SZABADOS GYÖRGY

 

Vereség háttér nélkül? Augsburg, 955

 

 

Az Augsburg mel­lett, 955. au­gusz­tus 10-én el­szen­ve­dett ve­re­ség meg­le­pő­en nép­sze­rű a je­len­kor tör­té­ne­ti köz­tu­da­tá­ban; mint­ha egy vi­lág­ra­szó­ló győ­ze­lem len­ne, an­­nyit szo­kás hi­vat­koz­ni rá. Vi­lá­gos, bár kis­sé vég­le­tes ön­os­to­ro­zó pél­dá­ja a tár­gyi­la­gos­ság­ra tö­rek­vés­nek. Igaz, sem­mi­kép­pen sem kö­ve­ten­dő ké­sőbb be­köl­tö­zött Kár­pát-me­den­cei la­kó­tár­sa­ink pél­dá­ja, akik di­cső­sé­ges ősi dákoromán, avagy nagy­mor­va me­semúl­tat ál­mod­nak ma­guk­nak hi­ány­zó ré­gi tör­té­nel­mük pót­lé­ká­ul (tisz­te­let a tár­gyi­la­gos ki­vé­tel­nek). Az vi­szont már a má­sik vég­let, hogy egy hos­­szú fo­lya­mat gyá­szos ki­me­ne­te­lű rész­le­ges zá­ró­ese­mé­nye el­ho­má­lyo­sít­ja ma­gát a fo­lya­ma­tot. (Azért rész­le­ges, mert a Ma­gyar Nagy­fe­je­de­lem­ség dél­ke­le­ti irány­ban 970-ig ve­ze­tett ha­son­ló jel­le­gű had­já­ra­to­kat.) Mi­vel nem csu­pán a köz­ok­ta­tás­ban, de né­ha po­li­ti­kai be­szé­dek­ben is mér­té­ken tú­li sze­re­pet kap az augs­bur­gi ku­darc, ér­de­mes azt ös­­sze­füg­gé­se­i­ben lát­tat­ni. Er­re hi­va­tott aláb­bi sze­rény em­lé­kez­te­tőm, a tel­jes­ség igé­nye nél­kül.

A Ma­gyar Nagy­fe­je­de­lem­ség tör­té­nel­mé­nek két fon­tos je­len­sé­gét hang­za­tos, de kis­sé fe­lü­le­tes XIX. szá­za­di szó­al­kot­mán­­nyal – „hon­fog­la­lás”, il­let­ve „ka­lan­do­zás” – tart­ja szá­mon az utó­kor. Ez töb­bek kö­zött azért sem sze­ren­csés, mi­vel e két ki­fe­je­zés al­kal­mat­lan a pon­tos kor­sza­ko­lás­ra. Ele­ink még etel­kö­zi szál­lás­te­rü­le­te­ik­ről ve­zet­tek „ka­lan­do­zó” had­já­ra­to­kat: 862-ben pél­dá­ul Né­met La­jos ke­le­ti frank ural­ko­dó or­szá­gát dúl­ták (Hink­mar reimsi ér­sek fel­jegy­zé­se), 881-ben Bécs alatt har­col­tak, míg a ka­bar elő­had Melk kör­nyé­kén üt­kö­zött meg a ke­le­ti frank fegy­ve­re­sek­kel (Salz­bur­gi Év­könyv); va­gyis a szál­lás­vál­tás ide­gen te­rü­le­tek fe­lé irá­nyu­ló, nagy­sza­bá­sú har­ci cse­lek­mé­nyek so­ro­za­ta ide­jén ment vég­be. Az át­me­net­ről nyert is­me­re­tet leg­in­kább a Ful­dai Év­könyv fo­gal­ma­zá­sa szem­lél­te­ti: „894. A ma­gya­rok­nak ne­ve­zett ava­rok eb­ben az idő­ben a Du­nán túl kó­bo­rol­va sok ször­nyű­sé­get kö­vet­tek el […] 900 […] nagy te­rü­le­te­ken pusz­tít­va vis­­sza­tér­tek Pan­nó­niá­ba […] rab­lás­sal szer­zett zsák­má­nyuk­kal vis­­sza­tér­tek oda, ahon­nan jöt­tek, övé­ik­hez Pan­nó­ni­á­ba.”

