Pomogáts Béla

Együtt Európában

Az Erdélyben élő magyarság sorsa történelmi fordulat előtt áll. Ezt viszonylag kevesen veszik észre Magyarországon, ahol a politikai közélet igen sok képviselője annak a történelmi fordulatnak a következményeit sem ismerte fel kellőképpen, amelyet az ország egy esztendeje végbement európai uniós csatlakozása okozott. Legalábbis a legtöbb politikai erőközpont tájékozódásán, gondolkodásán és tevékenységén viszonylag kevés nyomot hagyott az, hogy az uniós integráció beköszöntével a magyarság geopolitikai helyzete mind a tágasabb európai, mind a szűkebb közép-európai régióban alapvetően megváltozott volna. Megváltozott, vagyis számottevően javult, éspedig éppen a trianoni határok által megosztott nemzet újszerű integrációja tekintetében. Ezt a nemzeti integrációt segítheti, méghozzá minden korábbi próbálkozásnál eredményesebben, egyrészt Magyarország, másrészt Románia európai uniós elhelyezkedése.

Az új lehetőségek következetes végiggondolása, megfogalmazása és érvényesítése részben az erdélyi magyar közéletben is várat magára. Ez a közélet ma bizonyos kétarcúságot mutat. Egyrészt még igen nagy mértékben magán viseli annak a sérelmi politikának a bélyegét, amely nyomban az első világháborút lezáró események: Erdély területének román katonai megszállása és az igazságtalan trianoni rendelkezések természetes következménye volt. Ezt a sérelmi politikát most utólag sem lehet indokolatlannak és feleslegesnek tekinteni, hiszen az erdélyi magyarságon, az egész magyar nemzetet valóban kivételesen súlyos és igaztalan történelmi sérelmek érték, és a nyomukban, mintegy kollektív mentális reflexként kialakult sérelmi politika segített a helytállás, a szülőföldön maradás, az önvédelmi küzdelem lelki és erkölcsi késztetéseinek kifejlődésében. Erről tanúskodik különben maga az erdélyi magyar irodalom mind 1918 és 1944 között, mind 1944 után, hogy példákat is mondjak: Reményik Sándor, Áprily Lajos, Tompa László, Kós Károly, Tamási Áron, Makkai Sándor és Dsida Jenő, illetve Sütő András, Szabó Gyula, Kányádi Sándor, Szilágyi Domokos és Lászlóffy Aladár költői és írói munkássága. Ez a most már hosszabb történelmi korszakon átívelő, sérelmi érzés és sérelmi politika szabja meg az erdélyi magyar közélet egyik arculatát.

A közélet másik arculatát a szemünk láttára átalakuló politikai viszonyok alakítják, ezeknek kell alakítaniok. Ezek a politikai viszonyok kétségtelenül a közép-európai régió európai integrációjának (az integrációs folyamat megindulásának) a következményei. Ezeknek az integrációs politikai viszonyoknak, legalábbis az én tapasztalatom, felfogásom és feltételezésem szerint, két további fontos velejárója van. Egyrészt a térségi integráció feltételeinek, másrészt a kisebbségi önigazgatás határozottabb szándékának megjelenése. A térségi integráció három területet is érint: az erdélyi magyarság integrálódását a romániai politikai közösségbe – ez korábban sohasem kapott igazi esélyt – az erdélyi magyarság integrálódását a (Kárpát-medencei) magyar nemzeti integráció keretében és az erdélyi magyarság integrálódását (Magyarországgal, a magyar nemzeti közösségek, illetve Romániával, a romániai politikai közösséggel együtt) az európai uniós keretek közé. Azt, hogy az erdélyi magyarság nagy része készen áll arra, hogy megtalálja saját helyét a romániai társadalomban és politikai közösségben, mi sem tanúsítja jobban, mint az RMDSz országos és kormányzati szerepvállalása.

Ez a szerepvállalás, amely regionális szinteken (például a Székelyföldön) már korábban is sikereket ért el, az államigazgatás legmagasabb szintjein is sikeresnek ígérkezik. Ebben a tekintetben minőségi értelemben más lehet a kormányzati szerepvállalás merituma és következménye, mint amilyen az RMDSz korábbi (a Constantinescu-féle kormányzás idején vállalt szerepé volt. Akkor ugyanis, jóllehet a magyar politikai pártnak akkor is voltak bizonyos eredményei, lehetőségeinek körét jócskán leszűkítette az, hogy Románia még távol állott az európai integrációtól, sőt bizonyos értelemben kétértelmű álláspontra helyezkedett az integrációval kapcsolatban. A román politikai osztály egy részének, amely akkor még közvetlenül (és a felszín alatt még közvetlenebbül) kötődött az 1990-es bukaresti palotaforradalom által leváltott Ceauşescu-féle nómenklatúrához, egyáltalán nem állott érdekében az ország európai integrációja, és ezt az érdekét, véleményét kíméletlenül képviselte is.

Mára ez a helyzet, úgy tetszik, radikálisan megváltozott, a jelek szerint az új bukaresti politikai vezetés (mind az elnök Băsescu, mind a miniszterelnök Tariceanu) felismerte az európai integráció által Romániának felkínált előnyöket, és elkötelezte magát az integrációs folyamat mellett. Márpedig ez az elkötelezettség mindenképpen kiterjeszti az erdélyi magyar politikai képviselet játékterét. Egyrészt annak következtében, hogy Magyarországnak, mint azt az eddigi tapasztalatok is mutatták, közvetítő szerepe van (lehet) Románia és az Európai Unió között („Románia útja az Unióhoz Budapesten át vezet” – mondják ezt román politikusok is), csak éppen tudatosan és határozottan kell (kellene) élnie ennek a közvetítő szerepnek a lehetőségeivel! Másrészt annak következtében, hogy az Európai Unió, minden ellenkező híreszteléssel szemben, igenis támogatja az integrációs rendszerbe kerülő országok kisebbségi közösségeit, mi több, jónéven veszi azt, hogy a csatlakozó államok fogadják el és támogassák ezeknek a közösségeknek az önigazgatási törekvéseit.

