Vasadi Péter
Jegyzetlapok
Az igazság örökös hiányáról
Az alcím állítása szerint van valami, ami folyamatosan hiányzik. De hogyan hiányozhat az, aminek létére a hiánya hívja föl a figyelmünket? Ha az igazság csakugyan örökösen hiányzik, akkor lennie kell, ha pedig van, de hiányzik, hol van? Három dolgot kell megvizsgálnunk: miből, honnan hiányzik az igazság, mi az igazság, és milyen út vezet hozzá?
Jacque Maritain írja: nincs semmi más a világon, amit annyiszor és oly elszántan mellőznek, taposnak meg, nyúznak szét, mint az igazságot. S ha voltaképpen a vele való alapos, pánikszerű, kannibáli küzdelemről szól a világtörténet, számtalan alakot öltve, ravaszul nyílt s elleplezett metaforák takarásában, okoktól, félreértéstől, gyűlölettől s értetlenségtől irányítva s szervezve meg eltüntetésének manővereit, akkor az emberi létezés minden ízéből hiányzó igazságnak egyszerre kell létfönntartónak s veszélyesnek lennie. De hogyan lehet veszélyes az, ami az emberi létet tartja fönn? Milyen puha, összetett, sérülékeny és kétértelmű az az emberi lét, amelyet csak valami veszélyes tarthat fönn? Nem arról van-e itt szó, hogy a minden s mindenki által fenyegetett igazságnak az, hogy veszélyes, egyetlen védelme s védekezése? S ha ez az igazság önmagától szívesen volna meleg, bársonyos, szelíd és sugárzó, de nem lehet az, mert a szórakozottan dúdolgató s andalgó ember éles kést rejt ellene a háta mögött? S végül is most mi vagy ki a veszélyesebb: az üldöző vagy az üldözött? És ha mindkettő veszélyes, mint netán egyneműek, miért nem találnak egymásra? Vagy van, vannak, akiknek az az igazi katasztrófa, ha váratlanul egymásra találnának? És most már kivált azoktól kell tartanunk, akiknek mézesen csöppen ajkukról az „igazság” az „igazságosság”? Ha üldözik, rendben van. De ha egy fordulatra s tömegesen épp azok szeretgetik oly nagyon, akik eddig a nyilvánosság színe előtt ellene éltek, akkor baj van. Mert az igazságot nem szolgálni, hanem szemfényvesztésre alkalmazni akarják. Ez az az eset, amikor az igazság azért lesz valóban veszélyes, mert tiltakozásul megvadul. Az igazság ilyen, de mi? Micsoda?
* * *
Tehát miből s honnan hiányzik örökösen az igazság? Belőlünk. A testi-lelki-szellemi emésztőrendszerünkből. A meg- és fölismerő struktúránkból. Holott az igazság a Napjuk, ahogy jön föl a sötétből, minden belső mozgást megelőzve. Nélküle nem látjuk élesen a középpontokat. Kiterjedésükben a formákat, megkülönböztetve a fogalmak, a lények, a dolgok körvonalait. Az igazság csak lassan és mindig újra helyrezökkentve minket tűnik föl. Nem röstelli, hogy végiggondoljuk esetenként, mint egy következtetést. Meg kell vele és benne méretnünk egyénenként, szívre, arcra, akaratra nézve. S mégsem több, mint a hajdani derengés, egy távoli vonulat, a bozótosban elvesző irány. Az igazság paradox: konkrét, mégis légnemű. Test, pedig szellem. S fölötte, feléje, benne a belső, térbeli vonzásoktól meggörbülő, de célt nem tévesztő fénypálya, mit húz maga után a csöndben megszületett szó. S igaz az a tér is, melyet betölt kimondva ez a szó.
Gondolkodásunknak az az összhangzatos némasága is igazság, melyben a szavakból álló kijelentés, állítás vagy tagadás a nyelvre helyeztetik kellő időben. („Olyan ékesszólást adok nektek, hogy meg fogtok felelni ellenfeletek minden firtató kérdésére…”) Az igazság tehát szótlanság is, amely a szót kihordja. Miközben „lent” darabokra hullanak a hamis kerámia-szavak. Az igazságnak kérlelhetetlenül világos, de rejtett jelentésű mondatai vannak, s ezek a mondatok e jelentés könnyű fegyverzetében vonulnak céljuk felé egy bonyolult hadrend terve szerint. Az igazság kristálytiszta, de nem szenynyezetlen. Csöndje hiányzik zakatoló nappalainkból, s üzeneteinek japán rajzolata álmainkból. Az igazság racionális, sőt racionalista, mert szellem. Nem álmodozik. Pontos, évezredekre szóló elgondolásai vannak, és hosszú, részletes listája azokról az eszközökről, amelyek a megtestesítéshez szükségesek. Az igazság folyton épít, ezért veszélyes a rombolás ügyvivőinek. És folyton rombol, ezért veszélyes a lélektelenítés építőmestereinek. Elfordul a virtuális világtól, a virtuális világ pedig széttöredezik rajta.
Annál értékesebb az igazság, minél nehezebben forrott ki, s minél gyorsabban hantolnák el. V. E. Frankl az életre vonatkoztatta ezt az axiómát. Jó az igazságra is, mert az igazság élet. Aki él, nem attól, hogy eszik; ettől még vegetálhat is. Az élő azért él, mert az eltávolítathatatlan igazság élteti még akkor is, ha már haldoklik, aki él. S még az is, aki tagadja, megveti, toporzékol neve hallatára, bár titokban vágyja; az igazságnak még a hiánya is igazság. Ha nem így volna, nem volna élet. Ezért veszélyes. Megölik s elszörnyedve látják, hogy minél inkább ölik, annál inkább él. Ha valamit gyűlölünk, de meg nem semmisíthetjük, még mélyebben, mert már tehetetlenül fogjuk gyűlölni. A végén tulajdon iszonyodásunk Gólemétől szenvedünk… Jó, akkor ezentúl nem érdekel az igazság. Ami annyit tesz: tudom, hogy az „én” egyedül igazán nekem fontos, de azt is tudom, ennél kevesebbel már nem érhetem be. Semmi nem akarok lenni. Nélküle pedig az leszek. Őt viszont nem nevezem meg, mert nem létezik, bár ha volna, vele – és általa… – minden lehetnék… Íme, napjaink szép, pedáns, kifejlett depresszív neurózisa.
* * *
Azt mondja a sejtetően „ő”-ző, ám hézagos gondolatmenetű pszichológusnő: a depresszió manapság népbetegség. Nem igaz. Azért, mert sok a beteg (ötvenezer? öt is több a kelleténél…), mert sok a lélekben beteg ember, nem jelenti azt, hogy maga a nép beteg. S miért annyi a beteg? Elhangzik a közhelyes diagnózis: a rohanó – mondhatnánk, eszeveszett – életmód, szertelenség a javak fölhalmozásában, az információáradat (ezt kissé félve említi), a munkanélküliség, a túlhajtott munka, a kérkedő, kapkodó igyekezet, hogy az ember föltétlenül „az élbolyba tartozzék”, s „le ne szakadjon”. Ugyan már, honnan ne szakadjon le? Miféle élbolyba tartozzék? Ki mondja meg, milyen, melyik s hol tenyészik, tenyésztik azt az élbolyt? S kik, miért, kiknek s menynyiért? Csak bátran szakadjon le, tanácsolom. Inkább le-, mint elszakadni. Beteggé a természeten vett erőszak tesz, mikor a személy hozzáigazodik a közvéleményhez, mely gyakran igen hasonlít a közvéleménytelenséghez. Ha bármiben kívülről engedi vezetni magát, s nem belülről, ahol van, akitől ezt el is várhatja. Amúgy lelkiismeretnek hívják. A pszichológusnő tehetetlenül tárja szét a kezét. S nem jut eszébe a természetes lelki gyógymód: álljon ellenük a hamis, az álszent, a túlterhelő, a megbéklyózó vonzásoknak, sugalmazásnak. Tessék engedelmeskedni az élet öngyógyító tiltásainak, javallatainak, mechanizmusainak… A széles úton tülekszenek. A keskeny úton járnak. Az ösvényen libasorban lépeget az ember. A széles úton fényszórók vakítanak (el). Az ösvények maguktól derengenek.