Az augs­bur­gi ve­re­ség ide­jé­hez (s az azon túl ve­ze­tő) ma­gyar ha­di ös­vény­nek az aláb­bi ese­mé­nyek vol­tak a főbb ál­lo­má­sai. 894 – A Szva­top­luk mor­va fe­je­de­lem­mel kö­tött szö­vet­ség ér­tel­mé­ben ele­ink Arnulf ke­le­ti frank ki­rály Pan­nó­ni­á­já­ra tá­mad­tak. 895 – Ár­pád fia Liün­ti­ka (Le­ven­te) ve­ze­té­sé­vel egy se­reg VI. (Bölcs) Leó bi­zán­ci csá­szár szö­vet­sé­gé­ben a bol­gá­rok­ra ron­tott, gö­rög–ma­gyar ha­ra­pó­fo­gó­ba szo­rít­va Si­me­on cár bol­gár­ja­it, aki er­re a be­se­nyők­höz for­dult, és a bi­zán­ci kü­lönb­ékét ki­hasz­nál­va ő fog­ta bol­gár–be­se­nyő szo­rí­tás­ba az etel­kö­zi ma­gya­ro­kat. 899–900 – Két Ka­ro­ling le­szár­ma­zott, az idő­köz­ben csá­szár­rá ko­ro­ná­zott Ar­nulf és I. Be­ren­gár itá­li­ai ki­rály vi­szá­lyá­ba avat­ko­zott be egy je­len­tő­sebb lét­szá­mú ma­gyar had­erő. Ar­nulf meg­bí­zá­sá­ból 899 ele­jén a Drá­vá­tól dél­re, a „ma­gya­rok út­ja” (Strata Hun­ga­ro­rum) Észak-Itá­li­á­ba ve­ze­tett. A tá­ma­dók fel­dúl­ták egész Lom­bar­di­át, majd a ki­rá­lyi had­se­re­get ma­guk után csal­va a Brenta fo­lyó­ig vo­nul­tak vis­­sza. 899. szep­tem­ber 24-én az 5 ezer fő­nyi ma­gyar had a step­pei no­mád csel­ve­tést al­kal­maz­va fé­nyes győ­zel­met ara­tott Be­ren­gár 15 ezer ka­to­ná­ja fe­lett. 900. ja­nu­ár 26-án Mo­de­na esett el, ami­nek em­lé­két az el­hí­re­sült „A ma­gya­rok nyi­la­i­tól ments meg, Uram min­ket!” fo­hász őr­zi. Ar­nulf csá­szár ha­lá­lá­val fel­bom­lott a ke­le­ti frank szö­vet­ség, Be­ren­gár ki­rály pe­dig sú­lyos pén­zen vett bé­két, ezért a győz­te­sek 900 nya­rán fe­gyel­me­zet­ten ha­za­vo­nul­tak. 900 – Az Al­föld fe­lől in­du­ló ma­gya­rok egyes né­ze­tek sze­rint az Észak-Itá­li­á­ból ha­za­té­rők­kel együtt ket­tős, ke­le­ti–dél­nyu­ga­ti irá­nyú tá­ma­dás­sal fog­lal­ták el Pan­nó­ni­át (a Du­nán­túlt). 902 – Az Ost­mark (Auszt­ria) te­rü­le­té­re nyo­mu­ló Ku­sál (Kur­szán) gyu­lát a ba­jo­rok tár­gyal­ni hív­ták, ám csa­lár­dul meg­gyil­kol­ták. 904–905 – Észak-Itá­li­át ez­út­tal a mi­na­pi el­len­ség zsold­já­ban pusz­tí­tot­ták a ma­gya­rok. Be­ren­gár vég­leg le­győz­te ve­tély­tár­sát, majd rend­sze­res adó fi­ze­té­sé­re kö­te­lez­te ma­gát: ez­zel Itá­li­á­nak tar­tós bé­két, ma­gá­nak meg erős szö­vet­sé­gest szerzett. 906 – A szláv da­la­man­cok hí­vá­sá­ra a ma­gyar lo­va­sok elő­ször jár­tak Szász­or­szág­ban, ha­nem ek­kor mind­járt ket­tős csa­pás­sal súj­tot­tak le: két kü­lön­ál­ló csa­pat­egy­ség egy­más­tól füg­get­le­nül dúl­ta fel a her­ceg­sé­get. 907 – A Ke­le­ti Frank Ki­rály­ság erős ha­dat kül­dött, hogy Nagy Kár­oly avar há­bo­rú­it idéz­ve ez­út­tal a ma­gya­rok pan­nó­ni­ai ural­mát szá­mol­ják fel. Liut­pold ba­jor her­ceg ve­ze­té­sé­vel a Du­na két ol­da­lán nyo­mul­tak elő­re. A ma­gyar vé­dők jú­li­us 4-én és 5-én tör­té­nel­mi je­len­tő­sé­gű győ­zel­met arat­tak Po­zsony mel­lett. A Sváb Év­könyv hír­adá­sa sze­rint „Liut­pold her­ce­get meg­öl­ték, övé­i­nek fék­te­len ke­vély­sé­gét meg­tör­ték, és a ke­resz­té­nyek alig né­há­nyan me­ne­kül­tek meg, a püs­pö­kök és gró­fok több­sé­gét