RASHWAN MOHAMED
A kisbaba megerőszakolása és a kollektív felelősség
Az iszonyaton, az érzelmi megrázkódtatáson és a közvélemény felháborodásán túl szükségesnek tartjuk, hogy hosszan elemezzünk egy olyan esetet, amely első hallásra szimplának tűnik. Különösen azért, mert a média, beleértve a kereskedelmit és a közszolgálatit, úgy közölte az esetet, mint puszta hírt; furcsa és megdöbbentő hírt, amely a híradó végén, a sport és az időjárás-jelentés előtt kap helyet. Ráadásul a hír azt hangsúlyozza, hogy milyen büntetés vár a perverz apára, akinek priusza volt az ilyen fajta bűncselekményben.
A tálalásból arra a fontos tényre lehet következtetni, hogy a média igyekszik az apára hárítani a teljes felelősséget, hangsúlyozva, hogy a perverz bűncselekmény anynyira furcsa, hogy ritka esetnek lehet tekinteni. Ebben őszintén szólva nem vagyunk teljesen biztosak, vagy ahogy mondani szokás, az egyik eset kitudódása következtetni enged arra, hogy a hasonló, fel nem derített esetek száma jóval több.
A TRAGÉDIÁK ÉS A TÁRSADALOM KÉPMUTATÁSA
A dolog pikantériája az, hogy az eset a március 15-ei ünnepek után történt, ahol az ünneplők országszerte hosszú áriákat szónokoltak a magyar nemzetről és az egyszerű emberek bátorságáról, összetartozásáról. A szónoklatok közben jön egy magyar ember, aki itt született, itt nőtt fel, itt kapott mindent, lelki és szellemi nevelést, és elköveti ezt a borzalmat. A média általában hűen tükrözi a társadalom képmutatását, és mivel ez a társadalom ilyen esetekben igyekszik elhárítani magáról a felelősséget, a média megpróbálja hangsúlyozni az egyén szerepét anélkül, hogy egy árva szót említene a kollektív bűnről. Ez a fajta szimpla magyarázás véleményünk szerint a következő okok miatt történik:
A KOLLEKTÍV FELELŐSSÉG ÉS A BŰNTUDAT REJTEGETÉSE
Martin Heidegger egyik legbriliánsabb állítása szerint annak ellenére, hogy a társadalom hangsúlyozza saját szerepét az egyén viselkedésében és magatartásában, mégis ellentmond önmagának, amikor a személy bűncselekményt követ el vagy rossz magatartást tanúsít. Ekkor képmutató módon hangsúlyozza az individuum felelősségét, ezzel igyekszik rejtegetni azt a bűntudatot, amelyet az egyén rossz viselkedése miatt – ha közvetetten is – érez. És minél súlyosabb és tragikusabb az ember cselekedete, annál jobban elhárítja a társadalom magától a felelősséget, és az egyénre mutogat. Ellenkező esetben a társadalom büszkélkedik avval, hogy tagja belőle jött, belőle táplálkozott és benne él.
Az el nem fogadott nézeteket a társadalom nem avval bünteti, hogy feltárja, és civilizált, humánus módon szembeszáll vele, hanem avval, hogy magát a személyt vonja felelősségre, és szorítja sarokba, sőt a legtöbb esetben megfosztja a túlélés esélyétől. Ezekkel a durva, primitív és ráadásul haszontalan módszerekkel igyekszik rejtegetni a bűntudatát, és minél erősebb a tudat alatti bűntudat, annál brutálisabban bünteti a társadalom az egyént.
AZ ÖNGYILKOSSÁGTÓL A KISBABA MEGERŐSZAKOLÁSÁIG
Mi sem világítja meg jobban a társadalom megrögzött képmutatását, mint egy fontos jelenség, amely összekapcsolódik a kisbaba esetével. Ez a jelenség az öngyilkosságok kiugró száma Magyarországon. A társadalom automatikusan azzal védekezik, hogy az öngyilkosságot elkövető egyén depressziótól szenved, vagy antiszociális ember, aki elmenekül a kudarctól és a tehetetlenségétől azzal, hogy véget vet az életének. Ez a magyarázat szándékosan figyelmen kívül hagyja a közvetlen környezet és a közvetett társadalom hatását ebben a jelenségben. A társadalom mindig azt állítja, hogy ezért a kudarcért és tehetetlenségért egyedül az egyén a felelős. Ugyanakkor feledésbe merül az a szimpla tény, hogy az élethez való ragaszkodás a legerősebb ösztön az egyénben, és senki sem szabadon veti el magától az életét, hanem kényszer hatására. Vagy ahogy Martin Heidegger egy vele készült interjúban kijelenti: „minden öngyilkosság valójában gyilkosság”. Még egyszer szembesülünk avval a megdöbbentő ténnyel, hogy a magyar társadalom a tragikus esetekben régóta igyekszik elhárítani magától a kollektív felelősséget. Egy ember öngyilkossága vagy egy kisbaba megerőszakolása egyéni tragédia, és aki elköveti, magára vessen, és megérdemli a legszigorúbb büntetést Istentől az öngyilkosság esetében vagy a társadalomtól a kisbaba megerőszakolásáért. Mi ártatlanok vagyunk, semmi közünk az öngyilkoshoz vagy a bűncselekményhez. Csak Ő, egyedül Ő az, aki beteg vagy perverz, vagy bűnös. Mi patyolattiszták vagyunk. Csak nézzük, halljuk és csodálkozunk. Mintha a perverz apa vagy az öngyilkos más bolygóról jött volna. A tragédiája egyedülállóan fogant meg és alakult, máshol készült, és úgy szakadt a fejünkre, mint a villámcsapás.
