alakul, szinte „megfiatalodik” a korábbi önmagához képest. „Oly friss-ízű az ég” (Oly friss). A kezdeti nehézkes írómozgás egyre gördülékenyebbé, egyre tisztábbá szelídül egy magasabb szintre emelkedve. Kézírásának harmóniája, szépség áthatotta átlényegültsége olyan hatást kelt, mintha fokozatosan levedlené a komor „öreg” testet.
A bátrak című versének kézírása lendületesen halad előre, nagy méreteiből erőteljes önérvényesítési vágyra, méltóságérzetre, dacos, öntudatos kiállásra következtethetünk. A költő életvággyal telten, hittel, bizalommal fordul a világ felé, a szépség-jóság-igazság hídjáról pásztázza körbe az égi és földi világot. Szinte az egész teste egyetlen érzékszervvé válik, erőteljes intenzitással érzékeli mindazt, ami körülötte van. Egymást ellentétezik a férfias és nőies polaritások. Egyfelől mágikus erőérzet tölti el, nincs akadály, amely előtt megtorpanna, másrészt végtelen érzékenysége, szeretetvágya, könnyező ellágyulásai sérülékenységét is felfedik.
A jól olvasható, tiszta formák az önmagával szembeni igényességről, magasan lebegő énideálról vallanak. Mércéje már itt felsejlik, amelyet majd az Ars poetica című versében paranccsá emel: „A mindenséggel mérd magad”. A kézírás érzelmi telítettsége már az alkotói élmények hatására formálódó, lélekben erősödő kamaszt mutatja, aki miközben áhítja az elismerést, nem akar, és nem tud leadni saját mércéjéből.
Az írás eredetiségi foka alacsonyabb a későbbi mintákhoz viszonyítva, a magas fokú kreativitás mellett a külső modellek még támaszul szolgálnak. Ugyanezt a tendenciát a költészete is követi, a pályakezdés első éveiben még felismerhetően igazodik a nagy elődökhöz és csodált kortársakhoz – több esetben a témaválasztás és a stílus egyaránt jelzi ezt.
Az írás mélyen rejlő, lappangó belső feszültségét a lobbanékonyság, az érzelmek intenzív megélése és a szélsőségek megfékezésére törő önfegyelem egymásnak feszülő dinamikája adja. Erős érzékiség árad a vonal sűrűségéből és mázoltságából, az első szerelmi ölelés felizzása fűti át. Szívében „vágyhegylánc jaj-kráteres”, amelyet igyekszik kordában tartani, de szeretetvágya mindennél erősebb késztetést jelent.
Az íráskép nyugtalanító vonalegyenetlensége a konfliktuskezelés nehézségeire hívja fel a figyelmet, amely a hasítás elhárító mechanizmusára utal. A konfliktuskiváltó énállapotokat mereven szétválasztja, ami gyakran a szeretett személy iránti ambivalens érzésekhez vezet. Erős egységigény hatja át a személyiségét, ezért is él meg gyötrelmesen minden kettősséget, minden disszonanciát, de az integráció képessége érzelmi síkon még kialakulatlan.
Kézmozdulatainak szabad kilengése hírül adja, hogy saját értékének egyre inkább tudatában van „És a végtelen Nap ideszédült lelke / Égbebillenő fejem koszorúzza (Erőének). E korszak mélypontja 1922, hatvan Aszpirinnel adta hírül magányát és hűvösebb klímájú környezetének elutasítását.
Ha pályaválasztási dilemmával fordult volna grafológushoz annak idején József Attila, akkor bizonyára felmerült volna a zenei pálya is. Kézírása fejlett ritmusérzékét, tiszta hallását mutatja, s ha korai gyermekkortól tanítják hangszeren játszani, nagy művész lehetett volna. De ugyanígy zeneelméleti területen is sikeresen alkothatott volna. Előadói képességét ismerjük, ezt részben kiaknázta, nagyon szeretett szavalni, s elbűvölte azt, aki hallgatta.
Rendkívüli adottságai, sokoldalú tehetsége révén viszont akár tudós vagy feltaláló is lehetett volna, kreativitása, intuíciója révén új összefüggéseket fedezhetett volna fel. De bármilyen úton is járt volna, a művészet és a tudomány szétválaszthatatlanul összefonódott benne. Ezek lehetőségek, képességek, amelyeket végül is a költészet és filozófia terén kamatoztatott – mindannyiunk okulására.
A negyedik „újjászületés” a próféciák, a „mennybe
látás” korszaka („egyszer kongó kolostorban”), amely tizennyolc és huszonkét
éves kora közötti életszakasz. A Kedves
Jocó című versének kézírásához képest élénkebbé vált az írása,
hajlékony ívek oldják fel az ellentétek feszültségét. Csiszoltabbak,
árnyaltabbak a mozdulatok, a formák mívesebbek, a „mennybe látó”
költő lelkének éteri tisztasága árad az írásképből. Az elementáris
ritmus (Grundrhytmus) szabad kibomlása is sugallja, hogy transzcendencia
élményeiben átéli a világ egységét, amelyet A Kozmosz éneke című verséből ismerünk: „Minden világ a
Mérhetetlen része, Az Isten is a lelkek Egy-Egésze.”
Tudjuk életeseményei alapján, hogy ez sem volt zavartalan
időszak, mégis a kézírások alapján ez a legharmonikusabb életszakasza.
A szellemi emelkedés egyre intenzívebb, de még a fizikai világban
is erősek a gyökerei. Írásának ritmusa Vivaldi és Beethoven zenéjét
idézi, még a földön állva a csillagokra néz, és hallja Isten szózatát:
Nagy bánatomnak égő csipkebokrán, / Ó én Uram, hogy megjelentél nékem…
/ „mindent levetkezem, Uram, / S elődbe küldöm lelkem szűzi pőrén” (Uram).
Az írásminták egyre markánsabban jelzik az öntudatos, dacos kiállást, a belső szabadságot, autonómiát. Már nem az alkalmazkodás, hanem az önkifejezés, a kiválás lép elő elsődleges értékké, ahogyan néhány évvel később a Kész a leltár című versében összegzi lelki fejlődésének dinamikáját: „Ha féltem is, a helyemet megálltam – / születtem, elvegyültem és kiváltam.”
A Tiszta szívvel című versének kéziratában a sajátos József Attila-i írásritmust, egyéni formavilágát látjuk. A kézírás líraisága drámai sűrítettséggel vegyül, melankolikus és kolerikus grafikus elemek ötvöződnek. Bár a betűszárak kilengései még a korai dinamikát őrzik, mégis csökkenni kezd a betűméret, harmonikusabb az összkép, a szélsőséges elemek ritkultak. Az íráskép határozott mozgásvezérléssel jött létre, van ereje. Az írás homogenitása alapján építő és nem romboló erőt áraszt. Provokatív kezdőbetűi a környezetét a tespedtségből kiragadó bátor kiállásra vallanak. A lehajló sorok viszont vívódásait, felhősödésre hajlamos hangulatait jelzik. Nem destruktivitást, hanem inkább a kétségekkel és nehéz sorsával birkózó, végső kicsengésében mégis reménykedő létértelmezést körvonalazhatjuk belőle a grafológiai vizsgálat alapján. Ha Horger Antalnak lettek volna grafológiai ismeretei, József Attila kézírásában mélységes szeretetvágyáról, kamaszos provokációról, kitisztult igazságérzetéről olvashatott volna.
Betűinek ívelt formái, kecses hajlatai a szépségre vágyó, nemes eszményekért áhítozó ifjút idézik. Énideálja, vezérképe a tiszta lélekkel leélt élet, amelynek őszinteségét hitelesíti az íráskép ritmusa: „igazi lelkünket, akárcsak az ünneplő ruhákat gondosan / őrizzük meg, hogy tiszta legyen majd az ünnepekre” (József Attila).
E korszakban írt verseinek egy jelentős része prófécia, a szellemi világból áthozott olyan üzenetek, amelyek tartalmi-filozófiai mélységei még kibontásra várnak. Mintha egyre tágabbra nyitott szemekkel nézne körül, s megértené, hogy korábban az őt körülvevő világnak csak egy részét látta, s immár kezd egyre teljesebben kibontakozni a láthatatlan dimenzió. Gyermeki extatikus rácsodálkozással tekint a világ szépségére, teljességére, isteni rendjére. Ekkor már kezdett tudatossá válni benne az emberi lét látszólagos szétválasztottsága, saját életének iránya, amelyet később 1928-ban Vágó Mártához írt levelében így fogalmazott meg:
„Az ember egyszerre él az életben és az örökkévalóságban és ha ezt tudja… mindent úgy tegyen, mintha csak egy élete volna, éspedig nem történeti, hanem örökkévalósági, tehát lehetőleg ne fizikai, hanem szellemi, fizikai csupán annyi, amennyi saját egyéni történeti életéhez szükséges.”