meg­gyil­kol­ták”. (Ez a győ­ze­lem nem té­vesz­ten­dő ös­­sze a po­zso­nyi vár 1052. évi si­ke­res vé­de­le­mé­vel, ami­kor is Zoth­mund bú­vár el­sül­­lyesz­tet­te a né­me­tek ha­jó­it.) A 907-es di­a­dal biz­to­sí­tot­ta a ma­gya­rok Kár­pát-me­den­cei ha­zá­ját. 908 – Szász­or­szág és Tü­rin­gia le­ro­ha­ná­sa al­kal­má­ból au­gusz­tus 3-án fé­nyes győ­zel­met arat­tak az egye­sí­tett szász és tü­rin­giai had­erő fe­lett. Ek­kor Ar­nulf ba­jor her­ceg (az el­esett Liut­pold fia) el­is­mer­te az Enns fo­lyó­ig ter­je­dő ma­gyar fenn­ha­tó­sá­got, s ál­ta­lá­ban bé­kés vi­szony­ra tö­re­ke­dett a Kár­pát-me­den­ce új ura­i­val. 910 – A Ba­jor Her­ceg­sé­gen aka­dály­ta­la­nul át­lo­vag­ló ma­gya­rok­kal szem­ben a Lech-me­zőn so­ra­ko­zott fel IV. (Gyer­mek) La­jos ke­le­ti frank ki­rály se­re­ge. Jú­ni­us 12-én az el­ső augs­bur­gi csa­ta ki­me­ne­te­lé­ről így írt Liutprand. „A le­szál­ló nap már hét órát jel­zett, és a ha­di­sze­ren­cse La­jos se­re­gé­nek ked­ve­zett, ami­dőn a fe­let­tébb ra­vasz tür­kök szem­től szem­be csap­dát ké­szít­ve fu­tást szín­lel­tek. Ami­kor a ki­rály­nak csel­re nem gon­do­ló né­pe igen nagy len­dü­let­tel ül­döz­ni kezd­te őket, a les­ben ál­lók, aki­ket le­győ­zöt­tek­nek vél­tek, min­den ol­dal­ról rá­juk tör­tek, és le­gyil­kol­ták a ma­gu­kat győz­tes­nek tar­tó ke­resz­té­nye­ket. A ki­rály ma­ga is el­cso­dál­ko­zott azon, hogy győz­tes­ből le­győ­zöt­té vált.” Az augs­bur­gi győz­te­sek ez­után – el­ső íz­ben – Frank­föld­re tör­tek, ahol újabb di­a­dalt arat­tak. A ba­jor, a frank, a sváb és a szász her­ceg­ség a ma­gya­rok adó­fi­ze­tő­jé­vé vált. 911 – A Kár­pát-me­den­cé­ből in­dí­tott tá­ma­dá­sok elő­ször ju­tot­tak túl a Raj­na vo­na­lán. 913 – Ar­nulf her­ceg meg­ta­gad­ta az évi adó fi­ze­té­sét, s a bün­te­tő had­já­rat­ra kül­dött ma­gya­ro­kat sa­ját tak­ti­ká­juk­kal győz­te le. (Ké­sőbb a Kon­rád né­met ki­rál­­lyal ös­­sze­kü­lön­bö­ző Ar­nulf Ma­gyar­or­szág­ra me­ne­kült, ahol éve­kig biz­ton­ság­ban él­he­tett.) 915 – Ma­gya­rok dúl­ták fel Bré­mát. Ugyan­ezen év­ben X. Já­nos pá­pa ké­ré­sé­re Dél- és Kö­zép-Itá­li­á­ban vi­sel­tek ha­dat. Si­ke­re­ik nagy­mér­ték­ben hoz­zá já­rul­tak ah­hoz, hogy a pá­pa csá­szár­rá ko­ro­náz­hat­ta I. Be­ren­gár itá­li­ai ki­rályt. 917 – Egy­szer­re ér­te ma­gyar tá­ma­dás Nyu­gat- és Dél­ke­let-Eu­ró­pát. A nyu­ga­ton har­co­lók ek­kor elő­ször ér­ték el Lotharingiát. A Bal­kán­ra in­dí­tott se­reg az egy­kor el­len­sé­ges be­se­nyők­kel és bol­gá­rok­kal váll­vet­ve au­gusz­tus 20-án Ankhialos (Po­morje) mel­lett vé­res di­a­dalt ara­tott a bi­zán­ci­ak fe­lett. 919 – Ar­nulf her­ceg el­len­sé­gét, a szász (Ma­da­rász) Hen­ri­ket vá­lasz­tot­ták né­met ki­rál­­lyá; er­re a ma­gya­rok bün­te­tő ha­dat ál­lí­tot­tak, amely a szász­or­szá­gi Pü­chen­nél meg­ver­te az új ural­ko­dót. 919–920 – II. Bur­gun­di Ru­dolf ki­rály nagy se­reg­gel vo­nult Be­ren­gár el­len, aki új­ra a ma­gya­rok­hoz for­dult. A fel­men­tő lo­va­sok Bur­gun­dia fe­lől tá­mad­ták hát­ba és győz­ték le a las­san vo­nu­ló fran­ko­kat. 922–924 – Szin­te fo­lya­ma­tos ma­gyar je­len­lét