ABLONCZY LÁSZLÓ

 

A Nagyromlás alatt

Adventi színháztörténet

 

Sík Ferenc emlékére

 

 

Ko­pott, pa­pun­dek­li­ből, ap­ró lé­cek­ből, fur­nér­ból szi­ge­te­lő­sza­lag­gal is erő­sí­tett lám­pács­ka áll az asz­ta­lon, ked­ves em­lék idő­le­ges ott­ho­nunk­ban. Sü­ve­gén meg­gör­bí­tett rozs­dás kam­pó, akár egy gye­rek­váll­fa akasz­tó­ja; fel­eme­lem. Bol­dog idők, fe­led­he­tet­len ad­ven­tes es­ték; ami­kor a má­so­dik fel­vo­nás in­dí­tó je­le­ne­té­ben, a jég­csap­ok csen­get­­tyű­hang­ja­i­tól kí­sér­ve, a szer­ző óha­ja sze­rint: „Bódi ke­zé­ben ma­gá­tól ki­gyúl a föl­emelt lám­pa.” S a re­mény­ség sze­ma­for­já­nak fel­vil­la­nó zöld je­lé­re Sin­ko­vits Im­re meg­tor­pant, és vil­la­nás­-nyi­ra el­né­mult mo­no­lóg­já­ban. Szem­ben a kö­zön­ség­gel elébb a lám­pást szó­lít­va, majd a ma­gas­ba te­kint­ve kér­dez­te: „Is­ten, aki jelt kül­desz az ég­ből! Mit mon­dasz? Mit mon­dasz? Ó, be gyar­ló már a lel­künk és az ér­tel­münk is! Mit mon­dasz?…” Imád­sá­gos meg­ren­dü­lés­sel hang­zott a mo­no­lóg, Bódi Ven­cel re­zig­nált fáj­dal­mát Sin­ko­vits Im­re még­se ön­saj­ná­lat­tal or­go­nál­ta, in­kább Ady­nak a hi­deg kuny­hó­ból, ahol „vér-jég­csap­ok fagy­nak eresz­re”, vissz­hang­zó jaj­du­lá­sát pen­dí­tet­te, „S mint Is­ten, úgy vi­lá­gol / Az Em­ber, ki meg­hal­ni nem akar” (A föl­di kuny­hó­ban).

VI­GASZ­LÁM­PÁCS­KA: egy­sze­rű kis szer­ke­zet: tal­pá­ban le­nyit­ha­tó fém­lap fe­di az ele­met, az eh­hez csat­la­ko­zó ve­ze­té­kek érint­ke­zé­se és meg­sza­kí­tá­sa te­rem­tet­te a szín­pa­di cso­dát. Im­re egy kis fa­ru­dacs­kát moz­dí­tott, mi­re a le­for­dí­tott po­hár­ba rög­zí­tett zseb­lám­pa ki­gyul­ladt, égi je­let hir­det­ve a har­gi­tai ma­gány­ban. Jó időn át el-el­ját­szot­tam a lám­pács­ká­val, fel­ele­ve­nít­vén ré­gi idők ad­ven­ti ese­mé­nye­it, de Sin­ko­vits Im­re ha­lá­lá­nak hí­rét kö­ve­tő­en új­ko­ri gyász­je­le­ként, hi­á­ba moz­dí­tot­tam a pöc­két, nem vi­lág­lott fel. Égi jel vol­na, hogy va­la­mi ki­múlt ben­nünk, s va­la­mi el­múlt a vi­lág­ból, örök gyászt hir­det­ve, Sin­ko­vits Im­re és ját­szó­tár­sa­i­nak rang­ja fosz­tott­sá­gát. A lám­pács­ka gyúj­tá­sá­val töb­bé nem is pró­bál­koz­tam. 285 elő­adás vi­gasz­je­le gaz­dá­já­nak éle­té­vel el­lob­bant; négy és fél esz­ten­de­je im­már a re­mény meg­va­kult mé­cse­se ár­va­sá­gom pa­rá­nyi em­lék­mű­ve is.

(Húsz éve, 1985 jú­li­u­sá­ban egy fül­ledt a gyu­lai éj­sza­ká­ból egy elő­adás utá­ni bú­csú pil­la­na­ta me­rül fel ben­nem. Ak­kor már nem utaz­hat­tam Ro­má­ni­á­ba; ne­vem mel­lett pi­ros fel­ki­ál­tó­jel állt a ro­mán ha­tár­őr­ség kis­köny­vé­ben. Sík Fe­ri tré­fás úti ta­ná­csa­it kö­ve­tően meg­in­dul­tan ölel­tem át szí­nész­ba­rá­ta­i­mat; mö­göt­tük fel­sej­lett a vár ár­nya, s ve­le Ke­le­csé­nyi ka­pi­tány egy­ko­ri kö­nyör­gé­se men­tő csa­pa­to­kért a tö­rö­kök szo­rí­tá­sá­ban: „Mert ele­gek nem va­gyunk a vár meg­tar­tá­sá­ban…”! Ku­bik An­na, Fun­tek Fri­gyes, Ru­bold Ödön… – lám, a kis szí­nészkü­lö­nít­mény új­ko­ri se­gély­se­reg­ként in­dul Er­dély­be, hogy őszi nagy­szín­há­zi ké­szü­lő­dé­sé­nek el­ső had­mű­ve­le­te­ként meg­is­mer­je a szer­zőt, Sü­tő And­rást, s be­jár­ja az er­dé­lyi tá­jat, a Har­gi­ta vi­dé­két, aho­vá Árvai Ré­ka és Ze­te­la­ki Gá­bor bal­la­dá­ját Sü­tő And­rás ál­mod­ta.

Ad­vent a Har­gi­tán.

Fel­sej­lik egy pil­la­nat, va­la­mi­kor a nyolc­va­nas évek ele­jé­ről: már bú­csúz­tam Sü­tő And­rás ott­ho­ná­ban Évá­tól, ami­kor And­rás egy vil­la­nás­ra át­pen­de­rült a má­sik szo­bá­ba, s egy kéz­ira­tot nyúj­tott át: az el­ső la­pon csak en­­nyi állt: Jég­ma­dár. „Ha el­ké­szül, majd oda­adom, ér­de­kel a vé­le­mé­nyed”, mond­ta, s már vet­te is vis­­sza. An­­nyit lát­tam még, hogy nagy­apa és uno­ká­ja je­le­ne­té­vel in­dul a já­ték, amely­nek ter­je­del­me negy­ven lap­hoz kö­ze­lí­tett. Meg­il­le­tő­döt­ten lel­ke­sed­tem az aján­lat­ra, hi­szen And­rás fo­lya­mat­ban levő mun­ká­já­ról so­sem be­szélt. Kér­dez­ni is fö­lös­le­ges volt ró­la, mert ta­pasz­tal­hat­tam is­mer­ke­dé­sünk haj­na­lán, ami­kor ké­szü­lő dol­ga­i­ról ér­dek­lőd­tem, And­rás egy szé­kely ka­nyar­ral meg­ke­rül­te kér­dé­se­met, és más­ra vál­tott a be­szél­ge­tés­ben. Ké­sőbb nem em­lí­tet­te már, így a Jég­ma­dár kéz­ira­tá­nak sor­sa el­me­rült ben­nem.

1984 no­vem­be­ré­ben Ha­rag György, Új­vi­dék­ről ha­za­té­rő­ben Ma­ros­vá­sár­hely­re, Bu­da­pes­ten meg­állt, s a Thö­köly ut­cai ven­dég­szo­bá­ban be­szél­get­tünk. Is­te­nem! De­hogy sej­tet­tem, hogy drá­ga Gyu­ri­val utol­já­ra ta­lál­ko­zom! An­­nyi min­den­ről szót vál­tot­tunk: az Édes An­na ren­de­zé­sé­ről, a Cse­res­nyés­kert­ről, mert er­re ké­szült a ro­mán tár­su­lat­tal, majd hir­te­len for­dí­tott: „Te, Sü­tő két da­ra­bot is írt! Az uga­tó ma­dár vá­sár­he­lyi s tör­té­nel­mi da­rab, a má­sik: Ad­vent a Har­gi­tán. Az uga­tó ma­dár­ral még dol­goz­ni kell And­ris­nak, de a be­mu­ta­tá­sa igen­csak re­mény­te­len; az Ad­vent­nek kön­­nyebb, mert köl­tői já­ték, de a cí­me már­is ri­aszt­ja a ro­mán elv­tár­sa­kat, na­gyon ne­héz lesz. Azért majd meg­pró­bál­juk!”)

A He­ró­des nap­jai cí­mű nap­ló­já­ban 1984. ok­tó­ber 4-ei be­jegy­zés­ként áll: „A Jég­ma­dár­ral el­ké­szül­tem. Új – és va­ló­szí­nű­leg vég­le­ges – cí­me: Ad­vent a Har­gi­tán.” Tar­tós vi­se­lős­ség után gyor­san író­dott a sikaszói csönd­ben. Au­gusz­tus 20-ai fel­jegy­zé­sé­ből ar­ról ér­te­sül­he­tünk, hogy ezen a na­pon kez­dett a da­rab írá­sá­hoz, szep­tem­ber 4-én pe­dig: „A Jég­ma­dár el­ső ré­sze kész. Az if­jú­ság cso­dái kö­zül most át kell lép­nem a meg­lett kor zord-ke­gyet­len vi­lá­gá­ba. Meg az öreg­ség föl­höz vert ál­la­po­tá­ba is.” Szent Ist­ván ki­rály ün­ne­pé­hez kö­tőd­ve ta­lán a fo­gan­ta­tás és az írás jel­ké­pes vol­tá­ról is el­mél­ked­het­nénk, de a nap­ló so­ra­i­ra hi­vat­koz­va, az éj­sza­kai csönd­ben ab­la­kát ver­de­ső ma­dár­ka po­é­ti­kus, ih­le­tő vol­tát idéz­zük: „Hát ak­kor mondd!”, és az író ab­la­kot tárt a szár­nyas jö­ve­vény­nek, de az el­röp­pent. Fel­jegy­zé­se­i­ben ol­vas­hat­juk: sű­rű na­pok és he­tek kö­vet­kez­tek a Sü­tő csa­lád éle­té­ben.

Az Ad­ven­tet be­fe­jez­ve Ko­vász­ná­ra utaz­tak gyógy­ke­ze­lés vé­gett, de a föld­raj­zi kö­zel­ség foly­tán Be­ne­dek Zol­tán sza­na­tó­ri­um­ból jó al­ka­lom ígér­ke­zett egy kö­ze­li ki­rán­du­lás­ra, hogy a szá­raz­aj­tai vé­reng­zés­hez gyűjt­sön do­ku­men­tu­mo­kat. Tá­vol­lét­ében a bel­ügy gon­dos szcé­nát szer­kesz­tett. And­rás fia ame­ri­kai ma­gyar ba­rá­ta­i­val ta­lál­ko­zott, s ezért a se­cu­ri­ta­te ki­hall­gat­ta, és mű­in­téz­mé­nyé­ben benn­tar­tot­ta. Az­tán a meg­fé­lem­lí­tés újabb vál­to­za­ta kö­vet­ke­zett: „is­me­ret­le­nek” az Új Élet szer­kesz­tő­sé­gé­be be­ha­tol­tak, író­asz­ta­lát fel­tör­ték. Egyi­de­jű­leg, ko­nok­sá­gá­nak meg­tö­ré­sé­re, a bu­ka­res­ti párt­köz­pont­ba szó­lí­tot­ták: Enache elv­társ pon­tok­ba szed­ve so­rol­ta Sü­tő And­rás elv­tár­siat­lan ma­ga­tar­tá­sá­nak té­nye­it, de fő­kép­pen az „Idő ök­lé­ben” cí­mmel meg­je­lent köny­vé­nek je­len­té­se iz­gat­ta a párt­ide­o­ló­gust. Va­ló­já­ban Az idő mar­ká­ban cím­mel 1984 ta­va­szán je­lent meg a ta­nul­mánygyűj­te­mény, amely­nek szer­kesz­tő­ként, ma­gam is tet­tes tár­sa vol­tam.

(1982 ta­va­szán Vá­sár­he­lyen Éva ott­ho­ni­as sze­re­te­té­ben hogy­lé­tünk dol­ga­it vi­tat­tuk, s jó idő múl­tán tér­tünk rá jö­ve­te­lem iga­zi oká­ra: moz­du­lá­sá­nak foly­to­nos bé­nult­sá­ga foly­tán, meg­tisz­te­lő bi­zal­má­ból es­­székö­te­te szer­kesz­tő­jé­nek ja­va­solt. Elő­vet­tem a ter­ve­ze­tet, And­rás sé­tált, s erő­sen fi­gyel­te a fe­je­zek so­rá­ban az írá­sok sor­já­zá­sát. Ta­lán ne­gyed­órát se vi­tat­tuk a kö­tet rend­jét, jó­vá­ha­gyó­lag bó­lin­tott, de az­tán fon­tos kér­dés kö­vet­ke­zett: mi len­ne a könyv cí­me? Ez­zel kel­lett vol­na kez­de­nem, de gon­dol­tam, pu­hí­tom, s meg­győ­zöm a ta­go­lás­sal, tán nem fut til­tás­ba And­rás hök­ke­ne­te. Előbb kö­röz­tem a vá­las­­szal: „Egy kö­zös­ség sor­sá­ról szó­ló írá­sod­ban az idő mar­ká­ról be­szélsz…; a szo­rí­tó ér­zést me­ta­fo­ri­kus­sá tá­gít­va, ezek az es­­szék és jegy­ze­tek eb­ben a szo­rí­tott­ság­ban szü­let­tek, ja­vas­lom, hogy Az idő mar­ká­ban cí­met ad­juk!” And­rás tű­nőd­ve az aj­tó­ig sé­tált, for­gat­ta az öt­le­tet, tán mor­mol­ta is a ké­pet, s az­tán rá­vág­ta: „Jó cím, le­gyen ez!” A könyv ügye így be­vé­gez­te­tett. Meg­je­le­né­sét 1983 könyv­he­té­re ígér­te a ki­adó. Ám a Va­rázs­kö­re­im cí­mű, szín­ház­ról szó­ló be­szél­ge­té­sün­ket, amely a 1982-ben, a Ti­sza­táj feb­ru­á­ri szá­má­ban ugyan meg­je­lent, Il­lés End­re igaz­ga­tó még­is ag­gá­lyos­nak ítél­te, s az ál­la­mi és a párt­cen­zú­ra fó­ru­ma­in utaz­tat­ta, így egy év ké­sés­sel, 1984. már­ci­us el­ső nap­ja­i­ban ke­rül­he­tett a bol­tok­ba. A vá­ra­ko­zás szo­mo­rú idő­sze­rű­ség­gel gaz­da­gí­tot­ta a gyűj­te­ményt, utó­szó­nak is te­kint­ve, be­ik­tat­hat­tuk Il­­lyés Gyu­la ra­va­ta­lá­nál 1983. áp­ri­lis 22-én szív­szo­rí­tó szár­nya­lás­sal el­mon­dott be­szé­dét.)

Nap­ló­já­ban vál­to­za­tos je­lek ol­vas­ha­tók 1984 no­vem­be­ré­ben és de­cem­be­ré­ben, mi­sze­rint az Ad­vent ha­zai elő­adá­sá­nak sor­sa re­mény­te­len. Ha­rag Gyu­ri utol­só lob­ba­ná­sa, „Át­ejt­jük őket!”, is álom­nak ígér­ke­zett, nem­csak drá­ga ba­rá­tunk foly­to­no­san rom­ló ál­la­po­ta foly­tán, de a ro­má­ni­ai ma­gyar­ság szo­ron­ga­tá­sá­nak újabb je­le­it ész­lel­ve: a ko­lozs­vá­ri és a vá­sár­he­lyi rá­dió ma­gyar adá­sá­nak be­til­tá­sa mel­lett ren­de­let szü­le­tett ar­ról, hogy ma­gyar da­rab be­mu­ta­tó­ja csak ro­mán for­dí­tás nyo­mán en­ge­dé­lyez­he­tő. Az Ad­vent ka­rá­cso­nyi misz­té­ri­u­ma pe­dig ment­he­tet­len­nek ígér­ke­zett az or­to­dox na­ci­o­na­lis­ta cen­zú­ra előtt. Mon­dan­dó­ját per­sze ke­vés­sé kel­lett bo­goz­ni, ele­gen­dő el­iga­zí­tást je­len­tett Kop­pán­di Sán­dor­nak és a ro­mán szel­le­mi vám­tiszt kol­lé­gá­i­nak a szer­ző­je sze­mé­lye, Sü­tő And­rás.

Az Ad­vent a Har­gi­tán kéz­ira­ta a ma­gyar kül­ügyi fu­tár­pos­ta út­ján 1985 ja­nu­ár­já­ban ju­tott Ma­gyar­or­szág­ra. Fon­to­sabb írá­sa­i­val a szer­ző már jó ide­je meg­ke­rül­te a ro­mán hi­va­ta­los­sá­got. Kál­vin drá­má­ját, a Csil­lag a máglyánt az Igaz Szó le­vo­nat vál­to­za­tá­ban 1975 jú­ni­u­sá­ban üle­pem alatt egy Utunk­ba cso­ma­gol­va si­ke­re­sen át­hoz­tam, s ad­tam Sza­kolczai La­jos­nak, aki a gé­pe­lést in­téz­te a Kor­társ­nál, majd a drá­ma egy pél­dá­nyát to­váb­bí­tot­ta a Ma­dách Szín­ház­hoz. Far­kas Ta­más fo­tó­ripor­ter jó ne­gyed­szá­za­da tű­nőd­het, új szer­ze­mé­nyű kis Fi­at au­tó­ját va­jon nem a bel­ügy lop­ta s tün­tet­te el Ma­ros­vá­sár­he­lyen, mert Sü­tő And­rás-kéz­ira­tot is rej­tett? 1977 ok­tó­be­ré­ben a Ká­in és Ábel kéz­ira­tát sze­gény Kor­mos Ist­ván hi­á­ba hoz­ta vol­na hi­va­ta­los író­szö­vet­sé­gi en­ge­dél­­lyel, a bor­si át­ke­lő­nél a ro­mán ha­tár­ügyi szer­vek meg­alá­zó el­já­rá­sá­nak vég­ered­mé­nye­ként el­ko­boz­ták. A Szu­zai me­nyeg­ző után Sü­tő And­rás az Ad­vent utaz­ta­tá­sá­val se akar­ta fo­koz­ni ba­rá­ta­i­nak nyug­ta­lan ha­tár­át­ke­lés­ét, így írá­sa­i­nak ja­vát a dip­lo­má­cia gond­ja­i­ra bíz­ta. Ami­kor majd az Ad­vent be­mu­ta­tá­sa szo­rí­tó hely­zet­be ke­rült 1986 no­vem­be­ré­ben, a bu­da­pes­ti ro­mán kö­vet­ség kul­tú­rá­ért fe­le­lős bel­ügye­se, ba­rá­ti be­szél­ge­tés­re kér­te Sík Fe­renc ren­de­zőt, s már-már tá­voz­ni ké­szült, ami­kor jö­ve­te­lé­nek iga­zi oka ki­bu­kott be­lő­le: „Sík elv­társ, ho­gyan ju­tott az Ad­vent kéz­ira­tá­hoz?” Fe­ri esz­ten­dők múl­tán is ka­cag­va me­sél­te: „Ugyan, mit mond­tam vol­na; ter­mé­sze­te­sen pos­tán. Sü­tő And­rás Ma­ros­vá­sár­he­lyen fel­ad­ta cí­mem­re, s én meg­kap­tam.” Ak­ko­rát ló­dí­tott Fe­ri, hogy ne­ki le­he­tett tá­masz­kod­ni, ahogy szok­ta volt ked­ves szer­ző­je mon­da­ni. S még foly­tat­ta a hety­ke győ­ze­del­mes tör­té­ne­tét: „A ro­mán elv­társ döb­ben­ten sze­mét dül­lesz­tet­te, s né­mán me­redt rám.” Pon­to­san tud­ta, hogy a ren­de­ző úr­nak más­képp ér­ke­zett a kül­de­mény, de azt még­se mond­hat­ta, hogy kép­te­len­ség, mert ha­zá­ja, a szo­ci­a­lis­ta de­mok­rá­cia fe­no­me­ná­lis rend­sze­re meg­szeg­ve a gen­fi nem­zet­kö­zi pos­ta­egyez­ményt, kur­kás­­sza és meg­akaszt­ja pol­gá­ra­i­nak kül­de­mé­nyét. Ahogy per­sze a ma­gyar bel­ügy is cse­le­ked­te.

(Fe­ri ne­vét se tud­ta, az­tán kül­le­mi je­gyek alap­ján azo­no­sí­tot­tuk, az elv­társ: Ion Chira kul­tu­rá­lis ta­ná­csos volt. Nagy­vá­rad­ról ke­rült a ro­mán dip­lo­má­ci­á­ba, s bár ezidőtt Pavel Pla­to­na volt a bu­da­pes­ti ro­mán kö­vet­ség el­ső bel­ügye­se, de nyil­ván Chira is dol­go­zott a hír­szer­zés­nek. Ma­gya­rul tu­dott, s Ni­co­lea Ve­res nagy­kö­vet mel­lett tol­mács­ko­dott is, így bi­zo­nyá­ra ró­la is je­len­tett. Ve­lem több­ször is óhaj­tott ta­lál­koz­ni; fel­ke­re­sett a Film Szín­ház Mu­zsi­ka szer­kesz­tő­ség­ben, de gyak­ran fel­tűnt ha­zá­ját érin­tő ren­dez­vé­nye­ken is. Egy al­ka­lom­mal a Kos­suth Klub­ba kés­ve ér­ke­zett. A né­ző­tér egy üres szek­to­rá­ban Csoóri Sán­dor és Tor­nai Jó­zsef ült, nyíl­ván azért, hogy bi­zal­ma­san szót vált­has­sa­nak. Te­het­ték, mert a pó­di­u­mon ér­dek­te­le­nül szó­no­kol­tak. A ro­mán dip­lo­ma­ta be­lép­ve a te­rem­be szét­né­zett, s le­ült Csoóri Sán­do­rék mö­gé. Ezt a trük­köt már Sep­si­szent­györgy­ről is­mer­tem, a szín­há­zi ta­lál­ko­zó elő­adá­sa­in mö­göt­tünk ült a szol­gá­la­tos em­ber, de fü­lét órá­já­ban is mű­köd­tet­te, mert egy hir­te­len hát­ra­moz­du­lás­nál azt vet­tem ész­re, hogy a kar­ján levő szer­ke­ze­tét szin­te a nya­kam­nál tart­ja. Meg­le­he­tő­sen ab­szurd je­le­net­nek tűnt: Sán­do­rék egy ro­mán ügy­nök-szom­széd tár­sa­sá­gá­ban vál­to­gat­ják a nem­ze­tet. Gya­nút­lan­sá­guk­ból kéz­je­lek­kel hi­á­ba pró­bál­tam éb­reszt­get­ni őket, majd csak szü­net­ben mond­hat­tam ne­kik, ki fü­le­li őket, a má­so­dik rész előtt az­tán tá­voz­tak Chira úr rez­gés­kö­ré­ből.)

Ma­gyar­or­szá­gi nap­ja­i­ban Sü­tő And­rás nem ve­ze­tett nap­lót, így csak út­le­vél­ké­rel­mé­nek kál­vá­ri­ás té­nye­i­ről ér­te­sül­he­tünk 1984 őszé­ről, s majd az 1985. ja­nu­ár 21-ei be­jegy­zés­ből tud­juk, a bel­ügy ér­te­sí­tet­te: „ve­gye át a ré­gen várt aján­dé­kot”. Ma­gyar­or­szá­gi jö­ve­te­lé­nek hí­re min­dig so­kak örö­mét je­len­tet­te; köny­ves­bolt­ok de­di­ká­ci­ó­ra, is­ko­lák ta­lál­ko­zó­ra, ba­rá­tok ben­ső­sé­ges együtt­lét­re hív­ták, mert együtt len­ni ve­le olyan, mint a re­mény­te­len­ség­ben is Beth­len Gá­bor-i igén­­nyel ke­res­ni a vi­gasz je­le­it. Ja­nu­ár vé­gén ér­ke­zett Bu­da­pest­re, s az Ad­vent pakk­ja már itt vár­hat­ta, mert el­ső te­le­fon­be­szél­ge­té­sünk al­kal­má­val kér­dez­te, mi­ként ven­ném át mű­vé­nek egy pél­dá­nyát az­zal a ké­re­lem­mel, hogy ér­dem­ben ven­nék részt új da­rab­já­nak meg­be­szé­lé­sén. Né­hány nap múl­tán, egy feb­ru­á­ri es­tén Sík Fe­renc ren­de­ző és Tar­ján Ta­más­nak, a Nem­ze­ti Szín­ház dra­ma­turg­já­nak tár­sa­sá­gá­ban vol­ta­képp ba­rá­ti esz­me­cse­rét foly­tat­tunk. Ap­ró aka­dé­kos­ko­dás­sal s hü­le­de­zés­sel kö­rí­tet­tük a tár­sal­gást, hogy a da­rab mi­cso­da pró­ba­té­tel kü­lö­nö­sen a maj­da­ni Ré­ka ala­kí­tó­já­nak. Rém­lik, Sík Fe­ri mint­ha már Ku­bik An­na sze­mé­lyét is em­lí­tet­te vol­na. Ta­más előbb tá­vo­zott, mert még új hi­va­ta­los kö­te­le­zett­sé­ge fe­lé nyar­galt, így hár­mas­ban vál­to­gat­tuk még a vi­lá­got, majd Fe­ri­vel a da­rab örö­mé­ben gya­lo­gol­tuk vé­gig az And­rás­sy utat. Épp az Ad­vent fe­nye­ge­tő vi­lá­ga, a rom­lá­sok szo­rí­tá­sa nyo­mán győz­köd­ni kezd­tem: Ta­má­si öz­ve­gye, Ágo­ta jó­vá­hagyá­sa se je­len­te­ne gon­dot, ha szín­pad­ra ál­lí­ta­ná az Éne­kes ma­dár el­ső vál­to­za­tát! So­ha nem ját­szot­ták még a Bras­sói La­pok­ban meg­je­lent ős­da­ra­bot, amelyben ro­mán szu­ro­nyos csend­őrök fe­nye­ge­tő je­len­lé­te ko­mo­rít­ja a szé­kely né­pi já­té­kot. El­ső meg­je­le­né­se, 1933 ka­rá­cso­nya óta so­kat rom­lott az idő, ál­la­pí­tot­tuk meg Fe­ri­vel bal­lag­va, s lám Sü­tő And­rás már szár­nya­sze­gett ma­dár­ról da­lol­tat, s im­már a Har­gi­ta né­pe var­jak fe­nye­ge­tett­sé­ge he­lyett la­vi­nák ve­sze­del­mét ret­te­gi.

 

SÍK FE­RI per­sze alig­ha gon­dolt Ta­má­si­ra, a Nem­ze­ti-be­li fel­ada­ta­it ősszel el­in­téz­te, így az 1985-ös gyu­lai nyár mel­lett szer­vez­ni kezd­te az Ad­vent őszi sor­sát. Fel se me­rült ben­ne, hogy mint más ős­be­mu­ta­tók al­kal­má­val, már nyá­ron és Gyu­lán szín­pad­ra ál­lít­sa az Ad­ven­tet, s majd ős­­szel a Nem­ze­ti­ben foly­tas­sa sor­sát, mint elő­ző év­ben is tör­tént Hu­bay Mik­lós Fre­ud-da­rab­já­val és Nagy And­rás Bá­tho­ry Er­zsé­be­té­vel is. Fe­ri ren­de­zői, szín­há­zi és em­be­ri gon­dol­ko­dá­sá­ban az ün­nep ri­tu­á­lis, ma­gasz­tos ese­ményt, va­gyis szí­vek­ben is emel­ke­dett kö­zös­sé­gi együtt­lé­tet je­len­tett. Bár­men­­nyi­re is sze­ret­te in­téz­mé­nyét, nem óhaj­tott nyá­ri ős­be­mu­ta­tót, mert egy ad­ven­ti da­rab­hoz ne­ki a de­cem­ber ígért te­rem­tő ih­le­tet, s nem a gyu­lai Vár­szín­ház nyár­éj­sza­ká­ja. Ám azért Fe­ri a nyá­ri pró­bák szü­ne­té­ben és az öreg fák hű­vö­sé­ben már szí­vó­san eszel­te a de­cem­be­ri Ad­vent ese­mé­nye­it. Ilyen­kép­pen fo­gad­ta el ja­vas­la­to­mat: a da­ra­bot köz­lő Ti­sza­táj le­gyen az elő­adás mű­sor­fü­ze­te! Az el­ső szer­kesz­tő­sé­gi ülés tit­kár­ko­dá­sa rám há­rult, ami an­­nyit je­len­tett, hogy a Gyu­lán lá­nyá­nál idő­ző An­nus Jó­zsef fő­szer­kesz­tő-he­lyet­tes­sel meg­szer­vez­tem a ta­lál­ko­zót, s a Park Szál­ló te­ra­szán kör­vo­na­laz­tuk, hogy az Ad­vent szö­ve­ge mel­lett mi­lyen anya­gok­kal erő­sít­sük az elő­adást.

