„Csudájok vagy magyar poétáknak”

Sárközy Péter: Faludi Ferenc

„Ha az írókat nem műveik nagyságával mérnék, hanem azzal, hogy a nyelvben mit vittek végbe: Faludi Ferencnél aligha volna két-három nagyobb írónk” – írta róla Németh László a költők prózájáról szóló esszéjében (Janus arccal, 1968). Ez az észrevétel a jezsuita szerző írói karakterének lényeges vonására irányítja rá a figyelmet, minthogy nyelvteremtő képességének erejére, gyakorlati nyelvújító hatására utal, s nem kétséges, hogy ezt indokoltan teszi. Faludi írásainak stílusértékeit már saját kora is felismerte és méltatta, noha kétségkívül sokrétű nyelvi invenciója nem idézett elő valamiféle radikális változást, annál inkább szolgálta viszont anyanyelvünk pallérozását, árnyalását, aprólékos gonddal történő csiszolását. Régi tapasztalat, hogy amikor valamely irodalmi folyamatban a fiatalabb korosztály az előtte járó generáció egyik reprezentánsát nem a letűnt idő avítt jelenségének tartja, hanem inkább erényeit emeli ki, akkor az értékek időtállóságáról és hatékonyságáról lehet beszélni. Éppen ez a helyzet Faludival, akit ifjabb rendtársa, Rájnis József két költeményben is köszöntött, és őt a magyar poéták „csudájá”-nak nevezte 1773-ban. Bár életében még kevesen látták meg valódi jelentőségét, közvetlen utókora megbecsülte, előbb Révai Miklós, majd Batsányi János rendezte sajtó alá „költeményes maradványait”. Érthetőnek és indokoltnak mutatkozott tehát, hogy születésének háromszázadik évfordulója táján a figyelem e szelíd szavú, derűs világú literátor életművére irányuljon, s róla egy olvasmányos, színes pályakép készüljön az újabb kutatások kamatoztatásával. Ennek az igénynek a jegyében jelent meg Sárközy Péter könyve, amely már ízléses külsejével is érdeklődést kelt.

„Meg ne erőltesd soha a beszédet, mikor könnyen s vígan mehet. Mély dolgokat ne feszegess, mikor nem érti a fél” – ezt a tanácsot adja Faludi Nemes ember című erkölcstanító értekezésének főszereplője a tanulnivágyó, „jóra igyekező” ifjúnak, Neandernek. Ez az intelem azonban a dialógus szerzőjének, a Csokonait megelőző korszak egyik legjelesebb magyar literátorának is ars poeticája lehetne, minthogy Faludi Ferencet a „könnyű léptű” magyar rokokó reprezentánsának s egyben az irodalmi népiesség kezdeményezőjének tudja a közvélemény. Mindkét megállapításnak van igazsága: az utóbbit Horváth János jól ismert könyve képviselte (A magyar irodalmi népiesség Faluditól Petőfiig, 1923), az előbbit pedig Szauder József több tanulmánya, valamint Baróti Dezső közismert antológiája (A rokokó, 1986, 156–157) hangoztatta legmarkánsabban. Noha a rokokó képzetéhez társított galantéria, előkelő könnyedség, életvidámság, miniatűr formák iránti vonzalom, valamint a hedonisztikus mentalitást propagáló szövegek zeneisége nehezen látszik összeegyeztethetőnek a népiesség földközeliségével, vaskosságával, referencialitást sugalló beszédmódjával, Faludi életművében mégis szervesen ötvöződik ez a kétféle látásmód. Csokonait előlegezi ezzel, miként arra a szakirodalom már több esetben is utalt.

Örvendetes, hogy az utóbbi időben egyre-másra jelentek meg a Faludi-szövegek különféle modern kiadásai. A verseket Vargha Balázs rendezte sajtó alá még 1985-ben, előzőleg egy részük német fordításban is napvilágot látott (Eisenstadt, 1979), nemrég pedig a költő kéziratos versesfüzetének hasonmás edícióját üdvözölhettük (Szombathely, 1992, majd 2004). A tudományos vizsgálódást főként az öszszes prózai művek kritikai kiadása lendítette előre, amely Vörös Imre minden részletre kiterjedő jegyzeteivel az írói műhely számos titkát fejtette meg (Régi magyar prózai emlékek, 1991). Mindehhez társult még számos részlettanulmány, így vált indokolttá, hogy régebbi pályaképek – Gyárfás Tihamér és Géfin Gyula munkái – után újabb áttekintés szülessen a „rokokó népiesség” lírikusáról, a római Árkádia körének magyar poétájáról, első tudatos nyelvújítóink egyikéről.

Sárközy Péter könyvének egyik érdeme kétségkívül az összefoglalás, az eddig elért eredmények szintetizálása. Az újabb szakirodalom egyes tételei a prózaszerzőt méltatták, mások az iskoladráma-írót illesztették be a műfajtörténetbe, több verselemzés is született, az összkép azonban hiányzott. Pedig Faludinak éppen sokoldalúsága a feltűnő, nem véletlen, hogy írásai kapcsán a XVIII. század számos irodalomszemléleti kérdése is szükségképpen felmerül. Ilyen például az eredetiség és a fordítás problémaköre, a szó szerinti átültetés, avagy az átdolgozás, az adaptáció, a mintakövetés eljárásainak minősítése, történeti-poétikai megítélése. Ezekben a nem ritkán vitatott témákban Sárközy eligazításai igen hasznosak, a korábbi szakirodalom (Szauder József, Tarnai Andor, Szörényi László) megállapításai nyomán a kései barokk elvárási horizontjába helyezi a jezsuita szerző fordítói-átdolgozói tevékenységét, s azokat saját közegükben szemlélve minősíti eredeti alkotásoknak. A minták követése, a tekintélyek imitálása, az egyes motívumok vagy éppen történetek átvétele megszokott írói módszer volt ekkor, az auktorokra történő hivatkozást meg éppenséggel elvárta az értelmezői közösség, s ezen koordináták között tudott Faludi mégis alapjaiban magyar olvasókhoz szólni, a Pázmány által kiművelt nyelvi ideált és katolikus szemléletet tudta továbbörökíteni és új színekkel árnyalni. Mégpedig szinte minden műnemben: lírában, prózában, drámában egyaránt, ennek megfelelően ezeknek mindegyikéről szól könyvének egy-egy fejezete.