Az erdélyi magyar politikai képviselet kormányzati szerepvállalása hasznos lehet az erdélyi magyarság számára, amely ezáltal tud kiszabadulni a „kisebbségi létnek” abból a méltatlan alávetettségéből, abból a politikai kitaszítottságból, amely sok-sok évtizeden keresztül akadályozta a magyar közösséget állampolgári jogainak érvényesítésében és megfelelő gyakorlásában. De hasznos lesz Romániának is, amelynek már régen rá kellett volna döbbennie arra, hogy mind társadalmi fejlődését, mind európai elhelyezkedését csak akadályozhatja az a kisebbségellenes politikai stratégia, amely az ország lakosságának egy tekintélyes részét az állam titkos ellenségeként és afféle „belső gyarmatként” kezeli. Végül hasznos lesz az egész magyar nemzeti integráció (a sokat emlegetett „nemzetegyesítés”) számára is, hiszen ha az erdélyi magyarság közületi jogai biztosabb alapra épülhetnek és kiterjedhetnek olyan területekre is, amelyek mindeddig el voltak zárva a nemzeti kisebbség előtt, akkor a határok fölött, a határok ellenére megvalósuló nemzetegyesítés is tágasabb lehetőségeket kap.

Az ma már kétségtelennek tetszik, hogy az érzékelhető közelségbe került európai (és ennek keretében közép-európai) integráció biztosabb lehetőségeket ad mind az erdélyi magyarság állampolgárai jogegyenlősége, mind a magyar kulturális nemzeten belül elérhető „nemzetpolgári” státusa számára, mint bármiféle korábbi romániai kísérlet az erdélyi magyarság kérdésének rendezésére. Természetesen csakis a jó szándékú – a demokratikus rendezés valamiféle minimumát megcélzó – kísérletekre gondolok, az erőszakos asszimiláció stratégiája nyilvánvalóan nem tartozik az ilyen kísérletek közé. Igaz, a kedvezőtlen és antidemokratikus célzattal kezdeményezett kísérletek jóval általánosabbak voltak, mint a demokratikus megoldásokat megcélzó kísérletek. Következésképp az erdélyi magyarságnak a román kormányzati politika részéről jóval több intoleranciát kellet tapasztalnia, mint megértést és méltányosságot. Kivált, ha arra gondolunk, hogy a nyugat-európai régiókban – Dél-Tiroltól a spanyolországi Katalóniáig és Skóciától a finnországi Ĺland-szigeteken élő svédekig, milyen méltányos rendelkezésekkel próbálták megoldáshoz segíteni az etnikai és kulturális kisebbségek jogi törekvéseit.

Valójában két karakteresebb változata volt ezeknek a Romániában tapasztalt stratégiai jellegű kísérleteknek. Az első az 1945 tavaszán hatalomra került Petru Groza-kormány korszakából való, midőn a nagy-román célkitűzéseket követő, de a magyarsággal szemben nem ellenséges baloldali román miniszterelnök az erdélyi magyarság megbékéltetése végett több magyar intézmény (közöttük a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem) működését tette lehetővé. Az engedékenységnek ez a politikája mindazonáltal csak időlegesnek bizonyult, és az 1947-es párizsi békeszerződés aláírása után, midőn már nem kellett tartania attól, hogy Erdély (vagy annak egy része) román státusát bárki is megkérdőjelezheti, a bukaresti kormányzat sorra visszavonta vagy pusztán formálissá tette a korábbi engedményeket.

Az erdélyi magyarság a háborús idők utolsó hónapjaitól eltekintve, midőn fejszés megtorló különítmények indítottak büntető akciókat a Székelyföldön és a Kolozsvár környéki magyar településeken, és a román hatóságok felbujtatására az Észak-Erdélybe bevonuló szovjet hadsereg tízezerszámra hurcolta el a magyar polgári férfilakosságot olyan hadifogoly- és koncentrációs táborokba, ahonnan alig volt visszaút, egyszóval ezektől az infernális időktől eltekintve valamiféle biztonságban élhetett a román államhatalom 1945 tavaszán bekövetkezett második erdélyi berendezkedése után, sőt bizonyos reményeket is táplált abban a tekintetben, hogy mind létszámának, mind baloldali politikai orientációjából eredő befolyásának következtében nagyobb hatékonysággal tudja megvédeni a maga közösségi-nemzeti érdekeit, mint a két világháború közötti korszakban. Ebben a tekintetben a kényszer-áttelepítéssel (és csehországi deportálással) sújtott felvidéki, a nagy tömegében a Gulágra hurcolt és ott elpusztított kárpátaljai és a partizáncsapatok által véghezvitt népirtásnak kiszolgáltatott bácskai magyarsághoz képest az erdélyi magyarság viszonylag kevesebb veszteséggel léphette át a háborút követő idők küszöbét. Persze, mint mondottuk az imént, nem sokáig tartott ez a szinte elviselhető állapot, a romániai „fordulat éve” (1948) után az erdélyi magyarság is elveszítette gazdasági bázisát és politikai befolyását, és már-már felmorzsolódott a nyolcvanas évek végére.