Ezekben az esetekben erősen megnyilvánul a társadalom észjárása. A részvét helyett a kárörvendés vagy legjobb esetben a közömbösség. Annak ellenére, hogy ez a jelenség a rendszerváltás után erősödött fel, gyökere visszanyúlik a XX. század elejére. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint például Juhász Gyula vagy József Attila. A két kiemelkedő írót a környezete szó szoros értelemben az öngyilkosságba kergeti, és utána azzal védekezik a társadalom és a környezet, hogy az illető menthetetlen volt, és öngyilkosságukért egyedül őket terheli a felelősség. A fő védekezés így hangzik: eddigi életvitelük és idegrendszerük előre mutatott a végkifejletre. Megmenteni őket, vagy legalább megpróbálni, hiábavaló, hiszen az önpusztítás és a depresszió előbb vagy utóbb erre a sorsra vezetett volna. József Attila esete például cifrán mutatja a környezet közömbösségét, sőt közvetlen közreműködését az öngyilkosságában. Egyik pszichiátere elküldi őt Balatonszárszóra télen, a legzordabb időben, decemberben. Minden józan ember tudja, hogy az a vidék ebben az évszakban, pláne a század elején, az elhagyatottság metaforája. És az az orvos, aki azt állítja magáról, hogy pszichiáter, elküld egy depressziós embert erre a tájra télen, pihenésre és gyógyításra ahelyett, hogy körülvenné őt társasággal és emberekkel. Az orvos magatartása ebben az esetben közvetlen közreműködés az öngyilkosságban, amit azóta sem mer kijelenteni senki. A hibázó orvos ebben az esetben nemcsak szakmai hibát követett el, hanem élesen és világosan kifejezte a költő egész környezetének közömbösségét és nemtörődömségét. Maga az orvos kijelenti a beteg halála után, hogy ez a halál majdnem sorsszerű, hiszen a beteg állapota rohamosan romlott, és idegei felmondták a szolgálatot. Az öngyilkosság gondolata és végkifejlete csupán idő kérdése volt. Újra ismétlődik a motívum: a környezet ártatlan, a társadalom hibáján kívül történt a tragédia, mi megmondtuk előre, mi igyekeztünk elhárítani a bajt, ami történt meghaladta minden erőfeszítésünket egyszerűen az egyén torz személyisége vagy egyre hatalmasodó betegsége miatt.
AZ EGYÉN SZABADSÁGA ÉS A SZOCIÁLIS KÉNYSZER
Sokszor el szoktuk felejteni, hogy az egyén szabadsága és felelőssége szorosan öszszefügg szellemi és szociális állapotával. Ezt a szimpla tényt a társadalom rendszerint hatályon kívül helyezi, amikor a kedve úgy kívánja, és sajnos mindig úgy kívánja. A magyar társadalom ellen elkövetett brutális és perverz bűncselekmények száma az utolsó tizenöt évben ugrásszerűen növekedett, párhuzamosan a szociális helyzet romlásával. Az egyszerű emberek egzisztenciális kilátástalansága olyan nyomást gyakorol rájuk, amely előbb vagy utóbb robbanáshoz vezet, és ez a robbanás mindig perverz és brutális módon nyilvánul meg, legalábbis egyelőre, a lelkükben. Mi sem bizonyítja jobban ennek az állításnak a helyességét, mint a megerőszakolt kisbaba apjának helyzete. A híradásokból kiderült, hogy a szerencsétlen férfi gyakorlatilag munkanélküli, időről időre vállal alkalmi munkát, élete túlnyomó részében hajléktalan, és züllött módon élt. Bűncselekményei, beleértve a szexuális bűncselekményeit, hűen tükrözik szociális helyzetét és szellemi állapotát.
A tömegmédia reagálása az ilyen esetekben úgy próbálja csökkenteni a szociális kilátástalanság szerepét, hogy kiemeli az egyéni szabadság jelentőségét, vagyis gyakran hajtogatja, hogy senki nem kényszerítette ezt a férfit, hogy ilyet csináljon, és semmi nem indokolja vagy magyarázza, hogy miért követte el ezt a perverz bűncselekményt. A tömegmédia, amely valamilyen formában tükrözi, formálja és irányítja a társadalom véleményét, szándékosan elfelejti, hogy a szegénység és a szabadság összeférhetetlen két fogalom, vagy ahogy David Hume, az angol filozófus mondta a XVIII. században: „A demokrácia és a szabadság a szegény és elnyomott rétegek számára elvont fogalmak. A szegény ember nem lehet szabad. Szellemi értelemben sem.” A mindennapi szükségleteiért küzdő ember gyakran elfelejtkezik emberi mivoltáról. Lelkivilága darabokra esik, eltorzul, és kihal belőle az emberi méltóság, állattá válik, aki nem törődik semmivel, csak biológiai önfenntartásával. Megváltozik, szellemi értelemben vett humán lényből olyanná alakul, akit csak torz ösztönei irányítanak. Gyakran elfelejtjük a német filozófus, Feuerbach híres mondatát: „A morális magatartás és a szegénység két olyan vonal, amely sohasem találkozik.” A szegény ember – bármit is mondjunk a tisztességes szegény emberekről – nem lehet tisztességes, hiszen nem képes állandó morális magatartást tanúsítani pozitív értelemben, miközben kénytelen szenvedni a megaláztatástól, szükségletei hiányától, az emberi méltóság hiányától. Vagyis például sokszor kénytelen hazudni, hogy gondoskodjon megélhetéséről, vagy lopjon, ha az anyagi helyzet úgy alakul, vagy megfutamodjon, amikor helyt kell állnia. A szegény embernek nincs személyisége, nincs akarata, nincs szabadsága sem. Számára minden nap új megpróbáltatás, amelyen a nap végéig valahogy túl kell jutnia. Ez a valahogy mindent jelenthet, ami perverz, ami méltatlan, ami megalázó.