* * *
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy förtelmes – az átlagos, mai magyar éjszakáknál sokkal förtelmesebb – kesernyésen lőporszagú, amerre-a-szem-ellát tüzeitől vörös éjszakán, ahogy elbámészkodtam: mint mágnes a vasat, magához rántott valami. Se szó, se beszéd, inkább ütés, mint simogatás, magához rántott. Nem hiszem, hanem tudom, maga a meghurcolt igazság volt az… Ma már nemcsak állítom, hanem a fonákján meg is tapasztalom, tapintom, hogy az igazság az, ami politizál. Ő az eredeti politika, mivel ő a tényleges cselekvés forrása, egyenesen és áttételesen is. Czeslaw Milosz írja: Ha el lehetne határolódni a politikától, akkor csak az igazság és az etika értékei köteleznének. De nem lehet elhatárolódni tőle, és a legjobb esetben arra kell törekednünk, hogy… beépítsük őket (ezeket az értékeket) a politikába. (Szülőföldem, Európa.) Az igazságot akármibe is beépíteni?, kérdezem. Alkotóelem volna? Nem egész? Az igazság mérhetetlenül több, mint ez vagy az az érték (egyszer már tisztáznunk kellene: mi az, hogy érték?); az igazság az emberi létezés alapföltétele, még töredékes formájában is. Ha egy cselekedet erkölcsi, akkor nem föltétlenül tömjén illatú, hanem jó, helyes, igaz, helyénvaló tett. Mű vagy gondolat. Természetesként bír valami természetfölöttit. Éles, erős vonalakkal van meghúzva, körülhatárolva, de fölvillantja a határtalant. A szépség erkölcsi tulajdonsága valaminek, írja Tarkovszkij.
Divatos értelmezésben az etika amolyan igazságféle. Mivel, ugye, igazság az nincs. Az etika eszerint viszonylagos kódexe a közmegegyezéses magatartásoknak. Hevenyészett rokonságban van az etikettel. A politikai etikett a protokoll. Hol vagyunk már az igazságtól!… Ha a politikát nem az igazsághoz való ragaszkodás, az igazság tisztelete jellemzi, akkor még protokollnak is alig mondhatjuk. És nem a kisebbre építjük a nagyobbat, hanem fordítva, igazságba a politikát. Az igazságba ágyazott politikát így járhatná át az egyetemes emberi érdek, a gondolkodás nemessége, a szűkkeblűség folytonos és ösztönös meghaladása, a szakbarbár, nyelvtördelő funkcionalizmus helyett a korszerű szellemiség, s végül – szemérmesen el-elhallgatva – a szeretet. Ha a politika ennél kevesebb, akkor csak ötletszerű s drasztikus hatalomgyakorlás. Az éretlen must gyakran művel képtelen dolgokat, írja Goethe. Az érett politika nem akar s nem tud elhatárolódni az igazságtól. A karrier utáni vágy politikust szül. Az igazság utáni (politikai) vágy államférfit. Aktatáskás fehér hollót.
* * *
Van valaki, aki egyszerre mondja magát igazságnak is, útnak is. Ő a Logosz. A Prófétikus. A Prófécia. A Törvény. A Szabadság. Az emberinek Eszménye. Az Ige. A Szó. A Gondolat. A Lét elgondolása a világról. Az életről. Rólad, Rólam. A Tett. Az Ihlet. A Megnyugvásunk. A Zendülésünk. Ő a Békesség. A Nyughatatlan. A Rettenetes Újító. A nagy Elégedetlen. A Testvér. A lélek Öröme, Isten. S az Emberfia, Jézus. Aki isteni tekintéllyel mondta magát útnak, amint isteni tekintéllyel tett mindent rövid életében. Tapasztalatok bizonyítják, hogy nem mondott valótlant. Őt magát lehet az igazsághoz vezető útként választani. Bárkinek. Még akkor is, ha az a bárki más hitű. Nem keresztény. Más akolbéli. Vagy éppen akoltalan. Számtalan példát hozhatnánk föl. Vannak nem keresztény világvallások, amelyek lét- és világszemléletük által jutottak el ahhoz, hogy alapítóik vagy szent személyességeik megvilágosodását célnak s útnak nyilatkoztassák ki. S vannak nem vallásos útonlevők. Van sokféle út, s van úttalannak látszó hányattatás. Azt mondom, ez sem úttalanság. Lehet csőd, labirintus, út-gombolyag. Talán épp a sűrűjében van izzó középpontja. Élet az élettelenségben. Mi csak annyit látunk, hogy élettelenségben vegetáló élet. Kevés… Az út, ha Logosznak hívják, áthatol. Elő-előbukkan, majd eltűnik. Véglegesen soha. Halad, míg meg nem állapodik a valódi Valóságban. Benne szétárad, s elkezdi formaváltó s megismerő öröklétét.
Istennel az a legfőbb bajunk, hogy Isten. Magunkkal meg az: fölfogjuk, hogy Ő fölfoghatatlan, s ez félelmetes tisztaságot jelent minden értelemben. De mi beszennyeződünk, ha élni akarunk. Hát hogyne akarnánk. Csakhogy élni, tudjuk vagy sejtjük, annyi, mint megtisztulni. Hogyisne. Akkor mi lesz ezzel-azzal, satöbbi. S úgy döntünk: inkább ne legyen Isten. Vagyis ne legyen se út, se cél. Jó, de így nem megy. Nem lehet. Nem tudjuk, csak rosszul. Akkor meg hogyan? S hová? S ennyien? Ilyenkor jön segítségünkre a Fiú, s mond is nyomban egy még riasztóbbat: ha élni akarsz, vállald a lehetetlent. Ami olyan, mint a halál. Viszont a halál meg nem olyan. Ő azt mondja, vedd föl, tedd a válladra, s indulj el. Jaj… Azt mondja, ne félj! Kimosakodsz az életedből vagy megmosakodsz az életedben. Állj bele a folyóba. Ahogy fölmerülsz a vízből, csupa bocsánat vagy, megviselt, de könyörületes, látás, erő, tudás, hatalom, hit, remény: csak a szeretet fogja föl, hogy a kegyetlen történések ellenére is kegyelemben fürdik a világ. Megbocsátani annyit tesz, mint továbbmenni. Meg ne állj soha! Szeresd a változást! A változásodat.
Az igazság örökös hiánya az ember tragédiája. Örökös keresése viszont elkerülhetetlenül vezet a megtalálásig. S előbb-utóbb fölszívódik, megtalálva nem is tehet mást, fölszívódik az emberi művekben, ahogyan azt az művészetben teszi. S mi az akadálya annak, hogy világunkban minden, ami nem művészet, akár csak tünetszerűen is, ha egyelőre nem lényegien, művészetként fungáljon? A műnek – követhető vagy követhetetlen – kapcsolata van mindennel, ami nem kifejezetten mű. Össze nem roppannánk tőle. Boldogtalanabbak sem lennénk. Hátha a spontán békességet, a versengő jóságot, a hódító derűt s az áradó energiákat is fölhalmozhatnánk eredetien, nem csak a tőkét?
Arról: mivé lehetne a politika?
A politika a tömeg vagy a többség ismere-
tének és vezetésének művészete. Ez a mű-
vészet akkor tökéletes, ha nem oda veze-
tik a tömeget, ahová menni akar, nem is
oda, ahová a vezető akarja, hanem ahová
mennie kell.
Joseph
Jouber: Gondolatok (Réz Pál ford.)
Mielőtt válaszolnék az alcímben föltett kérdésre, előbb az ösztönösen felületes, a rossz hallású, a „körülbelüli” jelenünk politika szavával szállok vitába. Mi az, hogy politika? A mindig mások politizálásából, politizálgatásából összeálló valami? Már az is kérdés, politikának mondhatunk-e bármiféle elgondolásrendszert, ha nem egységes? Hát még ha képtelen az egységnek, a történelmien, mélyen elemzett s következetes, a nemzet egészére irányuló egységnek még a látszatára is? A vezetők ötletei, a vezetői ötletek nem politika. Nem a közösségre, a közösség egyedeire ható, az egzisztenciájukat alapjaiban megerősítő s javító törekvés-csomag, hanem csak a hatalom elérését s görcsös megtartását szolgálja. A politika nélkülem nem politika. Velem meg csak akkor az, ha fontos vagyok neki s benne. És ez annál igazabb, minél többen állítják. Sőt követelik, mert ha nincs így, akkor rosszul van. Ha pedig rosszul van, akkor a politika vezette nemzet sem lehet jól. Tehát jól kell lenniük mind a fejleményeknek, mind a nemzet általános politikai közérzetének. A jó politikában, a polisz, a föld és az ország ügyeinek kielégítő intézésében minden ember, sőt minden élő teremtmény, állat, növény s éghajlat sorsa, léte dől el, pusztul vagy marad fönn.