Ha az erdélyi magyarság helyzetének az első (az előbbiekben vázolt) rendezési kísérletét „felülről” kezdeményezték, az 1989. karácsonyi romániai átalakulást követő évtizedekben „alulról”: az erdélyi magyar politikai és kulturális élet vezetői részéről történtek rendezési kísérletek. Ezek értek el bizonyos eredményeket, áttörő sikerük azonban a román politikai élet általános bizalmatlansága és ellenállása következtében mégsem lehetett, és a kisebbségi helyzetből eredő jogegyenlőtlenség következményei ma is jórészt rányomják az erdélyi magyarság életére. Ha egyszer valaki megírja az erdélyi magyarság utolsó másfél évtizedes (1989–2005) történetét, bizonyára felfigyel arra, hogy ennek a magyarságnak a nagyobb közösségi feleszméléseire és önszervező mozgalmaira milyen gyorsan és esetenként milyen durván csapott le a bukaresti hatalom. A leginkább emlékezetes példája ennek kétségtelenül 1990 márciusa, midőn az iskoláinak (legalábbis egy demokratikus államban) teljesen természetesnek mondható visszaszerzése mellett demonstráló marosvásárhelyi gyertyás felvonulást a Görgényi Havasokban toborzott, feltüzelt és lerészegített román parasztok véres fellépése verte szét – Sütő Andrásnak (akit újabban megint kikezdett egynémely erdélyi sajtótermék) ez félszeme világába került. De más példákat is idézhetnénk, talán finomabbakat, a politikai manipuláció eszköztárából valókat, midőn a magyarság hatékonyabb önszerveződésének következetesen gátat kívánt állítani a bukaresti hatalom.

A most minden bizonnyal – Magyarország és Románia európai integrációjának következtében – megnyíló új stratégiai helyzet minden korábbinál hatékonyabb eredményeket ígér. Az 1945 és 1947 között rövid időre létrejött erdélyi reformok nem lehettek tartósak, minthogy a békeszerződéseket előkészítő bukaresti politikai taktika következményei voltak, és igen gyorsan okafogyottakká váltak a geopolitikai viszonyok stabilitásának létrejötte után. Az 1989 utáni erdélyi magyar stratégiának, még ha meg is volt hozzá a magyarországi politikai, pénzügyi és erkölcsi támogatás, lényegében abban a viszonylag szűk sávban kellett mozognia, amelyet számára a bukaresti politika megjelölt. A most következő idők, reményeim szerint, éppen azáltal hoznak létre új stratégiai helyzetet, hogy az erdélyi magyarság sorsának alakulásába: a romániai lehetőségek kihasználásába és a magyar-magyar kapcsolatok eredményesebb kibontakozásába hatékony módon érvényesítheti hatását az európai integráció, érvényesíthetik befolyásukat az integrációs rendszer intézményei.

Mindez azzal a történelmi feladattal jár az erdélyi magyarság és ennek politikai vezetői számára, hogy alaposan meg kell ismerni és messzemenően ki kell használni az integráció kínálta lehetőségeket. Erre ad esélyt egyrészt az, hogy az erdélyi magyarság a maga politikai szervezetei révén, a legutóbbi parlamenti választások következtében, szerepet kapott a romániai kormányzatban, vagyis közhatalmi tényező lett, és természetesen nem engedheti meg magának, hogy ne használja ki minél teljesebben ennek a helyzetnek a lehetőségeit. Másrészt az, hogy a magyarországi közélet és politika is elkötelezettséget érez és tanúsít az erdélyi magyarság fennmaradása és boldogulása, valamint szülőföldjén tartása iránt, és ez az elkötelezettség a tavalyi kudarccal végződött népszavazás után sem fog veszíteni erejéből, ellenkezőleg, megkerülhetetlen nemzetpolitikai prioritást fog kapni, az sem baj, ha ez a prioritás kevesebb pártpolitikai retorika és több józan gyakorlatiasság medrében érvényesül. Végül, harmadrészt maga az európai integráció is igen ígéretes eredményekkel járhat, természetesen csak akkor, ha az erdélyi magyar politika és a magyarországi politika képes meggyőzni arról az unió döntéshozó intézményeit, hogy az integrációs stratégiának külön és nagyon figyelmesen kell foglalkoznia a közép-európai nemzeti kisebbségek, így az erdélyi magyarok európai integrációjának tennivalóival.

Az mindenképpen kétségtelen, hogy a román politikai életben létrejött új prioritások, illetve az európai integráció következtében megnyíló új lehetőségek az erdélyi magyar politikai elit előtt is új stratégiai feladatokat jelölnek meg, ezzel az elittel szemben is új követelményeket támasztanak. Ezeknek az új követelmeknek kell(ene) meghatározniok a Magyar Köztársaság retorikai szinteken több alkalommal is jelzett új „nemzetegyesítő” stratégiáját is. Mindenekelőtt két ilyen követelményre gondolok. Az első a magyar állampolgárság intézményének valamilyen módozata (természetesen átgondolt és hiteles módon kezdeményezett, kialakított), kiterjesztése, ez elsősorban magyarországi törvényhozási és kormányzati feladat, a második az (ugyancsak átgondoltan és hitelesen kezdeményezendő) erdélyi magyar területi és kulturális autonómia.