(1975 de­cem­be­ré­ben Ka­pos­vár­ról Bu­da­pest­re au­tóz­tunk Sü­tő And­rás­sal, aki meg­kés­ve csak ek­kor lát­hat­ta az Egy ló­csi­szár vi­rág­va­sár­nap­ja cí­mű da­rab­já­nak ős­be­mu­ta­tó­ját, amit ok­tó­ber kö­ze­pén Zsám­bé­ki Gá­bor oly ki­vá­ló­an ál­lí­tott szín­pad­ra. Si­ke­rét je­lez­te, hogy a Csiky Ger­gely Szín­ház­ban a Ló­csi­szár a leg­na­gyobb elő­adás­szá­mot, a szá­zat kö­ze­lí­tet­te. Majd az 1976-os var­sói Eu­ró­pa Szín­há­zi fesz­ti­vál­ra ké­szült ve­le a tár­su­lat, ám Aczél György nem en­ge­dé­lyez­te, mert­hogy ha­tá­ron kí­vü­li ma­gyar szer­ző da­rab­ja pro­vo­ká­ció vol­na a ma­gyar–ro­mán „test­vé­ri­ség” el­len. Így de­le­gál­ták az Ahogy tet­szi­ket, amely kí­nos bu­kást volt. Idő szű­ke foly­tán el­ső in­ter­jú­mat Sü­tő And­rás­sal, Ale­xa Kár­oly ro­vat­ve­ze­tő meg­bí­zá­sá­ból, a Ma­gyar Hír­lap ka­rá­cso­nyi szá­má­ba ter­vez­ve, uta­zás köz­ben foly­tat­tuk. And­rás ve­ze­tett, Éva mel­let­te ült, így kor­má­nyos­ként hát­ra-hát­ra né­zett, nyo­ma­té­ko­sít­va egy-egy fon­tos gon­do­la­tát, s ha jól em­lék­szem, szin­te a kor­mányt is el­en­ged­te egy vil­la­nás­ra, ami­kor a „test­vé­ri­ség” ügye ke­rült szó­ba. „Test­vé­ri­ség, igen, bar­tó­ki mó­don; de en­gem, ben­nün­ket pal­ló­nak ne hasz­nál­ja­nak se itt, se ott, a ro­má­nok hogy át­jár­ja­nak raj­tam, raj­tunk!” Ál­lás­pont­ja nem ke­rül­he­tett be az in­ter­jú­ba, már az is örö­mül szol­gált, hogy nem sze­mé­lyét tes­sé­kel­ték ki a lap­ból, hi­szen Dar­va­si Ist­ván fő­szer­kesz­tő meg­in­dí­tot­ta a fel­szá­mo­ló had­mű­ve­le­tet Ale­xa Kár­oly ro­va­ta el­len. A ko­csi­ba be­ké­rez­ke­dett a tar­tó­san hall­ga­tag A. Gers­ko­vics, aki­nek a ne­vét Pe­tő­fi ku­ta­tó­ként is­mer­tük. Hogy be­szél­ge­té­sünk­ről írt-e be­szá­mo­lót, s ho­va, azt lel­ki­is­me­re­te vi­sel­je a mú­ló idő­ben is. Bár­men­­nyi­re si­et­tünk, Szé­kes­fe­hér­vár­ra azért be­tér­tünk, mert Sü­tő And­rás tisz­te­leg­ni akart a rom­kert­ben ki­rály-őse­ink em­lé­ké­nek, és fris­sen vá­sá­rolt la­pos gé­pét kat­tog­tat­ta, hogy Vá­sár­he­lyen is őriz­hes­se a tör­té­nel­mi ké­pe­ket.

Ka­cag­tunk is az úton, And­rás el­ső be­mu­ta­tó­ja, a Hajdu Zol­tán­nal kö­zö­sen írt Me­zít­lá­bas meny­as­­szony be­mu­ta­tó­ját em­lí­tet­te; eget­ve­rően rossz da­rab volt, nem­csak osz­tály­har­cos vol­ta foly­tán, mert a pá­ros szer­ző­ség is kép­te­len­ség, s hogy hul­lám­zott a szer­ző ka­ca­gá­sa ne­gyed szá­zad múl­tán, amint Ha­rag Gyu­ri ku­lák­ként a fa­lu híd­já­nak szét­fű­ré­sze­lé­sé­ben ár­mány­ko­dott! De a ku­dar­cos idő­ből And­rás egy mo­men­tu­mot jó ér­zés­sel em­lí­tett: az iro­da­lom és a szín­ház ös­­sze­fo­gá­sa­ként a pre­mi­e­ren már árul­ták nyomtatásban a da­ra­bot, amit újabb idők­ben ma­gyar ős­be­mu­ta­tók al­kal­má­val üd­vös do­log vol­na kö­vet­ni. Év­ti­ze­de már ben­nem za­ka­tolt And­rás egy­ko­ri gon­do­la­ta, s ug­rott elő Sík Fe­ri­vel be­szél­get­ve, aki azon­mód el­fo­gad­ta: az Ad­vent mű­sor­fü­ze­te le­gyen a de­cem­be­ri Ti­sza­táj!)

Ke­zem­ben egy sár­ga le­vél­pa­pír, Sík Fe­renc ír­ta 1985. au­gusz­tus 8-án. El­ső mon­da­ta már az Ad­vent ügyét érin­ti: „Mel­lé­ke­lem »András intelmeit«. Kér­lek, na­gyon vi­gyázz rá. Szá­mom­ra igen nagy ér­ték. Sze­ret­ném vis­­sza­kap­ni.” Igen nagy ér­ték ne­kem Sík Fe­ri le­ve­le is, mert ba­rát­sá­gunk jó más­fél év­ti­zed­ében több le­ve­let ta­lán nem is írt. Az Ad­vent ügye na­gyon pezs­gett ben­ne, je­lez­te ezt to­váb­bi há­rom lap­ja is, amit au­gusz­tus fo­lya­mán Olasz­or­szág­ból kül­dött. Sza­va sincs ugyan az Ad­vent őszi sor­sá­ról, de me­len­ge­tő s üd­vöz­lő so­rai su­gall­ják: erős szö­vet­ség­ben le­szünk az el­kö­vet­ke­zen­dő hó­na­pok­ban. Sü­tő And­rás be­cses le­ve­le pe­dig in­tel­me­ket tar­tal­ma­zott, mely­nek cí­mé­ben en­­nyi áll: „Föl­jegy­zés Sík Fe­ri­nek.” Sü­tő And­rás a da­rab ze­nei és ko­re­og­rá­fi­ai kér­dé­se­it érin­tő el­kép­ze­lé­se­it öt pont­ban fej­tet­te ki a ren­de­ző­nek. Ár­nya­la­tos és ha­tás­erő­sí­tő ja­vas­la­to­kat ol­vas­ha­tott a cím­zett; az 1. pont­ban pél­dá­ul: „Szó­ló és kó­rus konf­lik­tu­sos drá­mai funk­ci­ó­ja le­het a kö­vet­ke­ző meg­ol­dás: va­la­hány­szor a halk és egyé­ni (egye­dü­li) meg­szó­la­lás kó­rus­ba, for­té­ba, te­hát kol­lek­tív, kö­zös­sé­gi hang­erő­be vált, a nagy Rom­lás azon­nal el­hall­gat­tat­ja. Om­lás­sal!” A má­so­dik pont­ban ja­va­sol­ta: a Jég­ma­dár-dal Or­bán György „önál­ló mű­ve le­het­ne”. Ze­te­la­ki Gá­bor fel­tá­ma­dá­sá­nak rí­tu­sát há­rom fo­ko­zat­ban je­löl­te meg: „csön­des, meg­il­le­tő­dött, há­la­adó moz­du­la­tok”, az­tán „vad for­gás ön­kí­vü­le­tig”, s vé­gül: „a tán­co­sok már alig von­szol­ják ma­gu­kat”. Le­ve­lé­nek 4. pont­já­ban Sü­tő And­rás fel­hív­ta a ren­de­ző fi­gyel­mét, hogy a „Ha én tud­tam vol­na, hogy te vagy Mária…” kez­de­tű ka­rá­cso­nyi dalt Fa­ra­gó Jó­zsef Pusz­ta­ka­ma­rá­si bet­le­he­mes cí­mű ta­nul­má­nyá­ban ta­lál­ha­tó, „ha ros­­szul em­lé­kez­nék rá, le­kot­táz­ta­tom Or­bán Gyu­ri­nak”. Így is tör­tént, ze­nei kér­dé­sek­ben sok­irá­nyú­an se­gí­tet­te őt ze­ne­szer­ző ba­rát­ja, Csiky Bol­di­zsár. Az író ötö­dik pont­ba fog­lalt ta­ná­csa pe­dig: „Ér­de­mes azon gon­dol­kod­ni, hogy a fi­ná­lé­ban fel­vo­nu­ló lám­pás szé­ke­lyek a Mi­kor Csík­ból el­in­dul­tam cí­mű dalt éne­kel­jék. For­té­nál a Nagy Rom­lás Bódi há­zát is el­söp­ri.” A szín­da­rab meg­ele­ve­ní­té­sé­nek dön­tő kér­dé­se­it érin­ti Sü­tő And­rás le­ve­le, va­gyis azt, hogy mi­ként le­het az elő­adás ha­tá­sát fo­koz­ni, hogy a har­gi­tai jaj­ki­ál­tás né­ző­te­ret és szín­há­zat be­töl­tő kö­zös­sé­gi erő­vel vissz­han­goz­zon. Sík Fe­renc ren­de­ző­pél­dá­nyát át­la­poz­va fel­tű­nik: alig-alig ta­lál­ha­tó jel­zés, inst­ruk­ció a szí­né­szek­re uta­ló­an, de a fény és hang­ha­tá­sok, va­la­mint az új­ra és új­ra fel­tű­nő bet­le­he­me­sek ké­pe­it és moz­gá­sát az egy-két sza­vas uta­lá­sok is meg­erő­sí­tik.

Az­tán el­kez­dő­dött az évad, a pró­ba­táb­lán meg­je­lent az Ad­vent sze­rep­osz­tá­sa, amely Ku­bik An­na, Fun­tek Fri­gyes, Sin­ko­vits Im­re, Agárdy Gá­bor sze­re­pe alatt Má­ria ala­kí­tó­ját még nem ne­ve­sí­tet­te (ké­sőbb Götz An­na lett ta­lán két­száz­öt­ven elő­adás le­ány­ká­ja), dísz­let­ter­ve­ző­ként pe­dig a szín­lap még Kézdy Ló­rán­tot je­löl­te, vé­gül Ba­kó Jó­zsef ké­szí­tet­te a he­gyi há­zi­kó és a szín­pad ké­pét. A tán­cok be­ta­ní­tó­ja­ként az el­ső mun­ka­la­pon még György­fal­vai Ka­ta­lin ne­ve sze­re­pelt, de a ren­de­ző fel­is­mer­te: a kö­zös­sé­gi drá­ma ré­te­ge­it né­pi já­ték­kal, bet­le­he­me­zés­sel is szük­sé­ges mé­lyí­te­ni és erő­sí­te­ni, amely­re Pe­so­vár Er­nő ké­szí­tet­te fel a tár­su­la­tot. Azt is ol­vas­hat­tuk a hir­de­tő táb­lán: „Pró­ba­kez­dés he­lye és idő­pont­ja: Nem­ze­ti Szín­ház nagy­szín­pad, no­vem­ber 10.” To­váb­bá: „Nyil­vá­nos fő­pró­ba: de­cem­ber 12-én dél­előtt, Be­mu­ta­tó Nem­ze­ti Szín­ház 1985. de­cem­ber 13.”

„Mi van Nem­ze­tiék­kel”? – kér­dez­te An­nus Jó­zsef a Ti­sza­táj szer­kesz­tő­je szep­tem­ber 19-ei le­ve­lé­ben, s már az Ad­ven­tet érin­tő kéz­irat­ok le­adá­si idő­pont­ját is je­lez­ve, ok­tó­ber 10–15 kö­zött vár­ja az írá­so­kat!

 

OK­TÓ­BER 14.: szü­le­tés­na­pom iga­zi ün­ne­pe, hogy a Nem­ze­ti Szín­ház há­zi szín­pa­dán a dél­előt­ti ol­va­só­pró­bá­val az Ad­vent út­já­ra in­dult. A szín­há­zi terv mó­do­su­lá­sa je­lez­te: Sík Fe­renc át­érez­te a fel­adat sú­lyát, s az elő­ze­tes el­gon­do­lás­nál és a szín­ház­ban szo­kott gya­kor­lat­nál csak­nem egy hón­nap­pal több mun­ká­ra ha­tá­roz­ta el ma­gát. Nyüzs­gés és iz­ga­tott vá­ra­ko­zás hul­lám­zott a ko­pott asz­ta­lok kö­rül, a té­vé for­ga­tó­cso­port­ja is meg­je­lent; az elő­adás sor­sát kö­vet­ve, ri­port­film­jét in­dí­tot­ta Vi­rág Ka­ta­lin szer­kesz­tő ve­ze­té­sé­vel. De Agárdy Gá­bor hi­ány­zott! Idő­köz­ben va­la­mi dol­gom akadt a tit­kár­sá­gon, és si­et­ve in­dul­tam a lép­cső­sor­ok­kal cif­rá­zott ösz­­sze­kö­tő fo­lyo­són, ami­kor a ma­gas­ból lá­tom, hogy alant­ról ket­te­sé­vel szed­ve a fo­ko­kat, Ga­bi bá­csi vág­tat fel­fe­lé! Hat­van­ne­gye­dik évé­ben, alig túl az in­fark­tu­son, ele­gán­san, dísz­zseb­ken­dő­vel, akár­ha ki­vé­te­les je­le­né­se vol­na! Fél­re­ér­tés kés­lel­tet­te, őt, aki­hez az ügye­lő iga­zít­hat­ja az elő­adás rend­jét! Ga­bi bá­csi szin­te su­hant mel­let­tem, s ün­ne­pi vol­tá­ban az ő if­jon­ti si­e­tős­sé­ge döb­ben­tett rá iga­zán: a Nem­ze­ti­ben ese­mény ké­szü­lő­dik! Ese­mény, amely a szo­kott hét­köz­nap­ok, be­mu­ta­tók so­rá­ban ma­ga­sabb üze­ne­tet ígért szí­nész­nek, ren­de­ző­nek, min­den köz­re­mű­kö­dő­nek és szín­ház­nak s majd a kö­zön­ség­nek is.

Ezen az ok­tó­ber 14-ei na­pon An­nus Jó­zsef tu­dat­ta le­ve­lé­ben: az Ad­vent-ös­­sze­ál­lí­tás egy ré­szét és Ba­kó Jó­zsef dísz­let­ter­ve­i­nek kép­anya­gát meg­kap­ta. Sík Fe­renc val­lo­má­sa, ame­lyet ne­kem mon­dott toll­ba, gyöt­rő­dő ke­re­sés­ben a da­rab és az elő­adás stí­lu­sá­nak ideg­rend­szer­ét és a hoz­zá iga­zo­dó já­ték­ele­me­ket igye­ke­zett meg­fo­gal­maz­ni, ter­je­del­mes­re si­ke­re­dett, ezért fi­gyel­mez­tet a szer­kesz­tő: „Im­re rö­vid le­gyen, mert nem fo­gunk el­fér­ni.” Sík Fe­renc ze­nei gon­do­lat­ra utalt az Ad­vent stí­lu­sán gon­dol­kod­va: ka­ma­ra­da­rab, de ora­to­ri­kus hang­zá­sa van. Bar­tók és Ko­dály stí­lus­te­rem­tő pél­dá­ját is em­lí­tet­te, és mes­te­ré­re, Ná­das­dy Kál­mán­ra hi­vat­ko­zott: „Az iga­zi ere­de­ti­ség az, hogy sa­ját prob­lé­má­ját ho­gyan tud­ja azo­nos­sá ten­ni egy kö­zös­ség­nek a gond­já­val. Egy fa­lu gond­ját ho­gyan mu­tat­ja meg a nem­zet sor­sá­ban?”

(Sin­ko­vits Im­re mo­no­lóg­já­val még a fo­lyó­irat adó­sa vol­tam. Im­re az­tán egy pró­ba után mun­ka­he­lyem­re, a Film Szín­ház Mu­zsi­ka szer­kesz­tő­sé­gé­be fel­bal­la­gott; le­ült mel­lém egy kis fo­tel­be, mint­ha Ven­cel bá­csi zsá­mo­lyán ku­co­rod­na, s küsz­köd­ve be­szélt éle­té­ről, csa­lá­di gond­ja­i­ról, a hét­köz­nap­ok­ról, jó ide­ig nem is em­lí­tet­te sze­re­pét. Az­tán író­ba­rát­ja hogy­lét­ét és a ki­sebb­sé­gi ma­gyar­ság Du­na-me­den­cei pusz­tí­tá­sá­nak leg­fris­sebb té­nye­it la­tol­gat­tuk. Csa­lá­di el­fo­gult­ság­gal is be­szélt, hi­szen hú­ga sze­ret­te­i­vel a Csal­ló­köz­ben élt. Ke­rül­te, hogy Ven­cel bá­csi har­gi­tai ma­gá­nyá­ról tű­nőd­jön. Ös­­sze­gez­te in­kább Sü­tő And­rás­sal ki­ala­kult ba­rát­sá­gát, s ke­se­rű­en em­lí­tet­te, hogy szín­há­zá­ban dú­ló tar­tós há­bo­rú egyik sú­lyos vesz­te­sé­ge volt, hogy a Szu­zai me­nyeg­zőt telt ház­zal vet­ték le mű­sor­ról. De hi­szen már ed­dig is szám­ki­ve­tett­sé­gün­ket pa­na­szol­ta. Hogy buj­do­sás­ra kény­sze­rü­lünk nem­ze­ti mé­re­tek­ben. Fá­radt, öre­ge­dő vol­tát va­la­mi hörg­hu­ru­tos krá­ko­gás­sal is je­lez­te. Hall­gat­va őt, ki- és alá­te­kin­tet­tem a kör­úti táj­ra: az őszi nap ara­nyoz­ta a len­ti éle­tet, de Im­re már a har­gi­tai tél­ben idő­zött; ezért is lép­ke­dett a pes­ti asz­fal­ton öreg Bódi fáj­dal­má­val.)

Szín­ház­ban íród­hat pró­ba­táb­la, he­ti terv, je­lent­het az ügye­lő s a be­osz­tott ren­de­ző, az iga­zi tör­té­né­se­ket írás alig-alig rög­zí­ti. Nincs az a hi­va­ta­los irat, amely nyo­mán fel­idéz­het­nénk, hogy a rög­zí­tett mun­ka­rend mel­lett az Ad­vent kis csa­pa­ta még hány to­váb­bi pró­bát vál­lalt. Ami­kor csak ide­jük en­ged­te, és üres volt a pró­ba­szín­pad, dol­goz­tak. No­vem­ber 7-én, pi­ros be­tűs lé­vén, a hivatalos munka ugyan ti­los volt, de Sík Fe­ri ve­ze­té­sé­vel próbáltak. Alig­ha­nem egy ilyen jel­zet­len, ké­ső es­ti pró­bá­ra top­pan­tam be no­vem­ber kö­ze­pén, s em­lék­szem, mi­cso­da fe­szült­ség élt Fun­tek Fri­gyes­ben és Ku­bik An­ná­ban, ami­kor az el­ső fel­vo­nás pá­ros je­le­ne­tét bon­tot­ták ki Sík Fe­renc­cel. Gá­bor és Ré­ka bú­jócs­káz­nak az idő­ben és a já­ték­ban, s a le­ány már édes­any­ját, Bor­bá­la né­nit is ala­kít­ja, ám ki-ki lép­ve a sze­rep­ből, Ré­ka­ként iga­zít­ja Gá­bort a lány­ké­rés me­ne­té­ben. Sík Fe­ri meg-meg­ál­lí­tot­ta a pró­bát, iga­zí­tot­ta a já­ték hul­lám­zá­sát, s kér­te a fi­a­ta­lo­kat, hogy is­mé­tel­jék a je­le­ne­tet. Szü­ne­tet is ren­delt, hogy Fri­gyes kér­dé­se­i­re ala­po­sab­ban vá­la­szol­jon; be­szél­get­tünk, alig­ha­nem ma­gam is bölcs­köd­tem va­la­mit. Az­tán új­ra­kezd­ték, de Fri­gyes vál­to­zat­la­nul fe­szült vib­rá­lás­ban, tisz­tá­zat­lan­nak érez­te a je­le­ne­tet. Fe­ri se­gí­te­ni pró­bált, de Gá­bor ala­kí­tó­ja ex­ta­ti­ku­san ki­tört: „Én ezt be­fe­jez­tem! Csi­nál­já­tok ti, ha olyan jól tud­já­tok!” Der­medt pil­la­nat ütött kö­zénk; már-már a sza­kí­tás, a sze­rep­vál­tás lob­ba­ná­sa ígér­ke­zett. Ri­ad­tan la­tol­gat­tam a csend­ben: Fe­ri ugyan ki­nek ad­ja majd Gá­bor sze­re­pét? Fe­ri böl­csen hall­ga­tott, vár­ta, hogy hűl­jön szí­né­sze, mert jól tud­ta: az al­ko­tás gyöt­rel­mé­ben de­hogy sza­bad ko­mo­lyan ven­ni a szí­nészt! Fe­ri fel­állt a szék­ről, oda­ment Fri­ci­hez, át­ölel­te, és báj­jal, tü­re­lem­mel új­ra­kezd­te: „Fri­ci­kém, fi­gyelj ide!…”; s a sza­va­kat a moz­du­la­tok­hoz il­leszt­ve, for­gá­so­kat mu­tat­va ma­gya­ráz­ta, hogy a ké­rő-já­ték­ban Gá­bor­ként ho­gyan hul­lá­moz­zon gyer­me­ki vol­ta és ön­tu­da­tos le­gény­sé­gé­nek idő­vas­út­ján. Fri­gyes las­san csen­de­se­dett in­du­la­tá­ban, kezd­te fi­gyel­ni és kö­vet­ni ren­de­ző­jé­nek ér­ve­it. Ku­bik An­nát tar­tó­san kö­vet­tem az es­ti gyöt­rő­dés­ben: mi­cso­da tü­re­lem­mel, erő­vel győz­te kol­lé­gá­já­nak zak­la­tott­sá­gát, mi­köz­ben a ma­ga sze­rep­já­té­ká­ban le­fe­lé ha­ladt a po­kol kö­re­i­be. An­na-Ré­ka szár­nya­it pró­bál­gat­ta, s egy­re emel­ke­dett.

 

GYA­NÚT­LA­NUL DOL­GO­ZOTT A TÁR­SU­LAT, s ma­gam an­nak örül­tem, hogy meg­ér­ke­zett a Ti­sza­táj Ad­vent-ös­­sze­ál­lí­tá­sá­nak kor­rek­tú­rá­ja. Sü­tő And­rás gond­ja­im­ra bíz­ta já­té­kát, ame­lyet ala­po­san új­ra­ol­vas­tam, ja­ví­tot­tam, de né­hány éke­zet, fél­re­ért­he­tő szó vé­gett az ere­de­ti kéz­irat szük­sé­ges­nek mu­tat­ko­zott. Ko­ráb­ban a Film Szín­ház Mu­zsi­ká­ban és má­sutt gond­ja­im­ra bí­zott, meg­je­lent írá­sa­i­ban ma­radt hi­bá­kért épp ele­get kor­holt. Oly­kor a te­le­fon szik­rá­zott, más­kor le­vél­ben, pon­tok­ba szed­ve sis­ter­gett, mint­ha nyom­dász és fő­szer­kesz­tő, lek­tor és lap­igaz­ga­tó vol­nék egy­sze­mély­ben. Ok­kal min­den­eset­ben, mert írói gon­dos­sá­ga fö­lött Sü­tő And­rás egy éke­zet mu­lasz­tá­sát, el­ve­szej­té­sét is sors­kér­dés­nek te­kin­tett.

(Kü­lö­nös lát­vány nyílt meg előt­tem, ami­kor 1984. már­ci­us 8-án a Ko­csárd­ról Ma­ros­vá­sár­hely­re ér­ke­ző ko­ra reg­ge­li pro­li-vi­ci­ná­lis aj­ta­ját meg­nyi­tot­tam: And­rás kucs­má­já­val in­te­ge­tett fe­lém, de én a ma­gas­ból a mö­göt­te sil­ba­ko­ló két fi­gu­rát néz­tem der­med­ten. Sem­mi két­ség, ők is rám vár­tak, hogy meg­bi­zo­nyod­has­sa­nak: And­rás­nak te­le­fon­ban ígért uta­mat me­net­rend­sze­rű­en be­vál­tot­tam. De a bo­ros­tás, bőr­ka­bá­tos, cuj­ka-szít­ta, Ca­ra­gia­le-já­ték­ba il­lő ala­kok pa­nop­ti­ku­má­ra And­rás csak le­gyin­tett, ha­mar­já­ban a lé­nye­get kér­dez­te, volt-e baj a ha­tá­ron. Ak­kor nép­szo­kás­ban élt, hogy is­ten­ho­zot­tat a ha­tár­át­ke­lés mi­ként­je je­len­tet­te. Kér­dé­se uta­zá­som cél­ját érin­tet­te: si­ke­rült-e át­csem­pész­nem fris­sen meg­je­lent köny­vét, Az idő mar­ká­bant. Meg­hoz­tam! – mond­tam di­a­dal­ma­san, mint­ha az éj­sza­ka Bi­har­püs­pö­ki­ben Bocs­kai fe­je­de­lem ve­zé­re­ként nyer­tem vol­na csa­tát a ro­mán bel­ügyi vá­mo­sok had­né­pe el­len. Har­ci si­ker volt ez, ha meg­gon­do­lom, hi­szen az is meg­tör­tént, hogy a bu­ka­res­ti Kri­te­rion­nál ki­adott drá­más kö­te­tét vit­tem de­di­kál­tat­ni Vá­sár­hely­re, s a ro­mán vá­mos az or­szá­gá­ban meg­je­lent ki­ad­ványt is el­ko­boz­ta. Jegy­zé­ket per­sze so­sem ad­tak. Száz­szor is ta­pasz­tal­hat­tam: Sü­tő And­rás ne­ve bár­mi­lyen ös­­sze­füg­gés­ben taj­té­kos zak­la­tott­sá­got je­len­tett a ha­tár­őri­ze­ti­ek kö­ré­ben. A könyv örö­mé­ben időz­tünk né­hány órát, de alig­hogy ha­za­ér­kez­tem: ba­rá­ti fu­tár hoz­ta Sü­tő And­rás hi­ba­jegy­zé­két, amit ő csak rész­le­ges­nek te­kin­tett. Má­ig őr­zöm a gé­pelt cé­du­lát, ame­lyen ti­zen­négy pon­tat­lan­sá­got je­lölt meg. Mű­vé­nek bu­ka­res­ti vissz­hang­ját pe­dig már de­di­ká­ci­ó­já­ban meg­jö­ven­döl­te: „…nem könyv az, ami­re nem ki­ált a cen­zor »fue­got!«-t”.)

Em­lí­tet­tem, né­hány be­tű és ár­nya­la­tos ki­fe­je­zés he­lyes sze­dé­sé­ben bi­zony­ta­lan vol­tam az Ad­vent sze­dé­sét bön­gész­ve, ezért sze­ret­tem vol­na ös­­sze­vet­ni az ere­de­ti kéz­irat­tal. Ami­kor a Nem­ze­ti Szín­ház fő­tit­ká­rát kér­tem, al­kal­mi be­te­kin­tés­re köl­csö­nöz­ze a kéz­ira­tot, za­var­tan vá­la­szolt: nem tud se­gí­te­ni. Ami­kor meg­kér­dez­tem: „Ta­lán Aczél György­nek aján­dé­koz­ták?”, si­et­ve hát­rált, és el­tűnt a tit­kár­ság aj­ta­ja mö­gött. Iro­dal­mi kö­rök­ben rég­ről le­gen­dá­sít­va hal­lot­tam, hogy Aczél kéz­irat- és kép­ado­má­nyok­kal is ala­kít­ja sze­mé­lyek­re le­bon­tott ide­o­ló­gi­á­ját és vi­lág­né­zet­ét.

(Egy kis stí­lű és kí­nos je­le­net em­lé­ke nyo­mán már bát­ran gya­na­kod­hat­tam Sü­tő And­rás kéz­ira­tá­nak sor­sá­ról. 1976 de­cem­be­ré­ben A. Waj­dát bú­csúz­tat­va, si­e­tő­sen egy úr az­zal a ké­rés­sel ér­ke­zett a fe­ri­he­gyi VIP vá­ró­ba, hogy ven­dé­günk ír­jon né­hány sort Aczél György­nek, mert gyűj­ti a kéz­ira­to­kat. A vi­lág­szer­te is­mert len­gyel ren­de­ző cso­dál­koz­va fel­von­ta szem­öl­dö­két, mert a fo­gad­ta­tás mi­ként­jé­nek po­li­ti­kai hu­za­tá­ról ér­te­sült: Rényi Pé­ter a Nép­sza­bad­ság­ban le­an­ti­sze­mi­táz­ta Az ígé­ret föld­je cí­mű al­ko­tá­sát, mely­nek be­mu­ta­tó­já­ra Wajda Bu­da­pest­re ér­ke­zett. Az „an­ti­sze­mi­tá”-nak rá­gal­ma­zott ren­de­ző bi­zo­nyá­ra is­mer­te a pes­ti párt­vir­csaf­tot, de ele­gán­san ki­csa­var­ta tol­lát, és kö­szö­nő for­du­la­tot rótt az elé­je he­lye­zett lap­ra. Aczél fu­tá­ra ez­zel el­tűnt.)

Sík Fe­ri sem tu­dott az Ad­vent kéz­ira­tá­ról, ő ilyes­mi­vel nem tö­rő­dött, az ere­de­ti­ről gé­pelt, a szín­ház könyv­tá­rá­ban 8/1639-es szá­mon be­jegy­zett pél­dány­ból dol­go­zott. Nem tud­juk a kéz­irat sor­sát, de fel­té­te­le­zés­sel él­he­tünk. A pró­bák ugyan el­kez­dőd­tek, de a ro­mán jog­vé­dő iro­da en­ge­dé­lye ké­sett, s el­kép­zel­he­tő, hogy a szín­ház ve­ze­té­se Sü­tő And­rás kéz­ira­tá­val pró­bál­ta erő­sí­te­ni Aczél György se­gít­sé­gét, no­ha a szel­le­mi és mű­vé­sze­ti élet min­de­ne­sét 1985 már­ci­u­sá­ban Ká­dár Já­nos le­vál­tot­ta a Köz­pon­ti Bi­zott­ság­ban vi­selt tit­ká­ri poszt­já­ról. Gor­ba­csov ta­va­szi ér­ke­zé­sé­vel Ká­dár te­hát gyor­san vál­tott: Aczél he­lyé­re Be­recz Já­nos ke­rült, aki a Nép­sza­bad­ság fő­szer­kesz­tői meg­bí­za­tá­sá­ból ke­rült vis­­sza a párt­köz­pont­ba, ahol ko­ráb­ban a kül­ügye­ket fel­ügyel­te. Aczél ud­var­tar­tá­sa azért ma­radt: Agár­di Pé­tert ugyan a rá­dió al­el­nö­ki poszt­já­ra he­lyez­ték, de Knopp And­rás és elv­tár­sai to­vább üze­mel­tek. Ma­lo­nyay De­zső igaz­ga­tó rég­ről szo­ros kap­cso­la­tot tar­tott Aczél­lal, te­hát az is fel­té­te­lez­he­tő, hogy egy­sze­rű­en Aczélnak aján­dé­koz­ta Sü­tő And­rás kéz­ira­tát.