Egyéni feladata túlmutat a művészeten, költészete által az egész emberiségre vonatkozó küldetését teljesítette, ami mind a mai napig nem kap kellő hangsúlyt és méltó figyelmet! A költészet célját nem a szórakoztatásban, hanem a létértelmezésben jelölte meg. „A művészettel mint valóságos szellemiséggel foglalkozom” – írja, új szemléletet, „harmadik szellemiséget” sürget, számára egyértelmű, hogy a művészet megértéséhez csak a metafizikán át vezet az út. „A művészet a nem szemléleti végső világegész helyébe való teremtése egy végső szemléleti egésznek.” Versei ezért is válnak kinyilatkoztatássá, a teremtett világ törvényszerűségét felfedő végső igazság kimondásává. Költeményei magas szintű tudatosságra ösztönöznek, a lélektani és spirituális értelemben vett felnőtté válásra, az önmagunkért és embertársunkért, egyáltalán az egész emberi lét minőségéért érzett felelősség kimunkálására szólítanak. „A világegyetem összefüggései a tiszta értelem és a tiszta élet munkáját megkövetelik. A tiszta élet egyik tevékenysége, vagyis formája a tiszta értelem. Különben meggörbülne a világ gyémánttengelye.” Az ember szellemi tevékenysége nélkül a világ saját értelmező tengelyét veszítené el.
A grafológiai gyakorlatban az aláírás gyakran az egész életutat felvillantja, különösen művészek és nagyon kreatív emberek esetében, amikor nem az olvashatóság, hanem az önkifejezés hangsúlyozódik, s a tudattalan képszerűen, pecsétszerűen formálja meg azt. József Attila aláírásai korszakonként változtak, ebben az életszakaszban elámulhatunk egy igen különös formán. A párhuzamos vonalak közé szerkesztett aláírás alapján sínekre asszociálhatunk, annál is inkább, mivel tudjuk, hogy egész életét végigkísérte a vasúttal való kapcsolat, verseiben is gyakori motívum a sín, a vonat, a pályaudvar. Egyik gyermekkori játéka és élménye volt a vonatok alatti bújócska. A makói diákévek alatt ráfeküdt a sínekre, a sorsszerű véletlen mentette meg az életét. De akár önjóslatként is értelmezhető grafikus jelenséget látunk, mintha önmaga sorsának végzetszerű kimenetelét rajzolná bele ebbe az aláírásába.
A születésétől a haláláig tartó kapcsolata a vasúttal, mintha anyagi-fizikai síkon megjelenítené egész életének megoldandó feladatát: „sínen lenni”, saját – Isten által kijelölt – pályán haladni akkor is, ha mások el akarják téríteni.
Az ötödik újjászületés a világhiány megélését hozza („egyszer jeges áradásban”) 1928-tól 1932-ig.
Jellegzetes grafikus jegy József Attila írásában a suspendue, a „fennakadt” betű, ami frusztrációkra, elfojtásra, erős belső és külső gátoltságra, túlműködő kontrollfunkciókra vall. Egyre több szorongást, gátoltságot, egyre mélyebb magányt mutatnak a kézírásai, ez kisebb nagyobb ingadozásokkal, átmeneti nyugodtabb időszakokkal egyre hangsúlyosabbá válik a haláláig. Tudjuk, hogy átesett az első nagy szerelmi csalódáson Vágó Mártával. E korszak írásmintái lelki és fizikai egyensúlyvesztésre mutatnak, kivetítve, hogy az eddig is nehéz háttérrel élő költő újabb súlyos „csomagjának” cipelésével próbál kibékülni. Bár az íráskép megbillenő ritmikájában tükröződik az elbizonytalanodás, az önbizalomvesztés, de még a belső erő kiárad a mélyből. Ebben az életszakaszában kezdi el a pszichoterápiás kezeléseket Szántó Judit közbenjárására 1931-től. Mindehhez társul egy konfliktusos párkapcsolat, a kézírás jelzi, hogy Szántó Judit nem tudja erősíteni őt.
Tudjuk, hogy a kamaszkorban még oly magabiztos, öntudatos, „szellemi cselekvőségben” élő költőt értetlenséggel fogadják sokan, „lehűtik” koholt rágalmakkal, bíróság elé állítással, könyve elkobzásával. Kibékíthetetlen ellentét feszült a marxi filozófia és a költő világképe között, ami érintette a tudat és a lét elsődlegességének kérdését. „A tudat képes a lét közvetlen alakítására” (Hegel, Marx, Freud) – tárta fel József Attila a számára magától értetődő törvényszerűséget, s kinyilatkoztatása veszélyesnek és zavarosnak minősült az anyagi világba ragadt társak számára. Az eszmélődés és a cselekvés számára szétválaszthatatlan kettősséget jelent: „Nem sírni, nyafogni jöttem – cselekedni” – kiáltotta világgá határozottsággal, elszántsággal. „Én történelmet látok a világban és meg akarom érteni, hogy tudatosan formálhassam” (Hegel, Marx, Freud). Éppen ezért jelenthetett nehezen kezelhető frusztrációt a munkásmozgalmi tevékenységben ért kudarca, hatókörének csonkítása. Nem saját anyagi gyarapodásán, karrierjének építgetésén fáradozott, hanem küldetése teljesítéséért, amely a közösség, pontosabban a nemzet érdekeit, az emberi lét minőségi emelkedését szolgálta volna.
Kolerikus temperamentumából hatalmas indulat is fakadhatna, mégis a kézírás alapján megfontoltságot, megszűrt ítéleteket várhatunk, amelyeket magas szintű tudatosság csiszol időtállóvá, hogyan ezt valóban a műveiben is megtapasztalhatjuk. Az önmagát a Mindenséggel mérő költő humánuma és tisztánlátása örök iránytűként jelzi a társadalmi átalakítások lehetséges útjait:
„Reformizmus és revolucionizmus csak abban különböznek egymástól, hogy az egyik aszpirint etet a holdkórossal, a másik pedig keserű vizet itat vele. Közben pedig szegény levágódik az Úristen hazatetejéről. Se reformizmus se a revolucionizmus nem megoldás… Mindkét esetben megölöd belső látásodat a külső káprázat kedvéért, tehát nemhogy hozzásegítenéd az embereket az örökkévalóságukhoz, tehát az igazsághoz, testvériséghez, egyenlőséghez és szabadsághoz, hanem feladván a magadét, mindezt hátráltatod.”
József Attila egy új társadalmi modell szerint felépített világban tudta elképzelni a valódi szabadságot. „A demokrata kapitalizmus, illetőleg közkeletű nyelven a kispolgárok számára szimpatikusabban kifejezve: a polgári demokrácia visszafejlődést jelent. Előre nincs más út az intellektuelek számára, mint vagy az egyik vagy a másik fronthoz csatlakozni, egyszerűen azért, mert bármilyen „független, jó szándékú” is legyen, két lövészárok között gépfegyvertűzben szántani nem lehet, ellenben igenis lehet ilyen munkát végezni az egyes frontok mögött…
De különben is oly beteg az egész emberiség, hogy ha ez mást nem is hozna, minthogy tervszerű termeléssel és munkabeosztással fizikailag, tehát testileg feljavítja néhány generáción át az emberiséget, akkor is megéri, hogy az imperializmus által lehetetlenné és elvont fogalommá tett szabadság utáni siránkozás helyett aktív módon részt vegyünk a szabadság tulajdonképpeni elvonói ellen való küzdelemben” – írta Párizsból nővérének, Jolánnak, amely gondolatoknak az aktualitásán ma is elgondolkodhatunk.
A világhiány megélése csupán bevezetője volt egy még nagyobb próbatételnek. Keresztes Szent János kifejezésével élve: a „lélek sötét éjszakája” következik (1933–1936) („egyszer bolondok házában”). A belső drámai formálódás ideje ez a mélybe zuhanásokkal és az ihletett állapotokban hirtelen felvillanó megvilágosodott pillanatokkal. Lelkileg válságos időszak, amelyben mindannyiunknak van része az életben, legalább egyszer. Oscar Wilde szerint „a szíveknek össze kell törniük, ezért küldi Isten a szomorúságot a világba. Számomra a szenvedés most egy szakrális folyamatnak tűnik, mely szentté teszi azt, aki átadja magát neki… Az élet mindennemű materialista vonása közönségessé teszi a lelket.”
„A sötét éjszaka az érzékenység kifinomítása, annak tanulása, hogyan válhatunk „széles szellemi eszköztárú emberré” – írja Thomas Moore.
Egyre mélyebb szakadékok tátonganak a költő és a
világ között, egyre félszegebben hordozza a lelkében halmozódó kincseket.
Belső párbeszéde is egyre árnyékosabb, egyre több borúlátással éli
meg önmagát: „leng a lelkem, / alacsonyan. Leng, nem suhan” (Elégia), s rezignáltan és végtelen
szomorúsággal veszi tudomásul a letagadhatatlan tényt, az értékvesztett
társadalom mélybe zuhanását: „Óh én nem így képzeltem a rendet. / Lelkem
nem ily honos. / Nem hittem létet, hogy könnyebben tenghet, / aki alattomos.
