TAMÁS ATTILA

Illyés Gyula József Attila-élményéről

„Tudtam, hogy örökre összeveszhet

egy semmiségen két örök barát,

de nem hittem, hogy vélem is megeshet

ami a halálnál ostobább.”1

1

Ismeretes, hogy nemzeti himnuszunk szövegének megalkotója a magyar kritikai életnek is a legrangosabb képviselői közé számított: művészi érzéke és iskolázottsága éppúgy kiemelte társainak sorából, mint amennyire emberi lelkiismeretessége is például állítható „szakmájának” művelői elé. Ezek a szellemi értékei sem tudták azonban megóvni attól, hogy egy életre szólóan megbántsa a nála költőként nem kevésbé rangos Berzsenyi Dánielt – egészen gyászbeszédének elmondásáig. Ennek a helyzettípusnak adja részleteiben más változatát a Németh László–József Attila-ütközés, a következőkben azonban vizsgálódásaim leginkább a címben szereplő két íróra, kettőjük egymáshoz való viszonyának néhány tényezőjére fognak irányulni – ellenpéldaként.

1929-ben a Nyugatban a kivételes műveltségű próza-, dráma- és esszéíró a Nincsen apám, sem anyám című kötetben szereplő József Attila-verseket lesújtó hanghordozás kíséretében ismertette olvasóival. Már azzal is meghökkentve, hogy téves cím alatt („Nincsen anyám, se apám”). A jóindulatú érdeklődésnek tehát – valamilyen okból következően – a minimumát sem adva meg a fiatal, mégis immár harmadik kötetét az asztalra tevő lírikusnak. Olvassuk sorait: „ennek a figurának igazán nem kell félnie a népszerűtlenségtől. Vegyétek elő Tersánszky valamelyik csavargóját, szoktassátok le a bagózásról, s itt van József Attila. Mert a bagóban érettség van, flegma, fatalizmus. József Attila azonban még innen van a bagón…, bizony, akármilyen jó eszű, eredeti figura vagy, ilyet hármat vág magának, akit megszorítanak, s ez a te bábud, hasonlítasz hozzá… Van József Attilának néhány szép verse, amelyik közel áll a népdalhoz – teszi azért hozzá az elmondottakhoz, csakhogy mindjárt ellentétezi is ezt annak kijelentésével, hogy a Medáliák-ciklus a maga egészében a „rossz, éretlen vers”-ek közé sorolható, s nem fejelné meg kritikai megfogalmazásait olyan fenyegető jó tanács adásával, amely szerint – ha csak meg nem változtatja megkezdett útját – a bábu egyre növekvő súlyának terhe alatt már a feje is földre kényszerül, úgy, hogy „nem nézhetsz végül vonítás nélkül a csillagokra”.2 Nincs rá okunk, hogy föl ne tételezzük: a nyolc évvel későbbről való Ős patkány… kezdősorú vers – tudatosan vagy tudattalanul – magában hordja e recenzió hatásos – váratlan! – záró képének megalázó emlékeit. („…Mint a sakál, mely csillagoknak / fordul kihányni hangjait, / egünkre, hol kínok ragyognak, / a költő hasztalan vonít.” – Elképzelhető, hogy az Egy kisgyerek sírban szereplő, a síkra kiügető s az eget nyaldosó, a puszta magány kínját az égre vonító kutyának a képe sem teljesen független tőlük.)

Az persze aligha kétséges, hogy tisztességesebb, ha valaki egy időn át kitart korábbi, téves ítélete mellett, annál, ha az első tekintélyesebb ellenvéleményt meghallva csapot-papot feledve mindjárt fölcseréli rá a maga korábbi állásfoglalását. Azt azonban, hogy a tervezett – vagy inkább csak álmodott? – „bartóki szintézis”-koncepciójánál Németh László tökéletesen figyelmen kívül hagyta József Attilának azokat a verseit, amelyek beilleszthetők lettek volna az ősi és a modern szintéziskeresésének a programjába (melynek pedig a megvalósulása is fölismerhető az utána jövő nemzedék jó néhány alkotásában), s helyette a középszerűséget meg nem haladó Gulyás Pálnak a „kanonizálására törekedett”, nem könnyű tudomásul venni. (Különösen akkor, ha ezt a tényt kiegészítjük annak a – bár csak alkalmi, de írásos – időskori megnyilatkozásnak a tényével, mely szerint Bányai Kornél is értékesebb lírát hozott létre József Attilánál.3 Nem beszélhetünk tehát alkalmi félrefogásról, tartós tévedéssel kell szembenéznünk. Az a körülmény is emellett érvel, hogy Németh László második József Attilára vonatkozó bírálatában újból elkövette azt az elemi hibát is, hogy tévesen idézett a bírált szerző szövegéből.) Föl kell tennünk, hogy léteznek a művészet iránti érzéket mélyrehatóan megzavaró, illetve bénító tényezők, amelyek nem helyezhetők be egyszerűen az elfogultság kategóriájába. Komoly, nem minden esetben tudatos pszichikai tényezők ezek, melyek fölismerésénél talán csak leküzdésük nehezebb... Ami ettől lehetetlen folyamatnak mégsem minősíthető.

A József Attila–Illyés Gyula-viszony alakulása ennek lehet egyik bizonyító példája.

Ismeretes, hogy kettőjüknek kezdetben úgyszólván problémamentesen alakult a kapcsolatuk – legalábbis egymáshoz mint két személynek az egymáshoz való viszonyát tekintve. A párizsi emigrációjából hazatért Illyésnek – bár ha ismeretlenül is – mintegy a nyomába lépve József Attila is bekerült új utakat kereső fiatal költők, gondolkodók, publicisták körébe, ahol is egy ideig otthonosan mozoghattak. Illyés szerint egymással találkozva „a kézfogásból rögtön ölelést csinált a hírből való ismeretség”.4 Néha olyan formában bontakozott barátságuk, hogy a Ferencvárosban (és Öcsödön!) felnőtt fiatalember néhány órára a házigazdának a szerepét is alakíthatta (a Makai Ödön által órákra szellemi nyüzsgésüknek átengedett polgári lakásban), máskor olymódon, hogy az otthon melegét nélkülöző lírikus ismételten fölkereste az édesanyjával kettesben élő, magánál csak két évvel idősebb társát, s ha esetleg közvetlen találkozásukra már nem került sor, akkor is magával vitt valamennyit az anya–fiú-kapcsolat megnyugtató légköréből. Egymás ugratása, játékos kedvük gátat alig ismerő kiélése éppúgy jellemezte kettőjüket, mint a családias bensőségesség. „Megvan a szomszéd szobában az asztal, melynél egykor szerény vacsorák alkalmával József Attilának bort töltöttem – emlékezik majd erre az időszakra –, alakját minden pillanatban oda tudom képzelni…”5 Egymás ismeretségi körének tágításában – ami az irodalmi életben való meggyökeresedést is szolgálni tudja! – ugyancsak segítették egymást: Babitshoz József Attila vitte el Illyést (ő maga annak idején a Juhász Gyula jubileumát köszöntő „nyugatosok” együttesében került vele Szegeden érintkezésbe), a Vágó-család rangos intellektuális körének fiataljai között pedig Illyés volt az, aki már otthonosabban mozgott, mikor őt még csak „bevezették” Ignotus Pál, Komlós Aladár, Komor András, Németh Andor és más új szellemiséget képviselő írók társaságába. Akár félig komoly megbeszélésükön hozott „döntésüket” is komolyan tudták azonban venni: így lépett vissza a házikisasszonynak (Vágó Mártának) szóló udvarlás lehetősége elől Illyés, József Attila javára.6

Nem meglepő természetesen, hogy a vetélkedés hamar észrevehető lesz azért ezen az optimálisnak mondható kis együttesen belül is, ennek első megnyilatkozásai között azonban ízlésítéletet torzító féltékenységnek nincs nyoma. Az ekkor már Londonban élő Vágó Márta tette levelében szóvá, hogy a Nincsen apám, se anyám „nyomásával és egész kiállításával nem vagyok nagyon megelégedve. Illyést Nyugaték sokkal különbül adták ki.”7 Ekkoriban József Attila azonban még a teljes elismerés hangján tudott örülni barátja sikerének: „Illyéssel beszéltem, gyönyörű négy részből álló verse jelent meg a Nyugatban.”8 Mind a ketten el is tudták példaképül fogadni a nyolc évtizeddel korábbi költő-kettős (Petőfi és Arany) barátságát. Részletesebb költészeti vagy személyiségvizsgálat nélkül föltehető, hogy nem utolsósorban egyszerűen Dési Huber István kettős portréjától véve a párba állítás ötletét.

Itt kíván ugyanakkor említést, hogy az írói-újságírói „környezet” konvenciói viszont lassan már úgyszólván kényszerítette őket a vetélkedésre. A legújabb magyar költészetről szóló áttekintésekben feltűnő gyakorisággal szerepelt a nevük szorosan egymás oldalán vagy legalábbis egymáséval azonos bekezdésben. (Nem egészen egy év „termésén” végigtekintve azt vehetjük észre, hogy mintegy hatvanan (!) érezték szükségét kettejük egymás közelében történő szóba hozásának, s közel minden másodikuk éppenséggel szorosan egymás mellé szorítva szól róluk. Föltételezhető ugyan, hogy maguk az érintettek sem idegenkedtek nagyon ettől, úgyszólván elképzelhetetlen azonban, hogy ne érezték volna közben ennek a sablonalkalmazásnak a feszélyező hatását is. A párba kapcsoláshoz pedig már szinte automatikusan csatlakozik az „és te melyiküket tartod többre?” kérdés föltevése, majd ennek megválaszolási kísérlete is.

Hangsúlyozni kell azonban, hogy a késztetés semmiképpen nem azonosítható a kényszerítéssel. Benedek Marcell például följegyezte a fiatal József Attiláról, hogy ő „korunk legnagyobb költőjének tartja magát, ehhez az értékítélethez azonban még hozzá tartozik a kiegészítés is: „vele egyenrangúnak Illyés Gyulát ismeri el”. „A költők közül, akiket ismerek, […] József Attilát szeretem”, fogalmaz ettől nem nagy időbeli távolságra Illyés.9 Ismeretes, hogy a két jó barát kapcsolatát különböző magánéleti tényezők is megzavarták – néha egyenesen végletes mértékben. Az eredetileg Babitsban is apát látni vágyó fiatal költőnek egyszer csak azzal a ténnyel kellett szembesülnie, hogy éppen olyan területről – a Babits által szerkesztett Nyugatból – kapott vitriolos tollal megírt bírálatot Németh László idézett írásművét –, ahonnan eredetileg segítő kéznyújtást remélt. Ugyanebben az időben Babits viszont éppenséggel egyértelműen elismerő – kötetének gyöngéit figyelmen kívül hagyó! – esszét kapott ugyanennek a folyóiratnak a hasábjain: – attól az Illyés Gyulától, akit pedig ő mutatott be Babitsnak. Semmiféle barátság-elárulás nincs ebben, az ellentétek azonban mondhatni zárt, robbanásra determinált feszültségrendszerré álltak össze. József Attila dühe, mint ismeretes, hírhedtté váló Babits-pamfletjének és versének megírásában és közzétételében robbant. (Ez nem annyira a Mester költeményeinek értetlen, illetve érzéketlen olvasásában – és kíméletlen fogalmazásában – mutatkozott meg, inkább abban, hogy a kötet magasabb művészi szintű költeményeit többnyire „ kikerülte”.) Az így előállt helyzetet súlyosbította azután a moszkvai meghívás ismert ügye, másfelől néhány vers félremagyarázása, hibás címzésértelmezése.