A magyar állampolgárság kiterjesztésének ügye, jól tudjuk, a tavaly decemberi népszavazás alkalmával kudarcot szenvedett, és ez széles körben okozott csalódást mind idehaza, mind (és főként) a szomszédos országok magyar közösségeiben. Pedig igazán nem lehetett arra számítani, hogy a „kettős állampolgárság” intézményének bevezetését szorgalmazó népszavazási kezdeményezés sikerrel jár. Maga a referendum nem volt kellően előkészítve, szinte senki sem tudta, hogy az igenek sikere esetén milyen következményekkel fog járni, a politikai pártokról sem lehet elmondani, hogy a helyzet magaslatán fogalmazták volna meg javaslataikat, és a magyar társadalom nemzeti szolidaritását is jórészt lerombolta a mögöttünk levő, hatalmi „iszapbirkózással” eltelt másfél évtized, amely a társadalom elszegényedésére nem tudott orvosságot adni, és a nemzet morális hanyatlását sem tudta a visszájára fordítani. A „kettős állampolgárság” ügyében kiírt referendum kudarcot hozott, maga a magyar állampolgárság kiterjesztésének feladata mindazonáltal továbbra is felelős nemzeti tennivaló maradt, csakhogy most már minden tekintetben előkészítve és mindenképpen a felelős magyar országgyűlésnek kell ezt a tennivalót elvégeznie.

A másik stratégiai feladat az erdélyi magyarság önigazgatási intézményrendszerének felépítése, beleértve ebbe, ahol lehet, tehát a Székelyföldön, a területi autonómiát, másutt pedig a kulturális autonómiát. Az önigazgatásnak ez a követelése szinte olyan idős, mint a románai magyar közélet maga, hiszen nyomban azt követve, hogy Erdély (és a vele kapcsolt területek) román közigazgatás alá kerültek, illetve a román állam részeivé váltak, a magyarság autonómiája, mint elsőszámú stratégiai követelés, megjelent és számtalan alkalommal ismét kinyilváníttatott. „Kiáltok! – hangzott még 1921-ben Kos Károly Kiáltó szó című kisebbségpolitikai alapvetésében – Neked: Erdély, Bánság, Körös vidéke és Máramaros ezeresztendős magyarsága: Ébredj kétesztendős álmodból, szemedet nyisd ki; nézz széjjel, és állj az új életben tusakodni akarók közé. A rohanó idő füledbe harsogja: elég a passzivitásból. Ami eddig orvosság volt, és védelem is talán, de mindenesetre becsület volt, méreg az ezentúl és gyávaság. Kiáltom a jelszót: építenünk kell, szervezkedjünk át a munkára. Kiáltom a célt: a magyarság nemzeti autonómiája.”

Azóta valóban számtalan alkalommal került előtérbe az erdélyi magyar autonómia ügye (dokumentumaiból egész kötetet lehetne és kellene összeállítani), és előtérben van a jelenben is, mind az RMDSz hivatalos politikájában, mind a szervezettel polemizáló, esetenként vele szembeforduló politikai szerveződések követelései között. Persze, ahogy az úgynevezett „kettős állampolgárság” ügyének rendezése nem oldható meg a magyarországi politikai erők szándékai ellenére, illetve csakis felelős és józan összefogásukkal oldható meg, az erdélyi magyar önkormányzat ügyét is a magyarországi politikai akaratnak (és az európai uniós segítségnek) kell megtámasztania.

Mindezt, amiről most beszélek, nem kis mértékben veszélyezteti az erdélyi magyarság körében most már néhány esztendeje tapasztalható politikai megosztás és küzdelem. Ezt a megosztást és küzdelmet részben az okozza, hogy a hivatalos magyar politikai képviselet (az RMDSz) nem mindig képviseli azt a következetes és bátor politikai stratégiát, amelyet az erdélyi magyarság tőle elvár, részben pedig az, hogy a magyarországi politikai élet most már kibékíthetetlennek tetsző pártküzdelmeit sikeresen exportáltuk az erdélyi magyar közéletbe. Márpedig a budapesti politikának (és ez volt valamikor Bethlen István és Teleki Pál, majd Antall József meggyőződése is!) nagyon kellene vigyáznia arra, hogy az erdélyi magyarok között ne akarjon csatlósokat toborozni, és ne próbáljon viszályokat kelteni. Ennek az alapelvnek, legalábbis az én meggyőződésem szerint, a magyar nemzetpolitika egyik sarkalatos princípiumának kellene lennie.

Erdélyben még nemrégiben szinte egységesen lépett fel a magyarság a maga politikai és kulturális érdekeinek védelmében, és a két világháború közötti évtizedekben ez az egység még erőteljesebben érvényesült, akár a többi politikai szerveződésből létrejött Magyar Pártra, akár az irodalmi egységet képviselő marosvécsi Helikonra gondolok. Az előbbiben a konzervativizmus és a polgári demokratizmus hívei (egyfelől például Bethlen György, másfelől például Krenner Miklós tábora), az utóbbiban a hagyományosabb irodalmiság követői (például Bánffy Miklós, Reményik Sándor és Makkai Sándor), a Nyugat szellemi vonzásában tevékenykedő írók (például Kuncz Aladár, Tabéry Géza, Molter Károly) és a „népi” szellemiség hívei (például Kós Károly, Tamási Áron, Nyirő József) egyeztek ki egymással egy követhető erdélyi magyar stratégia: a transzszilvánizmus zászlaja alatt. Az 1989-es romániai rendszerváltás után úgy tetszett, hogy ez a szép történelmi példa: a kompromisszum és az együttműködés szelleme fog érvényesülni, erre utaltak az RMDSz-en belül létrejövő különböző „politikai platformok”. Az utóbbi esztendőkben viszont ez az erdélyi magyar összefogás repedezni kezdett, és mára tulajdonképpen szétesett. Ennek a folyamatnak máris voltak következményei a legutóbbi romániai választások alkalmával, ámbár akkor az erdélyi magyarságnak mégis sikerült a józan összefogás medrében elérnie azt, hogy az RMDSz parlamenti tényező maradt, sőt kormányzati szerepet kaphatott. De ki tudja, mi fog történni akkor, ha Romániában, mint ezt éppen a nemrég megválasztott államelnök szeretné, hamarosan rendkívüli választásokra kerülne sor?