A tömegmédia újra és újra kifejezi a tömeg óhaját és véleményét. A perverz apa szabad akaratából követte el bűncselekményét, és a társadalomnak jogában áll védekeznie ellene avval, hogy ártatlannak kiáltja ki magát, és keményen megbünteti a bűnöst a becsület és a tisztesség nevében.
A KOLLEKTÍV FELELŐSSÉG ÉS A TOLERANCIAHIÁNY
A modern társadalom az utóbbi kétszáz évben kialakított egy bizonyos védekezési mechanizmust, amely arra szolgál, hogy elhárítsa magától a kollektív felelősséget. Az egyik legfontosabb szembeötlő motívum ebben a mechanizmusban a toleranciahiány. A motívum érdekessége és ellentmondásossága az, hogy miközben egyre gyakrabban nyilvánul meg, ugyanakkor egyre észrevehetetlenebbül veti árnyékát az egész társadalomra. A modern társadalom, beleértve a magyart, miközben a demokráciát gyakorolja, evvel párhuzamosan használja védekezési mechanizmusként az intoleranciát.
A toleranciahiány sok formában nyilvánul meg szociális és politikai oldalon egyaránt. A kisebbségek diszkriminációjától kezdve a politikai ellenfelek elhallgattatásáig. De valójában a politikai és a szellemi intolerancia olyan veszélyes módon harapódzott el, hogy nem szabad szó nélkül elmenni mellette, ezért szükséges, hogy kifejtsük jelentőségét. Szinte közhely ismételni azt a tényt, hogy a demokrácia legfontosabb és legelemibb pillére a szólásszabadság, és ez a jog mindenkire vonatkozik függetlenül attól, hogy mit mond, vagy milyenek a megnyilvánulásai. Ahogy Rosa Luxemburg a XX. század elején kijelentette: „A szabadság a másik ember szabadságával kezdődik.” Ezzel megismételte Voltaire híres gondolatát: „Lehet, hogy nem értek egyet a véleményeddel, de kész vagyok életemet áldozni azért, hogy szabadon kifejezhesd azt a véleményt.” Vagyis a politikai és a társadalmi gondolkodók a francia forradalom óta rájöttek arra az egyszerű tényre, hogy a másik szabadsága valójában a mi szabadságunk.
A magyar társadalom utolsó ötven éve – az ismert politikai okok miatt – példát tanúsít a toleranciahiány motívumára. A más politikai véleményt a társadalom, beleértve a médiát és a hatalmat, brutális és antidemokratikus módon folytja el, a más vélemény károsságára és szélsőségességére hivatkozva. Az esetek sokasága és gyakorisága szinte példátlan a demokratikus rendszerekhez képest. Hegedűs Lóránt esetétől Bácsffy Dianáig világosan lehet látni az összefüggést a kényes és más vélemények hibás kezelése és a toleranciahiány között.
Hegedűs Lóránt református lelkész egyik helyi kiadványban többek között kijelenti a zsidókról: „rekeszd ki őket, mielőtt ők rekesztenek ki téged”. Egy ilyen kijelentés nyilvánvalóan diszkriminatív és kirekesztő jellegű egy olyan kisebbség ellen, amely a múltban szenvedett az atrocitásoktól és a megaláztatásoktól. Természetesen egyetlen demokratikus beállítottságú ember sem fogadhat el ilyen fajta kijelentést, bármilyen előzménye legyen is. De ugyanakkor a tömegmédia és a hatalmi gépezet hisztérikus reagálása sejtetni engedi, hogy az ilyen jellegű problémák megközelítése és kezelése hibás és egyoldalú. Ahelyett, hogy kultúrált, demokratikus módon elemezné és boncolná az ilyen nézetek felelőtlenségét és veszélyességét, a politikai elit a rövidebb, de veszélyesebb utat választotta: a lelkész fenyegetését és megfélemlítését. A dolog érdekessége az, hogy ez az antidemokratikus fellépés jogi útnak álcázva nyilvánult meg a következő lépésekben:
Feljelentés a lelkész ellen, majd bíróság elé állítása, ami önmagában hatalmas propagandát jelentett a lényegtelen cikknek és írójának, és mint szokásos, a tömegmédia az uborkaszezonban megfelelő témát talált a szórakoztatásra, és ez új olaj volt a tűzre.
Az elsőfokú bíróság bűnösnek találta a lelkészt, és felfüggesztett börtönbüntetésre ítélte, ami nagy megkönnyebbülést és hatalmas ovációt okozott az úgynevezett liberális politikai elit és a média számára, miközben elfelejtkezett arról, hogy a lelkész elítélése nem bizonyos személy ellen szól, hanem a szólásszabadság legelemibb értékei ellen, és egy ember elhallgattatása, bármit mond is, a demokráciában egyenlő az egész társadalom elhallgattatásával.
