Vasadi Péter

 

Jegyzetlapok

Az igazság örökös hiányáról

 

 

Az al­cím ál­lí­tá­sa sze­rint van va­la­mi, ami fo­lya­ma­to­san hi­ány­zik. De ho­gyan hi­á­nyoz­hat az, ami­nek lé­té­re a hi­á­nya hív­ja föl a fi­gyel­mün­ket? Ha az igaz­ság csak­ugyan örö­kö­sen hi­ány­zik, ak­kor len­nie kell, ha pe­dig van, de hi­ány­zik, hol van? Há­rom dol­got kell meg­vizs­gál­nunk: mi­ből, hon­nan hi­ány­zik az igaz­ság, mi az igaz­ság, és mi­lyen út ve­zet hoz­zá?

Jacque Maritain ír­ja: nincs sem­mi más a vi­lá­gon, amit an­­nyi­szor és oly el­szán­tan mel­lőz­nek, ta­pos­nak meg, nyúz­nak szét, mint az igaz­sá­got. S ha vol­ta­kép­pen a ve­le va­ló ala­pos, pá­nik­sze­rű, kan­ni­bá­li küz­de­lem­ről szól a vi­lág­tör­té­net, szám­ta­lan ala­kot ölt­ve, ra­va­szul nyílt s el­lep­le­zett me­ta­fo­rák ta­ka­rá­sá­ban, okok­tól, fél­re­ér­tés­től, gyű­lö­let­től s ér­tet­len­ség­től irá­nyít­va s szer­vez­ve meg el­tün­te­té­sé­nek ma­nő­ve­re­it, ak­kor az em­be­ri lé­te­zés min­den ízé­ből hi­ány­zó igaz­ság­nak egy­szer­re kell lét­fönn­tar­tó­nak s ve­szé­lyes­nek len­nie. De ho­gyan le­het ve­szé­lyes az, ami az em­be­ri lé­tet tart­ja fönn? Mi­lyen pu­ha, ös­­sze­tett, sé­rü­lé­keny és két­ér­tel­mű az az em­be­ri lét, ame­lyet csak va­la­mi ve­szé­lyes tart­hat fönn? Nem ar­ról van-e itt szó, hogy a min­den s min­den­ki ál­tal fe­nye­ge­tett igaz­ság­nak az, hogy ve­szé­lyes, egyet­len vé­del­me s vé­de­ke­zé­se? S ha ez az igaz­ság ön­ma­gá­tól szí­ve­sen vol­na me­leg, bár­so­nyos, sze­líd és su­gár­zó, de nem le­het az, mert a szó­ra­ko­zot­tan dú­dol­ga­tó s an­dal­gó em­ber éles kést rejt el­le­ne a há­ta mö­gött? S vé­gül is most mi vagy ki a ve­szé­lye­sebb: az ül­dö­ző vagy az ül­dö­zött? És ha mind­ket­tő ve­szé­lyes, mint ne­tán egy­ne­mű­ek, mi­ért nem ta­lál­nak egy­más­ra? Vagy van, van­nak, akik­nek az az iga­zi ka­taszt­ró­fa, ha vá­rat­la­nul egy­más­ra ta­lál­ná­nak? És most már ki­vált azok­tól kell tar­ta­nunk, akik­nek mé­ze­sen csöp­pen aj­kuk­ról az „igaz­ság” az „igaz­sá­gos­ság”? Ha ül­dö­zik, rend­ben van. De ha egy­ for­du­lat­ra s tö­me­ge­sen épp azok sze­ret­ge­tik oly na­gyon, akik ed­dig a nyil­vá­nos­ság szí­ne előtt el­le­ne él­tek, ak­kor baj van. Mert az igaz­sá­got nem szol­gál­ni, ha­nem szem­fény­vesz­tés­re al­kal­maz­ni akar­ják. Ez az az eset, ami­kor az igaz­ság azért lesz va­ló­ban ve­szé­lyes, mert til­ta­ko­zá­sul meg­va­dul. Az igaz­ság ilyen, de mi? Mi­cso­da?

* * *

Te­hát mi­ből s hon­nan hi­ány­zik örö­kö­sen az igaz­ság? Be­lő­lünk. A tes­ti-lel­ki-szel­le­mi emész­tő­rend­sze­rünk­ből. A meg- és föl­is­me­rő struk­tú­ránk­ból. Ho­lott az igaz­ság a Nap­juk, ahogy jön föl a sö­tét­ből, min­den bel­ső moz­gást meg­előz­ve. Nél­kü­le nem lát­juk éle­sen a kö­zép­pon­to­kat. Ki­ter­je­dé­sük­ben a for­má­kat, meg­kü­lön­böz­tet­ve a fo­gal­mak, a lé­nyek, a dol­gok kör­vo­na­la­it. Az igaz­ság csak las­san és min­dig új­ra hely­re­zök­kent­ve min­ket tű­nik föl. Nem rös­tel­li, hogy vé­gig­gon­dol­juk ese­ten­ként, mint egy kö­vet­kez­te­tést. Meg kell ve­le és ben­ne mé­ret­nünk egyé­nen­ként, szív­re, arc­ra, aka­rat­ra néz­ve. S még­sem több, mint a haj­da­ni de­ren­gés, egy tá­vo­li vo­nu­lat, a bo­zó­tos­ban el­ve­sző irány. Az igaz­ság pa­ra­dox: konk­rét, még­is lég­ne­mű. Test, pe­dig szel­lem. S fö­löt­te, fe­lé­je, ben­ne a bel­ső, tér­be­li von­zá­sok­tól meg­gör­bü­lő, de célt nem té­vesz­tő fény­pá­lya, mit húz ma­ga után a csönd­ben meg­szü­le­tett szó. S igaz az a tér is, me­lyet be­tölt ki­mond­va ez a szó.

Gon­dol­ko­dá­sunk­nak az az össz­hang­za­tos né­ma­sá­ga is igaz­ság, mely­ben a sza­vak­ból ál­ló ki­je­len­tés, ál­lí­tás vagy ta­ga­dás a nyelv­re he­lyez­te­tik kel­lő idő­ben. („Olyan ékes­szó­lást adok nek­tek, hogy meg fog­tok fe­lel­ni el­len­fe­le­tek min­den fir­ta­tó kér­dé­sé­re…”) Az igaz­ság te­hát szót­lan­ság is, amely a szót ki­hord­ja. Mi­köz­ben „lent” da­ra­bok­ra hul­la­nak a ha­mis ke­rá­mia-sza­vak. Az igaz­ság­nak kér­lel­he­tet­le­nül vi­lá­gos, de rej­tett je­len­té­sű mon­da­tai van­nak, s ezek a mon­da­tok e je­len­tés kön­­nyű fegy­ver­ze­té­ben vo­nul­nak cél­juk fe­lé egy bo­nyo­lult had­rend ter­ve sze­rint. Az igaz­ság kris­tály­tisz­ta, de nem szeny­­nye­zet­len. Csönd­je hi­ány­zik za­ka­to­ló nap­pa­la­ink­ból, s üze­ne­te­i­nek ja­pán raj­zo­la­ta ál­ma­ink­ból. Az igaz­ság ra­ci­o­ná­lis, sőt ra­ci­o­na­lis­ta, mert szel­lem. Nem ál­mo­do­zik. Pon­tos, év­ez­re­dek­re szó­ló el­gon­do­lá­sai van­nak, és hos­­szú, rész­le­tes lis­tá­ja azok­ról az esz­kö­zök­ről, ame­lyek a meg­tes­te­sí­tés­hez szük­sé­ge­sek. Az igaz­ság foly­ton épít, ezért ve­szé­lyes a rom­bo­lás ügy­vi­vő­i­nek. És foly­ton rom­bol, ezért ve­szé­lyes a lé­lek­te­le­ní­tés épí­tő­mes­te­re­i­nek. El­for­dul a vir­tu­á­lis vi­lág­tól, a vir­tu­á­lis vi­lág pe­dig szét­tö­re­de­zik raj­ta.

An­nál ér­té­ke­sebb az igaz­ság, mi­nél ne­he­zeb­ben for­rott ki, s mi­nél gyor­sab­ban han­tol­nák el. V. E. Frankl az élet­re vo­nat­koz­tat­ta ezt az axi­ó­mát. Jó az igaz­ság­ra is, mert az igaz­ság élet. Aki él, nem at­tól, hogy eszik; et­től még ve­ge­tál­hat is. Az élő azért él, mert az el­tá­vo­lí­tat­ha­tat­lan igaz­ság él­te­ti még ak­kor is, ha már hal­dok­lik, aki él. S még az is, aki ta­gad­ja, meg­ve­ti, to­por­zé­kol ne­ve hal­la­tá­ra, bár ti­tok­ban vágy­ja; az igaz­ság­nak még a hi­á­nya is igaz­ság. Ha nem így vol­na, nem vol­na élet. Ezért ve­szé­lyes. Meg­ölik s el­ször­nyed­ve lát­ják, hogy mi­nél in­kább ölik, an­nál in­kább él. Ha va­la­mit gyű­lö­lünk, de meg nem sem­mi­sít­het­jük, még mé­lyeb­ben, mert már te­he­tet­le­nül fog­juk gyű­löl­ni. A vé­gén tu­laj­don iszo­nyo­dá­sunk Gó­le­mé­től szen­ve­dünk… Jó, ak­kor ezen­túl nem ér­de­kel az igaz­ság. Ami annyit tesz: tu­dom, hogy az „én” egye­dül iga­zán ne­kem fon­tos, de azt is tu­dom, en­nél ke­ve­seb­bel már nem ér­he­tem be. Sem­mi nem aka­rok len­ni. Nél­kü­le pe­dig az le­szek. Őt vi­szont nem ne­ve­zem meg, mert nem lé­te­zik, bár ha vol­na, ve­le – és ál­ta­la… – min­den le­het­nék… Íme, nap­ja­ink szép, pe­dáns, ki­fej­lett dep­res­­szív ne­u­ró­zi­sa.

* * *

Azt mond­ja a sej­te­tő­en „ő”-ző, ám hé­za­gos gon­do­lat­me­ne­tű pszi­cho­ló­gus­nő: a de­pres­­szió ma­nap­ság nép­be­teg­ség. Nem igaz. Azért, mert sok a be­teg (öt­ven­ezer? öt is több a kel­le­té­nél…), mert sok a lé­lek­ben be­teg em­ber, nem je­len­ti azt, hogy ma­ga a nép be­teg. S mi­ért an­­nyi a be­teg? El­hang­zik a köz­he­lyes di­ag­nó­zis: a ro­ha­nó – mond­hat­nánk, esze­ve­szett – élet­mód, szer­te­len­ség a ja­vak föl­hal­mo­zá­sá­ban, az in­for­má­ció­ára­dat (ezt kis­sé fél­ve em­lí­ti), a mun­ka­nél­kü­li­ség, a túl­haj­tott mun­ka, a kér­ke­dő, kap­ko­dó igye­ke­zet, hogy az em­ber föl­tét­le­nül „az él­boly­ba tar­toz­zék”, s „le ne sza­kad­jon”. Ugyan már, hon­nan ne sza­kad­jon le? Mi­fé­le él­boly­ba tar­toz­zék? Ki mond­ja meg, mi­lyen, me­lyik s hol te­nyé­szik, te­nyész­tik azt az él­bolyt? S kik, mi­ért, kik­nek s meny­­nyi­ért? Csak bát­ran sza­kad­jon le, ta­ná­cso­lom. In­kább le-, mint el­sza­kad­ni. Be­teg­gé a ter­mé­sze­ten vett erő­szak tesz, mi­kor a sze­mély hoz­zá­iga­zo­dik a köz­vé­le­mény­hez, mely gyak­ran igen ha­son­lít a köz­vé­le­mény­te­len­ség­hez. Ha bár­mi­ben kí­vül­ről en­ge­di ve­zet­ni ma­gát, s nem be­lül­ről, ahol van, aki­től ezt el is vár­hat­ja. Amúgy lel­ki­is­me­ret­nek hív­ják. A pszi­cho­ló­gus­nő te­he­tet­le­nül tár­ja szét a ke­zét. S nem jut eszé­be a ter­mé­sze­tes lel­ki gyógy­mód: áll­jon el­le­nük a ha­mis, az ál­szent, a túl­ter­he­lő, a meg­bék­lyó­zó von­zá­sok­nak, su­gal­ma­zás­nak. Tes­sék en­ge­del­mes­ked­ni az élet ön­gyó­gyí­tó til­tá­sa­i­nak, ja­val­la­ta­i­nak, me­cha­niz­mu­sai­nak… A szé­les úton tü­lek­sze­nek. A kes­keny úton jár­nak. Az ös­vé­nyen li­ba­sor­ban lé­pe­get az em­ber. A szé­les úton fény­szó­rók va­kí­ta­nak (el). Az ös­vé­nyek ma­guk­tól de­ren­ge­nek.