/ Sem népet, amely retteg, hogyha választ / szemét lesütve fontol sanda
választ és vidul, ha toroz (Levegőt!).
A Semmi versének kézírása alapján jól látható, hogy az íráskép szűkítő tendenciája felerősödik, egyre görcsösebbé válnak a mozdulatok. Az írómozgás úszó, lebegő jellegű, félszegen botorkál előre, a ritmus meg-megroggyan, a hirtelen megszakadó mozdulatok blokkolják a kiteljesülést. Vonalminősége gyengült a korábbiakhoz képest, írásának mérete fokozatosan csökken, a betűszárak kilengései, felszálló és mélybe süllyedő mozdulatai, fizikai erővesztést, kényszerű visszafogottságot mutatnak.
Az affektivitás betűi, az oválok csomókká zsugorodnak, egyre sorvadtabb alsó zónái a gyökereit szaggató, azokat elveszítő s helyettük léggyökeret növesztő költő otthontalanságát, földi űzöttségét tükrözi. Lénye legmélyéig hatol a fájdalom, vajúdását, újabb sorszerű „önkihordását” mélységes szenvedés kíséri. Az immunrendszer, a vitális energia jelentős meggyengülése mutatkozik, de ez a szellemi dimenziót nem érinti, tisztánlátása, szárnyalása töretlen.
Az íráskép is jelzi az érzékenység fokozódását, ami ebben az esetben már lehangoltságba, rezignációba hajlik át, a melankolikus temperamentumában gyökerező borúlátása, pesszimizmusa felerősödött. Klinikai terminológiával élve az íráskép jelez depressziós tüneteket, de nem depressziót, s nem mutat „megbomlott elmét”, szellemi zavartságot. Egyszerűen egy mély gyötrelem kínjainak sötét hangszínei szólalnak meg, fuldokol attól, hogy tudja, milyen lehetne a világ, és helyette miben kell élnie. A benne élő világideál és a valós, tapasztalt világ közötti eltérés fájdalma sikolt a kézírásából, mintha vészjeleket adna le.
Bizalma darabokra tört, gyermeki tisztaságú szeretetét
egyre nehezebben tudja megélni, nincs kire kiárasztani. Az önértéktudata
is erősen megrendült, már nyoma sincs a kamaszkori hetyke, öntudatos,
bátor kiállásnak. Mérhetetlen igénye és szüksége van az elismerésre,
a bátorításra. S mivel egyre kevesebbet kapott ebből, sőt egyre nagyobb
erőre lett volna szükség, hogy küzdjön önmagáért, harcoljon meg méltó
elismeréséért, erőtartalékai csökkennek. Amíg testi szinten az éhezést
jobban bírja, addig érzékenysége folytán a lélek táplálékában elszenvedett
hiányt nagyon nehezen viseli. Egyre kétségbeesettebben szegzi kortársainak
a kérdést: „Mi lesz fölösleges virágaimmal?” (Rossz volt, elszéledt szívemből).
„Fáj a szívem, a szó kihűl. / Dehát kinek is szólanék
– –” (Vas-színű égboltban…).
De a „sötétségben” egy-egy átmeneti időre még erőteljesebb
ragyogással árad be a fény: ez az életszakasz a „nagy versek” (Óda, Elégia, Eszmélet, Levegőt!, A Dunánál,
Kései sirató) és a semmi-versek (Reménytelenül,
Semmi) megszületésének ideje, csúcsok és szakadékok szédítő
hullámvasútja. A kézírás erővesztett állapotait okozó élethelyzetet
megdöbbentő önbelátással adja tudtára a világnak: „Gondoljátok
meg: Ezen a világon / nincs senkim, semmim. S mit úgy hívtam én, / az sincsen.
Utolsó morzsáit rágom, / amíg elkészül ez a költemény (Ki-be ugrál). Mintha átmenne a „levegőpróbán”
– be kell látnia, hogy egyedül önmagára, önmaga tehetségére támaszkodhat,
„Még jó, hogy vannak jambusok és van mibe / beléfogóznom. – Járni gyermek
így tanul” (Szürkület).
A kézírás alapján követhető, hogy spirituális emelkedése egyre magasabb, s ezt József Attila maga is érezte, hogy mélyen belül valami átformálja. Babitsnak írt levelében olvashatjuk: „a saját szemem láttára átalakulok, s ennek az átalakulásnak a valódiságát még alig tudom megfogni”.
Gyötrelmeiből ihletett állapotokban magasba tud emelkedni, hogy rátekintsen életére, a mégis értelmet adó szenvedésekre, „mert annyi mosoly, ölelés fennakad / a világ ág-bogán” (Téli éjszaka). Ebből a mélységből néhány óra alatt is magasba tudott emelkedni, minden nő és minden férfi szerelmét megélni egyetlen találkozásban Lillafüreden. Dr. Marton Márta, szándékán kívül, a legnagyobb csodával ajándékozta meg a költőt, amelyből megszületett a világirodalom egyik legszebb szerelmes verse, az Óda. Lelkének átlényegültségét a vonalminőség változásában követi a kézírása: légiessé válik a vonal, eredeti ritmikája helyreáll, szinte szárnyal kezében a toll. A betűk táncában gyönyörködve felmerül a kérdés, vajon egy depressziós ember képes ilyen változásra?
A lélek sötét éjszakájának egyik legjellegzetesebb
eleme a bűntudat, amelyet a bűn motívumára írt verseiben próbál oldani,
és keresni a megszabadulást. „Szótlanabb, némább bűne nincsen /
enyémnél senkinek, bevallom. / Szeretném, hogyha itt, te vád, / szemtől
szemembe mondanád / a bűnt. Mert nem lehet meghalnom” (Egy büntetőtörvényszéki tárgyalás
irataiból).
Senki nem figyelt fel még arra, hogy József Attila önmaga számára is érthetetlen bűntudata a magzati korban átélt tudattalan emlékektől is származhat, túl a mindannyiunk lelke mélyén, emberi létünkből fakadó bűntudaton. Tudjuk, hogy három testvérének halálát hordozta magában, egy lány és két fiú halt meg, mielőtt Attila született. A német pszichológus, Hellinger mutatott rá, hogy milyen nagy jelentősége van ezeknek az energiáknak, amelyekről gyakran tudomást sem veszünk. Napjainkra a sejtbiológia legújabb kutatásai a sejtemlékezetről már tényként kezelik József Attila felismerését: „az őssejtig vagyok minden ős”.
A lelki folyamatok különös törvényszerűségei
folytán a testvéreinek halálát hordozó fájdalom József Attilában
csak a bűnösség érzetében került a tudat szintjére, de megfelelő
pszichológiai segítség hiányában nem jutott el a teljes tudatosításig,
feloldásig. Ezt a bűnérzetet sokféleképpen fejezi ki, de a fátylat
nem tudja fellibbenteni: „Hogy bűnös vagyok, nem vitás. / De bármit
gondolok, / az én bűnöm valami más. / Tán együgyű dolog.” „Elmondom:
Öltem. Nem tudom / kit, talán az apám – / elnéztem, amint vére folyt /
egy alvadt éjszakán” (A bűn).
E korszak – mondhatni világviszonylatban is – kivételes alkotói terméke a Szabad ötletek jegyzéke, amelynek írásakor József Attila saját árnyékszemélyiségével nézett szembe olyan szinten, ahogyan erre csak kivételesen nagy emberek képesek. A beteg ember többek között azért is beteg, mert képtelen szembenézni a korlátjaival, saját félelemszörnyeivel, amelyeket a tudattalanban növeszt. Többek szerint József Attila nem Gyömrői Edit kérésére írta meg, hanem önmaga kreatív, gyógyulni vágyása adta ezt az ötletet, hogy kiírjon magából minden tudattalan „hordalékot”. Beleszédülünk mindannyian, amikor olvassuk, hiszen a lélektenger mélyére képes lemerülni, ahonnan feljönni már csak más emberként lehet, ahhoz képest, mint ahogy alábuktunk ösztöneink, ijesztő sötét önmagunk megismerésére.
A Szabad ötletek jegyzékének kézírását grafológiai szempontok szerint tanulmányozva láthatjuk, hogy tiszta az íráskép, jól követhetjük a lélek mélyére merülés indulati-érzelmi folyamatát, pokoljárását, de egyértelműen megállapíthatjuk, hogy nem mutat patológiát. Inkább erővel, bátorsággal, férfias keménységgel, a mindannyiunkban jelenlevő fényből és sárból fonódott ambivalens tendenciák fortissimójával szembesülhetünk, ami kivételesen ritka élmény bármelyikünk életében.
A hetedik újjászületés a Flóra-szerelem lázas lobogásához kapcsolódik („egyszer szüljön égő házban”).