A másodfokú bíróság, a lelkész fellebbezésére, módosította az ítéletet, és felmentette őt. Akkor a szánalmas komédia utolsó és egyben legcifrább fejezete kezdődött el. A politikai elit példátlan támadást intézett nemcsak a lelkész ellen, hanem elsősorban az ítéletet hozó bíró ellen, durván megsértve ezzel a bíróság függetlenségét. Olyannyira, hogy az egyik liberális író, aki filozófusnak nevezi magát, antiszemitának titulálta a bírót. Természetesen a demokrácia nevében, ezzel elfelejtkezve két tényezőről. Az első, hogy maga az eljárás nevetséges, jogtalan és antidemokratikus a kezdet kezdetétől, és a felmentő ítélet véget vetett ennek a szánalmas komédiának. Második, hogy véleményünk szerint az igazi antiszemita az az ember, aki megakadályozza az antiszemita kijelentések felszínre bukkanását, kezelését és megvitatását. Az igazi antiszemita ember az, aki árnyékban maradásra kényszeríti a szélsőséges nézeteket anélkül, hogy lehetőségünk volna arra, hogy tudomást szerezzünk róluk. Abban a tudatban élünk, hogy nem léteznek. Ebben a küzdelemben nem lehet rosszabbat tenni, mint elhallgattatni és megbüntetni ezeket a nézeteket, ha felbukkannak. Vagyis magyarul, antiszemita az, aki nem engedi az antiszemita kijelentéseket a nyilvánosság elé, ezzel megfosztva a társadalmat attól, hogy tudomást vegyen róluk, és szembeszálljon velük. Hegedűs lelkész ügye megmutatta, hogy a kollektív felelősség és a civil kurázsi szerepe olyan társadalmakban, mint a magyar, ebben az esetben átváltozik kollektív felelőtlenségre és civil tehetetlenségre.
Ugyanez a motívum minden mozzanatában megismétlődött az elhíresült Bácsffy Diána esetében is.
Egy egyetemista lány egy tüntetésen kézlendítéssel és nyilas köszöntéssel üdvözli a jelenlevőket. A lány több ízben és őszintén kifejti véleményét a nyilasok vezéréről, Szálasi Ferencről. Az ilyen fajta megnyilvánulások a nyugati demokráciákban mindennaposak. Ugyanakkor reagálásuk és jelenségkezelésük teljes mértékben különbözik a magyar tömegmédia és politikai elit viselkedésétől. Az itteni tömegmédia kezdetben megbotránkozását kifejezve hisztérikus módon reagált, aztán a politikai elit villámgyorsan intézkedett. Az antidemokratikus jogi gépezet beindult: előállítás, letartóztatás, bíróság elé állítás, elmeorvosi vizsgálat elrendelése, közügyek gyakorlásának eltiltása, végül kizárás az egyetemről. Párhuzamosan evvel a nyomtatott és elektronikus média kevés kivétellel szinte keresztes hadjáratot indított a lány ellen, ellene hangolva evvel a politikai elitet és a politikai hatalmat, sőt az egész társadalmat. A botrányos kezelés számtalan hibát eredményezett.
Ahogy már több ízben is említettük, a szélsőséges és más vélemények kezelésének eszköze nem a tiltás, hanem a különböző vélemények elemzése és megvitatása a legszélesebb nyilvánosság előtt, ami egyszerűen azt jelenti, hogy Bácsffy Dianának és bárki másnak joga van kifejteni a véleményét anélkül, hogy félnie kellene a megtorlástól vagy az antidemokratikus jogi és egyéb procedúrától. Nekünk pedig erkölcsi kötelességünk meghallgatni és szembehelyezkedni, ha nem értünk egyet vele, vagy veszélyesnek látjuk nézeteit, elemezni a veszélyeit és következményeit.
A más vélemények elfojtása nagyobb kárt okoz a társadalomnak, mint szabadon kinyilvánítani és vitatkozni vele, hiszen a tiltás esetén ezek a nézetek jobban terjednek, és ami veszélyesebb, underground módon, ellenőrzés nélkül, mint alantos daganat, amely egyre terjeszkedik anélkül, hogy tudnánk róla, hogy egyáltalán létezik, miközben látszólag, csak látszólag, a demokratikus társadalom létezik és egészségesen fejlődik.
Bácsffy Diana esete új bizonyíték arra, hogy a politikai elit hogyan látja a társadalmat, és a tömegnek milyen a viszonya a hatalommal, és ami megdöbbentőbb, hogy a tömegmédia hogyan kezeli magát a tömeget. Ebből a bonyolult viszonyból a következő torz kép látható: a politikai elit úgy bánik a tömeggel, mint éretlen, infantilis lénnyel, aki nem képes önállóan gondolkodni, józanul megítélni a helyzetet és választani a nézetek között. Nem képes védeni önmagát a szélsőséges véleményektől és a káros jelenségektől. A politikai elit intézkedik, cselekszik és dönt helyette. A tömeg szerepe a társadalomban ugyanaz, mint a statisztáé a színjátékokban, szerepet játszik, de nincs beleszólása az eseményekbe, és szerepe nem befolyásolja lényegesen a darab menetét. A nyílt vita összezavarja őt, negatívan befolyásolja ítélőképességét, és szétrombolja összetartó erejét. Cserében a tömeg úgy tekint a hatalomra, mint egy elfajzott csoportra, melynek első célja az anyagi javak megkaparintása, és gazdasági befolyásának fenntartása. A tömegnek a politikához semmi köze, és az irányításban semmi szerepe sincs. Ami Bácsffy Dianával vagy Hegedűs Lóránttal történt, távoli és számára érdektelen esetek. Ami a tömegkommunikációt illeti, úgy kezeli a tömeget, mint kívülálló nézőt, aki átalakítható, villámgyors „brain-washing”-gal újra és újra meg lehet tömni az agyát. Olyan a viszony a tömegkommunikáció és a tömeg között, mint az egyirányú út, egyoldalú megközelítés. A dialógus helyett egyre inkább felértékelődik a monológ szerepe. A tömeg csak néz, hallgat, olvas, végül kötelessége bólogatni, ha igen kell, és rázni a fejét, ha nemre van szükség.