Egymástól való távolodásuknak máskülönben nem volt töretlen az íve, kapcsolataik vonalán rövidebb közeledések és távolodások is mutatkoznak. 1931-ben közös kiránduláson vettek részt, és játékos kézszorítással fordultak a fényképezőgép lencséje felé, s korábbi kötetét József Attila még baráti ajánlással adta át nála csak pár évvel idősebb költőtársának, az is előfordult, hogy meglátogatták egymást, de már el-elhitték „barátaik” arról szóló híreszteléseit, mi rosszat mondtak közben egymásra egymás háta mögött.

Jellemző apróság: hárman vállalták (Szimonidész Lajossal) a jogi felelősséget statáriális törvénykezés ellen tiltakozó illegális röplapjukért, tárgyalásukon azonban már a terem egymástól távolra eső székein helyezkedtek el. Egymás társaságában hallgatták meg szerzőjének előadásában Illyés lakásában az Ódát, az is megesett azonban, hogy a Zeneakadémia karzati lépcsőfeljárójának kétirányú elágazását használták föl arra, hogy viszonylag zökkenőmentesen kerülhessék el az egymással való beszélgetés kényszerűségét.10

Ellentétek befolyásolják Illyésnek a Külvárosi éjről szóló kritikáját is, melyet a Nyugat számára írt, Babits szerkesztői megbízásának eleget téve. Visszaemlékezése szerint konfliktust oldó, közeledést szolgáló szándékkal, de feladatmegoldó célzatából adódóan sem sikerült jellemzést adva eredményül.

„Jó költőnél, aminek én József Attilát is tartom” – kezdődik, általános érvényű és jellegű megállapításával folytatódik, majd „a kötetnek egyik legsikerültebb versét” említi anélkül azonban, hogy ennek a címét is megadná, „új és új meglepetésekről” szól anélkül, hogy közülük egyre is rámutatna, majd mindjárt azt hozza szóba, amit zavarónak talál: a kötetben „a sok jó törekvés nem váltja ki a tökéletes vers benyomását”. „Túl sokat markolsz, keveset fogsz” – bírál megint általános érvénnyel, azután kicsinyli az egyes szám első személyű megszólalások kötetbeli számarányát, megnevezve a három, szerinte „legkevésbé sikerült” darabot, szóba hozza, hogy szerzője néha forradalmi sorokkal zár olyan verset, melynek korábbi részletei ezt nem kívánnák meg. Három megnevezett példája közül kettőre – a Holt vidékre és „a tréfás Medvetánc”-ra azonban egyáltalán nem érvényes ez a bírálat. A Munkások elnyeri tőle az „igen sok részletében szerencsés” jelzős szerkezetben rejlő mérsékelt elismerést, míg más esetekben erőltetett, „szinte mesterségileg elvállalt alkotások”-ról tesz említést. Végül egy „érdekes, friss világ” elébük tárulásának lehetőségeivel biztatja a kötet alkotóját és annak olvasóit.11

Más szóval: a néhol valóban erőltetett forradalmiság szóba hozásán túl egy némiképp fanyalgó elismerésnek nem mindig a tárgyalt szövegre illő szavait kapjuk abból az írásműből, mely a korszak két kiemelkedő lírikusának, illetve kritikusának az összetalálkozásából született. Nem véletlenül fogalmazott ennek elolvasását követően úgy a korábban vérig sértett Babits (a megbízás adója), hogy ő több jót írt volna erről a kötetről. Föltehető, hogy ez jobban rá is illett volna a kötetre. Meleg baráti segíteni akarás ugyan aligha „munkálkodik” a leírt sorokban, a probléma azonban nem ebből adódik Sokkal inkább abból, hogy költészetük alakulása egymásétól eltérő irányokban ment végbe: más világlátási tényezők érvényesülnek munkáságukban, egymásétól eltérő hangszínek, eltérő kompozíciós elvek alkalmazásának jegyében. A fájdalom, a düh, a balekságérzet, a féltékenység – az alakuló népi-urbánus ellentétek légkörében – lehetetlen, hogy ne lettek volna mérgező hatással a két fiatal tehetség szépen indult barátságára, egészen addig, míg a halálnak, illetve a teljes szellemi leépülésnek a veszélye egyiküknek a közvetlen közelébe nem került, s az egymásnak „csontot törő” ütéseket osztást – a betegágynál búcsúzva – föl nem tudta váltani a kölcsönös megbocsátás megrendítő méltósága. A merőben privát barátság-helyreállítás azonban csonka változás maradt volna. Ha csak az elköszönés szép szavai hangzottak volna el a temetés napjaiban.12 Hiba lenne, ha szemhatárunkon kívül maradnánk azok a további szellemi tényezők, melyekben a félbetört életmű továbbélésének a mozzanatai ismerhetők föl.

Ha nem nagy a számuk, akkor is.

Könnyező című versében Illyés kettejük végső búcsúvételének állít emléket, a Rajz, eltépésre az ország 1944-es alatti bujkálás elemeiből néhány emlékképet és gondolatot a kiürített szárszói sírnál állás helyzetében: „Ki ágyát adta egykor, / hogy osszam meg vele, / ki sorsát eddig bírta, / üres a költő sírja, / hajítsanak bele.” Az ennél valamivel korábban keletkezett Öt éve kevéssel korábbi képet örökít meg, de már úgy, hogy közben lehetőséget ad – az élet és a megszűnés közti határterület érzékeltetése során – a meggyászolt költő stílusának részleges átvételére is. (Tehát egy részleges azonosulásra – részben az Ajtót nyitok és a vele közelről rokon Temetés után hangjában és a Ki-be ugrál időszemléletében.)

…már „őrült” voltál, de még én se láttam.

Már az se vagy. Már ennyi sincs belőled.

Az elfolyt, a régen itt-ringott időnek

partján magamban ülök hallgatag.

Már nem vagy. Oly képtelen, mintha azóta

az egész világ megtébolyult volna,

és neked volna folyvást igazad.

Nem hiányoznak kapcsolataik sorából a mondhatni prózai egyszerűséggel fogalmazott, száraz voltukban egyértelmű értékminősítések sem: „József Attila a Medvetánccal állt föl már egy egész ország szemében is a nagy költők sorába”, jegyzi föl egy helyütt Illyés.13 Ide kapcsolható egy korábbi – színezetében anekdotikus – történet följegyzése is, melynek egy irodalmi érdeklődésű, nem is tájékozatlan borbély a főszereplője meg az elbeszélő. A borbély nem ismeri személyesen azt, akinek a haját nyírja, csak szóval tartja, s eközben úgy ítél, hogy Illyés a fiatalok között ugyan már rangot szerzett magának, de azért még „kiforratlan”, „a legnagyobbak között nincs ott”. „És Szabó Lőrinc?” – puhatolózik tovább Illyés, nem tudva ellenállni kíváncsiságának és hiúsága kísértéseinek. „József Attila, Juhász Gyula. Azok már a legnagyobbak” – dönt határozottan a megkérdezett, befejezésként még a Kész a leltárt is szóba hozva. Az enyhén mosolyra indító történet elbeszélését nem kíséri az érdemi fönntartás kifejezése.14

1946-ban egy helyen, általános irodalmi kérdésekről szólva, a nem sokat író lírikusok fölött pillant végig Illyés, ennek során Petőfi, Shelley, Horatius, Rimbaud és a „latinok”, ide sorolását követően „Ady, Tóth, Juhász, József” neveit említi.15 Afféle immár klasszikussá érett (és kopott) idézetként hozza szóba, a szerzők nevét mindkét esetben egyformán elhagyva, az „Ember küzdj, és bízva bízzál!” és a „Szabadság, te szülj nekem rendet!” parancsszavát. Nem érzékeltet még teljes spontaneitást, itt-ott akarattal is lelkesültnek is mutatkozhat, de mindenképpen tény, hogy nem egyértelműen valamilyen közönséghez intézve szavait, a következő rövid gondolatsort is leírja: „micsoda erő, mennyi bátorság kell a szemmel látható dolgok költői megjelenítésében is, hogy egy még friss fogalom nevét először bevigyük a költészetbe! A marxizmus előttünk volt csaknem száz éve, amíg akadt egy költő (azt hiszem, az egész világon), aki a tételt is rímbe tudta fogni. József Attilának hívták.”16 (Föltehető, hogy ebben a Külvárosi éjről írottak részleges önkritikája is benne foglaltatik.) Van rá példa, hogy „korom világméretekben tán legnagyobb marxista ihletettségű lírikusa”-ként említi.17 De nem minősíti egyoldalúan gondolati, még kevésbé mereven mozgalmi költőnek. Az egyik 1935-ből való naplóbeírás az „Ady, József Attila és még egy-két érdemes ember” megjelöléssel illette valamikori barátját. Általában olyanok között beszél róla, akik azonos természetű értékeket alkottak.18 „…egy ilyen kis bontás – ti. amilyen az automatikus írás –, agyféktelenség, milyen jót tud tenni a versnek” – fejtegeti másutt, hozzátéve azért mindjárt, hogy ezt „Apollinaire már elhárította, József Attila tudatosan küzdött ellene. Nála azért olyan megrázó” – fejtegeti, leginkább a kifejezésesztétika szempontjait téve a magáévá.19 Szerelmest elátkozni nem fellengző önkelletéssel vagy siránkozó visszakönyörgéssel, hanem összezárt foggal, a bajvívó keserűségével: ennek a magyar lírában Ady után is van verse, a torokszorító Magány. József Attilát ismételten a legnagyobbak között tárgyalja, az említetteken kívül Balassi, Zrínyi Kassák, Szabó Lőrinc, Villon, Brecht, García Lorca, Auden, Csokonai oldalán. Halott barátjánál külön kiemelve „a téboly határán járva alkotás rendkívüli teljesítményét”.20 Olyanok közt, akik más-más módon ugyan, de egyek voltak abban a törekvésükben, hogy mindegyikük „olyan érzéseknek adjon hangot (vagy színt, vagy dallamot)”, amelyekre eddig „senki nem ébresztette rá az embereket, amiket addig nem tudott senki az értelem eszközévé tenni”.21 Ilyen célokat szolgálva követi nyomon Illyés figyelmével az Óda francia fordításának is az alakulását, annak reményével, hogy abban majd „a francia nyelv új hangszerelésében új élményként zeng a mély emberi kétségbeesés”.22

Végül, de korántsem utolsósorban hadd idézzük itt a már koros Illyésnek egy máskülönben szigorúan tárgyias vallomását, a jelentés problematikáját, a „szóvarázs” kérdéskörét, nyelv és kifejezés viszonyát is érintve. Az egy életre szóló szövetséges, a két nagy költő szerelmét is elnyerő nő dicséretét hirdetik előbb a szavai, összegezésül kimondva: „Nincs olyan emberi vágyam, amit ő ne teljesítene.” Itt, a zárásban fordul azután a sorok iránya. Itt jutunk el egy különösen összetett, részben tragikus tény kimondásának a szükségességéhez: „az egyetlen nő, akinek keresztnevét nem írhatom versbe. Korosztályom legnevesebb költője tette rá a kezét.”23

Tragikus?