Mindenesetre nagyon tudnám helyeselni azt, hogy az erdélyi magyar politikai közösségben – a két világháború közötti korszak figyelmeztető és követendő példái nyomán – a jelenben is létrejöjjenek a belső kompromisszumok, és kialakuljon az együttműködés valamiféle minimuma. A hatékony kisebbségvédelmi stratégia (például az erdélyi magyar autonómia ügye) eredményesen csakis így lenne képviselhető. Annak idején, amikor az erdélyi magyarság politikai megosztása és belső küzdelme megkezdődött, valakitől azt olvastam, hogy ez a küzdelem a demokratikus berendezkedés természetes velejárója, és különben is egy labdarúgó-mérkőzéshez két ellenérdekelt és egymással megküzdő csapatra van szükség. Igen ám, de az erdélyi magyarság egy olyan pályán futballozik, amelyen a vele küzdő csapat tulajdonképpen a román politikai közösség és ennek érdekérvényesítő stratégiája. Ha tehát a magyar csapat két részre oszlik, és nem természetes vetélytársaival szemben, hanem a saját csapaton belül folytat küzdelmet, el lehet képzelni a mérkőzés eredményét.

Az erdélyi magyarság helyzete és jövője következésképpen ma nincs híjával a belső és külső bizonytalanságoknak és konfliktusoknak, és ezeket részben magának az erdélyi magyarságnak a jelen állapota, részben a budapesti, részben a bukaresti politika generálja. Mégis, úgy gondolom, hogy az európai integráció igen nagy lehetőségeket nyithat meg az erdélyi magyar nemzeti közösség, illetve a békés magyar nemzetegyesítés előtt. Talán ebben van a legtöbb lehetőség és remény. Nem először a történelemben, minthogy az európai integráció mint történelmi lehetőség és feladat korábban is az erdélyi magyarság stratégiai kiútkeresésének egyik változata volt. Közvetlenül a trianoni végzések után Paál Árpád A politikai aktivitás rendszere című tanulmánya, amely 1921 januárjában Kós Károly Kiáltó szó és Zágoni István A magyarság útja című programadó írásaival közös füzetben került a vesztett háború és az állami főhatalomváltozás nagy lelki traumájából éppen hogy ocsúdni kezdő erdélyi magyarság elé, már az európai integrációban látta az erdélyi kérdés, illetve a magyar-román konfliktus tartós megoldásának eszközét. Paál Árpád az akkor szerveződő magyar Nemzeti Szövetség (az erdélyi Magyar Párt elődje) feladatainak megjelölése során rögzítette az alábbiakat:

„A szövetségnek még a maga körén kívül is szintézisre kell törekednie az olyan értelmű világdemokráciáért, mely a korábbi fejlődési fokokat leroskadni nem engedi, hanem azoknak minél szélesebb kiterjesztését akarja. A szövetség előtt a békeszerződésnek népszabadságokkal való megjavítása lehet az eszmény, efelé kell hatnia úgy a maga népének minden önérzetes megnyilatkozásával, mint más népek hasonló önérzetének a fölkeltésével. Az államalkotó külön nemzetek önkormányzati szabadsága, az ilyen önkormányzatoknak úgy területi, mint testületi szervezése, ezek kölcsönös együttműködése, s így a nemzetek szövetségéből épült állam – ez a külön népiségek, a külön nyelvhatárok legtöbb kínosságát föltétlenül elenyészteti. A Magyar Nemzeti Szövetség ezen a fejlődésen keresztül maga előtt láthatja a Dunamenti államok gazdasági egységének is a távlatát, s ezen az egységen túl az Európai Egyesült Államok kialakulását is, szóval a világ népei békéjének a legfőbb alakulását.”

Most, több mint nyolc évtized elmúltával, annyi szomorú vereség és veszteség után, mintha ismét értelme lenne azoknak a tervezgetéseknek, amelyekre annak idején Kós Károly, Paál Árpád és Zágoni István a méltatlan kisebbségi sorsra jutott erdélyi magyarság jövőjét szerette volna bízni. Az európai integráció – és ebben mind Magyarország, mind Románia szerepvállalása – mindenesetre ismét elhozta a nemzetstratégiai tervezgetés korszakát. „Együtt Európában” – ez megint olyan jelige lehet, amely megdobogtatja a szíveket, amely ígéretes jövőképet vetít a magyarság elé, és nem találkozik a románok ellenkezésével. Új erdélyi magyar nemzetstratégia épülhet fel mindennek nyomán, ennek a nemzetstratégiának a kialakításához és valóra váltásához kell nekünk, magyarországi magyaroknak megadni erdélyi nemzettársaink számára minden politikai, anyagi és szellemi támogatást.

TŐKÉCZKI LÁSZLÓ

Társadalom (élet) és gazdaság

Már az anomália, hogy ez a két fogalom egyenrangúsági sorba íratott. Hiszen a második fogalom és tevékenységi kör – minden vitathatatlan fontossága mellett is – csupán eszközjellegű és -értékű összefüggést jelent. Korunk egyetemes torzulását persze éppen az fejezi ki, hogy a „mainstream” számára, az eszköz, a gazdaság céllá lett, s a létezés alárendelődik egyesek magánhaszon törekvéseinek. A közgazdaságtannak mint tudománynak a keletkezése már magában hordta az emberi ész eme eltévelyedését, amely lényege szerint nem más, mint az, hogy valaki embertársát, tehát az isteni személyiséget – egyébként a materialista individualizmus istenített egyediségét – az anyagi költségtényezőkhöz redukálja, s a maximális haszonra törve tömegesen feleslegessé teszi az emberi munkát.