Ezért a politika nem ilyen-olyan parlamenti napirend vagy ülés, hanem átfogó, szerves, jól mozgó organizmus. Szerkezete van, rendje, jellegzetessége, mint egy értékes állatfajnak, miről meg lehet ismerni. Jelképei vannak, szertartása, kisugárzása s félreérthetetlen üzenetei. Olyanok, hogy fölfoghassa s megnyugodhassék felőlük mindaz, akit érint. Nyelve van, de nem ide-oda tologatható mondatreteszei, nem szóbeli álkulcsai, azaz a nyelve nem a bennfentesek vagy a tolvajok titkosított érdekeit őrzi. Tiszta, közérthető, egyszerű, nem túlrészletező, nem túl szapora, nem terhel meg fölöslegesen, nem ködösít az a nyelv, hanem eligazít, fölmutat, s ezzel bizalomra, biztonságra s reményre ad okot. A politika mint építmény alul stabil, belemélyed alapjaival a földbe, s méretes, legfölül pedig nyitott mindarra, ami több a politikánál: a tudásra, a szellemre, sőt a szentre. A közvetlen jövő politikája nem lehet a kiügyeskedett, hobbiszerű dologtalanság vagy a ravasz meggazdagodás szinonimája, mely szitokszó a kétkeziek körében, hanem az életerős, teljes nemzet látható és láthatatlan fóruma, a kapcsolatok egyetemes hálózata, szétágazó küllői éppoly színesek, emberi s eleven, mint a középre, a centrumra visszaáramló hatásai.
* * *
Azt olvastam, ma a 15–29 éves fiatalok túlnyomó többsége az ellenzékhez vonzódik, a kormányon levőkhöz fele arányban sem. Ezek a fiatalok tehát egész – talányos – habitusukkal a korszerű, etikai, közösségképző s erőszakmentes elvek iránt tájékozódnak, ezeket érzik magukénak. De: csak 39 százalékuk menne el szavazni, azaz ráütni a pecsétet a meggyőződésükre. S 63 százalékukat egyáltalán nem érdekli a politika. Helyesebben az, amit politikaként mutatnak nekik. Ez a diagnózis jó is, rossz is, talán egyenesen tragikus. Miért jó? Mert a politikának álcázott leszámolástól nemcsak elfordulnak, el is undorodnak. Kinek tetszik a szüntelen pörpatvar, a hazugságok, a rágalmak, az elsötétítés, a sima, blazírt mellébeszélés, a kapásból kitalált üres szöveg, az ellenőrizhetetlen számok sokasága, a magyarázkodás helytálló érvek helyett, a „mondj-amit-akarsz-úgy-sem-igaz”, a tömérdek elfekvő és föl-fölbukkanó visszaélés és hamisítás? Kinek tetszhet a sorozatos bűntényeket követő csalódottság? Hisznek ugyan valami jóban a fiatalok, de amit látniuk kell, elutasítják úgy, amint van. Ez azért jó, mert újat vagy mást akarnak.
Rossz az érdektelenségük, mert érdektelenség. Az egy ember érdektelensége pedig minden egyes esetben a többieket fosztja meg érdekük fölfedezésétől, s így a magány, az elzárkózás felé tolja őket. A magány mint életmód a kényelem leple alatt pótcselekvéshez vezet; jól esik tölteni az időt, szórakoztató elbabrálni ezekkel-azokkal. Ha a fiatalságból hiányzik a mintegy életkor megkövetelte forradalmi ösztön, az ellentmondás – olykor kissé eszelős – szenvedélye, hogy még az ellentmondásainak is ellentmondjon, az nem bocsánatos bűn, hanem a renyheségnek becézett betegség biztos jele. Van fiatalkori bölcsesség is, de az újdonságot az sem nélkülözheti: légy eredetien bölcs. Ha pedig a fiatal nem hisz semmiben, önmagát is beleértve, és ehhez még hozzáteszi, hogy „már”, az annyit tesz: becsukódott, mielőtt kinyílt volna. Mert a fiatal – többek közt – arról ismerszik meg, hogy nincs az a semmi, amiben ne látná meg a valamit, amiért érdemes. Ennél sokkal többet kellene látnia: éppen azt, ami még nincs, de képzeli, vagyis lehet. S ha lehet, akkor kell is lennie. Előbb-utóbb. Ha már nem is képzeli, akkor már nem fiatal. Nincs leverőbb az elöregedett fiatalnál.
* * *
Hogy mivé lehetne a politika, azt is az emberiség legnagyobbjai sugallják. Spontán módon állítva s igazolva, hogy a politika az ember gondolkodás-történetének terméke. Fölületén az aranykori testi-lelki-szellemi egység tudata csillámlik. Nemcsak hajlik a szellemi-filozófiai igazság felé, hanem az alapjának tudja magát az igazat (így is: az Igazat). Ennek (az Ő fölszabadító) jelenléte hatja át hétköznapi tetteit, kimondva-kimondatlan. Ezt akarja vezérlő elvként meghonosítani vagy mint egy őskori leletet, ismét előásni a hordalék alól. Fényében él, fejlődik s örül, nem titkolva, hogy „politikai módon” is elsősorban élni szeret. A halált, a pusztulást kultiváló eszméknek ellenáll, a félrevezetés, az önzés, a hatalomimádat tébolyát fölismeri, féli és szemmel tartja. S meg is érzi; ez fenyegető gesztusaival megfélemlítve akarja a tettrekész jót (jóságot) végképp elgyöngíteni.
Az igazi politikusból politikai énje ugyanúgy nem kiabál ki, ahogy egy mai, robusztus, szakállas neandervölgyiből sem az, hogy voltaképpen festőzseni. Amit tud, mindig kiderül, mégis elrejlik. Viszont kivillan még abból is, ha kezet fog a 90 éves Sára nénivel Tószegen, vagy ahogy elhelyezkedik háromlábú székén a vászna mögött. Egy állam férfia (vagy nője) nem a nagyhangúakra figyel, hanem a lenullázottak, a rászorulók, a kitaszítottak, a szenvedők örökös mormolására, mert nekik soha sincs sem elég, sem hatásos szavuk; vagy éppen a sóhajtásaikra, nem feledve, hogy a jó politika által „nem érheti sérelem a szentet” (S. Weil). A jó politikus tudja, ha nem is látja, van „szent”, és itt köztünk jelen van. Aztán megtapasztalja, hogy köztünk, ez kevés; bennünk, ez pedig a valóság. Ezért nem felejti sem kedvező, sem kedvezőtlen politikai körülmények között sem felejti, hogy tehát ez a „szent” mérvadó. Mi több, éppen politikailag az; a szent mint olyan politikai fenomén is. És most magáról az emberről, sőt az ember lényegéről beszéltünk. A személyében levő Személytelenről, amit, akit nem érhet sérelem anélkül, hogy a legszemélyesebb ember ne sérülne. A jó politikusnak természetfölötti szimata van. Ez edzi oly érzékenyre a természetesen politikai orrát.
* * *
A rossz politikus az egy embert se nem ismeri, se nem méltányolja. Csak vezetni akarja. A rossz emberismeret figyelmetlen. A szemlélődésnek, a megszenvedett próbáknak és latolgatásoknak, a mély, ontológiai súlyú tapasztalatoknak megvetéséből s elutasításából származik. Ugyan, ez szubjektív hadova, semmi köze a mindentudó információhoz… Rossz emberismerettel emberek fölé kerülni óhatatlanul vezet kudarchoz, akár diktatorikus intermezzo után is. Az emberről szóló egzisztenciális kódok és kézenfekvő információk a szentben vannak örökérvényűen elraktározva. Ahogyan az egy embert, ugyanúgy, az egy nemzetet, a világot illetően is. Az emberi szív a világ eseményeit hajszálpontosan kivetítő képernyő. Joggal mondta XVI. Benedek pápa: Isten végtelen türelmével tartja életben a világot, a véges ember pedig türelmetlenségével pusztítja el. Mégis vagy éppen ezért az emberbe vetett hit nélkül nem lehet jól politizálni, a rossz tapasztalatok ellenére sem. A tapasztalatok statisztikai bizonyosságot sugallnak, pedig tömegesek bár, de esetlegesek. A tapasztalatok nem arra valók, hogy megváltoztassák alapmeggyőződésünket, hanem hogy földolgozzuk őket, s ami a szemlélődés présében (igen…) kicsöppen belőlük, azt csorgassuk alapmeggyőződésünk humuszába. Auschwitz után nem lehet verset írni, hallottuk. És? Mára kiderült, hogy éppen az Auschwitz után kell verset írni. A dávidi zsoltárok ismerik a kínból születet ujjongás erejét.