A mai napig nem volt olyan politikus vagy közéleti személy, aki tiltakozni mert volna az ellen a méltatlan és antidemokratikus bánásmód ellen, amelyet a média és a hatóság mutatott evvel az egyetemista lánnyal szemben, attól függetlenül, hogy egyetért-e vele, vagy sem. Az elmeorvosi vizsgálat elrendelése más demokratikus társadalomban nagy felháborodást keltett volna, hiszen Bácsffy Diána nem tanúsított véleményében vagy megnyilvánulásában semmi olyat, ami indokolná elmeorvosi vizsgálat elrendelését, és mégis a tömegmédia és maga a tömeg hallgatásba burkolózott. Nem kell százszor hangsúlyozni, hogy az egyetemista lány nézetei veszélyesek és károsak, de a hatóság problémakezelése veszélyesebb és károsabb, és ezt kellett volna minden értelmiséginek kinyilvánítania a kárörvendés és a méltatlan bánásmód helyett. A tömeg szerepe ebben a problémában – mint a megszokott utolsó ötven évben – nem íródott meg, nem létezett, vagyis a hatalom és a tömegmédia nem találta szükségesnek, hogy szerepet adjon neki. És ami érdekesebb, a tömeg ebbe beleegyezett, belenyugodott, semmi köze az egészhez. Marjátok csak egymást, nem vagyok itt – mondta Szabó bácsi, az esetet kommentálva. A tömeget, amelynek nevében Bácsffy Diána fellépett, szónokolt és érvelt, valójában nem érdekelte semmi az egészből. A kollektív felelősség fogalma politikailag és társadalmilag megsemmisült. S miközben a hatalom erőszakosan lépett fel az egyetemista lány ellen a tömeg nevében, ez a tömeg nem nyilvánított semmiféle véleményt sem valami ellen, sem valami mellett. A hatalom és a politikai elit színjátékából teljes mértékben kizárja a tömeget, miközben nevében cselekszik, és így folytatódik az érték nélküli játék, amelynek semmi értelme, csak a bóbiskoló tömegek szemfényvesztése.
Így kötődik össze Bácsffy Diána, a politikai elit és a kisbaba megerőszakolása. Ebben a társadalomban mindenben, ami történik, és mindenben, ami következik, mi vagyunk a tettesek, és mi vagyunk az áldozatok egyben.
Magyarországon diszkriminálják a magyarokat,
avagy a kisebbségi érzés tünetei
Újra és újra ránk vetíti árnyékát az a tény, hogy a történelmi megalázottság és a földrajzi kiszolgáltatottság, a gazdasági és szociális megnyomorítottság kifejtette hatását a magyar politikai és kulturális elitre és vele együtt, de nagyobb mértékben a magyar tömegekre. Ugyanakkor – és ez a dolog érdekessége és egyben természete – a kisebbségi érzés és a meghunyászkodás olyan mélyen gyökerezik a magyar lélekben, hogy csak egy külföldi elemző, mint én, veszi észre megdöbbenve.
A mindennapi események bizonyítják, hogy a politikai és a kulturális elit kisebbségi érzése és gyökértelensége olyan mértékben kiterebélyesedett, hogy magával rántotta az embereket.
JÓZAN ÉRVELÉS HELYETT HISZTÉRIKUS FELHÁBORODÁS
A Moszkva téren megszúrt cigányfiú esete ismét bizonyítja André Maurois híres mondását: „a nemzeti karakterisztikában a kisebbségi érzés legfontosabb jele a hisztérikus reagálás olyan esetekben, amelyek érintik – ha messziről is – a nemzeti ügyet, és ennek a reagálásnak bármilyen formája ennek az érzésnek a szülötte”. A fiatalember megszúrása nyilvános helyen és a tömeg közönyössége mindennapi esemény. Nemcsak Magyarországon, hanem a legfejlettebb demokratikus országokban is. (Lásd a New York-i lány megfojtását a pályaudvaron a közömbös tömeg szeme láttára, vagy a két belga lány autóba tuszkolását fényes nappal, a tömeg közbelépése nélkül.) A közöny, a félelem és a nemtörődömség általános jelenség.
A cigányfiú esetében a média és a politikai elit számára nem az volt a baj, hogy fényes nappal leszúrtak a buszon egy védtelen embert, hanem az, hogy cigány volt. Az első pillanattól kezdve a média és a politikai elit kész ténynek vette, hogy az utcai támadás rasszista jellegű, és a támadónak elsősorban magyarnak kellene lennie, és a támadás oka nem személyes, hanem etnikai színezetű, s ezzel szemtanúi lettünk egy olyan jelenségnek, amelyet sok magyar ember nem vesz észre annak ellenére, hogy naponta átéli. Ez a kisebbségi érzés és a megfélemlítés. A baj ebben az esetben az – a feltételezés szerint –, hogy magyar ember leszúrt egy cigányt. Ezért kellett napokig szónokolni a fasizmus újraélesztéséről, a rasszizmus fellángolásáról és a cigányok elleni diszkriminációról. Az volt a baj, hogy magyar a tettes. Ezért ki kell nyilvánítani a felháborodást. Ha fordítva történt volna, és a magyar az áldozat, és a cigány a tettes, akkor az a baj, ha felemeljük a szavunkat, hiszen hallgatni kell róla, mert a felháborodás kinyilvánítása ebben az esetben diszkrimináció a cigányokkal szemben, vagy magyarul, az íratlan szabály ebben az országban az: ha a tettes magyar, akkor hisztériázni kell, és ha az áldozat magyar, akkor hallgatni kell. Mindkét esetben a mozgatóerő a kisebbségi érzés és a megfélemlítés, vagyis ha szólunk róla, akkor diszkrimináljuk a cigányokat, ha hallgatunk róla, akkor diszkrimináljuk a cigányokat. Ha élünk, akkor diszkrimináljuk a cigányokat, ha felakasztjuk magunkat, akkor diszkrimináljuk a cigányokat. Az átlagember teljes mértékben öszszezavarodott. Nem tudja, mit kell tennie, vagy mit kell gondolnia, ha a cigányokról van szó.