Az élet pedig munka nélkül, az önmagáról és szeretteiről való gondoskodás lehetősége nélkül az emberek többségénél lassan értelmetlenné válik, az emberi lélek és szellem lumpenesedik. A neoliberalizmus profitmaximalizáló korlátlanul globális szabadpiaca tömegesen „szabadítja fel” a munka „rabságából” az embereket – óriásira duzzasztva a „szabadidőt”! –, de az így megfelelő jövedelem nélkül maradt tömegnek emberi igénykielégítése is minimalizálódik, hiszen – más oldalról – a kínálat mindenben privatizálódik, drágul, vagyis nyereséges vállalkozásba fordul.

A neoliberalizmus a piac csodájában bízik – mint materialista rokona, a marxi szocializmus az „osztályharcban” vagy a „proletárdiktatúrában” –, s nem tudni miért, azt hiszi, hogy ez a csoda mindenkinek terülj asztalkámat biztosít. Holott a piacon a teremtésben egyenlőtlen embereknek semmiféle – még formálisat sem! – egyenlőséget nem garantálnak. A gazdasági verseny ugyan elvileg arról szól, hogy a hatékonyabban termelőt jutalmazza a piac, a vevő. Csakhogy a kicsi hiába hatékony – például alacsony fogyasztással célszerűen kihasználja erőforrásait – a nagy tőkeereje átmeneti veszteségek árán is „alámegy” a kicsi költségeknek. S ma a piac „szabályozásának” nagyobb dicsőségére vita folyhat arról, hogy szabad-e előállítási költség alatt nagyban árut kínálni!

Arról persze már nem is folyik vita, hogy szabad-e gyermekmunkát alkalmazni, szabad-e egzisztenciális minimumok alatti béreket fizetni olyan térségekben, ahol a nyomorúság miatt a „három marék rizs” elve (reggel, délben, este) persze már évszázadok óta „norma”. Az európai civilizáció neoliberális haszonelvűségének képviselői most ismét móresre tanítják az európai „elkényeztetett” tömeget, ahol a nagy teljesítményeket nyújtani képes munkaerő komfortigényeit redukálni kell azért, hogy néhány ezer ember felesleges, mert kihasználhatatlan haszna még nagyobb legyen.

Ez utóbbi azt jelenti, hogy hiába van valakinek ötven háza, negyvenkilenc mindig kihasználhatatlan. Hiába van száz kocsija, kilencvenkilencnek várnia kell a hasznosulásra (még családtagokkal vagy barátokkal is keveset javul a kihasználtság!). A magánhaszon piaci maximalizálása – más oldalról – csak annyit jelent, hogy a „helyzetben levő” figurát nem érdekli a valós költség. Sem a társadalmi, sem a természeti vonatkozásban. Milyen módszerekkel, milyen akár jóvátehetetlen költségű egyszeri előnnyel hoztak létre valamit, az a távoli „központot” nem érdekli. A manager egyetlen megítélési szempontja a nyereség (osztalék). Az, hogy csak egy Földünk van, nos, az semmit sem számít.

Nem számít pedig azért, mivel minden az egyén s az ő kellemes közérzete. Senki és semmi nem kényszerítheti őt arra, hogy mást, mint a saját érdekét figyelembe vegye. Persze, itt jön a megtévesztő szabadságos hablaty, s ez azt jelenti, hogy erre mindenkinek joga van. Hogy lehetősége van-e, nos erről a neoliberalizmus „humanizmusa” nem szól! Nem is szólhat, mivel a piac „logikája” a tőkeerő logikája, s nem az, mint a klasszikus liberális elmélkedők feltételezik, hogy a piac szereplői egyenlők. Emiatt kell nagy, félrevezető állandó kampányt folytatni a „demokráciáért”.

Mintha a jogi, formális egyenlőség képes volna önmagában kiegyensúlyozni a gazdasági egyenlőtlenséget. Ha a közösség képviselője, az állam nem jogosult arra, hogy az egyéni gazdasági „túlsúlyokat” korlátozza, szabályozza, akkor a piaci „logika” alapján nem lehet demokrácia. Mechanikus, számszerű többséget ugyanis a valóságban nem az „öntudat”, netán az egyéni egyenlő mérlegelés hoz létre, hanem a befolyásolás. Befolyásolási lehetősége pedig az „erőseknek” van! A magántulajdonosok szabad mozgása még elvi egyenlőséget sem ad, a gazdaságban a döntés mindig a tőkeerő alapján történik.

Az alapkérdés „csak” az, hogy a teljesen piacosított társadalomban kap-e lehetőséget minden megszületett élet, amely nem a gazdaságosság szempontjai szerint létezik? Ha az élet értelmét nem a gazdaságosság jelenti – s biztosan nem az jelenti –, akkor a tőkemegtérülés mutatóit nem lehet döntő szemponttá tenni. Egyáltalán ott kezdődik a „piac baja”, hogy a megélhetés elemi szükségletét nem lehet és szabad üzletté tenni. Vagyis például a helyi mezőgazdasági termelést nem lehet a profit szempontjai szerint értékelni! Egyszerűen csak azért nem, mivel az elemi megélhetés nem lehet üzlet! Ha egy térségben a termőhelyi adottságok és a munkaerő adott, akkor az nem versenyeztethető sok ezer kilométerrel odébb lévő termőhelyekkel!