Igen zaklatottan érkezett meg az 1937-es esztendőbe József Attila, de Flóra napfénnyel árasztja el a besötétült eget.
A Flóra-szerelem kezdete idején érhetjük tetten József Attila életének, lelkületének vagy személyiségének kulcsfontosságú történéseit. Túljutott a Gyömrői Edit-féle szerelmen, lemondott, belátta, hogy egyoldalú. Kész egy új szerelemre. Flóra értékeit a találkozás pillanatában látta, nőideálját, a szellemi és lelki síkon is magas szinten élő lányt fedezte fel benne. Flórát egyedi, egyszeri, senki mással nem pótolható nőként szerette meg, ami a nő-férfi kapcsolat legmagasabb szintje.
Flóra a tehetséges költőt szerette benne, de nem őt magát, József Attilát, mindenestül. József Attila egészen tisztán látta a szerelem gyógyító, lelket építő erejét, erre sokszor utalt a leveleiben is, a Flórával való találkozókon is: „Az orvosok hiába próbálkoznak akármivel, nélküled nem gyógyulok meg” – mondta Flórának.
Halhatatlanul tudott szeretni, teljes lényét tudta adni a többszörös csalódás után is. Freud szerint egészséges az, aki tud alkotni és tud szeretni. József Attila szenvedélyesen tudta mindkettőt.
A Flórához szóló kézírásának örömteli lüktetése, könnyeden lefutó, hajlékony, gyengéd mozdulatai a lelki feltámadás ünnepi pillanatát rögzítették, s mentették át az utókorba. Átlényegült állapot ez, újra visszatért a kézírás eredeti ritmusa, amely oldottságot, túlcsorduló boldogságot áraszt („Már nem képzelt ház üres telken / csinosodik, épül a lelkem” – Megméressél!). A szerelem gyógyító ereje ez, a kézíráson át bepillanthatunk a költő lelkébe, amely valóban halhatatlan szerelemre volt képes.
Aztán jöttek a minden szerelemben törvényszerű
kétségek, de nem jött az a bizonyosság, amely újra világra hozza a szerető
embert és a szeretett lényt egyaránt. József Attila különleges érzékenységével
eleinte sejtette, aztán egyre tisztábban érezte, hogy Flóra nem tudja
ugyanúgy viszonozni a szerelmét. Az 1937-ből megmaradt kézírásai követik
érzelmi hullámzásait, elbizonytalanodásait, kétségeit. Az írások
szabálytalansága, zaklatottsága kivetíti, hogy elégedetlen önmagával,
az önbizalma rogyadozik, énereje ismét gyengülni kezd. Az írásaiból
árulkodó kétségeit Flórának is feltárta: „Félek, nem ér annyit majd
életem / törekvésem és vágyam, testem lelkem / hogy megbecsülj, ha el
nem érhetem / önnön jóságom útján győzedelmem” (Flóra).
A jelbeszéd titkos összefüggéseiből értette meg egy hirtelen megvilágosodással, hogy Flóra Illyés Gyula párja. Ezt a pillanatot az őrültsége egyik biztos jelének tartotta Bak doktor. A három gyufaszál megtalálásakor kitört pánikérzése csakis a szimbólumok nyelvén fejthető meg. A gyufáról mint a tűz, a lobogás ősi jelképéről a szerelemre asszociált, és a keresztben talált három szál Flóra levelén megvilágította számára a sorsszerű elrendelést, amellyel szembesülni a legnehezebb próbatétel volt számára. Ezt követte egy mélybe zuhanás, de eljutott a Flóráról való lemondásig is. Saját belátása alapján jutott el eddig, hiszen Flóra férjhez ment volna hozzá. Utolsó levelében írta: „Aztán mit sírsz, ha sorsunk írva van már!”
József Attila betegsége az egyik legvitatottabb témája a személyiségéről szóló szakirodalomnak. Bak Róbert diagnózisa szerint skizofréniában szenvedett, ezzel kezelték az utolsó években, míg korábban, ahogyan maga a költő is írta: „neuraszténia gravis”-szal. Napjainkban szinte minden könyvben, tanulmányban sablonszerűen visszatérő fordulat a halála előtti időszakhoz kapcsoltan a „megbomlott elme” kifejezés. Miközben a skizofréniát egyre inkább elvetik, a depresszió és borderline szindróma kezd gyökeret ereszteni az utólagos diagnosztika alapján.
Ismeretes, hogy a borderline tünetek között az instabilitás, a belső üresség krónikus érzése szerepel, énkép zavara, öngyilkossági fenyegetések, öncsonkítás, valamint szó szerint idézve a DSM-IV107 diagnosztikája alapján „inadekvát, intenzív dühkitörések vagy agresszivitás feletti kontroll hiánya (indulatkitörések, haragosság, tettlegesség)”. A kézírásminták csak a kolerikus temperamentumból fakadó lobbanékonyságot, szenvedélyességet jelzik, de nem mutatnak patológiát jelentő intenzív dühkitöréseket, szélsőséges viselkedést, inkább erős kontrolltörekvést, amit maga Bak doktor is szó szerint így írt: „Egész viselkedésében feltűnően, szinte etikusan fegyelmezett.”
Az emocionális labilitást a kézírás is megerősíti, de ez is szelídebb hullámzású, érzékenységéből fakadó rezonancia mindarra, amit megél. Ezzel szemben az énkép zavara már nem mondható el, hiszen csak nagyon kevés ember jut el az önismeretnek, önvállalásnak arra a szintjére, ahova a költő jutott, ezt ismerjük a versei, önvallomásai alapján. Költészetét a pszichológiai hitelesség jellemzi: ember és vers adekvátsága, összeforrottsága adja örök fényét, s ezt a kézírása is teljességgel tanúsítja. Az írásminták grafológiai olvasata és a verseiben feltárt önmegélések tökéletesen illeszkednek. A legelhagyatottabb állapotban is képes volt egészen tiszta képet adni önmagáról, a semmit, a belső üresség érzését is tudatosan élte meg, és személyes élményén át kifejezte az emberi lét egyik bármelyikünk által megélhető kietlen, hitehagyott állapotát, amelyet Krisztus is megélhetett egyetlen pillanatban a kereszten.
Viktor Frankl ír az „egzisztenciális vákuum” kollektív jelenségéről, amelyben megtapasztaljuk a mélységes értelmetlenségérzést. Előadásai során a német, svájci és osztrák hallgatók 40%-a ismerte el, hogy átélte, megtapasztalta ezt az értelmetlenség érzést, míg az amerikai hallgatóknak 80%-a jelezte ezt. De fordulhatunk más irányba is, mert Augustinus, Gandhi, Albert Schweitzer és még számtalan ember ír ilyen átmeneti válságokról. Emberi létünkhöz tartozó, fejlődésünk bizonyos szintjein megjelenő érzésről, állapotról van szó, amely önmagában még nem betegség.
Ha követjük és összesítjük fizikai-lelki fejlődésének útját a kézírások alapján, akkor a gyötrelmesebb gyermekkor után korai kamaszkori testi-lelki-szellemi megújulás, megerősödés következik. 1928-tól kezdve a kézírás betűméretének fokozatos csökkenése, a vonalminőség gyengülése tárható fel, ami fokozatos testi-vitális gyengülésre, lelki egyensúly kibillenésére, az önértékelés ingadozásaira utal. A kamaszkori öntudatos, férfiasan életteli kiáradását az egyre inkább visszahúzódó, a magánytól szenvedő, szorongásokkal, kétségekkel drámai küzdelmet vívó, de szellemi síkon egyre magasabbra emelkedő költő kényszerű befelé fordulása váltja fel. A kézírás jelzi, hogy az öröm megélése egyre ritkább jelenség számára. Önmagában is keresi a magára maradottság okát: „Én túl magasra vettem egemet / s nehéz vagyok, azért süllyedtem mélyre” (Egy költőre). Léggyökereit kezdi fejleszteni a földi kapaszkodók hiányában. A hasítás énvédő mechanizmusa 1930-tól gyengül, egyre markánsabban kiegészül az elfojtással és a szublimációval.
A szellemi és a fizikai dimenzió közötti kapcsolat egyre finomabb, a szublimáció átnemesítő, ösztöntendenciákat tisztító, átlényegítő folyamata követhető az íráskép változásai alapján. Az egyes dimenziókat sorra véve, a kézírás alapján láthatjuk, hogy a költő testileg egészségesen született, fizikumát az éhezés, nélkülözés kezdte gyengíteni. Ez bármelyik emberrel így történne. Pszichésen érzékeny, intenzíven reagál a környezeti behatásokra, az élményeit nagy mélységekben éli meg, ahogyan minden művészi tehetséggel megáldott ember. Pszichés traumákkal van kibélelve az egész élete, a „startja” többszörösen nehezített, ismerjük veszteségeit, megélt tragédiáit. Tehát depresszív tünetei nem endogén eredetűek, hanem kifejezetten az „élet-mart sebek”-re, környezeti ártalmakra való válasz és a túlélést szolgáló önvédelem. Szellemi téren mindezek mellett is csúcsokra jut, tisztánlátása száz év után is alig felfogható. A sorsszerű hátránnyal együtt is kivételes teljesítményt nyújtott mindazokhoz képest, akiknek a startja jóval könnyebb vagy éppen szerencsésebb volt.