További érdeme Sárközy kötetének, hogy az olasz hatást Faludi írásművészetében meggyőzően és a korábbi ilyen célzatú fejtegetéseknél is erőteljesebben hangsúlyozza. Ez szinte magától értetődő, ha tekintetbe vesszük, hogy a kötet szerzője és főhőse egyaránt Róma művészeti alkotásainak világában élt és eszmélkedett, így az empátia ereje kedvező módon érvényesülhetett. A „közös haza” – Sárközy egy másik könyvének címével szólva: la patria comune – ebben az esetben szó szerint értendő: a kismonográfia szerzője ugyanazon útvonalakat járhatta be, s ugyanazon artisztikus világot csodálhatta meg, amely könyve főszereplőjének is szellemi hátterét jelentette. A közvetlen szemlélet érezhetően termékenytő hatással volt a pályakép itáliai vonatkozásainak ecsetelésére, az olvasó előtt Sárközy szavai nyomán szinte megelevenedik a kései barokk Róma templomaival, palotáival, könyvtáraival, kollégiumaival, kertjeivel és fontánáival együtt. Igazat kell adnunk a szerzőnek: ebben a pezsgő szellemi közegben a magyar jezsuita, a Carpato Dindimeio néven szereplő Árkádia-tag semmiképp nem élhetett viszszavonult, magányos életet, miképpen azt a korábbi életrajzírók feltételezték és ábrázolták.

Faludi római éveinek jelentőségét aligha lehet túlbecsülni: ekkor készült a Nemes ember és a Nemes asszony című párbeszédes értekezése láthatóan azzal a céllal, hogy a keresztény ember morális életviteléhez adjon útmutatást, úgy azonban, hogy az evilági-földi lét örömeit, élvezetét összhangba hozza a túlvilági üdvözülés távolabbi céljával. A heroikus barokk vallásos világképének reformjaként is magyarázható mindez, s ami a magyar irodalom számára még fontosabb: új nyelvi normát teremtett, nem tagadva meg ugyan a régit, hanem átmentve annak értékeit az új stíluseszménybe. Mindennek hátterét az a római szellemi élet adta, amely magában hordozta a humanizmus értékeit, az antikvitás tiszteletét is, de mindezt krisztianizált változatban kínálta a terjedő felvilágosodással kötendő kompromisszum jegyében.

A római magyar gyóntató egyik legsajátosabb szellemi terméke az Omniarium, az a jegyzetfüzet, amelybe kronológiai rendben írta be egyrészt saját verseit, másrészt legkülönfélébb észrevételeit, tudományos megfigyeléseit, az általa fontosnak tartott idézeteket, műcímeket, szófejtéseket, kuriózumokat. Az írói műhelybe lehet ezáltal bepillantani, s mivel ezt a Rómában elkezdett jegyzetelést hazatérte után is folytatta, gondolkodásának alakulását kísérheti nyomon így az utókor filológusa. Miként Sárközy is hangoztatja: „Az Omniárium olasz jegyzetei tehát ugyanazt a célt szolgálták, mint a latin feljegyzések: olasz nyelvi és tárgyi anyag összegyűjtését, melyet majd a saját írói gyakorlatában hasznosított.” Talán nem túlzás, ha hozzátesszük: a korszerű európai műveltség hajszálereinek tekinthetők ezek a jegyzetek, általuk új szemléletmód és poétikai formakincs áramlott be a magyar irodalomba.

Rómában számos alkalommal láthatott Faludi commedia dell’arte előadásokat, ezeknek ösztönző hatása nyilvánvaló az iskoladrámák (Casar Aegyptus földjén, Constantinus Porphyrogenitus) magyar fordításainak elkészültében. A Jézus Társaság egyébként is nagy hangsúlyt helyezett a színi előadások erkölcsnevelő hatására, ehhez a hagyományhoz kapcsolódott Faludi hazatérése után, amikor diákjaival Nagyszombatban és Kőszegen is előadásokat rendezett. Drámáit később is színre vitték, így például a Constantinust Egerben Barkóczy Ferenc püspöksége kezdetén, 1754. július 31-én, joggal feltételezhető azonban, hogy a drámatörténeti kutatás még számos nyomát fogja felszínre hozni Faludi ismertségének.

Hazatérése után átmenetileg csökkent ugyan a sokféle feladattal – tanítás, könyvtárosság, nyomdaigazgatás, rendházfőnökség, cenzorság – megbízott szerzetes írói termékenysége, azonban a legnagyobb hatású művei még ezután születtek. A Baltasar Gracian allegorikus regénye nyomán készült Udvari ember első részét még az Urbsban írta, de újabb részleteit már itthon, jórészt Pozsonyban állította össze, s a három rész együttesen 1772-ben jelent meg. Sárközy bőséges idézetanyag révén mutatja be ennek az erkölcstanító műnek a világát, stílusának könnyed eleganciáját, de utal a maximák elkomoruló hangvételére is, ami világos jelzése annak, hogy a sztoikus békességet kereső szerző csalódott, mert az udvaroncokat oktató szentenciák gyakran gátlástalanságot, csalárdságot propagálva hathattak a keresztény morál ellenében. A másik pólust azután két újabb kötetében villantotta fel Faludi: a Szent ember és a Bölcs ember az élete utolsó évtizedében járó, sokat csalódott ember tanúságtétele, de egyben bizonysága is annak, hogy mindvégig foglalkoztatták őt a morál kérdései, s intelmeit választékos, szórakoztató formában adta közre. Tudatosan változtatott is szövegén az eredetihez – Robert Dodsley művének német fordításához – képest, mert mint kifejtette, nem mindig értett egyet forrásának tanításával. „Magam sem átallottam, hogy eszem, kedvem szerint más szint ne adnék néki, és más rendet ne tartanék benne…” – vallotta meg előszavában, ennek megfelelően egyetérthetünk tehát Sárközynek azzal a véleményével, amely a „fordítások” nagyfokú egyénítését, magyar viszonyokra adaptálását, eredetiségét hangoztatja. Ezt csak megerősíti a Téli éjszakák rövid bemutatása, s az az idézetsor, amellyel Sárközy e novellagyűjtemény stilisztikai értékét szemlélteti, a Párizst leró részlet ezt különösen jól példázza.