* * *

Hol volt, hol nem volt, volt egy­szer egy för­tel­mes – az át­la­gos, mai ma­gyar éj­sza­kák­nál sok­kal för­tel­me­sebb – ke­ser­nyé­sen lő­por­sza­gú, amer­re-a-szem-el­lát tü­ze­i­től vö­rös éj­sza­kán, ahogy el­bá­mész­kod­tam: mint mág­nes a va­sat, ma­gá­hoz rán­tott va­la­mi. Se szó, se be­széd, in­kább ütés, mint si­mo­ga­tás, ma­gá­hoz rán­tott. Nem hi­szem, ha­nem tu­dom, ma­ga a meg­hur­colt igaz­ság volt az… Ma már nem­csak ál­lí­tom, ha­nem a fo­nák­ján meg is ta­pasz­ta­lom, ta­pin­tom, hogy az igaz­ság az, ami po­li­ti­zál. Ő az ere­de­ti po­li­ti­ka, mi­vel ő a tény­le­ges cse­lek­vés for­rá­sa, egye­ne­sen és át­té­te­le­sen is. Czeslaw Milosz ír­ja: Ha el le­het­ne ha­tá­ro­lód­ni a po­li­ti­ká­tól, ak­kor csak az igaz­ság és az eti­ka ér­té­kei kö­te­lez­né­nek. De nem le­het el­ha­tá­ro­lód­ni tő­le, és a leg­jobb eset­ben ar­ra kell tö­re­ked­nünk, hogy… be­épít­sük őket (eze­ket az ér­té­ke­ket) a po­li­ti­ká­ba. (Szü­lő­föl­dem, Euró­pa.) Az igaz­sá­got akár­mi­be is be­épí­te­ni?, kér­de­zem. Al­ko­tó­elem vol­na? Nem egész? Az igaz­ság mér­he­tet­le­nül több, mint ez vagy az az ér­ték (egy­szer már tisz­táz­nunk kel­le­ne: mi az, hogy ér­ték?); az igaz­ság az em­be­ri lé­te­zés alap­föl­té­te­le, még tö­re­dé­kes for­má­já­ban is. Ha egy cse­le­ke­det er­köl­csi, ak­kor nem föl­tét­le­nül töm­jén il­la­tú, ha­nem jó, he­lyes, igaz, he­lyén­va­ló tett. Mű vagy gon­do­lat. Ter­mé­sze­tes­ként bír va­la­mi ter­mé­szet­fö­löt­tit. Éles, erős vo­na­lak­kal van meg­húz­va, kö­rül­ha­tá­rol­va, de föl­vil­lant­ja a ha­tár­ta­lant. A szép­ség er­köl­csi tu­laj­don­sá­ga va­la­mi­nek, ír­ja Tar­kovsz­kij.

Di­va­tos ér­tel­me­zés­ben az eti­ka amo­lyan igaz­ság­fé­le. Mi­vel, ugye, igaz­ság az nincs. Az eti­ka esze­rint vi­szony­la­gos kó­de­xe a köz­meg­egye­zé­ses ma­ga­tar­tá­sok­nak. He­ve­nyé­szett ro­kon­ság­ban van az eti­ket­tel. A po­li­ti­kai eti­kett a pro­to­koll. Hol va­gyunk már az igaz­ság­tól!… Ha a po­li­ti­kát nem az igaz­ság­hoz va­ló ra­gasz­ko­dás, az igaz­ság tisz­te­le­te jel­lem­zi, ak­kor még pro­to­koll­nak is alig mond­hat­juk. És nem a ki­sebb­re épít­jük a na­gyob­bat, ha­nem for­dít­va, igaz­ság­ba a po­li­ti­kát. Az igaz­ság­ba ágya­zott po­li­ti­kát így jár­hat­ná át az egye­te­mes em­be­ri ér­dek, a gon­dol­ko­dás ne­mes­sé­ge, a szűk­keb­lű­ség foly­to­nos és ösz­tö­nös meg­ha­la­dá­sa, a szak­bar­bár, nyelv­tör­de­lő funk­ci­o­na­liz­mus he­lyett a kor­sze­rű szel­le­mi­ség, s vé­gül – sze­mér­me­sen el-el­hall­gat­va – a sze­re­tet. Ha a po­li­ti­ka en­nél ke­ve­sebb, ak­kor csak öt­let­sze­rű s drasz­ti­kus ha­ta­lomgya­kor­lás. Az éret­len must gyak­ran mű­vel kép­te­len dol­go­kat, ír­ja Goe­the. Az érett po­li­ti­ka nem akar s nem tud el­ha­tá­ro­lód­ni az igaz­ság­tól. A kar­ri­er utá­ni vágy po­li­ti­kust szül. Az igaz­ság utá­ni (po­li­ti­kai) vágy ál­lam­fér­fit. Ak­ta­tás­kás fe­hér hol­lót.

* * *

Van va­la­ki, aki egy­szer­re mond­ja ma­gát igaz­ság­nak is, út­nak is. Ő a Logosz. A Pró­fé­ti­kus. A Pró­fé­cia. A Tör­vény. A Sza­bad­ság. Az em­be­ri­nek Esz­mé­nye. Az Ige. A Szó. A Gon­do­lat. A Lét el­gon­do­lá­sa a vi­lág­ról. Az élet­ről. Ró­lad, Ró­lam. A Tett. Az Ih­let. A Meg­nyug­vá­sunk. A Zen­dü­lé­sünk. Ő a Bé­kes­ség. A Nyug­ha­tat­lan. A Ret­te­ne­tes Újí­tó. A nagy Elé­ge­det­len. A Test­vér. A lé­lek Örö­me, Is­ten. S az Em­ber­fia, Jé­zus. Aki is­te­ni te­kin­tél­­lyel mond­ta ma­gát út­nak, amint is­te­ni te­kin­téllyel tett min­dent rö­vid éle­té­ben. Ta­pasz­ta­la­tok bi­zo­nyít­ják, hogy nem mon­dott va­lót­lant. Őt ma­gát le­het az igaz­ság­hoz ve­ze­tő út­ként vá­lasz­ta­ni. Bár­ki­nek. Még ak­kor is, ha az a bár­ki más­ hi­tű. Nem ke­resz­tény. Más akol­bé­li. Vagy ép­pen akoltalan. Szám­ta­lan pél­dát hoz­hat­nánk föl. Van­nak nem ke­resz­tény vi­lág­val­lá­sok, ame­lyek lét- és vi­lág­szem­lé­let­ük ál­tal ju­tot­tak el ah­hoz, hogy ala­pí­tó­ik vagy szent sze­mé­lyes­sé­ge­ik meg­vi­lá­go­so­dá­sát cél­nak s út­nak nyi­lat­koz­tas­sák ki. S van­nak nem val­lá­sos úton­le­vők. Van sok­fé­le út, s van út­ta­lan­nak lát­szó há­nyat­ta­tás. Azt mon­dom, ez sem út­ta­lan­ság. Le­het csőd, la­bi­rin­tus, út-gom­bo­lyag. Ta­lán épp a sű­rű­jé­ben van iz­zó kö­zép­pont­ja. Élet az élet­te­len­ség­ben. Mi csak annyit lá­tunk, hogy élet­te­len­ség­ben ve­ge­tá­ló élet. Ke­vés… Az út, ha Lo­gosz­nak hív­ják, át­ha­tol. Elő-elő­buk­kan, majd el­tű­nik. Vég­le­ge­sen so­ha. Ha­lad, míg meg nem ál­la­po­dik a va­ló­di Va­ló­ság­ban. Ben­ne szét­árad, s el­kez­di for­ma­vál­tó s meg­is­me­rő örök­lét­ét.

Is­ten­nel az a leg­főbb ba­junk, hogy Is­ten. Ma­gunk­kal meg az: föl­fog­juk, hogy Ő föl­fog­ha­tat­lan, s ez fé­lel­me­tes tisz­ta­sá­got je­lent min­den ér­te­lem­ben. De mi be­szen­­nye­ző­dünk, ha él­ni aka­runk. Hát hogy­ne akar­nánk. Csak­hogy él­ni, tud­juk vagy sejt­jük, an­­nyi, mint meg­tisz­tul­ni. Hogy­is­ne. Ak­kor mi lesz ez­zel-az­zal, sa­töb­bi. S úgy dön­tünk: in­kább ne le­gyen Is­ten. Va­gyis ne le­gyen se út, se cél. Jó, de így nem megy. Nem le­het. Nem tud­juk, csak ros­­szul. Ak­kor meg ho­gyan? S ho­vá? S en­­nyi­en? Ilyen­kor jön se­gít­sé­günk­re a Fiú, s mond is nyom­ban egy még ri­asz­tób­bat: ha él­ni akarsz, vál­lald a le­he­tet­lent. Ami olyan, mint a ha­lál. Vi­szont a ha­lál meg nem olyan. Ő azt mond­ja, vedd föl, tedd a vál­lad­ra, s in­dulj el. Jaj… Azt mond­ja, ne félj! Ki­mo­sa­kodsz az éle­ted­ből vagy meg­mo­sa­kodsz az éle­ted­ben. Állj be­le a fo­lyó­ba. Ahogy föl­me­rülsz a víz­ből, csu­pa bo­csá­nat vagy, meg­vi­selt, de kö­nyö­rü­le­tes, lá­tás, erő, tu­dás, ha­ta­lom, hit, re­mény: csak a sze­re­tet fog­ja föl, hogy a ke­gyet­len tör­té­né­sek el­le­né­re is ke­gye­lem­ben für­dik a vi­lág. Meg­bo­csá­ta­ni an­­nyit tesz, mint to­vábbmen­ni. Meg ne állj so­ha! Sze­resd a vál­to­zást! A vál­to­zá­so­dat.

Az igaz­ság örö­kös hi­á­nya az em­ber tra­gé­di­á­ja. Örö­kös ke­re­sé­se vi­szont el­ke­rül­he­tet­le­nül ve­zet a meg­ta­lá­lá­sig. S előbb-utóbb föl­szí­vó­dik, meg­ta­lál­va nem is te­het mást, föl­szí­vó­dik az em­be­ri mű­vek­ben, aho­gyan azt az mű­vé­szet­ben te­szi. S mi az aka­dá­lya an­nak, hogy vi­lá­gunk­ban min­den, ami nem mű­vé­szet, akár csak tü­net­sze­rű­en is, ha egy­elő­re nem lé­nye­gi­en, mű­vé­szet­ként fun­gál­jon? A mű­nek – kö­vet­he­tő vagy kö­vet­he­tet­len – kap­cso­la­ta van min­den­nel, ami nem ki­fe­je­zet­ten mű. Ös­­sze nem rop­pan­nánk tő­le. Bol­dog­ta­la­nab­bak sem len­nénk. Hát­ha a spon­tán bé­kes­sé­get, a ver­sen­gő jó­sá­got, a hó­dí­tó de­rűt s az ára­dó ener­gi­á­kat is föl­hal­moz­hat­nánk ere­de­ti­en, nem csak a tő­két?

 

Arról: mivé lehetne a politika?

 

A politika a tömeg vagy a többség ismere-

tének és vezetésének művészete. Ez a mű-

vészet akkor tökéletes, ha nem oda veze-

tik a tömeget, ahová menni akar, nem is

oda, ahová a vezető akarja, hanem ahová

mennie kell.

Joseph Jouber: Gondolatok (Réz Pál ford.)

 

Mi­e­lőtt vá­la­szol­nék az al­cím­ben föl­tett kér­dés­re, előbb az ösz­tö­nö­sen fe­lü­le­tes, a rossz hal­lá­sú, a „kö­rül­be­lüli” je­le­nünk po­li­ti­ka sza­vá­val szál­lok vi­tá­ba. Mi az, hogy po­li­ti­ka? A min­dig má­sok po­li­ti­zá­lá­sá­ból, po­li­ti­zál­ga­tá­sá­ból ös­­sze­ál­ló va­la­mi? Már az is kér­dés, po­li­ti­ká­nak mond­ha­tunk-e bár­mi­fé­le el­gon­do­lásrend­szert, ha nem egy­sé­ges? Hát még ha kép­te­len az egy­ség­nek, a tör­té­nel­mi­en, mé­lyen elem­zett s kö­vet­ke­ze­tes, a nem­zet egé­szé­re irá­nyu­ló egy­ség­nek még a lát­sza­tá­ra is? A ve­ze­tők öt­le­tei, a ve­ze­tői öt­le­tek nem po­li­ti­ka. Nem a kö­zös­ség­re, a kö­zös­ség egye­de­i­re ha­tó, az eg­zisz­ten­ci­á­ju­kat alap­ja­i­ban meg­erő­sí­tő s ja­ví­tó tö­rek­vés-cso­mag, ha­nem csak a ha­ta­lom el­éré­sét s gör­csös meg­tar­tá­sát szol­gál­ja. A po­li­ti­ka nél­kü­lem nem po­li­ti­ka. Ve­lem meg csak ak­kor az, ha fon­tos va­gyok ne­ki s ben­ne. És ez an­nál iga­zabb, mi­nél töb­ben ál­lít­ják. Sőt kö­ve­te­lik, mert ha nincs így, ak­kor ros­­szul van. Ha pe­dig ros­­szul van, ak­kor a po­li­ti­ka ve­zet­te nem­zet sem le­het jól. Te­hát jól kell len­ni­ük mind a fej­le­mé­nyek­nek, mind a nem­zet ál­ta­lá­nos po­li­ti­kai köz­ér­zet­ének. A jó po­li­ti­ká­ban, a po­lisz, a föld és az or­szág ügye­i­nek ki­elé­gí­tő in­té­zé­sé­ben min­den em­ber, sőt min­den élő te­remt­mény, ál­lat, nö­vény s ég­haj­lat sor­sa, lé­te dől el, pusz­tul vagy ma­rad fönn.

Ezért a po­li­ti­ka nem ilyen-olyan par­la­men­ti na­pi­rend vagy ülés, ha­nem át­fo­gó, szer­ves, jól moz­gó or­ga­niz­mus. Szer­ke­ze­te van, rend­je, jel­leg­ze­tes­sé­ge, mint egy ér­té­kes ál­lat­faj­nak, mi­ről meg le­het is­mer­ni. Jel­ké­pei van­nak, szer­tar­tá­sa, ki­su­gár­zá­sa s fél­re­ért­he­tet­len üze­ne­tei. Olya­nok, hogy föl­fog­has­sa s meg­nyu­god­has­sék fe­lő­lük mind­az, akit érint. Nyel­ve van, de nem ide-oda to­lo­gat­ha­tó mon­datre­te­szei, nem szó­be­li ál­kul­csai, az­az a nyel­ve nem a benn­fen­te­sek vagy a tol­va­jok tit­ko­sí­tott ér­de­ke­it őr­zi. Tisz­ta, kö­zért­he­tő, egy­sze­rű, nem túl­rész­le­te­ző, nem túl sza­po­ra, nem ter­hel meg fö­lös­le­ge­sen, nem kö­dö­sít az a nyelv, ha­nem el­iga­zít, föl­mu­tat, s ez­zel bi­za­lom­ra, biz­ton­ság­ra s re­mény­re ad okot. A po­li­ti­ka mint épít­mény alul sta­bil, be­le­mé­lyed alap­ja­i­val a föld­be, s mé­re­tes, leg­fö­lül pe­dig nyi­tott mind­ar­ra, ami több a po­li­ti­ká­nál: a tu­dás­ra, a szel­lem­re, sőt a szent­re. A köz­vet­len jö­vő po­li­ti­ká­ja nem le­het a ki­ügyes­ke­dett, hob­bi­sze­rű do­log­ta­lan­ság vagy a ra­vasz meg­gaz­da­go­dás szi­no­ni­má­ja, mely szi­tok­szó a két­ke­zi­ek kö­ré­ben, ha­nem az élet­erős, tel­jes nem­zet lát­ha­tó és lát­ha­tat­lan fó­ru­ma, a kap­cso­la­tok egye­te­mes há­ló­za­ta, szét­ága­zó kül­lői épp­oly szí­nesek, em­be­ri s ele­ven, mint a kö­zép­re, a cent­rum­ra vis­­sza­áram­ló ha­tá­sa­i.