A kézírások alapján követhető az orvosi-klinikai beavatkozás következménye, a „segítségnyújtás” eredménye is. A fennmaradt kézírások között az egyik legzaklatottabb állapotot a Siesta Szanatóriumból Flórának írt 1937. augusztus 8-ai levele mutatja, ami a nyugtatókkal elbódított költő kiszolgáltatottságát állítja elénk vádiratul.
Az írás ritmusa felbomlott, mintha egy vágányáról kisiklott vonat darabokra tört romjait látnánk. Torzult betűformák, szakadozott, töredezett íráskép: segélykéréseket leadó lélek kétségbeesett sikolya ez. Az önvesztés félelme és veszélyérzete látható, ami rendkívül mély lelki fájdalmat jelenthetett a költő számára, s ezt egyre több nyugtatóval (egyes jelzések szerint inzulinsokkal) próbálták eltüntetni, a tüneteket visszaszorítani, az egyéni probléma megoldásának segítése helyett.
Bámulatos, ahogyan a költő még ebben az állapotában is képes megőrizni belső kincseit. Megrendítő látvány, ahogyan a hypnotikumokkal megbénított ember zavartságán áttündöklik hallatlan akaratereje, a világot és önmagát megérteni szándékozó ember szellemi erőfeszítése, tudatosságra törekvése, szenvedélyes szerelmi lobogása, halálfélelme, drámai harca önmagáért az orvosi félrekezelés kiegyenlítéseként. Az íráskép túladagolt gyógyszerezést mutat, nem pedig „gyógy” kezelést, inkább a szeretetre, megértésre váró, segítségre szoruló, lelki egyensúlyát vesztett költő még mélyebbre taszítását. „Köztetek lettem én bolond, én a véges / Ember vagyok, így vagyok nevetséges” (Le vagyok győzve) – adja meg a legpontosabb diagnózist maga a költő.
Franciaországban a grafológiát alkalmazzák a klinikai-orvosi gyakorlatban is, a gyógyszeradagolás beállítására, amely kifejezetten a sedatívumok mértékének meghatározásában nyújt segítséget. József Attila augusztus 8-ai kézírása szinte egy drogokkal bódított ember motorikus zavarait tükrözi, ami kifejezetten gátolja, hogy erőre kapjon, hogy rálásson lelki krízisének gócpontjaira, és megküzdjön életvezetési nehézségeivel. Betegségtudatát erősítették, sőt Bak doktor azt mondta „vigaszul”, hogy „csak relatíve” gyógyul meg József Attila, amelynek hátterében valahol ott lappang az is, hogy politikai síkon kezdett veszélyessé válni József Attila tisztánlátása.
Grafológiai irányból látható, hogy éppen az énerőt kellett volna növelni, hogy meg tudjon küzdeni a roppant keresztjével, amelyet letenni nem lehet, csak hitben megizmosodva tovább vinni, amíg az isteni kegyelem el nem veszi.
Látható, hogy az íráskép milyen érzékenységgel követi a lélek változásait. A súlyos személyiségzavarban szenvedő emberek kézírása szélsőséges grafikus jellemzőket mutat.
József Attila kézírásai szenvedést, gyötrelmet, lelki kínokat mutatnak, bizonyos fokon ambivalens viszonyulást is, de sem zavartságot, megbomlott elmét, sem kifejezetten szélsőséges viselkedést, reakciót nem látunk. Ellenben küzdelmet, iszonyatos erőfeszítést igen, hogy egy betegítő környezetben élni tudjon, ahogyan szívszorító soraiban olvashatjuk: „Nem ember szívébe való/nagy kínok késeivel játszom” (Bukj fel az árból). A betegségnek mondott tünetek éppen hogy lelki önvédelmének szárnycsapásai. Erőszakoskodás helyett szenvedélyesség mutatkozik a kézírásban, ami megmagyarázza azt a két nagy kirobbanást, amelyek a legérzékenyebb pontját: a párkapcsolatot érintették. Az egyik, hogy Gyömrői Edit udvarlójára késsel támadt, a másik, hogy Flórát fojtogatni kezdte a Siesta Szanatóriumban. Féltékenységből tette mindkettőt, amelynek hátterében önértékelési bizonytalansága, lobbanékonysága állt.
Flóra látta legtisztábban József Attilát, azt a képet erősíti meg a grafológiai vizsgálat is, amit Flóra megfogalmazott az október 9-ei naplójában: „Noha a legnagyobb felhevültségben robbant ki mindez belőle, összefüggő volt, világos és értelmes… Ez a szinte vulkanikus indulatkitörés a végső elkeseredettség lávaömlését idézte, nem az elmebetegség dührohamát. Én őt ebben az állapotában is megértettem.” Flóra nem félt tőle.
Amikor Gyömrői Edit udvarlója lefogta őt, és rádöbbentette arra, hogy mit tesz, akkor sírni kezdett, és elismerte saját féltékeny szörnyetegét. Később lemondott a pszichológusnőről, belátta, hogy egyoldalú a vonzalom. Egy beteg ember nem képes belátásra, sőt a BNO 10 diagnosztikája szerint különösen akkor következik be a „magatartás robbanás”, ha az impulzív cselekedeteket bírálják vagy megakadályozzák.
A Flóra-féle kitörésben is hasonló a folyamat, zokogó önbelátás kísérte. Nem tudunk más ilyen jellegű erőszakoskodásáról, pedig ha valóban borderline személyiségzavarban szenvedett volna, akkor ennek sorozatban kellett volna megtörténnie más esetekben is. Németh Attila könyvében is olvashatjuk, hogy a költő kezelő orvosa azt mondta a családnak, amikor a Siestából Balatonszárszóra küldték, hogy „különösebb gond nem lesz vele, ha nem köti fel magát – mert egyébként csendes, és nem bánt senkit”. Egy borderline betegre ilyet nem mondhatnak!
József Attila személyiségének leggyengébben foltozott pontja volt a szeretethiány, a szeretetvágy, a szerelem általi kiegészülés és kiteljesülés óhaja: „Jaj, szeressetek szilajon / hessentsétek el nagy bajom” (Kiáltozás). Az ismert két kifakadásban minden elfojtott sérelem, szenvedély, keserűség felfakadt belőle, akár a vulkán a föld mélyéből, ahogyan Flóra írta. De vissza is tudta nyomni fájdalmát, és belátáshoz jutott. Azonban minden ember érzékenységének van határa, amelyen túl tovább terhelve elveszítheti önkontrollját. Az önuralom összehasonlítható mértéke különböző fokú érzékenységgel párosulhat, ami hatással van a dühkitörésekre. E két eseten kívül nincs tudomásunk semmiféle hasonló jellegű kitörésről.
Öndestruktív megnyilvánulásai is voltak, ismerjük ezeket, de a kézírás alapján ezek figyelmeztetések, segélykiáltások, a minden ember életében fel-felbukkanó értelmetlenségérzet kihatása. Szorongásban és nehezen elviselhető lelki gyötrelmekben bőven volt része, szenvedett a szeretetnélküliségtől, a sehova sem tartozás érzésétől, az emberi lét nagy feladatai iránti közönyös emberektől, az értetlen környezettől. Mindent rendkívüli intenzitással élt meg. Ki ne szenvedne, ha tisztán látja szerettei készülő tragédiáját, és hiába figyelmezteti őket előre, azok süketen és vakon botorkálnak vesztükbe rohanva?
József Attila tisztán látta a küldetését, de állandó frusztrációban élt, vagy nem értették, félreértették, vagy visszahúzták, félretolták. „S az igehozót fitymálja a törpe, / Pedig nagyobb, mint száz Napóleon”– fakadt ki a Juhász Gyuláról való nóta című versében. Nem önmagáért érkezett, tanítani jött, csak a tanítványok többsége még nem volt iskolaérett… „Arany szavam átváltozott rossz, kongó érccé” – panaszolta, de kevesen hallották…
A grafológiai diagnózis alapján József Attila nem volt beteg! „Mióta éltem forgószélben / próbáltam állni helyemen” – olvashatjuk a tényszerű közlést sorsáról létöszszegző utolsó versében (Íme hát megleltem hazámat). Éppen azon a határon volt, ahol az egészséges és érzékeny lelkű, rideg klímában élő ember átcsúszik abba az állapotba, ahol már elhagyja ereje. Beteg-e az a fa, amelyik ha nem kap csapadékot, napfényt, tápanyagot, s gyökeréről elhordják a földet, egyre inkább sorvadozni kezd? Krónikus szeretet-hiányban, vagy ahogyan Jókai Anna írta: „krónikus Isten-hiányban szenvedett”, a vágyott egységet és harmóniát nem tudta megélni, nem talált életében méltó társakat, igazi közösséget. „Huszonnyolc éve éhezem” (Számvetés) – írja, s ez az éhezés szellemi-lelki és testi éhezést egyaránt jelent.