A hatalmi türelmetlenségnek egyszerre oka és következménye a tehetetlenség, mely itt s most nemcsak tulajdonságbéli hiányokat jelent, hanem a szükséges és lehetséges tettek iránti képtelenséget. Mintha nem is a személyekből, hanem a földből bújna elő a járványszerű tehetetlenség. A hatalmi tehetség viszont belülről kifelé törekvő, bent képződő látás, látomás szerint érez rá, látja meg, veszi észre, mi a teendő, amit „kint” ezernyi jel ír körül neki; a hatalmi tehetségnek lelki-szellemi-fizikai áttekintése van. Akkor is, ha magányos, s ha társak tömörülnek köréje. Tettről tettre halad előre, mind inkább tágítva a jó s a helyes tettek körét, s mind több embert von be a felelős cselekvők közé. Rájön, rá kell jönnie (tehetséges), hogy az emberek között a jó forrása a szent, a szent forrása a jó. A jónak és a szentnek (mint kettőnek s mint egynek) gyümölcse a mintegy önműködően prosperáló élet.
* * *
„Oly kormányzat kellene… – írja S. Weil a Szerencsétlenség és istenszeretet
című művében – melyet a közvélemény szóhoz juttatásában nem is annyira
a szabadság biztosítása, mint inkább egy bizonyos csöndes és figyelő
atmoszféra jellemez-ne, miben még a gyönge és ügyetlen kiáltás is
hallhatóvá válna […] S intézményeiben […] olyan emberek jutnának
szerephez, akik vágynak arra, hogy meghallják s meg is értsék e kiáltásokat”
(Pilinszky János fordítása).
Szakolczay Lajos
Hit, erkölcs, magyarság
Vonulatok a kortárs magyar irodalomban és művészetben
Különös kort élünk: ma már nem fenyeget bennünket az atomháború veszélye – bár háborúval megvesszőzött országok a nagyhatalmak „igazságosztó” kegye folytán igencsak vannak –, de a globalizáció mint rém, mint a nemzeteket, nemzeti karaktereket bedarálni – egységesíteni? – kívánó malom itt van már az előszobákban. Még csak toporog, lábával dübög, a jólét zászlaját lobogtatja, ám mindennél agresszívebben – aranyait csillogtatván – akar hatni. „Ha föladjátok egyéniségeteket, üdvözülni fogtok” – szajkózza. És mindent meg is tesz azért, hogy a kis népek nemzeti álmaikból fölébredjenek. Csakhogy ezek az álmok valóságos álmok, mert több száz (ezer) éves történelmi tapasztalatra épülnek. S aki önként föladja az övét – hazáját, nemzetét, nyelvét, szokásait –, az identitás nélkül hamar koldusbotra jut. Magyarán: elvesztvén immunanyagát, a hódítás ellenszerét, előbb-utóbb bedaráltatik.
Még ha a magyar művelődésre és kultúrára (természetesen a többi kis nép veszélyeztetettségét sem feledve) leselkedik is ilyen veszély, van olyan erős, egyetemességében más nációkra is kisugárzó, hogy jelen pillanatban nem kell félnünk megsemmisülésétől. Bár a magyarok lélekszáma rohamosan fogy – milyen igaza volt Fekete Gyulának, amikor a kommunista hatalommal szembeszállva a gyarapodás-növekedés hosszú időre kiható fontosságát hangsúlyozta –, és a technikai civilizáció (tévé, internet) előretörése folytán az olvasás kiszorul(t) a divatból, s a nyelv szürkül, egyre szakad, mégsem kell meghúzni a vészharangot. Itt-ott a rosszul fölfogott nemzetköziség örvén, különféle politikai machinációkkal – ki lehet kezdeni az alapot, ám a vár nem borul.
Ha emlékszünk Kós Károly, a Trianon ellen kiáltó szót mondó építész, író, közgazda, erkölcsi zseni Az országépítő című regényére, s abban is a templom építésekor elhangzó István–Walter párbeszédre, azt is tudjuk, hogy miért nem. „Jó lesz-é az alja? Erős-é ott a föld? – Kemény agyag, uram. Országot lehet arra építeni, nem tornyot. – Vigyázz, pap, itt vigyázzál jól, s itt ne csinálj bolondokat csak. Ha jó a fundamentum, akkor, ha összedűl is a fal, kicsi dolog felépíteni. Ha kivágod a fát, de ép a gyökere, kinő a fa megint, mert a gyökér a fa, s nem a korona.”
A magyar irodalomnak és művelődésnek (művészetnek), s az őket fönntartó népléleknek – mert Szent Istvántól Kós Károlyig és még tovább sokan „alapozták” – erősek a gyökerei. A hittől, az erkölcstől, a baljós és a győzedelmes történelmi pillanatainktól. A mohácsokkal szemben álló szabadságharcoktól és forradalmaktól legkivált. Ez utóbbiak közt első helyen kell említenünk 1848-at, s közvetlen közelében 1956-ot. Mindkettő fényességek fényessége; s hiába követte őket bukás és iszonytató megtorlás – Kádár Haynaunál szigorúbban akasztatott! –, átvilágítottak-átvilágítják (mert 1956 visszafele is sugárzik) az elmúlt másfélszáz esztendőt. És mindkettő természetesen az elégetett Dózsa György fáklyájából is töltekezett; és furcsa mód – az ilyesfajta történelmi paradoxonok szintén hatnak – Mátyás reneszánszának egész Közép-Európát bevilágító fényéből ugyancsak.
A zsarnoknak tehát jó oka volt félni. Nem csupán azért, mert Petőfi, a francia forradalom csodálója az elnyomott nép okán egy igazságos, történelmi pillanatban elkiáltotta, hogy „Akasszátok föl a királyokat!”, hanem azért is, mert a hitből fogant, hitből táplálkozó igazságtartalom – a harcunk bevégzését segítő ima formájában – száz évvel később is megtette hatását. Ez utóbbira szép példa Juhász Ferenc A tékozló ország című poémájának (1954) – „Mária volt minden bizodalmunk” – megrendítő fohásza. „Urunk szülőanyja, / gyönyörűség fája, / Betlehem virága, / csillag-érc anyája, Mária segíts, / Mária segíts. // Isten palotája, / ékesség vizsgája, / szépség arany-ága, / alabástrom ágya, / Mária segíts, / Mária segíts. […] Adj érc-inat nékünk, / bocsásd meg, ha vétünk, / őrizd csöppnyi létünk / a nyögő viharban. / Mária segíts, / Mária segíts. // Bátran el is vészünk / Jézus-istenünkért, / megváltó-fiadért / te csepp istenasszony. / Mária segíts, / Mária segíts.”
„Árva nép, puszta ország, téged ki fog majd méltón elsiratni?” – kezdi a költő 1514-ből való „ismeretlen vándor-költőként” nagyszabású versét, de mindenki tudja, hogy nem a parasztháború korának, sokkal inkább az ötvenes évek Magyarországának sanyarúságáról van szó. Ezek a metaforikus átfedések, időből időbe való helyezések arra mindenképpen jók, hogy eleven látomásukkal erősítsék a borzalmakat. S végül is, hogy kinyissák – főképp ha elfogadják ezt a cinkosságot – az olvasók szemét. Segítik ráébredni a becsapottakat – a történelem kardcsapásait akarva-akaratlan elszenvedőket (Mohácstól Trianonig, a későbbi világháborút is beleértve, számtalan ilyen tragédia érte a népet), hogy nem az isteni gondviselés terítette rájuk a kibírhatatlan élet – csillagsátornál sokkal fullasztóbb – ponyváját, hanem a korról korra kifinomultabb eszközökhöz nyúló, a politika vargabetűit járva csak egyben – az elnyomás szigorúságában – következetes diktatúrák.
A honi és a határon túli magyar író, főképp ha a Balassitól Nagy Gáspárig húzódó „bajvívó vonulathoz” tartozik – mely által a cselekvő erkölcs (is) mozgatja – abban megegyezik, hogy a kín csupán akkor kisebbedik, ha akár nyíltan, akár a képes beszéd (Illyés által is művelt) erejével fölfedi a bajt. Másfél évtizede, mert szabadságjogaink visszaadattak, lassan kezd kiegyenesedni a magyar irodalom is. Szövegében legalábbis. Hiszen többé nincsenek tabu témák (orosz megszállás, Trianon, a határon túli magyarok – ezek közül a leggyalázatosabb a benesi dekrétumot elszenvedők – nyomorúsága). A saját erkölcséhez és a cenzúrát eltörlő hagyományhoz: a szabad szóláshoz igazodva mindenki elmondhatja (még az újjászülető régiek is), ami a szívét nyomja, illetve nyomta.