* * *

Azt ol­vas­tam, ma a 15–29 éves fi­a­ta­lok túl­nyo­mó több­sé­ge az el­len­zék­hez von­zó­dik, a kor­má­nyon levők­höz fe­le arány­ban sem. Ezek a fi­a­ta­lok te­hát egész – ta­lá­nyos – ha­bi­tu­suk­kal a kor­sze­rű, eti­kai, kö­zös­ség­kép­ző s erő­szak­men­tes el­vek iránt tá­jé­ko­zód­nak, eze­ket ér­zik ma­gu­ké­nak. De: csak 39 szá­za­lé­kuk men­ne el sza­vaz­ni, az­az rá­üt­ni a pe­csé­tet a meg­győ­ző­dé­sük­re. S 63 szá­za­lé­ku­kat egy­ál­ta­lán nem ér­dek­li a po­li­ti­ka. He­lye­seb­ben az, amit po­li­ti­ka­ként mu­tat­nak ne­kik. Ez a di­ag­nó­zis jó is, rossz is, ta­lán egye­ne­sen tra­gi­kus. Mi­ért jó? Mert a po­li­ti­ká­nak ál­cá­zott le­szá­mo­lás­tól nem­csak el­for­dul­nak, el is un­do­rod­nak. Ki­nek tet­szik a szün­te­len pör­pat­var, a ha­zug­sá­gok, a rá­gal­mak, az el­sö­té­tí­tés, a si­ma, bla­zírt mel­lé­be­szé­lés, a ka­pás­ból ki­ta­lált üres szö­veg, az el­len­őriz­he­tet­len szá­mok so­ka­sá­ga, a ma­gya­ráz­ko­dás helyt­ál­ló ér­vek he­lyett, a „mondj-amit-akarsz-úgy-sem-igaz”, a tö­mér­dek el­fek­vő és föl-föl­buk­ka­nó vis­­sza­élés és ha­mi­sí­tás? Ki­nek tetsz­het a so­ro­za­tos bűn­té­nye­ket kö­ve­tő csa­ló­dott­ság? Hisz­nek ugyan va­la­mi jó­ban a fi­a­ta­lok, de amit lát­ni­uk kell, el­uta­sít­ják úgy, amint van. Ez azért jó, mert újat vagy mást akar­nak.

Rossz az ér­dek­te­len­sé­gük, mert ér­dek­te­len­ség. Az egy em­ber ér­dek­te­len­sé­ge pe­dig min­den egyes eset­ben a töb­bi­e­ket foszt­ja meg ér­de­kük föl­fe­de­zé­sé­től, s így a ma­gány, az el­zár­kó­zás fe­lé tol­ja őket. A ma­gány mint élet­mód a ké­nye­lem lep­le alatt pót­cse­lek­vés­hez ve­zet; jól esik töl­te­ni az időt, szó­ra­koz­ta­tó el­bab­rál­ni ezek­kel-azok­kal. Ha a fi­a­tal­ság­ból hi­ány­zik a mint­egy élet­kor meg­kö­ve­tel­te for­ra­dal­mi ösz­tön, az el­lent­mon­dás – oly­kor kis­sé esze­lős – szen­ve­dé­lye, hogy még az el­lent­mon­dá­sa­i­nak is el­lent­mond­jon, az nem bo­csá­na­tos bűn, ha­nem a reny­he­ség­nek be­cé­zett be­teg­ség biz­tos je­le. Van fi­a­tal­ko­ri böl­cses­ség is, de az új­don­sá­got az sem nél­kü­löz­he­ti: légy ere­de­ti­en bölcs. Ha pe­dig a fi­a­tal nem hisz sem­mi­ben, ön­ma­gát is be­le­ért­ve, és eh­hez még hoz­zá­te­szi, hogy „már”, az an­­nyit tesz: be­csu­kó­dott, mi­e­lőtt ki­nyílt vol­na. Mert a fi­a­tal – töb­bek közt – ar­ról is­mer­szik meg, hogy nincs az a sem­mi, ami­ben ne lát­ná meg a va­la­mit, ami­ért ér­de­mes. En­nél sok­kal töb­bet kel­le­ne lát­nia: ép­pen azt, ami még nincs, de kép­ze­li, va­gyis le­het. S ha le­het, ak­kor kell is len­nie. Előbb-utóbb. Ha már nem is kép­ze­li, ak­kor már nem fia­tal. Nincs le­ve­rőbb az el­öre­ge­dett fi­a­tal­nál.

* * *

Hogy mi­vé le­het­ne a po­li­ti­ka, azt is az em­be­ri­ség leg­na­gyobb­jai su­gall­ják. Spon­tán mó­don ál­lít­va s iga­zol­va, hogy a po­li­ti­ka az em­ber gon­dol­ko­dás-tör­té­ne­té­nek ter­mé­ke. Föl­üle­tén az arany­ko­ri tes­ti-lel­ki-szel­le­mi egy­ség tu­da­ta csil­lám­lik. Nem­csak haj­lik a szel­le­mi-fi­lo­zó­fi­ai igaz­ság fe­lé, ha­nem az alap­já­nak tud­ja ma­gát az iga­zat (így is: az Iga­zat). En­nek (az Ő föl­sza­ba­dí­tó) je­len­lé­te hat­ja át hét­köz­napi tet­te­it, ki­mond­va-ki­mon­dat­lan. Ezt akar­ja ve­zér­lő elv­ként meg­ho­no­sí­ta­ni vagy mint egy ős­ko­ri le­le­tet, is­mét elő­ás­ni a hor­da­lék alól. Fé­nyé­ben él, fej­lő­dik s örül, nem tit­kol­va, hogy „po­li­ti­kai mó­don” is el­ső­sor­ban él­ni sze­ret. A ha­lált, a pusz­tu­lást kul­ti­vá­ló esz­mék­nek el­len­áll, a fél­re­ve­ze­tés, az ön­zés, a ha­ta­lom­imá­dat té­bo­lyát föl­is­me­ri, fé­li és szem­mel tart­ja. S meg is ér­zi; ez fe­nye­ge­tő gesz­tu­sa­i­val meg­fé­lem­lít­ve akar­ja a tett­re­kész jót (jó­sá­got) vég­képp el­gyön­gí­te­ni.

Az iga­zi po­li­ti­kus­ból po­li­ti­kai én­je ugyan­úgy nem ki­a­bál ki, ahogy egy mai, ro­busz­tus, sza­kál­las ne­an­der­völ­gyi­ből sem az, hogy vol­ta­kép­pen fes­tő­zse­ni. Amit tud, min­dig ki­de­rül, még­is el­rej­lik. Vi­szont ki­vil­lan még ab­ból is, ha ke­zet fog a 90 éves Sá­ra né­ni­vel Tó­sze­gen, vagy ahogy el­he­lyez­ke­dik há­rom­lá­bú szé­kén a vász­na mö­gött. Egy ál­lam fér­fia (vagy nő­je) nem a nagy­han­gú­ak­ra fi­gyel, ha­nem a le­nul­lá­zot­tak, a rá­szo­ru­lók, a ki­ta­szí­tot­tak, a szen­ve­dők örö­kös mor­mo­lá­sá­ra, mert ne­kik so­ha sincs sem elég, sem ha­tá­sos sza­vuk; vagy ép­pen a só­haj­tá­sa­ik­ra, nem fe­led­ve, hogy a jó po­li­ti­ka ál­tal „nem ér­he­ti sé­re­lem a szen­tet” (S. Weil). A jó po­li­ti­kus tud­ja, ha nem is lát­ja, van „szent”, és itt köz­tünk je­len van. Az­tán meg­ta­pasz­tal­ja, hogy köz­tünk, ez ke­vés; ben­nünk, ez pe­dig a va­ló­ság. Ezért nem fe­lej­ti sem ked­ve­ző, sem ked­ve­zőt­len po­li­ti­kai kö­rül­mé­nyek kö­zött sem fe­lej­ti, hogy te­hát ez a „szent” mérv­adó. Mi több, ép­pen po­li­ti­ka­i­lag az; a szent mint olyan po­li­ti­kai fe­no­mén is. És most ma­gá­ról az em­ber­ről, sőt az em­ber lé­nye­gé­ről be­szél­tünk. A sze­mé­lyé­ben le­vő Sze­mély­te­len­ről, amit, akit nem ér­het sé­re­lem anél­kül, hogy a leg­sze­mé­lye­sebb em­ber ne sé­rül­ne. A jó po­li­ti­kus­nak ter­mé­szet­fö­löt­ti szi­ma­ta van. Ez edzi oly ér­zé­keny­re a ter­mé­sze­te­sen po­li­ti­kai or­rát.

* * *

A rossz po­li­ti­kus az egy em­bert se nem is­me­ri, se nem mél­tá­nyol­ja. Csak ve­zet­ni akar­ja. A rossz em­ber­is­me­ret fi­gyel­met­len. A szem­lé­lő­dés­nek, a meg­szen­ve­dett pró­bák­nak és la­tol­ga­tá­sok­nak, a mély, on­to­ló­gi­ai sú­lyú ta­pasz­ta­la­tok­nak meg­ve­té­sé­ből s el­uta­sí­tá­sá­ból szár­ma­zik. Ugyan, ez szub­jek­tív ha­do­va, sem­mi kö­ze a min­den­tu­dó in­for­má­ció­hoz… Rossz em­ber­is­me­ret­tel em­be­rek fö­lé ke­rül­ni óha­tat­la­nul ve­zet ku­darc­hoz, akár dik­ta­to­ri­kus in­ter­mez­zo után is. Az em­ber­ről szó­ló eg­zisz­ten­ci­á­lis kó­dok és ké­zen­fek­vő in­for­má­ci­ók a szent­ben van­nak örök­ér­vé­nyű­en el­rak­tá­roz­va. Aho­gyan az egy em­bert, ugyan­úgy, az egy nem­ze­tet, a vi­lá­got il­le­tő­en is. Az em­be­ri szív a vi­lág ese­mé­nye­it haj­szál­pon­to­san ki­ve­tí­tő kép­er­nyő. Jog­gal mond­ta XVI. Be­ne­dek pá­pa: Is­ten vég­te­len tü­rel­mé­vel tart­ja élet­ben a vi­lá­got, a vé­ges em­ber pe­dig tü­rel­met­len­sé­gé­vel pusz­tít­ja el. Még­is vagy ép­pen ezért az em­ber­be ve­tett hit nél­kül nem le­het jól po­li­ti­zál­ni, a rossz ta­pasz­ta­la­tok el­le­né­re sem. A ta­pasz­ta­la­tok sta­tisz­ti­kai bi­zo­nyos­sá­got su­gall­nak, pe­dig tö­me­ge­sek bár, de eset­le­ge­sek. A ta­pasz­ta­la­tok nem ar­ra va­lók, hogy meg­vál­toz­tas­sák alap­meg­győ­ző­dé­sün­ket, ha­nem hogy föl­dol­goz­zuk őket, s ami a szem­lé­lő­dés pré­sé­ben (igen…) ki­csöp­pen be­lő­lük, azt csor­gas­suk alap­meg­győ­ző­dé­sünk hu­mu­szá­ba. Ausch­witz után nem le­het ver­set ír­ni, hal­lot­tuk. És? Má­ra ki­de­rült, hogy ép­pen az Ausch­witz után kell ver­set ír­ni. A dá­vidi zsol­tá­rok is­me­rik a kín­ból szü­le­tet uj­jon­gás ere­jét.

A ha­tal­mi tü­rel­met­len­ség­nek egy­szer­re oka és kö­vet­kez­mé­nye a te­he­tet­len­ség, mely itt s most nem­csak tu­laj­don­ság­bé­li hi­á­nyo­kat je­lent, ha­nem a szük­sé­ges és le­het­sé­ges tet­tek irán­ti kép­te­len­sé­get. Mint­ha nem is a sze­mé­lyek­ből, ha­nem a föld­ből búj­na elő a jár­vány­sze­rű te­he­tet­len­ség. A ha­tal­mi te­het­ség vi­szont be­lül­ről ki­fe­lé tö­rek­vő, bent kép­ző­dő lá­tás, lá­to­más sze­rint érez rá, lát­ja meg, ve­szi ész­re, mi a te­en­dő, amit „kint” ezer­nyi jel ír kö­rül ne­ki; a ha­tal­mi te­het­ség­nek lel­ki-szel­le­mi-fi­zi­kai át­te­kin­té­se van. Ak­kor is, ha ma­gá­nyos, s ha tár­sak tö­mö­rül­nek kö­ré­je. Tett­ről tett­re ha­lad elő­re, mind in­kább tá­gít­va a jó s a he­lyes tet­tek kö­rét, s mind több em­bert von be a fe­le­lős cse­lek­vők kö­zé. Rá­jön, rá kell jön­nie (te­het­sé­ges), hogy az em­be­rek kö­zött a jó for­rá­sa a szent, a szent for­rá­sa a jó. A jó­nak és a szent­nek (mint ket­tő­nek s mint egy­nek) gyü­möl­cse a mint­egy ön­mű­kö­dő­en pros­pe­rá­ló élet.