A költő az életét két pillérre építette: küldetéstudatára és a mindenséget szóra bíró szerelem megélésére. Küldetését teljesítette, több nemzedék számára hagyott örökül lelki-szellemi táplálékot!
Minden mélyre zuhanást egy magasabb szárnyalás követett. Valójában egész élete beavatások sorozata, amely számunkra iránytűt ad, és képet arról, hogy az emberi élet célja csakis önmagunk meghaladása lehet. Mindannyiunknak része van szenvedésben, hiányban, s bár enyhíteni tudjuk, de megkerülni sohasem, ha igaz életet szeretnénk élni, és tisztán szeretnénk átvinni lelkünket a túlsó partra.
Mind a mai napig vitatott József Attila halála: öngyilkosság vagy baleset történt? Az utolsó napon, 1937. december 3-án kézzel írt leveleinek tanulmányozása alapján egészen meglepő kép tárul fel. Az íráskép harmonikus, zaklatottságnak nyoma sincs, megnyugvást látunk, ami az önmagához érkezettséget jelzi. Nem látunk önpusztító indulatokat, mélységes elkeseredettséget, ami arra enged következtetni, hogy nem akart meghalni, nem szándékosan, előre kitervelt módon jutott a kerekek alá. Valóban vissza akart érni vacsorára, tudatos énje igazat mondott, amikor kérte, hogy a kaput hagyják nyitva.
De egy hirtelen támadt ötlet, hogy átbújik a tehervonat kerekei alatt – talán visszaidézve gyermekkori játékát –, megmentette attól, hogy – addig is súlyos keresztjének terhét tovább növelve – megélje a halálát követő világborzalmakat. Az íráskép a dr. Garamvölgyi László által is kinyomozott „balesetet” erősíti meg, amely viszont lélektani irányból nem „véletlen”, hanem a tudattalanban, pontosabban a felettes tudatban zajló folyamatokra utal.
A kézírások alapján a halála napján megérkezett a csúcsra, önmagához („a hetedik te magad légy”), a teljes lelki békéhez, mélységes átnemesüléshez, léggyökerei már a másik dimenzióba, a túlsó világba nyúlnak át.
Másképpen fogalmazva, az isteni kegyelem átsegítette őt, amire Radnóti Miklós tisztánlátása is utalt: „A tiszta és mindig világosságot áhító lelken törvényszerűen teljesedett be a sors. Megalázó szegénységben élt, folytonosan és egyre szaporodó csalódások között. Ilyen természetes halált csak egy költő halt még a magyar irodalomban, Petőfi Sándor, a magyar szabadság költője, a segesvári csatatéren. Nem bírta volna elviselni azt, ami utána következett. Attila sem.”
HÉT EMBERKÉNT SZÁLLT A SÍRBA…
József Attila sorsa, költészete, életútja arra is késztet, hogy mélyebben gondolkodjunk el a betegség-egészség fogalmáról. Bármely „betegség” valamiféle egyensúly-felbillenést jelent, az alkalmazkodás zavarát, amelyet testi szinten viszonylag könnyű behatárolni, a psziché szintjén azonban jóval kényesebb. A bonyolultabb érzéseket könnyebb betegségnek nevezni, mint megérteni a lélek átalakulásának epizódjait és törvényszerű útjait. Könnyebb volt a pszichológusoknak is betegséget diagnosztizálni, mint belátni saját kudarcaikat. A pszichológia tudománya maga is vívódik, hogy lehetetlen meghúzni azt a határvonalat, ahol az egészség véget ér, és elkezdődik a betegség, mert minden ember egyszeri, külön világ.
Láthatóan az egyik téves alapja a betegség-diagnózisnak az, hogy nincs különválasztva a pszichológiai-pszichiátriai megközelítésben az egészséges embert is utolérő szenvedés és a betegség. Összemosódnak azok a kényes határok, amelyek a tisztánlátást adhatják. Vagyis vannak a normális, egészséges állapotaink, lehetnek egyensúlyvesztéseink, amely bármelyikünkkel megtörténik veszteség, gyász, nagy lelki terhek cipelése idején, és lehet valóban beteg valaki testi, lelki vagy szellemi síkon, ami patológiát, súlyos deformációkat jelent.
József Attila élete és utóélete egyaránt felráz, és magunkra ébreszt, megrendíti az értékekről alkotott hamis elképzeléseinket, előítéleteinket, új irányba fordít. Páratlan mélységélességgel látta a világot, önmagát, ebben az ellentmondások is hangsúlyosakká váltak. Világos tudat és spirituális fejlődés nélkül az emberi lét nagy próbatételeit, egyéni életünk személyre szabott feladatát nem lehet megoldani, a belső ellentéteket nem lehet áthidalni.
Élete, tragédiája mutatja, hogy körülményeink pusztítóak lehetnek, csak a teremtett világ törvényeit követő társadalom állíthatja vissza az igazi értékeket, amelyek mindannyiunk számára otthont adhatnak. Vajon Bak Róbert, Rapaport Samu és bárki közülünk, ilyen kereszttel, ilyen háttérrel mit tudott volna, mit tudna kihozni az életéből?
E témát boncolgatva, nem pusztán József Attila betegségére kell rákérdeznünk, hanem arra is, hogy vajon miért hangsúlyozódik az utókor részéről a költő betegsége? Úgy tűnik, hogy József Attila költészetének, „betegségének”, személyiségének értelmezése mindig az adott társadalmi lelkület kivetülése is. Nem véletlen, hogy most agressziótól tékozló világunkban éppen a borderline-szindróma merült fel, amely esetén „létfelfogásról és kapcsolatmintáról van szó, nem pedig betegségcímkéről” – ahogyan Joachim Gneist német pszichoterapeuta definiálta. Az a kettősség, ami felmerül e betegségben, rávilágít arra, hogy az én határai hol vannak szakadozottan megfoltozva, hol vannak gyémánt keménységűre szilárdulva. Rámutat az önmagunkká válást megnehezítő törési és illeszkedési pontokra.
A művészet nem lehet függvénye egy történelmi kor gazdasági-politikai érdekeinek – a szellem szabadsága megkívánja a teljes teret. A tudat határozza meg a létet, a felismert szellemi tudással ismerhetjük meg a törvényeket, azt alkalmazva formálhatjuk a történelmet. Ehhez a tudatosság nélkülözhetetlen, erre nyitotta rá szemünket József Attila. Manipulált, anyagba ragadt világban Isten világát nem őrizzük, hanem pusztítjuk, s vele veszélybe sodorjuk az egész emberiség létét. Kétségbeesetten fedezi fel a kiüresedett világot, amelyben a valódi értékek széthullanak, s a pénz uralma egyre erőteljesebb: „Ne hadd el magad, öregem, / bőröd ne bízd kereskedőre, / ki elád felhőt az egen / s a földön telket vesz belőle” (Vigasz). Elgondolkodva e pár soron, akár az ózonlyuk keletkezésének gyökereihez juthatunk el, mintha előre figyelmeztetne a XX. század végén bekövetkező tragédiára, a Teremtés törvényeit semmibe vevő ember létrontó piacgazdasági magatartására.
A kézírásából feltáruló szintézisteremtő képességet, holisztikus látásmódot, az egész univerzumot egységben látó szemléletet nemcsak a verseiben, hanem társadalomfilozófiai írásaiban is felfedezhetjük. Ezeket tanulmányozva találjuk meg egy ember-arcú társadalom felépítésének eszmei útmutatóját:
„A napi politika aljas, sőt minden politika, az viszi csődbe minduntalan az emberiséget. És más nem is segít, csak a makulátlan idealista filozófia, metafizika a szellemekben és a tiszta erkölcsiség a lelkiekben… Gondolkozz a gondolatért, szeress a szeretetért, költs a költészetért – és egy emberélettel közelebb van a jóság és szolidaritás teljessége mindenki számára. Mindaddig balgaság az önfeláldozás, amíg az ember saját maga. Istennél kisebb szempontok szerint irányítja, tehát olyan szempontok szerint, amelyek lehet, hogy az igazság hordozói, de ha kétségkívül is azok, akkor – gyakorlatról lévén szó – csak történeti igazságra vonatkoznak, nem pedig ezeknél százszor elvontabb örökkévalóra.”