A visszaállított eredeti szövegek fényében látni csak igazán – Babits, Kosztolányi, Juhász Gyula, József Attila, Karinthy Frigyes, Tamási Áron stb., főképp Trianon ügyében „bűnös” megszólalásai föloldoztattak –, hogy minő fontos tett volt a különböző – de a népet és szellemi embereit egyként sújtó – diktatúrák présében akárcsak – metaforikus álarccal is megszólalni. Ebből a szempontból Sütő András (Káin és Ábel; Perzsák; Advent a Hargitán) Páskándi Géza (Az eb olykor emeli lábát; A vigéc) és Székely János (Caligula helytartója) történelmi vagy abszurdoidba öltözött parabolái éppolyan lényegbe vágó hírt – erkölcsi ítéletet – közvetítettek, mint Juhász Ferenc, Németh László (Galilei), Nagy László (A zöld Angyal), Csoóri Sándor (Utazás félálomban), Örkény István (Pisti a vérzivatarban) vagy a délvidéki Tolnai Ottó (Végeladás) művei. S ha eme furcsa, csaknem véletlenszerű kacskaringó egy-egy láncszemét tovább akarjuk fűzni, Szibéria jégpokla mint Gulag-metafora is kiteljesedik előttünk. Hiszen Tolnai elődje a ma már – sajnos, méltatlanul – elfeledett Lengyel József volt (Igéző; Kicsi mérges öreg úr), és az utóda (mert megszólalását a politika igencsak késleltette) az a Rózsás János (Keserű ifjúság), aki Szolzsenyicinnel együtt ugyancsak sokáig ette a rabkenyeret.
Anélkül, hogy a „sajátságos körülmények” között
kialakult börtönköltészetről (Tollas [Kecskési] Tibor, Kárpáty Kamil,
Béri Géza, Gérecz Attila, Tóth Bálint és az erdélyi Páll Lajos műveiről)
megfeledkeznénk – Tollas Bebádogoztak
minden ablakot című verse valódi antológia-darab –, érdemes
egy pillantást vetni a történelmet vagy kiemelkedő fordulatait:
szabadságharcait és kataklizmáit fókuszba állító irodalmi művekre
is. Cseres Tibor önkínzó, sokáig egy nép lelkiismeretét helyettesítő
búvárkodása a regényben ért a csúcsra (Hideg napok; Foksányi szoros; Vízaknai csaták stb.), míg
Csoóri Sándor az esszében alkotott nagyot (Tenger és diólevél; A magyar apokalipszis).
Mindkettejük mögött ott a földrajzi valóságnál elevenebb Erdély-élmény, bátorság-metaforának is nevezhetném a gyergyóremetei születésű Cseres és csak a néprajz s a film kapcsán „erdélyivé” lett Csoóri mindent tisztázni igyekvő magatartását. Mindig, minden időben – Cseres „politikusabban”, Csoóri a faltörő kos szerepét is vállalva – ütköztek a kommunista hatalommal. Az ember méltóságát – még ha kisebbségben (nemzetiségi sorsban) él is – akarták helyreállítani. Csoóri a Duray Miklós-könyv (Kutyaszorítóban) előszaváért szilenciumot kapott, míg Cseres önkínzó önvizsgálatáért – nem is olyan kis körből – megvetést. Persze a Hideg napok – filmként is megrázó – világát, minthogy a tisztaság- és önismeretpélda szomszédainknál süket fülekre talált, a Bácskai vérbosszú tényhalmaza, dokumentum-leltára tette teljessé.
Ha 1848 és Petőfi szólíttatik „… a jognak asztalánál
lopnak, / népek nevében! S te halott vagy?! […] Talpra, Petőfi! Sírodat
rázom: / szólj még egyszer a Szabadságról!” (Zúg március) –, az elmúlt évtizedek, a diktatúra néppel
szemben elkövetett bűnei kerülnek górcső alá. Nem véletlenül írta
Nagy László az Elérhetetlen föld
című antológia előszavában: ezek a fiatalok „a torkon vágott forradalmak
pirosát s gyászát viselik belül”. S valóban, az apáiktól megfosztott
nemzedék legjobbjai – a Don kanyar őket is kaszabolta –: Utassy József,
Kovács István, Bel
Ennek a szembenállásnak – megint csak a metaforikus rejtezés okán – más módozata volt Erdélyben (Farkas Árpád, Király László, Ferenczes István), mint a Felvidéken (gondoljunk csak az egy nemzedékkel későbbi Egyszemű éjszaka rakoncátlanjaira, Tóth Lászlóra és Varga Imrére) vagy a délvidéki Új Symposion avantgárd lázadóinak a körében, akik a hatalmat látszólag vagy teljességében elfogadták. De egyben közösek voltak a protestálók: többé vagy kevésbé a hatalom zárt láncát akarták megbontani. S ebből a szempontból Domonkos István „nyelvét vesztett” Kormányeltörésben című poémája és az évtizedekkel később született Ferenczes István-vers (Didergés) rokonok: mindkettő egy kisebbségben élő nép – a jugoszláviai magyarság, illetve legárvább nyelvtestvéreink, a csángók – világba való kivetettségét visszhangozva a méltatlan sors ellen pöröl.
A különböző műfajokban született művek, mert
ugyanazt a korvalóságot élik szerzőik, egymást erősítve fokozottabban
hatnak. A doni megpróbáltatásokról szóló Csoóri-esszé és a dokumentumhűségében
is fölkavaró Pergőtűz című film
(Sára Sándor és Csoóri Sándor munkája) önmagukban is történelemigazító,
döbbenetes alkotások, de ha – csupán találomra a sok hasonló indíttatású
műből – Bel
Ez a történelmet vallató, keserűségében is sugárzó fájdalom – mutatis mutandis – ott van a kolozsvári Lászlóffy Aladár bartóki szintézisre épülő létversében is (Fehér kakas a hóhullásban), és ott a nyelv nélküli harangokat sirató kassai Gál Sándor Új Atlantiszában ugyancsak. És mi mást jelenítene meg durva sodrású barna bordázatával, hanem ezt – magyarán: a székelykaput sorsmetaforának láttatva – Kubinyi Anna nem egy nagy méretű textilképe (Dorottya Galéria) és a Zászlók című kiállítás („Egész világ hadd láthassa” – tizenhat textilművész, Hegyvidék Galéria) mindazon darabja, amely csatakürtös nyíltsággal (Csete Ildikó), a megvívandó-megvívott harc emblémájaként (Széles Judit), a meglyuggatott magyar trikolór figyelmeztetésével (Vizi Julianna) és egy más nációra – annak szabadságeszményére reflektáló zsákvászon – termést is szimbolizáló – természetességével (Hager Rita) hat. S az ilyesféle artisztikus történelemfölidézés tapasztalható a szakrális tereket is bejáró Polgár Rózsa némely textilképén is (Katonatakaró, 1980 – Keve Galéria). S ha még az utó wagneri hangzású Dohnányi Ernő-opera (A vajda tornya) balladai vétetésű „székely-hősiességét is idevesszük, akkor látni csak igazán, hogy jelképeiben mily gazdag, erkölcsében mennyire következetes a magyarság sorskérdéseit akár tragédiákon keresztül is megvilágító kortárs művészet.
Hogy önkifejezésében idáig juthatott, a couleur locale-t egyetemes áramlatba kötve, az az 1956-os magyar forradalomnak a bukásában is győzedelmes szabadságharcnak ugyancsak köszönhető. A jobbára bujkáló – nyíltan csak a nyugati magyar irodalomnak megszólaló – igazság-metafora (Dávid, harcának jogosságát jelképezendő, nekiugrott Góliátnak) az idők folyamán egyetemes magyarságjelkép lett, amely előtt még a legnagyobbak is, Camus, Czeslaw Milosz fejet hajtottak. A Glória Victis – Az 1956-os magyar szabadságharc költői visszhangja a nagyvilágban – című antológia (legújabb kiadása: Lakitelek, 2003, Antológia Kiadó) összképe, a nációkra bontott tisztelgés, lefegyverző.
A személyiségjegyekben, arcképekben is fölmutatható szabadságeszmény, a hős vagy hőssé válás mint magatartásforma több lírikust is vallomásra késztetett – hazánkban és a határainkon kívül egyaránt. A szabadságban (nyugaton és a rendszerváltás után itthon) vagy a diktatúra foglyaként megszólaló költők szeme előtt egyetlen cél lebegett: a hősiesség mint igazság-esszencia minél érzékletesebb fölmutatása. Legtöbbször – méltán – Nagy Imre alakja íródott versbe (Faludy György, Nagy Gáspár, András Sándor), de Maléter Páltól (Kemenes Géfin László) Mansfeld Péterig (Szepesi Attila), Angyal Istvántól (Balaskó Jenő) Magyar Katalinig (Ágh István) hosszú azon – sokszor egyszerű emberekből hőssé vált – történelmi személyiségek sora, akik döntően meghatározták: életük vérével megpecsételték az igazságkereső út – forradalom – jogosságát.