Faludiról, a költőről érthető módon önálló fejezet értekezik. A verssorok zeneisége, ritmikája, választékos szókincse, „szépen öszveillő vezeték-szavai” érthető módon csábítják a monográfia szerzőjét a bőséges idézésre, miközben a költeményeket hagyományos tematikai csoportokban mutatja be (tájversek, zsánerképek, helyzetdalok, erkölcsi példázatok, vallásos énekek, alkalmi versek, eklogák). „Új Gyöngyösinek” is nevezték a kortársak a jezsuita poétát, méltán, hiszen rímeinek játékossága, váratlan szófordulatokban és szóalkotásokban bővelkedő írásművészete a XVIII. század folyamán még mindig a rendkívül népszerű gömöri alispán költészetét idézte. A közismert Fortuna-versről, valamint a pásztorköltészet jegyében készült hat eklogáról kapunk ezúttal valamelyest részletesebb elemzést, itt Sárközy számos részlettanulmányra tudott támaszkodni, közülük Pór Péter, Csetri Lajos és Vörös Imre interpretációi vitték leginkább előre a költői világkép megrajzolását.

Faludi szóművészeti eljárásainak jellemzéséhez az említetteken kívül egy szempontot még hozzátartozónak gondolunk. Igen alapos retorikai képzettség alapozta meg ugyanis teljesítményét, ezt pedig a Ratio studiorum szellemében kialakított tanterv biztosította. Soarius közismert szónoklattanának ekkor már érett barokk átdolgozásai álltak rendelkezésre, ennek nagyszombati kiadása (1709) különös kedvvel részletezi III. fejezetében a szóképek tanát, amely minden jezsuita intézményben tankönyv volt. Ezen kívül az Omniariumban Faludi egyéb szónoklattanokat is említ, így többek között ismernie kellett Jouvancy, Le Jay, Girolamo Lagomarsini, Kaprinai retorikai műveit, s ezeknek a klasszicizáló irányba mutató teóriáknak jelentékeny hatása volt prózastílusának alakulására, miként arról másutt részletesen szóltunk (ItK, 1983, 508–514). A szóalakzatokról, metaforákról, az argutia különféle formáiról ezekből a praeceptumokból tájékozódhatott a nyelvi bravúrokra oly fogékony jezsuita szerző. Nem véletlenül nevezte Horváth János Faludi „tömör veretű” nyelvét „sűrített Pázmány-zamat”-nak, lényegében mindketten ugyanazon szónoklattani iskola neveltjei voltak, noha a közöttük levő másfél évszázadnyi eltérés kellő magyarázat a nem csekély különbségekre is.

Végeredményben Sárközy Péter hasznos és értékes könyvvel adózott a három évszázada született stílusművész emlékének. A vonzó kiállítású kötetet Faludi pályafutásának helyszíneit ábrázoló metszetek díszítik. Az életrajz fontosabb eseményeit rögzítő kronológia, valamint a válogatott bibliográfia egyaránt hasznos hozzájárulás a jezsuita szerző munkásságának megismertetéséhez. Csak remélhetjük, hogy Sárközy könyve nyomán megnövekszik az érdeklődés a római Árkádia ösvényein járó, de mégis magyar talajon közlekedő, rokokó kecsességet és népies egyszerűséget sikerrel ötvöző költő iránt, aki a felvilágosodás hajnalán a korszerű európai stílust honosította meg Pannónia tájain.

BITSKEY ISTVÁN

A nemzetképviseleti kultúra nélkülözhetetlensége

Dávidházi Péter: Egy nemzeti tudomány születése

(Toldy Ferenc és a magyar irodalomtörténet)

A téma nem ígérte, a szerző megelőző művei (a hozzáértők számára) viszont már kilátásba helyezték a kivételes szenzációt: Toldy Ferencről, a „magyar irodalomtörténet-írás atyjá”-ról, Vörösmarty barátjáról lehet olyan ezeroldalas nagymonográfiát írni, mely a filológia csúcsteljesítménye és élvezetes olvasmány egyszerre, s mindeközben a szerző folyamatosan a jelen kérdéseitől inspirálva tud értekezni. Életrajz (ennek a műfajnak az életképességét és szükségszerű voltát évtizedek óta senki ilyen erővel nem bizonyította), kritikatörténet, egy nemzet kulturális természetrajza ez, mely erőlködés és bizonykodás nélkül, spontán könnyedséggel lesz szintézis és példázat arról, hogy mi a teendő azok számára, akik az irodalmat hivatásuknak tekintik.

Dávidházi Péter figyelmének a múltfeltárást vezérlő, mérő ingája a lélekelemző, szinte intim eljárástól a legátfogóbb jelenségekig leng ki. Toldy Kazinczy-könyvéről megtudjuk például, hogy az „eredetválasztás”-t miképpen motiválta az Oidipusz-dráma: az ifjú Toldy annak idején szembefordult, leszámolt mesterével (irodalomtörténeti „apagyilkosság”-ra vetemedett) a Pyrker-pörben, majd egy életen át vezekelve ez „ősbűn”-ért a Kazinczy-kultusz fő szervezője lesz, s ez ahhoz segíti hozzá, hogy a nemzetképviseleti beszédmód kijelölte nézőpontból határozza meg a nemzeti tudat és kultúra felvirágzását.