A hisztéria gépezete és a megfélemlítés hólabdája nem állt meg. Május 14-én, szombaton hatalmas tüntetés zajlott a tett helyszínén, és olyan személyiségeket láttunk, és olyan kijelentéseket hallottunk, amelyek bizonyítják azt az állítást, hogy a jogegyenlőség és az igazságosság nevében szabad vádolni a magyarokat és megalázni őket. Természetesen büntetlenül, hiszen Magyarországon vagyunk. A magát filozófusnak nevező Tamás Gáspár Miklós, aki Erdélyből, a nyomorúságból és a koszból menekült Magyarországra, háláját kifejezve új urainak, nem szalasztja el az alkalmat, hogy kinyilvánítsa sajátos véleményét a demokráciáról és a jogállamról. Idézem: „egy fiút leszúrtak a fasiszták, […] nem most kellett volna először idejönnünk, hanem tizenöt éve folyamatosan kellett volna zörgetnünk a rácsokat, betörnünk az ablakokat, és kimondani, hogy fajüldöző országban nem kívánunk élni!” (Magyar Hírlap, 2005. május 17., 6. o.) Szóval, az illető úgy látja, hogy fajüldöző országban élünk, és ilyen országban nem kíván élni. Akkor miért maradt itt két évtizedig? Miért nem fogja magát és megy vissza hazájába, Romániába, ahol nincsenek fajüldözők?
Vajon amikor cigány tette ugyanezt egy magyarral – és ez számtalanszor megtörtént különböző formában – miért nem tüntetett a „nagy” TGM? Vajon miért nem tiltakozott Lendvai Ildikó, amikor a cigányok agyonvertek egy magyar fiatalembert Zámolyban?
Megdöbbentő, hogy a tüntetés résztvevői miközben kiabáltak a demokrácia védelméről és a diszkrimináció elleni harcról, a legaljasabb és a legnyilvánvalóbb diszkriminációt követték el a magyarok ellen, hiszen szónokoltak a gyereket leszúró magyar fasiszta csoportról, és csupán néhány nap kellett ahhoz, hogy kiderüljön, ilyen csoport nem létezett. Szónokoltak a jogállamról, miközben jogtalanul vádolták a magyarokat olyan tettel, amit nem követtek el. Ezt minek lehet nevezni, ha nem a magyarok elleni diszkriminációnak? Lassan kirajzolódik az a kép, hogy ebben az országban egyetlen népcsoportot lehet büntetlenül vádolni a fasizmussal, fajgyűlölettel és sovinizmussal, a magyar népcsoportot. Ez mind megtörténhet Magyarországon anélkül, hogy valaki felemelné a szavát, és védené az árva nemzetet, mert attól fél, hogy a hamis demokrácia demokrítoszi kardja lesújt rá.
A dolog pikantériája, és hogy teljes legyen a kabaré, a miniszterelnök május 17-én kedden a Parlamentben harciasan és teljes meggyőződéssel kijelenti: „valami nincs rendben a köztársaságban, hiszen nagyon sokaknak az az erős meggyőződésük, hogy a 21-es autóbuszon történt bűncselekmény mögött ott van a hétköznapi előítéletekből táplálkozó és arra épülő rasszizmus, de ott van a fasiszta eszmék újraéledésének lehetősége is. Ott van, hogy valakit csak azért támadnak meg ebben az országban, mert nem tetszik a bőrszíne, a hite, a meggyőződése. […] nem lehet nem észrevenni azt, ha egy roma fiút ér támadás, és ennek során bakancsos, fekete katonaruhát viselő férfiak és lányok játszanak szerepet, akkor bizony a fajgyűlölet által mozgatott bűncselekményről van szó, és nincs ok védeni ezt” (Népszabadság, 2005. május 18., 3. o.).
Itt Gyurcsány Ferenc a cigányok elleni előítéletről és gyűlöletről szónokol, ugyanakkor nem veszi észre, hogy ebben az esetben az ő előítélete a magyarok ellen fordult, hiszen, ahogy később megtudtuk, bakancsos, fekete katonaruhát viselő magyar fiúk és lányok ebben az ügyben nem léteztek. De Magyarország miniszterelnökének van bátorsága, hogy vádolja a magyarokat, és uszítson ellenük, követve ezzel, mint nevetséges bábú, a közhangulatot, és ugyanakkor zöld utat adva a hisztéria folytatásához. Mindez felelősségre vonás nélkül, büntetés nélkül történik annak ellenére, hogy pár nap múlva kiderült, az egész hisztérikus kampány köszönő viszonyban sincs a valósággal.