* * *

„Oly kor­mány­zat kel­le­ne… – ír­ja S. Weil a Sze­ren­csét­len­ség és is­ten­sze­re­tet cí­mű mű­vé­ben – me­lyet a köz­vé­le­mény szó­hoz jut­ta­tá­sá­ban nem is an­­nyi­ra a sza­bad­ság biz­to­sí­tá­sa, mint in­kább egy bi­zo­nyos csön­des és fi­gye­lő at­mosz­fé­ra jel­le­mez-­ne, mi­ben még a gyön­ge és ügyet­len ki­ál­tás is hall­ha­tó­vá vál­na […] S in­téz­mé­nyei­ben […] olyan em­be­rek jut­ná­nak sze­rep­hez, akik vágy­nak ar­ra, hogy meg­hall­ják s meg is ért­sék e ki­ál­tá­so­kat” (Pilinszky János fordítása). 

 

 

 

 

 

 

Szakolczay Lajos

 

Hit, erkölcs, magyarság

Vonulatok a kortárs magyar irodalomban és művészetben

 

 

Kü­lö­nös kort élünk: ma már nem fe­nye­get ben­nün­ket az atom­há­bo­rú ve­szé­lye – bár há­bo­rú­val meg­ves­­sző­zött or­szá­gok a nagy­ha­tal­mak „igaz­ság­osz­tó” ke­gye foly­tán igen­csak van­nak –, de a glo­ba­li­záció mint rém, mint a nem­ze­te­ket, nem­ze­ti ka­rak­te­re­ket be­da­rál­ni – egy­sé­ge­sí­te­ni? – kí­vá­nó ma­lom itt van már az elő­szo­bák­ban. Még csak to­po­rog, lá­bá­val dü­bög, a jó­lét zász­la­ját lo­bog­tat­ja, ám min­den­nél ag­res­­szí­veb­ben – ara­nya­it csil­log­tat­ván – akar hat­ni. „Ha föl­ad­já­tok egyé­ni­sé­ge­te­ket, üd­vö­zül­ni fog­tok” – szaj­kóz­za. És min­dent meg is tesz azért, hogy a kis né­pek nem­ze­ti ál­ma­ik­ból föl­éb­red­je­nek. Csak­hogy ezek az ál­mok va­ló­sá­gos ál­mok, mert több száz (ezer) éves tör­té­nel­mi ta­pasz­ta­lat­ra épül­nek. S aki ön­ként föl­ad­ja az övét – ha­zá­ját, nem­ze­tét, nyel­vét, szo­ká­sa­it –, az iden­ti­tás nél­kül ha­mar kol­dus­bot­ra jut. Ma­gya­rán: el­veszt­vén im­mun­anya­gát, a hó­dí­tás el­len­szer­ét, előbb-utóbb be­da­rál­ta­tik.

Még ha a ma­gyar mű­ve­lő­dés­re és kul­tú­rá­ra (ter­mé­sze­te­sen a töb­bi kis nép ve­szé­lyez­te­tett­sé­gét sem fe­led­ve) le­sel­ke­dik is ilyen ve­szély, van olyan erős, egye­te­mes­sé­gé­ben más ná­ci­ók­ra is ki­su­gár­zó, hogy je­len pil­la­nat­ban nem kell fél­nünk meg­sem­mi­sü­lé­sé­től. Bár a ma­gya­rok lé­lek­szá­ma ro­ha­mo­san fogy – mi­lyen iga­za volt Fe­ke­te Gyu­lá­nak, ami­kor a kom­mu­nis­ta ha­ta­lom­mal szem­be­száll­va a gya­ra­po­dás-nö­ve­ke­dés hos­­szú idő­re ki­ha­tó fon­tos­sá­gát hang­sú­lyoz­ta –, és a tech­ni­kai ci­vi­li­zá­ció (té­vé, in­ter­net) elő­re­tö­ré­se foly­tán az ol­va­sás ki­szo­rul(t) a di­vat­ból, s a nyelv szür­kül, egy­re sza­kad, még­sem kell meg­húz­ni a vész­ha­ran­got. Itt-ott a rosszul föl­fo­gott nem­zet­kö­zi­ség ör­vén, kü­lön­fé­le po­li­ti­kai ma­chi­ná­ciók­kal – ki le­het kez­de­ni az ala­pot, ám a vár nem bo­rul.

Ha em­lék­szünk Kós Kár­oly, a Tri­a­non el­len ki­ál­tó szót mon­dó épí­tész, író, köz­gaz­da, er­köl­csi zse­ni Az or­szág­épí­tő cí­mű re­gé­nyé­re, s ab­ban is a temp­lom épí­té­se­kor el­hang­zó Ist­ván–Wal­ter pár­be­széd­re, azt is tud­juk, hogy mi­ért nem. „Jó lesz-é az al­ja? Erős-é ott a föld? – Ke­mény agyag, uram. Or­szá­got le­het ar­ra épí­te­ni, nem tor­nyot. – Vi­gyázz, pap, itt vi­gyáz­zál jól, s itt ne csi­nálj bo­lon­do­kat csak. Ha jó a fun­da­men­tum, ak­kor, ha ös­­sze­dűl is a fal, ki­csi do­log fel­épí­te­ni. Ha ki­vá­god a fát, de ép a gyö­ke­re, ki­nő a fa megint, mert a gyö­kér a fa, s nem a ko­ro­na.”

A ma­gyar iro­da­lom­nak és mű­ve­lő­dés­nek (mű­vé­szet­nek), s az őket fönn­tar­tó nép­lé­lek­nek – mert Szent Ist­ván­tól Kós Kár­olyig és még to­vább so­kan „ala­poz­ták” – erő­sek a gyö­ke­rei. A hit­től, az er­kölcs­től, a bal­jós és a győ­ze­del­mes tör­té­nel­mi pil­la­na­ta­ink­tól. A moh­ácsok­kal szem­ben ál­ló sza­bad­ság­harc­ok­tól és for­ra­dal­mak­tól leg­ki­vált. Ez utób­bi­ak közt el­ső he­lyen kell em­lí­te­nünk 1848-at, s köz­vet­len kö­ze­lé­ben 1956-ot. Mind­ket­tő fé­nyes­sé­gek fé­nyes­sé­ge; s hi­á­ba kö­vet­te őket bu­kás és iszony­ta­tó meg­tor­lás – Ká­dár Hay­nau­nál szi­go­rúb­ban akasz­ta­tott! –, át­vi­lá­gí­tot­tak-át­vi­lá­gít­ják (mert 1956 vis­­sza­fe­le is su­gár­zik) az el­múlt más­fél­száz esz­ten­dőt. És mind­ket­tő ter­mé­sze­te­sen az el­ége­tett Dó­zsa György fák­lyá­já­ból is töl­te­ke­zett; és fur­csa mód – az ilyes­faj­ta tör­té­nel­mi pa­ra­do­xo­nok szin­tén hat­nak – Má­tyás re­ne­szán­szá­nak egész Kö­zép-Eu­ró­pát be­vi­lá­gí­tó fé­nyé­ből ugyan­csak­.

A zsar­nok­nak te­hát jó oka volt fél­ni. Nem csu­pán azért, mert Pe­tő­fi, a fran­cia for­ra­da­lom cso­dá­ló­ja az el­nyo­mott nép okán egy igaz­sá­gos, tör­té­nel­mi pil­la­nat­ban el­ki­ál­tot­ta, hogy „Akas­­szá­tok föl a ki­rá­lyo­kat!”, ha­nem azért is, mert a hit­ből fo­gant, hit­ből táp­lál­ko­zó igaz­ság­tar­ta­lom – a har­cunk be­vég­zé­sét se­gí­tő ima for­má­já­ban – száz év­vel ké­sőbb is meg­tet­te ha­tá­sát. Ez utób­bi­ra szép pél­da Ju­hász Fe­renc A té­koz­ló or­szág cí­mű po­é­má­já­nak (1954) – „Má­ria volt min­den bi­zo­dal­munk” – meg­ren­dí­tő fo­há­sza. „Urunk szü­lő­any­ja, / gyö­nyö­rű­ség fá­ja, / Bet­le­hem vi­rá­ga, / csil­lag-érc anyá­ja, Má­ria se­gíts, / Má­ria se­gíts. // Is­ten pa­lo­tá­ja, / ékes­ség vizs­gá­ja, / szép­ség arany-ága, / ala­bást­rom ágya, / Má­ria se­gíts, / Má­ria se­gíts. […] Adj érc-inat né­künk, / bo­csásd meg, ha vé­tünk, / őrizd csöpp­nyi lé­tünk / a nyö­gő vi­har­ban. / Má­ria se­gíts, / Má­ria se­gíts. // Bát­ran el is vé­szünk / Jé­zus-is­te­nün­kért, / meg­vál­tó-fi­a­dért / te csepp is­ten­as­­szony. / Má­ria se­gíts, / Má­ria se­gíts.”

„Ár­va nép, pusz­ta or­szág, té­ged ki fog majd mél­tón el­si­rat­ni?” – kez­di a köl­tő 1514-ből va­ló „is­me­ret­len ván­dor-köl­tő­ként” nagy­sza­bá­sú ver­sét, de min­den­ki tud­ja, hogy nem a pa­raszt­há­bo­rú ko­rá­nak, sok­kal in­kább az öt­ve­nes évek Ma­gyar­or­szá­gá­nak sa­nya­rú­sá­gá­ról van szó. Ezek a me­ta­fo­ri­kus át­fe­dé­sek, idő­ből idő­be va­ló he­lye­zé­sek ar­ra min­den­kép­pen jók, hogy ele­ven lá­to­má­suk­kal erő­sít­sék a bor­zal­ma­kat. S vé­gül is, hogy ki­nyis­sák – fő­képp ha el­fo­gad­ják ezt a cin­kos­sá­got – az ol­va­sók sze­mét. Se­gí­tik rá­éb­red­ni a be­csa­pot­ta­kat – a tör­té­ne­lem kard­csa­pá­sa­it akar­va-aka­rat­lan el­szen­ve­dő­ket (Moh­ács­tól Tri­a­no­nig, a ké­sőb­bi vi­lág­há­bo­rút is be­le­ért­ve, szám­ta­lan ilyen tra­gé­dia ér­te a né­pet), hogy nem az is­te­ni gond­vi­se­lés te­rí­tet­te rá­juk a ki­bír­ha­tat­lan élet – csil­lag­sá­tor­nál sok­kal ful­lasz­tóbb – pony­vá­ját, ha­nem a kor­ról kor­ra ki­fi­no­mul­tabb esz­kö­zök­höz nyú­ló, a po­li­ti­ka var­ga­be­tű­it jár­va csak egy­ben – az el­nyo­más szi­go­rú­sá­gá­ban – kö­vet­ke­ze­tes dik­ta­tú­rák.

A ho­ni és a ha­tá­ron tú­li ma­gyar író, fő­képp ha a Ba­las­si­tól Nagy Gás­pá­rig hú­zó­dó „baj­ví­vó vo­nu­lat­hoz” tar­to­zik – mely ál­tal a cse­lek­vő er­kölcs (is) moz­gat­ja – ab­ban meg­egye­zik, hogy a kín csu­pán ak­kor ki­seb­be­dik, ha akár nyíl­tan, akár a ké­pes be­széd (Il­­lyés ál­tal is mű­velt) ere­jé­vel föl­fe­di a bajt. Más­fél év­ti­ze­de, mert sza­bad­ság­jo­ga­ink vis­­sza­adat­tak, las­san kezd ki­egye­ne­sed­ni a ma­gyar iro­da­lom is. Szö­ve­gé­ben leg­alább­is. Hi­szen töb­bé nin­cse­nek ta­bu té­mák (orosz meg­szál­lás, Tria­non, a ha­tá­ron tú­li ma­gya­rok – ezek kö­zül a leg­gya­lá­za­to­sabb a be­ne­si dek­ré­tu­mot el­szen­ve­dők – nyo­mo­rú­sá­ga). A sa­ját er­köl­csé­hez és a cen­zú­rát el­tör­lő ha­gyo­mány­hoz: a sza­bad szó­lás­hoz iga­zod­va min­den­ki el­mond­hat­ja (még az új­já­szü­le­tő ré­gi­ek is), ami a szí­vét nyom­ja, il­let­ve nyom­ta.

A vis­­sza­ál­lí­tott ere­de­ti szö­ve­gek fé­nyé­ben lát­ni csak iga­zán – Ba­bits, Kosz­to­lá­nyi, Ju­hász Gyu­la, Jó­zsef At­ti­la, Ka­rin­thy Fri­gyes, Ta­má­si Áron stb., fő­képp Tri­a­non ügyé­ben „bű­nös” meg­szó­la­lá­sai föl­ol­doz­tat­tak –, hogy mi­nő fon­tos tett volt a kü­lön­bö­ző – de a né­pet és szel­le­mi em­be­re­it egy­ként súj­tó – dik­ta­tú­rák pré­sé­ben akár­csak – me­ta­fo­ri­kus ál­arc­cal is meg­szó­lal­ni. Eb­ből a szem­pont­ból Sü­tő And­rás (Ká­in és Ábel; Per­zsák; Ad­vent a Har­gi­tán) Pás­kán­di Gé­za (Az eb oly­kor eme­li lá­bát; A vi­géc) és Szé­kely Já­nos (Ca­li­gu­la hely­tar­tó­ja) tör­té­nel­mi vagy ab­szur­doid­ba öl­tö­zött pa­ra­bo­lái épp­olyan lé­nyeg­be vá­gó hírt – er­köl­csi íté­le­tet – köz­ve­tí­tet­tek, mint Ju­hász Fe­renc, Né­meth Lász­ló (Ga­li­lei), Nagy Lász­ló (A zöld An­gyal), Csoóri Sán­dor (Uta­zás fél­álom­ban), Ör­kény Ist­ván (Pis­ti a vér­zi­va­tar­ban) vagy a dél­vi­dé­ki Tol­nai Ot­tó (Vég­el­adás) mű­vei. S ha eme fur­csa, csak­nem vé­let­len­sze­rű kacs­ka­rin­gó egy-egy lánc­szem­ét to­vább akar­juk fűz­ni, Szi­bé­ria jég­pok­la mint Gu­lag-me­ta­fo­ra is ki­tel­je­se­dik előt­tünk. Hi­szen Tol­nai előd­je a ma már – saj­nos, mél­tat­la­nul – el­fe­le­dett Len­gyel Jó­zsef volt (Igé­ző; Ki­csi mér­ges öreg úr), és az utó­da (mert meg­szó­la­lá­sát a po­li­ti­ka igen­csak kés­lel­tet­te) az a Ró­zsás Já­nos (Ke­se­rű if­jú­ság), aki Szol­zse­nyi­cin­nel együtt ugyan­csak so­ká­ig et­te a rab­ke­nye­ret.