A gondolkodásra lusta ember elkényelmesedése az egyik szellemi betegségünk „Ős patkány terjeszt kórt miköztünk, / a meg nem gondolt gondolat” (Ős patkány terjeszt kórt miköztünk…). Idegenek vagyunk saját létünkben, saját világunkban. Sok mindent ellenkezően teszünk, mint ahogyan azt belülről érezzük, hogy tenni kellene, mert társadalmi előítéletek, anyagba ragadtság a lelkünket bénítja. A XX. és XXI. századi ember szorongása és depressziója figyelmeztet, hogy nem a saját életünket éljük. Csak testünknek vagyunk tudatában valamelyest, lelkünknek, szellemünknek nem – a fejlett ember erre a felismerésre ébred.
József Attila folyamatosan fokozta erkölcsi erejét, a belső tartása sohasem rogygyant meg, bármilyen nehéz helyzetbe is került.
Élete gyöngyházkagyló lét: gyötrődő ember és gyötrődő költő, szenvedéseiből ontotta gyöngyeit, amelyet marokra szedhetünk. Számtalan gyöngysorba fűzve ezeket, mindegyikből az örök fény árad. Verseinek átütő ereje abban is áll, hogy a legtermészetesebb közvetlenséggel emelte magasra a mércét, szigorú tekintete némán kérdez: mit kezdünk az életünkkel, Isten adta szabadságunkkal, tehetségünkkel, a lelkünk mélyére ültetett, soha ki nem pusztuló szeretetünkkel, tiszta lobogású szerelmünkkel? Le tudjuk-e győzni kísértő árnyékainkat?
Alkotásai, vallomásai, fennmaradt írásai hiteles képet adnak a meglehetősen nagy keresztet cipelő, nehéz sorsával küzdő, de szellemi síkon az anyag felett diadalt arató emberről, aki életével, küzdelmeivel egyaránt önmagunkká válni tanít bennünket. A földi élet adta kihívásokra csak egyetlen válasz lehetséges, amit a Két hexameterben hagyott ránk örökül:
Mért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis!
Mért ne legyek tisztességes! Kiterítenek úgyis.
Juhász Gyula a pályatárs és
barát szavait ma is hallani: „Nem ismerek bölcsebb és igazabb fajvédelmet,
mint a valódi tehetség, az ígéretes fiatalság megbecsülését, pártolását,
okos és szerető felemelését.”
Vajon ha most itt élne közöttünk, ki karolná fel,
ki segítené őt egzisztenciális gondjaiban, hogy költőként élhessen,
ki emelné maga fölé, s ki tudná kríziseiben teljes szívéből átsegíteni
őt – csupán mélységes szeretetből, tehetsége iránti megbecsülésből?
Ki nyújtana neki kezet, hogy a teremtett világ pártatlan törvényeire,
a Teremtés rendje szerinti szabadságra épülő társadalmat felépítse
vele együtt?
FECSKE ANDRÁS
Levéltöredékek Zsögödi Nagy Imrének, odaföntre
Régóta formálok magamban egy kérdést, amelyre, jó időben, csak a szellemi hegek mélyét feltáró sebészkés objektivitása adhatná meg a választ. Jó időben, mondom, mert az most nincs, s kétszeresen sem. Egyfelől kételyeim támadtak az időt illetően, úgy folyik az, mint Salvador Dalí képén az óra: amőbaszerű, alaktalan masszába gyúrva létezésünk tárgyiasságait – hitet, hazát, valós és szellemi szálláshelyeket. Másfelől viszont képességeim szűk odújába zárva lassan már kérdést sem tudok igazán föltenni, nemhogy válaszolnék rá – főként, ha a kés élét meglátom. Ám, amire az idő nem képes, gyakran megteszi azt a véletlen!
Történt ugyanis, hogy egy földid Erdőelvéről Magyarországra költözvén táblaképeidnek kisebb kiállításra való gyűjteményére tett szert, s valós vagy vélt félelmében, hogy újonnan szerzett javaira a közrend rácsain átsurranók szemet vetnek, megtiltotta e művek publikálását. Mondotta: amúgy is hetet-havat összehordanak Rólad, s különben sincs szükséged reklámra – aki székely, az megért, aki meg csak érdeklődő, utazzék Zsögödre. Nos, e keménykobakú atyafi tényközlése nyomán a kérdés a lehető legprózaibb módon, egyszerű kérdő mondat formájában bukott ki belőlem:
Imre bácsi! Értenek-e Téged a tieid?
Sokáig tűnődtem azon, hogy egyáltalában föltehetem-e a kérdést ebben a formában. Mert bár ocsúdó korom óta kitüntető figyelemmel nézek fel mindenre és mindenkire, ami és aki erdélyi: fenyőre, Nyergestetőre, Elsodort falura, Ábelre; az Árulás Napja után, amikor is az elbunkósodott hazai közelme e kérdésben – immár ki tudja hányadszor – önnön ostobaságában jelölte meg identitásának kereteit, úgy érzem, nincs rá erkölcsi alapom. Mert nem volt elég, hogy ez a – jól körülhatárolható – közeg a kilencvenes évek elején nemes egyszerűséggel lerománozta az Erdélyből áttelepülőket, most, amikor valóban szükség lett volna arra, hogy egy régi pentaton dallam hangjaira közös táncba fogódzunk össze, bizony több millióan elvétették a ritmust, s a Fekete vasárnap nótájára andalogtak – azon a vasárnapon. Persze, teszem hozzá, a románozó honpolgártól a „székely szülte a magyart” gajdoló góbé sem esik jobb megítélés alá, így hát a kétoldali elferdült tudat karózása érdekében s közállapotaink mai állása felől nézvést a dolgot, a Neked feltett kérdés mégis csak elvi jelentőségűnek tűnik – nem tehetem meg tehát, hogy megkerülöm vagy elodázom a rá adandó választ.
Ráadásul, ahogyan az lenni szokott, „minden összefügg mindennel”, az ügynek művészeti vonzata is van. Ezért, hogy értsd, atyafid magvas megjegyzése a gondolatoknak, mely káros tartományai felé küldenek hírnököket, határnézőbe hívlak: pillantsunk csak körbe a magyar művészetpolitikai ugaron – már ha közben föl nem fordul a gyomrunk, hiszen ott teremnek azok a szellemi étkeknek valók, melyek gombócként rekednek meg a torokban, elreteszelvén az éltető levegőt, ám sorsuk mégiscsak az, hogy kikívánkozzanak.
Egy magát irodalminak mondó hetilap ugyanis nemrég szellentette világgá azt a divatosan elegáns hazugságot, mely az emberi (kiemelten közép-európai emberi!) létezést számkivetettségnek fogván fel, az individuum kiüresedett létével kecsegteti a művészeteket. Állítása szerint egyedül bolyongunk a földi létben, miközben az általunk létrehozott művek felső s utólag is igazolható értékszintjét lényegében a provincializmus határozza meg.
Jó dolgunkban eddig azt hittük, hogy sem belső, sem pedig külső számkivetettségünkben nem vagyunk egyedül, s ez a kart-karba öltő gondolat nem engedi, hogy kiszolgáltatottan álljunk a történelem viharaiban. Ráadásul épp a művészet volt az, amely a provincializmuson felülemelkedvén ebbéli hitünket egy egységes közösségi eszmény tágabb horizontjáig emeli. Annak dacára alakult ez így, hogy közösségfogalmunk sohasem támaszkodott a lételméletileg igazolhatatlan egyetemesre, hanem beérte a tágasnak ígérkező különössel, még ha e goethei vagy hegeli kategóriát egy tizedelő tisztből esztétává avanzsált kultúrpolitikus vezette is be a honi tudomány szótárába. Mi tagadás, kapóra jött a különösségről szóló munkájának sommás megállapítása, mely szerint sem egyedi, sem általános nincs, csak különös – nem is győztük elégszer hangoztatni az egyetemesség álorcája mögé bújó liberális ideológia híveinek. Nem mi tehetünk róla, hogy kényes ízlésüknek nem felelt meg a saját reprezentánsuk logikája felől nézvést is hibátlan tétel: az egyes és az általános viszonyában az emberi létezés legáltalánosabb határai a nemzetben mint természetes közösségi kategóriában testesülnek meg, a művészetben pedig a nemzeti (magyar) művészetben. A fentiek továbbgondolásától, mármint hogy e tétel igazságának minden logikai alátámasztottsága ellenére is ki(k)nek milyen érdeke fűződik az egyetemesség kategóriájának fenntartásához, most eltekintünk. Azt viszont kijelenthetjük, hogy az erre a fajta különösségre alapuló művészetszemlélet a provincializmust tartalmilag sehogy, szövegkörnyezetben is csak negatív minőségjelzőként ismerte.
