CSOÓRI SÁNDOR
Nagy idők öröksége
Életem során sokféle szerepet osztott ki rám is a sors, amelyet – ha tetszett nekem, ha nem – becsületből vállalnom kellett. Voltak közöttük nyomasztóak, kínosak, regényesek, mulatságosak, amelyeket pusztán az alkalom szült. Eddig szerencsére semmi olyan nem történt velem, hogy mondjuk, egy magas gólyalábra állva kelljen ingadozás nélkül szónokolnom.
Úgy látszik, ma ennek is meg kell történnie. Mégpedig Hámori József elnök úr engesztelhetetlen, baráti akaratából. Ugyanis ő kért meg arra, hogy az Örökség-díjjal kitüntetett intézmények és személyek nevében én mondjak valamiféle rövid zárszót, köszönetet, amely méltó lesz az alkalomhoz.
Szökni próbáltam a kérése elől, de nem lehetett. Maradt tehát az aggodalom: vajon, hogyan tudnék én két-három percben olyan erőteret teremteni körénk, amelyben századok csusszanhatnának egymás mellé, a Tihanyi Alapítólevél megfogalmazásának napjától máig, s eközben, csak úgy mellékesen, megidézni azt a szellemet, amely folyamatos országrengések mellett 425 évvel ezelőtt Kollégiumot hoz létre Kolozsvárott, 120 éve Operaházat Budapesten, Liszt Ferenc és Erkel Ferenc homlokfényében, 110 éves Magyar Olimpiai Bizottságot európai élvonalban és olyan magán életműveket, amelyek mindig megpróbáltak ráhangolódni a történelmi folyamatokra, illetve alakítani őket.
Egy ilyen, összeilleszthető, nagy látomás helyett kénytelen voltam a saját magamét megteremteni: azt, hogy személyesen nekem mit jelent a rendkívüli kitüntetés.
Az Örökség-díj, a nyelv legköznapibb logikáját követve – az átörökléssel van közvetlen, vérségi kapcsolatban. Azaz: a hagyománnyal. De ha még egyet lépünk előre a fölismerésben, nyugodtan kijelenthetjük, hogy magával a történelmi érzékkel. A történelmi érzék pedig az ember egyik legfontosabb, legéletrevalóbb képessége. Nélküle nincs igazán folytatható élet, nincs filozófia, művészet, tudomány, nincs egyetemesség-élmény, amely a mindenséggel kapcsol össze minket. A modern angol költészet egyik legnagyobb alakja, T. S. Eliot szerint a történelmi érzék igazi lényege az, hogy a múltban nem csupán a múltat ízleljük, hanem éppenséggel a múlt mindenkori aktualitását. A megnagyobbodott jelent.
Hogy ez mennyire így van, életem egyik legelső nagy élményével szeretném igazolni.
Amikor megtudtam, hogy a 950 éve alapított Tihanyi Bencés Apátság Örökség-díjával együtt kapok Örökség-díjat én is, hirtelen rám zuhant a történelem, amelyet gyerekkorom óta magamban hordok.
A jelenlevők közül bizonyára többen is tudják, hogy a fejér-megyei Zámolyon születtem. Szülőfalum Székesfehérvár testközelében fekszik, tizenhárom kilométerre tőle. Történelmi tény, hogy második királyunkat, István király unokaöccsét Orseolo Pétert 1046-ban a falunkban fogták el s vakították meg a száműzetésből hazahívott I. András emberei. Bűne az volt, hogy István király Magyarországát hűbéri birtokként fölajánlotta III. Henrik német–római császárnak. A zámolyiak megrögzött hite szerint a falu neve is ehhez az áruláshoz kapcsolódik. Állítólag a Fehérvárra igyekvő Péternek az árokpartról egy vad magyar azt kiáltotta oda: Számolj, Péter gonosz tetteidért! S a számoljból így lett Zámoly!
A történet kissé legendásított, költői, de a magja hiteles, igaz.
Gyerekkoromban ez a 900 éven át fönnmaradt történelmi esemény bujtogató öntudatot adott. Később, már érettségi előtt álló pápai diákként úgy mentem el I. András sírjához a Tihanyi Apátság altemplomába, mintha olyan királyhoz zarándokolnék, akihez bensőséges közöm van.
Ebből a rejtett, történelmi meghittségből fakadóan kezdett el már elég korán izgatni az Alapítólevél titka. Egészen pontosan az, hogy a latinul írt oklevélbe hogyan került bele ötvennyolc magyar közszó és harminchárom magyar rag? Véletlenül? Netán Koppányos dacból? Jogi szükségszerűségből? Vagy egyszerűen eredetiségünk, másféleségünk bizonyságául? Ekkortájt, mint tudjuk, a jog, a teológia, az irodalom, a magas kultúra nyelve egyértelműen a latin volt. Nem véletlenül hangoztatták utólag sokan, hogy a magyar irodalom a latin irodalom leánya. Európai rangú képviselője ennek a folyamatnak Janus Pannonius. István megkoronázása után 470 évvel ezt írja büszkén önmagáról és hazájáról:
Eddig Itália földjén termettek csak a könyvek,
S most Pannónia is ontja a szép dalokat.
Sokan becsülnek már, a hazám is büszke lehet rám,
Szellemem egyre dicsőbb s általa híres e föld.
A kései utód mindezt tudomásul veszi, és örül is neki, de ártatlanul mégis eszébe jut, hogy a magyar középkor századaiban hol bujdosott vagy félrevonulva hol növesztette magát naggyá a magyar nyelv? A lélek és a műveltség milyen sajátos övezeteiben? Hisz írásos emlékekben alig-alig villantja meg magát, de Mátyás halála után száz évvel olyan gazdagon, buján, titáni tenyészetként jelenik meg a közbeszédben és a kultúránkban, hogy szinte megrészegszik tőle az ember. Károlyi Gáspár már úgy fordítja magyarra a könyvek könyvét: a Bibliát, mintha legalább három nyelvújítás zajlott volna előtte le. Vagy gondoljunk Pázmány Péterre, aki úgy tart szentbeszédeket magyarul, ahogy Shakespeare írja drámáit angolul.
Bizonyos vagyok abban, hogy aki tudatosan vagy öntudatlanul
csempészett bele magyar szavakat a Tihanyi Apátság Alapítólevelébe,
még nem tudta mi lesz a folytatása, de tettével eredetiségünk legmélyebb
ösztönét fejezte ki. Jelképesen szólva: ebből az elfojthatatlan
ösztönből születhetett meg 1200 táján a magyarul írt Halotti Beszéd s rá száz évre az Ómagyar Mária siralom fordítása,
illetve átköltése. És még később ugyanebből Csokonai halhatatlan
verse is: a Tihanyi ekhóhoz:
Óh, Tihannak rijjadó leánya!
Szállj ki szent hegyed közül.
Ím, kit a sors eddig annyit hánya
Partod ellenében ül.
Itt a halvány holdnak fényén
Jajgat és sír elpusztult reményén
Egy magányos árva szív,
Egy magányos árva szív.
Íme, Tihanytól így vezet az út Tihanyig, miközben a szavak többszörösen megkerülték velünk együtt a Napot s a Földet.
Itt, az Akadémia nagytermében, szinte megrendülve ismételhetjük el, hogy István királyunk maradandó államot teremtett nekünk, magyaroknak. Művéhez egyetlen alkotás fogható és mérhető csak: a magyar nyelv. Természetes, hogy beleértünk ebbe mindent, ami nyelvünkhöz tartozik: szavainkat, mondáinkat, meséinket, népdalainkat, balladáinkat, észjárásunkat, tapasztalatainkon túli sugallatainkat, reményeinket.
Bizonyos vagyok abban, hogy az Örökség-díj mai kiosztásának emelkedett órájában, a Tihanyi Alapítólevél magyar szavaira gondolva, az lenne a legméltóbb tiszteletadás tőlünk, ha anyanyelvünk védelmére esküdnénk meg némán, de közösen, hiszen nagy tettekre vállalkozni közös nyelv nélkül eddig se lehetett, és ezután se lehet. Legyen bár az ember muzsikus, olimpiai bajnok, természetet védő tudós vagy éppen író, illetve nemzedékek nagy nevelője.
Zárómondataim mért kanyarodtak éppen erre?
Azért, mert nyelvünket még soha nem fenyegette kívülről és belülről
annyi veszély, annyi pusztító betegség, mint amennyi manapság, ebben
az órában is fenyegeti.
Szűrös Mátyás
Szent István példája
Augusztus 20-án államalapító Szent István királyunk példaadó, ma is lelkesítő, a magyarok összefogását és boldogulását szolgáló történelmi tetteire emlékezünk. Olyan ünnepet ülünk e napon, amikor népünk és nemzetünk legősibb és tartalmában is sokrétű jelentést hordozó sorsfordító korszakáról emlékezünk meg. A 967 esztendővel ezelőtt elhunyt Szent István király fejezte be azt a nagy művet, amelynek szükségességét már honfoglaló elődei közül is többen – mindenekelőtt Álmos vezérlő fejedelem, illetve Árpád és Géza nagyfejedelmek – felismertek: történetesen a kor előremutató eszmeáramlatához, a kereszténységhez csatlakozva, Európába illeszkedő tartós és szuverén államszervezetet hozott létre, stabil helyet biztosítva a magyarságnak az európai királyságok – a népek és a keresztény államok rendszerében. Az állami struktúra kiépítésénél azonban tartózkodott a külföldi minták szervilis vagy szolgai másolásától, igyekezett azokat a hazai viszonyokat tükröző tartalommal megtölteni. Egyik legfőbb céljának tekintette az egységes hazai jogrendszer megteremtését: törvényei tartalmazzák is az egyházi és a világi jog alapvető fontosságú normáit, természetesen az akkori legfejlettebb szintnek megfelelően.
Gondolatai, „intelmei” évszázadokon át szilárd – valóságos történelmi alkotmányos – eszmei alapot jelentettek kiteljesedő nemzeti létünk feltételeinek biztosításához. Ezért lehet augusztus 20-a az államiság és alkotmányosság ünnepe is.
Szent István király mélyen él a magyar emberek emlékezetében és lelki világában, vezérlő csillagként tekintenek rá, s a királyok közül őt, az első szent királyt emlegetik leggyakrabban fohászaikban, más nemzeti hőseink mellett őt hívják pajzsul, ha baj van, ha a magyar szabadságért és függetlenségért újra meg újra síkra kell szállni. Első királyunk mellett – nem véletlenül – a köznemesi származású igazságos Mátyás királyt, a varázslatos uralkodót, a magyarok utolsó nemzeti királyát emlegetjük még leginkább, különösen a mesevilág korát élő gyermekeink, akik még romló globalizálódó világunkban is az első helyre teszik az ő nevét. Neki is példaképe volt István király.
Mindez arra is rámutat, hogy nemzetünk jövője érdekében mennyire fontos ismerni a dicsőséges múltat, de azt is jó emlékezetünkbe vésni, hogy a bajok, a nagy magyar tragédiák többnyire akkor következtek be, amikor nem volt összefogás, hanem széthúzás és pártoskodás gyengítette országunkat, és idegen uralom döntött népünk és nemzetünk sorsáról. Tragikus példa erre a mohácsi vész és Trianon, de az 1943-as Don-kanyari katasztrófa is. Ezért lenne olyannyira fontos a magyar gyerekeket, fiatalokat nemcsak egyszerűen történelemre oktatni, hanem nemzeti történelmi szemléletre nevelni. Ebben a munkában a jó szándékú és felkészült pedagógusok mellé kell állnunk.
A
Az iskolázottság, a műveltség megszerzése pedig utolsó nemzeti királyunk, az igazságos Mátyás király uralkodásának az éveiben vált olyan igénnyé, amiről a nemzet nem mondhat le a legnehezebb körülmények között sem, mert ez megmaradásának legfőbb záloga. István király szellemi örökségének kiteljesedése mutatkozott meg például abban, hogy Mátyás királyénál csak a pápa könyvtára volt nagyobb az akkori Európában, és hogy a magyar szellemiség, nyelv és kultúra ma is felbecsülhetetlen értékű, és nem szabad megengedni lerombolását. Mert széteshet az, ami egy király hatalmát, egy ország államhatalmi erejét jelképezi (igaz majdan esetleg vissza is szerezhető), de ha a kultúra, az európaival egyívású és egyenértékű műveltség egy nép, egy nemzet egészének sajátjává válik, az elpusztíthatatlan szellemi értékké nemesedik, és megtartja a nemzetet.
Az történt ugyanis, hogy Magyarország ötszáz év alatt földrészünk egyik legjelentősebb államalakulatából területében, népében és nemzetében megcsonkított, a fennmaradásáért és a felzárkózásért küzdő ország lett, amely immár nem anyagi gazdagságával, de nem is hadseregének erejével válik vagy tűnik ki a népek tengeréből. Hanem szellemi teremtőereje és teljesítménye, valamint végtelen szabadságszeretete révén vívta ki és vívja ki újra meg újra a világ népeinek megbecsülését és tiszteletét. A szellemi teremtő erő pedig a nevelésnek, a művelődésnek, a tudásnak annak a magvából csírázott ki, amelyet a legjobbak, közöttük első nagy királyunk és követői vetettek el hazánk humuszába.
Történelmileg így hát szinte törvényszerű, hogy például a XIX. században a magyarok legnagyobb tette az 1848–49-es forradalom- és szabadságharc, s a reformkor egészének teljesítménye volt, amikor kiváló elődeink lerakták a modern magyar nemzet alapját. A XX. században pedig a magyarok legnagyobb tette az 1956-os forradalom- és szabadságharc volt a diktatúra, az idegen megszállás és elnyomás ellen, a szabadságért, a nemzeti függetlenségért és a demokráciáért. A magyar nép akkor is példát mutatott az emberiségnek szabadságszeretetből és önfeláldozó hazafiságból, melyet vérrel és verítékkel szentelt meg. Ezen az úton igyekeztünk tovább menni 1989–90-ben alkotmányos és békés eszközöket alkalmazva, törekedvén helyreállítani a történelmi folytonosságot népünk-nemzetünk életében, beleértve a történelmi vagy láthatatlan alkotmányunk érvényesítését is. Szent István királyunk hagyatéka jegyében is kötelességünk követni ezt az irányt, hiszen a rendszerváltás, illetve a történelmi átalakulás folyamatát ebben a szellemben kell kiteljesítenünk országunkban.