Anél­kül, hogy a „sa­ját­sá­gos kö­rül­mé­nyek” kö­zött ki­ala­kult bör­tön­köl­té­szet­ről (Tol­las [Kecs­ké­si] Ti­bor, Kár­páty Ka­mil, Bé­ri Gé­za, Gé­recz At­ti­la, Tóth Bá­lint és az er­dé­lyi Páll La­jos mű­ve­i­ről) meg­fe­led­kez­nénk – Tol­las Be­bá­do­goz­tak min­den ab­la­kot cí­mű ver­se va­ló­di an­to­ló­gia-da­rab –, ér­de­mes egy pil­lan­tást vet­ni a tör­té­nel­met vagy ki­emel­ke­dő for­du­la­ta­it: sza­bad­ság­har­ca­it és ka­tak­liz­má­it fó­kusz­ba ál­lí­tó iro­dal­mi mű­vek­re is. Cse­res Ti­bor ön­kín­zó, so­ká­ig egy nép lel­ki­is­me­ret­ét he­lyet­te­sí­tő bú­vár­ko­dá­sa a re­gény­ben ért a csúcs­ra (Hi­deg na­pok; Fok­sá­nyi szo­ros; Víz­ak­nai csa­ták stb.), míg Csoóri Sán­dor az es­­szé­ben al­ko­tott na­gyot (Ten­ger és dió­le­vél; A ma­gyar apo­ka­lip­szis).

Mind­ket­te­jük mö­gött ott a föld­raj­zi va­ló­ság­nál ele­ve­nebb Er­dély-él­mény, bá­tor­ság-me­ta­fo­rá­nak is ne­vez­het­ném a gyer­gyó­re­me­tei szü­le­té­sű Cse­res és csak a nép­rajz s a film kap­csán „er­dé­lyi­vé” lett Csoóri min­dent tisz­táz­ni igyek­vő ma­ga­tar­tá­sát. Min­dig, min­den idő­ben – Cse­res „po­li­ti­ku­sab­ban”, Csoóri a fal­tö­rő kos sze­re­pét is vál­lal­va – üt­köz­tek a kom­mu­nis­ta ha­ta­lom­mal. Az em­ber mél­tó­sá­gát – még ha ki­sebb­ség­ben (nem­ze­ti­sé­gi sors­ban) él is – akar­ták hely­re­ál­lí­ta­ni. Csoóri a Du­ray Mi­klós-könyv (Ku­tya­szo­rí­tó­ban) elő­sza­vá­ért szi­len­ci­u­mot ka­pott, míg Cse­res ön­kín­zó ön­vizs­gá­la­tá­ért – nem is olyan kis kör­ből – meg­ve­tést. Per­sze a Hi­deg na­pok – film­ként is meg­rá­zó – vi­lá­gát, mint­hogy a tisz­ta­ság- és ön­is­me­ret­pél­da szom­széd­a­ink­nál sü­ket fü­lek­re ta­lált, a Bács­kai vér­bos­­szú tény­hal­ma­za, do­ku­men­tum-lel­tá­ra tet­te tel­jes­sé.

Ha 1848 és Pe­tő­fi szó­lít­ta­tik „… a jog­nak asz­ta­lá­nál lop­nak, / né­pek ne­vé­ben! S te ha­lott vagy?! […] Talp­ra, Pe­tő­fi! Sí­ro­dat rá­zom: / szólj még egy­szer a Sza­bad­ság­ról!” (Zúg már­ci­us) –, az el­múlt év­ti­ze­dek, a dik­ta­tú­ra nép­pel szem­ben el­kö­ve­tett bű­nei ke­rül­nek gór­cső alá. Nem vé­let­le­nül ír­ta Nagy Lász­ló az El­ér­he­tet­len föld cí­mű an­to­ló­gia elő­sza­vá­ban: ezek a fi­a­ta­lok „a tor­kon vá­gott for­ra­dal­mak pi­ro­sát s gyá­szát vi­se­lik be­lül”. S va­ló­ban, az apá­ik­tól meg­fosz­tott nem­ze­dék leg­jobb­jai – a Don ka­nyar őket is ka­sza­bol­ta –: Utas­sy Jó­zsef, Ko­vács Ist­ván, Bel­la Ist­ván, ki­e­gé­szül­ve más lá­za­dók­kal (Ró­zsa End­ré­vel, Ba­ka Ist­ván­nal, ké­sőb­ben Nagy Gás­pár­ral és a sep­si­szent­györ­gyi Ka­pu­ál­lí­tó leg­jobb­ja­i­val), ma­gyar­ságél­mé­nyü­ket han­goz­tat­va a ver­set az ön- és tör­té­ne­lem­vizs­gá­lat te­re­pé­vé tet­ték. Csa­ló­dá­suk, meg­vert­ségél­mé­nyük, ki­szol­gál­ta­tott­sá­guk nem le­he­tett ak­ko­ra, hogy nyíl­tan ne száll­tak vol­na szem­ben az egye­te­mes ma­gyar­ság, az ös­­sze­tar­to­zás lét­él­mé­nyét el­uta­sí­tó ha­ta­lom­mal.

En­nek a szem­benál­lás­nak – megint­ csak a me­ta­fo­ri­kus rej­te­zés okán – más mó­do­za­ta volt Er­dély­ben (Far­kas Ár­pád, Ki­rály Lász­ló, Fe­renczes Ist­ván), mint a Fel­vi­dé­ken (gon­dol­junk csak az egy nem­ze­dék­kel ké­sőb­bi Egy­sze­mű éj­sza­ka ra­kon­cát­lan­ja­i­ra, Tóth Lász­ló­ra és Var­ga Im­ré­re) vagy a dél­vi­dé­ki Új Sym­po­sion avant­gárd lá­za­dó­i­nak a kö­ré­ben, akik a ha­tal­mat lát­szó­lag vagy tel­jes­sé­gé­ben el­fo­gad­ták. De egy­ben kö­zö­sek vol­tak a pro­tes­tá­lók: töb­bé vagy ke­vés­bé a ha­ta­lom zárt lán­cát akar­ták meg­bon­ta­ni. S eb­ből a szem­pont­ból Do­mon­kos Ist­ván „nyel­vét vesz­tett” Kor­mány­el­tö­rés­ben cí­mű po­é­má­ja és az év­ti­ze­dek­kel ké­sőbb szü­le­tett Fe­renczes Ist­ván-vers (Di­der­gés) ro­ko­nok: mind­ket­tő egy ki­sebb­ség­ben élő nép – a ju­go­szlá­vi­ai ma­gyar­ság, il­let­ve leg­ár­vább nyelv­test­vé­re­ink, a csán­gók – vi­lág­ba va­ló ki­ve­tett­sé­gét vissz­han­goz­va a mél­tat­lan sors el­len pö­röl.

A kü­lön­bö­ző mű­faj­ok­ban szü­le­tett mű­vek, mert ugyan­azt a kor­va­ló­sá­got élik szer­ző­ik, egy­mást erő­sít­ve fo­ko­zot­tab­ban hat­nak. A do­ni meg­pró­bál­ta­tá­sok­ról szó­ló Csoóri-esszé és a do­ku­men­tum­hű­sé­gé­ben is föl­ka­va­ró Per­gő­tűz cí­mű film (Sá­ra Sán­dor és Csoóri Sán­dor mun­ká­ja) ön­ma­guk­ban is tör­té­ne­lem­iga­zí­tó, döb­be­ne­tes al­ko­tá­sok, de ha – csu­pán ta­lá­lom­ra a sok ha­son­ló in­dít­ta­tá­sú mű­ből – Bel­la Ist­ván szív­szo­rí­tó Ha­lot­ti be­széd cí­mű ver­sét is ide­ves­­szük, egész ér­zel­mi ar­ze­nál­ját kap­juk bizonyos lét­ér­zé­ke­lés­nek, a szen­ve­dés­nek. „Gye­re, fi­am, men­jünk el apánk­hoz! / Te, a ha­di­ár­va­gyöp, én, a ha­di­ár­va­föld. / Men­jünk – fü­vek­ként ara­szol­va, / va­kond­ként a föl­det pú­pol­va, / men­jünk – sí­rok­ként hul­lá­mol­va, / sír­ba­ráz­dák­ként ring­va, ring­lód­va, / új te­me­tő­ként ki­árad­va, / ó-te­me­tő­ként ki­szá­rad­va, / süp­pedt sí­rok­ként apá­lyol­va – / men­jünk Don­ka­nyar-apánk­hoz, / Vo­ro­nyezs-Don­ka­nyar-apánk­hoz, / Ison­zo-Ga­li­cia-apánk­hoz, / Vi­lá­gos-Te­mes­vár-nagy­apánk­hoz, / Ob-je­nyi­szej-öreg­apánk­hoz, / Vol­ga-Ká­ma-szüle­apánk­hoz, / vén-sír-Atlanti Óce­án-apánk­hoz, / a Sza­bad­ság Szo­bor-kop­ja­fá­hoz, / a Fák­lya-ra­va­ta­li gyer­tyá­hoz, / gye­re sza­na­szét-apánk­hoz, / sza­na­szét-szí­vű, sza­vú apánk­hoz.”

Ez a tör­té­nel­met val­la­tó, ke­se­rű­sé­gé­ben is su­gár­zó fáj­da­lom – mu­ta­tis mu­tan­dis – ott van a ko­lozs­vá­ri Lászlóffy Ala­dár bar­tó­ki szin­té­zis­re épü­lő lét­ver­sé­ben is (Fe­hér ka­kas a hó­hul­lás­ban), és ott a nyelv­ nél­kü­li ha­ran­go­kat si­ra­tó kas­sai Gál Sán­dor Új At­lan­ti­szá­ban ugyan­csak­. És mi mást je­le­ní­te­ne meg dur­va sod­rá­sú bar­na bor­dá­za­tá­val, ha­nem ezt – ma­gya­rán: a szé­kely­ka­put sors­me­ta­fo­rá­nak lát­tat­va – Ku­bi­nyi An­na nem egy nagy mé­re­tű tex­til­ké­pe (Do­rot­­tya Ga­lé­ria) és a Zász­lók cí­mű ki­ál­lí­tás („Egész vi­lág hadd lát­has­sa” – ti­zen­hat tex­til­mű­vész, Hegy­vi­dék Ga­lé­ria) mind­azon da­rab­ja, amely csa­ta­kür­tös nyílt­ság­gal (Cse­te Il­di­kó), a meg­ví­van­dó-meg­ví­vott harc emb­lé­má­ja­ként (Szé­les Ju­dit), a meg­lyug­ga­tott ma­gyar tri­ko­lór fi­gyel­mez­te­té­sé­vel (Vizi Ju­li­an­na) és egy más ná­ci­ó­ra – an­nak sza­bad­ság­esz­mé­nyé­re ref­lek­tá­ló zsák­vá­szon – ter­mést is szim­bo­li­zá­ló – ter­mé­sze­tes­sé­gé­vel (Ha­ger Ri­ta) hat. S az ilyes­fé­le ar­tisz­ti­kus tör­té­ne­lem­föl­idé­zés ta­pasz­tal­ha­tó a szak­rá­lis te­re­ket is be­já­ró Pol­gár Ró­zsa né­mely tex­til­ké­pén is (Ka­to­na­ta­ka­ró, 1980 – Ke­ve Ga­lé­ria). S ha még az utó wag­ne­ri hang­zá­sú Doh­ná­nyi Er­nő-ope­ra (A vaj­da tor­nya) bal­la­dai vé­te­té­sű „szé­kely-hő­si­es­sé­gét is ide­ves­­szük, ak­kor lát­ni csak iga­zán, hogy jel­ké­pe­i­ben mily gaz­dag, er­köl­csé­ben men­­nyi­re kö­vet­ke­ze­tes a ma­gyar­ság sors­kér­dé­se­it akár tra­gé­di­á­kon ke­resz­tül is meg­vi­lá­gí­tó kor­társ mű­vé­szet.

Hogy ön­ki­fe­je­zé­sé­ben idá­ig jut­ha­tott, a cou­leur lo­ca­le-t egye­te­mes áram­lat­ba köt­ve, az az 1956-os ma­gyar for­ra­da­lom­nak a bu­ká­sá­ban is győ­ze­del­mes sza­bad­ság­harc­nak ugyan­csak kö­szön­he­tő. A job­bá­ra buj­ká­ló – nyíl­tan csak a nyu­ga­ti ma­gyar iro­da­lom­nak meg­szó­la­ló – igaz­ság-me­ta­fo­ra (Dá­vid, har­cá­nak jo­gos­sá­gát jel­ké­pe­zen­dő, ne­ki­ug­rott Gó­li­át­nak) az idők fo­lya­mán egye­te­mes ma­gyar­ság­jel­kép lett, amely előtt még a leg­na­gyob­bak is, Ca­mus, Czes­law Mi­losz fe­jet haj­tot­tak. A Gló­ria Vic­tis – Az 1956-os ma­gyar sza­bad­ság­harc köl­tői vissz­hang­ja a nagy­vi­lág­ban – cí­mű an­to­ló­gia (leg­újabb ki­adá­sa: La­ki­te­lek, 2003, Antológia Kiadó) össz­ké­pe, a ná­ci­ók­ra bon­tott tisz­tel­gés, le­fegy­ver­ző.