 

FE­SZÜLT HE­TEK ígér­kez­tek a szín­ház üzem­me­ne­té­ben, hi­szen no­vem­ber 10-e kö­rül vég­le­ge­sült a de­cem­be­ri prog­ram, mi­sze­rint 20-án es­te lesz az Ad­vent pre­mi­er­je. Ám a ro­má­nok vég­le­ges jó­vá­ha­gyá­sa nem ér­ke­zett meg. Va­la­mi elő­ze­tes, ígé­retfor­mát ugyan küld­tek ok­tó­ber­ben, de azt igen­csak az­zal a meg­gon­do­lás­sal, hogy pu­hít­sák a köz­han­gu­la­tot. Ugyan­is Bu­da­pes­ten, épp az Ad­vent pró­ba­idő­sza­ká­ban, az Eu­ró­pai Kul­tu­rá­lis Fó­ru­mot ren­dez­ték meg, s pár­hu­za­mo­san a hi­va­ta­los ese­mé­nyek­kel, ha­tal­mas nem­zet­kö­zi saj­tó­ér­dek­lő­dés kí­sér­te az al­ter­na­tív ös­­sze­jö­ve­te­le­ket. Köz­pon­ti té­ma­ként a ro­mán s ál­ta­lá­ban a ki­sebb­ség­be kény­sze­rí­tett ma­gyar­ság sor­sa fo­lya­ma­to­san szó­ba ke­rült. Vi­lág­szer­te is­mert tén­­nyé vált, hogy a hi­va­ta­los ér­te­kez­le­ten a dik­tá­tor uta­sí­tá­sát Hajdu Győ­ző hang­za­tos sze­rep­lés­sel kép­vi­sel­te, s haj­na­lig tar­tó vi­ta nyo­mán a ro­mán de­le­gá­ció meg­hi­ú­sí­tot­ta a zá­ró­nyi­lat­ko­zat köz­zé­té­tel­ét.

Hi­va­ta­los és ha­tá­ro­zott ké­re­lem ér­kez­he­tett Bu­ka­rest­be az Ad­vent en­ge­dé­lye­zé­se dol­gá­ban, mert Sü­tő And­rás no­vem­ber 23-ai nap­ló­jegy­zet­ében azt ol­vas­hat­juk, hogy a ro­mán jog­vé­dő em­be­re köz­li: a da­rab be­mu­ta­tó­ját nem en­ge­dé­lye­zik. „In­dok? A drá­mát az or­szág­ban a) nem cen­zú­ráz­ták, b) nem mu­tat­ták be, c) nem kö­zöl­ték fo­lyó­irat­ban”. Az Igaz Szó ugyan egy je­le­net­nyit kö­zölt a da­rab­ból Jég­ma­dár cím­mel, de ez nem fo­gad­ha­tó el a da­rab ma­gyar­or­szá­gi be­mu­ta­tó­já­hoz. Ar­ról is ér­te­sül­he­tünk a szer­ző nap­ló­já­ból, hogy le­ve­let írt az író­szö­vet­ség el­nö­ké­nek, majd fel­ső párt és mi­nisz­té­ri­u­mi fó­ru­mo­kon tár­gyal­tak az író bű­né­ről és a da­rab elő­adá­sá­nak ve­szé­lyes vol­tá­ról. Sü­tő And­rás az ide­o­ló­gi­ai és hi­va­tal­no­ki ab­roncs szo­rí­tá­sá­ban is ki­tar­tott da­rab­já­nak be­mu­ta­tó­ja mel­lett; a rémidő csak újabb té­nyek­kel erő­sí­tet­te ih­le­tét, haj­na­lon­ként az Álom­kom­man­dót írta…

De­cem­ber 4-én pe­dig a bu­ka­res­ti jog­vé­dő má­so­dik táv­ira­tát küld­te Bu­da­pest­re: a be­mu­ta­tót nem en­ge­dé­lye­zik!

Vél­het­jük, de­cem­ber 4-én, szer­dán a sür­göny meg­ér­ke­zett Bu­da­pest­re, s tán áram ütött a pes­ti ap­pa­rá­tus­ba. A nagy­vi­lág előtt im­már el­ta­gad­ha­tat­lan bot­rány ígér­ke­zett. Mert­hogy a ha­zai saj­tó a ro­má­nok fó­rumbo­rí­tó sze­rep­lé­sé­ről is hall­ga­tott, de hát a párt ál­tal irá­nyí­tott la­pok sem­mi­fé­le hírt nem kö­zöl­het­tek a ki­sebb­ség­ben élő ma­gyar­ság hely­ze­té­nek rom­lá­sá­ról. De még ar­ról sem, hogy az au­tón vagy vo­na­ton uta­zó ma­gyar ál­lam­pol­gár­ok mi­cso­da vá­ra­ko­zá­sok és meg­alá­zó, kor­rupt, tör­vény­te­len vám­vizs­gá­lat­ok nyo­mán jut­hat­nak be az or­szág­ba, vagy for­dít­tat­nak vis­­sza. Az Ad­vent ment­he­tet­len hely­ze­tet ígért, hi­szen a szín­ház ha­vi mű­so­ra el­ké­szült, s de­cem­ber ele­jén a Kör­úton már pla­ká­tok hir­det­ték: de­cem­ber 20-án a Nem­ze­ti Szín­ház be­mu­tat­ja Sü­tő And­rás Ad­vent a Har­gi­tán cí­mű da­rab­ját.

(Foly­tat­juk)

 

 

 

 

 

BARNA ERIKA VIKTÓRIA

 

A hétszer született költő

József Attila grafológus szemmel

 

„hét emberként szállj a sírba”

(A hetedik)

 

 

2005: Jó­zsef At­ti­la éve. A köl­tő szü­le­té­sé­nek szá­za­dik év­for­du­ló­ján kul­tu­rá­lis éle­tünk egé­szét át­ha­tó ün­nep­lés­so­ro­zat kez­dő­dött. Lép­ten-nyo­mon em­lék­mű­so­rok, éle­té­ről, köl­té­sze­té­ről szó­ló köny­vek, cik­kek ára­da­ta, vi­ták, s mi több: a leg­hét­köz­na­pibb éle­tün­ket él­ve is – a met­ró­ko­csik fa­la­in vagy az in­ter­ne­ten ba­ran­gol­va – gyö­nyö­rű ver­seit ol­vas­hat­juk.

Mi a rej­té­lye a ha­lá­la pil­la­na­tá­ban meg­szü­le­tett mí­tosz­nak, amely év­ti­ze­dek alatt nem­hogy ki­huny­na, de egy­re tisz­táb­ban fény­lik? Mi­ért sze­ret­nénk őt egy­re töb­ben szó­ra bír­ni, mi­ért érez­zük úgy, hogy sok­di­men­zi­ós vi­lá­ga még szám­ta­lan ed­dig fel­tá­rat­lan üze­ne­tet rejt mind­an­­nyi­unk szá­má­ra? Mi­ért ér­zünk ma is fe­le­lős­sé­get az éle­té­ért és tra­gi­ku­san be­kö­vet­ke­zett ha­lá­lá­ért? Az utó­kor tisz­te­le­te, ér­dek­lő­dé­se, bűn­tu­da­ta sok­szá­lú je­len­ség, de a ti­tok fel­te­he­tő­en ab­ban is rej­lik, hogy a köl­tő mind­má­ig fo­lya­ma­tos pár­be­széd­ben áll ve­lünk. Köl­té­sze­té­nek ele­men­tá­ris ere­je van, s mond­hat­juk, hogy a ha­lá­lá­ban sok­kal élőbb, mint fi­zi­kai je­len­lé­te­kor.

Bár a lí­ra ben­ső­sé­ges, sze­mé­lyes mű­faj, még­is ke­vés köl­tő ju­tott az ön­vál­la­lás­nak és ön­fel­tá­rul­ko­zás­nak ar­ra a szint­jé­re, amely­re Jó­zsef At­ti­la. Ál­arc nél­kül élt, a véd­te­len­sé­get vál­lal­va a leg­se­bez­he­tőbb pont­ja­it is fel­tár­ta ön­ma­ga és a má­sik em­ber előtt. „Ma­ga­dat min­dig ki­ta­kar­tad / Se­be­det min­dig el­va­kar­tad” (Ka­ró­val jöttél…) – ol­vas­hat­juk bel­ső vád­be­széd­ét. Önoda­adá­sa ál­do­zataján­dék: mind­any­­nyiunk szá­má­ra be­pil­lan­tást en­ged leg­ben­sőbb éle­te leg­tit­ko­sabb re­dő­i­be, s meg­élt él­mé­nye­in, gyöt­rel­me­in, örö­me­in és fel­is­me­ré­se­in át az egye­di lé­ten és fi­zi­kai sí­kon túl­mu­ta­tó, a vi­lág­egye­te­met mű­köd­te­tő szel­le­mi tör­vé­nye­ket vil­lant­ja fel. Mi­nél mé­lyeb­ben né­zünk az éle­té­be, an­nál job­ban meg­ért­het­jük ön­ma­gun­kat, és an­nál tisz­táb­ban hall­hat­juk koz­mi­kus lé­tünk sok­szó­la­mú dal­la­mát.

No­ha a leg­tel­je­sebb nyílt­ság­gal és bá­tor­ság­gal val­lott ön­ma­gá­ról, még­is a ver­sei, le­ve­lei, sze­mé­lyes val­lo­má­sai és a csa­lád­tag­ok, ba­rá­tok, kor­tár­sak, em­lé­ke­zé­sei alap­ján a ben­nünk élő Jó­zsef At­ti­la-kép sok el­lent­mon­dást is rejt, ame­lyek mind a mai na­pig vi­tát szül­nek, és sok te­kin­tet­ben fel­ol­dat­la­nok ma­rad­tak. A sze­mé­lyi­sé­gé­ről köz­vet­le­neb­bül a Koz­mutza Fló­rá­val fel­vett fél­kész Rorschach-teszt­ből, va­la­mint a pszi­cho­ló­gu­sai (Bak Ró­bert, Gyöm­rői Edit, Ra­pa­port Sa­mu) ál­tal köz­re­a­dott di­ag­nó­zi­sok­ból, nyi­lat­ko­za­tok­ból tá­jé­ko­zód­ha­tunk, de ezek tö­re­dé­ke­sek.

Vi­szont ed­dig tel­jes mér­ték­ben fel­tá­rat­lan ma­radt még an­nak az „ön­val­lo­más”-nak a tit­ka, amit Jó­zsef At­ti­la aka­rat­la­nul is a kéz­írá­sa­i­val ha­gyott hát­ra az utó­kor­nak. A gra­fo­ló­gi­ai sze­mé­lyi­ség­vizs­gá­lat egye­dül­ál­ló ab­ban, hogy tér­től és idő­től füg­get­le­nít­he­tő, nem igé­nyel sze­mé­lyes je­len­lé­tet, így a pszi­cho­ló­gi­ai tesz­tek­kel el­len­tét­ben egy em­ber ha­lá­la után is el­vé­gez­he­tő. A kéz­írás köz­vet­len énle­nyo­mat, a szel­le­mi tar­ta­lom­ként meg­szü­le­tett bel­ső ener­gia anya­gi for­má­ban tör­té­nő ki­ve­tü­lé­se. Mint aho­gyan min­den je­len­ség a te­rem­tett vi­lág­ban, a kéz­írás is ma­gán hor­doz­za al­ko­tó­já­nak jel­lem­ző­it: mi­köz­ben az írás­ban moz­gó­sí­tott ener­gia „át­fo­lyik” egész lé­nyün­kön, ma­gá­ba gyűjt min­den in­for­má­ci­ót tes­ti-lel­ki-szel­le­mi fo­lya­ma­ta­ink­ról, ame­lyet ki­ve­tít és rög­zít az írás­kép­ben. Jó­zsef At­ti­la kéz­írá­sá­nak gra­fo­ló­gi­ai elem­zé­sén ke­resz­tül le­he­tő­sé­günk nyí­lik be­pil­lan­ta­ni a köl­tő­nek ab­ba a bel­ső vi­lá­gá­ba, mely vél­he­tő­en még ön­ma­ga szá­má­ra sem volt min­den rész­le­té­ben hoz­zá­fér­he­tő.

Gaz­dag „vizs­gá­la­ti anya­got” ha­gyott ránk örö­kül. Ver­se­i­nek több­sé­gét kéz­zel ír­ta, ame­lyek ép­ség­ben meg­őr­ződ­tek, le­he­tő­sé­get nyújt­va ez­zel a sok­ré­tű ta­lál­ko­zás­ra. A kü­lön­bö­ző idő­pont­ok­ban ké­szí­tett kéz­írás­ok ér­tel­me­zé­sé­vel kü­lö­nös szel­le­mi uta­zást te­he­tünk, egy má­sik di­men­zi­ó­ban kö­vet­het­jük lel­ki és szel­le­mi fej­lő­dé­sét, új ki­lá­tó­to­rony­ból te­kint­he­tünk fel csil­lag sor­sá­ra, rend­kí­vü­li lé­nyé­re, s ért­het­jük meg ezek alap­ján köl­té­sze­té­nek vi­lág­hi­ány-be­töl­tő üze­ne­tét.

A gra­fo­ló­gu­si eti­ka fel­ve­ti azon­ban a sze­mé­lyes hoz­zá­já­ru­lás igé­nyét. Va­gyis fö­löt­tünk le­beg a kér­dés: be­le­egye­zé­sét ad­ná-e ma­ga a köl­tő eh­hez a vizs­gá­lat­hoz? Nem avat­ko­zunk-e be il­le­ték­te­le­nül szent tit­ka­i­ba, ame­lyet az írás­ké­pek rej­te­nek?

Ver­se­i­nek üze­ne­tét, val­lo­má­sa­it és a köl­tő lel­két jól ért­ve, hal­la­ni vél­jük vá­la­szát. Ha csu­pán ku­kucs­kál­ni sze­ret­nénk, a fel­szí­nen buk­dá­csol­va ítél­ke­ző­en tá­vol­ról fi­gyel­ni őt, ak­kor nincs jo­gunk boly­gat­ni e tit­ko­kat.

„Csak az ol­vas­sa ver­se­met, / aki is­mer en­gem és sze­ret” (Csak az ol­vas­sa…) – szól ké­ré­se és szi­go­rú pa­ran­csa. Va­gyis a fel­ol­dást egye­dül a sze­re­tet­tel­jes fe­lé­je for­du­lás, az ér­tő be­fo­ga­dás ad­hat­ja. Ha va­ló­ban őt, az iga­zi Jó­zsef At­ti­lát tud­juk ál­ta­la új ol­dal­ról meg­is­mer­ni, s tisz­táb­ban sze­ret­ni, ak­kor fel­old­ha­tó az eti­kai kó­dex ti­lal­ma.

De egy má­sik irány­ból is ol­vas­hat­juk a vá­la­szát. „Hi­á­ba fü­rösz­töd ön­ma­gad­ban, / Csak más­ban mos­ha­tod meg ar­co­dat” (Nem én ki­ál­tok) és „ma­ga­dat tisz­tán ta­lá­lod meg más­ban” (Hét nap­ja) – so­rai vi­szont ar­ra is utal­nak, hogy az ön­meg­is­me­rés­hez, az ön­de­fi­ní­ci­ó­hoz min­den em­ber­nek szük­sé­ge van kül­ső rá­lá­tá­si, vo­nat­koz­ta­tá­si pont­ra. Egy má­sik em­ber élet­út­já­ban, ön­ke­re­sé­si, ön­esz­mé­lé­si, ön­ma­gá­vá vá­lá­si kí­sér­le­te­i­nek ér­tel­me­zé­sé­ben ön­ma­gunk ki­ve­tü­lé­sét pil­lant­hat­juk meg. Min­den ön­fel­tá­rul­ko­zás­ban a leg­mé­lyebb em­be­ri ta­lál­ko­zás le­he­tő­sé­ge rej­lik. Érik a fény cí­mű ver­sé­ben a leg­tel­je­sebb ön­meg­mu­ta­tás­ra biz­tat: „Nyis­suk ki egé­szen ma­gun­kat, / egy­szer­re jus­son min­den­ki sze­re­tet­re”. Min­den ön­fel­tá­rás, min­den má­sik em­ber­rel meg­osz­tott él­mény­anyag for­rá­sul szol­gál a köl­csö­nös ön­épít­ke­zés­hez, a vi­lá­got be­fo­ga­dó sze­re­tet meg­élé­sé­hez. A mű­vé­szet he­lye ezért is lét­kér­dés egy tár­sa­da­lom­ban, hi­szen a mű­vé­szek ál­tal fel­tárt ön­for­má­ló­dá­si és lét­ér­tel­me­zé­si fo­lya­ma­to­kon át egy­re ma­ga­sabb lel­ki-szel­le­mi szint­re jut­ha­tunk, egy­re kö­ze­lebb ön­ma­gunk­hoz és Is­ten­hez.

„Mert sze­retsz s nyug­ton al­ha­tom / ne­ked én be is vall­ha­tom / az el­mú­lás­tól tet­ten ér­ten, / hogy ön­ma­gam­ba én se fér­tem, / a lel­kem azért köz­va­gyon” (Fló­rá­nak) – ír­ja, egy­ben vél­he­tő­en mind­an­­nyi­unk­nak, hi­szen egész köl­té­sze­te ezt az üze­ne­tet rej­ti. Szin­te krisz­tu­si ma­gas­ság­ba emel­ke­dő em­be­ri gesz­tus­ként ér­tel­mez­het­jük lel­ké­nek köz­va­gyon­ná té­te­lét, amely­nek va­ló­di ér­té­két mind a mai na­pig fel sem fog­tuk, és nem mél­tat­tuk iga­zán.

A Sza­bad öt­le­tek jegy­zé­ké­ben fel­hív­ta ar­ra a fi­gyel­met, hogy „a fel­nőt­tek­nek nem irá­nyí­ta­ni­uk, ha­nem csak ér­tel­mez­ni­ük kel­le­ne a ki­csi­nye­ket”. Éle­tünk ér­tel­mét al­ko­tó egye­di fel­ada­tunk tel­je­sí­té­sé­hez már új­szü­lött­ként ma­gunk­kal ho­zunk adott­sá­go­kat, „esz­köz­kész­le­tet”, ame­lyet – fej­lett tu­da­tos­sá­gi szin­ten és kör­nye­ze­tünk se­gí­tő erő­i­vel egye­sül­ve – ki­bon­tunk, to­vább­fej­lesz­tünk, vagy el­len­ke­ző­leg: va­kon bo­tor­kál­va, eset­leg a kör­nye­zet pusz­tí­tó ér­tet­len­sé­gé­ben el­sor­vasz­tunk, szét­for­gá­cso­lunk. A fel­nőt­tek fe­le­lős­sé­ge el­sőd­le­ge­sen a gyer­me­kek egye­di lé­tét de­fi­ni­á­ló, sze­mély­re sza­bott élet­fel­ada­ta­i­nak a fel­is­me­ré­sé­ben, meg­ér­té­sé­ben és egy op­ti­má­lis tár­sa­dal­mi (gaz­da­sá­gi-kul­tu­rá­lis-jo­gi) kör­nye­zet meg­te­rem­té­sé­ben áll, amely­ben ezek a ké­pes­sé­gek sza­ba­don fej­lőd­het­nek és bon­ta­koz­hat­nak ki. A gyer­mek­ko­ri lel­ki-szel­le­mi szint jel­zi az élet­fel­adat ho­ri­zont­ját. Úgy tű­nik, hogy mi­nél ma­ga­sabb di­men­zi­ó­kat és mi­nél na­gyobb kö­zös­sé­gi cé­lo­kat érint egy em­ber kül­de­té­se, an­nál ki­emel­ke­dőb­bek az ezt szol­gá­ló egyé­ni ké­pes­sé­gek, és an­nál köz­vet­le­nebb ezek kap­cso­la­ta a szel­le­mi vi­lág­gal.

Ezért is je­lent a gra­fo­ló­gi­ai sze­mé­lyi­ség­vizs­gá­lat­ban fel­be­csül­he­tet­len ér­té­ket a köl­tő 11–12 éves ko­rá­ból fenn­ma­radt írás­min­tá­ja, mert eb­ben még tisz­tán lát­ha­tó „égi ba­tyu­já­nak” va­ló­di tar­tal­ma. Ez­ál­tal be­te­kint­he­tünk ab­ba a fi­zi­kai-lel­ki-szel­le­mi „fegy­ver­tár­ba”, ami­vel Jó­zsef At­ti­la út­nak in­dult. Az írás­kép alap­ján kör­vo­na­laz­hat­juk sze­mé­lyi­sé­gé­nek alap­jel­lem­ző­it, tem­pe­ra­men­tu­mát, azo­kat az adott­sá­go­kat és haj­la­mo­kat, ame­lyek­ből fel­fa­kadt és ki­tel­je­se­dett köl­té­sze­te, be­tel­je­sült kül­de­té­se. De a gra­fo­ló­gus szem­szö­gé­ből ugyan­ilyen nagy hor­de­re­jű az éle­te utol­só nap­ján meg­írt négy le­ve­le is, ame­lyet Fló­rá­nak, Ju­dit­nak, Bak dok­tor­nak és Cse­rép­fal­vi Im­ré­nek kül­dött el. Ez utób­bi­ak­ból re­konst­ru­ál­ni tud­juk a ha­lá­la nap­ján meg­élt bel­ső tör­té­né­se­ket, az el­tá­vo­zá­sa előt­ti tes­ti-lel­ki-szel­le­mi ál­la­po­tát. Mind­ez ke­gye­lem­ként fel­fog­ha­tó aján­dék szá­munk­ra, akik Jó­zsef At­ti­la sor­sá­nak üze­ne­tét sze­ret­nénk mi­nél tisz­táb­ban meg­ér­te­ni.

 

A Ked­ves Jo­có cí­mű ver­sé­nek kéz­ira­tá­ból „gaz­dag szen­ve­dés” ka­la­pál­ta ko­ra­vén lé­lek te­kint vis­­sza ránk. Hi­á­ba ke­res­sük az is­ko­lá­ban ta­ní­tott mo­dellt szol­ga­i­an után­zó, gyer­mek­re jel­lem­ző be­tű­for­má­kat, he­lyet­te egy ha­tá­ro­zott, de kis­sé ne­héz­kes moz­gás­ve­zér­lé­sű, ki­fe­je­zet­ten idős em­ber gra­fi­kus le­nyo­ma­tát idé­ző lát­vány­ban van ré­szünk. Az írás­kép zak­la­tott, szö­ges for­má­i­ban, a vo­na­lak drá­mai vo­nag­lá­sá­ban új­ra át­él­het­jük azt a bel­ső fe­szí­tő-fáj­dal­mas konf­lik­tust, amely gyer­me­ki lel­ké­ben mun­kál­ko­dott az igaz­ta­la­nul meg­élt sé­rel­me­kért, az el­szen­ve­dett ag­res­­szi­ó­ért, a ko­rán rá­sza­kadt és ön­ként ma­gá­ra öl­tött fe­le­lős­sé­gért. Az ön­fe­ledt gyer­mek­kor­nak nyo­ma sincs, a mély in­du­la­ti fe­szült­sé­gek azon­ban nem nyom­ják le, in­kább fel­eme­lik őt. Ti­zen­éves írás­kép­ének döb­be­ne­tes ke­mény­sé­gé­re rí­mel a két év­ti­zed­del ké­sőb­bi ki­fa­ka­dá­sa: „Tej­fog­gal kő­be mért ha­rap­tál?”. Ne­héz fegy­ver­zet­ben in­dult út­nak, s az írás­kép hi­te­le­sí­ti az élet­út vé­gi lét­ös­­szeg­zést: „Ka­ró­val jöt­tél, s nem vi­rág­gal” (Ka­ró­val jöttél…).

Jó­zsef At­ti­la köl­té­sze­té­nek és lé­nyé­nek kulcs­fon­tos­sá­gú adott­sá­gát fe­di fel e ko­rai kéz­írás jel­lem­ző­je: a re­li­ef, amely a haj­szál- és ár­nyékvo­na­lak rit­mu­sá­ban je­le­nik meg. Ez a gra­fi­kus je­len­ség leg­fel­jebb ké­sői ka­masz­kor­tól szo­kott ki­ala­kul­ni, gyer­mek­kor­ban ilyen tisz­tán, aho­gyan itt lát­juk, csak rend­kí­vü­li eset­ben mu­tat­ko­zik, akár a hat uj­jal szü­le­tés. A hol fel­duz­za­dó, hol éte­ri­en el­hal­ku­ló vo­na­lak rit­mi­ká­ja, a ma­gas­ra íve­lő és mély­be szál­ló moz­gás lük­te­té­se, a fén­­nyel át­járt, szel­lős írás­tömb egé­szen kö­ze­li él­mén­­nyé hoz­za szá­munk­ra a köl­tő tar­tós és mély­re ha­to­ló fi­gyel­mét, szen­ve­dé­lyes lel­kü­le­tét, fel- s alá ­hul­lám­zó ér­zé­se­it, fi­nom an­ten­ná­it, „menny­be lá­tó” in­tu­í­ci­ó­ját, a szel­le­mi vi­lág­gal va­ló köz­vet­len kap­cso­la­tát. A dol­gok leg­ben­sőbb lé­nye­gét ké­pes meg­ér­te­ni, meg­lát­ni. A ko­rán érett gyer­me­kek­nek ar­ra a jel­lem­ző vo­ná­sá­ra ta­lá­lunk rá, hogy a gon­do­la­to­kat mély ér­zés­sel itat­ja át, a böl­cses­ség csí­rá­it nö­veszt­ve.

E ko­rai írás­kép alap­ján a transz­cen­den­cia­él­mény szá­má­ra gyer­mek­ko­rá­tól gyak­ran meg­élt lel­ki ese­mény volt, fel­te­he­tő­en ő ma­ga sem volt tisz­tá­ban az­zal, hogy spon­tán mó­don lét­re­jö­vő me­di­ta­tív ál­la­po­tai mi­lyen kü­lön­le­ges­sé­get je­len­te­nek az em­be­ri élet­ben. Ne­ki ter­mé­sze­tes volt az, ami egy át­lagem­ber szá­má­ra tel­jes­ség­gel is­me­ret­len. Nem­csak adott­sá­gai, ha­nem sze­ren­csét­len kö­rül­mé­nyei: a na­po­kig tar­tó éhe­zés, a „kény­sze­rű böjt” is rá­se­gít­he­tett a „más tu­da­ti ál­la­pot­ba” ke­rü­lés­re. Ezért is le­he­tett ké­pes rö­vid idő alatt mély­re me­rül­ve ver­set ír­ni, amit a kor­tár­sai se­ho­gyan sem tud­tak hely­re ten­ni, plá­ne nem vol­tak ké­pe­sek utá­noz­ni.

Struk­tu­rált, for­ma­hang­sú­lyos írá­sa fej­lett íté­lő­ké­pes­ség­ét, ko­rán ki­for­rott ér­ték­rend­jét jel­zi, a sza­bá­lyok, a tör­vé­nyek tisz­te­le­tét, amely­nek mé­lyén szen­ve­dé­lyes igaz­ság­ke­re­sés rej­lik. Fi­lo­zó­fi­ai, esz­té­ti­kai írá­sa­i­nak, ver­se­i­nek egyik leg­fon­to­sabb üze­ne­te, hogy a te­rem­tett vi­lág meg­is­mer­he­tő tör­vé­nyek alap­ján mű­kö­dik, s az em­ber ké­pes e tör­vé­nyek meg­is­me­ré­sé­re, ez­zel az Is­te­ni rend meg­őr­zé­sé­re hi­va­tott.

Az írás­kép alap­ján a bi­o­ló­gi­ai élet­ko­rát mes­­sze meg­ha­lad­ja a gyer­mek Jó­zsef At­ti­la lel­ki és in­tel­lek­tu­á­lis érett­sé­ge. Ki­mond­ha­tó a gyer­mek­ko­ri írás alap­ján, hogy tisz­tán lá­tó em­ber, „lát­nok” volt, olyan ki­emel­ke­dő ké­pes­sé­gek­kel meg­ál­dot­tan ér­ke­zett, aki ké­pes za­var­ta­la­nul „köz­le­ked­ni” Jákób lét­rá­ján a lát­ha­tó és lát­ha­tat­lan vi­lág kö­zött. Amit lá­tott, mé­lyen meg­fi­gyel­te, ér­tel­met ke­re­sett min­den­ben, ke­mény gyer­mek­ko­ra lét- és igaz­ság­ta­pasz­ta­lat­ban ré­sze­sí­tet­te. Lá­tott, hogy lát­ni ta­nít­son, hogy lát­tas­son, hogy egy ma­ga­sabb ren­dű élet­hez kö­ze­lít­sen mind­an­­nyi­un­kat, akik ve­le egy­szer­re él­tek, és akik őt kö­ve­tő­en él­nek. Tu­dat­szint­je fény­évek­kel meg­előz­te a kor­tár­sa­it, s ez az előny meg­ma­radt éle­te vé­gé­ig. Ez rög­tön be­lát­ha­tó­vá te­szi, hogy mi­ért is áll­tak ér­tet­le­nül ve­le szem­ben oly so­kan, mi­ért ér­tel­mez­ték fél­re ver­se­it, meg­nyil­vá­nu­lá­sa­it, s mi több, „be­teg­sé­gét” is. Ma­gyar köl­tő kö­rül ta­lán so­ha nem volt ak­ko­ra zűr­za­var, ta­lán sen­ki sem kel­tett ak­ko­ra vi­hart, mint Jó­zsef At­ti­la. Szem­ben állt ko­rá­nak esz­té­ti­kai fel­fo­gá­sá­val, kri­ti­kai szem­lé­le­té­vel és el­já­rás­mód­já­val, rö­vid idő alatt di­ag­nosz­ti­zál­ta a mar­xi fi­lo­zó­fia lé­lek­ölő hi­á­nya­it, rá­ta­lált az ün­ne­pelt kor­társ Ba­bits köl­té­sze­té­nek gyen­ge pont­ja­i­ra, rá­mu­ta­tott az em­be­ri lét el­mu­lasz­tott fel­ada­ta­i­ra, ami­vel szin­te sok­kol­ta kor­tár­sa­it. Ma­gá­nyá­nak, tra­gé­di­á­já­nak for­rá­sá­ra ta­lá­lunk rá a gyer­mek­ko­ri írás „öre­ges” for­má­i­ban, de egy­ben fel­is­mer­het­jük az egész né­pét ta­ní­ta­ni ér­ke­zett tu­dós-tál­tos köl­tőt is. A ko­rai pró­ba­té­te­lek be­ava­tás­ként is ér­tel­mez­he­tők, a föl­di hon­ta­lan­sá­gért cse­ré­be igen ko­rán szel­le­mi ott­hon­ra ta­lált Jó­zsef At­ti­la.