AMIKOR A KISEBBSÉG TERRORIZÁLJA A TÖBBSÉGET
A magyar többség viszonya a cigányokkal egyre zavarosabbá, rosszabbá, kaotikusabbá válik, és a mindenkori hatalom felelőtlensége és könnyelműsége az utóbbi tizenöt évben nagymértékben hozzájárult ehhez. Az esetek zöme arról tanúskodik, hogy a politikai elit cigányokkal szembeni elnéző magatartása a jogellenes esetekben akaratlanul ellenük bőszíti és uszítja a többséget. (Lásd például a meggyilkolt magyar fiú, Kiss Norbert esetét 1993-ban és az ügyben hozott enyhe ítéletet a cigány elkövetőkre.) A szociális kérdésekben a meghunyászkodás és a tétovázás jellemezte a hatalom viselkedését a cigányokkal szemben. Az egyik legvilágosabb példa erre az elhíresült Rádió utca esete, amely bizarr példa arra, hogyan viszonyul a hatalom a társadalomhoz és az úgynevezett szociális hátrányban levő roma kisebbséghez. Az eset Székesfehérváron 1997 elején kezdődött, és az év végén tetőzött. Az ország minden tájáról összegyűlt tizenhárom cigány család önkényesen beköltözött egy emeletes házba. Több tucat, a ház elhagyására vonatkozó önkormányzati felszólításra fittyet hányva maradtak az önkényesek. A ház életveszélyessé vált azután, hogy a cigány családok szétszedték a villanyvezetékeket, a vízvezetékeket, az ablakokat, az ajtókat, és tömegesen kezdték lopni az áramot a ház melletti oszlopról. Az önkormányzat a bírósághoz fordult, mivel a ház a környezete és a benne lakó cigánycsaládok számára is életveszélyessé vált. A bíróság kimondta a jogerős ítéletet a ház kötelező elhagyásáról. Az önkormányzat a kisebbség iránti további gesztusként elhatározta, hogy nem zavarja az embereket az utcára a tél beálltával, és a víz, villany, fűtés nélküli ház helyett mindezekkel ellátott konténereket állított össze. Az önkormányzat próbálta törvényesen, de mégis emberi módon végigvinni az ügyet, de a cigány szervezetek és a politikai elit tiltakozásába ütközött. Ez a demokratikus és humánus bánásmód homlokegyenest ellentétben állt a hatalom elképzelésével a válság megoldásáról. Ugyanakkor a magyarok szembenállása esetén a legdurvább erőszakos módszereket alkalmazták. 1997. november elején a belügyminiszter elmagyarázta a parlamentben, hogy miért avatkozott be a rendőrség a magyar gazdák tüntetésébe és miért oszlatta szét erőszakkal. Többek között hosszan beszélt a „játékszabályok betartásáról”, a bíróság ítéletéről és a demokratikus törvények tiszteletéről. Ugyanaz a személy november végén látványos és ellentmondásos módon kijelentette a parlamentben, hogy mindent megtesz, hogy megakadályozza a cigányok kilakoltatását a Rádió utcai házból, elfelejtve a hónap eleji érvelését a játékszabályokról és a törvények betartásáról. És természetesen – ahogy szokás – hivatkozva a pozitív diszkrimináció fogalmára.
Ebben az esetben a politikai elit félretette a racionális és törvényes megoldást, és ezzel jogos felháborodást váltott ki a magyar közvéleményben, miután nyilvánosságra került, hogy ugyanebben a városban tizenhét nehéz sorsú magyar család türelmesen várta, hogy az önkormányzat kiutalja a megígért lakhelyet. A közvélemény azt a logikus következtetést vonta le, hogy ha ezek a családok ugyanazt tették volna, mint a cigányok, és önkéntesen elfoglaltak volna önkormányzati házakat, akkor erőszakos kilakoltatás várt volna rájuk anélkül, hogy a média és a politikai elit egyetlen szót emelt volna értük, ellenkezőleg, a játékszabály és a törvény nevében lesújtott volna rájuk a legszigorúbb büntetés. Ebben az esetben a politikai elit nem vette észre, hogy elemi feladata ellen cselekszik, illetve a belső társadalmi stabilitás és nyugalom helyett feszültséget és gyűlöletet provokált a cigányok melletti törvénytelen beavatkozásával.
A hosszú és elhúzódó ügyben az átlag magyar ember óhatatlanul összehasonlította a hatalom bánásmódját a magyarokkal, ha ezek megszegik a törvényeket és a cigányokkal, ha ugyanazokat a törvényeket veszik semmibe. És arra a végkövetkeztetésre jutott, hogy a pozitív diszkrimináció fogalma nemcsak hogy kedvez a cigányoknak, hanem cinikus módon védi őket akkor, amikor törvénytelenséget követnek el.
A POZITÍV DISZKRIMINÁCIÓ
TÉVES FOGALMA BEHATOL A MÉDIÁBA
A többség megfélemlítése és elhallgattatása árnyékot vetett minden olyan kritikára, amely a cigányokról szólt. Hisztérikus felháborodás jellemez mindenfajta reagálást, ha valamelyik médiaeszköz például a cigány csoportok magatartását kritizálja. Említésre méltó az egyik államtitkár pár évvel ezelőtti jóindulatú megjegyzése a cigányok szociális helyzetét súlyosbító szaporodásáról. Ez az államtitkár magyarázkodásra és bocsánatkérésre kényszerült semmiért. Ugyanakkor a megfélemlítés és a meghunyászkodás átterjedt a viccekre és a paródiákra is. Erre híres példa az egyik kereskedelmi tv műsora a gazdag cigány vállalkozók életviteléről. Annak ellenére, hogy számtalan hasonló paródia látható ebben a műsorban a magyar gazdag vállalkozókról és egyéb magyar csoportokról, ebbe a paródiába beleakaszkodott a politikai elit és a cigány szervezetek, és arra kényszerítették az ORTT felügyelő bizottságát, hogy büntesse meg a csatornát, és szüntesse meg a műsort. Ez a fajta antidemokratikus és hisztérikus módszer teret ad az igazi cigánygyűlöletnek, hiszen az átlag magyar ember lassan rájött, hogy minden, amit a cigányokról mond, ha igaz is, tilos. És ezzel a politikai elit és a hatalom akaratlanul rákényszeríti a magyar tömeget, hogy underground módon alakítsa ki véleményét a cigány csoportok magatartásáról, és ez veszélyesebb és károsabb, hiszen nem lehet ellenőrizni, és nem lehet gátat szabni a terjedésére.