A sze­mé­lyi­ség­je­gyek­ben, arc­ké­pek­ben is föl­mu­tat­ha­tó sza­bad­ság­esz­mény, a hős vagy hős­sé vá­lás mint ma­ga­tar­tás­for­ma több lí­ri­kust is val­lo­más­ra kész­te­tett – ha­zánk­ban és a ha­tá­ra­in­kon kí­vül egy­aránt. A sza­bad­ság­ban (nyu­ga­ton és a rend­szer­vál­tás után itt­hon) vagy a dik­ta­tú­ra fog­lya­ként meg­szó­la­ló köl­tők sze­me előtt egyet­len cél le­be­gett: a hő­si­es­ség mint igaz­ság-es­­szen­cia mi­nél ér­zék­le­te­sebb föl­mu­ta­tá­sa. Leg­több­ször – mél­tán – Nagy Im­re alak­ja író­dott vers­be (Fa­ludy György, Nagy Gás­pár, And­rás Sán­dor), de Ma­lé­ter Pál­tól (Ke­me­nes Gé­fin Lász­ló) Mans­feld Pé­te­rig (Sze­pe­si At­ti­la), An­gyal Ist­ván­tól (Ba­las­kó Je­nő) Ma­gyar Ka­ta­li­nig (Ágh Ist­ván) hos­­szú azon – sok­szor egy­sze­rű em­be­rek­ből hős­sé vált – tör­té­nel­mi sze­mé­lyi­sé­gek so­ra, akik dön­tő­en meg­ha­tá­roz­ták: éle­tük vé­ré­vel meg­pe­csé­tel­ték az igaz­ság­ke­re­ső út – for­ra­da­lom – jo­gos­sá­gát.

Eb­ből az er­köl­csi, ma­gyar­ság­ké­pü­ket – föl­te­he­tő­en – erő­sen meg­ha­tá­ro­zó „en­cik­lo­pé­di­á­ból” is ki­emel­ke­dik egy, saj­nos, ná­lunk alig is­mert köl­tő, a ka­na­dai Fáy Fe­renc (1921–1981) meg­an­­nyi ver­se, el­sőb­ben is a cik­lus­nyi ter­je­del­mű, öt rész­ből ál­ló Je­re­mi­ás si­ral­mai (1956). Ha csu­pán rá, a tá­vol­ból is éle­sen lá­tó­ra fi­gyel­mez­nénk, ak­kor is ha­tá­ro­zot­tan ki­tűn­nék az ok­tó­be­ri harc jo­gos­sá­ga. „Uram, lásd meg a gya­lá­za­tun­kat / s em­lé­kez­zél meg, hogy ke­zed / mily mély­re vert. Nézd, mint a hol­tak / né­mák va­gyunk s az új ko­rok / esz­méi közt mint ván­do­rok // tán­tor­gunk most. A há­za­ink­ba / ide­gen él és örö­künk / má­sok­ra szállt. Anyá­ink, mint a / sír szé­lén ál­ló öz­ve­gyek / egy­más­nak gyón­nak, mert ne­ked // a könyv öröm. Imánk, ame­lyet / ma nyúj­tunk né­ked, el­ve­ted / s nem lá­tod meg, hogy lán­gunk mel­lett / pén­zért me­leg­szünk s pénzt adunk / – adót Uram, – ha szom­ja­zunk, // sa­ját vi­zün­kért. El­fá­rad­tunk. / Nya­kunk­nál fog­va haj­ta­nak / azok, ki­kért igé­det aj­kunk / a sár­ba lök­te s nincs ma itt / sen­ki, ki né­pem gond­ja­it // fel­vál­lal­ná. Vad, szol­ga né­pek / vet­nek adót ránk most a múlt / – a nem tör­lesz­tett ősi vét­kek – / fe­jé­ben és a sok ka­mat / Uram, az is csak ránk ma­radt.” A mai vé­le­ke­dés, a mo­dern­ség­re áhí­to­zók faj­tá­já­ból azt mond­hat­ja, hogy Fáy hang­ja egy kis­sé a Nyu­gat köl­tő­i­re üt, va­gyis ré­gi­es. Va­ló­ban, de iz­gal­ma – üst­dob­sze­rű, átokima­ként is hang­zó zso­lozs­má­ja – a leg­mo­der­nebb ér­zést: egy meg­vert nép sza­bad­ság­kí­vá­nal­mát min­den­nél job­ban köz­ve­tí­ti. Ha Ba­las­sa Sán­dor 1956-os szim­fó­ni­á­ja, ame­lyet a pé­csi ze­ne­kar vál­lalt föl, nem ezt a há­zak fa­lán pus­ka­go­lyó­ként ko­po­gó, he­lyen­ként dü­bör­gő fáj­dal­mat ér­zé­kí­te­né meg – ben­ne az ütő­hang­sze­rek ugyan­csak fontos sze­re­pet kap­tak –, Fáy szö­veg­zso­lozs­má­já­hoz ké­ne új­ra és új­ra vis­­sza­for­dul­nunk. De, sze­ren­csé­re, er­ről szó sincs, hi­szen a cí­mé­vel is so­kat mon­dó 301-es par­cel­la fáj­da­lom és gyász mél­tó­sá­gá­ban ki­tel­je­se­dett for­ra­da­lom­ké­pe – a be­val­lott bűn – akar­va-aka­rat­lan ma­gá­ban hord­ja a föl­emel­ke­dés­re va­ló esélyt is.

Fáy Fe­renc vil­la­nás­nyi meg­idé­zé­sé­vel, mert ma­gyar­ság és er­kölcs alig­ha lé­tez­he­tik hit nél­kül, a Bib­lia vi­lá­gá­ba lép­tünk. Ab­ba a vi­lág­ba, amely jel­kép­ere­jű tá­gas­sá­gá­val – tör­té­né­se­i­vel, ne­ve­i­vel, ta­ní­tá­sa­i­val – egy­ben lét­igaz­sá­ga­ink tük­re is. Fáy Je­re­mi­ás si­ral­mai cí­mű, kö­nyö­rög­ve is for­rón át­ko­zó­dó ver­sé­hez – a sok alap­él­mény mel­lett nyil­ván itt van Dsi­da Je­nő Psal­mus hun­ga­ri­cu­sa is – a szlo­vá­ki­ai ma­gyar­ság ki­ve­tett­sé­gét pa­nasz­ló Stá­ci­ók, Kö­ves­di Kár­oly köl­te­mé­nye igen­csak köt­he­tő. Nem olyan nagy igé­nyű és szer­ke­ze­té­ben pél­dá­za­tos, mint ten­ge­ren tú­li kor­tár­sáé, de így is jól ész­lel­ni ben­ne a szü­lő­föld­jét vesz­tett hon­ta­lan vis­­sza­fo­gott, csön­des sí­rá­sát. „Te­li a szád tu­dat­lan föld­del / te­li­den het­ven­hét ma­rék­kal / föl­állsz és térd­re kény­sze­rít / csak ját­sza­dozz a ma­ra­dék­kal / mé­rics­kélj mint­ha egész foly­na / uj­ja­id közt s ha be­le­sá­padsz / el­hi­te­ti hogy so­sem félsz / és nem is sá­padsz mi­kor sá­padsz.”

Ka­rin­thy Fri­gyes Tri­a­non utá­ni meg nem ne­ve­zé­se vissz­hang­zik itt, ki tud­ja há­nyad­szor. „Nem mond­tam ki azt a szót so­ha. És most már nem is tu­dom ki­mon­da­ni, csak an­­nyit: va­la­mi fáj, ami nincs.” A „nemlét­nek” ez a tö­re­del­mes szám­ba­vé­te­le s a hi­ányt kö­ve­tő le­vés mint föl­tá­ma­dás nagy po­é­mák­ban nyújt vi­gaszt a szen­ve­dést új­ra­élő ol­va­sók­nak. A két ka­na­dai, a pap-köl­tő Tűz Ta­más (1916–1992) és a már em­lí­tett Fáy Fe­renc Ke­reszt­út­ja a XX. szá­za­di ma­gyar lí­ra gyöngy­sze­mei kö­zé so­rol­ha­tó. Mind­ket­tő­nek meg­van a hát­tér­él­mé­nye – a sze­mé­lyes sors mint meg­fe­szí­tett­ség –, de aki csak a klas­­szi­kus stá­ci­ók szen­ve­dés­él­mé­nyét fog­ja föl be­lő­lük, az is egy hal­lat­lan esz­té­ti­kus él­mény ré­sze­se lesz. El­sőb­ben azért, mert a fo­gal­mi – jól­le­het nyel­vé­ben plasz­ti­kus – ese­mény­sor a lá­to­má­sok meg­idé­zé­sé­vel kép­pé vá­lik. Jé­zus ke­reszt­út­já­nak szem­lé­lé­se és át­élé­se – az iga­zi mű­al­ko­tás ezért cso­da is – a meg­iga­zu­lás fe­lé ve­ze­tő út. A hit­ben fo­gant csönd szak­rá­lis­sá nö­vé­se. Mint­ha min­den mo­le­ku­la Pi­linsz­ky Apok­rif­já­nak „le­ve­gőt­len pré­sét” vissz­han­goz­ná.

Tud­ta – sej­tet­te – ezt a szob­rász­mű­vész Kiss György is, ami­kor bronz dom­bor­mű­vét (Ke­resz­tút I–XIV. – 1989) meg­al­kot­ta. A cor­pus­nak ter­mé­sze­te­sen ki­emelt sze­re­pet szánt – av­val is, hogy Jé­zus­nak szin­te test­rész­évé vált a ke­reszt –, de a szen­ve­dés­tör­té­net stá­ci­ó­it a kéz pont­ról pont­ra va­ló nö­ve­ke­dé­se, szer­szám­mal, tárg­­gyal kap­cso­lat­ba lé­pő in­ten­zi­tá­sa sú­lyo­sí­tot­ta. Drá­mai sű­rí­tés gya­nánt a re­li­ef szo­bor­sze­rű­sé­gét – a fé­nyes és a matt fe­lü­le­tek já­té­kát – meg­tart­va? Sok­kal in­kább mind­ezek­kel kar­ölt­ve a gyu­lai né­pi ba­rokk kál­vá­ria lát­vá­nyát – a táj­ból ki­emelt te­ret, ös­­szes kel­lé­ké­vel – sokk­sze­rű lá­to­más­sá avat­va.

A ke­reszt mint meg­ha­tá­ro­zó jel­kép, mint Krisz­tus ha­lál fe­let­ti győ­zel­mé­nek a szim­bó­lu­ma, ter­mé­sze­te­sen be­ra­gyog­ja az egész mű­vé­sze­tet, iro­dal­mat. Czi­gány György­től Zsil­le Gá­bo­rig, Va­sa­di Pé­ter­től Nagy Gás­pá­rig, Ka­lász Már­ton­tól Szöl­lő­si Zol­tá­nig egy-egy fon­tos vers ih­le­tő­je. Sőt a kép­ző­mű­vé­szet­nek és a szce­ni­ká­nak is (lásd Vid­nyánsz­ky At­ti­la ope­raren­de­zé­sét, a Je­nu­fát) fon­tos – mí­to­szi erő­vel ha­tó, lel­kü­le­tet to­vább­örö­kí­tő – tar­to­zé­ka. Olasz Fe­renc fo­tó­mű­vé­sze­ti mun­kás­sá­gá­nak (leg­in­kább az út­szé­li pléh-Krisz­tu­sok tar­tó­ele­me­ként) épp­úgy a fó­ku­szá­ban van, mint Kár­pá­ti Ta­más vagy Muzs­nay Ákos fes­tő­mű­vé­sze­té­nek, gra­fi­kai pél­da­tá­rá­nak. Muzs­nay nagy, a kö­zel­múlt­ban Győr vá­ro­sá­nak egé­szét meg­moz­ga­tó ki­ál­lí­tá­sa (Érin­tő) – ez a vö­rös kré­tá­val meg­ér­zé­kí­tett, Krisz­tus szen­ve­dés­özö­né­be 1956 ok­tó­be­ré­nek fáj­dal­mát is be­lo­pó gol­go­tai üze­net – szé­pen pél­dáz­za a föl­di és égi szen­ve­dés tisz­tí­tó­tűz­ének egy­más­ba ját­szá­sát. Kár­pá­ti sej­te­lem­nyi Krisz­tus-ar­cai pe­dig at­tól erő­sek – egy­aránt áll ez remb­randti fest­mé­nye­i­re (Ti­ha­nyi Ga­lé­ria) és le­he­let­fi­nom ce­ru­za­raj­za­i­ra (Örök­moz­gó Ga­lé­ria) is –, hogy kon­túr­jai föl­ol­dód­tak va­la­mi­nő ál­ta­lá­nos­ság – a konk­ré­tu­mo­kat tel­jes­sé­gé­ben ki­zá­ró hit – ten­ge­ré­ben.

Mol­nár Lász­ló csak­nem abszt­rakt­nak te­kint­he­tő fest­mé­nyei mö­gött – a szer­ke­ze­tet meg­ha­tá­ro­zó­an – min­dig ott van va­la­mely ba­rokk ol­tár­kép, egy-egy föl­idéz­he­tő Pietŕ em­lék­ké­pe és a szent­end­rei Vaj­da La­jos Stú­dió haj­da­ni ra­kon­cát­lan­jai, Aknay Já­nos és Be­rez­nai Pé­ter épp a hit ál­tal meg­tisz­tul­va vál­tot­tak élet­pá­lyá­ju­kon: Aknay An­gya­los köny­ve (2004) és Be­rez­nay fe­ke­te ke­reszt­té re­du­ká­ló­dott me­di­tá­ci­ós zso­lozs­mái meg­győ­ző­en ad­nak hírt az ele­mi ere­jű át­vál­to­zás-meg­úju­lás va­ló­di­sá­gá­ról. Győrffy Sán­dor szak­ra­li­zá­ló­dott – rész­ben Er­dély-él­mé­nyű – táj­raj­za és pa­raszt­ édes­ap­já­nak fo­tószent­ké­pe mö­gött is, bár ih­le­té­ben sok a bar­tó­ki él­mény, ott a hit gon­do­la­ti él­mé­nye. És Zöld Ani­kó fes­tett, ám va­la­mi­nő ben­ső lé­lek­raj­zot meg­kép­ző ka­ted­rá­li­sai épp a szak­rá­lis kö­rök érin­té­sé­vel tel­je­sed­nek ki.