Vagy ne volna tragikum abban, hogy egy költő a legelemibb emberi igények egyikét, legigazibb társának a megnevezését nem teheti meg, nem érezheti a magáénak ennek a megnevezésnek az örömét? De úgyszólván blaszfémiára vállalkoznék, ha ki akarná szakítani kedvese nevét kialakult művészi-szakrális összefüggéseinek gazdag hálózatából. Nem kisebb azonban ennél annak a győzelemnek a súlya, amelyet részben önmaga ellenében kellett kiküzdenie, művészi érzéket tompító, megtévesztő értékítéletek hozására késztető tényezők ellenében. 

JEGYZETEK

1 József Attila: Harag.

2 Németh László: Nincsen anyám se apám. József Attila versei. Nyugat, 1929. dec. 1. 649–650. In Kortársak József Attiláról. Szerk.: Bokor László. 1987, 146–148.

3 Németh László levele Gulyás Pálhoz, 1938. június. Idézi többek között Bokor: Kortársak… 2081.

4 Illyés Gyula: Naplójegyzetek, 1961–1972. Válogatta, szerkesztette, sajtó alá rendezte Illyés Gyuláné. 1989, 339,

5 Illyés : Napló, 1961–1972. 229.

6 Vágó Márta: József Attila. 1975. 20–25.

7 Uo. 26–27.

8 Vágó… levele József A.-hoz. In József A. Válogatott levelezése. Sajtó alá rendezte Fehér Erzsébet. 1976, 258.

9 József A. levele. In i. m.

10 Benedek Marcell. Irodalomtörténeti Közlemények, 1955, 3. sz. In Kortársak… 120, ill. Erdélyi Helikon, Kolozsvár, 1930. január, 157.

11 Illyés: Napló, 1973–1974. 99–100.

12 Külvárosi éj. József Attila versei. Nyugat, 1932. december 16. Kortársak… 260–262. – A két költõ egymásközti konfliktusainak tényezõirõl már sokszor írtak, a legrészletesebben N. Horváth Béla (József Attila. 1980. 95–115, illetve önálló kiadványban), ezek azonban más szempontokhoz igazodnak.

13 Illyés: Napló, 1973–1974. 124.

14 1945. 311.

15 1946–1960.

16 1946–1960. 1946. 37.

17 1929–1945. 375.

18 1975–1976. 148, 133.

19 1975–1976. 73, 74, 83.

20 1973–1974. 12., 112.

21 1979–1980. 124.

22 1929–1945. 377.

23 1946–1960. 124, 139, 190.

24 1961–1972. 23.

VASY GÉZA

Illyés Gyula és az 1958-as pártállásfoglalás

AZ ÁLLÁSFOGLALÁS ÉS ELŐZMÉNYEI

A népi írók mozgalmának és a korszakonként más és más elnevezésű magyarországi kommunista pártnak sohasem volt harmonikus a kapcsolata. Tanúsítják ezt Révai József és Lukács György elismerést is kifejező tanulmányai, az 1945 és 1948 közötti koalíciós évek történései és írásos megnyilatkozásai, a fordulat évében a mozgalom elhallgattatása, majd utána a dühödtté váló támadássorozat. S természetesen sorolandó ide 1956 forradalma s ezt követően a megtorlás esztendeinek keserves időszaka, amely lényegében lezárta az írói mozgalom történetét, mert nem engedte meg annak létezését az addig megvallott célok szellemében.

Ismeretes, hogy 1956 októberének szellemi és közéleti előkészítésében közvetlen szerepet nem a politikai lehetőségek nélküli népi írók játszották, hanem a reformokat kívánó, majd követelő kommunisták, 1956 tavaszától, még erőteljesebben szeptemberétől azonban megnövekedett az ő részvételük is. A forradalom kitörésétől december végéig, a Gond és hitvallás megfogalmazásáig és írószövetségi elfogadásáig valóban meghatározó tevékenységet fejtettek ki, s ez és korábbi munkásságuk nagymértékben hatott a társadalomra. Ennek logikus következménye, hogy 1956 novemberétől kezdve többször tárgyalt velük az új vezetés, s nemegyszer ők keresték a kapcsolatot, hogy védhessék a nemzeti és az irodalmi értékeket.

Amiként a népi írók mozgalma sem volt soha teljesen egységes, Kádár táborán belül is ellentétek feszültek. 1956 végétől hosszabb időn át elsősorban nem a bolsevik jobboldaltól, hanem a balosoktól kellett tartania, s nemcsak idehaza, hanem a szocialista tábor számos helyétől, elsősorban Moszkvától és Pekingtől. 1957 első hónapjaitól mind egyértelműbben a resztalinizáció jellemzi a hazai politikai életet. Ez még nagyobb ideológiai szigort jelent: a szovjet modell kritikátlan követését. Szó sem lehet magyar útról még a létező szocializmuson belül sem. Az már korábban eldőlt, hogy marad az egypártrendszer s a marxista ideológia korlátolt változata, de ezen belül is tovább szigorodtak a kívánalmak. Ez határozta meg a tudomány- és a művészetpolitikát, s ennek rendelték alá a művelődéspolitikát is. Kádárék elkerülhetetlennek látták a mezőgazdaság minél előbbi szocialista átalakítását, azaz a lehető legteljesebb téeszesítést. Egyúttal rendkívül károsnak tartották a népi írók hatását az ifjúságra. Azt állították, hogy ők maguk „középen”, a leghelyesebb úton járnak, s harcot vívnak mind a bal-, mind a jobboldali elhajlások és bűnök, azaz a revizionizmus és a nacionalizmus ellen. Revizionistának Nagy Imre és hívei minősültek, nacionalistának a népi írók. A legfőbb bajokozó, a sztálinizmus s annak hazai képviselői, Rákosi és hívei ellen nem nyitottak frontot. Nagy Imrééket kivégezték, híveit, köztük írókat is bebörtönöztek. Több írót, szinte kizárólag volt kommunistákat publikációs tilalommal sújtottak. (Benjámin László, Kuczka Péter, Örkény István stb.). A népi írókat pedig drasztikusan, igazságtalanul elítélték, s nyilvá-nos önbírálatra akarták őket késztetni. Ezért született meg 1958 júniusára az MSZMP Központi Bizottsága mellett működő kulturális elméleti munkaközösség állásfoglalása A „népi” írókról.

Nem előzmények nélküli ez a munka. Kádárék egyik alaptétele az volt, hogy 1956 őszének történéseiben meghatározó volt az írók, az Írószövetség szerepe. Ezért függesztették fel már 1957 januárjában a szövetség működését, s ennek a tételnek volt következménye a két íróper. Ezért harsogtak annyit az írók sztrájkjáról, ami tényszerűen nem is volt igaz, a legtöbb író publikált volna, ha lett volna fórum, s ha igényt tartottak volna írásaikra. Az 1957 szeptemberétől decemberéig megjelent első négy Kortárs-szám látványosan népfrontos volt, s Berda Józseftől Pilinszky Jánoson át Weöres Sándorig feltűnően sokan kaptak helyet. A népi írók is: a határozatban később emlegetett s szóba jöhető írók közül Darvas József, Erdélyi József, Féja Géza, Kodolányi János, Németh László, Szabó Pál, Tamási Áron és Veres Péter is. Csupán Illyés Gyula és Sinka István hiányzik, de a következő évben Sinka is megjelenhetett. Illyést csak 1960-tól közölték, bár elképzelhető, hogy 1957 őszén átmenetileg elfogadták volna a kéziratait. 1958 első félévében még hatan, a másodikban viszont már csak ketten szerepeltek a folyóiratban, amely ekkor indította el vitáját a népi írók mozgalmáról, s amely belső pártfórumokon többször kapott komoly bírálatot engedékenysége miatt.

Az 1956 utáni első években folyamatosan kulcskérdésnek számított a népi írók ügye. Az elszántan Kádár-párti Mesterházi Lajosnak 1957 májusában a Népszabadságban közölt cikke, az Útvesztés tanulságokkal a harmadikutasság harcos elítélése mellett Illyéssel is részletesen foglalkozott: „Azt hiszem, Illyés, Féja vagy a többiek végül egy leheletnyi szelet sem fogtak ki abból a vitorlából. Súlytalan volt a szereplésük azokban a napokban, súlytalan és sok harmadikutasé elég dicstelen. Nekik már, úgy látszik, mindig az a sorsuk, hogy neveltjeik elhagyják őket! Csakhogy mi, annak idején, balfelé! Magam is így voltam: a lendület, amelyet adtak, túllendített a ponton, ahol ők maguk álltak. (Nekem például A kacsalábon forgó vár a forradalmi verset jelentette és nem az utolsó nyolc sorát.)

Október 30-án találkoztunk az Írószövetségben. Együtt ült a csonka elnökség, meg néhány magamfajta közember. Arról volt szó, hogy – mint Illyés megállapította – sem Nagy Imre, sem az írók, senki nem tartja már kézben az eseményeket. Rohan és rombol az áradat. Ami az utcán végbemegy, az már a fehérterror. Elibe kell vágni, le kell szerelni, olyan vezetés kell az ország élére, amelynek a tekintélyét, „pártatlan magyarságát” mindenki elismeri. Kodály, tudósok, írók… Valaki felvetette: „Gyula, te magad is!” Illyés hevesen tiltakozott. Őszintén hevesen. Ráismertem: „Én akkor is majd hallgatag csak félreállok…” – mint A kacsalábon forgó vár befejező soraiban. Aznap adta le higgadtan és tárgyilagosan az Irodalmi Újságnak Egy mondat a zsarnokságról című versét. Pár nap múlva, a közgyűlésen, nagyon okosan, nagyon világosan nevén nevezte az ostoba hőzöngést, amit a „hős pesti ifjúság” művel: „nagyidai cigánykodás”. Aznap jelent meg a verse. És nem fékezte, hanem szította a fehérterrort is meg a nagyidai cigánykodást is.

