SZABADOS GYÖRGY
Vereség háttér nélkül? Augsburg, 955
Az Augsburg mellett, 955. augusztus 10-én elszenvedett vereség meglepően népszerű a jelenkor történeti köztudatában; mintha egy világraszóló győzelem lenne, annyit szokás hivatkozni rá. Világos, bár kissé végletes önostorozó példája a tárgyilagosságra törekvésnek. Igaz, semmiképpen sem követendő később beköltözött Kárpát-medencei lakótársaink példája, akik dicsőséges ősi dákoromán, avagy nagymorva mesemúltat álmodnak maguknak hiányzó régi történelmük pótlékául (tisztelet a tárgyilagos kivételnek). Az viszont már a másik véglet, hogy egy hosszú folyamat gyászos kimenetelű részleges záróeseménye elhomályosítja magát a folyamatot. (Azért részleges, mert a Magyar Nagyfejedelemség délkeleti irányban 970-ig vezetett hasonló jellegű hadjáratokat.) Mivel nem csupán a közoktatásban, de néha politikai beszédekben is mértéken túli szerepet kap az augsburgi kudarc, érdemes azt összefüggéseiben láttatni. Erre hivatott alábbi szerény emlékeztetőm, a teljesség igénye nélkül.
A Magyar Nagyfejedelemség történelmének két fontos jelenségét hangzatos, de kissé felületes XIX. századi szóalkotmánnyal – „honfoglalás”, illetve „kalandozás” – tartja számon az utókor. Ez többek között azért sem szerencsés, mivel e két kifejezés alkalmatlan a pontos korszakolásra. Eleink még etelközi szállásterületeikről vezettek „kalandozó” hadjáratokat: 862-ben például Német Lajos keleti frank uralkodó országát dúlták (Hinkmar reimsi érsek feljegyzése), 881-ben Bécs alatt harcoltak, míg a kabar előhad Melk környékén ütközött meg a keleti frank fegyveresekkel (Salzburgi Évkönyv); vagyis a szállásváltás idegen területek felé irányuló, nagyszabású harci cselekmények sorozata idején ment végbe. Az átmenetről nyert ismeretet leginkább a Fuldai Évkönyv fogalmazása szemlélteti: „894. A magyaroknak nevezett avarok ebben az időben a Dunán túl kóborolva sok szörnyűséget követtek el […] 900 […] nagy területeken pusztítva visszatértek Pannóniába […] rablással szerzett zsákmányukkal visszatértek oda, ahonnan jöttek, övéikhez Pannóniába.”
Az augsburgi vereség idejéhez (s az azon túl vezető)
magyar hadi ösvénynek az alábbi események voltak a főbb állomásai. 894 – A Szvatopluk morva fejedelemmel
kötött szövetség értelmében eleink Arnulf keleti frank király Pannóniájára
támadtak. 895 – Árpád fia Liüntika
(Levente) vezetésével egy sereg VI. (Bölcs) Leó bizánci császár szövetségében
a bolgárokra rontott, görög–magyar harapófogóba szorítva Simeon
cár bolgárjait, aki erre a besenyőkhöz fordult, és a bizánci különbékét
kihasználva ő fogta bolgár–besenyő szorításba az etelközi magyarokat.
899–900 – Két Karoling leszármazott,
az időközben császárrá koronázott Arnulf és I. Berengár itáliai király
viszályába avatkozott be egy jelentősebb létszámú magyar haderő. Arnulf
megbízásából 899 elején a Drávától délre, a „magyarok útja” (Strata
Hungarorum) Észak-Itáliába vezetett. A támadók feldúlták egész Lombardiát,
majd a királyi hadsereget maguk után csalva a Brenta folyóig vonultak
vissza. 899. szeptember 24-én az 5 ezer főnyi magyar had a steppei nomád
cselvetést alkalmazva fényes győzelmet aratott Berengár 15 ezer katonája
felett. 900. január 26-án Modena esett el, aminek emlékét az elhíresült
„A magyarok nyilaitól ments meg, Uram minket!” fohász őrzi. Arnulf császár
halálával felbomlott a keleti frank szövetség, Berengár király pedig
súlyos pénzen vett békét, ezért a győztesek 900 nyarán fegyelmezetten
hazavonultak. 900 – Az Alföld
felől induló magyarok egyes nézetek szerint az Észak-Itáliából hazatérőkkel
együtt kettős, keleti–délnyugati irányú támadással foglalták el Pannóniát
(a Dunántúlt). 902 – Az Ostmark
(Ausztria) területére nyomuló Kusál (Kurszán) gyulát a bajorok tárgyalni
hívták, ám csalárdul meggyilkolták. 904–905
– Észak-Itáliát ezúttal a minapi ellenség zsoldjában pusztították
a magyarok. Berengár végleg legyőzte vetélytársát, majd rendszeres
adó fizetésére kötelezte magát: ezzel Itáliának tartós békét, magának
meg erős szövetségest szerzett. 906
– A szláv dalamancok hívására a magyar lovasok először jártak Szászországban,
hanem ekkor mindjárt kettős csapással sújtottak le: két különálló
csapategység egymástól függetlenül dúlta fel a hercegséget. 907 – A Keleti Frank Királyság erős
hadat küldött, hogy Nagy Károly avar háborúit idézve ezúttal a magyarok
pannóniai uralmát számolják fel. Liutpold bajor herceg vezetésével
a Duna két oldalán nyomultak előre. A magyar védők július 4-én és 5-én
történelmi jelentőségű győzelmet arattak Pozsony mellett. A Sváb Évkönyv híradása szerint „Liutpold
herceget megölték, övéinek féktelen kevélységét megtörték, és a keresztények
alig néhányan menekültek meg, a püspökök és grófok többségét meggyilkolták”.