Ebből az erkölcsi, magyarságképüket – föltehetően – erősen meghatározó „enciklopédiából” is kiemelkedik egy, sajnos, nálunk alig ismert költő, a kanadai Fáy Ferenc (1921–1981) megannyi verse, elsőbben is a ciklusnyi terjedelmű, öt részből álló Jeremiás siralmai (1956). Ha csupán rá, a távolból is élesen látóra figyelmeznénk, akkor is határozottan kitűnnék az októberi harc jogossága. „Uram, lásd meg a gyalázatunkat / s emlékezzél meg, hogy kezed / mily mélyre vert. Nézd, mint a holtak / némák vagyunk s az új korok / eszméi közt mint vándorok // tántorgunk most. A házainkba / idegen él és örökünk / másokra szállt. Anyáink, mint a / sír szélén álló özvegyek / egymásnak gyónnak, mert neked // a könyv öröm. Imánk, amelyet / ma nyújtunk néked, elveted / s nem látod meg, hogy lángunk mellett / pénzért melegszünk s pénzt adunk / – adót Uram, – ha szomjazunk, // saját vizünkért. Elfáradtunk. / Nyakunknál fogva hajtanak / azok, kikért igédet ajkunk / a sárba lökte s nincs ma itt / senki, ki népem gondjait // felvállalná. Vad, szolga népek / vetnek adót ránk most a múlt / – a nem törlesztett ősi vétkek – / fejében és a sok kamat / Uram, az is csak ránk maradt.” A mai vélekedés, a modernségre áhítozók fajtájából azt mondhatja, hogy Fáy hangja egy kissé a Nyugat költőire üt, vagyis régies. Valóban, de izgalma – üstdobszerű, átokimaként is hangzó zsolozsmája – a legmodernebb érzést: egy megvert nép szabadságkívánalmát mindennél jobban közvetíti. Ha Balassa Sándor 1956-os szimfóniája, amelyet a pécsi zenekar vállalt föl, nem ezt a házak falán puskagolyóként kopogó, helyenként dübörgő fájdalmat érzékítené meg – benne az ütőhangszerek ugyancsak fontos szerepet kaptak –, Fáy szövegzsolozsmájához kéne újra és újra visszafordulnunk. De, szerencsére, erről szó sincs, hiszen a címével is sokat mondó 301-es parcella fájdalom és gyász méltóságában kiteljesedett forradalomképe – a bevallott bűn – akarva-akaratlan magában hordja a fölemelkedésre való esélyt is.
Fáy Ferenc villanásnyi megidézésével, mert magyarság és erkölcs aligha létezhetik hit nélkül, a Biblia világába léptünk. Abba a világba, amely jelképerejű tágasságával – történéseivel, neveivel, tanításaival – egyben létigazságaink tükre is. Fáy Jeremiás siralmai című, könyörögve is forrón átkozódó verséhez – a sok alapélmény mellett nyilván itt van Dsida Jenő Psalmus hungaricusa is – a szlovákiai magyarság kivetettségét panaszló Stációk, Kövesdi Károly költeménye igencsak köthető. Nem olyan nagy igényű és szerkezetében példázatos, mint tengeren túli kortársáé, de így is jól észlelni benne a szülőföldjét vesztett hontalan visszafogott, csöndes sírását. „Teli a szád tudatlan földdel / teliden hetvenhét marékkal / fölállsz és térdre kényszerít / csak játszadozz a maradékkal / méricskélj mintha egész folyna / ujjaid közt s ha belesápadsz / elhiteti hogy sosem félsz / és nem is sápadsz mikor sápadsz.”
Karinthy Frigyes Trianon utáni meg nem nevezése
visszhangzik itt, ki tudja hányadszor. „Nem mondtam ki azt a szót soha.
És most már nem is tudom kimondani, csak annyit: valami fáj, ami
nincs.” A „nemlétnek” ez a töredelmes számbavétele s a hiányt követő
levés mint föltámadás nagy poémákban nyújt vigaszt a szenvedést újraélő
olvasóknak. A két kanadai, a pap-költő Tűz Tamás (1916–1992) és a már említett
Fáy Ferenc Keresztútja a XX. századi
magyar líra gyöngyszemei közé sorolható. Mindkettőnek megvan a háttérélménye
– a személyes sors mint megfeszítettség –, de aki csak a klasszikus
stációk szenvedésélményét fogja föl belőlük, az is egy hallatlan
esztétikus élmény részese lesz. Elsőbben azért, mert a fogalmi – jóllehet
nyelvében plasztikus – eseménysor a látomások megidézésével képpé
válik. Jézus keresztútjának szemlélése és átélése – az igazi műalkotás
ezért csoda is – a megigazulás felé vezető út. A hitben fogant csönd
szakrálissá növése. Mintha minden moleku
Tudta – sejtette – ezt a szobrászművész Kiss György is, amikor bronz domborművét (Keresztút I–XIV. – 1989) megalkotta. A corpusnak természetesen kiemelt szerepet szánt – avval is, hogy Jézusnak szinte testrészévé vált a kereszt –, de a szenvedéstörténet stációit a kéz pontról pontra való növekedése, szerszámmal, tárggyal kapcsolatba lépő intenzitása súlyosította. Drámai sűrítés gyanánt a relief szoborszerűségét – a fényes és a matt felületek játékát – megtartva? Sokkal inkább mindezekkel karöltve a gyulai népi barokk kálvária látványát – a tájból kiemelt teret, összes kellékével – sokkszerű látomássá avatva.
A kereszt mint meghatározó jelkép, mint Krisztus halál feletti győzelmének a szimbóluma, természetesen beragyogja az egész művészetet, irodalmat. Czigány Györgytől Zsille Gáborig, Vasadi Pétertől Nagy Gáspárig, Kalász Mártontól Szöllősi Zoltánig egy-egy fontos vers ihletője. Sőt a képzőművészetnek és a szcenikának is (lásd Vidnyánszky Attila operarendezését, a Jenufát) fontos – mítoszi erővel ható, lelkületet továbbörökítő – tartozéka. Olasz Ferenc fotóművészeti munkásságának (leginkább az útszéli pléh-Krisztusok tartóelemeként) éppúgy a fókuszában van, mint Kárpáti Tamás vagy Muzsnay Ákos festőművészetének, grafikai példatárának. Muzsnay nagy, a közelmúltban Győr városának egészét megmozgató kiállítása (Érintő) – ez a vörös krétával megérzékített, Krisztus szenvedésözönébe 1956 októberének fájdalmát is belopó golgotai üzenet – szépen példázza a földi és égi szenvedés tisztítótűzének egymásba játszását. Kárpáti sejtelemnyi Krisztus-arcai pedig attól erősek – egyaránt áll ez rembrandti festményeire (Tihanyi Galéria) és leheletfinom ceruzarajzaira (Örökmozgó Galéria) is –, hogy kontúrjai föloldódtak valaminő általánosság – a konkrétumokat teljességében kizáró hit – tengerében.
Molnár László csaknem absztraktnak tekinthető festményei mögött – a szerkezetet meghatározóan – mindig ott van valamely barokk oltárkép, egy-egy fölidézhető Pietŕ emlékképe és a szentendrei Vajda Lajos Stúdió hajdani rakoncátlanjai, Aknay János és Bereznai Péter épp a hit által megtisztulva váltottak életpályájukon: Aknay Angyalos könyve (2004) és Bereznay fekete keresztté redukálódott meditációs zsolozsmái meggyőzően adnak hírt az elemi erejű átváltozás-megújulás valódiságáról. Győrffy Sándor szakralizálódott – részben Erdély-élményű – tájrajza és paraszt édesapjának fotószentképe mögött is, bár ihletében sok a bartóki élmény, ott a hit gondolati élménye. És Zöld Anikó festett, ám valaminő benső lélekrajzot megképző katedrálisai épp a szakrális körök érintésével teljesednek ki.