Egy­ér­tel­mű­en lát­ha­tó már a gyer­mek­ko­ri írás­ban is, hogy olyan ké­pes­sé­gek együt­te­sé­vel szü­le­tett, amel­­lyel már az in­du­lás­nál a Par­nas­sus csú­csa­i­ról szól­hat, és szólt is a ti­zen­hét éves ka­masz köl­tő a Szép­ség kol­du­sa cí­mű kö­te­té­ben 1922-ben. Ju­hász Gyu­la, a ro­kon­lel­kű köl­tő-ba­rát sza­vai tisz­tán fény­le­nek ma is: „Jó­zsef At­ti­la Is­ten ke­gyel­mé­ből va­ló köl­tő, ezt meg le­het és meg is kell mon­da­ni, és nagy fi­a­tal­sá­ga olyan ígé­re­tek­kel tel­jes, ame­lyek­nek be­vál­tá­sa – és ez nem ­csak és nem min­dig a köl­tőn mú­lik egé­szen – őt a jö­ven­dő ma­gyar po­é­zis leg­jobb­jai és leg­iga­zibb­jai kö­zé fog­ja emelni…”

A kéz­írás rit­mu­sa az egyé­ni élet „kot­tá­ja­ként” ér­tel­mez­he­tő. Jó­zsef At­ti­la sze­mé­lyi­sé­gé­nek alap­dal­la­mát a ko­le­ri­kus tu­laj­don­sá­gok har­ci­as bel­ső fe­szült­sé­ge és a me­lan­ko­li­kus tu­laj­don­sá­gok sze­líd, Is­tent ke­re­ső, Is­ten­nel új­ra egye­sül­ni vá­gyó, egy­re ma­ga­sabb­ról szó­ló ak­kord­jai al­kot­ják. A sze­mé­lyi­ség ­min­tá­za­tát al­ko­tó ké­pes­sé­gek kö­zül a me­lan­ko­li­kus tem­pe­ra­men­tum szin­té­zis­te­rem­tő igé­nyé­ből és ké­pes­sé­gé­ből sar­ja­dó rend­ér­zé­ket, a kon­cent­rált fi­gyel­met, a ci­zel­lál­tan ár­nyalt ér­zé­ke­lést, a szem­lé­lő­dő, mély­sé­ge­kig ha­to­ló gon­dol­ko­dá­sát, rend­kí­vü­li ér­zé­keny­sé­gét és ví­vó­dó, ön­mar­can­go­ló haj­la­mát emel­het­jük ki. A ko­le­ri­kus tu­laj­don­sá­gok kö­zül az írás­kép alap­ján leg­mar­kán­sab­ban a ma­gas ak­ti­vi­tás­igény, aka­rat, küz­dő­ké­pes­ség, a szen­ve­dé­lyes ér­zé­ki­ség, lob­ba­né­kony­ság mu­tat­ko­zik. A köl­tő mély­sé­ges ön­is­me­ret­tel ad­ta hí­rül a ko­le­ri­kus-me­lan­ko­li­kus tu­laj­don­sá­gok egy­mást el­len­pon­to­zó po­la­ri­tá­sát: „Én ma­gam­ban rej­tem a tűz­oká­dót, / De aj­ka­im ke­se­rű rí­mek­nek a bá­na­tát fa­csar­ják” (Erő­é­nek). Ez az el­len­tét a sze­re­tet ad­ta biz­ton­ság­ban, a meg­ér­tő, együtt­mű­kö­dő „me­di­ter­rán klí­má­jú” kör­nye­zet­ben old­ha­tó fel, amely za­var­ta­lan al­ko­tó­mun­kát és ter­mé­keny­sé­get tesz le­he­tő­vé.

Vis­­sza­tér­ve a fen­tebb be­mu­ta­tott el­ső kéz­irat­hoz, még gra­fo­ló­gi­ai is­me­re­tek nél­kül is bár­ki szá­má­ra jól lát­ha­tó az a rend­kí­vü­li tel­je­sít­mény, ame­lyet ez mu­tat. Egy kis mé­re­tű (87x130 mm) la­pon ta­lál­juk, szin­te mér­nö­ki pon­tos­ság­gal ter­ve­zett tér­ki­töl­tés­sel, ta­go­lás­sal. Is­me­re­tes, hogy az írás­ta­nu­lás so­rán egy gyer­mek szá­má­ra a leg­ne­he­zebb fel­adat az üres lap fe­let­ti ura­lom meg­szer­zé­se, ez ala­kul ki a leg­ké­sőb­ben a for­mák el­sa­já­tí­tá­sa után. A köl­tő szin­te fel­nőtt mód­ra ural­ja a te­ret – be­szá­mít­va a sor­ve­ze­té­si egye­net­len­sé­ge­ket is –, a két négy­so­ros vers­szak a meg­szó­lí­tás­sal pon­to­san be­töl­ti a la­pot, mely­ben rá­cso­dál­koz­ha­tunk a köl­tő ki­vé­te­les rend­ér­zé­ké­re, s egy­ben meg­mu­tat­ko­zik igé­nye és ké­pes­sé­ge a ma­gas szin­tű tu­da­tos­ság­gal ter­ve­zett te­vé­keny­ség­re is.

Pil­lant­sunk be Jó­zsef At­ti­la rend­jé­be! Mi­lyen szin­te­ken je­le­nik meg az éle­té­ben, köl­té­sze­té­ben, vi­lág­kép­ében? Tár­gyi kör­nye­ze­té­ben tisz­ta­sá­got, ren­det tar­tott, aho­gyan a Ma­ma is pél­dá­san te­rem­tet­te meg a gyer­me­kek szá­má­ra az ott­ho­nos kör­nye­ze­tet. Jó­zsef At­ti­la ver­se­i­nek jó ré­szét fü­ze­tek­be gyűj­töt­te, köl­te­mé­nye­i­nek szö­ve­gét csi­szol­ta, ja­vít­gat­ta, a vég­ső vál­to­zat­ról tisz­tá­za­tot írt, s né­hány ki­vé­tel­től el­te­kint­ve pon­tos dá­tum­mal lát­ta el azo­kat, hogy kö­vet­he­tő le­gyen ke­let­ke­zé­sük ide­je. A kéz­ira­to­kat nem hagy­ta el­kal­lód­ni, a la­pok­ra írt ver­se­it is meg­őriz­te, s lát­ha­tó­an a csa­lád­tag­ok, ba­rá­tok is fél­tett erek­lye­ként őriz­ték azo­kat. Éle­té­nek utol­só nap­ján is fon­tos volt a rend, a köl­csön ka­pott köny­ve­ket pos­tá­ra ad­ta Cse­rép­fal­vi Im­ré­nek. Öl­töz­kö­dé­sé­re is ügyelt, s nagy gon­dot for­dí­tott ar­ra, hogy ha fo­tóz­zák, ak­kor ren­de­zett kül­ső­vel áll­jon len­cse elé, az utó­kor elé. Már az el­ső ver­sé­ben meg­szó­lal­tat­ja a „jó ru­há­ba jár­ni kel­ni” vá­gya­ko­zá­sát.

Gon­do­la­ta­i­ban, ér­zel­me­i­ben olyan ren­det te­remt, ami­lyet a ter­mé­szet te­remt a tes­tünk­ben. Esz­té­ti­kai el­ve­i­ben is sa­já­tos ren­det kö­vet. A vi­lág­iro­da­lom­ban nem ta­lá­lunk egyet­len köl­tőt sem, aki olyan ma­gas fo­kú tu­da­tos­ság­gal szer­kesz­tet­te vol­na meg a ver­se­it, aho­gyan Jó­zsef At­ti­la, s ez a vers­for­mán és a ver­sek bel­ső fel­épí­té­sé­ben egy­aránt tük­rö­ző­dik. Köl­tő­ként ön­ma­gát „az adott vi­lág va­rá­zsa­i­nak mér­nö­ke”-ként de­fi­ni­ál­ja (A vá­ros pe­re­mén).

Az Esz­té­ti­kai tö­re­dé­ke­k­ben meg­ha­tá­roz­ta, hogy a ha­gyo­má­nyos lánc­sze­rű kap­cso­lás­sal el­len­tét­ben a köl­te­mény „az ér­ték­mi­nő­sé­gek nuc­leus-cent­ru­mú, ge­rezd­sze­rű nyel­vi szer­ke­zet­be fog­la­lá­sa”. Ver­sei gömb­sze­rű bel­ső tá­gu­lás­sal szer­ve­ződ­nek vers­test­té. Hang­sú­lyoz­ta a vers­egész és a vers­rész egy­sé­gé­nek di­a­lek­ti­ká­ját, va­gyis a vers­egész je­len­té­sét hor­doz­za és su­gá­roz­za ki min­den rész­egy­ség is. A vers­mag tá­gu­lá­sa fi­zi­kai és szel­le­mi sí­kon, tér­ben és idő­ben egy­aránt meg­nyil­vá­nul. „A mű­al­ko­tás be­fe­lé vég­te­len egész.” „A mű­al­ko­tás egyet­len idő­da­ra­bot fog ös­­sze, ezt az idő­da­ra­bot vég­te­len­né mélyíti […] vég­te­len, ön­ma­gá­ba vis­­sza­té­rő gör­bé­vé ala­kít­ja. Ha­tá­rolt vég­te­len­sé­get hoz lét­re” – ol­vas­hat­juk sa­ját meg­ha­tá­ro­zá­sá­ban. Mun­ka­mód­sze­re is egye­dül­ál­ló, ver­se­it gyak­ran ír­ta úgy, hogy a pa­pír­ív kü­lön­bö­ző pont­ja­i­ra elő­ször a kulcs­sza­va­kat ír­ta le a rí­mek­kel nem tö­rőd­ve, és er­re „szer­kesz­tet­te” rá a tel­jes köl­te­ményt. Mond­hat­ni, hogy frak­tál­sze­rűen meg­sok­szo­roz­va rej­ti el a vers min­den rész­le­té­ben a vers egé­szét al­ko­tó, át­ho­zott szel­le­mi tar­tal­mat, üze­ne­tet. Sa­ját meg­fo­gal­ma­zá­sá­ban: „az in­tu­í­ció vég­te­len meg­sok­szo­ro­zá­sa és ki­su­gár­zá­sa”, „a vi­lág­hi­ány lét­re­hí­vá­sa és a vi­lág­rend te­rem­té­se” min­den köl­te­mény – mind­ez pá­rat­lan szel­le­mi tisz­tán­lá­tás­ra utal…

A kül­ső szer­ke­ze­ti rend és a bel­ső gon­do­la­ti fe­gye­lem szét­vá­laszt­ha­tat­lan ná­la: igen gya­ko­ri, hogy a vers­in­dí­tás a konk­rét ké­pek­től az egy­re el­von­tab­bak fe­lé tart, majd új­ra vis­­sza­ér a konk­rét vi­lág­ba. Ez a leg­je­len­tő­sebb ver­se­it (Esz­mé­let, A Du­ná­nál, Le­ve­gőt! Té­li éj­sza­ka, Óda, Ha­zám) or­ga­ni­kus egés­­szé szer­ve­ző pers­pek­tí­va­vál­tás kö­vet­he­tő­vé te­szi az ol­va­só szá­má­ra a me­di­ta­tív ál­la­pot­ban zaj­ló gon­dol­ko­dás fo­lya­ma­tát és tör­vény­sze­rű út­ját. A köl­tő fi­gyel­mé­nek irá­nya a lát­ha­tó vi­lág­ból emel­ke­dik föl a szel­le­mi di­men­zi­ó­ba, a csak szel­le­mi ér­zé­ke­lés­sel meg­ra­gad­ha­tó szfé­rá­ba, majd on­nan új­ra vis­­sza­tér az ér­zé­kel­he­tő fi­zi­kai vi­lág­ba – át­hoz­va az üze­ne­tet, hogy cse­lek­vés­be for­dul­has­son át az al­ko­tó meg­vi­lá­go­so­dás foly­tán sza­vak­ba ön­tött szel­le­mi tar­ta­lom.

A bel­ső ren­de­zett­ség­re va­ló tö­rek­vé­se a nyel­vi pon­tos­ság­ban is meg­nyil­vá­nul. Tisz­ta de­fi­ní­ci­ó­kat kö­ve­tel ön­ma­gá­tól és má­sok­tól, vég­ső­kig ki­mun­kált, ki­csi­szolt nyel­vi for­má­ba ön­tött gon­do­la­to­kat, amel­­lyel tel­je­sít­he­tő­vé vá­lik a bel­ső pa­rancs: „az iga­zat mondd, ne csak a va­ló­dit” (Ars po­e­ti­ca). A va­ló­ság (mint em­be­ri, ma­te­ri­á­lis di­men­zió) és az igaz­ság (mint is­te­ni, szel­le­mi di­men­zió) gyak­ran el­len­tét­pár­ként je­le­nik meg Jó­zsef At­ti­lá­nál. Az igaz­ság transz­cen­den­ci­á­ra utal, az „igaz” több, mint a va­ló­di, mert a tel­jes át­lát­szó­sá­got és a szub­jek­tum­tól va­ló men­tes­sé­get je­len­ti, azt, hogy sem­mi nem ma­rad rejt­ve a vi­lág­ban, va­gyis a tu­da­tos­ság fej­lesz­té­se ál­tal el­ér­he­tő leg­tel­je­sebb szel­le­mi rend ál­la­po­tát jel­zi.

A mun­ka­vég­zés rit­mu­sát a vi­lág­egye­tem rend­jé­hez iga­zít­ja: „dol­goz­ni csak pon­to­san, szé­pen /, ahogy a csil­lag megy az égen, / úgy ér­de­mes” (Ne légy sze­les).

Szel­le­mi sí­kon a rend­igény és a rend­te­rem­tés ké­pes­sé­ge szin­te ma­gá­tól ér­te­tő­dő ter­mé­sze­tes­ség­gel nö­vek­szik ben­ne koz­mi­kus szem­lé­let­té, a mik­ro­koz­mosz és mak­ro­koz­mosz egy­lé­nye­gű­sé­gé­nek fel­is­me­ré­sé­ig. A koz­mi­kus ren­det bel­ső vi­lá­gá­ban is meg­él­ve az uni­ver­zum rit­mu­sát ön­ma­gá­ban ér­zi: „min­den szer­vem óra, / mely csil­la­gok­hoz iga­zít­va jár” (Majd em­lé­kez­ni jó lesz).

A te­rem­tett vi­lág spi­ri­tu­á­lis rend­jét konk­rét kép­ben hoz­za le az ér­zé­kel­he­tő vi­lág­ba, a sza­bad aka­rat és a de­ter­mi­nált­ság fi­lo­zó­fi­ai kér­dé­sét fe­sze­get­ve:

 

Akár egy ha­lom ha­sí­tott fa

he­ver egy­má­son a vi­lág

szo­rít­ja, nyom­ja ös­­sze­fog­ja

egyik do­log a má­si­kát

s így min­de­nik de­ter­mi­nált

(Esz­mé­let)

 

Az em­be­ri tár­sa­dal­mak él­he­tő­sé­gét a Te­rem­tés tör­vé­nyé­hez il­lesz­ke­dő rend­ben je­lö­li meg, amely­ben az is­te­ni ke­gye­lem­ként az em­ber­nek jut­ta­tott sza­bad aka­rat a Te­rem­tés rend­jé­be tör­té­nő be­le­si­mu­lás fel­is­me­ré­sét je­len­ti:

Ahol a sza­bad­ság a rend

Min­dig ér­zem a vég­te­lent

(Tö­re­dé­kek)

 

Az em­be­ri kap­cso­la­tok ren­de­zett­sé­gét az ös­­sze­tar­to­zás­ban éli meg: „Mind­any­­nyi­an és egy­for­mán / Test­vé­re­im vagy­tok” (Ta­ní­tá­sok). Az „egy­for­mán” és a „test­vé­re­im” fo­gal­mak pon­to­san tük­rö­zik Jó­zsef At­ti­la vi­lág­kép­ét: a te­rem­tett vi­lág s ben­ne az em­ber, az is­te­ni egy­ség lét­fon­tos­sá­gú ele­mei. A te­rem­tett vi­lág be­tel­je­sü­lé­sét az em­be­ri élet vég­ső ér­tel­mé­hez el­ve­ze­tő rend­ben s egy­szer­smind a fen­tebb hi­vat­ko­zott, a kü­lön­vá­lasz­tott­sá­got fel­ol­dó koz­mi­kus egy­ség­ben lát­ja:

 

Tu­dom, hogy nem­csak por va­gyunk:

Por és Is­ten­por va­gyunk.

Vis­­sza­hull­ván

A por a por­ral el­ke­ve­re­dik

Vis­­sza­hull­ván

Így ke­ve­re­dik el Is­ten­nel a lé­lek.

(Ta­ní­tá­sok)

 

Egész éle­te, köl­té­sze­te a vég­ső rend meg­te­rem­té­sé­re, a haj­dan el­vesz­tett egy­ség hely­re­ál­lí­tá­sá­ra tett kí­sér­le­tek so­ra, foly­to­nos erő­fe­szí­tés, hogy az el­vá­lasz­tott­ság se­be így gyógy­ul­has­son. A har­mó­nia meg­va­ló­su­lá­sát tár­sa­dal­mi szin­ten a XXV. szá­zad­ra prog­nosz­ti­zál­ja az Ér­zi­tek-e cí­mű ver­sé­ben:

 

Ba­rá­ta­im, a pilátusok meg­fü­röd­tek,

Le­mo­sa­kod­tak te­tő­től-tal­pig szub­li­mát­tal

És mi igen gyö­nyö­rű gye­re­kek le­szünk,

Ke­zünk­ben cu­kor­rá vál­nak a dol­gok.

Ér­zi­tek-e a XXV. szá­za­dot?

 

Aho­gyan a köl­té­sze­té­ben, úgy a kéz­írá­sá­ban is vég­te­len mély­sé­gű sze­re­tet­vágy és sze­re­tet­ké­pes­ség tük­rö­ző­dik, amely­nek a meg­élé­se fruszt­rált. Nem pusz­tán egy ér­zés­ről, egy mú­lé­kony han­gu­la­ti je­len­ség­ről szól Jó­zsef At­ti­la ak­kor, ami­kor sze­re­tet­ről be­szél, ha­nem krisz­tu­si vi­lág­ér­tel­me­zés­ről, az em­be­ri éle­tet ki­tel­je­sí­tő, em­be­ri lé­nyünk­be „prog­ra­mo­zott” lét­fon­tos­sá­gú funk­ci­ó­ról. A vi­lág szét­hul­lott­sá­gát ér­tel­mes rend­be for­dí­tó sze­re­tet az, ami­nek a hi­á­nyát az éhe­zés­nél is job­ban meg­szen­ved­te. Leg­sé­rü­lé­ke­nyebb pont­ja ez, akár ön­ma­ga el­pusz­tí­tá­sá­ra is ké­pes, ha re­mény­te­len­nek lát­ja a ki­e­gé­szü­lést.

A sze­re­lem spi­ri­tu­a­li­tá­sát már ti­zen­hét éve­sen fel­is­mer­te: „Ó úgy sze­ret­nék eggyé len­ni vé­led! / Hogy foly­na eg­­gyé vé­rem és a vé­red / Mint szél­vész ül­tén két fá­radt fo­lyam. / Egy lel­künk len­ne, mely nyu­god­tan leng­ne / És sem­mi­sül­ne át a vég­te­len­be / S be­telt egy test, mely töb­bé nem akar” (Eggyéölelődés vá­gya). Pró­zá­ban ezt így ér­tel­me­zi a Vá­gó Már­tá­hoz írt le­ve­lé­ben:

„Azt hi­szem, a sze­re­lem sem­mi más, mint a test ször­nyű erő­fe­szí­té­se, hogy ő is oly vég­te­le­nül sza­bad és örök­ké­va­ló le­gyen, mint a szel­lem, te­hát hogy szel­lem­mé vál­jon.”

A pár­kap­cso­la­tok vég­ső lé­nye­gé­re vi­lá­gí­tott rá ez­zel: a sze­re­lem spi­ri­tu­á­lis cél­ja az is­te­ni egy­ség­hez va­ló vis­­sza­té­rés: a sze­re­lem hi­dat épít az is­te­ni és em­be­ri vi­lág kö­zött. Az „eggyéölelődés” fi­zi­kai-lel­ki-szel­le­mi ös­­sze­il­lesz­ke­dé­se tel­je­se­dik ki a „má­sik fe­lünk­kel” va­ló ki­e­gé­szü­lés­ben. Nap­ja­ink pár­kap­cso­la­ti ká­o­szá­ban egy­re vi­lá­go­sab­ban tisz­tul ki, hogy a csap­dá­ink mú­lé­kony egy­di­men­zi­ós kap­cso­la­to­kat rej­te­nek, az űr be­tölt­he­tet­len, ége­tő vágy űz a lel­ki-szel­le­mi kap­cso­ló­dás meg­ta­lá­lá­sá­ra is. Vik­tor Frankl ezt úgy tet­te a he­lyé­re, hogy „a há­zas­ság csak ak­kor ja­va­sol­ha­tó, ha a part­ne­rek bizonyos szel­le­mi mun­ka­kö­zös­sé­get akar­nak lét­re­hoz­ni, nem pe­dig két bi­o­ló­gi­ai egyed „faj­fenn­tar­tá­si tár­su­lá­sát”. Sze­rin­te nincs és nem is le­het „bol­dog­ta­lan” sze­re­lem, az önel­lent­mon­dás, ugyan­is az iga­zi sze­re­lem bol­dog, köl­csö­nö­sen gaz­da­gí­tó és te­rem­tő ere­jű. Spranger sze­rint a sze­re­tet fel­is­me­ri a sze­re­tett em­ber ér­tékle­he­tő­sé­gét, Dosz­to­jevsz­kij sze­rint sze­ret­ni va­la­kit an­­nyi, mint úgy lát­ni, aho­gyan őt Is­ten el­gon­dol­ta.

Jó­zsef At­ti­la éle­té­nek egyik tra­gé­di­á­ja, hogy nem ta­lál­ta meg az iga­zi pár­ját, lel­ké­nek má­sik fe­lét, aki­vel meg­él­het­te vol­na a föl­dön be­tel­je­sü­lő leg­ma­ga­sabb szin­tű ta­lál­ko­zást. Ezt ön­jós­lat­ként ti­zen­hat éve­sen el­si­rat­ta: „Egye­dül fo­gok én áll­ni a vi­lá­gon. / Egye­dül, egye­dül nem lesz so­ha pá­rom” (Egye­dül). Min­den kap­cso­la­tá­ban küz­dött az el-nem-fo­ga­dott­ság gyöt­rő ér­zé­sé­vel. Vá­gó Már­ta egy más­fé­le Jó­zsef At­ti­lát ke­re­sett, er­ről ta­nús­ko­dik a köl­tő le­ve­le: „Te min­dig „za­va­ros­sá­ga­i­mat” ve­tet­ted a sze­mem­re.” „Kí­ván­tad za­va­ros­sá­gom­ról va­ló le­mon­dá­so­mat, ho­lott za­va­ros­sá­ga­im csu­pán a jel­zett tár­sa­dal­mi fe­le­ke­zet szel­le­mi­sé­gé­től va­ló el­té­rü­lé­sek, nem za­va­ros­sá­gok.” „Azt kí­ván­tad te­hát, hogy ha­son­ló le­gyek olyan em­be­rek­hez, akik­től lé­nye­gi­leg kü­lön­bö­zöm, sze­rin­ted hát­rá­nyom­ra, sze­rin­tem elő­nyöm­re, de min­den­eset­re mi­nő­sé­gi­leg.” „De tisz­tán áll előt­tem az is, hogy bel­ső, fej­lő­dés­be­li ed­di­gi te­vé­keny­sé­gem men­­nyi­ben volt abaj­gós és men­­nyi­ben ér­té­ke­seb­bü­lés. – És min­den csám­pa el­le­né­re is szé­pen lé­pe­ge­tett a lá­bam, úgy­hogy még­is sze­ret­ném meg­ve­re­get­ni vál­lacs­ká­mat, de nem me­rem, mi­vel azon­nal dü­hön­ge­nél.”

Ha­mar ki­de­rült, hogy Szán­tó Ju­dit sem volt iga­zán lel­ki-szel­le­mi pár­ja, be­te­gí­tő konf­lik­tu­sok­ban él­tek. A Sza­bad öt­le­tek jegy­zé­ké­ben meg­le­he­tő­sen nyer­sen fa­kadt ki a köl­tő: Ju­dit csak „tech­ni­kai kö­zö­sü­lés­re al­kal­mas”, ami jel­zi a ket­te­jük kö­zött be­tölt­he­tet­len űrt. Fló­ra je­lent­het­te vol­na a szel­le­mi-lel­ki tár­sat is, aki köl­té­sze­tét nagy­ra be­csül­ve ál­do­za­tot is ho­zott vol­na, de ő sem tud­ta Jó­zsef At­ti­lát tel­jes­ség­gel el­fo­gad­ni, tel­jes lé­nyé­ből sze­ret­ni, va­ló­já­ban Il­­lyés Gyu­la pár­ja volt.

LEL­KI-SZEL­LE­MI FEJ­LŐ­DÉ­SE ÍRÁS­KÉP­ÉNEK VÁL­TO­ZÁ­SAI ALAP­JÁN

A Te­rem­tés tör­vé­nyei foly­tán az em­ber nem „ké­szen” szü­le­tik. Em­ber­ré vál­ni élet­fel­ada­tot je­lent, ho­zott „esz­köz­tá­runk­ra” ala­poz­va ta­nu­lás, ön­fej­lesz­tés és ön­ki­tel­je­sí­tés ré­vén vál­ha­tunk tel­jes ön­ma­gunk­ká. A fi­zi­kai szü­le­té­sünk után so­ro­za­tos új­ra­szü­le­té­sek­kel emel­het­jük egy­re ma­ga­sabb­ra lel­kün­ket – Is­ten­hez kö­ze­lít­ve. Ön­ma­gun­kon be­lül kell ki­hor­da­ni újabb ön­ma­gun­kat és a lel­ki-szel­le­mi szin­ten egy­re ma­ga­sabb ren­dű em­ber­nek éle­tet ad­ni. Ez a meg­ke­rül­he­tet­len fo­lya­mat a pszi­cho­ló­gia nyel­vén a sze­mé­lyi­ség­fej­lő­dés, s en­nek stá­ci­ói mi­nő­sí­tik élet­utun­kat. Té­ve­lyeg­he­tünk, tá­vo­lod­ha­tunk ön­ma­gunk­tól, kö­ze­led­he­tünk iga­zi énünk­höz, vá­lasz­tá­sa­ink, dön­té­se­ink, fel­is­me­ré­se­ink, fél­re­ér­té­se­ink se­gít­het­nek, vagy tév­út­ra vi­het­nek, eb­ben áll egész éle­tünk gyöt­rő di­lem­má­ja, avagy meg­vál­tást je­len­tő meg­ér­ke­zé­se. A kéz­írás vál­to­zá­sai át­ala­ku­lá­sa­ink, lel­ki-szel­le­mi új­ra­szü­le­té­se­ink le­nyo­ma­tai.

A gra­fo­ló­gi­ai vizs­gá­lat­ban a kéz­írás mély­ré­te­ge­i­nek: rit­mu­sá­nak és vo­nal­jel­lem­ző­i­nek lé­nye­gi át­ala­ku­lá­sa jel­zi a sze­mé­lyi­ség­fej­lő­dés fo­lya­ma­tá­nak kü­lön­bö­ző szint­je­it. Az egyes sza­ka­szok azon­ban me­re­ven nem vá­laszt­ha­tók szét, fo­ko­za­to­san át­haj­la­nak egy­más­ba, a jel­zett év­szám­ok ezért jel­zés­ér­té­kű­ek.

Vé­gig­te­kint­ve Jó­zsef At­ti­la kéz­írá­sa­it az el­ső vers­től az éle­te utol­só nap­ján ké­szí­tett le­ve­le­kig, rend­kí­vül me­re­dek lel­ki-szel­le­mi fej­lő­dést, több­szö­rös új­já­szü­le­tést lá­tunk. A már be­mu­ta­tott Ked­ves Jo­có című vers „ko­ra­vén” írás­ké­pe alap­ján ar­ra kö­vet­kez­tet­he­tünk, hogy 11–12 éves ko­rá­ra már át­lé­pett a gyer­mek­ko­ron. Is­mer­ve ko­rai élet­ese­mé­nye­it, ar­ra kö­vet­kez­tet­he­tünk, hogy a vi­lág­ra jö­ve­tel utá­ni má­so­dik „szü­le­tés” az öcsö­di név- és anya­vesz­tés lel­ki vál­sá­gát kö­ve­tő ön­ma­gá­ra ta­lá­lás le­he­tett („egy­szer disz­nók közt az ól­ban”). At­ti­la ki­rály fel­fe­de­zé­se nyo­mán édes­any­ja pro­fe­ti­kus ál­má­nak meg­vi­lá­go­so­dá­sa s a ki­lenc­éves ko­ri ha­lál kö­ze­li él­mé­nye le­he­tett szá­má­ra az el­ső spi­ri­tu­á­lis be­ava­tás. Bár Öcsö­dön több­szö­rös vesz­te­sé­get kel­lett el­vi­sel­nie, még­is ki­emel­ke­dő fon­tos­sá­gú él­mé­nyei kö­zött vél­jük a ter­mé­szet­kö­zel­sé­get, amely az el­ső me­di­ta­tív ál­la­po­to­kat elő­hív­hat­ta. Más­részt a Pis­ta­ság meg­élé­se ré­vén ju­tott el a „még­is va­gyok” fel­is­me­ré­sé­hez, sa­ját kül­de­tés­tu­da­tá­nak meg­erő­sö­dé­sé­hez.