Szent István állam- és egyházszervezői alapvetése korszerű és európai volt, de nem volt könnyű helyzetben annak megvalósítását illetően, hiszen az ország viszonyai elég távol állottak eszményeitől. Bármennyire is igyekezett ugyanis gyökerestől átvenni az újat, s bármennyire is elhárította magától pogány őseink hagyományait, nem kerülhette el, hogy szándéka ellenére is hasonlítson erős akaratú és szervezőképességű dinasztiaalapító őseihez, Álmos és Árpád fejedelmekhez, és még inkább apjához, Géza fejedelemhez. István király így hát korának kényszerítő tennivalóit ismerte fel, oldotta meg, és ezzel jövőt teremtett, szuverén módon integrálódva Európába. Példája arra tanít, ami minden történelmi fordulat idején, sőt mindig is a legfontosabb: a valósággal való állandó tárgyilagos szembenézésre, az önáltatás nélküli helyzetfelmérésre.
A Szent István-i példa lényegéhez tartozik a meghatározó környezethez való ésszerű alkalmazkodás, az erre való szuverén készség, és képesség. A mai globalizálódó világban és európai uniós beilleszkedésünk folyamatában is arra kell törekednünk, hogy megőrizzük nemzeti múltunk és létünk integritását, megerősítsük a Kárpát-medencében – és szerte a nagyvilágban – élő magyarság összetartozását, egységbe vonását, mert csak így lehetünk sikeresek. Ez sajátosan magyar és nehéz feladat a mi időnkben is, amikor a szomszédos országokban még mindig éltetik Trianont, a Benes-dekrétumokat, s diszkriminálják vagy verik a magyarokat.
Az is nagy történelmi tanulság, hogy mi magyarok akkor voltunk és vagyunk leginkább eredményesek, ha saját kútfőnkből merítünk, ha saját magunk gondoljuk végig teendőinket, ha nem engedünk a külső hódításnak, az idegen tanácsadók manipulatív tanácsainak. Van itt elegendő szellemi erő és akarat, hogy önbecsüléssel, saját magunk irányítsuk sorsunkat. Eközben jobban megérthetünk más népeket, sőt tanulhatunk is tőlük a kölcsönös tisztelet és előnyök jegyében.
Szent István munkássága és életműve sok tekintetben időszerű, mert tanulságul szolgál abban az értelemben is, hogy hazánk integrálódása Európába nem új jelenség, hanem immár egy évezredes múltra tekint vissza. Az természetesen más kérdés, hogy az általa megkezdett integráció különböző történelmi okok miatt több ízben megszakadt. Ez azonban nem jelentette azt, hogy Magyarország megszűnt volna Európa része lenni. Ebben a szellemben az európai uniós tagságunknak is igazán akkor van értelme, ha nemzeti érdekeinket és értékeinket bent az unióban jobban tudjuk képviselni és megjeleníteni, s gazdasági versenyképességünket is megteremteni, mint ha kívül maradtunk volna. Ezt azonban csak akkor érhetjük el, ha az Európai Unióban jól felkészült nemzeti elkötelezettségű képviselőink munkálkodnak és itthon is ilyen minőségű kormány működik, akiknek és amelynek első az ország és a nemzet érdeke. Most még nem egészen ez a helyzet.
A politika formálásának alapvető tényezője a tapasztalat, ezért célszerű felidézni e tekintetben is, miként kezelte Szent István ezt a kérdést és mit tapasztalunk napjainkban. Szent királyunk Intelmek című művében ennek a kérdésnek a felvezetése így hangzik:
„A vendégekben és jövevényekben olyan nagy haszon
van, hogy a királyi méltóságnak hatodik helyén méltán tarthatók […]
Mert miként különféle részekből és tartományokból jönnek vendégek,
azonképpen különféle nyelveket és szokásokat, különféle tanulságokat
és fegyvereket hoznak magukkal, melyek mind a királyi udvart ékesítik
és magasztalják, és megfélemlítik a kívülről valók önhittségét…”
Ezután írja első királyunk: „mert egy nyelvű és egy szokású ország
gyenge és romlandó. Azért fiam – szól Imre fiához – parancsolom neked,
hogy őket jóakarattal kielégítsd, és tisztességben tartsad, hogy nálad
szívesebben tartózkodjanak, mintsem máshol lakjanak”. Egyértelmű
és világos Szent István király kiindulópontja és alapvető nézőpontja
is: a magyar királyi hatalom és méltóság növelése, más szóval a magyarok
országának erősítése, nem mások iránti leigázó szándékkal, új hódításokra
buzdítva, hanem befogadóan, a meglévő ország kereteibe beillesztve.
És mikor a „sok nyelvűségre” és „sokféle szokásra” utal, és a sok népű
és nyelvű Rómát példaként említi, az is teljesen világossá válik,
hogy a „vendégek”, azaz a külföldiek befogadása nem a vendéglátók –
vagyis a magyarok – háttérbe szorítását célozza. Olyan formán nyit
kaput az idegeneknek, amint Róma foglalta össze később egységes birodalomba,
politikai vezetése alatt a különféle népeket, s lehetőleg úgy,
hogy az mindenkinek jó legyen. Természetes dolog, hogy Szent István
gondolatainak értelmét korának, a XI. századnak a körülményei, hagyományai
és fogalmai adják meg. De a mában is igen tanulságosak ennek a kiemelkedő,
szuverén államalapító országvezetőnek az intelmei. Gondoljunk
csak bele, egyáltalán miért merülhet fel manapság az a kérdés országunkban,
hogy mindig első helyen vagyunk e mi magyarok saját hazánkban? Nem telepedett-e
rá országunkra túlságosan a multinacionális pénzuralom vagy
árasztotta el a szennykultúra terjedése? Mi keresnivalójuk volt, illetve
lehet a magyar katonáknak Irakban és Afganisztánban? Szabad-e nekünk
magyar élőerőt és anyagi eszközöket idegen érdekek szolgálatába állítani?
Ezek nem egyszerűen szónoki kérdések, hanem a történelmi tapasztalatok
és a mai valósággal való őszinte szembenézés veti fel bennünk ezeket
a kérdéseket akkor is, amikor ünnepnapon számba vesszük dolgainkat.
Az emlékezésnek így van igazán értelme, ha erősítjük hitelünket és
önbecsülésünket, népünk és nemzetünk önérzetét, hogy itt e hazában,
a Kárpát-medencében van a mi otthonunk, mert ez a föld azoké, akik évszázadok
óta lakják és akiket, mint Szent István királyunkat Székesfehérváron,
ősidők óta betakar. Legyen számunkra emléke örök példamutatás és bátorítás
a jövőre nézve! Tartson össze a magyar, bárhol is él a földkerekségen,
s legyen béke a Földön és békesség az emberek között!
Banner Zoltán
Szobrok – ár ellenében
Szervátiusz Tibor 75 éves
Bizonyosnak tűnik, hogy a szobrászat a legősibb képzőművészet; a csontból, kőből, agyagból pattintott, faragott, mintázott termékenység-idolumok, az ősművészeti Vénuszok korábbiak, mint a barlang- és sziklafestmények állatábrázolásai.
Mert a tér és a tapintás művészete a Teremtő „keze nyomát” melengeti, melegíti fel azáltal, hogy újjáteremti az embert. Ha semmi más bizonyítékunk sem lenne az Ő létezésére és lényegére, mint az, hogy az embert felruházta a teremtés leglényegesebb mozzanatának a reprodukálási jogával, elegendő lehetne az Emberiség önmagába, hivatásába vetett hitének és reményének a fenntartásához. (De, mint tudjuk, sohasem volt elég.)
A szobrász örökké magán érezheti a Teremtő tekintetét: Lássuk, hogyan sáfárkodsz a reád bízott nyersanyaggal! Érzed, hogy ez a Mű soha sincs befejezve? belátod, hogy miként nincs két egyforma élet, úgy nincs két egyforma szobor, azaz újjáteremtés sem?
Aztán az elkészült műből újra a Teremtő néz vissza a művészre akkor is, ha a mű nem hasonlít ugyan az emberi alakra, de létrehozásának szándékában benne lakozik. És visszanéz akkor is, ha a mű éppenséggel a teremtés tagadása – legfennebb a pillantásuk nem találkozik…
A szobrászat a társadalom életérzésének, állapotának a szeizmográfja: az olyan társadalomban, amelyben erős az önfenntartás ösztöne, vágya és akarata – virágzik; ahol a közösség szervezete beteg – ott elsorvad.
Ezért történt akkora robbanás az utolsó fél évszázad erdélyi szobrászatában, éppen azalatt az ötven év alatt, amikor a nagy, nyugati művészeti kultúrákban, a XX. századi művészet csodálatos nyitányát követően egyszerűen a PLASZTIKA tagadásáig is eljutottak, háromdimenziós forma helyett papírlapokra jegyzett koncepteket kiáltva ki szobrászi műnek.
És itt nem arról van szó, hogy egy művészettörténeti elmaradás kiegyenlítését csak ekkor tudták volna napirendre tűzni a két Trianonnal az anyaországtól elszakított nemzetrész alkotói, vagy hogy a sovén, szocialista Nagyrománia bel- és kültéri emlékművekre adott megbízásokkal halmozta volna el ezekben az évtizedekben a kisebbségi szobrászokat. Éppenséggel a két kezükön meg tudják számolni: hány köztéri mű származott magyar kéztől az 1990-es rendszerváltozásig, s azoknak is alig fele szolgálhatta a magyarság vizuális művészeti önbecsülését.
De az a közel száz szobrász, akik ebben az alig kétmilliós – elszegényedett, de nemzeti tudatában ezzel a kifosztottsággal fordított arányban megerősödött – közösségben születtek-éltek-haltak-kivándoroltak-maradtak, de mindenképp JELET hagytak, hagynak maguk után, olyan magas esztétikai minőségű szobrászati kultúrát hoztak létre, hogy az megkülönböztetett módon alkalmasnak bizonyult azoknak a lenyomatoknak a rögzítésére, amelyeket e Nagy Idő hagyott az erdélyi magyarság arculatán.
E stilárisan és szellemileg csodálatosan szerteágazó folyam(at) eredője a Szervátiusz-jelenség: az a Körösi Csoma Sándor életelvével rokon vándorszobrászkodás, amely az országhatáron belül, lélektől lélekig kereste azokat az örök vonásokat, amelyekből eddig még senki sem teremtette újjá az embert.
Szervátiusz Jenő, az apa megtalálta ezeket a vonásokat a kalotaszegi, a székely, a csángó és máramarosi falvakban.
Szervátiusz Tibor, a fiú messzebb nézett, Körösi Csoma útjának irányába, de azon is túlra, mint ameddig ő eljutott, mert úgy érezte, hogy az ókori Kelet művészetének a monumentalitása és jelrendszere rejti magában azt a „csodahalottat”, amelynek feltámasztása sorsául adatott.
A kolozsvári szabadtéri Szervátiusz-múzeumnak otthont adó belvárosi római katolikus plébánia udvarába vezető kapu mellett, a falba építve látható a Két szobrász (1954) című dombormű, Szervátiusz Jenő – ellentétes irányba néző, látnoki ihletésű – kettős önarcképe Tiborral.
Nem sokkal ezt követően valóban elváltak az utak, de csak úgy, mint a közös, azonos szigetet körbeölelő folyó ágai, amelyek, mielőtt a tenger vizében újra találkoznának, partjaikon lerakják a más-más sodrásban fényesre csiszolódott köveket.
* * *
Kényszerű kóborlás volt az életük a harmincas-negyvenes években. Asszony nélkül, számkivetve, jó emberek, értő, de hasonlóképpen szegény barátok nyújtotta szállásokon, a hátizsákban vésők voltak és szobrok, akárcsak Bartókéban a fonográf-hengerek, s fészerek, csűrök félhomályában felderengett az Emré bá’k, a csángó asszonyfejek s az Hazafelé, örökké hazafelé tartó erdőlő székelyek sorsképi pentatóniája.
Szervátiusz Jenő figuratív fafaragó művészetének a sorsérzése, sorsérzékelése, csodálatos mélységű azonosulása minősül át aztán sorstudattá Szervátiusz Tibor életművében; s bármilyen hihetetlen és anakronisztikus (?!) ez napjainkban – pályáját teljes egészében „a nemzeti szobrászat újjáteremtésének a szándéka” vezérli.1
Újkori nemzeti művészetünk születésekor Ferenczy
István vállalta volna ezt a szerepet, de sem tehetsége, sem a még nagyon
zsenge polgári társadalom nem tette lehetővé, hogy megbirkózhasson
ezzel a feladattal, s kidolgozza, érvényesítse az új magyar szobrászi
idiómát. A zseniális Izsó Miklós viszont csak érzékeléseket hagyott
ránk torzó életművében, és végül is el kell fogadnunk, hogy a kiegyezés
és az első világháború közötti időszak páratlan méretű, Budapest
és az akkor legjelentősebb vidéki városok, például Pozsony és Kolozsvár
urbanisztikai képét meghatározó emlékműszobrászata (Fadrusz János,
Stróbl Alajos, Za
Az esztétikai modernizáció folyamatát Trianon újra megtorpanásra késztette; (de, csupán a szobrászatról szólva, jellemző a felhalmozódott, kiáramlásra kész plasztikai-kifejezési energiákra, hogy a leszegényedett maradék-országban az érvényesülési-megbízási lehetőségektől újra megfosztott fiatalok, olyan jelentős tehetségek, mint Amerigo Tot, Schäffer Miklós, Borbereki Kovács Zoltán, Réth Alfréd, Beöthy István, Kemény Zoltán, Etienne Hajdu, Pierre Székely és mások, odakint a nagyvilágban szinte kivétel nélkül az egyetemes XX. századi művészet irányzatteremtő de legalábbis emblematikus alakjaivá váltak); és mégis, a magyar szobrászi etosz kiművelése folytatódik: elég ha csupán Beck Ö. Fülöp, Medgyessy Ferenc, Pátzay Pál, Bokros Birmann Dezső, Ferenczy Béni, Borsos Miklós, Boda Gábor életművére gondolunk.