És akkor hova soroltatnak Szöllősy Enikő égbe vivő modern lépcsősorai, Csikszentmihályi Róbert Oltára, s az elemi erejű szobrász-keramikus, a zalaegerszegi Németh János bibliai alakokkal és történésekkel teli butéliái, korsói, tányérjai és rusztikus szent-szobrainak, valamint pietŕinak és corpusainak hitet sokszorozó együttese. És milyen áldott, a szobrászművész fantáziáját is megindító állapotot tükröznek – a megnyugvásét? – Ambrus Sándor Szent Ferenc-szobrai (Szent Mihály kápolna)? Lugossy Mária szakralizálódott üvegcorpusa létünk szikrázó gazdagságával teljes, mintha a szenvedés – az átvállalt bűn – az alkotót is szépségkörébe vonná. A textilművészek – az író Szabó Zoltántól elirigyelt – szerelmes földrajza nem csupán országépítő gesztusában vonzó, de abban is, hogy falikárpitjaikat, textilképeiket teleültetik az ég, a teremtés, a Biblia meghatározó jeleivel (Polgár Rózsa, Nagy Judit, Katona Szabó Erzsébet, Kókay Krisztina, Dobrányi Ildikó).
Az átszellemített, a történelmi eseményeket (örömöket és veszteségeket) csaknem szakrális mezőnek láttató festmény (Varga Patrícia Minerva) – mert valódi művész forgatja az ecsetet – már túllép a látható világon. Lélekvalóság.
A különböző műfajok – egymást ösztönző – találkozása azért is fontos, mert más-más módszerrel, a közelítés-kibontás megannyi formájával összevegyítik a látható-hallható-olvasható értékeket. Két találkozás – Nagy Gáspár és König Róbert, valamint Nagy Gáspár és Szokolay Sándor egymásra találása – egészen különös produkciókat: egy verses – linómetszetekkel teli – könyvet és egy oratóriumot eredményezett. A Hullámzó vizeken kereszt és a Symphonia Ungarorum – Szent István és Szent Gellért emlékezete – a költő nagy verseinek sorába tartozik. Az elsőt, miként a vele együtt készült metszeteket a hely, vagyis Tihany történelme, égi és földi valóságot meghullámoztató bibliai jelképrendszere (hal, szőlőszem) ihlette, s másikat is, miként az alcím közli: hittel fölvértezett, de viharokat sem nélkülöző évszázadaink.
König verssel egyenértékű metszetei – mindenik sziklából kereszt nő – képileg tökéletesen adják vissza a Nagy Gáspár-i élménykört. És Szokolay Sándor nagyzenekarra, szoprán- és basszusszólóra, orgonára, valamint vegyes karra és gyermekkarra írott oratóriuma is – a zeneszerző Szent Margit-operájával is ilyesféle, több hangot és érzésvilágot együtt megszólaltató kísérletébe fogott – történelmi hangképek-jellemképek egyszerre lírai és drámai szőttesében állított elénk egy erkölcsre érzékeny, örömódába csúcsosodó – „Ah, hol vagy magyarok tündöklő csillaga?” – Szent István-i régi-új Magyarországot. (Érdekes, hogy a Nagy Gáspár-i szöveget többek közt csángó népénekre váltó szoprán és gyermekkar színesíti.)
A magyar költészet bujdokló, majd föl-fölbukkanó
csillaga, az Erdélyi Zsuzsanna gyűjtötte megannyi Mária-ének (archaikus
ima) a magyar lírát is megérintette, egy alaposabb tanulmány végigkísérhetné,
hogy hol, mely irányban hatott. Himnuszainkról, amelyet Pomogáts Béla
gyűjtött össze (Psalmus hungaricus,
2000), még nem is szóltunk, noha sok százados útjukat, kapcsolódási
pontjaikat végigkövetve kiviláglana történelmi-erkölcsi érvényességük.
Juhász Ferenc kicsi remeke, a Himnusz-töredék,
ki tudja miért, nem is szerepel az antológia százharminchárom verse
között. Pedig hit-erkölcs-magyarság hármasában alig van – vagy talán
nincs is – nála különb költemény. „Emeld föl fejedet / büszke nép! / Viselted
a világ / szégyenét! / Emelkedj magasba / kis haza, / te, az elnyomatás
/ iszonya! / Emeld föl szívedet / nemzetem: / lángoljon a világ- / egyetem!”
Gál Sándor
Utórezgések
A diófák fölemelkednek a novemberi égboltra. A nyugati látóhatár felett a csupasz ágak óriási grafikája: égő-élő magasság, a befoghatatlan kiteljesedés. Valamire emlékeztet ez a délutáni égre írt költemény, de hogy mire, nem tudom felidézni magamban. Kettős csend emelkedik fölém az alkonyat szívéből.
* * *
A beszéd már gyakran elfáraszt. A gondolkodás soha.
* * *
„Ötven után – írja Márai 1951-ben –, ha visszagondolunk a nemiségre, egyféle tömegsírt látunk, amelyben lábak, karok és más testrészek hevernek. Az arc ebben az emlékkönyvben ritka.”
Úgy tűnik, valahányan más és másként emlékezünk. Mert például a múltból az arcok sugaras szépsége emelkedik ki időtlen ragyogással…
* * *
Sándor nap. Kiköltöztem a lugas alá, mert a mai „időjárás-jelentés” hőmérsékleti rekordot jósol. (Amire ezt a mondatot leírtam, egy méhecske telepedett a tollamra, s most itt sétafikál az ujjaimon. Igen öreg „dolgozó” lehet, hiszen potroha egészen elfeketedett a télen, de: túlélte, együtt velem.
Erről meg az jut eszembe, hogy valamikor az ötvenes évek elején nekem is volt „saját” méhészetem; talán három „család”, de ahogy elkeveredtem otthonról, az egész állomány elpusztult, nem volt, aki gondozza.)
Folytatnám, de a telet túlélt méhecske csak nem akar elröpülni az ujjamról; így meg hogy írjak?… Hanem most már szabad a pálya. Szóval Sándor nap van, ami valaha otthon komoly családi ünnep volt. Amikor még hárman voltunk Sándorok – nagyapám, papa meg hát én –, apám muzsikus barátai Bátorkesziről már kora reggel átjöttek Búcsra Sándort köszönteni. Közülük Puppajra, a klarinétosra emlékszem a legjobban. Ült az otthoni lugas alatt levő asztal mellett, s cifrázta az egymást követő nótákat, közben ittak-ettek, ittunk, ettünk. S ahogy jöttek a szomszédok, rokonok, az udvar megtelt, akárha lakodalmat tartottunk volna. Pedig csak egy szürke hétköznap volt – március 18-a. Uramisten, micsoda távolságok az időben! Hol van már öregapám s apám is… És Puppaj meg a többi muzsikusok! Mintha egy soha-nem-volt-világ emlékei rajzanának fel bennem és előttem. Az asztalon a fehér vászonabroszon a felszeletelt kolbász, füstölt szalonna, sült oldalas, kenyér, hagyma, kancsóban a vörösbor meg a poharakban is, s ahogy a márciusi napfényben lángot vet az üvegpohárban az ital – rubintgyűrű-csodák…
S most, ma? Az az egy szem idetévedt tavalyi méhecske sétál az asztalon, s bárha volna koccintásra borom meg talán ok is a koccintásra, egy méhecskével lehet-é koccintani?!
Apám ha látná Sándor napi magányomat, azt hihetné, hogy megfeledkeztem a tisztességről…
* * *
Mostanában már – ez a „mostanában” öt-tíz évet jelent – rendszeresen hajnalban felébredek. Kint még sötét van, és csend, s ahogy derengeni kezd a magasság, megszólalnak a madarak; előbb csak egy félénk hang rebben, aztán egyre több csatlakozik hozzá, s amikor megpirosodik a felhők széle, már egész madárrajok vegyes kórusa lobog. Szeretem hallgatni a hajnalok szépséges ajándékát, ezt a lekottázhatatlan csodát, amely mindig ugyanaz, és mégis mindig más…
A tegnapi hajnal csodája azonban elmaradt. Felébredtem ugyan még pirkadat előtt, de a kinti derengés nem a madárhangok szépségét hozta el. Nem azt. Hanem valami mást.
Arra ébredtem fel, hogy félek.
Nem tudom a félelem okát, nem tudtam mitől félek, s azt sem, hogy miért!
Egyszerűen csak – féltem.
Tegnap hajnal óta próbálom megfejteni e soha nem ismert, döbbenetes élmény okát-lényegét, de semmi elfogadható gondolat, érv nem mutatkozik. Gondoltam, valami álombéli rettenetnek az ébrenlétbe átívelő folytatása lehet ez, csakhogy én igen ritkán álmodom – évente egyszer-kétszer –, s ha álmodom is, mindig ugyanazt: súlytalanul zuhanok-libegek valami két irányban mozgó térben, kellemes zsongást érzek, s ha felébredek is, a folytatás – immár éber állapotban – hasonlóan kellemes és derűt adó.