A köl­tői fel­adat tu­da­tos vál­la­lá­sa, az el­ső ver­sek meg­szü­le­té­sé­nek ide­je, a „szár­ba szök­ke­nés” lel­ki-szel­le­mi moz­za­na­ta a kö­vet­ke­ző stá­ció („egy­szer ha­jó, szép bú­zá­ban”). Ez az idő­szak át­fog­ja ka­masz­ko­rát. Lát­hat­tuk, hogy sú­lyos ka­lá­szok­kal in­te­get már az el­ső pil­la­nat­tól kezd­ve lát­ha­tó rend­kí­vü­li­sé­ge, a fen­ti­ek­ben fel­tárt ko­ra­vén gyer­mek­ség ál­la­po­ta. Az írás­kép fo­ko­za­tos tisz­tu­lá­sa, élet­te­lib­bé vá­lá­sa, ol­dó­dá­sa alap­ján kö­vet­het­jük Jó­zsef At­ti­la fej­lő­dé­sét.

Az írá­sa és a lel­ke fo­ko­za­to­san ala­kul, szin­te „meg­fi­a­ta­lo­dik” a ko­ráb­bi ön­ma­gá­hoz ké­pest. „Oly friss-ízű az ég” (Oly friss). A kez­de­ti ne­héz­kes író­moz­gás egy­re gör­dü­lé­ke­nyeb­bé, egy­re tisz­táb­bá sze­lí­dül egy ma­ga­sabb szint­re emel­ked­ve. Kéz­írá­sá­nak har­mó­ni­á­ja, szép­ség át­ha­tot­ta át­lé­nye­gült­sé­ge olyan ha­tást kelt, mint­ha fo­ko­za­to­san le­ved­le­né a ko­mor „öreg” tes­tet.

 

A bát­rak cí­mű ver­sé­nek kéz­írá­sa len­dü­le­te­sen ha­lad elő­re, nagy mé­re­te­i­ből erő­tel­jes ön­ér­vé­nye­sí­té­si vágy­ra, mél­tó­ság­ér­zet­re, da­cos, ön­tu­da­tos ki­ál­lás­ra kö­vet­kez­tet­he­tünk. A köl­tő élet­vág­­gyal tel­ten, hit­tel, bi­za­lom­mal for­dul a vi­lág fe­lé, a szép­ség-jó­ság-igaz­ság híd­já­ról pász­táz­za kör­be az égi és föl­di vi­lá­got. Szin­te az egész tes­te egyet­len ér­zék­szerv­vé vá­lik, erő­tel­jes in­ten­zi­tás­sal ér­zé­ke­li mind­azt, ami kö­rü­löt­te van. Egy­mást el­len­té­te­zik a fér­fi­as és nő­i­es po­la­ri­tá­sok. Egy­fe­lől má­gi­kus erő­ér­zet töl­ti el, nincs aka­dály, amely előtt meg­tor­pan­na, más­részt vég­te­len ér­zé­keny­sé­ge, sze­re­tet­vá­gya, kön­­nye­ző el­lá­gyu­lá­sai sé­rü­lé­keny­sé­gét is fel­fe­dik.

A jól ol­vas­ha­tó, tisz­ta for­mák az ön­ma­gá­val szem­be­ni igé­nyes­ség­ről, ma­ga­san le­be­gő énide­ál­ról val­la­nak. Mér­cé­je már itt fel­sej­lik, ame­lyet majd az Ars po­e­ti­ca cí­mű ver­sé­ben pa­ranc­­csá emel: „A min­den­ség­gel mérd ma­gad”. A kéz­írás ér­zel­mi te­lí­tett­sé­ge már az al­ko­tói él­mé­nyek ha­tá­sá­ra for­má­ló­dó, lé­lek­ben erő­sö­dő ka­maszt mu­tat­ja, aki mi­köz­ben áhít­ja az el­is­me­rést, nem akar, és nem tud le­ad­ni sa­ját mér­cé­jé­ből.

Az írás ere­de­ti­sé­gi fo­ka ala­cso­nyabb a ké­sőb­bi min­ták­hoz vi­szo­nyít­va, a ma­gas fo­kú kre­a­ti­vi­tás mel­lett a kül­ső mo­del­lek még tá­ma­szul szol­gál­nak. Ugyan­ezt a ten­den­ci­át a köl­té­sze­te is kö­ve­ti, a pá­lya­kez­dés el­ső éve­i­ben még fel­is­mer­he­tő­en iga­zo­dik a nagy elő­dök­höz és cso­dált kor­tár­sak­hoz – több eset­ben a té­ma­vá­lasz­tás és a stí­lus egy­aránt jel­zi ezt.

Az írás mé­lyen rej­lő, lap­pan­gó bel­ső fe­szült­sé­gét a lob­ba­né­kony­ság, az ér­zel­mek in­ten­zív meg­élé­se és a szél­ső­sé­gek meg­fé­ke­zé­sé­re tö­rő ön­fe­gye­lem egy­más­nak ­fe­szü­lő di­na­mi­ká­ja ad­ja. Erős ér­zé­ki­ség árad a vo­nal sű­rű­sé­gé­ből és má­zolt­sá­gá­ból, az el­ső sze­rel­mi öle­lés fel­iz­zá­sa fű­ti át. Szí­vé­ben „vágy­hegy­lánc jaj-krá­te­res”, ame­lyet igyek­szik kor­dá­ban tar­ta­ni, de sze­re­tet­vá­gya min­den­nél erő­sebb kész­te­tést je­lent.

Az írás­kép nyug­ta­la­ní­tó vo­nal­egye­net­len­sé­ge a konf­lik­tus­ke­ze­lés ne­héz­sé­ge­i­re hív­ja fel a fi­gyel­met, amely a ha­sí­tás el­há­rí­tó me­cha­niz­mu­sá­ra utal. A konf­lik­tus­ki­vál­tó énál­la­po­to­kat me­re­ven szét­vá­laszt­ja, ami gyak­ran a sze­re­tett sze­mély irán­ti am­bi­va­lens ér­zé­sek­hez ve­zet. Erős egy­ségigény hat­ja át a sze­mé­lyi­sé­gét, ezért is él meg gyöt­rel­me­sen min­den ket­tős­sé­get, min­den dis­­szo­nan­ci­át, de az in­teg­rá­ció ké­pes­sé­ge ér­zel­mi sí­kon még ki­a­la­ku­lat­lan.

Kéz­moz­du­la­ta­i­nak sza­bad ki­len­gé­se hí­rül ad­ja, hogy sa­ját ér­té­ké­nek egy­re in­kább tu­da­tá­ban van „És a vég­te­len Nap ide­szé­dült lel­ke / Ég­be­bil­le­nő fe­jem ko­szo­rúz­za (Erő­é­nek). E kor­szak mély­pont­ja 1922, hat­van Asz­pi­rin­nel ad­ta hí­rül ma­gá­nyát és hű­vö­sebb klí­má­jú kör­nye­ze­té­nek el­uta­sí­tá­sát.

Ha pá­lya­vá­lasz­tá­si di­lem­má­val for­dult vol­na gra­fo­ló­gus­hoz an­nak ide­jén Jó­zsef At­ti­la, ak­kor bi­zo­nyá­ra fel­me­rült vol­na a ze­nei pá­lya is. Kéz­írá­sa fej­lett rit­mus­ér­zé­két, tisz­ta hal­lá­sát mu­tat­ja, s ha ko­rai gyer­mek­kor­tól ta­nít­ják hang­sze­ren ját­sza­ni, nagy mű­vész le­he­tett vol­na. De ugyan­így ze­ne­el­mé­le­ti te­rü­le­ten is si­ke­re­sen al­kot­ha­tott vol­na. Elő­adói ké­pes­sé­gét is­mer­jük, ezt rész­ben ki­ak­náz­ta, na­gyon sze­re­tett sza­val­ni, s el­bű­völ­te azt, aki hall­gat­ta.

Rend­kí­vü­li adott­sá­gai, sok­ol­da­lú te­het­sé­ge ré­vén vi­szont akár tu­dós vagy fel­ta­lá­ló is le­he­tett vol­na, kre­a­ti­vi­tá­sa, in­tu­í­ci­ó­ja ré­vén új ös­­sze­füg­gé­se­ket fe­dez­he­tett vol­na fel. De bár­mi­lyen úton is járt vol­na, a mű­vé­szet és a tu­do­mány szét­vá­laszt­ha­tat­la­nul ös­­sze­fo­nó­dott ben­ne. Ezek le­he­tő­sé­gek, ké­pes­sé­gek, ame­lye­ket vé­gül is a köl­té­szet és fi­lo­zó­fia te­rén ka­ma­toz­ta­tott – mind­an­­nyi­unk oku­lá­sá­ra.

A ne­gye­dik „új­já­szü­le­tés” a pró­fé­ci­ák, a „menny­be lá­tás” kor­sza­ka („egy­szer kon­gó ko­los­tor­ban”), amely ti­zen­nyolc és hu­szon­két éves ko­ra kö­zöt­ti élet­sza­kasz. A Ked­ves Jo­có cí­mű ver­sé­nek kéz­írá­sá­hoz ké­pest élén­keb­bé vált az írá­sa, haj­lé­kony ívek old­ják fel az el­len­té­tek fe­szült­sé­gét. Csi­szol­tab­bak, ár­nyal­tab­bak a moz­du­la­tok, a for­mák mí­ve­seb­bek, a „menny­be lá­tó” köl­tő lel­ké­nek éte­ri tisz­ta­sá­ga árad az írás­kép­ből. Az ele­men­tá­ris rit­mus (Grund­rhytmus) sza­bad ki­bom­lá­sa is su­gall­ja, hogy transz­cen­den­cia él­mé­nye­i­ben át­éli a vi­lág egy­sé­gét, ame­lyet A Koz­mosz éne­ke cí­mű ver­sé­ből is­me­rünk: „Min­den vi­lág a Mér­he­tet­len ré­sze, Az Is­ten is a lel­kek Egy-Egésze.”

Tud­juk élet­ese­mé­nyei alap­ján, hogy ez sem volt za­var­ta­lan idő­szak, még­is a kéz­írás­ok alap­ján ez a leg­har­mo­ni­ku­sabb élet­sza­ka­sza. A szel­le­mi emel­ke­dés egy­re in­ten­zí­vebb, de még a fi­zi­kai vi­lág­ban is erő­sek a gyö­ke­rei. Írá­sá­nak rit­mu­sa Vi­val­di és Bee­tho­ven ze­né­jét idé­zi, még a föl­dön áll­va a csil­la­gok­ra néz, és hall­ja Is­ten szó­za­tát: Nagy bá­na­tom­nak égő csip­ke­bok­rán, / Ó én Uram, hogy meg­je­len­tél nékem… / „min­dent le­vet­ke­zem, Uram, / S előd­be kül­döm lel­kem szű­zi pő­rén” (Uram).

Az írás­min­ták egy­re mar­kán­sab­ban jel­zik az ön­tu­da­tos, da­cos ki­ál­lást, a bel­ső sza­bad­sá­got, au­to­nó­mi­át. Már nem az al­kal­maz­ko­dás, ha­nem az ön­ki­fe­je­zés, a ki­vá­lás lép elő el­sőd­le­ges ér­ték­ké, aho­gyan né­hány év­vel ké­sőbb a Kész a lel­tár cí­mű ver­sé­ben ös­­szeg­zi lel­ki fej­lő­dé­sé­nek di­na­mi­ká­ját: „Ha fél­tem is, a he­lye­met meg­áll­tam – / szü­let­tem, el­ve­gyül­tem és ki­vál­tam.”

A Tisz­ta szív­vel cí­mű ver­sé­nek kéz­ira­tá­ban a sa­já­tos Jó­zsef Attila-i írás­rit­must, egyé­ni for­ma­vi­lá­gát lát­juk. A kéz­írás lí­ra­i­sá­ga drá­mai sű­rí­tett­ség­gel ve­gyül, me­lan­ko­li­kus és ko­le­ri­kus gra­fi­kus ele­mek öt­vö­ződ­nek. Bár a be­tűs­zá­rak ki­len­gé­sei még a ko­rai di­na­mi­kát őr­zik, még­is csök­ken­ni kezd a be­tű­mé­ret, har­mo­ni­ku­sabb az össz­kép, a szél­ső­sé­ges ele­mek rit­kul­tak. Az írás­kép ha­tá­ro­zott moz­gás­ve­zér­lés­sel jött lét­re, van ere­je. Az írás ho­mo­ge­ni­tá­sa alap­ján épí­tő és nem rom­bo­ló erőt áraszt. Pro­vo­ka­tív kez­dő­be­tűi a kör­nye­ze­tét a tes­pedt­ség­ből ki­ra­ga­dó bá­tor ki­ál­lás­ra val­la­nak. A le­haj­ló so­rok vi­szont ví­vó­dá­sa­it, fel­hő­sö­dés­re haj­la­mos han­gu­la­ta­it jel­zik. Nem dest­ruk­ti­vi­tást, ha­nem in­kább a két­sé­gek­kel és ne­héz sor­sá­val bir­kó­zó, vég­ső ki­csen­gé­sé­ben még­is re­mény­ke­dő létér­tel­me­zést kör­vo­na­laz­hat­juk be­lő­le a gra­fo­ló­gi­ai vizs­gá­lat alap­ján. Ha Hor­ger An­talnak lettek vol­na gra­fo­ló­gi­ai is­me­re­tei, Jó­zsef At­ti­la kéz­írá­sá­ban mély­sé­ges sze­re­tet­vá­gyá­ról, ka­ma­szos pro­vo­ká­ci­ó­ról, ki­tisz­tult igaz­ság­ér­ze­té­ről ol­vas­ha­tott vol­na.

Be­tű­i­nek ívelt for­mái, ke­cses haj­la­tai a szép­ség­re vá­gyó, ne­mes esz­mé­nye­kért áhí­to­zó if­jút idé­zik. Énide­ál­ja, ve­zér­ké­pe a tisz­ta lé­lek­kel le­élt élet, amely­nek őszin­te­sé­gét hi­te­le­sí­ti az írás­kép rit­mu­sa: „iga­zi lel­kün­ket, akár­csak az ün­nep­lő ru­há­kat gon­do­san / őriz­zük meg, hogy tisz­ta le­gyen majd az ün­ne­pek­re” (Jó­zsef At­ti­la).

E kor­szak­ban írt ver­se­i­nek egy je­len­tős ré­sze pró­fé­cia, a szel­le­mi vi­lág­ból át­ho­zott olyan üze­ne­tek, ame­lyek tar­tal­mi-fi­lo­zó­fi­ai mély­sé­gei még ki­bon­tás­ra vár­nak. Mint­ha egy­re tá­gabb­ra nyi­tott sze­mek­kel néz­ne kö­rül, s meg­ér­te­né, hogy ko­ráb­ban az őt kö­rül­ve­vő vi­lág­nak csak egy ré­szét lát­ta, s im­már kezd egy­re tel­je­seb­ben ki­bon­ta­koz­ni a lát­ha­tat­lan di­men­zió. Gyer­me­ki ex­ta­ti­kus rá­cso­dál­ko­zás­sal te­kint a vi­lág szép­sé­gé­re, tel­jes­sé­gé­re, is­te­ni rend­jé­re. Ek­kor már kez­dett tu­da­tos­sá vál­ni ben­ne az em­be­ri lét lát­szó­la­gos szét­vá­lasz­tott­sá­ga, sa­ját éle­té­nek irá­nya, ame­lyet ké­sőbb 1928-ban Vá­gó Már­tá­hoz írt le­ve­lé­ben így fo­gal­ma­zott meg:

„Az em­ber egy­szer­re él az élet­ben és az örök­ké­va­ló­ság­ban és ha ezt tudja… min­dent úgy te­gyen, mint­ha csak egy éle­te vol­na, és­pe­dig nem tör­té­ne­ti, ha­nem örök­ké­va­ló­sá­gi, te­hát le­he­tő­leg ne fi­zi­kai, ha­nem szel­le­mi, fi­zi­kai csu­pán an­­nyi, amen­­nyi sa­ját egyé­ni tör­té­ne­ti éle­té­hez szük­sé­ges.”

Egyé­ni fel­ada­ta túl­mu­tat a mű­vé­sze­ten, köl­té­sze­te ál­tal az egész em­be­ri­ség­re vo­nat­ko­zó kül­de­té­sét tel­je­sí­tet­te, ami mind a mai na­pig nem kap kel­lő hang­súlyt és mél­tó fi­gyel­met! A köl­té­szet cél­ját nem a szó­ra­koz­ta­tás­ban, ha­nem a lét­ér­tel­me­zés­ben je­löl­te meg. „A mű­vé­szet­tel mint va­ló­sá­gos szel­le­mi­ség­gel fog­lal­ko­zom” – ír­ja, új szem­lé­le­tet, „har­ma­dik szel­le­mi­sé­get” sür­get, szá­má­ra egy­ér­tel­mű, hogy a mű­vé­szet meg­ér­té­sé­hez csak a me­ta­fi­zi­kán át ve­zet az út. „A mű­vé­szet a nem szem­lé­le­ti vég­ső vi­lág­egész he­lyé­be va­ló te­rem­té­se egy vég­ső szem­lé­le­ti egész­nek.” Ver­sei ezért is vál­nak ki­nyi­lat­koz­ta­tás­sá, a te­rem­tett vi­lág tör­vény­sze­rű­ség­ét fel­fe­dő vég­ső igaz­ság ki­mon­dá­sá­vá. Köl­te­mé­nyei ma­gas szin­tű tu­da­tos­ság­ra ösz­tö­nöz­nek, a lé­lek­ta­ni és spi­ri­tu­á­lis ér­te­lem­ben vett fel­nőt­té vá­lás­ra, az ön­ma­gunk­ért és em­ber­tár­sun­kért, egy­ál­ta­lán az egész em­be­ri lét mi­nő­sé­gé­ért ér­zett fe­le­lős­ség ki­mun­ká­lá­sá­ra szó­lí­ta­nak. „A vi­lág­egye­tem ös­­sze­füg­gé­sei a tisz­ta ér­te­lem és a tisz­ta élet mun­ká­ját meg­kö­ve­te­lik. A tisz­ta élet egyik te­vé­keny­sé­ge, va­gyis for­má­ja a tisz­ta ér­te­lem. Kü­lön­ben meg­gör­bül­ne a vi­lág gyé­mánt­ten­ge­lye.” Az em­ber szel­le­mi te­vé­keny­sé­ge nél­kül a vi­lág sa­ját ér­tel­me­ző ten­ge­lyét ve­szí­te­né el.

A gra­fo­ló­gi­ai gya­kor­lat­ban az alá­írás gyak­ran az egész élet­utat fel­vil­lant­ja, kü­lö­nö­sen mű­vé­szek és na­gyon kre­a­tív em­be­rek ese­té­ben, ami­kor nem az ol­vas­ha­tó­ság, ha­nem az ön­ki­fe­je­zés hang­sú­lyo­zó­dik, s a tu­dat­ta­lan kép­sze­rű­en, pe­csét­sze­rűen for­mál­ja meg azt. Jó­zsef At­ti­la alá­írá­sai kor­sza­kon­ként vál­toz­tak, eb­ben az élet­sza­kasz­ban el­ámul­ha­tunk egy igen kü­lö­nös for­mán. A pár­hu­za­mos vo­na­lak kö­zé szer­kesz­tett alá­írás alap­ján sí­nek­re as­­szo­ci­ál­ha­tunk, an­nál is in­kább, mi­vel tud­juk, hogy egész éle­tét vé­gig­kí­sér­te a vas­út­tal va­ló kap­cso­lat, ver­se­i­ben is gya­ko­ri mo­tí­vum a sín, a vo­nat, a pá­lya­ud­var. Egyik gyer­mek­ko­ri já­té­ka és él­mé­nye volt a vo­na­tok alat­ti bú­jócs­ka. A ma­kói di­ák­évek alatt rá­fe­küdt a sí­nek­re, a sors­sze­rű vé­let­len men­tet­te meg az éle­tét. De akár ön­jós­lat­ként is ér­tel­mez­he­tő gra­fi­kus je­len­sé­get lá­tunk, mint­ha ön­ma­ga sor­sá­nak vég­zet­sze­rű ki­me­ne­tel­ét raj­zol­ná be­le eb­be az alá­írá­sá­ba.

A szü­le­té­sé­től a ha­lá­lá­ig tar­tó kap­cso­la­ta a vas­út­tal, mint­ha anya­gi-fi­zi­kai sí­kon meg­je­le­ní­te­né egész éle­té­nek meg­ol­dan­dó fel­ada­tát: „sí­nen len­ni”, sa­ját – Is­ten ál­tal ki­je­lölt – pá­lyán ha­lad­ni ak­kor is, ha má­sok el akar­ják té­rí­te­ni.

Az ötö­dik új­já­szü­le­tés a vi­lág­hi­ány meg­élé­sét hoz­za („egy­szer je­ges ára­dás­ban”) 1928-tól 1932-ig.

Jel­leg­ze­tes gra­fi­kus jegy Jó­zsef At­ti­la írá­sá­ban a sus­pen­due, a „fen­na­kadt” be­tű, ami fruszt­rá­ci­ók­ra, el­foj­tás­ra, erős bel­ső és kül­ső gá­tolt­ság­ra, túl­mű­kö­dő kont­roll­funk­ci­ók­ra vall. Egy­re több szo­ron­gást, gá­tolt­sá­got, egy­re mé­lyebb ma­gányt mu­tat­nak a kéz­írá­sai, ez ki­sebb na­gyobb in­ga­do­zá­sok­kal, át­me­ne­ti nyu­god­tabb idő­szak­ok­kal egy­re hang­sú­lyo­sab­bá vá­lik a ha­lá­lá­ig. Tud­juk, hogy át­esett az el­ső nagy sze­rel­mi csa­ló­dá­son Vá­gó Már­tá­val. E kor­szak írás­min­tái lel­ki és fi­zi­kai egyen­súly­vesz­tés­re mu­tat­nak, ki­ve­tít­ve, hogy az ed­dig is ne­héz hát­tér­rel élő köl­tő újabb sú­lyos „cso­mag­já­nak” ci­pe­lé­sé­vel pró­bál ki­bé­kül­ni. Bár az írás­kép meg­bil­le­nő rit­mi­ká­já­ban tük­rö­ző­dik az el­bi­zony­ta­la­no­dás, az ön­bi­za­lom­vesz­tés, de még a bel­ső erő ki­árad a mély­ből. Eb­ben az élet­sza­ka­szá­ban kez­di el a pszi­cho­te­rá­pi­ás ke­ze­lé­se­ket Szán­tó Ju­dit köz­benjá­rá­sá­ra 1931-től. Mind­eh­hez tár­sul egy konf­lik­tu­sos pár­kap­cso­lat, a kéz­írás jel­zi, hogy Szán­tó Ju­dit nem tud­ja erő­sí­te­ni őt.

Tud­juk, hogy a ka­masz­kor­ban még oly ma­ga­biz­tos, ön­tu­da­tos, „szel­le­mi cse­lek­vő­ség­ben” élő köl­tőt ér­tet­len­ség­gel fo­gad­ják so­kan, „le­hű­tik” ko­holt rá­gal­mak­kal, bí­ró­ság elé ál­lí­tás­sal, köny­ve el­kob­zá­sá­val. Ki­bé­kít­he­tet­len el­len­tét fe­szült a mar­xi fi­lo­zó­fia és a köl­tő vi­lág­ké­pe kö­zött, ami érin­tet­te a tu­dat és a lét el­sőd­le­ges­sé­gé­nek kér­dé­sét. „A tu­dat ké­pes a lét köz­vet­len ala­kí­tá­sá­ra” (He­gel, Marx, Fre­ud) – tár­ta fel Jó­zsef At­ti­la a szá­má­ra ma­gá­tól ér­te­tő­dő tör­vény­sze­rű­sé­get, s ki­nyi­lat­koz­ta­tá­sa ve­szé­lyes­nek és za­va­ros­nak mi­nő­sült az anya­gi vi­lág­ba ra­gadt tár­sak szá­má­ra. Az esz­mé­lő­dés és a cse­lek­vés szá­má­ra szét­vá­laszt­ha­tat­lan ket­tős­sé­get je­lent: „Nem sír­ni, nya­fog­ni jöt­tem – cse­le­ked­ni” – ki­ál­tot­ta vi­lág­gá ha­tá­ro­zott­ság­gal, el­szánt­ság­gal. „Én tör­té­nel­met lá­tok a vi­lág­ban és meg aka­rom ér­te­ni, hogy tu­da­to­san for­mál­has­sam” (He­gel, Marx, Fre­ud). Ép­pen ezért je­lent­he­tett ne­he­zen ke­zel­he­tő fruszt­rá­ci­ót a mun­kás­moz­gal­mi te­vé­keny­ség­ben ért ku­dar­ca, ha­tó­kör­ének cson­kí­tá­sa. Nem sa­ját anya­gi gya­ra­po­dá­sán, kar­ri­er­jé­nek épít­ge­té­sén fá­ra­do­zott, ha­nem kül­de­té­se tel­je­sí­té­sé­ért, amely a kö­zös­ség, pon­to­sab­ban a nem­zet ér­de­ke­it, az em­be­ri lét mi­nő­sé­gi emel­ke­dé­sét szol­gál­ta vol­na.

Ko­le­ri­kus tem­pe­ra­men­tu­má­ból ha­tal­mas in­du­lat is fa­kad­hat­na, még­is a kéz­írás alap­ján meg­fon­tolt­sá­got, meg­szűrt íté­le­te­ket vár­ha­tunk, ame­lye­ket ma­gas szin­tű tu­da­tos­ság csi­szol időtál­ló­vá, ho­gyan ezt va­ló­ban a mű­ve­i­ben is meg­ta­pasz­tal­hat­juk. Az ön­ma­gát a Min­den­ség­gel mé­rő köl­tő hu­má­nu­ma és tisz­tán­lá­tá­sa örök irány­tű­ként jel­zi a tár­sa­dal­mi át­ala­kí­tá­sok le­het­sé­ges út­ja­it:

„Re­for­miz­mus és re­vo­lu­cio­niz­mus csak ab­ban kü­lön­böz­nek egy­más­tól, hogy az egyik asz­pi­rint etet a hold­kó­ros­sal, a má­sik pe­dig ke­se­rű vi­zet itat ve­le. Köz­ben pe­dig sze­gény le­vá­gó­dik az Úr­is­ten ha­za­te­te­jé­ről. Se re­for­miz­mus se a re­vo­lu­cio­niz­mus nem meg­oldás… Mind­két eset­ben meg­ölöd bel­ső lá­tá­so­dat a kül­ső káp­rá­zat ked­vé­ért, te­hát nem­hogy hoz­zá­se­gí­te­néd az em­be­re­ket az örök­ké­va­ló­sá­guk­hoz, te­hát az igaz­ság­hoz, test­vé­ri­ség­hez, egyen­lő­ség­hez és sza­bad­ság­hoz, ha­nem fel­ad­ván a ma­ga­dét, mind­ezt hát­rál­ta­tod.”

Jó­zsef At­ti­la egy új tár­sa­dal­mi mo­dell szerint fel­épí­tett vi­lág­ban tud­ta el­kép­zel­ni a va­ló­di sza­bad­sá­got. „A de­mok­ra­ta ka­pi­ta­liz­mus, il­le­tő­leg köz­ke­le­tű nyel­ven a kis­pol­gár­ok szá­má­ra szim­pa­ti­ku­sab­ban ki­fe­jez­ve: a pol­gá­ri de­mok­rá­cia vis­­sza­fej­lő­dést je­lent. Elő­re nincs más út az in­tel­lek­tu­e­lek szá­má­ra, mint vagy az egyik vagy a má­sik front­hoz csat­la­koz­ni, egy­sze­rű­en azért, mert bár­mi­lyen „füg­get­len, jó szán­dé­kú” is le­gyen, két lö­vész­árok kö­zött gép­fegy­ver­tűz­ben szán­ta­ni nem le­het, el­len­ben igen­is le­het ilyen mun­kát vé­gez­ni az egyes fron­tok mö­gött…

De kü­lön­ben is oly be­teg az egész em­be­ri­ség, hogy ha ez mást nem is hoz­na, mint­hogy terv­sze­rű ter­me­lés­sel és mun­ka­be­osz­tás­sal fi­zi­ka­i­lag, te­hát tes­ti­leg fel­ja­vít­ja né­hány ge­ne­rá­ci­ón át az em­be­ri­sé­get, ak­kor is meg­éri, hogy az im­pe­ri­a­liz­mus ál­tal le­he­tet­len­né és el­vont fo­ga­lom­má tett sza­bad­ság utá­ni si­rán­ko­zás he­lyett ak­tív mó­don részt ve­gyünk a sza­bad­ság tu­laj­don­kép­pe­ni el­vo­nói el­len va­ló küz­de­lem­ben” – ír­ta Pá­rizs­ból nő­vé­ré­nek, Jo­lán­nak, amely gon­do­la­tok­nak az ak­tu­a­li­tá­sán ma is el­gon­dol­kod­ha­tunk.

A vi­lág­hi­ány meg­élé­se csu­pán be­ve­ze­tő­je volt egy még na­gyobb pró­ba­té­tel­nek. Ke­resz­tes Szent Já­nos ki­fe­je­zé­sé­vel él­ve: a „lé­lek sö­tét éj­sza­ká­ja” kö­vet­ke­zik (1933–1936) („egy­szer bo­lon­dok há­zá­ban”). A bel­ső drá­mai for­má­ló­dás ide­je ez a mély­be zu­ha­ná­sok­kal és az ih­le­tett ál­la­po­tok­ban hir­te­len fel­vil­la­nó meg­vi­lá­go­so­dott pil­la­na­tok­kal. Lel­ki­leg vál­sá­gos idő­szak, amely­ben mind­an­­nyi­unk­nak van ré­sze az élet­ben, leg­alább egy­szer. Oscar Wilde sze­rint „a szí­vek­nek ös­­sze kell tör­ni­ük, ezért kül­di Is­ten a szo­mo­rú­sá­got a vi­lág­ba. Szá­mom­ra a szen­ve­dés most egy szak­rá­lis fo­lya­mat­nak tű­nik, mely szent­té te­szi azt, aki át­ad­ja ma­gát ne­ki… Az élet min­den­ne­mű ma­te­ri­a­lis­ta vo­ná­sa kö­zön­sé­ges­sé te­szi a lel­ket.”