Az élet ugyanis nem üzlet! Még akkor sem, ha az életből lehet sokféle üzletet is csinálni! Az élet értelme nem az, hogy egyeseknek minél nagyobb nyeresége legyen. Ez még akkor is igaz, ha a takarékosság és gazdaságosságra törekvés erény! Az a magatartás azonban, amely más emberek (személyiségek) szerepét csak a profitnövelésben látják, a gonosz (bűn) kifejeződése. Mit ér az élet, az „emberiség” szempontjából az, ha óriásvállalatok hatalmas nyereségeket realizálnak, s tömegek élnek (rászorultsági) nyomorban? A gazdasági élet etikamentes „szabályainak” életszabályokká alakítása az emberiség többsége számára új rabszolgaságot hoz! Hatalmas elvi (formális) szabadságjogokkal, azonban tényleges önkibontakoztatási lehetőségek nélkül.

Ez a helyzet most súlyosabb, mint a múltban volt, hiszen a modern magánvagyont már hitbeli értékelvi (erkölcsi) tradicionális törvények sem kényszerítik közösségi kötelességek teljesítésére. A modern gazdaság (pénz) totálisan szabad minden „irracionális” gátlástól. Ha ad, annak „szuverén” magándöntés jellege van, többnyire reklámízű szponzorálással a háttérben. A modernség szószólóit hallgatva azt hihetjük, hogy a gazdaság hasznossági „törvényein” kívül az életnek és a társadalomnak csak elavult „idealista” szokásai vannak, amelyeket a gazdasági „józan ész” joggal cserél le.

S miközben a csak hasznot néző szemlélet triumfál, aközben azt látjuk, hogy a gazdasági „józanság” elkezdi szellemi diktátumait. Vagyis dehogy marad meg csupán a haszonszerzés keretei között, anyagi erejét a szellem és lélek átformálására is használja. A materializmus örök kísértése és bukásának oka is ez: új embert és új világot akar teremteni, aki és amely mentes a teremtés „irracionalizmusaitól”. Csakhogy az embert még a managerek is csak korlátosan tudják átgyúrni. Az emberi élet rendkívül alkalmazkodó, de bizonyos pontokon „eltörik” – jólétben (szervezettségben) és nyomorban egyaránt. Ezért nem tud a világ „haladni” és „fejlődni”, hiszen egyre hatékonyabb eszközeit a változatlanul gyarló lények (személyiségek) kezelik, használják. A „kevés időn” (halál) túl érzelmek, hajlamok, hangulatok, bajok, betegségek, stb. kísérik a létezést, s bizony megszüntethetetlenül igaz az, hogy egyeseknek lenne étvágya, de nincs mit enni, míg mások ehetnének, de nincs étvágyuk.

S ha a társadalom és a gazdaság között megszüntetjük a közösségi ellenőrzést, az államot, akkor ez a helyzet tényleg ismét – a manchesteriánus kapitalizmus XIX. századi korszaka után – létrehozza a marxista „társadalomelemzés” lehetőségét s az erőszak egyetemes uralmát. A „terrorizmus” jelenségének terjedése csak ismétli azt, amit egykor az anarchista merényletek sora jelzett a XIX. század végén – ismét egyre több a „veszíteni valója nincs” ember és tömeg. A neoliberalizmus materialista (gazdasági), korlátlan szabadsága ugyanis az emberiség többségét „zsákmányállati” pozícióba löki. A dzsungel világát teremti meg. S az ez elleni lázadás még akkor sem jogosulatlan, ha – a nyertesekhez hasonlóan – a vesztesek is felmondják az erkölcsi szabályokat!

Úgy tűnik hát, hogy a történelem mégsem az emberiség tanítómestere. S úgy tűnik, hogy az európai kultúrában fontos pozitív szerepet játszó racionalizmus most megássa az európai civilizáció sírját. Az olcsó bérű munka maximális profitot eredményező világa ugyanis olyan „osztálytársadalmat” teremt, mint amely megbuktatta a római civilizációt! Ha egy társadalom többsége nem „középosztályi” jellegű – legalább anyagilag! –, akkor a „proletár” tömeg fundamentuma nem ad stabilitást. A „proletár” tömegnek ugyanis teljesen mindegy, hogy milyen a politikai struktúra, kik vannak hatalmon. Szűk igényeit bárki kielégíti, az neki megfelel. Válság idején pedig a tömeg kész a teljes destrukcióra is.

Az ember nem érti a neoliberalizmus „okosait”. Ők – úgy látszik – annyira bíznak az anyagi dolgokhoz képest tulajdonképpen jelentéktelen tudat manipulációjában –, hogy nem tartják valódi veszélynek a növekvő anyagi nyomorúság és kiszolgáltatottság (munkanélküliség) következményeit. Pedig a „nyugtató” média legalább annyira felzaklató is, amikor – elég gyakran – bemutatja a gazdagok világát! A józan gondolkodás nem érti, milyen biztosítékokat látnak gátlástalanná formált tömegek magatartását illetően azok, akik mindenre felszabadították őket. A demokrácia jegyében történő handabandázást valószínűleg egyre inkább ki fogja „egészíteni” a legdurvább „levadászásos” rendszer, amely a nép („populizmus”) nevében fellépő minden komoly politikai erőt likvidálni akar.

Vagyis, a „gazdasági liberalizmus” – mint ahogyan ez már évtizedek óta mindig így van a gyengén szervezett „harmadik világban” – átmegy a nyers diktatúrás hatalmak támogatásába. Ahogyan ez a helyzet a kommunistából „liberálisba” átment személyek és struktúrák mi régiónkbeli támogatásában is! Az erőseket kifejező etikum nélküli neoliberalizmus gazdasági racionalizmusa elért egy olyan szintet, amikor már a mások élete legfeljebb üzletes tétel (szenzációként, költségtényezőként, statisztikailag stb.). A gazdaság az európai térségben már az élet ellen fordult! Nem a megélhetés tisztességes fenntartása irányítja a gazdaság működését, hanem az, hogy egy vállalkozásnak nyeresége van vagy nincs!