Toldy értékválasztása nem egyedülálló: a vele egyébként sokmindenben szembekerülő Gyulai Pál is a nemzet Mózesét látja Kazinczyban, aki elvezette a magyarságot az ígéret földjének határáig, „ahol küldetését bevégezvén nyugodtan halhatott meg, mert megjelent Széchenyi mint Józsué, hogy továbbvigye népét az immár társadalmi és politikai megújulás útján”. Ebből a szempontból Kazinczy tette – folytatja Gyulai – nem kisebb volt azzal, hogy széttörte az „idegen műveltség bilincseit, s megalapítója lőn nemcsak irodalmi, hanem társadalmi és politikai újjászületésünknek is, mint Árpádé a honfoglalással, vagy Hunyadié az iszlám jármának széttörésével”.

A Bach-korszak Kazinczy-kultuszának értelme tehát az, hogy a kezdeményező megidézésével modern és életképes nemzettudatot deklaráljanak, mely a tetszhalott nemzetet másodszor is öntudatára és feladatára ébreszti Kazinczy és Széchenyi példájával. Ez a Kazinczytól induló s a XX. században Horváth János irodalomtörténeti szintézisével célba érő folyamat nagy, elvi igényű önelemzés és önismeret szintjén éri el betetőzését és szankcionálását. „Különös látvány és ritka színjátéka történelmünknek, hogy amit látnokok és költők kezdtek, az egy tudományos életműben nyerte el utolsó kiteljesedését” (Barta János).

E roppant súlyú s többszörösen is „életmentő” folyamatnak a megismeréséhez és tanulságainak összegzéséhez van szükség ilyen méretű Toldy-monográfiára, hiszen még a művelt magyar olvasóközönség (mely eme erőfeszítéseknek köszönhetően „lett és van” egyáltalán) is legnagyobbrészt nem ismeri e múltbeli történéseknek sem részleteit, sem lényegét, sem mának szóló üzeneteit. A folyamat a honfoglalási eposz XVIII. századvégi igényétől indul, s még a XIX. század közepén is az eposz közösségi funkciójától remélték a nemzet szakrális elbeszélés általi képviseletét és igazolását, a nemzeti identitástudat megszilárdítását. A regénytől ezt a szerepet nálunk nem nagyon lehetett elvárni, mert bár valamit ebből megvalósított a Magyarország 1514-ben is, A kőszívű ember fiai is, a Tündérkert is, soha olyan egyetemes nemzeti reprezentációt nem tudtak jelenteni, mint például az oroszoknál a Háború és béke, mely – épp írója által is tudatosított eposzisága folytán – a II. világháború „honvédő háború”-jában éppoly integratív szerepet tudott játszani, mint az internacionalista elvek ellensúlyaként.

Dávidházi Péter a maga következtetéseit műfajtörténeti indoklással adja: 1849 után a „magyar írásbeli kultúra (nagyrészt öntudatlanul, de kikövetkeztethető módon) olyan műfaj megjelenésére várt, amely (még) eposz és (már) tudomány egyszerre”. Lyotard-ból kiindulva értelmezi a nemzeti nagyelbeszélés (grand récit) egyesítő és legitimáló funkcióját, mely a megelőző, lexikonszerűen felsoroló irodalomtörténeti próbálkozások után hozza létre az összefüggő, kronologikus elbeszéléssé váló kultúratörténetet, egyetlen nagyelbeszélésbe szőve „egy változó közösség irodalmi műveit mint egy nemzet maradandó identitásának és történelmi összetartozásának dokumentumait”.

A nagyelbeszélés hagyományörökítése, természetesen, személyekhez is kötődik. Nagy formátumú tudósok és gondolkodók jelenítik meg, akik a „feladat”-ot a kézszorítás melegével adják át egymásnak, mint annak idején Kazinczy Kisfaludy Károlynak, illetve Toldynak. Beöthy Zsolt 1875-ben még Toldy Ferencnél írta szakdolgozatát, majd tanára lett Horváth Jánosnak, aki (egyébként) az idős Gyulai Pál előadásait is hallgatta a pesti egyetemen, sőt annak otthonában is járt, hogy aztán tanítványain, például Barta Jánoson keresztül máig közvetítsen nemzeti felelősségérzetet és tudományos igényt.

Az eposzi vagy legalábbis epikai eredetre valló utolsó mozzanat Beöthy Zsolt milléneumi irodalomtörténetének regénybe illő indítása: „Az ősidők homályából egy lovas ember alakja bontakozik ki szemeink előtt, amint a Volga-melléki pusztán nyugodtan áll és figyel.” Beöthy ebből a „fürkésző” magatartásból vezeti le a magyarság sok idegen elemet magához hasonító képességét, s deklarálja is, hogy a szellemi folyamatosság révén a nemzethez tartozóknak ismeri el a beolvadt németeket, szlovákokat, zsidókat, románokat stb. Az asszimiláció a német anyanyelvű – bár magyar nemesi családi örökségére büszke – Schedel-Toldy Ferenc életműve kapcsán, egyébként, sűrűn kerül szóba, s Dávidházi Péternek e sokak által kényesnek ítélt kérdés magas szintű és kikezdhetetlen tárgyalását köszönheti a magyar kultúrtörténet.

Családi, személyes okokból a XIX. század néhány magyar szellemóriása (Széchenyi, Eötvös) előbb beszélt németül, mint magyarul, Toldy esetében azonban hazai, felmenőiben is német eredetű és anyanyelvű, német kultúrájú családról van szó, ami a XIX. századi svéd nyelvű és svéd származású finn literátus és politikai elit kiválóságaival vethető össze, akik a finn patriotizmus elsőszámú ösztönzői, sőt megteremtői voltak az Oroszország viszonylag önálló nagyfejedelemségeként egzisztáló Finnországban. Toldy és elődei azt a középkorból származó hungarus-tudatot őrizték meg, melynek szellemében nemzeti hovatartozásukat és feladatvállalásukat sohasem érezték kétségesnek, még ha magyarul nem is tudtak. Ez így volt a XIX. századig Franciaországban és sok más országban is, ahol anyanyelvüktől függetlenül egyesültek különböző etnikai elemek az uralkodó és a nemzet szolgálatára. (Toldy egyik mottója révén nyer említést a monográfiában és analógia gyanánt szolgálhat a zsidó származású angol politikus, nagy hazafi Disraeli, aki Toldyhoz hasonlóan többes szám első személyű retorikával hangsúlyozta az angol nemzethet tartozását.)