„Minket leginkább az érdekelhetne, hogy ebben a világban is uralkodik az egyetemes és nemzeti gondolata. Ugyanaz a »stílus« virágzik Szerbiától Svédországig, Angliától Oroszországig; csak nagy művészi korok, talán csak a gótika, láttak ilyen közösséget […]; de mint ahogy a gótika a maga közösségében országonként más-más színezetű volt, úgy most is minden nemzet visz valami sajátosságot a közösségbe. Ez a gyönyörű ebben a világban, hogy minden megvan benne, mint az ész világában: pontosan mindennek az ellentéte és a paródiája. A rossz és az abszurdum éppúgy lehet egyetemes és nemzeti, mint az ésszerű és a művészi. S ebben aztán csakugyan egészen európaiak lettünk, mi magyarok az első sorban állunk. Komolyan vesszük a küldetésünket, s itt már aztán összegyűjti az ország minden anyagi és szellemi erejét, hogy helyt állhassunk. Még nagy jövő vár reánk ebben a világban.”2
Fülep Lajos az első világháború éveiben jegyezte le ezeket a sorokat, az 1922-ben könyv alakban is útjára bocsájtott Magyar Művészet című, máig alapvető művészetfilozófiai előadássorozatában. Még megérte az általunk fennebb vázolt háború utáni kibontakozást, sőt sokat láthatott abból is, amit a második Trianon szült – szoborban és lélekben, magyarságtudati Trianonként. De az 1971-es újrakiadásban mégsem tartotta érdemesnek a módosítást, hiszen ő is tudta, hogy megállapításai érvényesek.
Ennek a követelménynek a követésében, s a maga számára kötelező, programszerű megvalósításában tekinthető példaértékűnek Szervátiusz Tibor félévszázados tevékenysége, s paradox vagy inkább törvényszerű módon: szülőföldjét, Kolozsvárt is azért hagyja el, hogy oly sok forrásból, de elsősorban mégis az erdélyi ember kiszolgáltatottságából táplálkozó magyarságélményét, tragikus sorstudatát a monumentális térplasztika dimenzióiba, állandó nyilvánosságába és szakralitásába örökítse.
„Általában olyan szobrokat szeretnék – nyilatkozta 1964-ben (!) – amelyek mintha ősidők óta léteznének, oly egyszerűek, s mintha én csak kiástam volna őket az ismeretlenségből. Mint amilyen Móricz, ez az »ősgörgeteg«, s amelyet mintha az idő koptatott volna le, »móriczizált« volna gömbbé… Minden eddigi térplasztikai kísérletem csak előtanulmány, vázlat. De képzeld el harmincméteres felnagyításban ezeket a fémkonstrukciókat a hatalmas kék ég vagy egy hatalmas fehér fal síkjára vetülve! Tulajdonképpen be kellene népesítenünk a természetet, a dombokat, a hegyeket, a parkokat ilyen nagy, emberi élményekre utaló térformákkal, valahogy úgy, ahogyan az ősi kultúrákból ránk maradt dolmenek emelkednek…”3
A népi építészet és néprajzi-népművészeti tárgykultúra geometrikus és szerves motívumaiban, arányaiban, szimbolikájában rejlő monumentalitásra éppen a román Constantin Brâncuşi vezette rá a XX. századi európai szobrászművészetet. S noha hazájába csak halála után, 1967-ben engedték vissza a „formalistának”, tehát nemzetidegennek bélyegzett művész kiállítását, tehát Szervátiusz is legfennebb albumokból (s persze a Tîrgu-Jiuban még a harmincas években felállított Végtelen oszlop, a Hallgatás asztala és a Csók kapuja közvetítésével) vonhatta le azokat a tanulságokat, amelyeket a század valamennyi kiemelkedő alkotójának le kellett vonnia ebből a földrengésszerű jelenségből – 1964-es beszélgetésünk idején már ott találhattuk műtermében az előbb Börtön, majd Szülőföldem: Erdély címet viselő 255x250x50-es hegesztett vasrácsszerkezetet, a háromméteres Könnyek oszlopának mindkét változatát, a szintén nonfiguratív, feketére pácolt Atomfüstöt, de persze a létportrék közül a már említett, első Móricz-fej mellett a szintén első, üregszemű Bartókot is.
Ekkor lép el a szenzuálisan lüktető, érzékien bensőséges szervátiuszi faszobrászati anatómia, tehát az apai hagyomány köréből, s az új anyagok, mindenekelőtt a kő és a fém, a korszerű technikai apparátus („…először egy tábori kohót szereztem; aztán megtanultam kovácsolni-edzeni a gránitot faragó szerszámokat, 1960-ban állítottam be a hegesztő felszerelést s nemrég a csiszológépet…”4) s a legősibb meg a legújabb stílusirányzatok példáinak a sugallatával kidolgozta azokat az elemeket, amelyekből összerakhatja, megszerkesztheti a természeti formákkal egyenrangú, de azoktól lényegileg különböző építményeit. „Egy műalkotásnak […] architektonikus alakítása mellett (közben) adódó formaproblémák nem a természettől felállítottak és nem magától értetődőek, mégis, éppen ezek az abszolút művésziek. Az architektonikus alakítás az, ami a természet művészi kutatásából magasabb rendű műalkotást teremt. Az tehát, amit az imitatív szóval jelöltünk, magából a természetből vett formavilágot ábrázol, mely csak architektonikus átdolgozásban válik teljes műalkotássá. Ezzel lép csak be szobrászat és festészet a minden művészetek közös légkörébe, a puszta naturalizmus világából az igazi művészet világába.”5
Az ágazat lényegi szakmai elemeit – három dimenzió, téralakítás, nemes anyag, képzett forma, eszmei és urbanisztikai vagy beltéri funkció – még megőrző s Brâncuşi által a tojásformáig lemeztelenített modern európai szobrászat tengelyének a túlsó végén viszont az angol Henry Moore a plasztika örök tárgya, őseleme, értelme: az emberi figura megőrző-felbontó monumentalizálásával vetíti előre a hiány filozófiájának és társadalmának a körvonalait.
A XX. század legjelentősebb európai szobrászi életművei ennek a tengelynek a mentén épülnek be a művészettörténetbe.
Szervátiusz Tibor pályáját a szakma elméleti és gyakorlati ismereteinek a tökéletes birtoklása, kivételes felkészültsége mellett az emeli e legjelentősebb életművek sorába, amit fennebb „hihetetlen” és – bizonyos, a kortárs művészet jelenségeinek a megítélésében meghatározó művészeti közvéleményalakító trend szerint – „anakronisztikus” körülményként jeleztünk: a nemzeti történelmi jelenhez fűződő s a nemzeti lét alapvető értékeit fenyegető veszélyeket átélő, felfokozott felelősségtudat.
A hatvanas évek második felében még hajlamosak voltunk arra, Erdélyben is, kisebbségi jogfosztottságunk ellenére, hogy higgyünk az emberiség bölcsességében, az európai humánumra támadó tendenciák jóra fordulásában – az új anyagi, szerkezeti, jelentésbeli közeget keresve sorozatban készülnek a fellegvári műteremházban a márványból, hegesztett szegekből, vasból, forrasztásból, kalapálásból életre hívott Napisten-Jelek, a jelentésüket („ébredés”, „szerelem”, „rend” stb.) valójában az absztrakt forma ragyogó tisztaságában, sugárzásában hordozó konstrukciók. De szinte párhuzamosan, mintegy e vázakból, makettekből nőnek ki a szenvedés monumensei: a keréknagyságú vaspánttal megkoronázott, óriási elszenesített szilfagyökér-fej, a Dózsa György halála (145x135x90 cm), az immár évtizedek óta a maga méltó helyén, a Nemzeti Galéria kupolája alatt trónoló egész alakos Dózsa (Tüzes trónon, 350x240x100 cm) s a XX. század egyik (ha nem a) legmegrázóbb Korpusza, (300x300x100 cm), amely természetszerűen odahaza nem viselhette a Kolozsvári Krisztus jelzős címet; s noha a műteremház udvarán, a hegyen, háttérben lenn a város, fénykép is rögzítette a helyét, üzenetét, funkcióját – azt nemcsak harminc évvel ezelőtt, hanem sajnos ma is tudhatjuk, hogy belátható időn belül, ezzel a címmel felruházva még hosszú időn át nem foglalhatja el helyét a kolozsvári ég alatt. (Persze Magyarországon sem, mert „mit szólnak a szomszédok, akikkel egyre jobb kapcsolatokat ápolunk?!…”)
Ma már magam is igyekszem egybeláttatni a magyar kortárs művészet jelenségeit, s elkerülni vagy a legszükségesebbre korlátozni az elszakítottságból származó regionális eltérések, irányzat- és időbeli fáziseltolódások hangsúlyozását, ám arról meg vagyok győződve, hogy ennek az „art brut” és a gótikus expresszionizmus (lásd Grünewald isenheimi szárnyas oltárát) hatáselemeiből ötvözött Korpusznak a térplasztikai értelmét csakis kisebbségi létben eszmélődött alkotó fogalmazhatta meg, ugyanúgy, mint a Psalmus Hungaricust (Dsida): „Énekelj, hogy világgá hömpölyögjön / zsoltárod, mint a poklok tikkadt, kénköves szele / s Európa fogja be fülét / s nyögjön a borzalomtól / és őrüljön bele!”
A szenvedés-szobrok másik vonulatában hű marad ugyan a hajdan édesapjával együtt megszólaltatott fák orgonahangjához, de az embertestű, balladahordozó tölgyek, szilfák, gyertyánok, tiszafák a ’70-es évek elején már nem Az élet fejlődésére (mindkettőjüknek volt azonos témájú, de eltérő megoldású „végtelen oszlopa”), hanem Petőfi halálára (350x75x75 cm), Ispánkúti, halál előtti magányosságára (140x12x12 cm) és a csíkmádéfalvi népirtás Székely Piétájára (120x20x20 cm) vallanak. Ennek a síró-sirató asszonyalaknak a motívuma, mint vezérmotívum, alakul, vándorol, mitológizálódik át aztán bronzváltozatban a későbbi nagy kompozíciókban: a Trianon, a szárazajtai vasgárdista pogromra emlékeztető Erdélyi Piéta (a Vármegye Galéria millenniumi Szervátiusz-emlékhelyén), a budafoki 1956-os emlékmű, az édesapja síremléke (Erdélyi sirató) vagy az Orosházi emlékpark „fekete Madonnáiként”. De a hegesztett vas plasztikák brutális drámaiságát is átteszi egy négy és fél méteres ágbogas, földre fektetett fatörzs közegébe, amelyet mintha csak most tört volna derékba s tiport volna le az orkán, s amely ellenkezést nem tűrő bizonyossággal hirdeti, hogy Petőfi Erdélyben nyugszik a föl alatt (430x110x120 cm). Nota bene: a művet darabokba kellett fűrészelni, hogy vámosok és határőrök szeme meg ne akadjon az amúgyis illegálisan átcsempészett kompozíción.
Első, tehát kolozsvári alkotókorszakának van még egy vonulata (amely persze átnyúlik 1976 utánra), a puhább, világosabb (főleg bodza) fába faragott, meleg fényű, 20–70 centiméter közötti Kicsi bálványok („kicsi Madonnák”) sorozata, hajdani barangolásaik napos oldala, arcok, szempárok, méltóságos mozdulatlanságok, amelyekben Napkelet kiválasztott népe és Szépe emlékezik önmagára.
Jószerével ezeknek az alig modellált felületeknek s a befelé torlódó formáknak a feszültsége vezet át a kilencvenes évek domborműszerűen kezelt, lapos faragású vagy éppenséggel csak bekarcolt vésetű, hieratikus ábrázolásmódjához.
* * *
Persze ez a stílus igazából az acélszerűen ellenálló farkaslaki „Fekete Kő”, a Hargitából legörgött trachit-tömbbe faragott Tamási Áron emlékmű minden négyzetcentiméterre kiterjedő, a régi kalotaszegi „írásos kézimunka” jellemző faragástechnikájában szervül Szervátiusz Tibor formanyelvébe (1971–72). Hiszen ebben a műben, akárcsak a hat évvel később Pápán, szintén édesapjával közösen faragott Jókai emlékmű „Fehér Kövében” már az az álom ölt testet, amelyet a szabad terek birtokba vételéről táplált, s amely, ha nem is megalkuvások, kudarcok és csalódások nélkül, de csupán Magyarországon valósulhatott meg.6
1976-os megérkezésekor (de tulajdonképpen mindmáig) a költők fogadták a legnagyobb megértéssel. Midenekelőtt talán azért, mert művészi célkitűzése, munkamódszere s műveinek hatása is hasonlatos ahhoz, ahogy a költő a mindannyiunk által, mindennap használt szavak új, versbéli kapcsolatával mindig a láthatatlant, ismeretlent, kifejezhetetlent kísérli meg láthatóvá tenni a képzelet számára, azt, ami csak a fokozottan érzékeny lélek és gazdag nyelvi fantázia előtt nyílik meg, tehát egy olyan új (nyelvi) valóságot teremt, amelyhez a szavak csupán a lépcsőfokok szerepét töltik be, s a tetőn valami olyasmi tárul elénk, mint a hívő ember számára a halál után: a Túlvilág, amelynek azonban kizárólag az ember lehet a lakója, akit Isten magához szólít. Másrészt azonban Nagy László, Buda Ferenc, Kovács István, Juhász Ferenc, Csoóri Sándor, Kiss Dénes, Magyari Lajos, Tamás Menyhért és mások versei, prózába rejtett költői szövegei, vagy olyan közéleti személyiségek kiállítási megnyitói, könyvbemutatókon elhangzott beszédei, mint Nemeskürty István, Dobos László, Csurka István, Szörényi Levente, Kósa Ferenc, Rockenbauer Zoltán, Ladocsi Gáspár – arra vallanak, hogy mind a Kolozsvárról magával hozott szobrai, mint a ’80-as évek elejétől lassanként, előbb néhány iskolaudvari vagy beltéri emlékhely kialakítására kapott megrendelés (Eötvös Oszlop Tatán, a hódmezővásárhelyi Németh László, a csongrádi Életfa stb.), majd az első „oltárok”, szabadságemlékművek kifejezőerejében, egyértelmű erkölcsi-esztétikai emelkedettségében, történelmi-nemzeti tragédiáink, de egyben kiválasztottságunk iránti érzékenységében és felelősségében a magyarság szellemi egységesítésének-egyesítésének olyan tetemrehívását érzékelték és üdvözölték, amelyre munkásságukkal maguk is törekedtek-törekednek.