A (ál)kollektivista materialista kommunizmus is így működött. Értelmetlen céljai jegyében ugyanis tönkretette a létezés kipróbált struktúráit, s most a globális jellegű haszonvadászat teszi értelmetlenné a megélhetés szolid önellátóan olcsó formáit is! A kicsit nem kifizetődőnek nyilvánító ítéletek persze megcáfolják a liberális piacgazdaság dogmáját a tőke legcélszerűbb „allokációjáról”. Kiderül az, hogy a modern piac nem más, mint az erősek diktátuma! A korlátlan gazdasági szabadság tehát a többségnek nem hoz demokráciát, sőt! Ha a legújabb adócsökkentési törekvéseket nézzük, akkor az eszköztelenné tett állammal még a közösségi segélyezés is kérdésessé válik. Kinek jó ez? Hová vezet ez?

Itt az ideje hát annak, hogy a társadalom elkezdje önvédelmi harcát. Nem a hazug a magántulajdontalan régi kommunista eszmék felújított változatában, hanem az életet pártfogoló értékelvi (erkölcsi) állami szabályozás, korlátozás jegyében. Senkit ne rettentsenek el a bürokráciával riogató hazug jelszavak. Az a kár, amit az állam így okoz, eltörpül a mindent privatizáló önző mohóság kártételei mellett! A korlátlan magántulajdonnak betudott hatékonyság ugyanis hazugság, mivel az önző magánhatékonyság közösségi kárt jelent nagyon sok esetben (lásd a természetrongálást vagy a tisztességtelen versenyt!) A magánhaszonból szabályozás és korlátozás (ellenőrzés) nélkül nem lesz automatikusan közösségi gyarapodás. De hiszen elvileg nem is az a cél!

S itt rejlik a mindent privatizálni akarás végső embertelensége. Ha a nincstelenek számára nem létezik közösségi garancia a megélhetésre, akkor számukra a gazdaságnak, a gazdasági szabadságnak nincs értelme, s jöhet a tulajdonnélküli kollektív társadalom hazugsága – újra! Az ember tevékenységre született és szabadsága mit sem ér, ha a kizárólagossá tett magán haszonvadászat őt feleslegessé teszi! A gazdálkodásnak az a feladata, hogy ellássa az élőket megélhetési javakkal, a megszolgált magánhaszon csak ennek alárendelten lehet cél! Itt nem a kommunista formális munkahelyekről van szó, de arról igen, hogy nem szabad feleslegessé tenni hasznos, fontos lokális erőforrásokat hasznosító gazdasági tevékenységeket! Ez azt jelenti, hogy a természet és a társadalom érdekében a rövidre zárt profitmaximalizáló gazdálkodást például a hosszú távú természeti és társadalmi egyensúlyok és fennmaradás érdekében „meghosszabbítjuk”!

Az „emberi tőkébe” való szellemi-lelki „beruházásokat” pedig növeljük. Nem az atomizáltságot jelentő végletes, csak az egyéni érvényesülésre törő „életprivatizációt” tesszük céllá, hanem a közösségi kölcsönösségekre épülő, hálózatos életformákat. Egészséges társadalom nem épülhet tisztán az egymást kisemmiző egyéni versengésre!

Az emberi jelenség alapvető követelménye az, hogy a teremtési egyenlőtlenségeket az önző profitelvvel ne növeljük, hanem – az állatvilágtól eltérően – azokat etikailag-kulturálisan „feldolgozzuk”. Ez a közösségi költségáldozat még mindig tág teret ad a megérdemelt magánhaszonnak is! Tehát szó sincs valamiféle gazdasági egyenlősítésről, s nincs szó arról sem, hogy a tevékenységi/termelési teljesítmények különbözőségeit azonosan kellene díjazni/elismerni! De a gazdaságkórságot (Czakó Gábor nyomán) vissza kell szorítani a helyére, az élet szolgálatába! Ha a mostani trendek folytatódnak az európai eredetű, de immáron „világcivilizáció” nemcsak önmagát, emberi bázisát emészti fel, de tönkre fogja tenni az egész emberi világot, totálisan elszegényítve azt.

A mai globalizmus gazdasági magánhaszon őrületében már tömegesen értelmetlenné váltak azok a régi gazdasági erények is, amelyek egy értékkötött világban jól szolgálták és szolgálhatnák az életet ma is. De van-e ma értelme a puritanizmusnak, a takarékosságnak, a szorgalomnak, az előrelátó mérlegelésnek? A tömegesen teljes függésbe hozott, az anyagi termelési tényezőkkel egyenlővé redukált „munkaerők” számára – nem lévén biztonságuk – ezeknek nincs létformáló jelentőségük. Az egyéni életről ugyanis olyan managerek döntenek, akiknek fizetése mindig az aktuális profitrátától függ, s akiket így nem érdekelnek a „nagyobb összefüggések”.

Amíg a gazdaság ilyen szempontok szerint működik, addig a társadalom többségének érdekképviselete nulla, s az élet zöme – s az oly dicsőített „emberi jogok” ellenére is – destruálódik. Teljesen mindegy, hogy a médiavilág csicskásai miről zengedeznek. A valóság és a médiafikciók, valamint divatos jelszavak divergálása vajon meddig tarthat?