Most, miközben mindezt leírtam, arra gondoltam, hogy az ember – minden ember – tele van a létezés legtávolabbi, atavisztikus emlékeivel anélkül, hogy sejtelme volna arról, amit benne évmilliók sűrítettek a lét emlékezetévé.
Nincsenek kivételek!
Csak az életünknek vannak kivételes pillanatai.
* * *
A természetben minden formának oka s célja van. Meg a színeknek is. A különbségeket mi emberek találtuk ki: van, ami tetszik, s mert tetszik, azt szépnek mondjuk, ami pedig ennek az ellenkezője, az számunkra rút, csúnya. Valójában azonban minden létező önmagában tökéletes. Ha fehér, attól, hogy fehér, ha vörös, attól, hogy vörös. És ugyanez vonatkozik a tulipánra vagy a bogáncskóróra; a böfögő mocsárra s a sziklacsúcsokra is.
Csak akkor bizonytalanodok el, ha fajtámra gondolok: milyen korcs lett, hogy férfi férfit hág s nőstény nőstényt ölel…
* * *
Hetekkel ezelőtt arról írtam, hogy ritkán álmodom, s hogy amit mégis álmodom, annak lényege szinte változatlan. Ezt az évtizedes álombéli „egyhangúságot” azonban nemrégiben megtörte egy döbbenetes horrorlátomás, amely egy számomra kedves, konkrét tájban „történt meg”. Ebben a „másik” álomvalóságban vadászni indultam, pontosan oda, ahová egyébként is gyakran kijárok. Szelíd dombhajlatok körbefogta völgy, amelynek nyugati szegélyét akácerdő zárja. Van itt egy magasles, amelyről beláthatók a Cserehát horhosai. Nos, álmomban e magasles felé igyekeztem a búzatarlón, amikor megjelent előttem egy keringő kutyafalka; mindenféle színű és fajtájú ebek, kicsik, nagyok, s száguldva-keringve űzték egymást. Amikor felkapaszkodtam a magaslesre, láttam – mit láttam! bámultam –, ahogy a búzatarlón folytatódik a vad hajsza. Némán, zajtalanul. Ekkor megtöltöttem a sörétes puskát, s amikor a falka a les alá ért, két ebet lelőttem a csapatból. Hanem amikor a kilőtt állatok lövésem nyomán felbukfenceztek, hirtelen felmagasodtak, emberi formát öltöttek, hosszú, koromfekete, tógaszerű ruhájuk meglebbent a szélben, arcuk hófehéren világított a csuklya alatt, szemük helyén két fekete üreg, s libegve a búzatarló felett, elindultak felém, s egyre emelkedve közeledtek a magasleshez. S ahogy a kutyafalkából újabb ebeket terítettem le, ez az átváltozás folyamatosan megismétlődött. Nemsokára nyolc-tíz ilyen éjfekete alak úszott felém a levegőben, s úgy tűnt fel előttem, mintha valamit jelezni szeretnének, de mire szándékuk eljutott volna cselekvésig, hirtelen semmivé foszlottak az alkonyatban. A tarlóról is eltűnt a vadul keringő kutyafalka, ugyanolyan titokzatos gyorsasággal, ahogy megjelentek…
Ebben az egész különös álomban elsősorban az volt az érdekes, hogy minden részletre pontosan emlékszem, másodjára, hogy olyan anyagszerű valóságként éltem meg, mint bármely hétköznapi eseményt. De mégis: hogy történhet meg valami benne és velem, ami nem történt meg?!
Egyébként a minap jártam azon a valós tájon. A tél a magaslest egy kicsit megviselte ugyan, de áll, s az akácerdő tele van élettel: készülődik a virágzásra.
* * *
Elfogadtuk az IDŐ ember által rögzített dimenzióját – de a mindenségidő dimenziója megegyezik-é ezzel?!
* * *
Az életnek két igazi nagy ajándéka van: az emlékezet és a felejtés folyamatos kegyelme.
* * *
Mindenki a maga korában él, és mindenki a maga korát éli.
A halál ettől időszerű.
* * *
Most már csak ennyiből állnak a napok: lefekszel, felkelsz, lefekszel, felkelsz – ha felkelsz…
* * *
Hát nem elképesztő, hogy az emberiség kultúrájának megalapozói soha nem lehettek igazi részesei annak a csodának, amely munkájuk következtében az emberiséget a harmadik évezred magaslataira emelte?! Ha valami csoda folytán erre lehetőség nyílna, ugyan miként élnék meg mindazt, ami az emberi tudás következménye? Hogy kijutott az űrbe, s ha láthatnák, hogy mi feszül a piramisok és a felhőkarcolók között.
Minden alkotó kudarca, hogy csak ember, vagyis halandó, s csak az alkotások halhatatlanok. Ellenben mostanra az emberi értelem elérkezett a saját fölszámolásának a szakaszába. Már látható és érezhető e tragédia fináléja.
* * *
Kórház, hatodik emelet, nyolcas szoba, neurológia. Mióta ismét a „valóság” részeként érzékelem környezetemet, itt van újra a négy fehér falfelület. Az egyik mögül átszüremlő, szétroncsolt emberi hangok vagy inkább: alig érthető felhördülések:
„Ludé… Ludé… Pomožte… Hlava, moja hlava… Bože… ludé…”
(Emberek, emberek, segítsetek… A fejem, Istenem a fejem… Emberek…)
Agyvérzés. Döbbenten hallgatom a monoton, öntudatlan segélykérő hangokat.
Itt vonaglik előttem a huszadik század – egyetlen 96 éves ember testében. Reggel óta ez a huszadik század verődik a fülembe, tudatomba, az értelmembe, az ösztöneimbe.
Ez a fokozatosan halkuló és távolodó kozmikus „cantata”…
„Ludé pomožte…” Emberek segítsetek…
* * *
Visszafelé számlálni a jövőt: miként változik bennem a lesz voltá, és miként válik tapinthatóvá, ami csupán test nélküli lehetséges?!
Ami az én időmből beteljesedik, kinek az idejét gazdagítja?
* * *
Az eső nem szomorú és nem vidám. A villámlás és a mennydörgés jelzi a királyi magaslatok fenségét és méltóságát. A törvény feletti erő magányát!
* * *
Az öregség tudatosulása: nincs többé értelme bármit is tervezni. Nem azért, mintha nem volna mit tervezni, hanem azért, mert a tervek valóra váltására nincs sem elegendő erő, sem elegendő idő. Így hát a végkövetkeztetés, hogy ami megvalósíthatatlan, arra nem érdemes az embernek időt pazarolnia…
Tamás Menyhért
A sorsvivő grafikus
A képmutató tekintet törvénye:
minden vonalban jelet keres, mitológiáinkból vagy köznapi valóságunk
mögé rejtett, alig ismert-ismeretlen varázslatot – eszméltető vizuális
titkokat, megannyi bennünk is újrateremtődő, eligazító pillanatot…
Meglehet, túlságosan elvont megközelítés, de úgy érzem, egyedül innen
férkőzhettem, férkőzhetünk közel Károlyi András művészetéhez, holott
szinte első szemérintéssel is kitapintható kor-viselt sajgása,
amely Mészöly Dezső néhány év előtti pontos megfogalmazásában billenő
pontokra mélyült: …meghökkentő szakadék tátong a művész külső és belső
világa közt. Az emberből és környezetéből az élet hódító sugárzása
süt; a művekből a magára maradt, tanácstalan világegyetem szomorúsága
árad. Mára ez a világegyetemi szomorúság világegyetemi sikollyá
hangosult… Kevés hozzá hasonló szorongó alkotót ismerek – magánya
mélyében, magánya magasságában egyaránt szorong; bugyros vergődésre
bugyros vergődés, létrás álomra létrás álom, e rácsozott szédületből
próbál lábvető pontot találni, szaporítja százszám karnyújtásait:
szeretne szeretetté, természet rokonává válni… Poklos mutatvány?
Az! Arcra arc: a fulladó háztömbökben, a levegőégre tárt ablakokban,
jussolt Tiborc-fejben, feszületes homlokokban, tékozló megértésekben,
visszatérhetetlen távozásban, Doni csonkoltságban, felfoghatatlan
zuhanásban, megannyi sorsalakban, mérhető a magány; a tömeges borzongás…
Gondolatink közt pedig a továbbnyugtalanító kérdés: jó-e, ha művész
nap-nap feléleszti félelmét, rút varázsát szemünkbe nagyítja? Jó,
mint Károlyi András estében is, ha a kimondott rútban világló réseit
keresi a remény, érződik: értünk e pokol; sorsvivő jelenét szenvedi!