Félreértés ne essék! Nekünk semmiféle zsarnokság sem kell. Hadd mondjam meg mégis: írhatott volna 1944-ben jó néhány mondatot a zsarnokságról a költő. De főként miért alacsonyította le önmagát, hogy a nekivadult csőcselék pogromok igazolását találja meg egy Illyés-versben? Ő ne tudná, hogy egy írásnak »valeur«-je is van?”1

Mesterházi cikkére a volt nyugatos Gellért Oszkár reflektált.2 Részéről igazi bátorság volt, hogy bár óvatosan, de megpróbálta védeni a népieket, köztük Illyést is. Rámutat, hogy Illyés 1945 előtt is zsarnokságellenes volt, ugyanakkor bár bűnnek nem, de hibának nevezi az Egy mondat megjelentetését. Végkövetkeztetése az volt, Móriczra hivatkozva, hogy az írónak nincs politikai érzéke, mert szenvedélyből politizál, tehát inkább csak írjon. Viszontválaszában Mesterházi csak hajszálnyit finomított korábbi álláspontján.3

Mesterházi csupán az Élet és Irodalom felelős szerkesztője ekkor, Dobi István viszont az Elnöki Tanács elnöke (1952-től 1967-ig!), s e minőségében készített vele újévi beszélgetést 1958-ra az Élet és Irodalom. Ennek Írók a mérlegen alcímű fejezetében Tamási Áron dorgálása után a következőket nyilatkozta: „Hasonló a helyzet Illyés Gyulával. Annak idején a Puszták népét nemcsak olvastuk, de agyonvitattuk a magunk körében. Örültünk a könyvnek, és biztosak voltunk benne, meg is mondtuk, meglátjátok: ezt a könyvet követni fogja egy másik, amelyik megjelöli majd a kivezető utat: ezek a szociális bajok okai, ezek az akadályok, próbáljunk cselekedni, hogy megváltoztassuk a puszták népének sorsát. Csalódtunk a várakozásban. Ezt a másik könyvet nem írta meg Illyés Gyula.”⁴

A Politikai Bizottság 1957. augusztus 6-ai ülésének előterjesztése irodalmunk helyzetéről lényegében már körvonalazta a majdani állásfoglalás alapelveit.5 Előkészítő munkálatok folytak, tervezetek fogalmazódtak. 1958 januárjában kezdődött el a végleges szöveg elkészítése, amelynek alapja Király István munkája. Az Állásfoglalás kulcsmondata szerint „a »népi« írók mozgalma jelentős szépirodalmi tevékenységet felmutató politikai mozgalom, amelynek alapvető eszmei jellemvonása egy erős nacionalizmussal telített »harmadikutas« koncepció; az imperializmus és a szocializmus világméretű küzdelmében egy nem létező harmadik útnak, a »külön magyar útnak« a hamis illúziója”. A végkövetkeztetés pedig a következő: „komoly felelősség terheli őket a proletárdiktatúra államának belső fellazításában, az ellenforradalom szellemi előkészítésében való részvételért”, illetve „a párt és az állam nem érthet egyet azzal, hogy mint politikai tömörülés vagy irodalmi csoportosulás szervezkedjenek”.⁶

Egyébként nagyon hasonló álláspontot fejtett ki ez időben, utolsó József Attila-tanulmányában a Kádár baloldali ideológiai ellenzékének számító Révai József, aki a mozgalom 1945 előtti szakaszát azzal jellemezte, hogy szembefordultak a proletárforradalommal, a munkásosztállyal, nacionalisták voltak, és behódoltak a Horthy-korszaknak.7

ILLYÉS GYULA MUNKÁSSÁGA AZ ÁLLÁSFOGLALÁSBAN

Az állásfoglalás nem határozat, annál szelídebb, addig a bolsevik gyakorlatban nem alkalmazott műfaj. A fogalmazásmód azonban csak egyetlen szempontból megengedő: lehet még önkritikát gyakorolni, hívünkké válni. Azonban a hivatalosan erőltetett több helyszínű vita is azt tanúsítja, hogy vitatkozni nemigen lehetett. Ezt támasztja alá az a tény is, hogy a fontosabb népi íróknak megküldték ugyan a megjelenés előtt a szöveget, megjegyzéseiket, észrevételeiket kérve, a kísérőlevél azonban június 7-ei dátumú, s az állásfoglalás körülbelül két hét múlva megjelent a Társadalmi Szemlében. Illyés Gyula, Féja Géza, Szabó Pál, Tamási Áron és Veres Péter válaszai tehát még technikai értelemben sem voltak figyelembe vehetők.

Az állásfoglalás 225 alkalommal nevez meg – olykor egy-egy mű címével azonosíthatóan – személyeket, a népi írók mozgalmából összesen 18 szerzőt. Közülük kiugróan a legnagyobb számban említődik Veres Péter (38), Illyés Gyula (35) és Németh László (32). (A többiekre 3–14 hivatkozás történik: Féja Géza 14, Szabó Pál 14, Kodolányi János 11, Erdei Ferenc 11, Tamási Áron 10, Bibó István 9, Darvas József 9, Kovács Imre 9, Erdélyi József 7, Sinka István 7, Szabó Lőrinc 4, Sárközi György 3, Sértő Kálmán 3, Szabó Zoltán 3.)

Az állásfoglalásnak alaptétele az is, hogy a népi írók munkássága és közéleti szereplése 1945 előtt nagyobbrészt pozitív, 1945 után viszont ez már csak olykor állapítható meg. Az 1945 előtti szakaszban is eltérő az 1938 előtti és utáni tevékenység megítélése, a háborús évek kapcsán jóval több a bírálat. A közvetlenül a világháborút követő évek több elismerést kapnak, az 1948 utáni tevékenységről erősödik a kritikus hangvétel, amely gyakorlatilag kizárólagossá válik az 1953-mal, s agresszíven elutasítóvá az 1956-tal kezdődő évekről.

Nincs ez másként Illyés Gyula megítélésében sem. Nem is lehetne, hiszen ő egyik kulcsszereplője az állásfoglalásnak. Árulkodó már az is, hogy mely művei milyen minősítést kapnak. Pozitív szövegösszefüggésben szerepel – a megjelenés időrendjében sorolva őket – az Oroszország, a Puszták népe, a Petőfi, a Rend a romokban, az 1945 utániak közül az Egy év, a Honfoglalók között, a Petőfi és Bem (igazi címén Két férfi) és az Ozorai példa. Elítélően a Fáklyaláng, a Dózsa György, a Bartók, a Levél a vízgyűjtőről és a fenyőről, az Egy mondat a zsarnokságról, továbbá az 1951-es írókongresszusi felszólalás és a pesszimista költészetről írott cikk.

Az Illyéssel kapcsolatos állítások száma az 1945 előtti és utáni évek kapcsán 15, illetve 20. Az 1945 előtti pályaszakaszról mindössze három tekinthető negatívnak. Ezek a következők. Az I. világháború utáni – az állásfoglalás szerint elítélendő – ideológiák rá is hatással voltak. 1938 táján „visszavonul az irodalomba”. A lillafüredi találkozón „hallgatása nem szabta meg a tanácskozás menetét”. Belátható, hogy ezek sem élesen, csak neheztelően megfogalmazott bírálatok. Az 1945 utáni korszakról viszont pozitív minősítésből akad csupán három. Ezek: a népiek kezdeti bizakodását kifejező művek között szerepel az Egy év és a Honfoglalók között. Hasonló névsorban található a negyvenes és ötvenes évek fordulója kapcsán a Petőfi és Bem és az Ozorai példa, egy elismerő mondattal: „Illyés Gyula egymarokra fogja drámáiban a nemzeti és az osztályérdeket.” Végül ugyanez a két mű említődik szembeállítva a későbbiekkel.

Melyek a főbb elítélő állítások az 1945 utáni pályaszakaszról? A párizsi béketárgyalások idején a népiek – Illyés is – „megmaradtak a nacionalista hangulatkeltés talaján”. A parasztkérdésben nacionalista álláspontot képvisel ő is. „Illyés már 1946-ban lemondott pártvezetői tisztéről, és az irodalomba húzódott vissza.” 1948 után „az ingadozás, fenntartás és vonzódás jellemezte Illyés Gyulát.” Írókongresszusi felszólalása a régi ideológia továbbélését tanúsítja. A művek és a magatartás kettősséget mutat: az egyik oldalon ott van az Ozorai példa, a másikon az Egy mondat a zsarnokságról. Hangsúlyosabbá válik a harmadikutas nacionalizmus: „erősödő tendencia a veszélyeztetettnek vélt nemzeti öntudat fenntartásának gondolata; s nem a szocialista erők támogatása érdekében, hanem ez erők ellen.” 1952 után Illyés is távolodik a rendszertől, az Ozorai példát a Dózsa György követi. Nála is megjelennek az „örök paraszti ideálok”, „az okosan kivárni tudó hősök”. „Ezt példázza Illyés magatartása, ez az erkölcsi és jellemideál hat egyre erősebben a »népiek« felé forduló ifjúság köreiben is.” A népiek „ha nem is játszottak központi szerepet, alkalmas helyzetekben, kellő időben mindig megszólaltak, és helytelen irányban befolyásolták az események menetét”. Illyés esetében ezt igazolja cikke a pesszimista költészetről, s „művészileg is hatásos lírai muníciója ehhez a harchoz a Bartók-vers és a Levél a vízgyűjtőről és a fenyőről. 1956 óta „Illyés Gyula beszédes hallgatásba burkolódzik”. S végül: a nyugati disszidens sajtó „Illyés Gyulában és társaiban látja nézeteik hazai képviselőit”.

Ezekhez az állításokhoz, hiszen hamisságukat jóval később a Kádár-rendszer is belátta, bár ezt nem deklarálta látványosan, egyetlen megjegyzést azért érdemes fűzni. Az 1945 előtti pályaszakaszból valóban Illyés legjelentősebb alkotásai közül emelt ki néhányat a szöveg. 1945 után viszont, a még annak az évnek őszén megjelent Egy év című verseskötettől eltekintve egy riportkönyvecske (Honfoglalók között), egy filmregény (Petőfi és Bem), amelyet a filmváltozatban drasztikusan meghamisítottak (Feltámadott a tenger, 1953), és egy olyan dráma, az Ozorai példa kapott helyet, amely opera vagy zenés színmű szövegkönyvének készült. Döntően tehát másodlagos irodalmi műfajokról van szó, s ezek a művek – néhány fontos verstől eltekintve – nem is tartoznak az életmű meghatározó részéhez. Feltűnő az is, hogy nem is említődik az 1946 végén megjelent Hunok Párisban, pedig ez után deklarálta a kommunista párt, hogy nagyon nem ért egyet Illyéssel, s az 1956 könyvhetére kiadott Kézfogások sem, pedig a szerintük való nacionalizmusra ebben is sok példát találhattak volna