(Ez a győzelem nem tévesztendő össze a pozsonyi vár 1052. évi sikeres
védelemével, amikor is Zothmund búvár elsüllyesztette a németek
hajóit.) A 907-es diadal biztosította a magyarok Kárpát-medencei
hazáját. 908 – Szászország és Türingia
lerohanása alkalmából augusztus 3-án fényes győzelmet arattak az
egyesített szász és türingiai haderő felett. Ekkor Arnulf bajor herceg
(az elesett Liutpold fia) elismerte az Enns folyóig terjedő magyar
fennhatóságot, s általában békés viszonyra törekedett a Kárpát-medence
új uraival. 910 – A Bajor Hercegségen
akadálytalanul átlovagló magyarokkal szemben a Lech-mezőn sorakozott
fel IV. (Gyermek) Lajos keleti frank király serege. Június 12-én az első
augsburgi csata kimeneteléről így írt Liutprand. „A leszálló nap már
hét órát jelzett, és a hadiszerencse Lajos seregének kedvezett, amidőn
a felettébb ravasz türkök szemtől szembe csapdát készítve futást színleltek.
Amikor a királynak cselre nem gondoló népe igen nagy lendülettel üldözni
kezdte őket, a lesben állók, akiket legyőzötteknek véltek, minden oldalról
rájuk törtek, és legyilkolták a magukat győztesnek tartó keresztényeket.
A király maga is elcsodálkozott azon, hogy győztesből legyőzötté
vált.” Az augsburgi győztesek ezután – első ízben – Frankföldre törtek,
ahol újabb diadalt arattak. A bajor, a frank, a sváb és a szász hercegség
a magyarok adófizetőjévé vált. 911
– A Kárpát-medencéből indított támadások először jutottak túl a Rajna
vonalán. 913 – Arnulf herceg megtagadta
az évi adó fizetését, s a büntető hadjáratra küldött magyarokat saját
taktikájukkal győzte le. (Később a Konrád német királlyal összekülönböző
Arnulf Magyarországra menekült, ahol évekig biztonságban élhetett.)
915 – Magyarok dúlták fel Brémát.
Ugyanezen évben X. János pápa kérésére Dél- és Közép-Itáliában viseltek
hadat. Sikereik nagymértékben hozzá járultak ahhoz, hogy a pápa császárrá
koronázhatta I. Berengár itáliai királyt. 917 – Egyszerre érte magyar támadás Nyugat- és Délkelet-Európát.
A nyugaton harcolók ekkor először érték el Lotharingiát. A Balkánra indított
sereg az egykor ellenséges besenyőkkel és bolgárokkal vállvetve augusztus
20-án Ankhialos (Pomorje) mellett véres diadalt aratott a bizánciak felett.