Eddig. Mert egy rossz kerékre járó székely góbé agy most arról próbál meggyőzni minket, hogy a Te életműved pusztán helyi születés és ismertség kérdése, nem pedig a tágabb értelemben vett magyarság szellemi érdeme. És akárhogyan is nézem, valahol itt rímel mondandója a manipuláns irodalmi hetilapéra – azt adja tudtára ugyanis országnak-világnak, hogy ha magunk teszünk különbséget székely és magyar között, akarva-akaratlanul, de igazoljuk a történelmileg széteső, közegétől megfosztott s számkivetettségében kiteljesedő individuum működését a világban – aki pedig a maga becsületéből amúgy csak a provincializmus kétes szintjéig tudna felkapaszkodni a létezés lajtorjáján.
Hát hová illant a mi gyönyörű különösségünk? Hová tettük szemünket, szívünket, agyunkat, hogy nem látjuk az egyszerű jelenség mögött a még egyszerűbb lényeget? Vagy tán olyan jól állunk dolgainkban, hogy rangban előrébb sorolhatjuk a zsögödi cinteremben nyugvókat az alföldi akácosok mélyén alvókkal – miközben mindannyian fújjuk Szabó Dezső szavait a magyar jövőt termő temetőkről? Tovább menve – hogy szűkítsük a kört – a zsögödi patak martján megfestett leányálom csak a csíki hegyek között lehet piktorszerelem, a Bodrog partján már nem az?
„A bor beszél belőlem” – mondanám a költővel, ha a riasztó jelek nem sokasodnának. Mert hiába is kérdeztem a kilencvenes évek elején anyaországba költöző festőutódaidat, mondják meg, kisebbségi létük évtizedei alatt miért tartották magukat magyar képíróknak – nem tudtak válaszolni. De legyünk igazságosak: az ideológiai tisztánlátást illetően idehaza sem volt jobb a helyzet. A hatvanas évek elejétől kezdve felnőtt ugyanis egy (főleg festő) generáció a nonfiguratív művészet bűvöletében, miközben eszébe sem jutott megvizsgál(tat)ni saját művészete létalapjait! Sohasem tette fel a kérdést ugyanis: hogyan létezik, hogy nemzetben gondolkodó alkotóként olyan szemléletben festi vásznait, amely az egyetemesség hazug ideájának hangoztatásával háttérbe tolja a művészetben is meglevő nemzeti érdekeinket! Mert a nonfiguratív művészet teoretikusai a XX. század elején az általános emberi, az egyetemes kategóriájának megfelelő érdekszféra művészeti képviseletét vállalták fel – tényszerűen! –, nem pedig a különösre alapozó nemzetét.
* * *
Hát így állunk Isten és ember előtt, átköltöző székely és hazai bajok közepette, s hogy megszólításomhoz híven Te is jelen légy a dolgok menetében, füstölgéseim köztes s nyugodt időszakában barátom vidéki otthonában néha szembeülök képeiddel. Egyedül vagyunk – mégsem érzem magam egyedül. Az a száztíz év sem jelent gondot, amelyre, ha megélted volna, éppen mostanság koccintanánk egyszer agyagfalvi, másszor szatmári redősimítóval. Talán még a tolnai dombok hajlataiban edződő tőkék vérét is megízleltetném Veled – tudván, hogy sem éghajlat, sem hagyomány nem segíti túlzottan eme kultúra erdővidéki terjedését. De hát a poharazás, akárcsak ez írás, egyoldalú – én mondom a köszöntőt, és Te hallgatsz. Megbújsz képeiden a tárgyak mögött, onnét nézel ki az ablakon túli világra, majd végigpásztázod a szobabelsőt, simogató tekinteted végigfut a kis Zsuzsi alakján, amint kezével az óriási távlatú asztal fölött almáért nyúl. A művész láthatatlanná tévő sipkája alól figyeled az embereket: bele-belekóstolsz a családi tűzhelyeken rotyogó fazekakba, aztán hipp-hopp, a patakparton termesz, s leplezetlen férfikajánsággal kacsintasz össze velünk az alvó pásztorlány szemérmetlenül kitakart vágyai láttán. Tarlott domboldalakon együtt hajlongsz a zsögödiekkel, miként ősgyep a szélben, melynek feladata, hogy az idők kezdetétől fogva megvesse lábát egy helyen, tartván a földet a csenevész gyökerű óriásfenyő alatt. És újra és újra bocsánatot kérsz a Hargitától fejszenyitotta sebei miatt, magadhoz öleled a hegyet mint szeretőt; fülébe suttogod bókjaidat, amit még a festmény sem hall, mert hangod belenémul a hegyek függöny-távlata előtt dolgozók zajába.
Haj, de sokan próbálták meg alakjaidat saját vásznukra plántálni, belebújni a hazaballagó góbé bőrébe, s onnan pöfékelni világgá annak a bölcsességnek a pipafüstjét, amelynek fanyar illata körüllengi műveidet! Nem sikerült, nem sikerülhetett nekik – pedig ők szűkebb pátriabéliek voltak. Kezük között mégis szétfoszlott a varázs, a valóság íze-zamata cukormázzá olvadt. Nem volt belső csöndjük.
* * *
Gyönyörű különösségünket kérem tehát számon, és a Te beszédes hallgatásodra apellálok. Annak a felkentségnek a karizmajeleit akarom látni utódaid vásznain, amely Téged is belülről vezérelt, nem pedig konkrét tájakat és embereket. Nem leképezésekre vagyok tehát kíváncsi – a középszer piktoraival van tele a padlás! Olyan kisebbségi festőt akarok látni, aki azt mondja: mára ugyan fordult a világ kereke, de a nagybányai művészteleptől indul minden út – azért vagyok erdélyi magyar festő, mert szellemileg onnan származom. Mert a XX. században Nagybánya jelentette a magyar művészetbe való integrálódás egyetlen lehetőségét Trianon után. És még most sem jutottunk tőle olyan messze, hogy ne lehessen kapcsolódni hozzá – főleg akkor nem, amikor nincs hozzá hasonló műhely-tűzhely Erdőelvén ma sem! Hátha még arról a különös „munkamegosztásról” is szót ejtenénk, amely a művésztelep (iskola?) és a pesti festőakadémia között fennállt! Thorma János ajánlásával szinte egyenes útja volt a nagybányai tehetségeknek Pestre, míg Réti János az akadémiáról automatikusan Nagybányára küldte gyakorlatra a növendékeket. Tehát volt idő, mikor nemcsak az erdélyi, hanem a magyar piktúra főhadiszállása volt Nagybánya, s ezen oknál fogva az egyetemes magyar kultúra alakítója is egyben! Vajon gondolt-e arra egyetlen, a kilencvenes években anyaországba költöző képíró – aki már Temesváron, Kolozsvárott vagy Bukarestben tanult –, milyen folyamat is indult el azzal, hogy Hollósy és Ferenczy Nagybányára költöztette vissza a müncheni magyar piktúrát? Mit jelent az a tény, hogy az akkor kezdődő folyamatot, hellyel-közzel, mi most XX. századi magyar festészet címszó alatt tartjuk nyilván? Hogy mire is kötelezi, mire keni föl őt jó, avagy rossz sorsa, ha egyszer ebben a folyamban alámerül? Nem a stílust vagy stíluskorszakot értve itt folyam(at)on természetesen – hiszen ebből a szempontból nem létezik magyar (nemzeti) művészet –, hanem valami olyan, a dolgok természetes rendjéből belülről fakadó tartalmiságot, ami biztos mederben vezette, tartotta és vezeti-tartja még ma is létezésünk, történelmünk, kultúránk folyását!
A Te pályád is, Imre bácsi, Nagybányán fogott szikrát,
s húzott ívet egészen a Ró
Hogy miért fontos mindez? Mert a nagy tanulsághoz Te szolgáltatod a példát. Számodra a folyam(at)ban való puszta részvétel nemcsak arra volt elég, hogy a hazai viszonyok között tartsd a helyes irányt, hanem arra is, hogy fiatalkori zsákutcáidból rövid időn belül kilábalj a helyes útra. Gondolok itt elsősorban a Masereel–Kollwitz-féle expresszív grafika felé tett kitérődre, minek eredményeképp a munkásmozgalomhoz kötődő drámai fekete-fehér foltokkal operáló fa- és linómetszet stiláris jellemzőit egészen más ideológiai tartalommal töltötted meg, kijelölvén ezzel az újabbkori erdélyi fametszés útját.
* * *
Erről kellene beszélnünk, Imre bácsi! Valahogy
üzenned kéne a képi kultúra mai erdélyi és anyaországi szálláscsinálóinak,
hogy merre is vegyék az irányt.
Mert csak ezután beszélhetünk bármiről is – legfőképpen képzőművészetről.
A tanulságot kellene végre levonni, amit életműved nyújt: Nem elég a valóságot illusztrálni,
szellemet kell lehelni bele! Olyat, amit a nemzeti művészet folyam(at)ából
meríthetünk, ha magunk sem félünk megmerítkezni benne. Mert onnan kikelve
az idők homályából előtörő zsögödi patak habjai fölött is hidat lehet
verni – halhatatlant. Aminek padlatán ott állsz Te, a magyar festő,
széles karimájú székely kalapban.