AZ IDIOTIZMUS ÉS A POZITÍV DISZKRIMINÁCIÓ FOGALMA
A cigányprobléma megközelítése és kezelése a rendszerváltozás után új irányba fordult. Miközben a politikai elit a cigányjogokról szóló frázisokat harsogta, ennek a népcsoportnak a szociális és a társadalmi helyzete drámai módon megváltozott. A cigányok ezrei munkanélkülivé váltak a bányák, a nagyüzemek és a mezőgazdasági szövetkezetek megszüntetése után. Evvel párhuzamosan ez a sors sújtotta a magyarok nagy tömegét is, ami egyszerűen azt jelentette, hogy ebben az országban a szociális trauma nemcsak a cigányokat érintette, hanem más népcsoportokat is. De a kulturális és politikai elit a szokásos rövidlátásával és képmutatásával igyekezett új fogalmakat kitalálni a cigányok hitegetésére és reménykeltésére. A ’90-es évek elején bukkant fel első ízben a „pozitív diszkrimináció” fogalma, amely a cigányok plusz támogatására és felkarolására irányult.
A fogalom szerzői és terjesztői nem vették figyelembe azt a politikai és kulturális tényt, hogy a diszkrimináció mint fogalom kulturális értelemben mindig, mindig negatív. És a pozitív diszkrimináció, ha létezik a valóságban ilyen, végeredményben rosszul sül el, vagyis negatív diszkriminációvá válik. A magyar valóság bizonyította az állítás helyességét, hiszen a pozitív diszkrimináció a cigányok esetében azt jelenti – legalábbis a politikai elit számára – hogy a cigány több anyagi támogatást kap, szociális és oktatási téren olyan előnyhöz jut, ami egyébként többnyire nem jár a magyar embernek. Ez a fajta bánásmód jogos felháborodást és elégedetlenséget indított a magyarok között, és szépen lassan kialakult a magyar tömegek között az a vélekedés, hogy a szociális juttatások zöme a cigányokhoz kerül, miközben széles, hasonlóan rossz szociális helyzetben levő magyar tömegek nyomorognak. A cigányok iránti ellenérzés és a megvetés a rendszerváltozás után jogosan növekedett meg, hiszen minden hivatalos kedvezmény, a cigányok iránti pozitív diszkrimináció jegyében, negatív érzést vált ki a többi, hasonló helyzetben levő magyarból. Ugyanakkor az elemi logika és a józan paraszti ész azt a tényt támasztja alá: ha pozitív diszkrimináció irányul egy csoport felé, ez automatikusan és óhatatlanul negatív diszkriminációvá válik más csoportokkal szemben. És a politikai elit a mai napig nem képes felfogni, hogy az az ostoba, aki kitalálta a pozitív diszkrimináció fogalmát, többet ártott a cigányoknak, mint akárki más.
A modern, kiegyensúlyozott gondolkodás azt diktálja, hogy minden fajta diszkriminációt a cigányokkal vagy bármely más kisebbséggel szemben meg kell szüntetni. Se pozitív, se negatív diszkriminációt nem szabad gyakorolni semmilyen csoporttal szemben. De ez az egyszerű gondolat a mai napig nem jutott a politikai elit eszébe.
A SZÍNES BŐRŰEK ÉS A SZÍNES TV
A magyar lelket jellemző általános kisebbségi érzés – amelyet a politikai és kulturális elit sűrít össze és fejez ki – többféle módon és ezer formában mutatkozik meg. Az a beteges, ugyanakkor komikus félelem attól, hogy bizonyos népcsoportokat igazi nevén nevezzen, kifejezi azt a fejetlenséget és koncepcióhiányt, amivel a kisebbséget kezeli. A fekete vagy a sárga bőrű ember a magyar média és a politikai elit számára „színes bőrű”, ami önmagában zavaros és abszurd elnevezés, hiszen színes bőrű ember nem létezik, nem létezhet. Létezhet színes tv, színes poszter, de a színes ember a science fiction világába tartozik. Ugyanígy, a politikai elit és a média kisebbségi érzését fejezi ki, amikor a cigány embert romának nevezik. Itt nem szavak és elnevezések változtatásáról van szó, hanem arról a beteges hitről, hogy a négert négernek nevezni és a cigányt cigánynak, bántó és sértő arra a népcsoportra nézve. A dolog abszurditása, hogy ezek az elkerülő és semmitmondó, sőt félrevezető szavak olyanok, mintha a görögdinynyét „vastag zöld héjú, belül piros húsú gyümölcs”-nek neveznénk görögdinnye helyett anélkül, hogy igazán tudnánk, milyen gyümölcsről van szó. Itt az a probléma, ahogy említettük, hogy nem a szavak megváltoztatásáról van szó, hanem téves felfogásról, amelyet a kisebbségi érzés és a félelem táplál. A politikai elit és a média azzal védekezik, hogy ezeket az átvitt értelmű szavakat használják mindenhol a fejlett demokráciákban. A színes bőrű ember kifejezés angol eredetű („coloured”), az angolszász országokból vették át. Ugyanakkor nem veszik észre, hogy a nyugati világ ilyen majmolása a kisebbségi érzés és a szellemi szegénység jele. Nem feltétlenül helyes minden, amit Angliában vagy az Egyesült Államokban mondanak. A cigányt cigánynak, a négert négernek kell nevezni, és be kell oltani a köztudatba, hogy ez semmi sértést nem jelent. Sőt, vállalni kell ezeknek a népcsoportoknak a nevét, minden negatív árnyalatával együtt.
Mostantól fel kell emelnünk a szavunkat a diszkrimináció,
a félelem és a megfélemlítés ellen, amely ezt a társadalmat, és elsősorban
a magyarokat sújtja, és reméljük, hogy a politikai és kulturális
elitből senki nem tekinti ezt az írást – mint ahogy szokás – a fajgyűlölet
és az uszítás hangjának.