„A sö­tét éj­sza­ka az ér­zé­keny­ség ki­fi­no­mí­tá­sa, an­nak ta­nu­lá­sa, ho­gyan vál­ha­tunk „szé­les szel­le­mi esz­köz­tá­rú em­ber­ré” – ír­ja Tho­mas Moore.

Egy­re mé­lyebb sza­ka­dé­kok tá­ton­ga­nak a köl­tő és a vi­lág kö­zött, egy­re fél­sze­geb­ben hor­doz­za a lel­ké­ben hal­mo­zó­dó kin­cse­ket. Bel­ső pár­be­szé­de is egy­re ár­nyé­ko­sabb, egy­re több bo­rú­lá­tás­sal éli meg ön­ma­gát: „leng a lel­kem, / ala­cso­nyan. Leng, nem su­han” (Elé­gia), s re­zig­nál­tan és vég­te­len szo­mo­rú­ság­gal ve­szi tu­do­má­sul a le­ta­gad­ha­tat­lan tényt, az ér­ték­vesz­tett tár­sa­da­lom mély­be zu­ha­ná­sát: „Óh én nem így kép­zel­tem a ren­det. / Lel­kem nem ily ho­nos. / Nem hit­tem lé­tet, hogy kön­­nyeb­ben teng­het, / aki alat­to­mos. / Sem né­pet, amely ret­teg, hogy­ha vá­laszt / sze­mét le­süt­ve fon­tol san­da vá­laszt és vi­dul, ha to­roz (Le­ve­gőt!).

A Sem­mi ver­sé­nek kéz­írá­sa alap­ján jól lát­ha­tó, hogy az írás­kép szű­kí­tő ten­den­ci­á­ja fel­erő­sö­dik, egy­re gör­csö­seb­bé vál­nak a moz­du­la­tok. Az író­moz­gás úszó, le­be­gő jel­le­gű, fél­sze­gen bo­tor­kál elő­re, a rit­mus meg-meg­rog­­gyan, a hir­te­len meg­sza­ka­dó moz­du­la­tok blok­kol­ják a ki­tel­je­sü­lést. Vo­nal­mi­nő­sé­ge gyen­gült a ko­ráb­bi­ak­hoz ké­pest, írá­sá­nak mé­re­te fo­ko­za­to­san csök­ken, a be­tűs­zá­rak ki­len­gé­sei, fel­szál­ló és mély­be sül­­lye­dő moz­du­la­tai, fi­zi­kai erő­vesz­tést, kény­sze­rű vis­­sza­fo­gott­sá­got mu­tat­nak.

Az af­fek­ti­vi­tás be­tűi, az oválok cso­mók­ká zsu­go­rod­nak, egy­re sor­vad­tabb al­só zó­nái a gyö­ke­re­it szag­ga­tó, azo­kat el­ve­szí­tő s he­lyet­tük lég­gyö­ke­ret nö­vesz­tő köl­tő ott­hon­ta­lan­sá­gát, föl­di űzött­sé­gét tük­rö­zi. Lé­nye leg­mé­lyé­ig ha­tol a fáj­da­lom, va­jú­dá­sát, újabb sor­sze­rű „ön­ki­hor­dá­sát” mély­sé­ges szen­ve­dés kí­sé­ri. Az im­mun­rend­szer, a vi­tá­lis ener­gia je­len­tős meg­gyen­gü­lé­se mu­tat­ko­zik, de ez a szel­le­mi di­men­zi­ót nem érin­ti, tisz­tán­lá­tá­sa, szár­nya­lá­sa tö­ret­len.

Az írás­kép is jel­zi az ér­zé­keny­ség fo­ko­zó­dá­sát, ami eb­ben az eset­ben már le­han­golt­ság­ba, re­zig­ná­ci­ó­ba haj­lik át, a me­lan­ko­li­kus tem­pe­ra­men­tu­má­ban gyö­ke­re­ző bo­rú­lá­tá­sa, pes­­szi­miz­mu­sa fel­erő­sö­dött. Kli­ni­kai ter­mi­no­ló­gi­á­val él­ve az írás­kép je­lez de­pres­­szi­ós tü­ne­te­ket, de nem de­pres­­szi­ót, s nem mu­tat „meg­bom­lott el­mét”, szel­le­mi za­vart­sá­got. Egy­sze­rű­en egy mély gyöt­re­lem kín­ja­i­nak sö­tét hang­szí­nei szó­lal­nak meg, ful­do­kol at­tól, hogy tud­ja, mi­lyen le­het­ne a vi­lág, és he­lyet­te mi­ben kell él­nie. A ben­ne élő vi­lágide­ál és a va­lós, ta­pasz­talt vi­lág kö­zöt­ti el­té­rés fáj­dal­ma si­kolt a kéz­írá­sá­ból, mint­ha vész­je­le­ket ad­na le.

Bi­zal­ma da­ra­bok­ra tört, gyer­me­ki tisz­ta­sá­gú sze­re­te­tét egy­re ne­he­zeb­ben tud­ja meg­él­ni, nincs ki­re ki­árasz­ta­ni. Az ön­ér­ték­tu­da­ta is erő­sen meg­ren­dült, már nyo­ma sincs a ka­masz­ko­ri hety­ke, ön­tu­da­tos, bá­tor ki­ál­lás­nak. Mér­he­tet­len igé­nye és szük­sé­ge van az el­is­me­rés­re, a bá­to­rí­tás­ra. S mi­vel egy­re ke­ve­seb­bet ka­pott eb­ből, sőt egy­re na­gyobb erő­re lett vol­na szük­ség, hogy küzd­jön ön­ma­gá­ért, har­col­jon meg mél­tó el­is­me­ré­sé­ért, erő­tar­ta­lé­kai csök­ken­nek. Amíg tes­ti szin­ten az éhe­zést job­ban bír­ja, ad­dig ér­zé­keny­sé­ge foly­tán a lé­lek táp­lá­lé­ká­ban el­szen­ve­dett hi­ányt na­gyon ne­he­zen vi­se­li. Egy­re két­ség­beesett­eb­ben szeg­zi kor­tár­sa­i­nak a kér­dést: „Mi lesz fö­lös­le­ges vi­rá­ga­im­mal?” (Rossz volt, el­szé­ledt szí­vem­ből).

„Fáj a szí­vem, a szó ki­hűl. / De­hát ki­nek is szó­la­nék – –” (Vas-szí­nű ég­bolt­ban…).

De a „sö­tét­ség­ben” egy-egy át­me­ne­ti idő­re még erő­tel­je­sebb ra­gyo­gás­sal árad be a fény: ez az élet­sza­kasz a „nagy ver­sek” (Óda, Elé­gia, Esz­mé­let, Le­ve­gőt!, A Du­ná­nál, Ké­sei si­ra­tó) és a sem­mi-ver­sek (Re­mény­te­le­nül, Sem­mi) meg­szü­le­té­sé­nek ide­je, csú­csok és sza­ka­dé­kok szé­dí­tő hul­lám­vas­út­ja. A kéz­írás erő­vesz­tett ál­la­po­ta­it oko­zó élet­hely­ze­tet meg­döb­ben­tő ön­be­lá­tás­sal ad­ja tud­tá­ra a vi­lág­nak: „Gon­dol­já­tok meg: Ezen a vi­lá­gon / nincs sen­kim, sem­mim. S mit úgy hív­tam én, / az sin­csen. Utol­só mor­zsá­it rá­gom, / amíg el­ké­szül ez a köl­te­mény (Ki-be ug­rál). Mint­ha át­men­ne a „le­ve­gő­pró­bán” – be kell lát­nia, hogy egye­dül ön­ma­gá­ra, ön­ma­ga te­het­sé­gé­re tá­masz­kod­hat, „Még jó, hogy van­nak jam­bu­sok és van mi­be / be­lé­fo­góz­nom. – Jár­ni gyer­mek így ta­nul” (Szür­kü­let).

A kéz­írás alap­ján kö­vet­he­tő, hogy spi­ri­tu­á­lis emel­ke­dé­se egy­re ma­ga­sabb, s ezt Jó­zsef At­ti­la ma­ga is érez­te, hogy mé­lyen be­lül va­la­mi át­for­mál­ja. Ba­bits­nak írt le­ve­lé­ben ol­vas­hat­juk: „a sa­ját sze­mem lát­tá­ra át­ala­ku­lok, s en­nek az át­ala­ku­lás­nak a va­ló­di­sá­gát még alig tu­dom meg­fog­ni”.

Gyöt­rel­me­i­ből ih­le­tett ál­la­po­tok­ban ma­gas­ba tud emel­ked­ni, hogy rá­te­kint­sen éle­té­re, a még­is ér­tel­met adó szen­ve­dé­sek­re, „mert an­­nyi mo­soly, öle­lés fen­na­kad / a vi­lág ág-bo­gán” (Té­li éj­sza­ka). Eb­ből a mély­ség­ből né­hány óra alatt is ma­gas­ba tu­dott emel­ked­ni, min­den nő és min­den fér­fi sze­rel­mét meg­él­ni egyet­len ta­lál­ko­zás­ban Lil­la­fü­re­den. Dr. Mar­ton Már­ta, szán­dé­kán kí­vül, a leg­na­gyobb cso­dá­val aján­dé­koz­ta meg a köl­tőt, amely­ből meg­szü­le­tett a vi­lág­iro­da­lom egyik leg­szebb sze­rel­mes ver­se, az Óda. Lel­ké­nek át­lé­nye­gült­sé­gét a vo­nal­mi­nő­ség vál­to­zá­sá­ban kö­ve­ti a kéz­írá­sa: lé­gi­es­sé vá­lik a vo­nal, ere­de­ti rit­mi­ká­ja hely­re­áll, szin­te szár­nyal ke­zé­ben a toll. A be­tűk tán­cá­ban gyö­nyör­köd­ve fel­me­rül a kér­dés, va­jon egy de­pres­­szi­ós em­ber ké­pes ilyen vál­to­zás­ra?

A lé­lek sö­tét éj­sza­ká­já­nak egyik leg­jel­leg­ze­te­sebb ele­me a bűn­tu­dat, amelyet a bűn mo­tí­vu­má­ra írt ver­se­i­ben pró­bál ol­da­ni, és ke­res­ni a meg­sza­ba­du­lást. „Szót­la­nabb, né­mább bű­ne nin­csen / enyém­nél sen­ki­nek, be­val­lom. / Sze­ret­ném, hogy­ha itt, te vád, / szem­től sze­mem­be mon­da­nád / a bűnt. Mert nem le­het meg­hal­nom” (Egy bün­te­tő­tör­vény­szé­ki tár­gya­lás ira­ta­i­ból).

Sen­ki nem fi­gyelt fel még ar­ra, hogy Jó­zsef At­ti­la ön­ma­ga szá­má­ra is ért­he­tet­len bűn­tu­da­ta a mag­za­ti kor­ban át­élt tu­dat­ta­lan em­lé­kek­től is szár­maz­hat, túl a mind­an­­nyi­unk lel­ke mé­lyén, em­be­ri lé­tünk­ből fa­ka­dó bűn­tu­da­ton. Tud­juk, hogy há­rom test­vér­ének ha­lá­lát hor­doz­ta ma­gá­ban, egy lány és két fiú halt meg, mi­e­lőtt At­ti­la szü­le­tett. A né­met pszi­cho­ló­gus, Hel­lin­ger mu­ta­tott rá, hogy mi­lyen nagy je­len­tő­sé­ge van ezek­nek az ener­gi­ák­nak, ame­lyek­ről gyak­ran tu­do­mást sem ve­szünk. Nap­ja­ink­ra a sejt­bi­o­ló­gia leg­újabb ku­ta­tá­sai a sejt­em­lé­ke­zet­ről már tény­ként ke­ze­lik Jó­zsef At­ti­la fel­is­me­ré­sét: „az ős­sej­tig va­gyok min­den ős”.

A lel­ki fo­lya­ma­tok kü­lö­nös tör­vény­sze­rű­sé­gei foly­tán a test­vé­re­i­nek ha­lá­lát hor­do­zó fáj­da­lom Jó­zsef At­ti­lá­ban csak a bű­nös­ség ér­ze­té­ben ke­rült a tu­dat szint­jé­re, de meg­fe­le­lő pszi­cho­ló­gi­ai se­gít­ség hi­á­nyá­ban nem ju­tott el a tel­jes tu­da­to­sí­tá­sig, fel­ol­dá­sig. Ezt a bűn­ér­ze­tet sok­fé­le­kép­pen fe­je­zi ki, de a fáty­lat nem tud­ja fel­lib­ben­te­ni: „Hogy bű­nös va­gyok, nem vi­tás. / De bár­mit gon­do­lok, / az én bű­nöm va­la­mi más. / Tán egy­ügyű do­log.” „El­mon­dom: Öl­tem. Nem tu­dom / kit, ta­lán az apám – / el­néz­tem, amint vé­re folyt / egy al­vadt éj­sza­kán” (A bűn).

E kor­szak – mond­hat­ni vi­lág­vi­szony­lat­ban is – ki­vé­te­les al­ko­tói ter­mé­ke a Sza­bad öt­le­tek jegy­zé­ke, amely­nek írá­sa­kor Jó­zsef At­ti­la sa­ját ár­nyék­sze­mé­lyi­sé­gé­vel né­zett szem­be olyan szin­ten, aho­gyan er­re csak ki­vé­te­le­sen nagy em­be­rek ké­pe­sek. A be­teg em­ber töb­bek kö­zött azért is be­teg, mert kép­te­len szem­be­néz­ni a kor­lát­ja­i­val, sa­ját fé­le­lemször­nye­i­vel, ame­lye­ket a tu­dat­ta­lan­ban nö­veszt. Töb­bek sze­rint Jó­zsef At­ti­la nem Gyöm­rői Edit ké­ré­sé­re ír­ta meg, ha­nem ön­ma­ga kre­a­tív, gyógyul­ni vá­gyá­sa ad­ta ezt az öt­le­tet, hogy ki­ír­jon ma­gá­ból min­den tu­dat­ta­lan „hor­da­lé­kot”. Be­le­szé­dü­lünk mind­an­­nyi­an, ami­kor ol­vas­suk, hi­szen a lé­lekten­ger mé­lyé­re ké­pes le­me­rül­ni, ahon­nan fel­jön­ni már csak más em­ber­ként le­het, ah­hoz ké­pest, mint ahogy alá­buk­tunk ösz­tö­ne­ink, ijesz­tő sö­tét ön­ma­gunk meg­is­me­ré­sé­re.

A Sza­bad öt­le­tek jegy­zé­ké­nek kéz­írá­sát gra­fo­ló­gi­ai szem­pont­ok sze­rint ta­nul­má­nyoz­va lát­hat­juk, hogy tisz­ta az írás­kép, jól kö­vet­het­jük a lé­lek mé­lyé­re me­rü­lés in­du­la­ti-ér­zel­mi fo­lya­ma­tát, po­kol­já­rá­sát, de egy­ér­tel­mű­en meg­ál­la­pít­hat­juk, hogy nem mu­tat pa­to­ló­gi­át. In­kább erő­vel, bá­tor­ság­gal, fér­fi­as ke­mény­ség­gel, a mind­annyi­unk­ban je­len­le­vő fény­ből és sár­ból fo­nó­dott am­bi­va­lens ten­den­ci­ák for­tis­si­mó­já­val szem­be­sül­he­tünk, ami ki­vé­te­le­sen rit­ka él­mény bár­me­lyi­künk éle­té­ben.

A he­te­dik új­já­szü­le­tés a Fló­ra-sze­re­lem lá­zas lo­bo­gá­sá­hoz kap­cso­ló­dik („egy­szer szül­jön égő ház­ban”).

Igen zak­la­tot­tan ér­ke­zett meg az 1937-es esz­ten­dő­be Jó­zsef At­ti­la, de Fló­ra nap­fén­­nyel áraszt­ja el a be­sö­té­tült eget.

A Fló­ra-sze­re­lem kez­de­te ide­jén ér­het­jük tet­ten Jó­zsef At­ti­la éle­té­nek, lel­kü­le­té­nek vagy sze­mé­lyi­sé­gé­nek kulcs­fon­tos­sá­gú tör­té­né­se­it. Túl­ju­tott a Gyöm­rői Edit-fé­le sze­rel­men, le­mon­dott, be­lát­ta, hogy egy­ol­da­lú. Kész egy új sze­re­lem­re. Fló­ra ér­té­ke­it a ta­lál­ko­zás pil­la­na­tá­ban lát­ta, nőide­ál­ját, a szel­le­mi és lel­ki sí­kon is ma­gas szin­ten élő lányt fe­dez­te fel ben­ne. Fló­rát egye­di, egy­sze­ri, sen­ki más­sal nem pó­tol­ha­tó nő­ként sze­ret­te meg, ami a nő-fér­fi kap­cso­lat leg­ma­ga­sabb szint­je.

Fló­ra a te­het­sé­ges köl­tőt sze­ret­te ben­ne, de nem őt ma­gát, Jó­zsef At­ti­lát, min­de­nes­tül. Jó­zsef At­ti­la egé­szen tisz­tán lát­ta a sze­re­lem gyó­gyí­tó, lel­ket épí­tő ere­jét, er­re sok­szor utalt a le­ve­le­i­ben is, a Fló­rá­val va­ló ta­lál­ko­zó­kon is: „Az or­vo­sok hi­á­ba pró­bál­koz­nak akár­mi­vel, nél­kü­led nem gyógy­ulok meg” – mond­ta Fló­rá­nak.

Hal­ha­tat­la­nul tu­dott sze­ret­ni, tel­jes lé­nyét tud­ta ad­ni a több­szö­rös csa­ló­dás után is. Fre­ud sze­rint egész­sé­ges az, aki tud al­kot­ni és tud sze­ret­ni. Jó­zsef At­ti­la szen­ve­dé­lye­sen tud­ta mind­ket­tőt.

A Fló­rá­hoz szó­ló kéz­írá­sá­nak öröm­te­li lük­te­té­se, kön­­nye­den le­fu­tó, haj­lé­kony, gyen­géd moz­du­la­tai a lel­ki fel­tá­ma­dás ün­ne­pi pil­la­na­tát rög­zí­tet­ték, s men­tet­ték át az utó­kor­ba. Át­lé­nye­gült ál­la­pot ez, új­ra vis­­sza­tért a kéz­írás ere­de­ti rit­mu­sa, amely ol­dott­sá­got, túl­csor­du­ló bol­dog­sá­got áraszt („Már nem kép­zelt ház üres tel­ken / csi­no­so­dik, épül a lel­kem” – Meg­mé­res­sél!). A sze­re­lem gyó­gyí­tó ere­je ez, a kéz­írá­son át be­pil­lant­ha­tunk a köl­tő lel­ké­be, amely va­ló­ban hal­ha­tat­lan sze­re­lem­re volt ké­pes.

Az­tán jöt­tek a min­den sze­re­lem­ben tör­vény­sze­rű két­sé­gek, de nem jött az a bi­zo­nyos­ság, amely új­ra vi­lág­ra hoz­za a sze­re­tő em­bert és a sze­re­tett lényt egy­aránt. Jó­zsef At­ti­la kü­lön­le­ges ér­zé­keny­sé­gé­vel ele­in­te sej­tet­te, az­tán egy­re tisz­táb­ban érez­te, hogy Fló­ra nem tud­ja ugyan­úgy vi­szo­noz­ni a sze­rel­mét. Az 1937-ből meg­ma­radt kéz­írá­sai kö­ve­tik ér­zel­mi hul­lám­zá­sa­it, el­bi­zony­ta­la­no­dá­sa­it, két­sé­ge­it. Az írá­sok sza­bály­ta­lan­sá­ga, zak­la­tott­sá­ga ki­ve­tí­ti, hogy elé­ge­det­len ön­ma­gá­val, az ön­bi­zal­ma ro­gya­do­zik, énere­je is­mét gyen­gül­ni kezd. Az írá­sa­i­ból árul­ko­dó két­sé­ge­it Fló­rá­nak is fel­tár­ta: „Fé­lek, nem ér an­­nyit majd éle­tem / tö­rek­vé­sem és vá­gyam, tes­tem lel­kem / hogy meg­be­csülj, ha el nem ér­he­tem / ön­nön jó­sá­gom út­ján győ­ze­del­mem” (Fló­ra).

A jel­be­széd tit­kos ös­­sze­füg­gé­se­i­ből ér­tet­te meg egy hir­te­len meg­vi­lá­go­so­dás­sal, hogy Fló­ra Il­­lyés Gyu­la pár­ja. Ezt a pil­la­na­tot az őrült­sé­ge egyik biz­tos je­lé­nek tar­tot­ta Bak dok­tor. A há­rom gyu­fa­szál meg­ta­lá­lá­sa­kor ki­tört pá­nikér­zé­se csak­is a szim­bó­lu­mok nyel­vén fejt­he­tő meg. A gyu­fá­ról mint a tűz, a lo­bo­gás ősi jel­ké­pé­ről a sze­re­lem­re as­­szo­ci­ált, és a ke­reszt­ben ta­lált há­rom szál Fló­ra le­ve­lén meg­vi­lá­gí­tot­ta szá­má­ra a sors­sze­rű el­ren­de­lést, amel­­lyel szem­be­sül­ni a leg­ne­he­zebb pró­ba­té­tel volt szá­má­ra. Ezt kö­vet­te egy mély­be ­zu­ha­nás, de el­ju­tott a Fló­rá­ról va­ló le­mon­dá­sig is. Sa­ját be­lá­tá­sa alap­ján ju­tott el ed­dig, hi­szen Fló­ra férj­hez ment vol­na hoz­zá. Utol­só le­ve­lé­ben ír­ta: „Az­tán mit sírsz, ha sor­sunk ír­va van már!”

Jó­zsef At­ti­la be­teg­sé­ge az egyik leg­vi­ta­tot­tabb té­má­ja a sze­mé­lyi­sé­gé­ről szó­ló szak­iro­da­lom­nak. Bak Ró­bert di­ag­nó­zi­sa sze­rint ski­zof­ré­ni­á­ban szen­ve­dett, ez­zel ke­zel­ték az utol­só évek­ben, míg ko­ráb­ban, aho­gyan ma­ga a köl­tő is ír­ta: „ne­u­rasz­té­nia gravis”-szal. Nap­ja­ink­ban szin­te min­den könyv­ben, ta­nul­mány­ban sab­lon­sze­rű­en vis­­sza­té­rő for­du­lat a ha­lá­la előt­ti idő­szak­hoz kap­csol­tan a „meg­bom­lott el­me” ki­fe­je­zés. Mi­köz­ben a ski­zof­ré­ni­át egy­re in­kább el­ve­tik, a de­pres­­szió és bor­der­li­ne szindró­ma kezd gyö­ke­ret eresz­te­ni az utó­la­gos di­ag­nosz­ti­ka alap­ján.

Is­me­re­tes, hogy a bor­der­li­ne tü­ne­tek kö­zött az in­sta­bi­li­tás, a bel­ső üres­ség kró­ni­kus ér­zé­se sze­re­pel, énkép za­va­ra, ön­gyil­kos­sá­gi fe­nye­ge­té­sek, ön­cson­kí­tás, va­la­mint szó sze­rint idéz­ve a DSM-IV107 di­ag­nosz­ti­ká­ja alap­ján „ina­dek­vát, in­ten­zív düh­ki­tö­ré­sek vagy ag­res­­szi­vi­tás fe­let­ti kont­roll hi­á­nya (in­du­lat­ki­tö­ré­sek, ha­ra­gos­ság, tett­le­ges­ség)”. A kéz­írás­min­ták csak a ko­le­ri­kus tem­pe­ra­men­tum­ból fa­ka­dó lob­ba­né­kony­sá­got, szen­ve­dé­lyes­sé­get jel­zik, de nem mu­tat­nak pa­to­ló­gi­át je­len­tő in­ten­zív düh­ki­tö­ré­se­ket, szél­ső­sé­ges vi­sel­ke­dést, in­kább erős kont­roll­tö­rek­vést, amit ma­ga Bak dok­tor is szó sze­rint így írt: „Egész vi­sel­ke­dé­sé­ben fel­tű­nő­en, szin­te eti­ku­san fe­gyel­me­zett.”

Az emo­ci­o­ná­lis la­bi­li­tást a kéz­írás is meg­erő­sí­ti, de ez is sze­lí­debb hul­lám­zá­sú, ér­zé­keny­sé­gé­ből fa­ka­dó re­zo­nan­cia mind­ar­ra, amit meg­él. Ez­zel szem­ben az én­kép za­va­ra már nem mond­ha­tó el, hi­szen csak na­gyon ke­vés em­ber jut el az ön­is­me­ret­nek, ön­vál­la­lás­nak ar­ra a szint­jé­re, aho­va a köl­tő ju­tott, ezt is­mer­jük a ver­sei, ön­val­lo­má­sai alap­ján. Köl­té­sze­tét a pszi­cho­ló­gi­ai hi­te­les­ség jel­lem­zi: em­ber és vers adek­vát­sá­ga, ös­­sze­for­rott­sá­ga ad­ja örök fé­nyét, s ezt a kéz­írá­sa is tel­jes­ség­gel ta­nú­sít­ja. Az írás­min­ták gra­fo­ló­gi­ai ol­va­sa­ta és a ver­se­i­ben fel­tárt ön­meg­élé­sek tö­ké­le­te­sen il­lesz­ked­nek. A leg­el­ha­gya­tot­tabb ál­la­pot­ban is ké­pes volt egé­szen tisz­ta ké­pet ad­ni ön­ma­gá­ról, a sem­mit, a bel­ső üres­ség ér­zé­sét is tu­da­to­san él­te meg, és sze­mé­lyes él­mé­nyén át ki­fe­jez­te az em­be­ri lét egyik bár­me­lyi­künk ál­tal meg­él­he­tő ki­et­len, hi­te­ha­gyott ál­la­po­tát, ame­lyet Krisz­tus is meg­él­he­tett egyet­len pil­la­nat­ban a ke­resz­ten.

Vik­tor Frankl ír az „eg­zisz­ten­ci­á­lis vá­kuum” kol­lek­tív je­len­sé­gé­ről, amely­ben meg­ta­pasz­tal­juk a mély­sé­ges ér­tel­met­len­ség­ér­zést. Elő­adá­sai so­rán a né­met, sváj­ci és oszt­rák hall­ga­tók 40%-a is­mer­te el, hogy át­él­te, meg­ta­pasz­tal­ta ezt az ér­tel­met­len­ség ér­zést, míg az ame­ri­kai hall­ga­tók­nak 80%-a je­lez­te ezt. De for­dul­ha­tunk más irány­ba is, mert Augustinus, Gan­dhi, Al­bert Schweitzer és még szám­ta­lan em­ber ír ilyen át­me­ne­ti vál­sá­gok­ról. Em­be­ri lé­tünk­höz tar­to­zó, fej­lő­dé­sünk bi­zo­nyos szint­je­in meg­je­le­nő ér­zés­ről, ál­la­pot­ról van szó, amely ön­ma­gá­ban még nem be­teg­ség.

Ha kö­vet­jük és ös­­sze­sít­jük fi­zi­kai-lel­ki fej­lő­dé­sé­nek út­ját a kéz­írás­ok alap­ján, ak­kor a gyöt­rel­me­sebb gyer­mek­kor után ko­rai ka­masz­ko­ri tes­ti-lel­ki-szel­le­mi meg­úju­lás, meg­erő­sö­dés kö­vet­ke­zik. 1928-tól kezd­ve a kéz­írás be­tű­mé­re­té­nek fo­ko­za­tos csök­ke­né­se, a vo­nal­mi­nő­ség gyen­gü­lé­se tár­ha­tó fel, ami fo­ko­za­tos tes­ti-vi­tá­lis gyen­gü­lés­re, lel­ki egyen­súly ki­bil­le­nés­ére, az ön­ér­té­ke­lés in­ga­do­zá­sa­i­ra utal. A ka­masz­ko­ri ön­tu­da­tos, fér­fi­a­san élet­te­li ki­ára­dá­sát az egy­re in­kább vis­­sza­hú­zó­dó, a ma­gány­tól szen­ve­dő, szo­ron­gá­sok­kal, két­sé­gek­kel drá­mai küz­del­met ví­vó, de szel­le­mi sí­kon egy­re ma­ga­sabb­ra emel­ke­dő köl­tő kény­sze­rű be­fe­lé for­du­lá­sa vált­ja fel. A kéz­írás jel­zi, hogy az öröm meg­élé­se egy­re rit­kább je­len­ség szá­má­ra. Ön­ma­gá­ban is ke­re­si a ma­gá­ra mar­adott­ság okát: „Én túl­ ma­gas­ra vet­tem ege­met / s ne­héz va­gyok, azért sül­­lyed­tem mély­re” (Egy köl­tő­re). Lég­gyö­ke­re­it kez­di fej­lesz­te­ni a föl­di ka­pasz­ko­dók hi­á­nyá­ban. A ha­sí­tás énvé­dő me­cha­niz­mu­sa 1930-tól gyen­gül, egy­re mar­kán­sab­ban ki­e­gé­szül az el­foj­tás­sal és a szub­li­má­ci­ó­val.

A szel­le­mi és a fi­zi­kai di­men­zió kö­zöt­ti kap­cso­lat egy­re fi­no­mabb, a szub­li­má­ció át­ne­me­sí­tő, ösz­tön­ten­den­ci­á­kat tisz­tí­tó, át­lé­nye­gí­tő fo­lya­ma­ta kö­vet­he­tő az írás­kép vál­to­zá­sai alap­ján. Az egyes di­men­zi­ó­kat sor­ra vé­ve, a kéz­írás alap­ján lát­hat­juk, hogy a köl­tő tes­ti­leg egész­sé­ge­sen szü­le­tett, fi­zi­ku­mát az éhe­zés, nél­kü­lö­zés kezd­te gyen­gí­te­ni. Ez bár­me­lyik em­ber­rel így tör­tén­ne. Pszi­ché­sen ér­zé­keny, in­ten­zí­ven re­a­gál a kör­nye­ze­ti be­ha­tá­sok­ra, az él­mé­nye­it nagy mély­sé­gek­ben éli meg, aho­gyan min­den mű­vé­szi te­het­ség­gel meg­ál­dott em­ber. Pszi­chés tra­u­mák­kal van ki­bé­lel­ve az egész éle­te, a „start­ja” több­szö­rö­sen ne­he­zí­tett, is­mer­jük vesz­te­sé­ge­it, meg­élt tra­gé­di­á­it. Te­hát dep­res­­szív tü­ne­tei nem en­do­gén ere­de­tű­ek, ha­nem ki­fe­je­zet­ten az „élet-mart se­bek”-re, kör­nye­ze­ti ár­tal­mak­ra va­ló vá­lasz és a túl­élést szol­gá­ló ön­vé­de­lem. Szel­le­mi té­ren mind­ezek mel­lett is csú­csok­ra jut, tisz­tán­lá­tá­sa száz év után is alig fel­fog­ha­tó. A sors­sze­rű hát­rán­­nyal együtt is ki­vé­te­les tel­je­sít­ményt nyúj­tott mind­azok­hoz ké­pest, akik­nek a start­ja jó­val kön­­nyebb vagy ép­pen sze­ren­csé­sebb volt.