Művészetének ez az integráló jellege határozza meg egyébként témáit, motívumait, kompozíciós megoldásait, sőt az anyagok kiválasztását is.
Ahogy a Tamási- és a Jókai-kövön az író által teremtett néhány hős megidézésével nem a regényeket illusztrálja, hanem az életmű korszakok felett érvényes filozófiai és életigazságaira irányítja a figyelmet – a tatai gimnázium felkérésére készült Eötvös-oszlop (320x90x90 cm) fába vésett, majd bronzba öntött kördombormű alakjai fölött is az az Eötvös József tekint reánk, aki elborzadva szemléli az általa alapított magyar közoktatás válságát. („Létportréi” is ennek a szándéknak és módszernek köszönhetik szellemidéző hatásukat.)
Saját vallomásai és méltatói is állandóan (és joggal) hangsúlyozzák azokat az erdélyi gyökereket, élményeket, életszemléleti meghatározottságokat, amelyek megkülönböztetik szobrászi gondolkozásmódját, formanyelvét és attitűdjét a magyarországi kortársaitól.
Észre kell vennünk azonban azt is: miként oldódik tragikus életérzése az otthoninál nyitottabb táj és távlat tematikai lehetőségeinek a felfedezésével olyan művek (olykor szószerinti) ragyogásában, mint a csongrádi Életfa (500x240x100 cm), a Szörényi Levente rockoperájához rendelt, aranyozott juharfából való Etele-embléma (50x25x5 cm), a Taverna Szálló belső udvarát díszítő, ugyancsak aranylapokkal fedett tölgyfa kompozíció, a Szőlő-istennő (300x50x25 cm) és néhány más bálvány-kisszobor.
A várbeli 1848-as emlékhely ambientális kialakítása sokáig foglalkoztatja, s az elorzott megbizatás, az első nagy anyaországi kudarc kráterén át most mélyen bepillanthat az egész magyarság lelki-tudati-erkölcsi romlásába, s ez a szembesülés alakítja a ’90-es évek termésének immár végzetszerűen átélt drámaiságát. Mindenekelőtt megőrzi, továbbfejleszti, eksztatikussá fokozza a természet alakította, amorf kőtömbök és a hihetetlen műgonddal, ám szenvedélyesen mintázott s mind sötétebbre, végül feketére patinázott bronz(alak) – a ’48-as emlékmű tervezése során érlelődő – kontrasztját.
Ez alkalommal újra visszatér Petőfi-eposzához, az ő elhanyatlására összpontosítva a forradalom és szabadságharc bukását, de a láng utolsó fellobbanásától megindult hegyomlás körkörösen s emelkedő nagyságban elrendezett sziklatömbjei fölött minden irányból láthatók lettek volna a költő halálba görcsösülten is esküre emelt ujjai – hogy rabok tovább nem leszünk…
Ez a csodálatos, XIX. századi verizmussal megmintázott idea-alak tulajdonképpen a Szabadság inkarnációja, s az 1956-ban újra eltiport magyar forradalom áldozataként újra megjelenik a pesti utcakőre hullva (1956, kő és bronz, 70x70x60 cm) és még ugyanebben az évben, 1991-ben két olyan változatot szentel a témának, amelyek már a „sirató”-kompozíciók sorozatába illeszkednek.
A két Szervátiusz legmélyebben elraktározott népi életélményei közé tartozott a moldvai csángó halottsiratás ősi szertartása; Szervátiusz Jenő egy háromméteres, színezett platánfa törzsébe szinte belemélyesztette a gyásztól összeroskadni készülő asszony alakját (1958); Tibor több más, hasonló emlékkel felerősítve a fiatalkori első benyomást, 1978-ban hívja életre a madéfalvi veszedelem-veszedelmek éjszakáinak a keresztjére felfeszített székelység szenvedéseiből Székely Piétájának bibliai-balladai Fájdalom Anyját.
Őt gondolja újra bronzalakban és ő személyesíti meg a szobrász minden gyötrelmét, a nemzeti sors fölött érzett keserűségét a kilencvenes évek kő-bronz dialógusaiban: a Trianon (Magyar Golgota, 95x60x75 cm), a már említett két 1956-os emlékmű (a megvalósítatlan, trianoni három kőkeresztes és a budafoki 230x270x90 cm-es), a farkasréti temetőben álló Apám síremléke (Erdélyi sirató, 145x55x40 cm), az Orosházi Emlékpark, illetve a csak mészkőbe faragott Nagymarosi Piéta (350x350x100 cm) és a tisztán bronz Székely Piéta (Szárazajta, 60x50x30 cm) a Vármegye Galéria millenniumi emlékhelyén álló vagy térdeplő Fekete Madonna siratóasszony alakjában.
A monumentális szobrászt és szobrászatot a feladatok éltetik. A magyarság történelme bőven kínált ilyen feladatokat 2000 táján. A honfoglalás, a kereszténység, illetve a Szent István-i keresztény Magyarország születésének „boldog” évfordulói ismét közelebb hozták a beteljesüléshez Szervátiusz Tibor négy évtizedes álmát az ég kékjére rajzoló szoborépítményekről. S ha eddig az ellenünk-általunk elkövetett-elszenvedett égbekiáltó bűnök és veszteségek (Úr)felmutatásával áldozott az igazságszolgáltatás képzeletbeli oltárán – most új kompozíciós formaként maga teremt Oltárt, oltárokat a szertartás helyszínéül.
Már az 1996-os Orosházi Emlékpark középpontjába helyezett Fájdalom kapuja és a Fekete Madonna együttese magában hordozta az „Oltárkő”-effektus csíráját; (az Oltárkő a Keleti Kárpátok egyik legendás csúcsa, a Székelyföld turisztikai vonzereje); évszámos, jelképes utalású sziklatömbjeivel, a megalitikus építményekre emlékeztető rusztikusságával azonban inkább az 1848-as emlékhely tervezetével tart rokonságot.
Az új vonulatot igazából a Nagymarosi Piéta nyitja, amelyben hű marad ugyan a sirató-ciklushoz tartozó művek reneszánsz vagy még inkább barokk manualitású, szinte tüntető formakultúrával mintázott Madonnáival kontrasztálló természetes, durva, faragatlan körvonalú kőtömb elementáris hatásához, de a középső sztélé két oldalán elhelyezett s a két világháborúban elesettek neveivel teleírt pilonokkal afféle ősművészeti szárnyas oltárnak tűnő kompozíció „Keresztlevétel” motívumát már szinte csak „belerajzolja” a kő anyagába. Belerajzolja, hiszen az amúgyis remekül rajzoló művész most már csak alig érzékelhető mélységben nyitja meg a simára csiszolt elölnézeti felület síkját, s mintha nem is vésővel, csiszológéppel, hanem egy vídiahegyű ceruzával karcolná bele a fájdalom anatómiáját.
A méreteik tekintetében is majdnem azonos (5x7 méteres) kőbányai Magyar Oltár (1994–1996) és a győri Püspök-várban álló Boldogasszonykő (2000) a magyarság Kárpát-medencei történelmének két, egymást kiegészítő „alapkőletételét” vési az utókor emlékezetébe: a honalapító Árpád s az államalapító Szent István őrségváltását, illetve az újabb hatalomátadás mozzanatát, amikor István a Nagyboldogasszony oltalmába ajánlja árva országát, s a Szent Koronát Mária fejére helyezi.
Nos, igen, az mindig gyanús, amikor egy szobor vagy bármilyen más vizuális művészeti alkotás „történetét” el lehet mesélni. Szervátiusz azonban – akinek egyébként széleskörű műveltsége és kiváló esszéíró képessége számos alkalommal megnyilvánult, tehát nem szorul arra, hogy szobraiban fejtse ki nézeteit – legtudatosabban megfogalmazott mondanivalóihoz sem választott sohasem leíró eszközöket; ezekben a művekben is kizárólag a lapos faragású dombormű technikájából adódó hatásokkal s a honfoglalás kori valamint a keresztény magyar jelképrendszer (falusi házak oromzatáról, kapukról, temetői fejfákról, a népi tárgyalkotó kultúra egyéb eszközeiről, emlékeiről jól ismert) elemeinek, jeleinek az egybeszövésével, egymásba hatolásával avatja „tapinthatóvá” a formákba zárt tanulságot: nemzeti műveltségünk és világképünk folytonosságát.
Hatalmas méretű szabadtéri oltárai – s az említettekkel együtt a legutóbbi, a Mária Valéria híd lábához helyezett Hídoltalmazó Boldogasszony (330x140x80 cm) – így, ezért válnak a harmadik évezredbeli korszerű nemzeti művészet lehetőségeit kereső szobrász útja mentén kultikus emlékhelyekké, a szabadság, a szeretet, az öntudat és a hit vizuális és lelki ünnepeivé, amelyeket nem sajátíthat ki sem politika, sem hatalom, sem cinizmus.
* * *
Végül az önmaga által „létportréknak” minősített arcképcsarnokról, amelyben a gondolkozását, életszemléletét alakító eszményképek szelleme uralkodik.
Noha karakterérzéke kivételesen pontos és lényegretörő – soha, egyetlen klaszszikusan értelmezett, tehát életnagyságú natúr-arcképszobrot sem készített. A felnagyításban éppenséggel az a szándék vezérelte, hogy szabadabban kezelhesse a személyiségi jegyeket, s csak azt emelje ki a modell hajdani fizikai valójából, ami az életmű örökérvényű üzeneteként fagyott rá az immár amúgyis élettelen anyag: a fa, a kő, a bronz tömbjére.
Ílymódon azok érdeklődését is felkelti, akik sohasem merültek bele a magyar irodalom és művészet váteszeinek az igazságaiba. Viszont azok számára, akik bár részlegesen már átélték Móricz Zsigmond, Ady Endre, Bartók Béla, Kós Károly, Németh László, Szabó Dezső vagy Márton Áron élete művének a tisztító erejét, e szobormásokban a mű élete folytatódik s nyer új értelmet.
Akárcsak Szervátiusz Tibor eddigi munkásságában a példaképek intelmei.
Jegyzetek
1 Szervátiusz Klára: Az idő kapujában. Budapest, 2003, Püski Kiadó.
2 Fülep Lajos: Magyar művészet. Budapest, 1971, Corvina Kiadó,
3 Banner Zoltán: Időszerű beszélgetés – Szervátiusz Tiborral. Kolozsvár, 1964, nov. 13. Utunk, XIX. 46 (837) sz.
4 Uo.
5 Adolf Hildebrand: A forma problémája a képzőművészetben. In: Kepes György: A világ új képe a művészetben és a tudományban.
1979, Corvina Kiadó,
6 Az 1989-es romániai rendszerváltást követően Erdélyben soha nem remélt és nem tapasztalt emlékszobrászati tevékenység kezdődött, tenyérnyi érmektől olyan egész alakos, immár a városok urbanisztikai arculatát meghatározó, kiváló műalkotásokig, mint például Hunyadi László Orbán Balázsa Székelyudvarhelyen, Gergely István Lorántffy Zsuzsannája Nagyváradon, Kolozsi Tibor Bocskai Istvánja Nagyszalontán, Bocskai Vince Bernády Györgye Marosvásárhelyen stb. A Szervátiusz Tibor utáni nemzedékek, számos jelentős szobrásztehetség azonban csak akkor juthat az egyéniségére, képességeire, vonzalmaira szabott térplasztikai feladatokhoz, amikor (remélhetőleg az Európai Uniós csatlakozás hatásaként is) mérséklődik a szegénység és létrejön legalább a kulturális önrendelkezés. Szervátiusz Tibor éppen e kibontakozási lehetőségek híján költözött ki Romániából (akárcsak olyan kitűnő, tőle fiatalabb szobrászok, mint a már Párizsban elhunyt Román Viktor, Adorjáni Endre, Vincefi Sándor, Ferencz Ernő, Székely János Jenő és mások) a mai otthonmaradott legjobbak életkorában; s helyzetét, akkor, az éppen fokozódó többségi sovinizmus is súlyosbította. Sok megdöbbentő vallomásban mondta Ő ezt már el, legutóbb Koltay Gábor Trianon-filmsorozatában.
PETRIK BÉLA
Sodrásban
Az Erdélyi József-per
I.