VITÁK AZ ÁLLÁSFOGLALÁSRÓL

A maga újfajta, a Rákosi-korszakétól eltérő szellemiségét akarta illusztrálni az MSZMP azzal is, hogy csupán állásfoglalásnak nevezte azt, ami valójában határozat volt, s azzal is, hogy vitákra tartott igényt. Ezeknek azonban csupán egyetlen eredménye lehetett: a hozzászólóknak egyet kellett érteniük az állásfoglalás minden lényegesebb megállapításával. Az esetleg megszólaló érintetteknek, a népi íróknak pedig önkritikát kellett volna gyakorolniuk. A vita elsősorban talán ezt a célt kívánta volna elérni, de ez ügyben teljes kudarcot vallott. A népiek vagy hallgattak, vagy reflektáltak ugyan, de írásaikat nem közölték. Az Élet és Irodalom udvariasan közölte Z. Nagy Ferenc írását, amelyben az országgyűlési képviselő túlméretezettnek tartotta az állásfoglalást, s felvetette, hogy „helyes-e ma az a nézőpont, hogy a szocializmus építésében eltöltött évtizedes munka után is olykor eltaszítanak embereket, és itt-ott ellenségként kezelnek olyanokat, akik pedig segíteni akarnak, és nem ellenségek akarnak lenni”.8 A szerkesztőség kivételesen szükségesnek tartotta megjegyezni, hogy a cikkel nem ért egyet, s nyilván csak a szerző funkciója miatt közölték. Még szembeötlőbb az MTA Irodalomtörténeti Intézetének vitája. A közelmúltig csak a szeptemberi vita volt a szakmában ismeretes, mivel ennek anyaga sokszorosítva 500 példányban megjelent.9 Salamon Konrád monográfiája azonban részletet közölt egy belügyi jelentésből, amelyből megtudható, hogy már júliusban is volt egy erősen más szellemiségű vita ugyanott. Ezen „…a rosszindulatú reagálás jutott túlsúlyra. A magyar irodalom féltése, a túllicitálásoktól és szektás lépésektől való félelem fejeződött ki. A vitában résztvevők többsége személy szerint védelmébe vette a népi írókat, elsősorban Németh Lászlót, Illyést és Verest. A pártállásfoglalással szemben álló hangvételre Czine Mihály nacionalista beállítottságú, rossz indulatú referátuma adta meg az alapot. Hozzászólásaikkal támogatták Oltványi Ambrus, Németh G. Béla, Bodnár György s az akkor még szabadlábon levő Fekete Sándor. A vitáról értesülvén Király István renegátoknak bélyegezte meg a vitában felszólalókat. Jellemző az Intézetben kialakult véleményekre és hangulatra…, hogy megijedvén az esetleges következményektől szeptemberben újabb népies vitát szerveztek azzal a céllal, hogy tompítsák az előző vita hangnemét, s ezzel eltereljék a figyelmet az ott felszólaló személyek éles állásfoglalásáról és az Intézetről.”¹⁰ A szeptemberi vitán Czine Mihály már csak hozzászóló lehetett, s a kiadvány csupán tartalmilag ismertette mondandóját.

A viták egy része a nyilvánosság előtt zajlott, egy része zártabb szakmai környezetben, de ezek anyaga is nagyobbrészt megjelent szakmai fórumokon. Két irodalmi lap indított vitát: az Élet és Irodalom, valamint a Kortárs. Más folyóiratok inkább csak egy-két cikkben reflektáltak.

Az Élet és Irodalom szerkesztői addig sem rokonszenveztek a népi írókkal. A lap részletesen ismertette a pártállásfoglalást, majd hozzáfűzte a tanulságot, a népi írók lehetséges sorsát: „Két út áll előttük: hibáikkal, vétkeikkel, reakciós ideológiájukkal való gyökeres leszámolás útján ismét egybeforrni a szocializmusért harcoló munkás és paraszt tömegekkel, avagy megmaradni mai pozíciójukon, s még tovább távolodni a néptől, a teljes politikai és művészi elszigetelődés irányába. Rajtuk áll, hogy mit választanak. Mi segítünk, hogy a jobb utat válasszák.”¹¹ A vitaindítót Mesterházi Lajos írta, s szerinte ez a „határozat” (!) a népi írók érdekében született meg. Ezek az írók akkor alkottak művészileg is maradandót, amikor – időlegesen – szövetséget kötöttek a munkásosztálylyal. Ebben az összefüggésben említette Illyést, nem éppen hízelgően: „És nekünk, de Illyésnek sem lehet egészen közömbös, hogy fölibe emelkedik-e a Jónás Babitsának, az 1944-es Radnótinak, megközelíti-e végül is – immár 21 év élménytöbbletével! – József Attilát, vagy pedig jelent annyit, amennyit éppen jelent az irodalmunkban, s az nagyon nem kevés, de – tehetségéhez mérten – nem is a legtöbb.”¹² – Szentkirályi János újságíró Féja Géza egy 1943-as cikkét olvasta Illyés és a többiek fejére. Eszerint tévedés azt hinni, hogy „a bölcs ravaszkodás, a félig kimondás, a körülírás, a sejtetés s az óvatos megfogalmazás: a legmagasabb rendű irodalom”.¹³ – Kerékgyártó Elemér azzal indította tanulmányterjedelmű írását, hogy felidézte egy találkozásukat a háborús évek-ből. Illyés akkor elismerést érdemlően viselkedett a hatalommal szemben. Bezzeg azóta: „A Két kéz után a Dózsa, a pesszimizmust védő kiállása, a sztálinvárosi óda csinált heroizmusa, a Bartók-vers, az Egy mondat és sok egyéb mutatták az utat, amerre jár. Fájó keserűséggel töltött el ez az út, mert tudom, hogy Illyés igaz ember, és nem értem, hogyan jutott el oda. Hogy juthatott el odáig, hogy az asztal mellett egy másik cinkosság alakult ki, amiből én kimaradtam, amin kívül rekedtek az összes kommunistává lett »népiesek«, kicsik és nagyok. Amin kívül rekedt az ország, a nép, dolgos hétköznapjaival és hallatlan erőfeszítéseivel, s a java értelmiség.” S ez a nép nem érti, hogy egy olyan ember, mint Illyés, miért nem lett kommunista. A cikk szemére veti Illyésnek, hogy a felszabadulás után maga is felköltözött a kacsalábon forgó várba, s mégsem hálás. (Mint tudható, Illyés 1939-es, második házasságkötése után költözött felesége szüleinek villájába.) Azt is kijelenti a szerző, hogy a népi írók „hegyre szorultak és megritkultak soraik. De ez a hegy nem az ozorai orom, hanem kietlen és sivár plató.” Mindez azért van így, mert nem látják be, hogy nincs igazuk.14 – A többi hozzászólás szempontunkból érdektelen. A vitát Bölöni György főszerkesztő zárta le, aki szintén balosabb volt Kádárnál is. Ő ugyan senkinek a nevét nem írta le, de általános ítéletei hangsúlyosan vonatkoznak Illyésre is. Bevezetésül kifogásolta, hogy a népi írók hallgattak, vagy ha megpróbáltak szólni, akkor „alapjukban szöges ellentétben állottak a közlemény szellemével, vagy oly önteltség és soviniszta szellem fűtötte azokat, hogy elárulták régi nézeteikbe csorbíthatatlanul beágyazott felfogásukat: megmaradtak a háború előtti világszemléletüknél, mintha nem is akarnák tudomásul venni, hogy azóta Magyarországon szocialista világ épül s az ellenforradalom rombolásai után reneszánszban van az ország, a nép, az irodalom is.” A népiek nem voltak forradalmárok, behódoltak a háború előtti uralkodó osztálynak, antiszemiták, gátolták a német megszállás idején az ellenállást, szerepük volt az ellenforradalom előkészítésében és kirobbantásában, műveik egyébként sokszor provinciálisak. Az állásfoglalás „jogos, igazságos és igen tapintatos ítéletet mondott felettük”, ők azonban két év óta hallgatnak, „enyhén szólva, nem teljesen lojálisak”.¹⁵

A Kortársban 14 hozzászólás és egy vitazáró jelent meg. Három írás előzően elhangzott az Irodalomtörténeti Intézet vitáján (Diószegi András referátuma, Klaniczay Tibor, Tóth Dezső előadása). Ezek a szövegek természetesen kevésbé publicisztikusak, mint a hetilapban megjelentek, de a tudományos igénytől a bolsevik hitvallásig és számonkérésig széles a skála. Illyés Gyula megítélésében nagyjából egyenlő arányban szerepelnek a pozitív és a negatív értékítéletek (28–27), s elég sok az egyrészt-másrészt megállapítás (14). Négy szövegben le sem íródott Illyés neve. A legmulatságosabb Csongor Barnabás kritikája Illyés akkor megjelent kínai versfordításainak kötetéről, elsősorban a kísérő esszéről, amelyre egyetlen jó szava sincsen.16 – Diószegi András munkájának inkább van helye az intézeti vita bemutatásakor. – K. Nagy Magda szerepelt az intézeti vitában is, de a Kortársban részben más a szövege. Elismerő szavai mellett Illyés kapcsán bírálja a Koratavaszt, a Giono-fordításokat, a Németh László-féle szigetre menekülést. A mozgalom egészét az állásfoglalással azonosan ítéli meg, beleértve 1956-ot és a jelent: „ma, 1958-ban is otthagyták a csatateret”.¹⁷ – Seres József cikkében az az újdonság, hogy elismerően hivatkozik a Válasz Illyés-írta programcikkére (Az idő kérdései, 1946. október), amely a szocializmus és a munkásosztály mellett tesz hitet.18 – Illyés szempontjából a legtanulságosabb azonban a vitazáró Mérleg és kitekintés. Ez szerkesztőségi cikk, de egyik szerzője alighanem Diószegi András volt, az ő szövegéből ugyanis több részlet átkerül ide. Az állásfoglalás természetesen „mintaszerű” politikai vitairatként és irodalomtörténeti elemzésként is, a gond nem is ezzel van, hanem a népi írók tartózkodásával a vitától. Igaz, „az állásfoglalás lényegén nem volt mit vitatni, hiszen a tények, bármennyire bonyolult és ellentmondásos tényanyaggal állunk is szemben, nem vitathatók.” Másrészt: „semmi értelme azonban, hogy teret adjunk a »népiek« nem marxista bírálatának, a vita légkörébe kispolgári nézeteket keverő szándékoknak”. Ő is elismerően szól a harmincas évek alkotásairól, bár hozzáteszi: „annak köszönhetik maradandóságukat, hogy, bár közvetve, a párt szellemi vonzáskörében születtek”. Illyés kapcsán kifogásolja a Kora tavasz, a Lélek és kenyér eszmeiségét, 1938 utáni költészetében a „vívódó problematika” hangsúlyosságát, a tragikus nemzetszemléletet. Ennek szélsőséges példája az Egy mondat a zsarnokságról. S természetes, hogy szinte minden, a népieket elítélő állítás Illyésre is vonatkozik itt is s minden írásban.19

Az ekkor még kis számú nem fővárosi szépirodalmi folyóirat közül az Alföld és viszszatérően a Tiszatáj foglalkozott az állásfoglalással. Az újrainduló debreceni folyóirat 1958 végi, első számában a főszerkesztő Fábián Sándor ismerte el az állásfoglalás érdemeit, s részletesebben szólott a népi írók mozgalmának debreceni múltjáról és jelenéről. Illyést nem említette.20 A Tiszatáj augusztusi számában a népi írók hatásával induló Kárász József mindkét felet megérteni próbáló írása azzal zárult, hogy a népiek eszméi felett eljárt az idő, útjuk járhatatlan, de műveikre számít a nép.21 Októberben Szabolcsi Gábor az egész mozgalmat elutasította, helyette Móra, Tömörkény, Juhász Gyula követését ajánlotta.22 A decemberi és az 1959. januári szám két részletben közölte Krajkó András elemzését. Élete első nagy irodalmi élményének nevezte a Puszták népét, majd azzal folytatta, hogy később rádöbbent: „végül is szűk, perspektívátlan, zárt világ ez”, s „itt valóban egy hosszú távon járhatatlan irodalmi zsákutcáról van szó”. Az állásfoglalás igazságait axiómaszerűnek tartotta. Részletesebben foglalkozott a nacionalizmussal. Szerinte „alig találunk olyan népet, nemzetet, amelyben oly mélyre ágyazott és szívósan megrögzött a nacionalizmus, mint a miénkben. A nacionalizmus a magyar múlt és jelen tizenkét fejű sárkánya.” Döbbenetes gondolatmenetét azzal folytatta, hogy a Szovjetunió 1956-os segítsége nélkül a nemzethalál lenne a sorsunk, s ezt készítette elő a népiesek nacionalizmusa is.23