A kéz­írás­ok alap­ján kö­vet­he­tő az or­vo­si-kli­ni­kai be­avat­ko­zás kö­vet­kez­mé­nye, a „se­gít­ség­nyúj­tás” ered­mé­nye is. A fenn­ma­radt kéz­írás­ok kö­zött az egyik leg­zak­la­tot­tabb ál­la­po­tot a Siesta Sza­na­tó­ri­um­ból Fló­rá­nak írt 1937. au­gusz­tus 8-ai le­ve­le mu­tat­ja, ami a nyug­ta­tók­kal el­bó­dí­tott köl­tő ki­szol­gál­ta­tott­sá­gát ál­lít­ja elénk vád­ira­tul.

Az írás rit­mu­sa fel­bom­lott, mint­ha egy vá­gá­nyá­ról ki­sik­lott vo­nat da­ra­bok­ra tört rom­ja­it lát­nánk. Tor­zult be­tű­for­mák, sza­ka­do­zott, tö­re­de­zett írás­kép: se­gély­ké­ré­se­ket le­adó lé­lek két­ség­beesett si­ko­lya ez. Az ön­vesz­tés fé­lel­me és ve­szély­ér­ze­te lát­ha­tó, ami rend­kí­vül mély lel­ki fáj­dal­mat je­lent­he­tett a köl­tő szá­má­ra, s ezt egy­re több nyug­ta­tó­val (egyes jel­zé­sek sze­rint in­zu­lin­sok­kal) pró­bál­ták el­tün­tet­ni, a tü­ne­te­ket vis­­sza­szo­rí­ta­ni, az egyé­ni prob­lé­ma meg­ol­dá­sá­nak se­gí­té­se he­lyett.

Bá­mu­la­tos, aho­gyan a köl­tő még eb­ben az ál­la­po­tá­ban is ké­pes meg­őriz­ni bel­ső kin­cse­it. Meg­ren­dí­tő lát­vány, aho­gyan a hyp­no­ti­ku­mok­kal meg­bé­ní­tott em­ber za­vart­sá­gán át­tün­dök­lik hal­lat­lan aka­rat­ere­je, a vi­lá­got és ön­ma­gát meg­ér­te­ni szán­dé­ko­zó em­ber szel­le­mi erő­fe­szí­té­se, tu­da­tos­ság­ra tö­rek­vé­se, szen­ve­dé­lyes sze­rel­mi lo­bo­gá­sa, ha­lál­fé­lel­me, drá­mai har­ca ön­ma­gá­ért az or­vo­si fél­re­ke­ze­lés ki­egyen­lí­té­se­ként. Az írás­kép túl­ada­golt gyógy­sze­re­zést mu­tat, nem pe­dig „gyógy” ke­ze­lést, in­kább a sze­re­tet­re, meg­ér­tés­re vá­ró, se­gít­ség­re szo­ru­ló, lel­ki egyen­sú­lyát vesz­tett köl­tő még mé­lyebb­re ta­szí­tá­sát. „Köz­te­tek let­tem én bo­lond, én a vé­ges / Em­ber va­gyok, így va­gyok ne­vet­sé­ges” (Le va­gyok győz­ve) – ad­ja meg a leg­pon­to­sabb diag­nó­zist ma­ga a köl­tő.

Fran­cia­or­szág­ban a gra­fo­ló­gi­át al­kal­maz­zák a kli­ni­kai-or­vo­si gya­kor­lat­ban is, a gyógy­szer­ada­go­lás be­ál­lí­tá­sá­ra, amely ki­fe­je­zet­ten a se­da­tí­vu­mok mér­té­ké­nek meg­ha­tá­ro­zá­sá­ban nyújt se­gít­sé­get. Jó­zsef At­ti­la au­gusz­tus 8-ai kéz­írá­sa szin­te egy dro­gok­kal bó­dí­tott em­ber mo­to­ri­kus za­va­ra­it tük­rö­zi, ami ki­fe­je­zet­ten gá­tol­ja, hogy erő­re kap­jon, hogy rá­lás­son lel­ki krí­zi­sé­nek góc­pont­ja­i­ra, és meg­küzd­jön élet­ve­ze­té­si ne­héz­sé­ge­i­vel. Be­teg­ség­tu­da­tát erő­sí­tet­ték, sőt Bak dok­tor azt mond­ta „vi­ga­szul”, hogy „csak re­la­tí­ve” gyógy­ul meg Jó­zsef At­ti­la, amely­nek hát­te­ré­ben va­la­hol ott lap­pang az is, hogy po­li­ti­kai sí­kon kez­dett ve­szé­lyes­sé vál­ni Jó­zsef At­ti­la tisz­tánlá­tá­sa.

Gra­fo­ló­gi­ai irány­ból lát­ha­tó, hogy ép­pen az énerőt kel­lett vol­na nö­vel­ni, hogy meg tud­jon küz­de­ni a rop­pant ke­reszt­jé­vel, ame­lyet le­ten­ni nem le­het, csak hit­ben meg­iz­mo­sod­va to­vább vin­ni, amíg az is­te­ni ke­gye­lem el nem ve­szi.

Lát­ha­tó, hogy az írás­kép mi­lyen ér­zé­keny­ség­gel kö­ve­ti a lé­lek vál­to­zá­sa­it. A sú­lyos sze­mé­lyi­ség­za­var­ban szen­ve­dő em­be­rek kéz­írá­sa szél­ső­sé­ges gra­fi­kus jel­lem­ző­ket mu­tat.

Jó­zsef At­ti­la kéz­írá­sai szen­ve­dést, gyöt­rel­met, lel­ki kí­no­kat mu­tat­nak, bi­zo­nyos fo­kon am­bi­va­lens vi­szo­nyu­lást is, de sem za­vart­sá­got, meg­bom­lott el­mét, sem ki­fe­je­zet­ten szél­ső­sé­ges vi­sel­ke­dést, re­ak­ci­ót nem lá­tunk. El­len­ben küz­del­met, iszo­nya­tos erő­fe­szí­tést igen, hogy egy be­te­gí­tő kör­nye­zet­ben él­ni tud­jon, aho­gyan szív­szo­rí­tó so­ra­i­ban ol­vas­hat­juk: „Nem em­ber szí­vé­be va­ló/nagy kí­nok ké­se­i­vel ját­szom” (Bukj fel az ár­ból). A be­teg­ség­nek mon­dott tü­ne­tek ép­pen hogy lel­ki ön­vé­del­mé­nek szárny­csa­pá­sai. Erő­sza­kos­ko­dás he­lyett szen­ve­dé­lyes­ség mu­tat­ko­zik a kéz­írás­ban, ami meg­ma­gya­ráz­za azt a két nagy ki­rob­ba­nást, ame­lyek a leg­ér­zé­ke­nyebb pont­ját: a pár­kap­cso­la­tot érin­tet­ték. Az egyik, hogy Gyöm­rői Edit ud­var­ló­já­ra kés­sel tá­madt, a má­sik, hogy Fló­rát foj­to­gat­ni kezd­te a Siesta Sza­na­tó­ri­um­ban. Fél­té­keny­ség­ből tet­te mind­ket­tőt, amely­nek hát­te­ré­ben ön­ér­té­ke­lé­si bi­zony­ta­lan­sá­ga, lob­ba­né­kony­sá­ga állt.

Fló­ra lát­ta leg­tisz­táb­ban Jó­zsef At­ti­lát, azt a ké­pet erő­sí­ti meg a gra­fo­ló­gi­ai vizs­gá­lat is, amit Fló­ra meg­fo­gal­ma­zott az ok­tó­ber 9-ei nap­ló­já­ban: „No­ha a leg­na­gyobb fel­he­vült­ség­ben rob­bant ki mind­ez be­lő­le, ös­­sze­füg­gő volt, vi­lá­gos és ér­tel­mes… Ez a szin­te vul­ka­ni­kus in­du­lat­ki­tö­rés a vég­ső el­ke­se­re­dett­ség lá­va­öm­lé­sét idéz­te, nem az el­me­be­teg­ség düh­ro­ha­mát. Én őt eb­ben az ál­la­po­tá­ban is meg­ér­tet­tem.” Fló­ra nem félt tő­le.

Ami­kor Gyöm­rői Edit ud­var­ló­ja le­fog­ta őt, és rá­döb­ben­tet­te ar­ra, hogy mit tesz, ak­kor sír­ni kez­dett, és elismerte sa­ját fél­té­keny ször­nye­te­gét. Ké­sőbb le­mon­dott a pszi­cho­ló­gus­nő­ről, be­lát­ta, hogy egy­ol­da­lú a von­za­lom. Egy be­teg em­ber nem ké­pes be­lá­tás­ra, sőt a BNO 10 di­ag­nosz­ti­ká­ja sze­rint kü­lö­nö­sen ak­kor kö­vet­ke­zik be a „ma­ga­tar­tás rob­ba­nás”, ha az im­pul­zív cse­le­ke­de­te­ket bí­rál­ják vagy meg­aka­dá­lyoz­zák.

A Fló­ra-fé­le ki­tö­rés­ben is ha­son­ló a fo­lya­mat, zo­ko­gó ön­be­lá­tás kí­sér­te. Nem tu­dunk más ilyen jel­le­gű erő­sza­kos­ko­dá­sá­ról, pe­dig ha va­ló­ban bor­der­li­ne sze­mé­lyi­ség­za­var­ban szen­ve­dett vol­na, ak­kor en­nek so­ro­zat­ban kel­lett vol­na meg­tör­tén­nie más ese­tek­ben is. Né­meth At­ti­la köny­vé­ben is ol­vas­hat­juk, hogy a köl­tő ke­ze­lő or­vo­sa azt mond­ta a csa­lád­nak, ami­kor a Sies­tá­ból Ba­la­ton­szár­szó­ra küld­ték, hogy „kü­lö­nö­sebb gond nem lesz ve­le, ha nem kö­ti fel ma­gát – mert egyéb­ként csen­des, és nem bánt sen­kit”. Egy bor­der­li­ne be­teg­re ilyet nem mond­hat­nak!

Jó­zsef At­ti­la sze­mé­lyi­sé­gé­nek leg­gyen­géb­ben fol­to­zott pont­ja volt a sze­re­tet­hi­ány, a sze­re­tet­vágy, a sze­re­lem ál­ta­li ki­e­gé­szü­lés és ki­tel­je­sü­lés óha­ja: „Jaj, sze­res­se­tek szi­la­jon / hes­sent­sé­tek el nagy ba­jom” (Ki­ál­to­zás). Az is­mert két ki­fa­ka­dás­ban min­den el­foj­tott sé­re­lem, szen­ve­dély, ke­se­rű­ség fel­fa­kadt be­lő­le, akár a vul­kán a föld mé­lyé­ből, aho­gyan Fló­ra ír­ta. De vis­­sza is tud­ta nyom­ni fáj­dal­mát, és be­lá­tás­hoz ju­tott. Azon­ban min­den em­ber ér­zé­keny­sé­gé­nek van ha­tá­ra, ame­lyen túl to­vább ter­hel­ve el­ve­szít­he­ti ön­kont­roll­ját. Az ön­ura­lom ös­­sze­ha­son­lít­ha­tó mér­té­ke kü­lön­bö­ző fo­kú ér­zé­keny­ség­gel pá­ro­sul­hat, ami ha­tás­sal van a düh­ki­tö­ré­sek­re. E két ese­ten kí­vül nincs tu­do­má­sunk sem­mi­fé­le ha­son­ló jel­le­gű ki­tö­rés­ről.

Ön­dest­ruk­tív meg­nyil­vá­nu­lá­sai is vol­tak, is­mer­jük eze­ket, de a kéz­írás alap­ján ezek fi­gyel­mez­te­té­sek, se­gély­ki­ál­tás­ok, a min­den em­ber éle­té­ben fel-fel­buk­ka­nó ér­tel­met­len­ség­ér­zet ki­ha­tá­sa. Szo­ron­gás­ban és ne­he­zen el­vi­sel­he­tő lel­ki gyöt­rel­mek­ben bő­ven volt ré­sze, szen­ve­dett a sze­re­tet­nél­kü­li­ség­től, a se­ho­va sem tar­to­zás ér­zé­sé­től, az em­be­ri lét nagy fel­ada­tai irán­ti kö­zö­nyös em­be­rek­től, az ér­tet­len kör­nye­zet­től. Min­dent rend­kí­vü­li in­ten­zi­tás­sal élt meg. Ki ne szen­ved­ne, ha tisz­tán lát­ja sze­ret­tei ké­szü­lő tra­gé­di­á­ját, és hi­á­ba fi­gyel­mez­te­ti őket elő­re, azok sü­ke­ten és va­kon bo­tor­kál­nak vesz­tük­be ro­han­va?

Jó­zsef At­ti­la tisz­tán lát­ta a kül­de­té­sét, de ál­lan­dó fruszt­rá­ci­ó­ban élt, vagy nem ér­tet­ték, fél­re­ér­tet­ték, vagy vis­­sza­húz­ták, fél­re­tol­ták. „S az ige­ho­zót fity­mál­ja a tör­pe, / Pe­dig na­gyobb, mint száz Na­pó­leon”– fa­kadt ki a Ju­hász Gyu­lá­ról va­ló nó­ta cí­mű ver­sé­ben. Nem ön­ma­gá­ért ér­ke­zett, ta­ní­ta­ni jött, csak a ta­nít­vá­nyok több­sé­ge még nem volt is­ko­la­érett… „Arany sza­vam át­vál­to­zott rossz, kon­gó érc­cé” – pa­na­szol­ta, de ke­ve­sen hal­lot­ták…

A gra­fo­ló­gi­ai di­ag­nó­zis alap­ján Jó­zsef At­ti­la nem volt be­teg! „Mi­ó­ta él­tem for­gó­szél­ben / pró­bál­tam áll­ni he­lye­men” – ol­vas­hat­juk a tény­sze­rű köz­lést sor­sá­ról lét­ösz­­szeg­ző utol­só ver­sé­ben (Íme hát meg­lel­tem ha­zá­mat). Ép­pen azon a ha­tá­ron volt, ahol az egész­sé­ges és ér­zé­keny lel­kű, ri­deg klí­má­ban élő em­ber át­csú­szik ab­ba az ál­la­pot­ba, ahol már el­hagy­ja ere­je. Be­teg-e az a fa, ame­lyik ha nem kap csa­pa­dé­kot, nap­fényt, táp­anya­got, s gyö­ke­ré­ről el­hord­ják a föl­det, egy­re in­kább sor­va­doz­ni kezd? Kró­ni­kus sze­re­tet-hi­ány­ban, vagy aho­gyan Jó­kai An­na ír­ta: „kró­ni­kus Is­ten-hi­ány­ban szen­ve­dett”, a vá­gyott egy­sé­get és har­mó­ni­át nem tud­ta meg­él­ni, nem ta­lált éle­té­ben mél­tó tár­sa­kat, iga­zi kö­zös­sé­get. „Hu­szon­nyolc éve éhe­zem” (Szám­ve­tés) – ír­ja, s ez az éhe­zés szel­le­mi-lel­ki és tes­ti éhe­zést egy­aránt je­lent.

A köl­tő az éle­tét két pil­lér­re épí­tet­te: kül­de­tés­tu­da­tá­ra és a min­den­sé­get szó­ra bí­ró sze­re­lem meg­élé­sé­re. Kül­de­té­sét tel­je­sí­tet­te, több nem­ze­dék szá­má­ra ha­gyott örö­kül lel­ki-szel­le­mi táp­lá­lé­kot!

Min­den mély­re zu­ha­nást egy ma­ga­sabb szár­nya­lás kö­ve­tett. Va­ló­já­ban egész éle­te be­ava­tá­sok so­ro­za­ta, amely szá­munk­ra irány­tűt ad, és ké­pet ar­ról, hogy az em­be­ri élet cél­ja csak­is ön­ma­gunk meg­ha­la­dá­sa le­het. Mind­an­­nyi­unk­nak ré­sze van szen­ve­dés­ben, hi­ány­ban, s bár eny­hí­te­ni tud­juk, de meg­ke­rül­ni so­ha­sem, ha igaz éle­tet sze­ret­nénk él­ni, és tisz­tán sze­ret­nénk át­vin­ni lel­kün­ket a túl­só part­ra.

Mind a mai na­pig vi­ta­tott Jó­zsef At­ti­la ha­lá­la: ön­gyil­kos­ság vagy bal­eset tör­tént? Az utol­só na­pon, 1937. de­cem­ber 3-án kéz­zel írt le­ve­le­i­nek ta­nul­má­nyo­zá­sa alap­ján egé­szen meg­le­pő kép tá­rul fel. Az írás­kép har­mo­ni­kus, zak­la­tott­ság­nak nyo­ma sincs, meg­nyug­vást lá­tunk, ami az ön­ma­gá­hoz ér­ke­zett­sé­get jel­zi. Nem lá­tunk ön­pusz­tí­tó in­du­la­to­kat, mély­sé­ges el­ke­se­re­dett­sé­get, ami ar­ra en­ged kö­vet­kez­tet­ni, hogy nem akart meg­hal­ni, nem szán­dé­ko­san, elő­re ki­ter­velt mó­don ju­tott a ke­re­kek alá. Va­ló­ban vis­­sza akart ér­ni va­cso­rá­ra, tu­da­tos én­je iga­zat mon­dott, ami­kor kér­te, hogy a ka­put hagy­ják nyit­va.

De egy hir­te­len tá­madt öt­let, hogy át­bú­jik a te­her­vo­nat ke­re­kei alatt – ta­lán vis­­sza­idéz­ve gyer­mek­ko­ri já­té­kát –, meg­men­tet­te at­tól, hogy – ad­dig is sú­lyos ke­reszt­jé­nek ter­hét to­vább nö­vel­ve – meg­él­je a ha­lá­lát kö­ve­tő vi­lág­bor­zal­ma­kat. Az írás­kép a dr. Ga­ram­völ­gyi Lász­ló ál­tal is ki­nyo­mo­zott „bal­ese­tet” erő­sí­ti meg, amely vi­szont lé­lek­ta­ni irány­ból nem „vé­let­len”, ha­nem a tu­dat­ta­lan­ban, pon­to­sab­ban a fe­let­tes tu­dat­ban zaj­ló fo­lya­ma­tok­ra utal.

A kéz­írás­ok alap­ján a ha­lá­la nap­ján meg­ér­ke­zett a csúcs­ra, ön­ma­gá­hoz („a he­te­dik te ma­gad légy”), a tel­jes lel­ki bé­ké­hez, mély­sé­ges át­ne­me­sü­lés­hez, lég­gyö­ke­rei már a má­sik di­men­zi­ó­ba, a túl­só vi­lág­ba nyúl­nak át.

Más­kép­pen fo­gal­maz­va, az is­te­ni ke­gye­lem át­se­gí­tet­te őt, ami­re Rad­nó­ti Mik­lós tisz­tán­lá­tá­sa is utalt: „A tisz­ta és min­dig vi­lá­gos­sá­got áhí­tó lel­ken tör­vény­sze­rű­en tel­je­se­dett be a sors. Meg­alá­zó sze­gény­ség­ben élt, foly­to­no­san és egy­re sza­po­ro­dó csa­ló­dá­sok kö­zött. Ilyen ter­mé­sze­tes ha­lált csak egy köl­tő halt még a ma­gyar iro­da­lom­ban, Pe­tő­fi Sán­dor, a ma­gyar sza­bad­ság köl­tő­je, a se­ges­vá­ri csa­ta­té­ren. Nem bír­ta vol­na el­vi­sel­ni azt, ami utá­na kö­vet­ke­zett. At­ti­la sem.”

HÉT EM­BER­KÉNT SZÁLLT A SÍRBA…

József At­ti­la sor­sa, köl­té­sze­te, élet­út­ja ar­ra is kész­tet, hogy mé­lyeb­ben gon­dol­kod­junk el a be­teg­ség-egész­ség fo­gal­má­ról. Bár­mely „be­teg­ség” va­la­mi­fé­le egyen­súly-fel­bil­le­nést je­lent, az al­kal­maz­ko­dás za­va­rát, ame­lyet tes­ti szin­ten vi­szony­lag kön­­nyű be­ha­tá­rol­ni, a pszi­ché szint­jén azon­ban jó­val ké­nye­sebb. A bo­nyo­lul­tabb ér­zé­se­ket kön­­nyebb be­teg­ség­nek ne­vez­ni, mint meg­ér­te­ni a lé­lek át­ala­ku­lá­sá­nak epi­zód­ja­it és tör­vény­sze­rű út­ja­it. Kön­­nyebb volt a pszi­cho­ló­gu­sok­nak is be­teg­sé­get di­ag­nosz­ti­zál­ni, mint be­lát­ni sa­ját ku­dar­ca­i­kat. A pszi­cho­ló­gia tu­do­má­nya ma­ga is ví­vó­dik, hogy le­he­tet­len meg­húz­ni azt a ha­tár­vo­na­lat, ahol az egész­ség vé­get ér, és el­kez­dő­dik a be­teg­ség, mert min­den em­ber egy­sze­ri, kü­lön vi­lág.

Lát­ha­tó­an az egyik té­ves alap­ja a be­teg­ség-di­ag­nó­zis­nak az, hogy nincs kü­lönvá­laszt­va a pszi­cho­ló­gi­ai-pszi­chi­át­ri­ai meg­kö­ze­lí­tés­ben az egész­sé­ges em­bert is utol­érő szen­ve­dés és a be­teg­ség. Ös­­sze­mo­sód­nak azok a ké­nyes ha­tá­rok, ame­lyek a tisz­tán­lá­tást ad­hat­ják. Va­gyis van­nak a nor­má­lis, egész­sé­ges ál­la­po­ta­ink, le­het­nek egyen­súly­vesz­té­se­ink, amely bár­me­lyi­künk­kel meg­tör­té­nik vesz­te­ség, gyász, nagy lel­ki ter­hek ci­pe­lé­se ide­jén, és le­het va­ló­ban be­teg va­la­ki tes­ti, lel­ki vagy szel­le­mi sí­kon, ami pa­to­ló­gi­át, sú­lyos de­for­má­ci­ó­kat je­lent.

Jó­zsef At­ti­la éle­te és utó­éle­te egy­aránt fel­ráz, és ma­gunk­ra éb­reszt, meg­ren­dí­ti az ér­té­kek­ről al­ko­tott ha­mis el­kép­ze­lé­se­in­ket, elő­í­té­le­te­in­ket, új irány­ba for­dít. Pá­rat­lan mély­ség­éles­ség­gel lát­ta a vi­lá­got, ön­ma­gát, eb­ben az el­lent­mon­dás­ok is hang­sú­lyo­sak­ká vál­tak. Vi­lá­gos tu­dat és spi­ri­tu­á­lis fej­lő­dés nél­kül az em­be­ri lét nagy pró­ba­tét­ele­it, egyé­ni éle­tünk sze­mély­re sza­bott fel­ada­tát nem le­het meg­ol­da­ni, a bel­ső el­len­té­te­ket nem le­het át­hi­dal­ni.

Éle­te, tra­gé­di­á­ja mu­tat­ja, hogy kö­rül­mé­nye­ink pusz­tí­tó­ak le­het­nek, csak a te­rem­tett vi­lág tör­vé­nye­it kö­ve­tő tár­sa­da­lom ál­lít­hat­ja vis­­sza az iga­zi ér­té­ke­ket, ame­lyek mind­an­­nyi­unk szá­má­ra ott­hont ad­hat­nak. Va­jon Bak Ró­bert, Ra­pa­port Sa­mu és bár­ki kö­zü­lünk, ilyen ke­reszt­tel, ilyen hát­tér­rel mit tu­dott vol­na, mit tud­na ki­hoz­ni az éle­té­ből?

E té­mát bon­col­gat­va, nem pusz­tán Jó­zsef At­ti­la be­teg­sé­gé­re kell rá­kér­dez­nünk, ha­nem ar­ra is, hogy va­jon mi­ért hang­sú­lyo­zó­dik az utó­kor ré­szé­ről a köl­tő be­teg­sé­ge? Úgy tű­nik, hogy Jó­zsef At­ti­la köl­té­sze­té­nek, „be­teg­sé­gé­nek”, sze­mé­lyi­sé­gé­nek ér­tel­me­zé­se min­dig az adott tár­sa­dal­mi lel­kü­let ki­ve­tü­lé­se is. Nem vé­let­len, hogy most ag­res­­szi­ó­tól té­koz­ló vi­lá­gunk­ban ép­pen a bor­der­li­ne-szindró­ma me­rült fel, amely ese­tén „lét­fel­fo­gás­ról és kap­cso­lat­min­tá­ról van szó, nem pe­dig be­teg­ség­cím­ké­ről” – aho­gyan Joachim Gneist né­met pszi­cho­te­ra­peu­ta de­fi­ni­ál­ta. Az a ket­tős­ség, ami fel­me­rül e be­teg­ség­ben, rá­vi­lá­gít ar­ra, hogy az én ha­tá­rai hol van­nak sza­ka­do­zot­tan meg­fol­toz­va, hol van­nak gyé­mánt ke­mény­sé­gű­re szi­lár­dul­va. Rá­mu­tat az ön­ma­gunk­ká vá­lást meg­ne­he­zí­tő tö­ré­si és il­lesz­ke­dé­si pon­tok­ra.

A mű­vé­szet nem le­het függ­vé­nye egy tör­té­nel­mi kor gaz­da­sá­gi-po­li­ti­kai ér­de­ke­i­nek – a szel­lem sza­bad­sá­ga meg­kí­ván­ja a tel­jes te­ret. A tu­dat ha­tá­roz­za meg a lé­tet, a fel­is­mert szel­le­mi tu­dás­sal is­mer­het­jük meg a tör­vé­nye­ket, azt al­kal­maz­va for­mál­hat­juk a tör­té­nel­met. Eh­hez a tu­da­tos­ság nél­kü­löz­he­tet­len, er­re nyi­tot­ta rá sze­mün­ket Jó­zsef At­ti­la. Ma­ni­pu­lált, anyag­ba ra­gadt vi­lág­ban Is­ten vi­lá­gát nem őriz­zük, ha­nem pusz­tít­juk, s ve­le ve­szély­be so­dor­juk az egész em­be­ri­ség lé­tét. Két­ség­beeset­ten fe­de­zi fel a ki­üre­se­dett vi­lá­got, amely­ben a va­ló­di ér­té­kek szét­hul­la­nak, s a pénz ural­ma egy­re erő­tel­je­sebb: „Ne hadd el ma­gad, öre­gem, / bő­röd ne bízd ke­res­ke­dő­re, / ki elád fel­hőt az egen / s a föl­dön tel­ket vesz be­lő­le” (Vi­gasz). El­gon­dol­kod­va e pár so­ron, akár az ózon­lyuk ke­let­ke­zé­sé­nek gyö­ke­re­i­hez jut­ha­tunk el, mint­ha elő­re fi­gyel­mez­tet­ne a XX. szá­zad vé­gén be­kö­vet­ke­ző tra­gé­di­á­ra, a Te­rem­tés tör­vé­nye­it sem­mi­be ve­vő em­ber lét­ron­tó pi­ac­gaz­da­sá­gi ma­ga­tar­tá­sá­ra.

A kéz­írá­sá­ból fel­tá­ru­ló szin­té­zis­te­rem­tő ké­pes­sé­get, ho­lisz­ti­kus lá­tás­mó­dot, az egész uni­ver­zu­mot egy­ség­ben lá­tó szem­lé­le­tet nem­csak a ver­se­i­ben, hanem tár­sa­da­lom­fi­lo­zó­fi­ai írá­sa­i­ban is fel­fe­dez­het­jük. Eze­ket ta­nul­má­nyoz­va ta­lál­juk meg egy em­ber-ar­cú tár­sa­da­lom fel­épí­té­sé­nek esz­mei út­mu­ta­tó­ját:

„A na­pi po­li­ti­ka al­jas, sőt min­den po­li­ti­ka, az vi­szi csőd­be mind­un­ta­lan az em­be­ri­sé­get. És más nem is se­gít, csak a ma­ku­lát­lan ide­a­lis­ta fi­lo­zó­fia, me­ta­fi­zi­ka a szel­le­mek­ben és a tisz­ta er­köl­csi­ség a lelkiekben… Gon­dol­kozz a gon­do­la­tért, sze­ress a sze­re­te­tért, költs a köl­té­sze­tért – és egy em­ber­élet­tel kö­ze­lebb van a jó­ság és szo­li­da­ri­tás tel­jes­sé­ge min­den­ki szá­má­ra. Mind­ad­dig bal­ga­ság az ön­fel­ál­do­zás, amíg az em­ber sa­ját ma­ga. Is­ten­nél ki­sebb szem­pont­ok sze­rint irá­nyít­ja, te­hát olyan szem­pont­ok sze­rint, ame­lyek le­het, hogy az igaz­ság hor­do­zói, de ha két­ség­kí­vül is azok, ak­kor – gya­kor­lat­ról lé­vén szó – csak tör­té­ne­ti igaz­ság­ra vo­nat­koz­nak, nem pe­dig ezek­nél száz­szor el­von­tabb örök­ké­va­ló­ra.”