Dávidházi Péter páratlan tapintattal idézi és kommentálja azt, hogy az asszimiláltak milyen természetességgel beszéltek a honfoglalókról mint őseikről, amivel a közös sorsot és felelősséget hangsúlyozták, amit aztán (tehetjük hozzá) vérükkel pecsételtek meg a magyar szabadságharc oldalán küzdve nem egy esetben. Ez a nemzetképviseleti beszédmód köti össze Toldyt törzsökös magyar származású mestereivel, barátaival, Kazinczyval, Kölcseyvel, Vörösmartyval, akikkel büszkén és serényen osztozik tradíciókban, kötelességekben. Szorosabban vett előzménye a Toldy-jelenségnek az a hazai és patrióta magyar érzelmű német értelmiség, mely hosszú ideje és lankadatlanul vette védelmébe a magyarságot közeli és távoli ócsárlóival szemben: „A magyarságnak 1848–49 és 1956 kivételével sohasem sikerült olyan pozitív képet sugároznia magáról külföldre, mint amilyet 1800 körül a magyarországi német literátorok tudományos és szépirodalmi könyvei, illetve külföldi folyóiratokban megjelent tanulmányai közvetítettek.”

Szerzőnktől idegen minden erőszakolt aktualizálás, mégis lehetetlen a monográfia bizonyos passzusai kapcsán nem gondolni XX. századi eseményekre, üldözésekre, elüldözésekre, bizonyos korábbi s kivételes értékeket produkáló integratív keretek sajnálatos, sőt végzetes lazulására, sőt szétzúzására. Valami rejtett szubjektivitás benne rejlik (vagy Dávidházi Péter nemzedéktársai beleérezhetik) a könyv sokféle elemében, hiszen például az 1950–60-as években eszmélkedők bizonyos passzív ellenállást éltek meg. Ismerősnek mutatkozik ennél fogva például Toldy Ferenc visszaemlékezése: „Mint az első keresztyének rejtekhelyeiken, úgy a magyar írók is a profanum vulgust kizáró összejöveteleiken bátorították, erősítették egymást azon büszke önérzetben, hogy végre is ők fogják a nemzetet életben tartani addig, míg megjő annak politikai feltámadása, mely hogy megjövend, hittük ugyan, de e hitünk mimagunk előtt igazolni nem tudtuk.” A ma 50–60 éveseknek is eszébe juthatnak egykori alkalmak, amikor mintegy titkos szövetségben, a szót lehalkítva tervezgettek, örülvén annak, hogy egyre többet lehet megírni, vigyázva az igazmondás parancsára, s az értékmentés óvatosságára egyaránt, feleslegesen a legcsekélyebb megőrzendőt sem téve kockára, s mégis tiszta lelkiismerettel, kötelességeket teljesítve helyben maradni, nem támadni, de nem is megfutamodni. (A mindenkori passzív rezisztenciák eme íratlan szabályai és tapasztalatai, kínjai és örömei Toldyék számára mind a reformkorban, mind a Bach-korszakban adva voltak.)

A XX. század gyakran hol nyíltan, hol burkoltan merül fel a kötetben következmény vagy analógiás háttér gyanánt, megint máskor deklarált, vállalt instrukcióként: „Könyvem a mai magyar irodalomtörténet-írás önismeretét igyekszik elmélyíteni kialakulása vizsgálatával… Visszatekintésre égető szükség van, mert az új vívmányok bűvöletében hovatovább észre sem vesszük, hogy miféle régi szakmai örökség alakítja mindmáig napi munkánkat. Tévedés ugyanis azt hinni, hogy e tudomány hőskora régesrég levált rólunk, azaz hogy a magyar irodalomtörténet-írás végleg túllépett azon a korszakán, amelyben a nemzeti érték igazolásának a törekvése határozta meg műveleti rendszerét.” E figyelmeztetés több mint aktuális, hiszen a „nemzeti érték igazolása” mint szándék és feladat (hangsúlyozzuk: más szándékokat és feladatokat nem szorítva ki!) egy kultúra életképességének és produktivitásának legfőbb biztosítója, egyénítője. E logika szerint (és a magunk részéről szívesen azonosulunk e logikával): nem lehet megbékélni egy olyan barbársággal és ostobasággal, mely a nemzeti kultúrák életképességét és produktivitását fenyegeti.

Toldy buzgalma azonban (nem ok nélkül való, hogy Gyulai a magyar tudós „példányképét” látta benne, aki erős nemzeti érzéssel társította a tudományt) sosem válik túlzóvá, elfogulttá. Sok jó szándékú, de nem eléggé átgondolt hazafias felbuzdulás kudarca lett volna elkerülhető a közvetlen közelmúltban is, ha jobban ügyelnénk intő szavára: „Valami mellett mértéken túl ’s czéltalanul buzogni annyi, mint ellene buzogni…” Az ő buzgalma – egyébként – a legtöbb esetben kizárólag jó hatású lett. Még Goethénél tett nevezetes látogatása sem pusztán egyéni kíváncsiság és becsvágy következménye, hiszen a német írófejedelemhez írt levelében, melyben látogatását készíti elő, azt fejtegeti, hogy mivel Goethe érdeklődésével tünteti ki a szerb és az újgörög irodalmat, ő most Handbuchjával a magyart szeretné figyelmébe ajánlani. Joggal írja tehát Dávidházi Péter, hogy a Handbuchhoz fogható szemléleti változást sem idehaza, sem külföldön nem ért el magyar irodalomtörténeti munka sem azelőtt, sem azóta. Naplójának tanúsága szerint Goethe valóban olvasta a Handbuchot, mely német nyelvű versantológia volt irodalomtörténeti bevezetővel, ezért hát nem volt indokolatlan az agg Kazinczy lelkesedése, aki Toldynak írt levelében abban reménykedik, hogy „valamit deklamálál vala magyarul, hogy ő ítélhetne utánad Nyelvünk felől… Kivált azt szeretném édes barátom, ha nekik hexametert pattogtatnál el. Tedd ezt majd Londonban, Párizsban és valahol helye lesz.” Szinte megindító, hogy a magyar kultúra (de legalábbis költészet) jelképes emancipálódását remélik (Toldy is, Kazinczy is) attól, hogy a magyar irodalom, ha csak piciny részletében is, de megjelenik a kor legnagyobb európai géniuszának horizontján.