Itá­li­á­ban. En­nek so­rán vég­re Sza­lárd, il­let­ve Dur­sac (Ár­pád-há­zi Tar­hos/Tar­ka­csu?) és Bo­gat sze­mé­lyé­ben név sze­rint em­lít­tet­tek ma­gyar se­reg­ve­zé­rek. Be­ren­gár szö­vet­sé­ge­sei be­ha­tol­tak a Ke­let-Ró­mai Csá­szár­sá­got ura­ló Apu­liá­ba, de újó­lag fel­pré­dál­ták Lom­bar­di­át is. 924 ta­va­szán Be­ren­gárt meg­gyil­kol­ták el­len­sé­gei, er­re a ma­gya­rok el­hagy­ták a fél­szi­ge­tet. 924 – A „ka­lan­do­zók” ér­dek­lő­dé­se új­ra Né­met­or­szág fe­lé for­dult. A szász­föl­di ös­­sze­csa­pá­sok fo­lya­mán egy ma­gyar elő­ke­lő fog­ság­ba esett. A fon­tos fo­goly sza­ba­don en­ge­dé­se, rá­adá­sul rend­sze­res adó fe­jé­ben Hen­rik ki­rály 9 évi bé­két szerzett or­szá­gá­nak. 926 – Augs­burg el­ső si­ker­te­len ost­ro­mát kö­ve­tő­en egy ma­gyar csa­pat má­jus 1-jén vil­lám­gyor­san be­vet­te Sankt Gal­len mo­nos­to­rát. Ekke­hard le­írá­sa (Ca­sus Sancti Galli) ár­nyalt ké­pet fest a má­sutt ki­zá­ró­lag fé­lel­me­tes rab­ló­ként áb­rá­zolt el­len­ség­ről, el­is­mer­ve an­nak pél­dás fe­gyel­mét, harc­ké­szült­sé­gét. El­mon­dá­sa sze­rint az egy­ügyű He­ri­bald így szólt vis­­sza­tért tár­sa­i­nak a ven­dé­gek­ről: „ami­kor egy­szer in­tet­tem ne­kik, hogy az Is­ten­re gon­dol­va leg­alább a temp­lom­ban vi­sel­ked­je­nek csen­de­seb­ben, sú­lyos üté­se­ket mér­tek a nya­kam­ra, de tüs­tént bor­ral kí­nál­tak, így té­vén jó­vá, amit el­le­nem vé­tet­tek; ezt egyi­kő­tök se tet­te vol­na ve­lem”. Az eset után a ma­gya­rok két­fe­lé vál­tak: az egyik rész a mai Bel­giu­mig ha­tolt, a má­sik pe­dig el­ső­ként ki­ju­tott az At­lan­ti-óce­án part­ja­i­hoz. 929–942 k. – A ki­újult itá­li­ai bel­vi­szá­lyo­kat ki­hasz­nál­va a ma­gya­rok évi 10 mé­rő (375 kg) ezüst fe­jé­ben tar­tós szö­vet­ség­re lép­tek Pro­ven­ce-i Hu­gó ki­rál­­lyal. 933 – A bé­ké­ben meg­erő­sö­dött I. Hen­rik né­met ki­rály 932-re fel­mond­ta az adó­fi­ze­tést. A bos­­szu­ló had­já­rat Szász­or­szá­got ér­te. Már­ci­us 15-én a Mer­se­burg kör­nyé­ki Riade hely­ség mel­lett a thüringiai lo­va­sok szín­lelt fu­tás­sal meg­té­vesz­tet­ték a ma­gya­ro­kat, akik a zárt rend­ben elő­re­tö­rő szász ne­héz­lo­vas­ság elől el­me­ne­kül­tek. A gyűj­tött ha­di­sar­con túl a né­met adó is örök­re oda­ve­szett. 934 – A ma­gya­rok és a be­se­nyők a Ke­let-Ró­mai Bi­ro­da­lom szí­vé­ig nyo­mul­tak elő­re, „akik is a fő­vá­ro­sig szá­guld­ván min­den trák lel­ket zsák­má­nyul ej­tet­tek” (György ba­rát kró­ni­ká­já­nak foly­ta­tó­ja). 935 – Észak-Itá­lia meg­ro­ha­ná­sa Bur­gun­di­án ke­resz­tül, Brescia si­ker­te­len ost­ro­ma. 937 – Nagy­sza­bá­sú had­mű­ve­le­tek Nyu­gat-Eu­ró­pa-szer­te, ki­hasz­nál­va a 936-os ket­tős (né­met és fran­cia) ural­ko­dó­vál­tás okoz­ta bel­ső za­va­ro­kat. I. Hen­rik fia I. Ot­tó Szász­or­szág ha­tá­ra­i­nál ál­lí­tot­ta meg a ma­gya­ro­kat, akik ez­után az At­lan­ti-óce­án part­vi­dé­ké­ig vé­gig­dúl­ták a fran­cia te­rü­le­te­ket. Vis­­sza­fe­lé jö­vet meg­üt­köz­tek a Pro­ven­ce-i Fraxi­te­num vá­rát bir­tok­ló ara­bok­kal. 938 – Újabb si­ker­te­len kí­sér­let tör­tént I. Ot­tó ki­rály meg­adóz­ta­tá­sá­ra. A