Bevallom őszintén nem kívántam többet íróasztalhoz ülni Erdélyi József ügyében. Amit költészetéről és róla gondoltam, korábban leírtam, s talán sikerült megítélését új szempontokkal árnyaltabbá tennem. Ma is úgy vélem, hogy költészete, a költészet mögött álló ember története és sorsa a harmincas-negyvenes évek fordulójáig korszakos jelentőségű, az azt követő időszak sem művészete, sem az egyén megítélése szempontjából újat nem hozott. Versei ekkortól már nem lettek sem jobbak, sem rosszabbak, mint a XX. századi magyar lírát valóságosan megújító ’20-as, ’30-as években írt költeményei.1 Irodalmi képességeinek a politika szolgálatába befogó kísérletek sem lettek újak, csupán irányuk változott. „Erdélyi, mintha közben nem múltak volna el évtizedek, és nem változott volna meg a magyar költészet nyelve és alkotórendszere, az Ibolyalevél naiv hangját folytatta. Ahhoz a költői tárgyhoz és nyelvhez tért vissza, amely természetességével és népiességével korábban líratörténeti fordulatot eredményezett, de amely az ötvenes évek közepén anakronisztikusnak, sőt sematikusnak tetszett.”2
Természetesen ez nem jelenti azt, hogy felesleges
volna a költői életmű e fejezetének alaposabb feldolgozása és értékelése,
már csak azért sem, hiszen a hosszú hallgatást követően viszonylagos
rendszerességgel megjelenő, közel egy tucat kötetét3 a kritika akkoriban úgyszólván
teljes egészében visszhangtalanul hagyta, a „szembenézést elmulasztotta
a bírálat, helyette a hallgatást választotta”
Korábbi elhatározásomat azonban egy tanulmány6 megváltoztatta. Az írás azokkal a harmincas-negyvenes évek második felétől kommunista és a baloldali polgári radikális körökből már jól ismert sablonok használatával intézte el Erdélyi Józsefet, amelyek a valós értékeket elhallgatva, apró és nagyobb tévedésekkel, téves félreértelmezések tényként való közlésével; helyhez, időhöz és személyhez nem illő, semmiben sem kötődő eseményekkel, személyekkel indokolatlan kapcsolatba hozatalával kívánta degradálni az embert és életművét, mindezt úgy, hogy az öncél beteljesülésén túl, Erdélyin keresztül a népi mozgalom elé is tehessen egy negatív előjelet. A fenti állítás szemléltetéséül állítsuk ide a szerzőnek Erdélyi negyvenes évek előtti pályafutását felvezető szövegét: „Erdélyi Józsefet József Attilához mérhető tehetségnek vélték. Így emlegették: »Petőfi huszadik századi utódja«, »őstehetség«, »népi költő«. A népi írók körébe tartozott. Időnként beléjük is belemart, de ők elnézőek voltak vele szemben. Amikor pedig bajba került, emberi gyengeségére és költői nagyságára hivatkozva menteni próbálták. Egész tudatos életében antiszemita volt. Nyilasként elvakultan, mániákusan volt zsidóellenes. A nézeteket különösen megosztó harmincas években a szélsőségesen jobboldali nézetek elkötelezett híve lett. A világháború idején rendületlenül hitt abban, hogy a magyarok Hitler oldalán győzni fognak, s a háborút követően szélsőséges szociális különbségektől mentes, zsidók nélküli társadalom jön létre. 1937 és 1944 között mindent meg is tett ennek érdekében.”7 Ebben a rövid bekezdésben is számos tévedés, pontatlanság kapott helyet, csak vázlatosan említve, nem térve ki valamennyire: ad1. Standeisky Éva úgy fogalmaz Erdélyi kapcsán, mely szerint őt József Attilához mérhető tehetségnek vélték, amely állítás egyúttal magában hordozza annak tagadását is. Ezzel szemben Babitstól Illyés Gyulán, Juhász Gézán, Németh Lászlón, Sárközi Györgyön át, a kérdésben ritkán hivatkozott Várkonyi Nándorig8 a huszadik századi magyar líra megújítójának tartották Erdélyit. ad2. A szerző Erdélyit a harmincas években a szélsőjobboldal elkötelezett híveként aposztrofálja. Ez a megállapítás ténybelileg téves, melyet rögtön igazítsunk ki, hiszen a harmincas évek első felében, két-harmadában elismerten a legprogresszívebb költők egyike, aki rendszeres és vezető poétája a szélsőjobboldali nézetekkel nehezen vádolható Nyugatnak,9 többszörös díjazottja a Baumgarten Alapítványnak, a fennálló hatalom által a rendszert bíráló írók ellen folytatott pereinek visszatérő vádlott szereplője, akinek perbefogása miatt 1937-ben többek között olyan személyek tiltakoztak, mint Bartók Béla, Móricz Zsigmond, Szabó Lőrinc, Szabó Zoltán, Illyés Gyula, Erdei Ferenc. ad3. A népi írók nem voltak vele elnézőek, az 1943-ban közzétett elhatárolódó nyilatkozatukkal egyértelművé tették, hogy Erdélyivel többé nyilvánosan nem vállalnak közösséget. „Alulírottak kijelentjük, hogy Erdélyi Józsefnek azokat az írásműveit, melyekben sorozatosan beleköt író- és művésztársaiba, gyakran a durva becsületsértés határát súrolva, felebaráti szeretettel megbocsátjuk, és azokra többé nem válaszolunk. Magatartását példának nem tekintjük, és sajnáljuk, hogy az utókor ítélőszéke előtt a mienkénél keményebb törvény alá kell esnie.”10
A tanulmány mindezen előítéletes koncepcionális értékítéletek kapcsán izgalmas témát dolgozott fel, nevezetesen Erdélyi József ellen 1947-ben lefolytatott népbírósági eljárást. A per iratainak nyilvánosság elé tárása már önmagában érdemes arra, hogy azt mi magunk is más szemléletrendszerrel körüljárjuk, s ha már ezt tesszük, helyére kell igazítsuk a sablonokban újra megfogalmazódó tévedéseket. A baloldali körök és így a hivatkozott írás összefoglaló véleményét az Erdélyi perrel kapcsolatosan úgy foglalhatnánk össze, hogy Erdélyi indokolatlan és méltatlanul enyhe ítéletben részesült, amely kétségtelen bizonyíték a kommunista párt és a népi mozgalom közötti elfogadhatatlan és bűnös, cinkos és tudatos összejátszásra és összekacsintásra.11 Ezt a körülményt pedig – természetesen különösebb bizonyítás nélkül – tényként kezelve, újabb alkalmul szolgálhat a népi mozgalom lejáratására és rossz hírbe keverésére. Standeisky ezen elítélő beállítása kapcsán, aki egyébiránt e negatív nézet terjesztésének egyik vezető publicistája, óhatatlanul Ács Margit gondolatai jutnak eszembe: „Egy baloldali ideológiájú párt hatalomra kerülésével előállt az a helyzet, melyet az imént a harmincas évekkel kapcsolatban okkal cáfoltunk: az uralmon levő rendszer és a népi mozgalom ideológiája között »genetikus« összefüggés volt. A Nemzeti Parasztpárt dicstelen szereplése mutatja, milyen veszélyes volt ez a rokonság. Noha Veres Péter korábban és csak egy ideig volt a párt elnöke, és miniszter is csak három hónapig a Dinnyés-kormányban, ő lett a kudarc megszemélyesítője. A Tekintet Veres Péter-számában Tóth Pál Péter a szerepvállalást úgy írja le, mint az ahogy lehet politikáját, amellyel azonban a Nemzeti Parasztpárt kezdetektől a kommunisták pozícióját erősítette. E drasztikus valóságot a népiek is felismerték, s emlékeztet rá, hogy ezért nem vállalták a régi nevet 1956-ban az újjáalakulásukkor. […] Ebből a nézetből csak Erdei Ferenc, Darvas József látszik, az Illyést respektáló Révai és Rákosi, a népi kollégiumokból a folyóiratok dicsfényébe pattanó fiatalok, Juhász, Nagy László, de nem látszanak a népbíróság előtt megjelenő költők, Szabó Lőrinc, Sinka, a nyomorba és elszigeteltségbe szorult és minden nyilvánosságtól megfosztott Kodolányi, s nemcsak Erdélyi József bűnhődése nem látszik, hanem az antiszemitizmus kérdéséről az egész világon példa nélkül álló lelkiismeretességgel gondolkodó és az Illyés szerkesztette Válaszban tanulmányt publikáló Bibó elnémítása sem. És nem látszik Németh László fenyegetettsége és az Egy mondatot író Illyés, a felocsúdó és a pártosságból kihátráló fiatalok, Nagy Lászlóék lelkiismereti drámája sem.”12
A fentiekben Ács Margit gondolatsorával megvilágítani kísérelt konfliktus volt a másik személyes indítékom arra, hogy Erdélyi József ürügyén újból szót kérjek. Az az óhaj, hogy a népi mozgalom, a népi írók, a népiség történetét, apró fejezetektől eltekintve, ne csak az előítéletektől, az utóbbi ötven-hetven év sablonjaitól és verdiktjeitől elszakadni nem tudó – talán nem is akaró – baloldali marxista-szocialista eszméken nevelkedő, vagy az elfogultságtól terhes polgári radikális-liberális gondolkodók és személyek írják. Hiszen ezek az írások természetesen más és más okból és kiindulóponttól, de egységesen jutnak el a népiség, a népi mozgalom és a népi írók, politikusok elátkozásáig, hihetetlen kártékonyságuk igazolásáig, olykor fasisztának, olykor kollaboráns kommunistának, de mindig elvtelen, ugyanakkor azért elveikben káros, „kútmérgezőknek” állítva be őket. Ellenpontot kell állítsunk azon egyoldalú történelemírásnak, amely a 1989-es fordulatot követően a népi mozgalmat, a népieket a rendszerrel való összeépülés tényével kívánta meghatározni, hirtelen megfeledkezve arról, hogy őket egyébként a Kádár-rendszer kultúrpolitikája mindvégig ellenzékként, sőt ellenségként kezelte.13 Mintha az 1958-as megbélyegző és a népieket mint közösséget megsemmisíteni kívánó Állásfoglalás nem lett volna az utolsó pillanatig érvényben; elkendőzve, hogy a kádárizmus az urbánusokkal szemben a fő ellenséget a népiekben látta: „A munkástömegekre nem voltak politikai befolyással (az urbánusok – P. B.), a párttagságra nem voltak veszedelmesek, csak a polgárságra. Ez az irányzat tehát nem olyan veszedelmes, mint a népieseké. […] Tagadom tehát, hogy az urbanizmus [sic!] rosszabb lett volna.”14 Ahogyan arra már utaltunk, a népiség kritika újabb fejezetei, úgy Standeisky írása is azokra a panelekre és hívószavakra, kritikákra és kifogásokra épül, amelyeket a húszas évek végén a Toll, majd a későbbi Szép Szó köre, továbbá a második világháború után a Haladás fogalmazott meg, s melyeket Révai és Lukács György acélozott, mögé állítva nyomatékul a kommunista rendőrség erőszakszervezetét, és amely végső soron a Király István, Pándi Pál és Szabolcsi Miklós által megfogalmazott 1958-as Állásfoglalásban emelkedett hivatalos szintű állami ideológiává. Borbándi Gyula mutatott rá először, és fogalmazta meg találóan: „A népiségkritika ma is ezekből a forrásokból táplálkozik. Tartalmilag és meggyőző erőben nem gyarapodott.”15 Úgy gondoltam mindezért sem maradhat ellenpontozás nélkül a hivatkozott tanulmány.
II.
Erdélyi József életének 1944-től kezdődő és az
1947 februárjáig, önmaga feladásáig tartó időszakáról viszonylag
keveset tudunk. Azt valószínűsíthetjük, hogy 1944-ben munkaszolgálatra
(!) rendelték be, figyelemmel arra, hogy származását nem tudta megfelelően
igazolni. Hagyatékában már 1941-ből megtalálhatók azok a hivatalos,
a honvéd kiegészítő kirendeltség felszólításai, amelyek keresztény
származásának igazolására hívták fel. A sorozatos, „utolsó nyomatékos”
felhívásokból arra következtethetünk, hogy Erdélyi ezt megfelelő
okiratokkal soha igazolni nem tudta, így valószínűleg bekövetkezhetett
az, amelyet az egyik utolsó felhívás szankcióként megfogalmazott:
„…a zsidókkal egyenlő elbánás alá fogom vonni”
A háború vége felé visszatért Magyarországra, de a letartóztatástól való félelmében, családjától sem véve búcsút, elmondása szerint 1944. október 9-én23 Nyugatra menekült: „Ne nehezteljen rám, amért búcsúszó nélkül itt hagyom, s nem várom meg, de jobb így, hogy ne is tudja, merre mentem el. Nem akartam becsapni, bocsásson meg a kellemetlenségért. Ne jelentse, hogy eltűntem. Ha keresnek, ne tagadja hogy hazajöttem. Meggondoltam a jelentkezést, jobb lesz eltűnnöm, mielőtt megtudják, hogy hazajöttem. Annyit tudjon mégis, hogy visszamegyek nyugatra, amerikai megszállt területre, ott igyekezni fogok angol tudásommal szolgálatba állni valamelyik katonai konyhánál, s talán szép faragott botjaim és más iparművészeti cikkeim révén kijutni, ki, ki Amerikába vagy legalábbis egy békésebb, biztonságosabb európai országba. Ne féltsen, tudja, hogy cikkeim milyen kapósak, megélek, talán még hozok is haza, ha visszatérhetek, mihelyt itthon az állapotok megjavulnak a békekötés után, amikor, bizonyára, amnesztiát kaphatok.”24
A közvélemény úgy vélte, hogy öngyilkosságot követett el,25 amely azonban nem bizonyult igaznak. A valóságban Ausztriában, Salzburgban, pontosabban versei keltezéséből ítélhetően Engelhartzellben tartózkodott, s erről a korabeli sajtó egy szemtanú révén ekképpen számolt be „Erdélyi József nyilas költő Salzburgban iszik” címmel: „Az elsők egyike, aki vidáman cigarettázva, sétált szembe velem, a nyilasnáci (sic) írógárdának egyik legkártékonyabb tagja: Erdélyi József, a Virradat, a Pesti Újság és a Magyarság belső munkatársa, a »Solymosi Eszter vére« című gonosztettnek számító nyilas ballada szerzője. […] Érdeklődésemre megtudtam, hogy gondtalanul él, szabad lábon feketéző »testvérei« bőven ellátják schillingekkel, úgyhogy estéről estére részegen tántorog haza kétablakos, összkomfortos cellájába.”26
Nem volt maradása Ausztriában, 1945. október
18-án visszatért Budapestre,27
ahonnan továbbmenekült, s Erdélyben, Árpádon bujkált, ahol gyermekkori
barátja, az első világháborúban katonatársa, Fábián László
bújtatta.28 „Így testvérek
látták vendégül, sőt ők nem engedték vissza, amikor már utazhatott
volna, mert rossz híreket hajtott a szél Budapest felől. Voltak, akik
keresték, és bíróság elé kívánták állítani. Ezekben az időkben történt,
hogy kenyérsütéskor egy cipó, hozzávaló harapnivaló zsákba került,
és az egykori iskolatárs vitte a tanyára, ahol éldegélt, várakozott
türelmetlenül. Először még én sem tudtam, hogy édesapám hova indul szokatlan
korán, jobb volt abban az időben mindenről hallgatni. Majd egy este, a
szó kiforogta, Jóska bácsi visszament Pestre, ahol csakugyan bíróság
elé került.”