Kétségtelen, hogy Dávidházi Péter monográfiája nem kizárólag irodalomtörténet, a magyar gondolkodástörténetet is gazdagítja. Toldy a maga irodalomtörténetének (ez már az 1865-ben megjelent főműve: A magyar nemzeti irodalom története a legrégibb időktől a jelen korig rövid előadásban) jeligéjét (a más vonatkozásban már említett angol politikus) Disraeli egyik beszédéből kölcsönözte: „A múlt, hatalmunknak egyik eleme.” Szerzőnk ezúttal nem kevesebbet állít, mint azt, hogy ez maradandó hatást gyakorolt a magyar ideológiatörténetre Beöthy Zsolttól Antall Józsefig. Antall említése egy másik mottó kapcsán is indokolt: Toldy az 1850-es évek elején folyóiratához, az Új Magyar Múzeumhoz Claudianustól választott idézetet: „A nyugodt hatalom véghez viszi, amit az erőszakos nem tud.” (Claudianus is asszimiláns, tehát alexandriai görögből vált római klasszikussá, azaz éppúgy más anyanyelvből jött mint Toldy.)

Dávidházi Péteren végül is beteljesedik a nagy formátumú és igazán elhivatott tudósok sorsa: mást és többet talál és tár fel, mint aminek a kikutatására eredetileg vállalkozott. A gyakran idézett példázat szerint: Columbus Indiába indult, s ehelyett mást és többet talált, Amerikát fedezte fel. Dávidházi Péter a kritikatörténetből indult ki, s végül szintetikus művel gazdagította a magyar hagyománytörténetet, amikor nemzeti irodalmunk történelmi önszemléletének logikáját fejtette meg. Toldy Ferenc kapcsán, akit akár irodalmunk nagyjaihoz képest másodlagos szereplőnek vélhetnénk, egy nemzeti kultúra önigazolásának, vindikációjának történetét kapjuk, aminél fontosabb és érdekesebb témát nehéz lenne elgondolni: egy közösség (minden mulasztása, tévedése, netán bűne mellett is) elvitathatatlan jogáról van szó, melyre lebecsülés és pusztulás fenyegetésében újra és újra hivatkozni próbál. (Ebben a vonatkozásban – olvashatjuk Dávidházi Péter monográfiájában – Toldy életműve éppúgy a képviseleti beszédmódhoz sorolható, mint Kölcsey Hymnusa.)

A nagy gondolati ívű könyv nem kevesebbet bizonyít, mint hogy (s itt is fennáll az analógia Kölcsey Hymnusával) a paraklétoszi, pártfogói, védői szerepkör határozza meg Toldy vállalkozását, s enynyiben törekvése hasonló a közösség eredetmondával történő önigazolásához, a genealógia általi megerősítéshez. Ilyen módon veszi át az irodalomtörténet az eposz funkcióját: „A közösség igazolásának feladata nemcsak más és más hivatású személyre ruházódott át, hanem mindig más műfajra is, aminek számunkra legérdekesebb fejleményeként a XIX. század közepén a még mindig korszerűsíteni próbált, de már rohamosan avuló eposz közösségerősítő (eredetmondával igazoló) funkcióját észrevétlenül átvette egy új, korszerűbb, tudományos nagyelbeszélés, a hitelesítés új (előpozitivista) normáinak megfelelő nemzeti irodalomtörténet mint az irodalomtudomány immár első számú műfaja.”

Ritkán fogalmazzuk meg, még önmagunk számára is, s ennek pátoszától meg kiváltképpen idegenkedünk, de napról napra mégis vállaljuk az irodalomtörténet-írás és -tanítás, a kritika azon védő-igazoló szerepkörét, mely egy nemzeti kultúra (közvetetten egy nemzet) létezésre való jogosultságát tanúsítja. Pártfogoló és értékmentő, szószólói és védelmezői attitűd méltánylást szokott érdemelni környezetvédelemben és egészségvédelemben, a technikai biztonság vagy a jogszolgáltatás területén, a nemzeti kultúra védelme azonban könnyen nacionalizmus gyanújába keveredik. Dávidházi Péter könyve pedig egy a mainál kívánatosabb, tisztultabb állapot és megítélés eléréséhez segíthet bennünket és környezetünket. Még olyan kor is eljöhet, melyben nem kell védelmezni a fenyegetett magyar kultúrát? S ha igen, örvendjünk-e ennek, hiszen szerepzavarhoz, szerepdeficithez vezethet. Vagy a magyar nyelv és kultúra védelmében vívott harc a határon túli magyarság végjátékaként lép le a történelem színpadáról? Vagy ami még rosszabb: a repatriálás felgyorsulása folytán (jó szándékú, de rövidlátó hazafiúi buzgólkodásból megkönnyített áttelepítésekkel) már nem is egy népcsoport, csupán egy országnyi tájhaza, az egykori erdélyi fejedelemség hegyei, vizei, várai veszítik el magyar kultúrájukat, elnevezéseiket, emlékeiket, az emberektől magukra hagyatva? Hogy aztán a határok nélküli Európa gáttalan népvándorlásában nyelv és kultúra észrevétlenül tűnjék el, s ne csak állampolgárság legyen felváltható, hanem kontinens is, s ezt az együgyűség még eredménynek is képzelje? Hogy amit akasztófákkal és börtönökkel nem lehetett elérni száz esztendő alatt (Erdély „magyartalanítását”), azt most megtegye a „szabadság”, a korlátozatlan földönfutó lét a könnyebb élet vonzásában néhány év alatt?