szász­or­szá­gi ve­re­ség le­zár­ta az észak-né­met tar­to­má­nyok fe­lé irá­nyu­ló had­já­rat­ok so­rát. 942 – Pro­ven­ce-i Hu­gó itá­li­ai ki­rály ké­ré­sé­re (az év­pénz le­fi­ze­té­se után) a ma­gya­rok nyár ide­jén el­ső íz­ben be­tör­tek His­pá­ni­á­ba. 943 – A ma­gyar se­re­gek im­már be­se­nyők nél­kül ju­tot­tak új­ra Kons­tan­ti­ná­po­lyig. A bi­ro­da­lom sú­lyos ös­­sze­gért vál­tot­ta meg 5 év bé­ké­jét. 947 – Ár­pád-há­zi Tak­sony, a ké­sőb­bi nagy­fe­je­de­lem a bi­zán­ci ura­lom alatt ál­ló Dél-Itá­li­á­ba ve­ze­tett ha­dat. 948 – Amíg Tak­sony ve­zér si­ker­te­le­nül har­colt Ba­jor­or­szág­ban, ad­dig ro­ko­na Ter­ma­csu (Tor­más) az öt­éves bé­ke meg­újí­tá­sa vé­gett Bul­csú hor­ká­val Bi­zánc­ban járt, s VII. (Bí­bor­ban­szü­le­tett) Kons­tan­tin­tól meg­kap­ta a „csá­szár ba­rát­ja” ki­tün­te­tést. 954 – Bul­csú hor­ka az Ot­tó ki­rály el­le­ni fel­ke­lé­se­ket ki­hasz­nál­va Né­met­or­szág­ra tá­madt, de ott fe­gyel­me­zet­le­nül és cél­ta­la­nul ha­da­ko­zott, s vo­nult to­vább nyu­gat­ra. Camb­rai ost­ro­ma köz­ben oda­ve­szett uno­ka­öc­­cse is. Mind­eköz­ben az egy­ko­ri lá­za­dók vagy meg­hal­tak, vagy mint Vö­rös Kon­rád, a ki­rály ve­je vis­­sza­tér­tek Ot­tó hű­sé­gé­re. Ilyen­for­mán szo­kat­la­nul erős és egy­sé­ges né­met ve­ze­tés fo­gad­ta a kö­vet­ke­ző évi szo­kat­la­nul né­pes tá­ma­dó ma­gyar se­re­get.

955 nya­rán Lél (Le­hel), Bul­csú (a ma­gyar kró­ni­kás ha­gyo­mány „Vér­bul­csú” ve­zé­re), Súr (Assur) és va­ló­szí­nű­leg Tak­sony ve­zér­le­té­vel több ezer har­cos árasz­tot­ta el a dél-né­met vi­dé­ke­ket a Du­ná­tól a Fe­ke­te-er­dő­ig. Au­gusz­tus ele­jén a por­tyá­zó csa­pa­tok Augs­burg alatt egye­sül­tek, s meg­kezd­ték a vá­ros ost­ro­mát, ám Udalrik püs­pök vis­­sza­ver­te a leg­he­ve­sebb ro­ha­mo­kat is (au­gusz­tus 8–9.). 10-én Ot­tó ki­rály egye­sí­tett se­re­ge dön­tő tá­ma­dás­ra ké­szült, de a ma­gya­rok meg­előz­ték, és egy kü­lö­nít­mé­nyük szét­ver­te az utó­vé­det. A csa­ta sor­sa azon for­dult meg, hogy Kon­rád her­ceg­nek si­ke­rült fel­men­te­nie a szo­ron­ga­tott egy­sé­ge­ket, to­váb­bá a ma­gyar fő­se­reg tá­ma­dá­sa kés­le­ke­dett, emi­att a né­me­tek ren­dez­ni tud­ták so­ra­i­kat, majd egy zárt had­rend­ben tör­tént pán­cé­los tá­ma­dás­sal szét­szór­ták kön­­nyű­lo­vas el­len­sé­gü­ket. „De azért a győ­ze­lem e rend­kí­vül ke­gyet­len nép fö­lött még­sem volt vér­te­len! Mert bi­zony a vi­té­zül küz­dő Kon­rád her­ceg, aki a bel­ső har­ci láz­tól és az azon a na­pon szer­fe­lett tű­ző nap me­le­gé­től fel­he­vül­ten for­ró­ság­ban égett, mi­köz­ben pán­cél­ját ki­old­va le­ve­gő után kap­ko­dott, el­esett egy tor­ká­ba elöl­ről fú­ró­dó nyíl ütöt­te seb mi­att” – vall­ja meg Wi­du­kind. A ve­re­sé­get iga­zá­ból két kö­rül­mény sú­lyos­bí­tot­ta. A fel­bő­szült la­kos­ság bos­­szú­ja sok ál­do­za­tot sze­dett a me­ne­kü­lők kö­zül, ugyan­ak­kor a ko­ráb­bi ha­di gya­kor­lat­tól el­té­rő­en a fog­ság­ba esett ma­gyar ve­zé­re­ket, Lélt, Bul­csút és Súrt au­gusz­tus 15-én Re­gens­burg­ban fel­akasz­tot­ták – a vér­szom­jas Hen­rik ba­jor her­ceg (I. Ot­tó öc­­cse) pa­ran­csá­ra.