Tanulságos felidézni a köz- és a népművelés két fórumának reflexióit. A Népművelésben a vezető beosztású Köpeczi Béla teljesen egyetért az állásfoglalással. A népiek megítélését politikai kérdésnek tekinti. Az ő működésük alapja az irracionális „népi szellem”, amely szemben áll a marxizmuson alapuló szocializmussal. Arra szólított fel, hogy a népművelés munkásai alaposan tanulmányozzák az állásfoglalást, tegyék azt belső meggyőződésükké.24 A Köznevelés betűjeles szerzője a pedagógusok feladataira figyelmeztet: „túlzás és feltétlenül torzítás az eredménye annak a »módszernek«, amely egyes »népi« írók pályáját töretlen, egyenes vonalú fejlődésként mutatja be, s a legnagyobbak legmagasabban szárnyaló alkotásainak kijáró pátosszal emeli ki, például a Kézfogások lírai darabjait. Rendkívül meggyőző a tanulmánynak az a végső megállapítása, amely szerint a „»népi« írók akkor alkották legmaradandóbb műveiket, amikor a mozgalom radikalizálódott és kapcsolatot tudott találni a munkásmozgalommal. Ez a megállapítás azonban nemcsak a jövőre nézve lehet példa, hanem a közelmúltra, az elmúlt két-három évre is érvényes – negatíve! Régi értékek, húsz évvel ezelőtti emlékek gyakran válnak legendává, s hazug legendák ellen csak úgy küzdhetünk, ha újból a tanítás középpontjába helyezzük azt az irodalomtörténeti tényt, hogy az ellenforradalmi korszak legnagyobb alakjai József Attila és Móricz Zsigmond voltak.”25

A szomszédos szocialista országok folyóiratai közül a jugoszláviai Híd tárgyilagosságra törekvő, távolságtartó és rövid írásban tudósított az állásfoglalásról,26 a romániai Korunk viszont decemberben a népiek mozgalmát és 1956-os szereplését elítélő szerkesztőségi bevezető után hosszú részleteket közölt az alapszövegből és a vitacikkekből.27

A napilapok közül – politikai súlya miatt – a Népszabadság véleménye a meghatározó. Itt már május 6-án megjelent az ekkor KB ideológiai titkár és államminiszter Kállai Gyula nagy beszéde, amelynek egyik fejezete „A népies írók útjáról” szólt. Ezek az emberek „a proletárdiktatúra rendszerét nem munkásdemokráciának, hanem zsarnokságnak tekintették. (Lásd Illyés Gyula: Egy mondat a zsarnokságról című, 1951-ben írott versét!)” A népi írók reakcióssá váltak. Nem értenek egyet a munkásosztály vezető szerepével, a proletárdiktatúra rendszerével és a mezőgazdaság szocialista átszervezésével. Ezért a nyilvánosság előtt kell tárgyalni róluk, a csoportosulást meg kell szüntetni.

A Népszabadság – s a többi napilap is – részletesen ismertette az állásfoglalást. Augusztus végén egy cikk irodalmi vitáinkkal foglalkozva nehezményezte, hogy néhányan mentegetni próbálták a népieket, majd rámutatott, hogy az urbánusok se érezzék magukat tisztának, az ellenforradalom szellemi előkészítésében ők is részt vettek.28 E lapban is közölték Diószegi András29 és Klaniczay Tibor30 intézetbeli előadásának egy rövidített változatát, valamint H. Z. (Héra Zoltán) részletes beszámolóját a vitáról. Ebben szó esik Czine Mihály részben helytelen és elutasított, részben indokolatlan nézeteiről. Ugyanis az állásfoglalás is elismeri a tényleges írói értékeket. A tárgyilagosságra törekvő hangvételű cikk azért megemlíti az Egy mondat a zsarnokságról és a Gond és hitvallás ellenforradalmi indulatokat gerjesztő hatását.31

Illyés miatt említendő a Népszava riportja 1958 júliusából. Már a cím is korjellemző: Munkások, műszakiak, tisztviselők Illyés Gyuláról, Veres Péterről, Szabó Pálról, Németh Lászlóról és a többi „népi” íróról. Egy fiatal munkás általában nyilatkozik, s szerinte az, „hogy 1956-ban hova tántorodott a népi írók zöme, az ma már világos”. Egy esztergályos Németh László Galilei-drámájáról elmélkedik, amely bemutatásakor ellenforradalmi indulatokat segített felszítani. Illyésről egy pamutgyári könyvelőnőt kérdeztek a gyári könyvtárban. E rész alcíme: „Az író nem író közönsége nélkül” : „Illyés Gyulát kér, régebbi művei alapján kedvenc írója. Így indul vele a beszélgetés is. – Nem tudom, mi lehet mostanában Illyéssel – mondja. Kiapadt volna a tehetsége? Alig hiszem. Ha megsértődött, nem tudom, mi oka lehetett rá. Hiszen olvasói, akik élvezettel forgatták 1945 előtt és után írt verseit, a Puszták népét, a Petőfi-könyvet, kíváncsian várnák mai állásfoglalását, mi mondanivalója van mai helyzetünkről, fejlődésünkről. Kár, hogy ezt hiába keressük a lapokban és a könyvespolcokon.

– Mi, olvasói, akik megszerettük, igényt tartunk Illyés műveire, de úgy gondoljuk, az író nem író közönsége nélkül.

Azt kifogásolják az olvasók – mondja –, hogy a »népi« írók nem adnak kielégítő választ a mai élet százféle kérdésére. A munkásolvasó azt keresi a »népi« írók könyveiben, hogy a nagy falusi átalakulást segítsék, hiszen ez a munkások és dolgozó parasztok közös érdeke.”32

Az MTA Irodalomtörténeti Intézete 1958. szeptember 8-án és 9-én tartotta újabb vitaüléseit. Ezeken elhangzott három fő referátum (Sőtér István, Diószegi András, K. Nagy Magda), 20 hozzászólás (feltehetően mind előre megírt formában), 7 vitahozzászólás, amelyeket csak kivonatosan ismertet a kiadvány, valamint Sőtér István záróbeszéde. Összesen 25 személy szólalt meg (hatan többször is). A júliusi vita után nyilvánvalóan nem lehetett szembeszállni a hivatalos állásfoglalással, legfeljebb finomításokra törekedni. Czine Mihály is sokkal óvatosabb lehetett, mint korábban. A könyv igen terjedelmes, mintegy félmillió karaktert, 280 normál gépelt oldalnyi anyagot tartalmaz. Illyésről a kiadvány 18 megszólalásában esik szó, de ezek közül hatban csak periferikusan. Sőtér István bevezető előadása elég élesen bírálta a népi írók mozgalmát, de az egyes személyeket sokkal kevésbé. Illyést hatszor említi, de inkább méltatja, s az egyetlen bírálat is visszafogott: címe nélkül utal az Egy mondat a zsarnokságról szerepére: „megjelentetési időpontja – az ellenforradalom indulatait csavarta feljebb”.33 (A történelmi tényeknek azonban ez sem felel meg semmiképpen, hiszen november 2-a megjelenés dátuma.) – A legterjedelmesebb előadást Diószegi András tartotta a népi írók nacionalizmusáról. Ebben Illyés nem is lehetne központi szerepű. Ami róla elhangzott, az lényegében azonos a Kortárs vitazárójában leírtakkal. – K. Nagy Magda inkább megértő, mint elutasító Illyés kapcsán, s csupán a népiek 1956-os és azt követő magatartását ítéli el, remélve, hogy eljuthatnak a proletár szocializmusig.34 – Klaniczay Tibor előadása harciasabb és átpolitizáltabb volt. Szerinte a népi irodalom „az egyetemes fejlődés szempontjából kirívóan anakronisztikus – áramlat”. Zárásként megjegyezte, hogy „Illyés Gyulát és Németh Lászlót legnagyobb élő íróinknak tartom, de olyan íróknak, akiknek az útján nem lehet tovább haladni, akiknek az útja zsákutca, bár ebben a zsákutcában roskatag épületekkel vegyesen remek paloták emelkednek”.35 – Képes Géza inkább elismerően nyilatkozik meg. Illyés kapcsán érdekes, hogy másokkal ellentétben ő a Fáklyalángban Kossuth és Görgey marxista ábrázolását látja, s igazolásul a Balzac-paradoxonra hivatkozik. – Diószegi András első hozzászólásában kiemelte a népiek provincializmusát Ady nemzedékéhez képest, s sajnálkozott, hogy káros ideológiájuk hatott az 1945 után jelentkező fiatal írókra. – Tolnai Gábor a népieket elég otrombán támadta, végezetül Illyésre is sort kerített: „Régen nem látja a valóságos életet Illyés Gyula sem. Nem véletlen, hogy Illyés Gyula akkor alkotta a legnagyobb műveit, amikor az élet közelségében élt. Az élet közelségében születtek meg nagy művei, és akkor esett a misztikumba, az irracionalizmusba, a téveszmékbe, a Féja Gézák, Németh Lászlók és végső fokon a nyugati harmadikutasok zsákutcájába, amikor a valóságot már megszűnt látni, és elvonult a világból.”36 – Sőtér István zárszavában ismét kitért az elítélendő 1956-os szereplésre és az utána való magatartásra, s kijelentette, hogy „a népi íróknak nem eszméi és elméletei, hanem szépirodalmi alkotásaik a maradandóak”.37

Az MTA Történettudományi Intézete 1958. szeptember 12-én tartott vitát, amelyet Molnár Erik vezetett be. Utána még heten szólaltak meg. A vita írott változatát a Századok közölte.38 Illyés Gyulával ketten foglalkoztak. Elekes Lajos a Dózsa-drámát bí-rálta, részben a történelmi események bemutatása, részben a történelmi pesszimizmus miatt. – Sokkal fontosabb szereplő Illyés Andics Erzsébet előadásában. Ő kifogásolta a paraszti lét idealizált ábrázolását, s ehhez az idézeteket a Csizma az asztalon lapjairól vette. Helytelenítette az ellenforradalmi rendszerrel kapcsolatos illúziókat. Elutasította az 1956-os szereplést, nevezetesen a híres verset. Nem volt jó szava a Válaszra sem. Ő is aggódott az egyetemi ifjakra gyakorolt hatás miatt. Végezetül hangsúlyozta, hogy a népiek válaszúton vannak, s ha nem jól választanak, akkor „visszavonhatatlanul népellenes erők játékszerévé válnak”.39