Mindezek ellenére 1947 elején visszatért Magyarországra, s szinte azonnal, közlése szerint február 18-án,32 feladta magát. Először leányát és Tóth Aladár barátját kérte meg, hogy Révai Józsefnél járjanak közben érdekében, jelezzék hazaérkezését, és lehetőség szerint puhatolják ki várható fogadtatását, büntetését. „Itt vagyok; már jelentkeztem is; a főkapitány magához rendelt ma délelőtt; udvariasan fogadott; elbocsátott szabadlábon, azzal, hogy hétfőn jelentkezzek, vigyem magammal rövid életrajzomat. […] Tóth Aladárt tudattam először megérkezésem és szándékom felől; kértem, hogy a Kommunista Párt főtitkárával Révay (sic!) Józseffel tudassa megérkezésemet és jelentkezési szándékomat. Révayhoz Honor (Erdélyi József lánya – P. B.) ment el, s nagyon okosan és bátran beszélt vele. Révay úgy nyilatkozott Tóth Aladárnak, Honornak is, hogy enyhe büntetés lehet csak, ha lesz, s hogy Péter Gábor főkapitánynak jelentette, hogy itt vagyok, s önként akarok jelentkezni.”33 Révai először Erdélyi Honort – elbeszélése szerint – ki akarta hajítani, mondván, hogy milyen ember az, aki a saját apját feladja, de miután tisztázódott, hogy Erdélyi maga kérte lányát a közbenjárásra, a beszélgetés nem maradt el. Erdélyi Révai nevével kapcsolatos írásmódja egyesek véleménye szerint ténybeli tévedésen alapult, hiszen abban a hiszemben volt – mondták, hogy a kommunista párt egyik moszkovita fő ideológusa, Révai József azonos a korábbi Franklin könyvkiadós Révayval, akitől, az irodalom okán, talán némi kapcsolatot, megértést és kegyelmet remélt.34 Erdélyi Honor ezzel szemben úgy emlékezett, hogy Erdélyi tisztában volt Révai személyével, sőt a Moszkvában róla írtak alapján abban bízott, Révai segíteni fogja őt, hogy „emberi elbánásban részesüljön”.35
Standeisky tanulmányában Erdélyi Józsefet úgy állítja be, mint aki a büntetőeljárás alatt kettős, tudatosan felépített védekezési taktikát alkalmaz, amely gondolat nem önálló és előzmények nélküli, hiszen e minősítés újrafogalmazásával szinte szó szerint átvette a hajdani népügyész álláspontját,36 amely szerint „egyrészt mélységes bűnbánatot tanúsított, másrészt igyekezett életének egyes eseményeit a kommunisták számára kedvező színben feltüntetni”.37 Ezt a megállapítást a magunk részéről némileg kétkedve fogadjuk. Az első taktikai elemmel kapcsolatosan – a másodikra később térnénk rá – kijelenthetjük, hogy Erdélyi bűnbánata – nevezetesen, hogy önként hazatért azzal a szándékkal, hogy bírái elé állva elnyerje büntetését – valósnak és őszintének hat. Hogy egy interjúban az eljárás alatt azt nyilatkozza: „sokat vétettem és teli bűnbánattal várom a népbíróság ítéletét”,38 még tűnhet hangulati, taktikai elemnek, de az már nem életszerű, hogy megérkezése pillanatában, a nyilvánosság és az önfeladás előtt egy szigorúan magán jellegű levélben ezeket a sorokat vesse papírra azzal a szándékkal – ugyan mi szükséges lett volna erre –, hogy feleségét megtévessze: „Kérem, kedves Ilu, ne aggódjék; akármilyen éles is ma a belpolitikai helyzet; önkéntes jelentkezésem a bizonyság rá minden épeszű ember előtt, hogy nem akarok más egyebet, csak bizonyosságot; ha bűnösnek találnak, elégtételt adok, amilyenre ítél a bíróság, az új Magyarország, a nép nevében, melyhez tartozok. Nem akarok tovább bujkálni, gyáva színben tűnni fel az emberek előtt, s kegyelem kenyeret enni, inkább rabkenyeret.”39 Nem gondolom, hogy Erdélyi feleségét is, pestiesen szólva, ekképpen kívánta volna „megvezetni”, ahogyan azt feltételezik. Sokkal inkább úgy vélem, esetében a bujkálástól végképp megfáradt, az üldöztetéstől állandóan rettegésben élő, a hontalan ember végső, a büntetés bizonyosságát vállaló kétségbeeséséről van inkább szó, amelyben természetesen ráismerhetünk Erdélyi labilis, néhol érzelgős, érzelmes, a pátoszt sem nélkülöző természetének és gesztusainak megnyilvánulására. Ha szerepet is játszik, mélyen hiszi, hogy a méltó büntetését elnyerő, de ugyanakkor a tiszteletet érdemlő, megtért fiút játszhatja el: „A sajtó még nem tudja, hogy itt vagyok; ha megtudja, tudom, lesz vihar; de vannak nekem barátaim is, nemcsak ellenségeim, s ellenségeim közül is pártomra fog állítani sokat önkéntes jelentkezésem híre. Tapasztaltam a főkapitányságon is, minden őrszem, rendőr, rendőrtiszt bizonyos meghatódással, tisztelettel néz rám, mint olyan emberre, aki önként jelentkezik, háborús bűnös létére.”40
Bűnbánatát azért is érzem őszintének, mert a fentieken túl ismeretes Erdélyinek egy verse, amelyet még Árpádon írt 1946 októberében, tehát jóval hazatérését megelőzően, olyan magányban, amelyben szabad véleményalkotását külső kényszerítő körülmények talán kevéssé befolyásolták, távol még a taktikázásoktól, az esetleges szerepjátszástól. Az Isten asztala című 60 versszakos, a bűnbánat és a bűnbocsánat keresztényi elve alapján megfogalmazott verse számvetés addigi életével és háború utáni helyzetével, melyből egyfelől süt Erdélyi magányossága, számkivetettségének, másfelől tisztán és világosan megfogalmazódik az önmagával szembeni bűnösségének érzete: „Én nem megyek. Mennék talán, de nékem / nincs se országom, se házam, se népem, / nincs házam-földem, biztos otthonom, / fenyeget engem hát minden torony. // Mehet mindenki, csengve-bongva hívja / a harangszó vagy szíve-lelke húrja. / Ártatlanok mind, mind ártatlanok, / bűnös magam, bűnös csak én vagyok.” S ez a kettősség más horizonton is visszaköszön, hiszen bár úgy véli, hogy őt költő Messiásként várják otthon, keserűség tölti el, hogy üldöztetésben kénytelen bujdosni. A vers azonban kétségtelen bizonyíték arra, hogy Erdélyi számot vetett önmagával, korábbi életével, felismerte emberi gyarlóságát, s készen állott a keresztényi elvekhez történő visszatéréshez, amelynek első feltétele a bűnbánat kellett legyen: „Szeresd az embert! Ne legyen tenéked / ember a földön soha ellenséged! / Szeresd az embert, ki vagy, magadat, / nézd el hibáit mint hibáidat! // Szeresd az Istent: igazság, út, élet, – / az Isten nem más: halhatatlan lélek, / te vagy magad, ki voltál, vagy, leszel, / egy, kettő, száz és ezerszer ezer. // … / Tűnjön el minden fogolytábor, börtön, / épüljön Isten országa a földön, / és egyesítse az embereket / igazság és szabadságszeretet!…”41
Erdélyi József tehát 1947. február végén feladta magát, s kihallgatásra jelentkezett, amelyről fennmaradt a kihallgatását foganatosító Magyar Államrendőrség Államvédelmi Osztályának 1947. március 1-jén kelt jegyzőkönyve és egy külön jelentésük, amely feltehetően a kommunista pártközpontnak szólt. Erdélyi a vallomását március 8-án – már 3-a óta előzetes letartóztatásban volt – a Budapesti Népügyészségen, a későbbi népügyész előtt változatlan tartalommal megismételte. A jegyzőkönyvet, továbbá a jelentést készítő személyt a hivatkozott tanulmány írója a következőkképpen jellemzi: „A kommunista dr. Décsi Gyula, a Magyar Államrendőrség Államvédelmi Osztályának egyik vezető munkatársa hallgatta ki először az önként jelentkező bűnöst. 1947. március 1-jei Jelentése csupa jóindulat: »Erdélyi József az új magyar irodalom talán legnagyobb költője. Mindenesetre [a kurzívval szedett szavakat Décsi utólag áthúzta] az ún. népi íróknak legtehetségesebb lírikusa. Életpályája és költői pályája közismert, amiért is tanúkihallgatások foganatosítását nem tartom szükségesnek, annál is kevésbé, mert Erdélyi lényegében teljes beismerésben van, s a kihallgatható tanúk (Illyés Gyula, Tóth Aladár, valamint az irodalmi és művészeti élet mai szereplői) valamennyien inkább mentő, mint terhelő vallomást tennének ügyében. Mint költő különben is bűncselekményét műveivel követte el, és így mentő szempontok és enyhítő körülmények kihangsúlyozása a védelem feladata lesz. Életpályáját egyébként személyi vallomásában a közismert valósághoz híven adja elő.« Az ávós rendőr őrnagy, mint látni fogjuk, tévedett. Lehet, hogy csupán felületes volt, ami szintén nem lehetett véletlen: a politikai rendőrség feltehetően minél előbb le akarta zárni az ügyet.”42
A szerző szerint tehát a jelentést író őrnagy csupa jóindulat, aki egyébként is tévedésben volt, illetőleg ha nem is tévedett, de legalábbis felületes. A kedves, jóságos rendőr, akit Erdélyi rafinált színjátéka, kettős taktikája alaposan megtévesztett. Nézzük meg közelebbről azt a személyt, akit ekképpen állítottak elénk, és jellemeztek, és akinek a Jelentését a fentiekben már körülírt cél érdekében kívánták így bagatellizálni. Azért is szükségesnek tartom, hogy a kihallgatást és a nyomozást vezető személyre külön kitérjünk, hiszen igazán fontos szereplőről volt szó, amelyből azt a következtetést mindenképpen levonhatjuk, hogy Révaiék éppenhogy helyén és értékén kezelték Erdélyi ügyét. Dr. Décsi Gyula (1919–1990) az államvédelmi osztály őrnagya, később alezredese, majd még később 1952-től a Rákosi kormány igazságügy-minisztere, az ÁVH „C” ügyosztálya VIII. alosztályának vezetője, később a Jogi és Börtönügyi Főosztály vezetője. Ő volt az, aki kiemelten fontos ügyekben maga nyomozott, irányította a hatóság börtöneit és internáló táborait. A Princz-csoportot a „legdurvább szakszerű és módszeres bántalmazásra, kínzó eljárásra„43 utasító egyik vezetője, az úgynevezett Magyar Köztársaság összeesküvési per vizsgálatának irányítója, a Rajk-per koncepciójának egyik kiagyalója, a kihallgatásokat végző csoport tagja, a Rajk-perben hozandó halálos ítéletek postai kézbesítője („…Décsi megmutatott egy papírt, amely állítólag a párt álláspontját, a PB álláspontját tartalmazza, és amelyre fel voltak írva az ítéletek. Décsi papírja szerint mind az öt vádlottat halálra kellett volna ítélni”44), aki a halálos ítéletek végrehajtását követően gratulált, és együtt koccintott Farkas Mihállyal, Kádár Jánossal, Péter Gáborral, Farkas Vladimirral.45 A szerző szerint tehát ez az ember volt jóindulatú, illetőleg őt tévesztette volna meg Erdélyi színjátéka, továbbá ő lett volna az, aki esetlegesen felületesen végezte munkáját? A fenti életrajzi elemek ismeretében ez aligha hihető állítás, s abban egészen biztosak lehetünk, hogy mind a nyomozás, mind maga a per, a meghozott ítélet – s erre enged következtetni a nyomozást vezető személy kiemelt fontossága is – gondosan mérlegelt és előzetesen kialakított forgatókönyv szerint zajlott és készült.