A ha­zai írá­sos ha­gyo­mány el­lent­mon­dá­so­san vi­szo­nyul az augs­bur­gi csa­ta­vesz­tés­hez. Több kö­zép­ko­ri szer­zőnk­nél meg­je­len­nek olyan mon­dai ele­mek, ame­lyek a ve­re­ség sú­lyát csök­ken­ten­dő a ma­gyar fél hő­si helyt­ál­lá­sát, a né­me­tek csa­lárd­sá­gát és vesz­te­sé­ge­it emel­ték ki. Ezek kö­zül a leg­is­mer­tebb a Ké­pes Kró­ni­ka XIV. szá­za­di kó­de­xé­ben ol­vas­ha­tó, ám sok­kal ko­ráb­bi le­jegy­zé­sű a Le­hel kürt­je-mon­da. Esze­rint a fog­lyul ej­tett Lél ve­zér­nek kí­ván­sá­gá­ra elő­hoz­ták kürt­jét, mi­re ő „a csá­szár kö­ze­lé­be lé­pett, s ál­lí­tó­lag oly erő­vel vág­ta hom­lo­kon, hogy a kürt el­tö­rött, a csá­szár pe­dig be­le­halt eb­be az egyet­len ütés­be. Így szólt ek­kor Lél: előt­tem jársz, és szol­gám le­szel a más­vi­lá­gon! Azt hi­szik ugyan­is a szkí­ták, hogy aki­ket éle­tük­ben meg­öl­tek, azok a túl­vi­lá­gon ne­kik szol­gál­nak.” Ezt a mon­dát az 1285 előtt al­ko­tó Ké­zai Si­mon meg­le­pő ha­tá­ro­zott­ság­gal ta­gad­ja, mond­ván a vád­lot­ta­kat meg­kö­tö­zött kéz­zel szo­kás a fe­je­del­mek szí­ne elé ál­lí­ta­ni. Ugyan­csak a Ké­pes Kró­ni­ka ejt szót egy Augs­burg mel­lett rej­tő­ző ha­tal­mas ma­gyar se­reg­ről, amely vé­res ve­re­ség­gé vál­to­zat­ta a né­met di­a­dalt. Anony­mus sze­re­pel­tet egy bi­zo­nyos Köl­pény fia Bo­ton­dot, aki ret­te­ne­tes bos­­szú­had­já­rat­tal to­rol­ta meg Lél és Bul­csú ha­lá­lát. A Ké­pes Kró­ni­ka egy má­sik szer­ző­től va­ló, más szem­lé­le­tű fe­je­ze­te vi­szont mér­té­ken túl­ra na­gyí­tot­ta a mi­e­ink em­ber­vesz­te­sé­gét, ami­kor csu­pán a hét meg­cson­kí­tott „gyász­ma­gyar” ha­za­tér­té­ről re­gélt.

A né­me­tek egy­ön­te­tű öröm­uj­jon­gá­sa ért­he­tő, hi­szen hos­­szú év­ti­ze­dek csa­pá­sa­i­nak, ke­mény ma­gyar had­já­ra­ta­i­nak sza­kasz­tot­ta vé­gét a má­so­dik Lech-me­zei csa­ta. „E ne­ve­ze­tes di­a­dal kö­vet­kez­té­ben Ot­tó ki­rály fel­ma­gasz­to­sult, a had­se­reg a ha­za aty­já­nak és csá­szár­nak ne­vez­te őt […] ily nagy győ­ze­lem két­száz év óta nem ör­ven­dez­te­tett meg egyet­len ki­rályt sem.” (Wi­du­kind) Liutprand vi­szont túl­zott, ami­kor sze­rin­te a ma­gyar nép „a de­rék és győz­he­tet­len Ot­tó ki­rály ere­je foly­tán […] meg­fé­lem­lít­ve moc­can­ni sem mer.” A ma­gya­rok 955 után több­ször is „meg mer­tek moc­can­ni”, csak ép­pen már nem nyu­gat, ha­nem délke­let fe­lé. Ezt ne­ki, mint a Kons­tan­ti­ná­polyt több al­ka­lom­mal meg­járt be­fo­lyá­sos fő­pap­nak, I. Ot­tó dip­lo­ma­tá­já­nak iga­zán tud­nia kel­lett.