Vitaülést tartott az Írószövetség feloszlatása után létrehozott Irodalmi Tanács is 1959 februárjában. Ezen Király István volt az előadó. Erre meghívták a népi írókat, de csak Veres Péter és Szabó Pál jelent meg. A minisztériumi tisztviselő feljegyzése szerint a népiek nem értik, hogy „miért róluk és nélkülük vitáznak?” Nem érzik igazságosnak és eléggé árnyaltnak a vita hangsúlyait. „Több évtizedes munkásságukon ülnek féltékeny kotlósként.” „Idegenkedők, gyanakvók az elvi bírálatokkal szemben.”40

A párt felsőbb szervei az egyes munkahelyekről rendszeresen kértek hangulatjelentéseket. 1958. július közepén már születtek a beszámolók a népi írókkal kapcsolatos állásfoglalás visszhangjáról. A T.I.T., a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár, az Országos Széchényi Könyvtár és a Művelődésügyi Minisztérium pártszervezeteinek jelentése egységes abban, hogy még nem lehet kellő áttekintésük, s abban is, hogy közölnek bíráló észrevételeket is. Különösen részletes a minisztériumi jelentés, amely felhívja a figyelmet arra, hogy „a pedagógusok mintegy 70 ezres tömegére korábban is nagy hatást gyakoroltak a »népi« írók, ezért feltétlenül helyes lenne megvizsgálni, illetve tájékozódni, hogy a cikk milyen hatást váltott ki”. S „feltétlenül biztosítani kell, hogy a pedagógusokkal való beszélgetések pozitív irányúak lehessenek”. Nehezményezték azt is, hogy a könyvhéten szinte pult alól elfogyott Németh László drámakötete 4000 példányban, s elsősorban nyilván értelmiségiek voltak a vásárlók.41

A népi írókról és mozgalmukról, régebbi és 1956-os szerepükről az állásfoglalás kötelező jellegétől függetlenedve csak a nyugat-európai államokban volt lehetséges véleményt nyilvánítani. A müncheni Új Látóhatár lapjain 1958-ban és a következő évben zajlott is vita, de ez elsősorban nem 1956-ról, hanem az 1945 előtti tevékenységről szólt, s a népiek és az urbánusok továbbélő ellentétei határozták meg az álláspontokat. Az elsőként megszólaló Borbándi Gyula üldözésnek minősítette az állásfoglalást, s az okot abban látta, hogy az ország lakosságának nagy része a népiekre hallgat, s az a cél, hogy eszméik tűnjenek el. A cél valóban ez volt.42

ILLYÉS GYULA A MOZGALOMRÓL ÉS AZ ÁLLÁSFOGLALÁSRÓL

A Gondolat Könyvkiadó 1957-ben sorozatot indított a népi írók egykori szociográfiai munkáiból. Megjelent Darvas József és Erdei Ferenc, tehát a két kommunista könyve, Illyésé és Veres Péteré azonban már kéziratban maradt, pedig nyomdakészek voltak, s ezzel a sorozat félbe is szakadt. A szerzők könyveikhez terjedelmes előszót írtak. Darvasé még 1957 őszén a Kortársban is megjelent, s ebben részletesen leírta rokonszenvező és kritikus viszonyát a népi írók mozgalmához. Illyés – és Veres Péter – előszavai viszont csak sok éves késéssel jelenhettek meg, 1970-ben, s Illyés esszékötete, a Hajszálgyökerek még akkor is vitát váltott ki.

Ez az írás, a Visszapillantás 1957 decemberében keletkezett, s letiltása miatt kizárható, hogy az MSZMP illetékesei nem ismerték. Tudniuk kellett tehát, hogy mi Illyés álláspontja, s azt is, hogy hajlandó publikálni, ráadásul politikailag aktuális kérdésekről. Azért fontos ezt hangsúlyozni, mert a forradalom leverése után Illyésnek ez az első olyan írása, amelyet a közeli közlés határozott szándékával írt, s benne éppen a maga falukutató munkásságát elemzi és értelmezi, számos önéletrajzi elemet is megemlítve. A letiltás alapján nyilvánvaló, hogy Illyés álláspontja akkor elfogadhatatlan volt a párt számára, pedig józanul gondolkodva nagyon kevés kifogásolni valót találhattak volna benne. Hiszen az 1945 előtti múltat és a megírás jelen idejét tekintve is kibékítő, kezet nyújtó volt az ő megszólalása. Az 1930-as évek kapcsán többek közt ezt írta: „A föladat s a lehetőség a mi nemzedékünk számára nem volt kevesebb, mint hogy a magyar népet, amilyen gyorsan csak lehet, nemzetté erősítsük, mégpedig olyanná, amelyben a végzett munka az osztódási alap. Olyan nemzetté, amelyről Vörösmarty álmodott, amely felé Petőfi mutatott. A hármas egység, amelyen később a népfrontos állampolitika világszerte forgott, hogy munkás, paraszt, értelmiség, számunkra nemcsak természetes volt, hanem még sorsvonal is…” Az eszszé zárófejezete egy Illyés által vállalható hűségnyilatkozat – nem a párt, hanem – a nemzet, a történelem ítélőszéke előtt: „Bízom a magyar nép erejében. Bizonyos vagyok abban, hogy ez a nemzet nem romlása, hanem épülése felé halad, bármily próbák érték is; hisz nem kis mértékben épp próbái megállásával jelezte életerejét s világra valóságát. Nem tudom, mit hoz a holnap, de részletes képem van arról, amit a századnak kell hoznia. Bizonyos vagyok abban, hogy a föld népei az osztály nélküli társadalom útján haladnak. Szerves egyesülésük első állomása a teljes egyenjogúság. Egymást becsülő felek közt egyenjogúságot megteremteni másképp, mint szóértéssel, vagyis békével, képtelenség, mert hisz önmagában ellentmondás.”43

Amikor 1958 júniusában Illyésnek is megküldték az állásfoglalás szövegét, a Visszapillantáshoz képest nyilván komoly önbírálatot vártak, s főként az 1945, majd 1948 utáni munkásságát tekintve. Illyés is azok közé tartozott, akik válaszoltak a felkérésre. A Néhány megjegyzésben udvariasan és tömören fejtette ki ellenvéleményét. Fő tétele szerint a népi írók mozgalmában „nem egy csoport szándéka mozog, hanem egy országé”: ők a sorskérdéseket vetették fel, azok megoldásához keresték az utat. Az állásfoglalást rossznak tartja, szerzői „alapos munkát végeztek, mélyre eresztve húzták meg tudásuk hálóját. A fognivaló azonban madár volt, a »gazdag zsákmány« is ezt mutatja. A tervezet nem kínál megoldást. Holott ez kézenfekvő: magából az anyagból következik, azt mindenki megláthatja, aki a mozaikdarabokat tüzetesen, de nem a vakok tüzetességével tapogatja.” Illyés néhány tény, esemény téves értelmezését is kiigazította, s ezeket így zárta le: „Ez nem így volt. De annyi mindent kellene elmondani ezekről az időkről, hogy az – ilyen elcsüggesztő megállapítások után – vagy kérkedésnek, vagy védekezésnek hatna.”44

A forradalom után Illyés első külföldi útja 1962-ben Firenzébe vezethetett egy írókongresszusra. Sokat beszélgetett Borbándi Gyulával, aki így idézte fel Illyés véleményét az 1958-as állásfoglalásról: „A népi írók egyébként megbocsáthatatlannak tartják az 1958-as nyári dokumentumot, amelyet sztálinista szellem sugallt, és ellenségeik valamennyi régi vádját felmelegítette. Tárgyalási és vitatkozási alapnak nem lehetett elfogadni. Ezért is maradt el az érdemi diszkusszió. Amit az érintettek mondhattak volna, annak nem volt és ma sincs megjelenési lehetősége. Amit az írók a forradalom előtt, alatt és után tettek, abból semmit sem vonnak vissza. Szerepük ismert és világos. Azt viszont ellenfeleik elfelejteni látszanak, hogy az indulatokra mérséklően hatottak, a kilengéseket elítélték, és a felkelés tisztaságán őrködtek.”45

AZ ÁLLÁSFOGLALÁS HATÁSA

Az MSZMP munkaközössége 1959 februárjában vitaindító, bár vitát alig keltő téziseket tett közzé A felszabadulás utáni magyar irodalom néhány kérdéséről. A népi írók ügyében nincs semmi elmozdulás. Ebben az anyagban a legfőbb ideológiai ellenség Lukács György, mivel az ő „jobboldali, revizionista nézetei akadályozták leginkább, hogy a fordulat éve után a kultúra és az irodalom területén következetesen végrehajtsuk a szocialista forradalom feladatainak megfelelő fordulatot”. Ám nemcsak ő, az egész irodalom megkapja a magáét. Külön fejezetcím Az Írószövetség szerepe az ellenforradalomban, s a szöveg szerint „a hangot Illyés Gyula »Egy mondat a zsarnokságról« és Tamási Lajos »Piros a vér a pesti utcán« című versei adták meg”.46

1959 őszén egy kommunista aktíván Darvas József, a hajdan volt népi író a következőképpen ítélte meg társait: „az egykori hit forrásainak elapadása, a korszerűtlenné, avataggá vált filozófiák lehúzzák s avataggá teszik a ma megjelent műveket is. […] lassan az is korszerűtlenné, anakronisztikussá válik, hogy az irodalmi életről szóló beszámolóinkban külön, nagy fejezetet juttassunk a népi íróknak. Egyrészt: irodalmi életünknek az ellenforradalom utáni átrendeződése, amelyről az elején szóltunk, részben máris megszüntette s a jövőben még inkább megszünteti a népi írók centrális helyzetét. Másrészt: a népi írók differenciálódása talán már most is nagyobb mérvű, mint az első pillanatban hisszük, s egyre inkább történelmi kategóriává válik a népi irodalom mint irányzat.”47

Aczél György 1958. december 31-ei feljegyzése szerint az Illyés kérésére létrejött beszélgetésen elhangzott, „hogy a népi írókról szóló állásfoglalásunkkal miért nem ért ő egyet. […] Az egész beszélgetésben az elmúlt néhány hónappal ezelőttihez képest Illyés sokkal »rugalmasabb« és engedékenyebb volt. Általában mindig különbséget tett a politikai és gazdasági eredmények, sőt a kulturális eredmények és az irodalompolitika között, amivel ő nem ért egyet.”48 Az MSZMP vezetői – nyomatékosan például Kádár János, Kállai Gyula, Marosán György – és irodalompolitikusai 1958 nyara után még nagyon sokáig szemben álltak Illyéssel. Verseskönyvét visszaadatták, drámáját nem mutatták be. Csak 1960 tavaszán engedélyezték – egy előre eltervezett interjú után49 –, hogy a folyóiratokban, majd könyvvel is jelentkezhessen, de verseskönyvét jelentősen megcenzúrázták. Ám ő – egy erősen jelenlevő véleménycsokorral ellentétben – soha nem vált a hatalom dédelgetett kedvencévé, inkább csak tárgyalópartnerévé, vagy másként fogalmazva, 1949-es bolsevik kifejezést felelevenítve, útitárssá. Olyan alkotóvá, aki megkerülhetetlen a fejlődő, majd fejlettnek mondott szocializmus társadalmában. Akit nem lehet kiiktatni még erősen korlátozott demokráciában sem, pedig művei, nézetei állandóan vitára, cenzúrázásra, betiltásra ingerlik a hatalmat. A rendszernek a hatvanas évek második felében már működött valamennyire a diplomáciai érzéke, s szóba állt a rangos ellenfelekkel, miközben állandóan korlátozta is őket. Az Új magyar lexikon 1960-ban megjelent kötetének Illyés Gyula címszava szerint „a ’30-as évek derekától kezdve azonban a kispolgári népi írói mozgalom harmadikutas, nacionalista eszméi is éreztették hatásukat művészetén (Koratavasz, Csizma az asztalon), s egyre távolabb került a szocializmustól, az internacionalizmustól. […] A szocialista építéssel, főként annak nehézségeivel szembeni értetlenség mind ellentmondásosabbá tette művészetét; lírájában, különösen az ’50-es évek derekától, sokszor pesszimizmust, csüggedést, kiábrándultságot fejez ki.”50 A Magyar irodalmi lexikon 1963-ban megjelent kötetében viszont már igazi irodalomtörténeti elemzés olvasható.