919 – Arnulf herceg ellenségét,
a szász (Madarász) Henriket választották német királlyá; erre a magyarok
büntető hadat állítottak, amely a szászországi Püchennél megverte
az új uralkodót. 919–920 – II. Burgundi
Rudolf király nagy sereggel vonult Berengár ellen, aki újra a magyarokhoz
fordult. A felmentő lovasok Burgundia felől támadták hátba és győzték
le a lassan vonuló frankokat. 922–924
– Szinte folyamatos magyar jelenlét Itáliában. Ennek során végre
Szalárd, illetve Dursac (Árpád-házi Tarhos/Tarkacsu?) és Bogat személyében
név szerint említtettek magyar seregvezérek. Berengár szövetségesei
behatoltak a Kelet-Ró
955 nyarán Lél (Lehel), Bulcsú (a magyar krónikás hagyomány „Vérbulcsú” vezére), Súr (Assur) és valószínűleg Taksony vezérletével több ezer harcos árasztotta el a dél-német vidékeket a Dunától a Fekete-erdőig. Augusztus elején a portyázó csapatok Augsburg alatt egyesültek, s megkezdték a város ostromát, ám Udalrik püspök visszaverte a leghevesebb rohamokat is (augusztus 8–9.). 10-én Ottó király egyesített serege döntő támadásra készült, de a magyarok megelőzték, és egy különítményük szétverte az utóvédet. A csata sorsa azon fordult meg, hogy Konrád hercegnek sikerült felmentenie a szorongatott egységeket, továbbá a magyar fősereg támadása késlekedett, emiatt a németek rendezni tudták soraikat, majd egy zárt hadrendben történt páncélos támadással szétszórták könnyűlovas ellenségüket. „De azért a győzelem e rendkívül kegyetlen nép fölött mégsem volt vértelen! Mert bizony a vitézül küzdő Konrád herceg, aki a belső harci láztól és az azon a napon szerfelett tűző nap melegétől felhevülten forróságban égett, miközben páncélját kioldva levegő után kapkodott, elesett egy torkába elölről fúródó nyíl ütötte seb miatt” – vallja meg Widukind. A vereséget igazából két körülmény súlyosbította. A felbőszült lakosság bosszúja sok áldozatot szedett a menekülők közül, ugyanakkor a korábbi hadi gyakorlattól eltérően a fogságba esett magyar vezéreket, Lélt, Bulcsút és Súrt augusztus 15-én Regensburgban felakasztották – a vérszomjas Henrik bajor herceg (I. Ottó öccse) parancsára.
A hazai írásos hagyomány ellentmondásosan viszonyul az augsburgi csatavesztéshez. Több középkori szerzőnknél megjelennek olyan mondai elemek, amelyek a vereség súlyát csökkentendő a magyar fél hősi helytállását, a németek csalárdságát és veszteségeit emelték ki. Ezek közül a legismertebb a Képes Krónika XIV. századi kódexében olvasható, ám sokkal korábbi lejegyzésű a Lehel kürtje-monda. Eszerint a foglyul ejtett Lél vezérnek kívánságára előhozták kürtjét, mire ő „a császár közelébe lépett, s állítólag oly erővel vágta homlokon, hogy a kürt eltörött, a császár pedig belehalt ebbe az egyetlen ütésbe. Így szólt ekkor Lél: előttem jársz, és szolgám leszel a másvilágon! Azt hiszik ugyanis a szkíták, hogy akiket életükben megöltek, azok a túlvilágon nekik szolgálnak.” Ezt a mondát az 1285 előtt alkotó Kézai Simon meglepő határozottsággal tagadja, mondván a vádlottakat megkötözött kézzel szokás a fejedelmek színe elé állítani. Ugyancsak a Képes Krónika ejt szót egy Augsburg mellett rejtőző hatalmas magyar seregről, amely véres vereséggé változatta a német diadalt. Anonymus szerepeltet egy bizonyos Kölpény fia Botondot, aki rettenetes bosszúhadjárattal torolta meg Lél és Bulcsú halálát. A Képes Krónika egy másik szerzőtől való, más szemléletű fejezete viszont mértéken túlra nagyította a mieink emberveszteségét, amikor csupán a hét megcsonkított „gyászmagyar” hazatértéről regélt.
A németek egyöntetű örömujjongása érthető, hiszen hosszú évtizedek csapásainak, kemény magyar hadjáratainak szakasztotta végét a második Lech-mezei csata. „E nevezetes diadal következtében Ottó király felmagasztosult, a hadsereg a haza atyjának és császárnak nevezte őt […] ily nagy győzelem kétszáz év óta nem örvendeztetett meg egyetlen királyt sem.” (Widukind) Liutprand viszont túlzott, amikor szerinte a magyar nép „a derék és győzhetetlen Ottó király ereje folytán […] megfélemlítve moccanni sem mer.” A magyarok 955 után többször is „meg mertek moccanni”, csak éppen már nem nyugat, hanem délkelet felé. Ezt neki, mint a Konstantinápolyt több alkalommal megjárt befolyásos főpapnak, I. Ottó diplomatájának igazán tudnia kellett.