I. Ot­tó bi­ro­da­lom­épí­tő mun­ká­já­ért s hang­sú­lyo­zot­tan a ma­gya­rok meg­ál­lí­tá­sá­ért hét év­vel ké­sőbb a leg­ma­ga­sabb szin­tű el­is­me­rést kapta meg: 962-ben XII. Já­nos pá­pa im­pe­rá­tor­rá ko­ro­náz­ta, és ez­zel meg­szü­le­tett az 1806-ig fenn­ál­ló Né­met-Ró­mai Csá­szár­ság. Az új csá­szár je­len­tő­sé­gét te­kint­ve ma­gá­tól adó­dik a Nagy Ká­rol­­lyal vont tör­té­nel­mi pár­hu­zam, ami sok­szor helyt­ál­ló is, ha­nem egy alap­ve­tő kü­lönb­ség mu­tat­ko­zik ket­te­jük kö­zött. Amíg Kár­oly tá­ma­dó had­já­rat­ok­kal, sa­ját ha­zá­juk­ban győz­te le az ava­ro­kat, ad­dig Ot­tó fo­lya­ma­to­san vé­de­ke­zés­re kény­sze­rült, s a Lech me­ze­jén ara­tott di­a­dal után sem ve­ze­tett se­re­get Pan­nó­ni­á­ba. Az el­ső bi­ro­dal­mi tá­ma­dás csak 1030-ban ér­te az ak­kor már hi­va­ta­lo­san ke­resz­tény Ma­gyar­or­szá­got egy má­sik né­met di­nasz­tia ural­ko­dó­já­tól, tel­je­sen más in­dít­ta­tás­ból. I. Ot­tó meg­elé­ged­he­tett an­­nyi­val, hogy a ma­gyar szál­lás­te­rü­le­tet az Ennstől a Lajta–Fischa fo­lyá­sá­ig szo­rí­tot­ta vis­­sza, s új­já­szer­vez­te Ba­jor­or­szág ke­le­ti ha­tár­gróf­sá­gát, az Ost­mar­kot. Egy ta­lá­ló né­met vé­le­mény sze­rint az augs­bur­gi győ­ze­lem­ben rej­lik Auszt­ria szü­le­té­se.

A há­rom ve­zér re­gens­bur­gi bi­tó­já­val csu­pán a nyu­ga­ti had­já­rat­ok elé ál­lí­tott ti­la­lom­fát a tör­té­ne­lem; dél­ke­let fe­lé nyit­va ma­radt az út. Amint a bé­ké­sen fi­ze­tő VII. Kons­tan­tin csá­szár Bul­csú hor­ka vesz­tén fel­bá­to­rod­va 958-ban fel­mond­ta az újabb 5 év­re szó­ló, igen költ­sé­ges egyez­sé­get, a ma­gya­rok tüs­tént (im­már har­mad­szor) meg­je­len­tek Kons­tan­ti­ná­poly fa­lai előtt. Ek­kor, 959 ta­va­szán tör­tén­he­tett, hogy Bo­tond em­ber­nyi lyu­kat vá­gott bárd­já­val Bi­zánc ka­pu­já­ba, majd le­győz­te az óri­ás gö­rö­göt. A ha­zai kró­ni­kás ha­gyo­mány ugyan­ak­kor be­vall­ja, hogy a se­reg zsák­mány nél­kül volt kény­te­len vis­­sza­tér­ni. 961-ben és 968-ban újabb har­ci vál­la­lkozás in­dult sikertelenül a Ke­let-Ró­mai Bi­ro­da­lom el­len. Utol­já­ra egy ki­je­vi–bol­gár–be­se­nyő szö­vet­ség­hez csat­la­koz­tak a Ma­gyar Nagy­fe­je­de­lem­ség har­co­sai a ke­le­ti csá­szár­ság föld­jé­re, ám 970 so­rán Ioan­nes Tzi­mis­kes ba­si­leus Ar­ka­diu­po­lis­nál győ­zel­met ara­tott a több fő irá­nyí­tot­ta szö­vet­sé­ge­sek fe­lett. A ma­gya­rok szá­má­ra ez­zel vég­képp le­zá­rult a „ka­lan­dos had­já­rat­ok” ko­ra. Bul­gá­ria né­hány év­ti­zed le­for­gá­sa alatt a Bi­zán­ci Csá­szár­ság ural­ma alá ke­rült, sőt a XII. szá­zad vé­gé­ig ott is ma­radt. A be­se­nyő törzs­szö­vet­ség­re las­sú és vég­le­ges enyé­szet várt; tö­re­dé­kei ma­gyar és gö­rög föl­dön vagy a sztyep­pén ol­vad­tak be. Ma­gyar­or­szág és Bi­zánc csak az 1100-as évek fo­lya­mán ke­rült ko­mo­lyan szem­be egy­más­sal: a két ál­lam ek­kor hos­­szú küz­del­met foly­ta­tott Dél­ke­let-Euró­pa bir­tok­lá­sá­ért.