És ak­kor ho­va so­rol­tat­nak Szöl­lő­sy Eni­kő ég­be vi­vő mo­dern lép­cső­so­rai, Csik­szent­mi­há­lyi Ró­bert Ol­tá­ra, s az ele­mi ere­jű szob­rász-ke­ra­mi­kus, a za­la­eger­sze­gi Né­meth Já­nos bib­li­ai ala­kok­kal és tör­té­né­sek­kel te­li bu­té­li­ái, kor­sói, tá­nyér­jai és rusz­ti­kus szent-szob­ra­i­nak, va­la­mint pie­tŕi­nak és cor­pu­sai­nak hi­tet sok­szo­ro­zó együt­te­se. És mi­lyen ál­dott, a szob­rász­mű­vész fan­tá­zi­á­ját is meg­in­dí­tó ál­la­po­tot tük­röz­nek – a meg­nyug­vá­sét? – Amb­rus Sán­dor Szent Fe­renc-szob­rai (Szent Mi­hály ká­pol­na)? Lu­gos­sy Má­ria szak­ra­li­zá­ló­dott üvegcor­pu­sa lé­tünk szik­rá­zó gaz­dag­sá­gá­val tel­jes, mint­ha a szen­ve­dés – az át­vál­lalt bűn – az al­ko­tót is szép­ség­kö­ré­be von­ná. A tex­til­mű­vé­szek – az író Sza­bó Zol­tán­tól el­iri­gyelt – sze­rel­mes föld­raj­za nem csu­pán or­szág­épí­tő gesz­tu­sá­ban von­zó, de ab­ban is, hogy fa­li­kár­pit­ja­i­kat, tex­til­ké­pe­i­ket te­le­ül­te­tik az ég, a te­rem­tés, a Bib­lia meg­ha­tá­ro­zó je­le­i­vel (Pol­gár Ró­zsa, Nagy Ju­dit, Ka­to­na Sza­bó Er­zsé­bet, Kó­kay Krisz­ti­na, Dob­rá­nyi Il­di­kó).

Az át­szel­le­mí­tett, a tör­té­nel­mi ese­mé­nye­ket (örö­mö­ket és vesz­te­sé­ge­ket) csak­nem szak­rá­lis me­ző­nek lát­ta­tó fest­mény (Var­ga Pat­rí­cia Mi­ner­va) – mert va­ló­di mű­vész for­gat­ja az ecse­tet – már túl­lép a lát­ha­tó vi­lá­gon. Lé­lek­va­ló­ság.

A kü­lön­bö­ző mű­faj­ok – egy­mást ösz­tön­ző – ta­lál­ko­zá­sa azért is fon­tos, mert más-más mód­szer­rel, a kö­ze­lí­tés-ki­bon­tás meg­an­­nyi for­má­já­val ös­­sze­ve­gyí­tik a lát­ha­tó-hall­ha­tó-ol­vas­ha­tó ér­té­ke­ket. Két ta­lál­ko­zás – Nagy Gás­pár és Kö­nig Ró­bert, va­la­mint Nagy Gás­pár és Szo­ko­lay Sán­dor egy­más­ra ta­lá­lá­sa – egé­szen kü­lö­nös pro­duk­ci­ó­kat: egy ver­ses – li­nó­met­sze­tek­kel te­li – köny­vet és egy ora­tó­ri­u­mot ered­mé­nye­zett. A Hul­lám­zó vi­ze­ken ke­reszt és a Sym­pho­nia Un­ga­ro­rum – Szent Ist­ván és Szent Gel­lért em­lé­ke­ze­te – a köl­tő nagy ver­se­i­nek so­rá­ba tar­to­zik. Az el­sőt, mi­ként a ve­le együtt ké­szült met­sze­te­ket a hely, va­gyis Ti­hany tör­té­nel­me, égi és föl­di va­ló­sá­got meg­hul­lá­moz­ta­tó bib­li­ai jel­kép­rend­sze­re (hal, sző­lő­szem) ih­let­te, s má­si­kat is, mi­ként az al­cím köz­li: hit­tel föl­vér­te­zett, de vi­ha­ro­kat sem nél­kü­lö­ző év­szá­za­da­ink.

Kö­nig vers­sel egyen­ér­té­kű met­sze­tei – min­de­nik szik­lá­ból ke­reszt nő – ké­pi­leg tö­ké­le­te­sen ad­ják vis­­sza a Nagy Gás­pár-i él­mény­kört. És Szo­ko­lay Sán­dor nagy­ze­ne­kar­ra, szop­rán- és bas­­szus­szó­ló­ra, or­go­ná­ra, va­la­mint ve­gyes kar­ra és gyer­mek­kar­ra írott ora­tó­ri­u­ma is – a ze­ne­szer­ző Szent Mar­git-ope­rá­já­val is ilyes­fé­le, több han­got és ér­zés­vi­lá­got együtt meg­szó­lal­ta­tó kí­sér­le­té­be fo­gott – tör­té­nel­mi hang­ké­pek-jel­lem­ké­pek egy­szer­re lí­rai és drá­mai szőt­te­sé­ben ál­lí­tott elénk egy er­kölcs­re ér­zé­keny, öröm­ódá­ba csú­cso­so­dó – „Ah, hol vagy ma­gya­rok tün­dök­lő csil­la­ga?” – Szent Ist­ván-i ré­gi-új Ma­gyar­or­szá­got. (Ér­de­kes, hogy a Nagy Gás­pár-i szö­ve­get töb­bek közt csán­gó nép­ének­re vál­tó szop­rán és gyer­mek­kar szí­ne­sí­ti.)

A ma­gyar köl­té­szet buj­dok­ló, majd föl-föl­buk­ka­nó csil­la­ga, az Er­dé­lyi Zsu­zsan­na gyűj­töt­te meg­an­­nyi Má­ria-ének (ar­cha­i­kus ima) a ma­gyar lí­rát is meg­érin­tet­te, egy ala­po­sabb ta­nul­mány vé­gig­kí­sér­het­né, hogy hol, mely irány­ban ha­tott. Him­nu­sza­ink­ról, ame­lyet Po­mo­gáts Bé­la gyűj­tött ös­­sze (Psal­mus hun­ga­ri­cus, 2000), még nem is szól­tunk, no­ha sok szá­za­dos út­ju­kat, kap­cso­ló­dá­si pont­ja­i­kat vé­gig­kö­vet­ve ki­vi­lág­la­na tör­té­nel­mi-er­köl­csi ér­vé­nyes­sé­gük. Ju­hász Fe­renc ki­csi re­me­ke, a Him­nusz-tö­re­dék, ki tud­ja mi­ért, nem is sze­re­pel az an­to­ló­gia száz­har­minc­há­rom ver­se kö­zött. Pe­dig hit-er­kölcs-ma­gyar­ság hár­ma­sá­ban alig van – vagy ta­lán nincs is – ná­la kü­lönb köl­te­mény. „Emeld föl fe­je­det / büsz­ke nép! / Vi­sel­ted a vi­lág / szé­gye­nét! / Emel­kedj ma­gas­ba / kis ha­za, / te, az el­nyo­ma­tás / iszo­nya! / Emeld föl szí­ve­det / nem­ze­tem: / lán­gol­jon a vi­lág- / egye­tem!” 

 

 

 

 

 

 

Gál Sándor

 

Utórezgések

 

 

A dió­fák föl­emel­ked­nek a no­vem­be­ri ég­bolt­ra. A nyu­ga­ti lá­tó­ha­tár fe­lett a csu­pasz ágak óri­á­si gra­fi­ká­ja: égő-élő ma­gas­ság, a be­fog­ha­tat­lan ki­tel­je­se­dés. Va­la­mi­re em­lé­kez­tet ez a dél­utá­ni ég­re írt köl­te­mény, de hogy mi­re, nem tu­dom fel­idéz­ni ma­gam­ban. Ket­tős csend emel­ke­dik fö­lém az al­ko­nyat szí­vé­ből.

* * *

A be­széd már gyak­ran el­fá­raszt. A gon­dol­ko­dás so­ha.

* * *

„Ötven után – ír­ja Má­rai 1951-ben –, ha vis­­sza­gon­do­lunk a ne­mi­ség­re, egy­fé­le tö­meg­sírt lá­tunk, amely­ben lá­bak, ka­rok és más test­ré­szek he­ver­nek. Az arc eb­ben az em­lék­könyv­ben rit­ka.”

Úgy tű­nik, va­la­há­nyan más és más­ként em­lé­ke­zünk. Mert pél­dá­ul a múlt­ból az ar­cok su­ga­ras szép­sé­ge emel­ke­dik ki időt­len ra­gyo­gás­sal…

* * *

Sán­dor nap. Ki­köl­töz­tem a lu­gas alá, mert a mai „idő­já­rás-je­len­tés” hő­mér­sék­le­ti re­kor­dot jó­sol. (Ami­re ezt a mon­da­tot le­ír­tam, egy mé­hecs­ke te­le­pe­dett a tol­lam­ra, s most itt sé­ta­fi­kál az uj­ja­i­mon. Igen öreg „dol­go­zó” le­het, hi­szen pot­ro­ha egé­szen el­fe­ke­te­dett a té­len, de: túl­él­te, együtt ve­lem.

Er­ről meg az jut eszem­be, hogy va­la­mi­kor az öt­ve­nes évek ele­jén ne­kem is volt „sa­ját” mé­hé­sze­tem; ta­lán há­rom „csa­lád”, de ahogy el­ke­ve­red­tem ott­hon­ról, az egész ál­lo­mány el­pusz­tult, nem volt, aki gon­doz­za.)

Foly­tat­nám, de a te­let túl­élt mé­hecs­ke csak nem akar el­rö­pül­ni az uj­ja­m­ról; így meg hogy ír­jak?… Ha­nem most már sza­bad a pá­lya. Szó­val Sán­dor nap van, ami va­la­ha ott­hon ko­moly csa­lá­di ün­nep volt. Ami­kor még hár­man vol­tunk Sán­do­rok – nagy­apám, pa­pa meg ­hát én –, apám mu­zsi­kus ba­rá­tai Bá­tor­ke­szi­ről már ko­ra reg­gel át­jöt­tek Búcs­ra Sán­dort kö­szön­te­ni. Kö­zü­lük Pup­paj­ra, a kla­ri­né­tos­ra em­lék­szem a leg­job­ban. Ült az ott­ho­ni lu­gas alatt le­vő asz­tal mel­lett, s cif­ráz­ta az egy­mást kö­ve­tő nó­tá­kat, köz­ben it­tak-et­tek, it­tunk, et­tünk. S ahogy jöt­tek a szom­szé­dok, ro­ko­nok, az ud­var meg­telt, akár­ha la­ko­dal­mat tar­tot­tunk vol­na. Pe­dig csak egy szür­ke hét­köz­nap volt – már­ci­us 18-a. Uram­is­ten, mi­cso­da tá­vol­sá­gok az idő­ben! Hol van már öreg­apám s apám is… És Pup­paj meg a töb­bi mu­zsi­ku­sok! Mint­ha egy so­ha-nem-volt-vi­lág em­lé­kei raj­za­ná­nak fel ben­nem és előt­tem. Az asz­ta­lon a fe­hér vá­szon­ab­ro­szon a fel­sze­le­telt kol­bász, füs­tölt sza­lon­na, sült ­ol­da­las, ke­nyér, hagy­ma, kan­csó­ban a vö­rös­bor meg a po­ha­rak­ban is, s ahogy a már­ci­u­si nap­fény­ben lán­got vet az üveg­po­hár­ban az ital – ru­bint­gyű­rű-cso­dák…

S most, ma? Az az egy szem ide­té­vedt ta­va­lyi mé­hecs­ke sé­tál az asz­ta­lon, s bár­ha vol­na koc­cin­tás­ra bo­rom meg ta­lán ok is a koc­cin­tás­ra, egy mé­hecs­ké­vel le­het-é koc­cin­ta­ni?!

Apám ha lát­ná Sán­dor na­pi ma­gá­nyo­mat, azt hi­het­né, hogy meg­fe­led­kez­tem a tisz­tes­ség­ről…

* * *

Mos­ta­ná­ban már – ez a „mos­ta­ná­ban” öt-tíz évet je­lent – rend­sze­re­sen haj­nal­ban fel­éb­re­dek. Kint még sö­tét van, és csend, s ahogy de­ren­ge­ni kezd a ma­gas­ság, meg­szó­lal­nak a ma­da­rak; előbb csak egy fé­lénk hang reb­ben, az­tán egy­re több csat­la­ko­zik hoz­zá, s ami­kor meg­pi­ro­so­dik a fel­hők szé­le, már egész ma­dárra­jok ve­gyes kó­ru­sa lo­bog. Sze­re­tem hall­gat­ni a haj­na­lok szép­sé­ges aján­dé­kát, ezt a le­kot­táz­ha­tat­lan cso­dát, amely min­dig ugyan­az, és még­is min­dig más…

A teg­na­pi haj­nal cso­dá­ja azon­ban el­ma­radt. Fel­éb­red­tem ugyan még pir­ka­dat előtt, de a kin­ti de­ren­gés nem a ma­dár­hang­ok szép­sé­gét hoz­ta el. Nem azt. Ha­nem va­la­mi mást.

Ar­ra éb­red­tem fel, hogy fé­lek.

Nem tu­dom a fé­le­lem okát, nem tud­tam mi­től fé­lek, s azt sem, hogy mi­ért!

Egy­sze­rű­en csak – fél­tem.

Teg­nap haj­nal óta pró­bá­lom meg­fej­te­ni e so­ha nem is­mert, döb­be­ne­tes él­mény okát-lé­nye­gét, de sem­mi el­fo­gad­ha­tó gon­do­lat, érv nem mu­tat­ko­zik. Gon­dol­tam, va­la­mi álom­bé­li ret­te­net­nek az éb­ren­lét­be át­íve­lő foly­ta­tá­sa le­het ez, csak­hogy én igen rit­kán ál­mo­dom – éven­te egy­szer-két­szer –, s ha ál­mo­dom is, min­dig ugyan­azt: súly­ta­la­nul zu­ha­nok-li­be­gek va­la­mi két ­irány­ban moz­gó tér­ben, kel­le­mes zson­gást ér­zek, s ha fel­éb­re­dek is, a foly­ta­tás – im­már éber ál­la­pot­ban – ha­son­ló­an kel­le­mes és de­rűt adó.