Tudjuk, Vörösmarty, Toldy Ferenc nemzedékének nemzethalál vízióját sem valami hatalmas háború vagy katasztrófa réme ihlette, hanem (egyebek mellett) a németajkú Pest, a már akkor romántöbbségű Erdély. A nemzetvédő, nyelvet és kultúrát féltő irodalomtörténészi feladatvállalás diadallal szállt szembe (csaknem kétszáz éve) a világgá futás, a beolvadás tendenciáival, s teremtett irodalmi aranykort, mely művelt és öntudatos, áldozatvállaló jövendő nemzetet nevelt fel. Mindazok, akik végigolvassák Dávidházi Péter nagyszerű könyvét, hitet és tapasztalatot meríthetnek belőle a XXI. század irodalomteremtő műveleteihez. Toldy Ferenc óriások munkatársaként és kortársaként alkotott halhatatlant, életművének magas szintű tudományos feldolgozása a nagy szintézisek sorsában osztozik: miután történeti eredményként csúcsteljesítmény, önmagánál többé válik.

Olyan nemzeti, közösségi funkciót teljesít, mely Toldyhoz méltó: pártfogol, véd egy olyan kultúrát, mely nincs könnyebb helyzetben, mint a XIX. században, azaz rászorul az óvó-féltő, megmentő tudás áldozatára.

IMRE LÁSZLÓ

Tükörben felejtett szavak nyomában…,

avagy korunkban is léteznek reneszánsz emberek?

Orosz István: Útvesztők

1985-ben, tehát éppen húsz esztendeje azt mondottam Orosz István kiállításának megnyitásán, hogy családi jó örökségként az irodalom felől érkezett a szó szerinti képes megjelenítés műfajaihoz. A cselesen és bravúrosan megkettőzött látszatok mögött ott volt irodalmi alapértéknek, afféle biztos horgonynak Balassi, Zrínyi, Csokonai és legtöbbször a kecskeméti drámaköltő Katona József képe, akinek hányatott életében nyomtatásban csak egyetlen lírai verse jelent meg Vágy címmel, de abban minő halhatatlan metaforává sűrűsödik a kérdés: „Hol vagy fennrepeső szép pillangója velőmnek?” Másfelől meg Voltaire és Verne Gyula arcmása bontakozik ki előttünk, ha megleljük a helyes szemszöget. Animációs filmjeinél Weöres Sándor és Pilinszky művei voltak az ihletadók. S ha jól tudom, közép- és főiskolás korában szavalóversenyeket nyert például Weöres Sándor, Nemes Nagy Ágnes és Buda Ferenc verseivel. Az említett költők nevei tartalmi és formai értelemben is erős vonzódásról: a vers esszenciális leglényegének titkokat és spirituális tartamokat átfogó értéséről vallanak. Mondhatnánk: életre szóló értékválasztó- és kijelölő döntések voltak.

Tehát, kedves felebarátaim, egyáltalán nincs mit csodálkoznunk azon, hogy Orosz István, a látvány útvesztőinek, labirintusainak jeles s elismert tudós tudója, akadémikusa és a Munkácsy- és Balázs Béla-díj után épp egy hónapja Érdemes művésze is, most mint egy igazi reneszánsz Mester versekké tömörítette, illetve míves prózává szaporította, egészen pontosan filmnovellákká bővítette az idők folyamán felgyűlt szavainak legméltóbbjait.

Útvesztők címmel két könyvet tett elénk, előbb egy bibliofil verseskönyvet, aztán egy prózakötetet nyitott ránk a szentendrei Vincze Papírmerítő Műhely jóvoltából. Emeljük meg kalapunkat Vincze László papírmerítő mester előtt, aki kivételes műgonddal ügyel a műhelyéből kikerülő portékákra. Íme itt a két „NAGY KÖNYV”, amelyek ráadásul még szép könyvek is! Példányszámuk s bennük levő Orosz István-rézkarcok okán pedig igazi könyvritkaságok!

Milyenek ezek a versek, ez a harminc címmel ellátott vers, kérdezheti az, aki eleddig csak a falakon levő Orosz István képekről, plakátokról meg filmjeiről szerette és azonosította be téveszthetetlenül a Mestert? Egyetlen szóval válaszolok: szépek. S még szebbek lesznek, ha Bálint Márta színművésznő előadásában hallják majd őket, illetve Bálint Márta és Orosz István versmondó-duettjét élvezhetjük.

Azt kell mondjam, hogy az arány és mérték, szimmetria, a formai tisztaság, ha tetszik a költői mesterség tanulható eminens ismerete és tisztelete, valamint a szerkesztés, címadás együtt adják ennek a kis bibliofil kötetnek a báját, kivételes harmóniáját s gesztuson túli értékét.

Ugyanis Orosz István jó néhány verséről elmondható, hogy valóságos ihletett pillanatban, kegyelmi állapotban tudott reflektálni személyes sorsára, képzőművészeti, tehát szigorúan szakmai: intellektuális és formai kalandjaira, anamorfizáló gyakorlatára. Vagy kedves Mesterei és azok képeinek plasztikus, ha tetszik, nyelvileg és formailag is megcsavart megfelelőjét tudta „lelopni” a képről, tehát: bravúrosan lehozta őket versben a papírra.