A kései Kádár-korban sem volt korlátozásoktól mentes. Vörös László, aki 1975 és 1986 között volt a Tiszatáj főszerkesztője, megírta, hogy a kulturális lapok főszerkesztői számára tartott tájékoztató-kioktató-ledorongoló értekezleteken rendszeresen bírálat tárgyát képezték Illyés megjelent írásai, valamint a róla készült kritikák, tanulmányok. Nem jelentettek ez alól kivételt a halála alkalmából megjelent méltatások sem, sőt még azok mennyiségét is sokallták.51 Szükséges ezt hangsúlyozni, mert az utóbbi évek szakirodalmában nem kevés a téves értékítélet. Még az 1958-as állásfoglalás kapcsán is leíródott az, hogy „az Irodalomtörténeti Intézet szeptemberben rendezett nagy vitáján a lehetséges álláspontok teljes skálája elhangzik, mégpedig színvonalas előadásban. Czine, Erdei Ferenc és még néhányan élesen támadják a dokumentumot, s védik Révai 1938-as koncepcióját, de még az intézet igazgatója, Sőtér István is azzal zárja le a vitát, hogy az állásfoglalás több ponton helyesbítésre szorul.”52 A hivatkozott levéltári forrással ellentétes a jegyzőkönyv. Azt már sohasem tudhatjuk meg pontosan, hogy Czine mit mondott, de az övé volt az egyetlen ellenvélemény. Erdei nem volt támadó hangvételű. Sőtér István nem zárszavában, inkább bevezető előadásában fogalmazott meg óvatosan néhány kritikai észrevételt, de ezek csak pontosítások voltak, s tendenciájában az előadás arra utalt nyomatékosan, hogy az ideológiai jellegű állásfoglalás alapján milyen munka vár az irodalomtörténet-írásra, jelesen az intézetre.

Standeisky Éva igen alapos, számos forrást feltáró monográfiájában is akadnak sajnálatosan egyoldalú, félrevezető következtetések a népi írók kapcsán. Az állásfoglalás ismertetését így zárta le: a népi íróknak „jóval kedvezőbb lett a helyzetük, mint a forradalomban részt vevő többi írónak. Egzisztenciális problémáik nem voltak. Igaz, nem mondhattak ki mindent, amit gondoltak, de befolyási lehetőségük lényegében megmaradt, s megőrizhették magukat testben és lélekben egy esetleges jobb jövőnek.”53 Illyésék helyzete csak a börtönben ülőkéhez képest volt kedvezőbb. Bizony voltak egzisztenciális problémáik, különben nem kért volna Illyés állást – hiába – Aczéltól. S 1958 után még hosszú évekig nem lehet szó befolyásukról. Egy 1959. februári minisztériumi feljegyzés magyarázataként ez olvasható Standeisky könyvében: „Nem tudni, Aczél György hogyan értékelte a feljegyzést, az azonban köztudott, hogy sikerült »fehér asztal mellett« jó kapcsolatokat kiépítenie a népiekkel, mindenekelőtt Illyés Gyulával.”54 Korántsem mellékes tény azonban, hogy ezek a kapcsolatok nem az ötvenes évek végén alakultak ki, hanem egy évtizeddel később, amikor már régóta világszerte minden politikus szóba állt Kádárékkal. S nem feledhető az sem, hogy az állásfoglalásban és a vitákban következetesen elítélt Egy mondat a zsarnokságról Illyés életében Magyarországon többé nem jelent meg. Igaz, hogy mint erről Domokos Mátyás a leghitelesebb tanúként beszámolt, 1965-ben fölvetődött, hogy kerüljön be a Hét évszázad magyar versei készülő új kiadásába, de Illyés ezt határozottan elutasította.55 Később aztán már nem javasolták a főideológusok a megjelentetést. Már Illyés halála után, 1985-ben, ozorai ünnepi beszédében56 Aczél György ugyan rehabilitálta e verset és szerzőjét is visszamenőlegesen, közben azonban nem kívánt szólni arról, hogy 1956 után nagyon sokáig – a népi írók bírálatában rendszeresen és kiemelten – bizony nem a versnek szerzőjétől független káros hatásáról értekeztek, hanem Illyést magát ítélték el. Aczél csak ekkor jutott el Sőtér István 1958-as álláspontjáig.

Még egy lényegét tekintve történelmietlen és a tárgyszerűséget nélkülöző véleményt említek Standeisky Évától: „A független alkotói és félellenzéki, közéleti énje között őrlődő, az együttműködés és az ellenszegülés problémájával küszködő Illyést annyira lefoglalta saját maga, hogy nem vette észre, mint vált egyre inkább korszerűtlenné. Még 1971-ben is úgy gondolta, hogy azért nem élhet hajlamai szerint (úgy akart írni, mint T. S. Eliot, és úgy viselkedni, mintha Londonban élne), mert »meg kell felelnie a nép várakozásának«.”57 A magyar társadalom szerencséjére nem Illyés műve és magatartása vált korszerűtlenné sem 1971-ben, sem 1983-ban bekövetkezett halálakor, sem azóta. Korszerűtlenné vált viszont a szovjet típusú szocializmus minden kipróbált formája. S korszerűtlennek és bántóan igazságtalannak nevezem azokat a nézeteket is, amelyek féligazságnak is hamis hiedelmek, félreértelmezések alapján próbálják Illyés Gyula valódi rangját és szerepét hitelteleníteni, nem látva meg azt, hogy 1945-től haláláig ő volt a kommunista hatalommal szembeni féllegális ellenzékiség központi szerepű alakja. 

JEGYZETEK

1 Népszabadság, 1957. május 26. 6–7.

2 A népi írók útja = Népszabadság, 1957. június 16. 11.

3 Tétovázó barátainkhoz = Népszabadság, 1957. június 23. 4.

4 Újévi beszélgetés Dobi Istvánnal = Élet és Irodalom, 1958. január 3. 1. sz., l.

5 Zárt, bizalmas, számozott. Tájékoztatás politika és cenzúra, 1956–1963. 1999, 55–56.

6 A „népi” írókról. Az MSZMP Központi Bizottsága mellett mûködõ kulturális elméleti munkaközösség állásfoglalása = Társadalmi Szemle, 1958. június, Kortárs, 1958. július, 3–26.

7 Révai József: József Attila-problémák – a Magyar Tudományos Akadémián 1958. október 23-án elhangzott elõadás = Révai József: Válogatott irodalmi tanulmányok. 1960, 364–368.

8 1958. augusztus 1.

9 Vita a népi írókról. Kézirat. 1958. Felsõoktatási jegyzetellátó Vállalat, 181.

10 A harmadik út küzdelme. Népi mozgalom 1947–1987, 2002, 254.

11 1958. július 4.

12 Elõhang a „népi” vitához. 1958. július 18.

13 Állásfoglalás – és ami belõle következik. 1958. szeptember 5.

14 Érvek és indulatok. 1958. szeptember 12. és 19.

15 A népi vita. 1958. október 10.

16 Illyés Gyula kínai versfordításairól. 1958. augusztus, 252–258.

17 Sziget vagy tenger? 1958. szeptember, 384–392.

18 Népi írók, parasztság, értelmiség. 1958. december, 887–894.

19 Mérleg és kitekintés. 1959. április, 598–566.

20 A „népi” írókról szóló vitához. 1958. november–december, 84–86.

21 Vallomás helyett. 1958. augusztus, 1–2.

22 Számvetés. 1958. október, 1.

23 Mítosz és valóság. 1958. december, 1–2. és 1959. január 1–2.

24 A népi írók múltjáról és jelenérõl. 1958. szeptember, 5–6.

25 (K.): A „népi” írókról. 1958. augusztus, 6. 14. sz. 33.

26 1958, 7–8, 646–647.

27 1958. december, 1705–1722.

28 Sütõ Jenõ: Vita közben. 1958. augusztus, 31. 11.

29 A népi írók tragikus magyarságszemléletéhez. 1958. szeptember, 11.

30 A XX. századi népiességrõl. 1958. szeptember, 16.

31 H. Z.: Az irodalomtörténészek szemével. 1958. szeptember, 13.

32 1958. július 13. G. Sz. L. riportja.

33 Vita a népi írókról. 1958, 11.

34 Uo. 46.

35 Uo. 75 és 76.

36 Uo. 170.

37 Uo. 178.

38 1958, 1–4., 732–757.

39 Uo. 749.

40 Zárt, bizalmas, számozott, 1956–1963. 1999, 95.

41 Uo. 89–93.

42 Újabb hajsza a népi írók ellen. 1958. július–augusztus, 1, 67–70.

43 Hajszálgyökerek. 1971, 52–53 és 65.

44 Válasz évkönyv 1989/I, 225–228.

45 Négy nap Illyés Gyulával. Kortárs, 1992, 10, 10–17.

46 Kortárs, 1959, 3, 420 és 428.

47 Idézi Kalmár Melinda: Ennivaló és hozomány. A kora kádárizmus ideológiája. 1998, 91.

48 Zárt, bizalmas, számozott, 1956–1963. 95–96.

49 Gyöngyösi Nándor interjúja. Ország-Világ, 1960. március 9.

50 Új Magyar Lexikon, 3, 375.

51 Szigorúan ellenõrzött mondatok. 2004, 48–56.

52 Révész Sándor: Aczél és korunk. 1997, 99–100.

53 Az írók és a hatalom, 1956–1963. 1996, 381.

54 Uo. 388.

55 Adósságlevél. 1998, 79–80.

56 Új Tükör, 1985. november 10.

57 Tükrök. Népi írók, parasztpárti politikusok és a hatalom, 1960–1973 = Múlt századi hétköznapok, 2003, 305.