A kihallgatási jegyzőkönyvben Erdélyi – az ismert
életrajzi elemeken, sérelmeken és kudarcokon túl – igen kerek és összeszedett,
minden köntörfalazást nélkülöző vádiratot fogalmazott meg önmagával
szemben. „Gyermekkoromtól kezdve bennem szunnyadó antiszemita ösztönök
kaptak erőre, az Est Lapok, a Salusinsiktől
(helyesen: Salusinszky – P. B.) ért újabb nagy sérelmet már tudatosan
mint a zsidó Est Lapoktól ért sérelmet
éreztem át, és megírtam elkeseredésemben hírhedté vált és későbbi
pályámra és elzüllésemre döntő befolyással bíró versemet a »Solymosi
Eszter vérét«. […] A bírálatokat hajszának érzetem, s ettől az időtől
kezdve nőtt üldözési mániám olyan fokra, hogy mániás álmaim voltak,
amit akkor verseimben meg is írtam. […] Én magam természetszerűleg
mindinkább igaznak éreztem azt, amit írtam, s lassanként antiszemitizmusom
szinte zsidómániává fejlődött, olyannyira, hogy mániákus zsidózásom
miatt még a nyilasok is kicsúfoltak. […] Ekkoriban már mind több alkoholt
fogyasztottam, fizetésemet jórészt italra költöttem. Egyszer kapatos
fővel megtagadtam az engedelmességet, amiért négyhónapi fogházra
ítélet a szegedi honvédbíróság. A négy hónapból hármat már Pesten, a
katonai kórház zárt idegosztályán töltöttem ki. Aztán mint idegbajost
leszereltek. […] Rohamos erkölcsi züllésem példájaként felhívom a
figyelmet arra, hogy önéletrajzom első kötete, a »Harmadik fiú« kötet,
amely 1942-ben jelent meg, becsületes hangú, és inkriminálható mondatot
nem tartalmaz. Ezzel szemben a »Fegyvertelen« címen 1943-ban megjelent
második kötet elejétől végig mind tartalmilag, mind stílusában zsidóellenes
uszítás. Még 1944-ben is jelentek meg antiszemita verseim, többek között
Bosnyák Harc című lapjában is.”
A vádiratra ezt követően két hónapot kellett várni, az csak 1947. május 2-án érkezett meg a Budapesti Népbírósághoz. Ahogyan arra korábban utaltunk, Erdélyi ezt az időt már előzetes letartóztatásban töltötte, amelyet látszólagos békében fogadott el. Jellemző korábbi életvitelére és helyzetére, hogy fogházbeli élelmezésével elégedett,47 s láthatóan két probléma izgatta igazán, részint a kint levő családtagjainak nehéz anyagi helyzete és sorsa, részint a rá váró büntetés mértéke: „Ki tudja, mekkora büntetést, hosszú éveket szabhat rám a bíróság…”48
Erdélyivel, még a vádirat benyújtását megelőzően, március végén interjú jelent meg. A riporter a fogházban találkozott vele, s kétséget nem hagyva a feléje irányuló közhangulatról, a beszélgetés elején fejére olvasta fő bűnét, a „Solymosi Esztert”. A riport érdekessége, hogy bár Erdélyi most sem tagadta tetteit, megtévedt és bűnös embernek vallotta magát, ugyanakkor a börtön fenyegetettségében igen pontos képet rajzolt az odáig vezető útról, cselekedetei motivációiról: „Belátom, bűnt követtem el. Magam jelentkeztem, hogy elvegyem méltó büntetésemet. Megvizsgáltam a lelkiismeretemet, és rájöttem arra, hogy nagy hibát követtem el, mert haragudtam az emberekre. Azt a sok-sok keserűséget és szenvedést, amelyet hosszú esztendőkön keresztül nekem kellett elviselnem, lenyelnem, vissza akartam valakinek adni. Ma már tudom, bűnös voltam, és szeretném bűnömet jóvá tenni. Ítéljenek el! Sajnos, megtévedtem. Huszonöt esztendőn keresztül csak kilincselnem volt szabad a szerkesztőségekben. Nyomorogtam, koldultam, alamizsnát kaptam verseimért, amelyekben mindig a szociális igazságokért harcoltam. Úgy éreztem, hogy hozzá tartozom az új magyar költészet megalapítóihoz. Ez a keserűség, ez a sértés tört ki belőlem, amikor úgy éreztem, hogy az egész világ ellenem fordul. Éhes voltam, mellőztek, elfogott a vágy, hogy végre vége legyen a nyomoromnak.”49 Talán nem érdektelen arra is felhívnunk a figyelmet – amely tény ismét alkalmas lehet arra, hogy a vele kapcsolatosan kialakult képet árnyalhassuk –, hogy Erdélyi, bátortalanul, de megemlítette, nemcsak antiszemita verseket írt a negyvenes évek közepén, hanem egy Szálasi-ellenes gúnyverset is közzétett. A Rend (Szálasi Ferencnek) című versében igen jó humorral vázolta fel a világegyetem rendetlenségét – ahol „panasza van a Holdra” s a „Tejút oly rendezetlen”, „A szárazföld s a tenger / hogy van elosztva? Botrány! / Elhűl a rendes ember, / A Föld oly kínos látvány.” –, amelyben aztán, utalva a nyilasok kirohanásaira, Szálasi rendet teremthet: „Olyan rendet teremtünk, / amilyen nekünk tetszik, / hogy a medvék felettünk / a szemüket meresztik. // Az állatok közt rendet, / az emberek közt rendet. / Olyan isteni rendet / az Isten sem teremtett!…”50
A terjedelmes, 15 oldalas vádiratban, amely úgy fest, mint egy kisebb gyűjteményes kötet, Erdélyi Józsefet népellenes bűntett elkövetésével vádolta a népügyészség, mert mint „jelentős hírnévvel rendelkező lyrikus 1937-től kezdődően mind fokozottabb mértékben a szélsőjobboldali irányzatok felé sodródott”, s nyilas lapokban jelentetett meg a „demokrácia ellen uszító és szélsőségesen antiszemita” verseket.51 Rendkívül érdekes azt látnunk, hogy Erdélyi önkéntes vallomásában szinte az összes, a vádiratban később szereplő inkriminált vers, mű említésre került, úgy tűnik, az ügyészség is megfelelően terhelő vallomásként értékelhette a költőnek a rendőrségi nyomozás során tett nyilatkozatát. Azaz Erdélyi vagy ténylegesen teljes, feltáró jellegű vallomást tett, hiszen a vádirat sem tudott egyebet felhozni, vagy mind a vallomás, mind a vádirat előre megírt kotta szerint készült.
A vádirat kapcsán, a teljesség kedvéért még egy körülményre fel kell hívnunk a figyelmet. Bár a köztudatban, és így például Standeisky írásában is, Erdélyi József pere és bűne a zsidósággal szembeni mérhetetlen uszításon és elvakult zsidóellenességén alapult, a vádirat és majdan az ítélet is legalább olyan hangsúllyal kezelte a magyar honvédeket kitartásra, a szovjet hadsereggel, a „vörös hordával”, az elnyomó orosz barbársággal szembeni harcra buzdító műveit. Erdélyi pere tehát nemcsak az antiszemitával, de az antikommunistával szembeni fellépést is jelentette egyben, amely – ahogyan Bibó is mondta – csak egy nézőpontból jelenti egy és ugyanazt.52 Erdélyi költői pályáját a vádiratot végül úgy összegezte, hogy a harmincas évek elején költészetében még a „szocializmusért”, „az elnyomottság elleni harc gondolatai testesülnek meg”, a „nyilas és szélső jobboldali mozgalmak fejlődésével Erdélyi József rohamosan a fasiszta és antiszemitizmus alacsony és az ő tehetségéhez nem illő szolgájává szegődik”.53
A vádirat elkészültének hírét a Szabadság szellőztette meg, első kézből számolt be arról, illetőleg ha pontosak akarunk lenni, a vádiratot az írás megjelenésének időpontjában még alá sem írták, így az ma használatos szóval információ kiszivárogtatáson alapult.54 Az írás szerkesztése rendkívül zavaró, hiszen nem állapítható meg, hogy csupán a kihallgatási jegyzőkönyvekből idéz és szemelget, vagy – a látszat szerint – ténylegesen Erdélyivel is folyt beszélgetés. A cikk a korábbi lózungok ismétlése miatt szót sem érdemelne, ha annak egy részlete nem keltett volna kisebb vihart. A lap ugyanis a „Solymosi Eszter vére” című verssel kapcsolatosan idézte Erdélyi azon kijelentését, mely szerint annak megjelenését követően valakitől száz pengőt kapott, aki nem volt más, mint Fenyő Miksa. Erdélyi – a cikk szerint – megköszönte Fenyőnek a pénzt, aki, állítása szerint, azt mondta, „majd megadod, ha nyilas király leszel”.55 Ez a kijelentés a kihallgatási jegyzőkönyvben nem szerepelt – a történetet Erdélyi a „Fegyvertelen” című önéletrajzi írásában írta le, ahol Fenyő Miksát olyan személyként szerepelteti, aki zsidó létére baráti kölcsönök formájában jelentős segítséget nyújtott számára56 –, így ma már nem érthető, hogy a Szabadság ezt a zavaró repülést vajon milyen céllal tette. A Haladás az Erdélyi ügyet nyilván szerette volna folyamatosan napirenden tartani, s ezért kapott az alkalmon, hogy Fenyő Miksa helyreigazítás címén megszólalhasson, s újabb szereplővel bővíthessék az Erdélyit nyilvánosan elítélők táborát, ahogyan ma használnánk, tematizálják és orientálják a közvéleményt. Fenyő ennek az igények meg is felelt, s a történet tagadásán túl, a még teljesebb elhatárolódás érdekében Erdélyi lakásszerzése megéneklését is felidézte, sajnálkozva afelett, hogy „a nyilvánosság előtt ilyen megbélyegző megállapítással” kellett helyzetét súlyosbítania.57
Erdélyi perének első tárgyalására a vádirat benyújtását
követően gyorsan, 1947. május 19-én sor került, amelyet a Szabad Szó már egy bő héttel korábban
címlapján beharangozott.58
A tárgyalás a korábbi előzményekhez képest újdonságot nem hozott,
Erdélyi bűnösségét elismerte, sőt vallomásában nyilvános elégtételt
adott az általa támadott zsidóságnak.59 Az ügyész a per általa várt kimenetele ügyében
rosszat sejthetett, mert a tárgyalás befejezését megelőzően további
nyomozási cselekmények foganatosításának lehetőségét kérte,
mondván, hogy a költőnek a vádiratban megjelölteken túl további háborúra
izgató és németeket dicsőítő versei is ismeretesek. A népügyész
ezért azt indítványozta, hogy a bíróság állapítsa meg Erdélyi bűnösségét,
a jogalapot, de ne szabjon ki ítéletet, mert annak mértéke még súlyosítható
további pótnyomozással. A bíróság – úgy vélem, jogi szempontból helyesen
– az indítványt elvetette, hiszen Erdélyi „demokrácia ellenes tevékenységét
teljesen elbírálhatónak” tartotta, amelyen a további versek nem módosítanak
érdemben, és „sem a vádlott alanyi bűnösségi fokát, sem cselekményének
tárgyi súlyát”60 lényegében
nem változtatják meg. A népbíróság erre figyelemmel az első tárgyalási
napon ítéletet hirdetett. Erdélyit háborús és népellenes bűntettekben
bűnösnek találták, akit ezért 3 évi börtönre és politikai jogai gyakorlásának
5 évi felfüggesztésére ítéltek.61
A népbíróság a vádlott vallomása és a vádiratban foglaltak alapján
bizonyítva látta, hogy Erdélyi költészete „óriási hasadáson” ment
keresztül, s a benne szunnyadó antiszemita ösztönök hatására egyre
másra írta a jobboldali és nyilas sajtóban megjelenő „háborús uszító
és a magyarországi zsidósággal szemben a legdrasztikusabb eljárást
követelő verseit”.62
Az ítélet, a vádiratban írtakkal szemben megállapította, hogy a „Tavaszhoz”,
a „Fiainkhoz” és a „Magyar írókhoz” című versei nem népellenes bűntettet,
hanem a háborús bűntett tényállását valósították meg, hiszen ezekkel
a verseivel – mondja az ítélet – „a háború fokozottabb mértékben való
folytatására izgatott”.63
Az ítélet indokolásában kifejtették, hogy a büntetés kiszabásánál
enyhítő körülményként mérlegelték Erdélyi büntetlen előéletét,
családos állapotát, „nagy írói tehetségét” és azt a körülményt, hogy
költeményeiben „hosszú éveken keresztül az elnyomott kisemberek
jogai érvényesítéséért szállt síkra”.64 Ezen enyhítő körülmények, úgy vélem, objektív
kategóriák, amelyek figyelembevétele – tekintettel arra, hogy a
bíróságnak az enyhítő és súlyosbító körülmények körében hivatalból
jár el – a jog által megszabott kötelezettség, így az semmiképpen nem
tekinthető a népbíróság részéről valamiféle indokolatlan méltányossági
eljárásnak, ahogyan arra Standeisky írásában utal. Ugyancsak nem minősíthető
annak, hogy a bíróság e körben mérlegelte Erdélyi beismerését, továbbá,
hogy önként jelentkezett a hatóságoknál, illetőleg, hogy cselekményeivel
kapcsolatosan megbánást mutatott. Ezen enyhítő körülményekben bármiféle
mögöttes szándékot keresni, az eljárásjog ismeretének hiányára
utal, és valamely prekoncepció igazolását kívánja szolgálni. Egyetlen
körülményt említ az ítélet, amely vitára adhat alkalmat: „Enyhítő körülményként
értékelte a népbíróság vádlott túlzottan érzékeny természetét,
amelynek következtében az egyes emberektől elszenvedett sérelmek
miatt elkeseredésében általánosítva a zsidóság egyetemét támadta
meg, szegénységét és azt a körülményt, hogy nagy tehetsége ellenére
csaknem egész élete folyamán nélkülözött és kínlódott.”