A gon­dol­ko­dás­ra lus­ta em­ber el­ké­nyel­me­se­dé­se az egyik szel­le­mi be­teg­sé­günk „Ős pat­kány ter­jeszt kórt mi­köz­tünk, / a meg nem gon­dolt gon­do­lat” (Ős pat­kány ter­jeszt kórt mi­köz­tünk…). Ide­ge­nek va­gyunk sa­ját lé­tünk­ben, sa­ját vi­lá­gunk­ban. Sok min­dent el­len­ke­ző­en te­szünk, mint aho­gyan azt be­lül­ről érez­zük, hogy ten­ni kel­le­ne, mert tár­sa­dal­mi elő­í­té­le­tek, anyag­ba ra­gadt­ság a lel­kün­ket bé­nít­ja. A XX. és XXI. szá­za­di em­ber szo­ron­gá­sa és de­pres­­szi­ó­ja fi­gyel­mez­tet, hogy nem a sa­ját éle­tün­ket él­jük. Csak tes­tünk­nek va­gyunk tu­da­tá­ban va­la­me­lyest, lel­künk­nek, szel­le­münk­nek nem – a fej­lett em­ber er­re a fel­is­me­rés­re éb­red.

Jó­zsef At­ti­la fo­lya­ma­to­san fo­koz­ta er­köl­csi ere­jét, a bel­ső tar­tá­sa so­ha­sem rogy­­gyant meg, bár­mi­lyen ne­héz hely­zet­be is ke­rült.

Éle­te gyöngy­házkagy­ló lét: gyöt­rő­dő em­ber és gyöt­rő­dő köl­tő, szen­ve­dé­se­i­ből on­tot­ta gyön­gye­it, ame­lyet ma­rok­ra szed­he­tünk. Szám­ta­lan gyöngy­sor­ba fűz­ve eze­ket, mind­egyik­ből az örök fény árad. Ver­se­i­nek át­ü­tő ere­je ab­ban is áll, hogy a leg­ter­mé­sze­te­sebb köz­vet­len­ség­gel emel­te ma­gas­ra a mér­cét, szi­go­rú te­kin­te­te né­mán kér­dez: mit kez­dünk az éle­tünk­kel, Is­ten ad­ta sza­bad­sá­gunk­kal, te­het­sé­günk­kel, a lel­künk mé­lyé­re ül­te­tett, so­ha ki nem pusz­tu­ló sze­re­te­tünk­kel, tisz­ta lo­bo­gá­sú sze­rel­münk­kel? Le tud­juk-e győz­ni kí­sér­tő ár­nyé­ka­in­kat?

Al­ko­tá­sai, val­lo­má­sai, fenn­ma­radt írá­sai hi­te­les ké­pet ad­nak a meg­le­he­tő­sen nagy ke­resz­tet ci­pe­lő, ne­héz sor­sá­val küz­dő, de szel­le­mi sí­kon az anyag fe­lett di­a­dalt ara­tó em­ber­ről, aki éle­té­vel, küz­del­me­i­vel egy­aránt ön­ma­gunk­ká vál­ni ta­nít ben­nün­ket. A föl­di élet ad­ta ki­hí­vá­sok­ra csak egyet­len vá­lasz le­het­sé­ges, amit a Két he­xa­me­ter­ben ha­gyott ránk örö­kül:

 

Mért le­gyek én tisz­tes­sé­ges? Ki­te­rí­te­nek úgy­is!

Mért ne le­gyek tisz­tes­sé­ges! Ki­te­rí­te­nek úgy­is.

Ju­hász Gyu­la a pá­lya­társ és ba­rát sza­va­it ma is hal­la­ni: „Nem is­me­rek böl­csebb és iga­zabb faj­vé­del­met, mint a va­ló­di te­het­ség, az ígé­re­tes fi­a­tal­ság meg­be­csü­lé­sét, pár­to­lá­sát, okos és sze­re­tő fel­eme­lé­sét.”

Va­jon ha most itt él­ne kö­zöt­tünk, ki ka­rol­ná fel, ki se­gí­te­né őt eg­zisz­ten­ciá­lis gond­ja­i­ban, hogy köl­tő­ként él­hes­sen, ki emel­né ma­ga fö­lé, s ki tud­ná krí­zi­se­i­ben tel­jes szí­vé­ből át­se­gí­te­ni őt – csu­pán mély­sé­ges sze­re­tet­ből, te­het­sé­ge irán­ti meg­be­csü­lés­ből? Ki nyúj­ta­na ne­ki ke­zet, hogy a te­rem­tett vi­lág pár­tat­lan tör­vé­nye­i­re, a Te­rem­tés rend­je sze­rin­ti sza­bad­ság­ra épü­lő tár­sa­dal­mat fel­épít­se ve­le együtt? 

 

 

 

 

 

FECSKE ANDRÁS

 

Levéltöredékek Zsögödi Nagy Imrének, odaföntre

 

 

Rég­óta for­má­lok ma­gam­ban egy kér­dést, amely­re, jó idő­ben, csak a szel­le­mi he­gek mé­lyét fel­tá­ró se­bész­kés ob­jek­ti­vi­tá­sa ad­hat­ná meg a vá­laszt. Jó idő­ben, mon­dom, mert az most nincs, s két­sze­re­sen sem. Egy­fe­lől ké­te­lye­im tá­mad­tak az időt il­le­tő­en, úgy fo­lyik az, mint Sal­va­dor Da­lí ké­pén az óra: amő­ba­sze­rű, alak­ta­lan mas­­szá­ba gyúr­va lé­te­zé­sünk tár­gyi­as­sá­ga­it – hi­tet, ha­zát, va­lós és szel­le­mi szál­lás­he­lye­ket. Más­fe­lől vi­szont ké­pes­sé­ge­im szűk odú­já­ba zár­va las­san már kér­dést sem tu­dok iga­zán föl­ten­ni, nem­hogy vá­la­szol­nék rá – fő­ként, ha a kés élét meg­lá­tom. Ám, ami­re az idő nem ké­pes, gyak­ran meg­te­szi azt a vé­let­len!

Tör­tént ugyan­is, hogy egy föl­did Er­dő­el­vé­ről Ma­gyar­or­szág­ra köl­töz­vén táb­la­ké­pe­id­nek ki­sebb ki­ál­lí­tás­ra va­ló gyűj­te­mé­nyé­re tett szert, s va­lós vagy vélt fé­lel­mé­ben, hogy újon­nan szer­zett ja­va­i­ra a köz­rend rá­csa­in át­sur­ra­nók sze­met vet­nek, meg­til­tot­ta e mű­vek pub­li­ká­lá­sát. Mon­dot­ta: amúgy is he­tet-ha­vat ös­­sze­hor­da­nak Ró­lad, s kü­lön­ben sincs szük­sé­ged rek­lám­ra – aki szé­kely, az meg­ért, aki meg csak ér­dek­lő­dő, utaz­zék Zsö­göd­re. Nos, e ke­mény­ko­ba­kú atya­fi tény­köz­lé­se nyo­mán a kér­dés a le­he­tő leg­pró­za­ibb mó­don, egy­sze­rű kér­dő mon­dat for­má­já­ban bu­kott ki be­lő­lem:

Im­re bá­csi! Ér­te­nek-e Té­ged a ti­e­id?

So­ká­ig tű­nőd­tem azon, hogy egyál­ta­lá­ban föl­te­he­tem-e a kér­dést eb­ben a for­má­ban. Mert bár ocsú­dó ko­rom óta ki­tün­te­tő fi­gye­lem­mel né­zek fel min­den­re és min­den­ki­re, ami és aki er­dé­lyi: fe­nyő­re, Nyer­ges­te­tő­re, El­so­dort fa­lu­ra, Ábel­re; az Áru­lás Nap­ja után, ami­kor is az el­bun­kó­so­dott ha­zai kö­zel­me e kér­dés­ben – im­már ki tud­ja há­nyad­szor – ön­nön os­to­ba­sá­gá­ban je­löl­te meg iden­ti­tá­sá­nak ke­re­te­it, úgy ér­zem, nincs rá er­köl­csi ala­pom. Mert nem volt elég, hogy ez a – jól kö­rül­ha­tá­rol­ha­tó – kö­zeg a ki­lenc­ve­nes évek ele­jén ne­mes egy­sze­rű­ség­gel le­ro­má­noz­ta az Er­dély­ből át­te­le­pü­lő­ket, most, ami­kor va­ló­ban szük­ség lett vol­na ar­ra, hogy egy ré­gi pen­ta­ton dal­lam hang­ja­i­ra kö­zös tánc­ba fo­gó­dzunk ös­­sze, bi­zony több mil­li­ó­an el­vé­tet­ték a rit­must, s a Fe­ke­te va­sár­nap nó­tá­já­ra an­da­log­tak – azon a va­sár­na­pon. Per­sze, te­szem hoz­zá, a ro­má­no­zó hon­pol­gár­tól a „szé­kely szül­te a ma­gyart” gaj­do­ló gó­bé sem esik jobb meg­íté­lés alá, így hát a ké­tol­da­li el­fer­dült tu­dat ka­ró­zá­sa ér­de­ké­ben s köz­ál­la­po­ta­ink mai ál­lá­sa fe­lől néz­vést a dol­got, a Ne­ked fel­tett kér­dés még­is csak el­vi je­len­tő­sé­gű­nek tű­nik – nem te­he­tem meg te­hát, hogy meg­ke­rü­löm vagy elo­dá­zom a rá adan­dó vá­laszt.

Rá­adá­sul, aho­gyan az len­ni szo­kott, „min­den ös­­sze­függ min­den­nel”, az ügy­nek mű­vé­sze­ti von­za­ta is van. Ezért, hogy értsd, atya­fid mag­vas meg­jegy­zé­se a gon­do­la­tok­nak, mely ká­ros tar­to­má­nyai fe­lé kül­de­nek hír­nö­kö­ket, ha­tár­né­ző­be hív­lak: pil­lant­sunk csak kör­be a ma­gyar mű­vé­szet­po­li­ti­kai uga­ron – már ha köz­ben föl nem for­dul a gyom­runk, hi­szen ott te­rem­nek azok a szel­le­mi ét­kek­nek va­lók, me­lyek gom­bóc­ként re­ked­nek meg a to­rok­ban, el­re­te­szel­vén az él­te­tő le­ve­gőt, ám sor­suk még­is­csak az, hogy ki­kí­ván­koz­za­nak.

 

Egy ma­gát iro­dal­mi­nak mon­dó he­ti­lap ugyan­is nem­rég szel­len­tet­te vi­lág­gá azt a di­va­to­san ele­gáns ha­zug­sá­got, mely az em­be­ri (ki­emel­ten kö­zép-eu­ró­pai em­be­ri!) lé­te­zést szám­ki­ve­tett­ség­nek fog­ván fel, az in­di­vi­duum ki­üre­se­dett lé­té­vel ke­cseg­te­ti a mű­vé­sze­te­ket. Ál­lí­tá­sa sze­rint egye­dül bo­lyon­gunk a föl­di lét­ben, mi­köz­ben az ál­ta­lunk lét­re­ho­zott mű­vek fel­ső s utó­lag is iga­zol­ha­tó ér­ték­szint­jét lé­nye­gé­ben a pro­vin­ci­a­liz­mus ha­tá­roz­za meg.

Jó dol­gunk­ban ed­dig azt hit­tük, hogy sem bel­ső, sem pe­dig kül­ső számki­ve­tett­sé­günk­ben nem va­gyunk egye­dül, s ez a kart-kar­ba öl­tő gon­do­lat nem en­ge­di, hogy ki­szol­gál­ta­tot­tan áll­junk a tör­té­ne­lem vi­ha­ra­i­ban. Rá­adá­sul épp a mű­vé­szet volt az, amely a pro­vin­ci­a­liz­mu­son fe­lül­emel­ked­vén eb­bé­li hi­tün­ket egy egy­sé­ges kö­zös­sé­gi esz­mény tá­gabb ho­ri­zont­já­ig eme­li. An­nak da­cá­ra ala­kult ez így, hogy kö­zös­ségfo­gal­munk so­hasem tá­masz­ko­dott a lét­el­mé­le­ti­leg iga­zol­ha­tat­lan egye­te­mes­re, ha­nem be­ér­te a tá­gas­nak ígér­ke­ző kü­lö­nös­sel, még ha e goe­thei vagy he­ge­li ka­te­gó­ri­át egy ti­ze­de­lő ­tiszt­ből esz­té­tá­vá avan­zsált kul­túr­po­li­ti­kus ve­zet­te is be a ho­ni tu­do­mány szó­tá­rá­ba. Mi ta­ga­dás, ka­pó­ra jött a kü­lö­nös­ség­ről szó­ló mun­ká­já­nak som­más meg­ál­la­pí­tá­sa, mely sze­rint sem egye­di, sem ál­ta­lá­nos nincs, csak kü­lö­nös – nem is győz­tük elég­szer han­goz­tat­ni az egye­te­mes­ség ál­or­cá­ja mö­gé bú­jó li­be­rá­lis ide­o­ló­gia hí­ve­i­nek. Nem mi te­he­tünk ró­la, hogy ké­nyes íz­lé­sük­nek nem fe­lelt meg a sa­ját rep­re­zen­tán­suk lo­gi­ká­ja fe­lől néz­vést is hi­bát­lan té­tel: az egyes és az ál­ta­lá­nos vi­szo­nyá­ban az em­be­ri lé­te­zés leg­ál­ta­lá­no­sabb ha­tá­rai a nem­zet­ben mint ter­mé­sze­tes kö­zös­sé­gi ka­te­gó­ri­á­ban tes­te­sül­nek meg, a mű­vé­szet­ben pe­dig a nem­ze­ti (ma­gyar) mű­vé­szet­ben. A fen­ti­ek to­vább­gon­do­lá­sá­tól, már­mint hogy e té­tel igaz­sá­gá­nak min­den lo­gi­kai alá­tá­masz­tott­sá­ga el­le­né­re is ki(k)nek mi­lyen ér­de­ke fű­ző­dik az egye­te­mes­ség ka­te­gó­ri­á­já­nak fenn­tar­tá­sá­hoz, most el­te­kin­tünk. Azt vi­szont ki­je­lent­het­jük, hogy az er­re a faj­ta kü­lö­nös­ség­re ala­pu­ló mű­vé­szet­szem­lé­let a pro­vin­ci­a­liz­must tar­tal­mi­lag se­hogy, szö­veg­kör­nye­zet­ben is csak ne­ga­tív mi­nő­ség­jel­ző­ként is­mer­te.

Ed­dig. Mert egy rossz ke­rék­re já­ró szé­kely gó­bé agy most ar­ról pró­bál meg­győz­ni min­ket, hogy a Te élet­mű­ved pusz­tán he­lyi szü­le­tés és is­mert­ség kér­dé­se, nem pe­dig a tá­gabb ér­te­lem­ben vett ma­gyar­ság szel­le­mi ér­de­me. És akár­ho­gyan is né­zem, va­la­hol itt rí­mel mon­dan­dó­ja a ma­ni­pu­láns iro­dal­mi he­ti­lap­éra – azt ad­ja tud­tá­ra ugyan­is or­szág­nak-vi­lág­nak, hogy ha ma­gunk te­szünk kü­lönb­sé­get szé­kely és ma­gyar kö­zött, akar­va-aka­rat­la­nul, de iga­zol­juk a tör­té­nel­mi­leg szét­eső, kö­ze­gé­től meg­fosz­tott s szám­ki­ve­tett­sé­gé­ben ki­tel­je­se­dő in­di­vi­duum mű­kö­dé­sét a vi­lág­ban – aki pe­dig a ma­ga be­csü­le­té­ből amúgy csak a pro­vin­ci­a­liz­mus ké­tes szint­jé­ig tud­na fel­ka­pasz­kod­ni a lé­te­zés laj­tor­já­ján.

Hát ho­vá il­lant a mi gyö­nyö­rű kü­lö­nös­sé­günk? Ho­vá tet­tük sze­mün­ket, szí­vün­ket, agyun­kat, hogy nem lát­juk az egy­sze­rű je­len­ség mö­gött a még egy­sze­rűbb lé­nye­get? Vagy tán olyan jól ál­lunk dol­ga­ink­ban, hogy rang­ban elő­rébb so­rol­hat­juk a zsö­gö­di cin­te­rem­ben nyug­vó­kat az al­föl­di aká­co­sok mé­lyén al­vók­kal – mi­köz­ben mind­an­­nyi­an fúj­juk Sza­bó De­zső sza­va­it a ma­gyar jö­vőt ter­mő te­me­tők­ről? To­vább men­ve – hogy szű­kít­sük a kört – a zsö­gö­di pa­tak mart­ján meg­fes­tett le­ány­álom csak a csí­ki he­gyek kö­zött le­het pik­torsze­re­lem, a Bod­rog part­ján már nem az?

„A bor be­szél be­lő­lem” – mon­da­nám a köl­tő­vel, ha a ri­asz­tó je­lek nem so­ka­sod­ná­nak. Mert hi­á­ba is kér­dez­tem a ki­lenc­ve­nes évek ele­jén anya­or­szág­ba köl­tö­ző fes­tő­utó­da­i­dat, mond­ják meg, ki­sebb­sé­gi lé­tük év­ti­ze­dei alatt mi­ért tar­tot­ták ma­gu­kat ma­gyar kép­írók­nak – nem tud­tak vá­la­szol­ni. De le­gyünk igaz­sá­go­sak: az ide­o­ló­gi­ai tisz­tán­lá­tást il­le­tő­en ide­ha­za sem volt jobb a hely­zet. A hat­va­nas évek ele­jé­től kezd­ve fel­nőtt ugyan­is egy (fő­leg fes­tő) ge­ne­rá­ció a non­fi­gu­ra­tív mű­vé­szet bű­vö­le­té­ben, mi­köz­ben eszé­be sem ju­tott meg­vizs­gál(tat)ni sa­ját mű­vé­sze­te lét­alap­ja­it! So­hasem tet­te fel a kér­dést ugyan­is: ho­gyan lé­te­zik, hogy nem­zet­ben gon­dol­ko­dó al­ko­tó­ként olyan szem­lé­let­ben fes­ti vász­na­it, amely az egye­te­mes­ség ha­zug ide­á­já­nak han­goz­ta­tá­sá­val hát­tér­be tol­ja a mű­vé­szet­ben is meg­le­vő nem­ze­ti ér­de­ke­in­ket! Mert a non­fi­gu­ra­tív mű­vé­szet te­o­re­ti­ku­sai a XX. szá­zad ele­jén az ál­ta­lá­nos em­be­ri, az egye­te­mes ka­te­gó­ri­á­já­nak meg­fe­le­lő ér­dek­szfé­ra mű­vé­sze­ti kép­vi­se­le­tét vál­lal­ták fel – tény­sze­rű­en! –, nem pe­dig a kü­lö­nös­re ala­po­zó nem­ze­tét.

* * *

Hát így ál­lunk Is­ten és em­ber előtt, át­köl­tö­ző szé­kely és ha­zai ba­jok kö­ze­pet­te, s hogy meg­szó­lí­tá­som­hoz hí­ven Te is je­len légy a dol­gok me­ne­té­ben, füs­töl­gé­se­im köz­tes s nyu­godt idő­sza­ká­ban ba­rá­tom vi­dé­ki ott­ho­ná­ban né­ha szem­be­ülök ké­pe­id­del. Egye­dül va­gyunk – még­sem ér­zem ma­gam egye­dül. Az a száz­tíz év sem je­lent gon­dot, amely­re, ha meg­él­ted vol­na, ép­pen mos­tan­ság koc­cin­ta­nánk egy­szer agyag­fal­vi, más­­szor szat­má­ri re­dősi­mí­tó­val. Ta­lán még a tol­nai dom­bok haj­la­ta­i­ban edző­dő tő­kék vé­rét is meg­íz­lel­tet­ném Ve­led – tud­ván, hogy sem ég­haj­lat, sem ha­gyo­mány nem se­gí­ti túl­zot­tan eme kul­tú­ra er­dő­vi­dé­ki ter­je­dé­sét. De hát a po­ha­ra­zás, akár­csak ez írás, egy­ol­da­lú – én mon­dom a kö­szön­tőt, és Te hall­gatsz. Meg­bújsz ké­pe­i­den a tár­gyak mö­gött, on­nét né­zel ki az ab­la­kon tú­li vi­lág­ra, majd vé­gig­pász­tá­zod a szo­ba­bel­sőt, si­mo­ga­tó te­kin­te­ted vé­gig­fut a kis Zsu­zsi alak­ján, amint ke­zé­vel az óri­á­si táv­la­tú asz­tal fö­lött al­má­ért nyúl. A mű­vész lát­ha­tat­lan­ná té­vő sip­ká­ja alól fi­gye­led az em­be­re­ket: be­le-be­le­kós­tolsz a csa­lá­di tűz­he­lye­ken ro­tyo­gó fa­ze­kak­ba, az­tán hipp-hopp, a pa­tak­par­ton ter­mesz, s lep­le­zet­len fér­fika­ján­ság­gal ka­csin­tasz ös­­sze ve­lünk az al­vó pász­tor­lány sze­mér­met­le­nül ki­ta­kart vá­gyai lát­tán. Tar­lott domb­ol­da­la­kon együtt haj­longsz a zsö­gö­diek­kel, mi­ként ős­gyep a szél­ben, mely­nek fel­ada­ta, hogy az idők kez­de­té­től fog­va meg­ves­se lá­bát egy he­lyen, tart­ván a föl­det a cse­ne­vész gyö­ke­rű óri­ás­fe­nyő alatt. És új­ra és új­ra bo­csá­na­tot kérsz a Har­gi­tá­tól fej­szenyi­tot­ta se­bei mi­att, ma­gad­hoz öle­led a he­gyet mint sze­re­tőt; fü­lé­be sut­to­god bók­ja­i­dat, amit még a fest­mény sem hall, mert han­god be­le­né­mul a he­gyek füg­göny-táv­la­ta előtt dol­go­zók za­já­ba.

Haj, de so­kan pró­bál­ták meg alak­ja­i­dat sa­ját vász­nuk­ra plán­tál­ni, be­le­búj­ni a ha­za­bal­la­gó gó­bé bő­ré­be, s on­nan pö­fé­kel­ni vi­lág­gá an­nak a böl­cses­ség­nek a pi­pa­füst­jét, amely­nek fa­nyar il­la­ta kö­rül­len­gi mű­ve­i­det! Nem si­ke­rült, nem si­ke­rül­he­tett ne­kik – pe­dig ők szű­kebb pát­riabé­li­ek vol­tak. Ke­zük kö­zött még­is szét­fosz­lott a va­rázs, a va­ló­ság íze-za­ma­ta cu­kor­máz­zá ol­vadt. Nem volt bel­ső csönd­jük.

* * *

Gyö­nyö­rű kü­lö­nös­sé­gün­ket ké­rem te­hát szá­mon, és a Te be­szé­des hall­ga­tá­sod­ra apel­lá­lok. An­nak a fel­kent­ség­nek a kariz­maje­leit aka­rom lát­ni utó­da­id vász­na­in, amely Té­ged is be­lül­ről ve­zé­relt, nem pe­dig konk­rét tá­ja­kat és em­be­re­ket. Nem le­ké­pe­zé­sek­re va­gyok te­hát kí­ván­csi – a kö­zép­szer pik­to­ra­i­val van te­le a pad­lás! Olyan ki­sebb­sé­gi fes­tőt aka­rok lát­ni, aki azt mond­ja: má­ra ugyan for­dult a vi­lág ke­re­ke, de a nagy­bá­nyai mű­vész­te­lep­től in­dul min­den út – azért va­gyok er­dé­lyi ma­gyar fes­tő, mert szel­le­mi­leg on­nan szár­ma­zom. Mert a XX. szá­zad­ban Nagy­bá­nya je­len­tet­te a ma­gyar mű­vé­szet­be va­ló in­teg­rá­ló­dás egyet­len le­he­tő­sé­gét Tri­a­non után. És még most sem ju­tot­tunk tő­le olyan mes­­sze, hogy ne le­hes­sen kap­cso­lód­ni hoz­zá – fő­leg ak­kor nem, ami­kor nincs hoz­zá ha­son­ló mű­hely-tűz­hely Er­dő­el­vén ma sem! Hát­ha még ar­ról a kü­lö­nös „mun­ka­meg­osz­tás­ról” is szót ej­te­nénk, amely a mű­vész­te­lep (is­ko­la?) és a pes­ti fes­tő­aka­dé­mia kö­zött fenn­állt! Thor­ma Já­nos aján­lá­sá­val szin­te egye­nes út­ja volt a nagy­bá­nyai te­het­sé­gek­nek Pest­re, míg Ré­ti Já­nos az aka­dé­mi­á­ról au­to­ma­ti­ku­san Nagy­bá­nyá­ra küld­te gya­kor­lat­ra a nö­ven­dé­ke­ket. Te­hát volt idő, mi­kor nemcsak az er­dé­lyi, hanem a ma­gyar pik­tú­ra fő­ha­di­szál­lá­sa volt Nagy­bá­nya, s ezen ok­nál fog­va az egye­te­mes ma­gyar kul­tú­ra ala­kí­tó­ja is egy­ben! Va­jon gon­dolt-e ar­ra egyet­len, a ki­lenc­ve­nes évek­ben anya­or­szág­ba köl­tö­ző kép­író – aki már Te­mes­vá­ron, Ko­lozs­vá­rott vagy Bu­ka­rest­ben ta­nult –, mi­lyen fo­lya­mat is in­dult el az­zal, hogy Hollósy és Fe­renczy Nagy­bá­nyá­ra köl­töz­tet­te vis­­sza a mün­che­ni ma­gyar pik­tú­rát? Mit je­lent az a tény, hogy az ak­kor kez­dő­dő fo­lya­ma­tot, hel­­lyel-köz­zel, mi most XX. szá­za­di ma­gyar fes­té­szet cím­szó alatt tart­juk nyil­ván? Hogy mi­re is kö­te­le­zi, mi­re ke­ni föl őt jó, avagy rossz sor­sa, ha egy­szer eb­ben a fo­lyam­ban alá­me­rül? Nem a stí­lust vagy stí­lus­kor­sza­kot ért­ve itt fo­lyam(at)on ter­mé­sze­te­sen – hi­szen eb­ből a szem­pont­ból nem lé­te­zik ma­gyar (nem­ze­ti) mű­vé­szet –, ha­nem va­la­mi olyan, a dol­gok ter­mé­sze­tes rend­jé­ből be­lül­ről fa­ka­dó tar­tal­mi­sá­got, ami biz­tos me­der­ben ve­zet­te, tar­tot­ta és ve­ze­ti-tart­ja még ma is lé­te­zé­sünk, tör­té­nel­münk, kul­tú­ránk fo­lyá­sát!

A Te pá­lyád is, Im­re bá­csi, Nagy­bá­nyán fo­gott szik­rát, s hú­zott ívet egé­szen a Ró­mai Is­ko­lá­ig, mi­köz­ben mű­ve­id szel­le­mi­sé­ge csep­pet sem vál­to­zott – pe­dig két, egy­más­tól igen­csak el­té­rő pó­lus kö­zött kel­lett ser­ceg­ni, iz­za­ni, fes­tékko­hó­ban ki­éget­ni a gon­do­lat bá­nya­ter­mé­ke­it. De ré­sze­se vol­tál a fo­lyam(at)nak, ezért a no­ve­cen­to szá­mod­ra kis­sé hi­de­gebb, arisz­tok­ra­tább stí­lus­for­má­tu­mai kö­ze­pet­te sem der­med­tél meg. Sőt, fel tud­tad me­le­gí­te­ni a nagy fa­lak mes­te­ré­nek, Aba-No­vák Vil­mos­nak a lel­két is, s a csön­de­sebb lí­rá­ra haj­la­mos Sző­nyi Ist­ván­nal együtt át tud­tá­tok tör­ni a Ró­mai Is­ko­lá­ra oly jel­lem­ző mes­ter­kélt ar­tisz­ti­kum bur­kát. A stí­lus ele­mei föl­is­mer­he­tő­k ma­rad­tak ugyan, de a cu­kor­máz el­ol­vadt, s meg­fes­tet­té­tek az egyet­len lé­nye­get: az ön­ma­gá­ba ka­pasz­ko­dó, de a gon­do­lat csil­la­gos ege alatt is ott­hont te­rem­tő kö­zös­sé­get. A XX. szá­za­di ma­gyar­ság lé­té­nek egy jel­lem­ző sze­le­tét.

Hogy mi­ért fon­tos mind­ez? Mert a nagy ta­nul­ság­hoz Te szol­gál­ta­tod a pél­dát. Szá­mod­ra a fo­lyam(at)ban va­ló pusz­ta rész­vé­tel nem­csak ar­ra volt elég, hogy a ha­zai vi­szo­nyok kö­zött tartsd a he­lyes irányt, ha­nem ar­ra is, hogy fi­a­tal­ko­ri zsák­ut­cá­id­ból rö­vid időn be­lül ki­lá­balj a he­lyes út­ra. Gon­do­lok itt el­ső­sor­ban a Ma­se­reel–Koll­witz-fé­le exp­res­­szív gra­fi­ka fe­lé tett ki­té­rőd­re, mi­nek ered­mé­nye­képp a mun­kás­moz­ga­lom­hoz kö­tő­dő drá­mai fe­ke­te-fe­hér fol­tok­kal ope­rá­ló fa- és li­nó­met­szet sti­lá­ris jel­lem­ző­it egé­szen más ide­o­ló­gi­ai tar­ta­lom­mal töl­töt­ted meg, ki­je­löl­vén ez­zel az újabb­ko­ri er­dé­lyi fa­met­szés út­ját.

* * *

Er­ről kel­le­ne be­szél­nünk, Im­re bá­csi! Va­la­hogy üzen­ned ké­ne a ké­pi kul­tú­ra mai er­dé­lyi és anya­or­szá­gi szál­lás­csi­ná­ló­inak, hogy mer­re is ve­gyék az irányt. Mert csak ez­után be­szél­he­tünk bár­mi­ről is – leg­fő­kép­pen kép­ző­mű­vé­szet­ről. A ta­nul­sá­got kel­le­ne vég­re le­von­ni, amit élet­mű­ved nyújt: Nem elég a va­ló­sá­got il­luszt­rál­ni, szel­le­met kell le­hel­ni be­le! Olyat, amit a nem­ze­ti mű­vé­szet fo­lyam(at)ából me­rít­he­tünk, ha ma­gunk sem fé­lünk meg­me­rít­kez­ni ben­ne. Mert on­nan ki­kel­ve az idők ho­má­lyá­ból elő­tö­rő zsö­gö­di pa­tak hab­jai fö­lött is hi­dat le­het ver­ni – hal­ha­tat­lant. Ami­nek pad­la­tán ott állsz Te, a ma­gyar fes­tő, szé­les ka­ri­má­jú szé­kely ka­lap­ban.