899 és 970 kö­zött 47 hely­hez, idő­höz kö­tött tá­ma­dást le­het a mai tu­dás­sal el­kü­lö­ní­te­ni, kö­zü­lük 38 irá­nyult nyu­gat­ra és 9 ke­let­re. A ki­sebb vagy az írá­sos em­lé­ke­ze­tig el nem ju­tó har­ci cse­lek­mé­nye­ket szá­mí­tás­ba vé­ve a va­lós men­­nyi­ség en­nél akár je­len­tő­sen több le­het, de az arány­be­li egye­net­len­ség így is szem­be­szö­kő. A túl­nyo­mó rész­ben Nyu­gat-Eu­ró­pát cél­zó had­mű­ve­le­tek­re két té­nye­ző szol­gál­hat és­­sze­rű ma­gya­rá­zat­ként: egyik a föld­rész nyu­ga­ti fe­lét jel­lem­ző po­li­ti­kai szét­tö­re­de­zett­ség, má­sik a bi­zán­ci­ak több év­szá­zad alatt fel­gyü­lem­lett és fo­lya­ma­to­san élő ta­pasz­ta­la­ta, amel­­lyel a ve­lük kap­cso­lat­ba ke­rült sztyep­pei né­pek (hu­nok, ava­rok, tür­kök, ma­gya­rok) sa­já­tos­sá­ga­it job­ban ki­is­mer­ték, s ez­ál­tal (vál­ta­ko­zó ha­tás­fok­kal) „ke­zel­he­tőb­bé” tet­ték azo­kat. Az iga­zi vi­ta tár­gya azon­ban nem a had­já­rat­ok szá­ma, ha­nem azok ter­mé­sze­te. Íme né­hány vé­le­mény: az ősi vi­téz­ség és a bá­tor lel­ki­al­kat erő­pró­bá­ja; rab­ló hor­dák fosz­to­ga­tá­sa; te­rü­let­biz­to­sí­tó har­cok so­ra; a no­mád­ál­lam ter­mé­sze­tes meg­nyil­vá­nu­lá­si for­má­ja a le­te­le­pült élet­mó­dot foly­ta­tók­kal szem­ben; az össz­eu­ró­pai nagy­po­li­ti­ka tu­da­tos ala­kí­tá­sa; a pász­tor­tár­sa­da­lom vál­sá­ga; egy nyu­ga­tabb­ra eső ál­lan­dó la­kó­hely (Észak-Itá­lia?) el­fog­la­lá­sa. E tar­ka, el­lent­mon­dá­sos tab­ló ecset­vo­ná­sai az 1800-as évek ele­je óta ré­teg­ződ­nek egy­más­ra; al­ko­tói el­ső­sor­ban a je­len­ség egé­szét kí­ván­ják ma­gya­ráz­ni. Ugyan­ak­kor e sok­fe­lé irá­nyu­ló, vál­to­za­tos há­bo­rúk mind­egyi­ké­re ba­jo­san ra­gaszt­hat­juk ugyan­azt a mi­nő­sí­tő cím­két. A meg­is­me­rés tel­jes­sé­gé­től a hé­za­go­san fenn­ma­radt és egy­ol­da­lú for­rás­ada­tok fosz­ta­nak meg min­ket. A ha­zai ke­resz­tény kró­ni­kás már csak a ha­gyo­mány cson­ku­lá­sá­ról ta­nús­kod­ha­tott, amint a Bo­tond-mon­dát az aláb­bi sza­vak­kal zár­ta: „úgy tart­ják, ilyen és eh­hez ha­son­ló tet­te­ket vitt vég­be a ma­gya­rok kö­zös­sé­ge ka­pi­tá­nya­i­val, avagy ve­zé­re­i­vel Tak­sony fe­je­de­lem ide­jé­ig”. Va­gyis a 900-as évek­ben élt ele­ink tet­te­i­ről szin­te ki­zá­ró­lag kül­föl­di írók­tól, a kár­val­lot­tak szem­szö­gé­ből ér­te­sü­lünk. A kül­ső ál­lás­pont kri­ti­kát­lan át­vé­te­le pe­dig nem a tár­gyi­la­gos­sá­got szol­gál­ja, ha­nem egy más irá­nyú el­fo­gult­sá­got jut­tat ér­vény­re.

Ha Euró­pa tér­ké­pén kö­vet­jük a ma­gya­rok ha­di út­ja­it, egy ko­moly ka­to­nai tel­je­sít­mény bon­ta­ko­zik ki a Kons­tan­ti­ná­po­lyig, Dél-Itá­li­á­ig, Észak-Né­met­or­szá­gig és az At­lan­ti-óce­á­nig ve­ze­tő nyom­vo­na­lak­ból. Ily nagy tá­vot „be­ka­lan­doz­ni” vi­szont nem le­het a fel­vo­nu­lá­si te­rü­let biz­to­sí­tá­sa nél­kül; egy még­oly erős had is kép­te­len át­há­moz­ni ma­gát egy föld­rész­nyi szi­lárd el­len­sé­ges töm­bön, rá­adá­sul az ara­bok­kal és nor­man­nok­kal el­len­tét­ben a ma­gya­rok ki­zá­ró­lag szá­raz­föl­di úton köz­le­ked­tek. Lét­ér­dek­ük volt te­hát Euró­pa meg­osz­tott­sá­ga, mint ahogy a fő csa­pást el­szen­ve­dő né­me­tek ele­mi ér­de­ke volt a szét­ta­golt­ság fel­szá­mo­lá­sa. 1050 év­vel ez­előtt si­ke­rült vé­get vet­ni­ük a nyu­gat­ra irá­nyu­ló ma­gyar tá­ma­dá­sok­nak, s er­re jog­gal büsz­kék mind a mai na­pig. Ne­künk sem kell(ene) szé­gyen­kez­nünk, ha a Lech-me­zei ve­re­ség oly­an­­nyi­ra jól is­mert té­nye mel­lett leg­alább ilyen ele­ven­ség­gel fel­idéz­nénk, s a köz­ok­ta­tás­ba is be­ve­zet­nénk a bren­tai di­a­dal (899), a po­zso­nyi helyt­ál­lás (907) vagy ép­pen az el­ső és győz­tes augs­bur­gi csa­ta (910) em­lé­két.