Elég ha csak példaként említem Az Arnolfilni házaspárt, Jan van Eyck festményét, remek acrosztichonos megoldással. Vagy a Kettősportrét, Piero della Francesca képét az urbinói hercegről és feleségéről, ahogy az itt egy szonettbe zárva nyílik meg igazán előttünk. De így Rubens festménye is, a híres Önarckép Izabella Branttal. Ezért foglalkoztatja (és nem véletlenül!) ifjabb Hans Holbein festményének, A követeknek rejtett anamorfózisa. A leírás nem mankó a kép értéséhez, nem tisztázás csupán, hanem valami szemünk előtt felrepül a papírosról, és verssé épül szavakból. Mert úgy látom, vannak itt ihletetten meglelt szavak, s van azoknak intellektuális és érzelmi röppályájuk is. Ugyanis a jó vers mindig fölépít az olvasóban egy nyugtalan madarat, szétliánoz egy tekervényes Útvesztőt, megteremt egy sosem volt kertet, visszahátrálva az igazi hátországba: a gyermekkor édenébe. És a megrajzolt képek a versben is képesek filmszerűen peregni, szívlüktetésszerűen csak a kitüntetett jambusok természetes dobolására hagyatkozva. Igen, a kötet centrális helyén van A Kert, melyben „Valahol ott kell lennie / e labirintus köldökében, / rejtelmesen és feketén, / oly feketén, akár az ében, // a mélységes nagyodvú kútnak. / Egy angyal minden éjjel ássa, / hallatszik benn, surrog, sziszeg / csillagok fénye zuhanása.”

No, itt, ilyenkor kell megérezni elemi fölszikrázásával a verset, meg ott ahol „a folyosókon bujdosó, alvajáró óceán” jön a papíron velünk szemközt (most Vakszimultán című verséből idézünk), máshol meg a „Verssorok közt általsütve ferdén / Dominózik a padlón a napfény”. S ahol az égszínkékre legnagyobb természetességgel, rímhelyzetben csak a széncinkék csaphatnak le. Úgy hogy a fülünk és a szívünk is belecsöndül.

Valamikor egy ómexikói költő, talán naivnak tetsző, de szerintem zseniális megfogalmazásában olvastam, miszerint „a költészet attól költészet, hogy úgy viselkednek benne a szavak, mintha először találkoznának”. Tehát a váratlanságok: titkos keresztutak, hirtelen elénk táruló nyiladékok, másként villanó tükrök kérnek és kapnak ilyenkor szavakat s egy másik dimenziót.

Amit Orosz István a lírára „pazarolt”, igazi reneszánsz gesztusként, a „lélek… fényűzéseként”, az mégsem véletlenszerű találatok sorozata, hanem termékenyen növekvő rejtett földrész, amely mintegy áthullámzik a novellákba. Ezek hangsúlyozottan filmnovellák. Láttató erejű, világos struktúrájú beszélyek. Egy idézet a prózakötetből mintha kulcs lenne ebbe a zárba: „A hullámok halandók, de a hullámzás halhatatlan – rég elfeledte, hol hallotta ezt a mondatot, talán egy verssor lehetett…”

A vakszimultán című vers – melyből föntebb idéztem például – véleményem szerint a legizgalmasabb s legkidolgozottabb, remek lélektani novellának, az Ezredfordulónak a lírai előképe, előtanulmánya. De a verseskötet Útvesztő című verse (amely mindkét könyv címéül szolgál többes számban!) hangulati, eljárásmódbeli, szerkezeti nyomvonala teljesen párhuzamosan fut a prózakötet terjedelemben is leghosszabb, imponáló következetességgel megrajzolt labirintus-történetének. Ahol az aprólékos, szándékoltan lassú, cseles kifejtés hősünket, Útiszt (ahogy Orosz István a görög mitológiából a szót, melynek jelentése: „senkise”, használja képaláírásként) arra készteti, hogy összefoglalja, igazi „Útisz-paradoxonként”, azaz fölnyissa azt a csodás ornamentikájú szelencét, amelybe a valós időt (karórát) egy könnyelmű mozdulattal bezárta. Tehát önmagában is a „labirint-polip” eredő gyöke, itt konkrétan kiváltó oka legyen e tárgy, ahonnan elindulunk. S egyszersmint megvilágítsa a képzőművész, a filmes, az író és a létrehozott mű közti viszonyt… A tér és idő problematikáját. Idézem: „A tér, igen, a tér átvette valahogy az idő szerepét, Útisz hektikus tévelygései a térben felborították a történések megváltoztathatatlannak vélt egymásutániságát, amelyet időnek szoktak nevezni! Úgy érezte, tehetetlenül sodródik az idő örvényében, az események labirintusában, különös déja vu élményeket él át, kívülről látja önmagát, mintha szereplője volna egy lassú patakba zuhant könyvnek, melynek lapjait ide-oda hajtja az áramló víz.”

Nos, aki utazik, úton van, az a térrel és idővel birkózik. Át akarja lépni a határokat. És eközben állandóan az emlékezet felszeletelt téridejébe hatol, s onnan bonyolítja talányos, már-már pikareszkbe hajló történeteit, ahol az olvasó mindenféle váratlanságokkal szembesül, s afféle „magán Poirot-ként”, nem kis izgalmak árán oldja meg e próza rejtelmeinek csomóit. Persze, ha megoldja! De néha tán ama „termékeny félreértés”-nek is áldozatává válik. S nem dől el végérvényesen, éppen jó tükörben nézte-e magát? Nézte-e, de főleg jól látta-e magát, a szerteindázó történetet? Orosz István, ahogy képzőművészeti alkotásaiban, itt is roppant tudatos alkotó. Élvezi a tiszta helyzeteket. A szimmetriákat, melyek a nyelvi megvalósulás szintjén is érvényre juttatják az arány és mérték ritmusát.

A prózakötetben a ráadás, tehát a negyedik, rövid novella, melynek címe, Utolsó állomás összefoglalja az előzőeket is. Igazi tömör zárás. Fajsúlyos és nyomasztó is egyszerre. Ahogy a verseknél a Tartalom című.

Két egymásra játszó kötet, különös rímhelyzetben.

Két tükör egymásnak fordítva, köztük kedvére sétálhat a néző, olvasó. De vigyázat: a tükrök is már tükröződő tükörképek! ^Ě

NAGY GÁSPÁR