I. Ottó birodalomépítő munkájáért s hangsúlyozottan
a magyarok megállításáért hét évvel később a legmagasabb szintű elismerést
kapta meg: 962-ben XII. János pápa imperátorrá koronázta, és ezzel
megszületett az 1806-ig fennálló Német-Ró
A három vezér regensburgi bitójával csupán a nyugati
hadjáratok elé állított tilalomfát a történelem; délkelet felé
nyitva maradt az út. Amint a békésen fizető VII. Konstantin császár
Bulcsú horka vesztén felbátorodva 958-ban felmondta az újabb 5 évre
szóló, igen költséges egyezséget, a magyarok tüstént (immár harmadszor)
megjelentek Konstantinápoly falai előtt. Ekkor, 959 tavaszán történhetett,
hogy Botond embernyi lyukat vágott bárdjával Bizánc kapujába, majd
legyőzte az óriás görögöt. A hazai krónikás hagyomány ugyanakkor bevallja,
hogy a sereg zsákmány nélkül volt kénytelen visszatérni. 961-ben és
968-ban újabb harci vállalkozás indult sikertelenül a Kelet-Ró
899 és 970 között 47 helyhez, időhöz kötött támadást lehet a mai tudással elkülöníteni, közülük 38 irányult nyugatra és 9 keletre. A kisebb vagy az írásos emlékezetig el nem jutó harci cselekményeket számításba véve a valós mennyiség ennél akár jelentősen több lehet, de az aránybeli egyenetlenség így is szembeszökő. A túlnyomó részben Nyugat-Európát célzó hadműveletekre két tényező szolgálhat ésszerű magyarázatként: egyik a földrész nyugati felét jellemző politikai széttöredezettség, másik a bizánciak több évszázad alatt felgyülemlett és folyamatosan élő tapasztalata, amellyel a velük kapcsolatba került sztyeppei népek (hunok, avarok, türkök, magyarok) sajátosságait jobban kiismerték, s ezáltal (váltakozó hatásfokkal) „kezelhetőbbé” tették azokat. Az igazi vita tárgya azonban nem a hadjáratok száma, hanem azok természete. Íme néhány vélemény: az ősi vitézség és a bátor lelkialkat erőpróbája; rabló hordák fosztogatása; területbiztosító harcok sora; a nomádállam természetes megnyilvánulási formája a letelepült életmódot folytatókkal szemben; az összeurópai nagypolitika tudatos alakítása; a pásztortársadalom válsága; egy nyugatabbra eső állandó lakóhely (Észak-Itália?) elfoglalása. E tarka, ellentmondásos tabló ecsetvonásai az 1800-as évek eleje óta rétegződnek egymásra; alkotói elsősorban a jelenség egészét kívánják magyarázni. Ugyanakkor e sokfelé irányuló, változatos háborúk mindegyikére bajosan ragaszthatjuk ugyanazt a minősítő címkét. A megismerés teljességétől a hézagosan fennmaradt és egyoldalú forrásadatok fosztanak meg minket. A hazai keresztény krónikás már csak a hagyomány csonkulásáról tanúskodhatott, amint a Botond-mondát az alábbi szavakkal zárta: „úgy tartják, ilyen és ehhez hasonló tetteket vitt végbe a magyarok közössége kapitányaival, avagy vezéreivel Taksony fejedelem idejéig”. Vagyis a 900-as években élt eleink tetteiről szinte kizárólag külföldi íróktól, a kárvallottak szemszögéből értesülünk. A külső álláspont kritikátlan átvétele pedig nem a tárgyilagosságot szolgálja, hanem egy más irányú elfogultságot juttat érvényre.
Ha Európa térképén követjük a magyarok hadi útjait, egy komoly katonai teljesítmény bontakozik ki a Konstantinápolyig, Dél-Itáliáig, Észak-Németországig és az Atlanti-óceánig vezető nyomvonalakból. Ily nagy távot „bekalandozni” viszont nem lehet a felvonulási terület biztosítása nélkül; egy mégoly erős had is képtelen áthámozni magát egy földrésznyi szilárd ellenséges tömbön, ráadásul az arabokkal és normannokkal ellentétben a magyarok kizárólag szárazföldi úton közlekedtek. Létérdekük volt tehát Európa megosztottsága, mint ahogy a fő csapást elszenvedő németek elemi érdeke volt a széttagoltság felszámolása. 1050 évvel ezelőtt sikerült véget vetniük a nyugatra irányuló magyar támadásoknak, s erre joggal büszkék mind a mai napig. Nekünk sem kell(ene) szégyenkeznünk, ha a Lech-mezei vereség olyannyira jól ismert ténye mellett legalább ilyen elevenséggel felidéznénk, s a közoktatásba is bevezetnénk a brentai diadal (899), a pozsonyi helytállás (907) vagy éppen az első és győztes augsburgi csata (910) emlékét.