Most, mi­köz­ben mind­ezt le­ír­tam, ar­ra gon­dol­tam, hogy az em­ber – min­den em­ber – te­le van a lé­te­zés leg­tá­vo­lab­bi, ata­visz­ti­kus em­lé­ke­i­vel anél­kül, hogy sej­tel­me vol­na ar­ról, amit ben­ne év­mil­li­ók sű­rí­tet­tek a lét em­lé­ke­ze­té­vé.

Nin­cse­nek ki­vé­te­lek!

Csak az éle­tünk­nek van­nak ki­vé­te­les pil­la­na­tai.

* * *

A ter­mé­szet­ben min­den for­má­nak oka s cél­ja van. Meg a szí­nek­nek is. A kü­lönb­sé­ge­ket mi em­be­rek ta­lál­tuk ki: van, ami tet­szik, s mert tet­szik, azt szép­nek mond­juk, ami pe­dig en­nek az el­len­ke­ző­je, az szá­munk­ra rút, csú­nya. Va­ló­já­ban azon­ban min­den lé­te­ző ön­ma­gá­ban tö­ké­le­tes. Ha fe­hér, at­tól, hogy fe­hér, ha vö­rös, at­tól, hogy vö­rös. És ugyan­ez vo­nat­ko­zik a tu­li­pán­ra vagy a bo­gáncs­kó­ró­ra; a bö­fö­gő mo­csár­ra s a szik­la­csú­csok­ra is.

Csak ak­kor bi­zony­ta­la­no­dok el, ha faj­tám­ra gon­do­lok: mi­lyen korcs lett, hogy fér­fi fér­fit hág s nős­tény nős­tényt ölel…

* * *

He­tek­kel ez­előtt ar­ról ír­tam, hogy rit­kán ál­mo­dom, s hogy amit még­is ál­mo­dom, an­nak lé­nye­ge szin­te vál­to­zat­lan. Ezt az év­ti­ze­des álom­bé­li „egy­han­gú­sá­got” azon­ban nem­ré­gi­ben meg­tör­te egy döb­be­ne­tes hor­rorlá­to­más, amely egy szá­mom­ra ked­ves, konk­rét táj­ban „tör­tént meg”. Eb­ben a „má­sik” álom­va­ló­ság­ban va­dász­ni in­dul­tam, pon­to­san oda, aho­vá egyéb­ként is gyak­ran ki­já­rok. Sze­líd domb­haj­la­tok kör­be­fog­ta völgy, amely­nek nyu­ga­ti sze­gé­lyét akác­er­dő zár­ja. Van itt egy ma­gas­les, amely­ről be­lát­ha­tók a Cse­rehát hor­ho­sai. Nos, ál­mom­ban e ma­gas­les fe­lé igye­kez­tem a bú­za­tar­lón, ami­kor meg­je­lent előt­tem egy ke­rin­gő ku­tya­fal­ka; min­den­fé­le szí­nű és faj­tá­jú ebek, ki­csik, na­gyok, s szá­guld­va-ke­ring­ve űz­ték egy­mást. Ami­kor fel­ka­pasz­kod­tam a ma­gas­les­re, lát­tam – mit lát­tam! bá­mul­tam –, ahogy a bú­za­tar­lón foly­ta­tó­dik a vad haj­sza. Né­mán, zaj­ta­la­nul. Ek­kor meg­töl­töt­tem a sö­ré­tes­ pus­kát, s ami­kor a fal­ka a les alá ért, két ebet le­lőt­tem a csa­pat­ból. Ha­nem ami­kor a ki­lőtt ál­la­tok lö­vé­sem nyo­mán fel­buk­fen­cez­tek, hir­te­len fel­ma­ga­sod­tak, em­be­ri for­mát öl­töt­tek, hos­­szú, ko­rom­fe­ke­te, tó­ga­sze­rű ru­há­juk meg­leb­bent a szél­ben, ar­cuk hó­fe­hé­ren vi­lá­gí­tott a csuk­lya alatt, sze­mük he­lyén két fe­ke­te üreg, s li­beg­ve a bú­za­tar­ló fe­lett, el­in­dul­tak fe­lém, s egy­re emel­ked­ve kö­ze­led­tek a ma­gas­les­hez. S ahogy a ku­tya­fal­ká­ból újabb ebe­ket te­rí­tet­tem le, ez az át­vál­to­zás fo­lya­ma­to­san meg­is­mét­lő­dött. Nem­so­ká­ra nyolc-tíz ilyen éj­fe­ke­te alak úszott fe­lém a le­ve­gő­ben, s úgy tűnt fel előt­tem, mint­ha va­la­mit je­lez­ni sze­ret­né­nek, de mi­re szán­dé­kuk el­ju­tott vol­na cse­lek­vé­sig, hir­te­len sem­mi­vé fosz­lot­tak az al­ko­nyat­ban. A tar­ló­ról is el­tűnt a va­dul ke­rin­gő ku­tya­fal­ka, ugyan­olyan ti­tok­za­tos gyor­sa­ság­gal, ahogy meg­je­len­tek…

Eb­ben az egész kü­lö­nös álom­ban el­ső­sor­ban az volt az ér­de­kes, hogy min­den rész­let­re pon­to­san em­lék­szem, má­sod­já­ra, hogy olyan anyag­sze­rű va­ló­ság­ként él­tem meg, mint bár­mely hét­köz­na­pi ese­ményt. De még­is: hogy tör­tén­het meg va­la­mi ben­ne és ve­lem, ami nem tör­tént meg?!

Egyéb­ként a mi­nap jár­tam azon a va­lós tá­jon. A tél a ma­gas­lest egy ki­csit meg­vi­sel­te ugyan, de áll, s az akác­er­dő te­le van élet­tel: ké­szü­lő­dik a vi­rág­zás­ra.

* * *

El­fo­gad­tuk az IDŐ em­ber ál­tal rög­zí­tett di­men­zi­ó­ját – de a min­den­ségidő di­men­zi­ó­ja meg­egye­zik-é ez­zel?!

* * *

Az élet­nek két iga­zi nagy aján­dé­ka van: az em­lé­ke­zet és a fe­lej­tés fo­lya­ma­tos ke­gyel­me.

* * *

Min­den­ki a ma­ga ko­rá­ban él, és min­den­ki a ma­ga ko­rát éli.

A ha­lál et­től idő­sze­rű.

* * *

Most már csak en­­nyi­ből áll­nak a na­pok: le­fek­szel, fel­kelsz, le­fek­szel, fel­kelsz – ha fel­kelsz…

* * *

Hát nem el­ké­pesz­tő, hogy az em­be­ri­ség kul­tú­rá­já­nak meg­ala­po­zói so­ha nem le­het­tek iga­zi ré­sze­sei an­nak a cso­dá­nak, amely mun­ká­juk kö­vet­kez­té­ben az em­be­ri­sé­get a har­ma­dik év­ez­red ma­gas­la­ta­i­ra emel­te?! Ha va­la­mi cso­da foly­tán er­re le­he­tő­ség nyíl­na, ugyan mi­ként él­nék meg mind­azt, ami az em­be­ri tu­dás kö­vet­kez­mé­nye? Hogy ki­ju­tott az űr­be, s ha lát­hat­nák, hogy mi fe­szül a pi­ra­mi­sok és a fel­hő­kar­co­lók kö­zött.

Min­den al­ko­tó ku­dar­ca, hogy csak em­ber, va­gyis ha­lan­dó, s csak az al­ko­tá­sok hal­ha­tat­la­nok. El­len­ben mos­tan­ra az em­be­ri ér­te­lem el­ér­ke­zett a sa­ját föl­szá­mo­lá­sá­nak a sza­ka­szá­ba. Már lát­ha­tó és érez­he­tő e tra­gé­dia fi­ná­lé­ja.

* * *

Kór­ház, ha­to­dik eme­let, nyol­cas szo­ba, ne­u­ro­ló­gia. Mi­ó­ta is­mét a „va­ló­ság” ré­sze­ként ér­zé­ke­lem kör­nye­ze­te­met, itt van új­ra a négy fe­hér fal­fe­lü­let. Az egyik mö­gül át­szü­rem­lő, szét­ron­csolt em­be­ri han­gok vagy in­kább: alig ért­he­tő fel­hör­dü­lé­sek:

„Lu­dé… Lu­dé… Po­mož­te… Hla­va, moja hlava… Bože… ludé…”

(Em­be­rek, em­be­rek, segítsetek… A fe­jem, Is­te­nem a fejem… Emberek…)

Agy­vér­zés. Döb­ben­ten hall­ga­tom a mo­no­ton, ön­tu­dat­lan se­gély­ké­rő han­go­kat.

Itt vo­nag­lik előt­tem a hu­sza­dik szá­zad – egyet­len 96 éves em­ber tes­té­ben. Reg­gel óta ez a hu­sza­dik szá­zad ve­rő­dik a fü­lem­be, tu­da­tom­ba, az ér­tel­mem­be, az ösz­tö­ne­im­be.

Ez a fo­ko­za­to­san hal­ku­ló és tá­vo­lo­dó koz­mi­kus „cantata”…

„Ludé pomožte…” Em­be­rek segítsetek…

* * *

Vis­­sza­fe­lé szám­lál­ni a jö­vőt: mi­ként vál­to­zik ben­nem a lesz voltá, és mi­ként vá­lik ta­pint­ha­tó­vá, ami csu­pán test nél­kü­li le­het­sé­ges?!

Ami az én időm­ből be­tel­je­se­dik, ki­nek az ide­jét gaz­da­gít­ja?

* * *

Az eső nem szo­mo­rú és nem vi­dám. A vil­lám­lás és a menny­dör­gés jel­zi a ki­rá­lyi ma­gas­la­tok fen­sé­gét és mél­tó­sá­gát. A tör­vény fe­let­ti erő ma­gá­nyát!

* * *

Az öreg­ség tu­da­to­su­lá­sa: nincs töb­bé ér­tel­me bár­mit is ter­vez­ni. Nem azért, mint­ha nem vol­na mit ter­vez­ni, ha­nem azért, mert a ter­vek való­ra ­vál­tá­sá­ra nincs sem ele­gen­dő erő, sem ele­gen­dő idő. Így hát a vég­kö­vet­kez­te­tés, hogy ami meg­va­ló­sít­ha­tat­lan, ar­ra nem ér­de­mes az em­ber­nek időt pa­za­rol­nia…

 

 

 

 

 

Tamás Menyhért

 

A sorsvivő grafikus

 

 

A kép­mu­ta­tó te­kin­tet tör­vé­nye: min­den vo­nal­ban je­let ke­res, mi­to­ló­gi­á­ink­ból vagy köz­na­pi va­ló­sá­gunk mö­gé rej­tett, alig is­mert-is­me­ret­len va­rázs­la­tot – esz­mél­te­tő vi­zu­á­lis tit­ko­kat, meg­an­­nyi ben­nünk is új­ra­te­rem­tő­dő, el­iga­zí­tó pil­la­na­tot… Meg­le­het, túl­sá­go­san el­vont meg­kö­ze­lí­tés, de úgy ér­zem, egye­dül in­nen fér­kőz­het­tem, fér­kőz­he­tünk kö­zel Kár­olyi And­rás mű­vé­sze­té­hez, ho­lott szin­te el­ső szem­érin­tés­sel is ki­ta­pint­ha­tó kor-vi­selt saj­gá­sa, amely Mé­szöly De­zső né­hány év előt­ti pon­tos meg­fo­gal­ma­zá­sá­ban bil­le­nő pon­tok­ra mé­lyült: …meg­hök­ken­tő sza­ka­dék tá­tong a mű­vész kül­ső és bel­ső vi­lá­ga közt. Az em­ber­ből és kör­nye­ze­té­ből az élet hó­dí­tó su­gár­zá­sa süt; a mű­vek­ből a ma­gá­ra ma­radt, ta­nács­ta­lan vi­lág­egye­tem szo­mo­rú­sá­ga árad. Má­ra ez a vi­lág­egye­te­mi szo­mo­rú­ság vi­lág­egye­te­mi si­kol­­lyá han­go­sult… Ke­vés hoz­zá ha­son­ló szo­ron­gó al­ko­tót is­me­rek – ma­gá­nya mé­lyé­ben, ma­gá­nya ma­gas­sá­gá­ban egy­aránt szo­rong; bugy­ros ver­gő­dés­re bugy­ros ver­gő­dés, lét­rás álom­ra lét­rás álom, e rá­cso­zott szé­dü­let­ből pró­bál láb­ve­tő pon­tot ta­lál­ni, sza­po­rít­ja száz­szám kar­nyúj­tá­sa­it: sze­ret­ne sze­re­tet­té, ter­mé­szet ro­ko­ná­vá vál­ni… Pok­los mu­tat­vány? Az! Arc­ra arc: a ful­la­dó ház­töm­bök­ben, a le­ve­gő­ég­re tárt ab­la­kok­ban, jus­solt Ti­borc-fej­ben, fe­szü­le­tes hom­lo­kok­ban, té­koz­ló meg­ér­té­sek­ben, vis­­sza­tér­he­tet­len tá­vo­zás­ban, Do­ni cson­kolt­ság­ban, fel­fog­ha­tat­lan zu­ha­nás­ban, meg­an­­nyi sors­alak­ban, mér­he­tő a ma­gány; a tö­me­ges bor­zon­gás… Gon­do­la­tink közt pe­dig a to­vább­nyug­ta­la­ní­tó kér­dés: jó-e, ha mű­vész nap-nap fel­élesz­ti fé­lel­mét, rút va­rá­zsát sze­münk­be na­gyít­ja? Jó, mint Kár­olyi And­rás es­té­ben is, ha a ki­mon­dott rút­ban vi­lág­ló ré­se­it ke­re­si a re­mény, ér­ző­dik: ér­tünk e po­kol; sors­vi­vő je­le­nét szen­ve­di!