A népbírósági ítélet a sajtó egyik oldalán puszta tényközléssé, míg a polgári liberális és radikális, szociáldemokrata körökben botránykővé vált. A Szabad Szó a tárgyalás másnapján, még az ítélet ismeretének hiányában, rövid írásban tudósított, kiemelve Erdélyi önmaga bűnösségére tett nyilatkozatát,67 majd a következő napon tényszerűen ismertették a büntető perben hozott ítéletet. Ez utóbbi cikk érdekessége, hogy hosszú idő után Erdélyi József-verset közöltek nyomtatásban – ma már azt is tudjuk, hogy ezt követően hosszú ideig több nem is látott napvilágot –, amelyet Erdélyi az utolsó szó jogán mondott el.68
A Népszava némi
elégtétellel számolt be az ítéletről, kiemelve és vastagon szedve Erdélyi
saját bűnösségére és hálátlanságára vonatkozó nyilatkozatát. A
cikk egy megtört és bűnbánó, magába roskadó emberről tudósított.69 A kommunista sajtóban Örkény
István kommentálta igen kemény hangon a pert.70 Persze a nagyágyúk csak ezután jöttek, s itt meg is
érkezünk Standeisky írásának forrásvidékére. Ha eddig ugyanis nem
értettük volna, hogy hogyan volt lehetséges ilyen kiforrott és kategorikusan
elítélő véleményt megfogalmazni Erdélyi költői és emberi pályafutásának
hiányos ismeretében, úgy a Haladásban
megjelent cikkeket olvasva, Borbándi Gyula már idézett szavaira is
gondolva, mindez értelmet nyer. A Haladás
az ítéletre három nap múlva reagált egy érzelmektől túlfűtött
írásban, amelyet nagyfokú kettősség jellemez. A cikk szerzője egyfelől
a lefolytatott pert és az abban hozott ítéletet szinte felmentésként
értékelte, a tárgyalást afféle műkedvelő előadásként, házi mulatságként
jellemezte, megfogalmazva, végül is e körök milyen ítéletet szerettek
volna viszontlátni Erdélyi perében: „Franciaországban halálra ítélték
volna ezt a porosz katonáktól is versre ihletett költőt.”71 Másfelől ezt az álláspontot
mintegy meghaladva, rámutatott arra is, hogy Erdélyi sorsát lényegében
nem ez az ítélet határozza meg, hanem az a „láthatatlan per”, amely az
áruló franciák, németek, belgák ellen indult a „szabadság, a szellem
új világában”. Gyárfás írását ott folytatta, ahol Rónai Mihály András
1937-ben72 abbahagyta,
Erdélyit és költészetét kitagadta az irodalomból: „Aki a barbarizmus
dicséretét zengte akkor, midőn a történelem kínzókamráiban milliók
jajkiáltása hallatszott, az a legszörnyűbb ítéletet mondta ki önmaga
felett. Így történt ez Erdélyi Józseffel is. Az igazságszolgáltatás
elvégezte a dolgát. Erdélyi József kis tisztítótűzön keresztül létjogosultságot
kapott. De a láthatatlan ítélet műveit dobta szerencsétlen élete helyett
a halál örvényeibe.”73
Úgy tűnik, az irodalomból történő kitagadás és így a történelem utólagos
felülírásának igénye és szándéka a polgári radikális-liberális
szellemi kör bevett és kedvelt formulája volt, amelyet előszeretettel
és szinte rituálisan alkalmazott bármely, általa véglegesen diszkreditálni
kívánt személlyel szemben. Így tettek 1945-ben például Németh László,
Sinka István, Kodolányi János mellett Szabó Lőrinccel is: „Nem hisszük,
hogy bárkinek is bátorsága lenne Szabó Lőrincet visszacsempészni
a magyar irodalomba…”74
Gyárfás cikke lényegében csak előhang Zsolt Béla
címlapon hozott, már a címében is – „Minden eladó?” – cinkos alkut sejtető
írásához.75 Zsolt nem
először foglalkozott Erdélyivel, hiszen már az 1937-es botrányt követően
is megbélyegezte nemcsak őt magát s a „fajnaturalista őstehetségként
lazán, laposan és dilettánsan improvizált” költeményeit mint a
„zsurnalisztikai Hungarian shop”
által kiárusított selejtes barkácsolások szemetét, hanem a Márciusi
Frontot, a népiek legjobbjait is, amely mozgalom „útnak indítja a
Solymosi Eszter gyűlöletet a magyar nép között”.76 Zsolt Béla hosszan meditál
írásában arról, hogy Erdélyi őrült volt-e, vagy lángész, s végül arra
jutott, nem tekinthető másnak csak egy „normális gazfickónak”. Zsolt
a büntetés mértékét cinikus kiszólással nem kevesellte, s hangot
adott azon véleményének, mely szerint ő tulajdonképpen szabadon is
bocsátotta volna, „sőt munkába állítom, mert még ma is kevesen akadnak,
akik hasonlóan alkalmasak arra, hogy annak írjanak, aki fizet, s azt
és olyasmit, amit pénzért megrendelnek nála”.77 Írásában természetesen szóvá tette a „sokféle,
gyengéden korholó, amnesztiával kecsegtető és bátorító vagy bagatellizáló
sajtóvisszhangot”, kiemelve a Szabad
Szó tudósítását, amely közölte Erdélyi börtönben írt és utolsó
szó jogán elmondott versét. Zsolt Bé
Ettől a hangnemtől némiképpen eltért Zelk Zoltán írása, akinek véleménye szerint is áruló és bűnös volt Erdélyi József. Ugyanakkor írásából hiányzott az az engesztelhetetlen személyes gyűlölet és düh, amely például Gyárfás cikkét jellemezte, továbbá Erdélyi kapcsán nem kívánta a népi írók színe-javát is a vádlottak padjára ültetni. Zelk Erdélyi ügyében a személyes felelősség mellett felismerte a személyiség sorsában rejtező okokat és körülményeket, ezért sokkal inkább az „ellenforradalmi Magyarországot” hibáztatta Erdélyi félrecsúszott költői sorsáért, ahogyan fogalmazott, nemcsak az „antiszemita költőt, hanem az áruló és hűtlen”, a „bűnös és szerencsétlen költőt” látta a vádlottak padján, és azt is, akinek sorsa és derékba tört költészete mögött a teljes bűnt, az „úri Magyarországot” vélte felfedezni.79
A másodfokú ítéletre több mint egy évet kellett várnia, amely időt Erdélyi kezdetben némi megnyugvással töltött,80 ráérő idejében tanuláshoz fogott, s leginkább hozzátartozói iránt aggódott: „Én idebenn úgy vagyok, mintha önként vállalt fogságban volnék, használom az időt, tanulok, s nagy örömöm van benne...”81 Az idő haladtával azonban egyre nagyobb nyugtalanság gyötörte saját sorsával kapcsolatosan, s egyre erősödött benne a bizonytalanság: „Nem tartom kizárt dolognak a jó fordulatot sem sorsomban, azonban nemcsak a jót kell tudni várni, hanem felkészült, edzett, erős lélekkel fogadni és állni a rosszat is…”82 Ekkoriban – 1948 februárjában – értesült védőügyvédjétől arról, hogy ügyét felterjesztették a fellebbviteli bírósághoz, a Népbíróságok Országos Tanácsához, melyet már türelmetlenül várt.83
A másodfokú tárgyalásra végül is majdnem pontosan
egy évvel az első fokú ítélet kihirdetését követően került sor,
1948. május 28-án, amelyet a más ügyekben már hírhedtté vált Major Ákos
tanácsa vitt. Miután valamennyi fél fenntartotta korábbi előadásait,
illetőleg az ügyész által előterjesztett fellebbezésen kívül egyéb
indítvány nem hangzott el, a NOT ítéletet hirdetett ezen a napon. A népügyész
fellebbezését a másodfok elutasította, illetőleg az elsőfokú bíróságnak
a cselekmény minősítésére vonatkozó rendelkezését megváltoztatta.
A másodfokú ítélet megállapította, hogy Erdélyi cselekményei nem
tekinthetők háborús, hanem kizárólag népellenes bűntettnek. A bíróság
rámutatott, hogy a versek „egész tartalma és részletei nem mutatnak
ilyen (háborús bűntettre utaló – P. B.) tényálladékot”. „Nincs bennük
a háború fokozottabb mértékben való folytatására izgatás, vagyis
olyan lelki ráhatás, amely alkalmas lett volna arra, hogy az olvasókban
(hallgatókban) oly indulatot keltsen, hogy a háborút nekünk fokozottan
kell folytatni, illetve meglévő ilyen indulatot fokozzon.”
A másodfokú tárgyalást megelőzően azonban Erdélyi felesége az 1948. február 10-én kelt kérelmével már kegyelmi kérvénnyel fordult a köztársasági elnökhöz. Miután Erdélyire az úgynevezett közkegyelmi rendelet nem terjedt ki,86 egyéni amnesztiát kért számára, egyfelől a húszas-harmincas években betöltött pozitív szerepére, kétségtelen írói tehetségére, másfelől megromlott egészségi állapotára való hivatkozással.87 A kegyelmi kérvény a jogerős másodfokú ítélet meghozataláig elfeküdt azonban, s csak 1948 szeptemberében érkezett meg véleményezésre a Népügyészséghez. A már említett népügyész a kérvény teljes egészében történő elutasítását javasolta – s említsük meg, hogy Standeisky az ügyészi állásfoglalás szinte teljes érvkészletét hivatkozott tanulmányába átemelte –, mivel Erdélyi megbánását, önkéntes jelentkezését nem tartotta őszintének, s álláspontja szerint tehetsége és intellektusa alapján fel kellett volna ismernie, hogy őt eszközként használták fel, és árulást követett el, amikor kiszolgálójává vált a fasiszta irányzatoknak.88 Mindezek ellenére Erdélyi József 1949. február 16-án elnöki kegyelemben részesült. Erdélyi ekkor már régóta szabadlábon van, hiszen – egyes iratok szerint 1948. június 2-án,89 de ténylegesen – június 10-én büntetését félbeszakították, és szabadlábra helyezték. Első szabadságban írott levele feleségéhez szólt, tele bizakodással és reménnyel: „Régi munkáimat, ahogy átfutottam ma, még jobban meggyőződtem arról, hogy nem hiába küzdöttem: írásaim ma érdekesebbek, mint valaha, és szükség lesz rájuk, új kiadás lesz belőlük. Van anyagom bőven azóta is, az irodalmi életben szükség van rám; az irigység nem győzhet le, nem némíthat el. Munkakedvem ép, a fogság csak nevelt rajtam; testben is, nem csak lélekben, egészségesebbnek érzem magamat, mint valaha.”90 Ma már tudjuk, hogy optimizmusa alaptalan volt, hiszen 1954-es visszatéréséig még hosszú időnek kellett eltelnie.
Erdélyi József szabadon bocsátása, de méginkább kegyelmi ügye már a közéleti érdektelenség homályába veszett. Ahogyan a politikai hatalomért folytatott harc egyre inkább eldőlt – s ez már 1947 késő tavaszán jól látszott –, az Erdélyi ügyéből bármelyik oldalon is – akár a kommunisták, akár a polgári liberális, radikális körökben – tőkét kovácsolni igyekvő szándékok egyre halványultak. A költő és az ember sorsa érdektelenné vált az egyre homogénebb politikai közegben, a kommunista diktatúra kifejlődésével párhuzamosan a kommunisták részéről egyre kevesebb szükség volt manipulatív eszközként történő talonban tartására és felhasználására, a baloldali liberális és radikális oldalon pedig egyre kevésbé látszhatott értelme a megbélyegezésének, egyre kevésbé lehetett őt a kommunisták és a népiek közötti paktum igazolásául felmutatni. Természetesen a Haladás nem hagyta szó nélkül szabadulását, s bár Gyárfás Miklós kénytelen-kelletlen tudomásul vette, hogy a börtönt elhagyhatta, mint a „megbocsátásnak”, a „friss magyar politikai igazságszolgáltatás”91 új intézményét, azért a költővel szembeni vád alól továbbra sem kívánta felmenteni és őt a magyar irodalomba visszabocsátani. Gyárfás ebben a cikkében – ahogyan egy évvel korábban tette – a tőle már megszokott ingerült hangnemben ismételten eltemette a költőt: „Mi visszafogadjuk Erdélyi Józsefet, mert annak az új társadalomnak vagyunk a tagjai, amely ellen ő annyi verset huhogott. Visszafogadjuk, hogy gyógyuljon a szabadságban, és megtalálja emberi békességét. De a költőt, ha akarnánk se vehetnénk vissza a felszabadulás világába, mert a költő nincs többé. Sok évvel ezelőtt elhagyta az emberi közösséget, és fellépett az árulás guillotinjára, ahol egy vigyorgó német ejtőernyős katona lecsapta a költő fejét, és azután vidáman tovább ivott a Führer egészségére egy nyomorúságos, beszámíthatatlan erkölcsű alakkal, akit Erdélyi Józsefnek hívtak (kiemelések az eredeti szövegben – P. B.).”92
A per 1949 elején így zárult.
III.
Az Erdélyi Józseffel szemben lefolytatott pert, az annak alapján született ítéletet, méginkább a kommunista, szociáldemokrata és polgári liberális, radikális sajtóban nyilvánosságot látott véleményeket nem pusztán és nem elsődlegesen büntetőjogi szempontok, hanem sokkal inkább politikai megfontolások hatották át és motiválták, „hiszen a »köztársaság védelmére« 1946-ban megalkotott törvény lehetővé tette, hogy a népbíróságok politikai pereket tárgyaljanak. A bűnös egyúttal ellenséggé is minősült. A népbíróságok az osztályharc szerves részeivé váltak… A népbíráskodásnak, a »forradalmi törvényességnek« már első perctől deklarált szándéka volt a politikai ellenfelek széles csoportjainak eltávolítása, a politikai vélemény kriminalizálása.”93 Bár a népbíróságok elnevezésükben bíróságként működtek, azzal, hogy a rájuk vonatkozó szabályokat kiemelték a rendes bíróságokra vonatkozó rendből, hogy tagjaikat az egy „hivatásos” bírón kívül a politikai pártok delegálták, lehetővé tették, hogy az ítélkezés a pártok közötti politikai küzdelem színterévé váljon. Hiába igyekeztek a népbíróságok a jogszerűség és a törvényesség betartására, a delegáló pártok nyilvánvaló elvárásokat fogalmaztak meg tagjaikkal szemben, nevezetesen, hogy a meghozandó ítéletek sokkal inkább feleljenek meg az úgynevezett „történelmi igazságosságnak”, a társadalom igazságérzetének, semmint az írott jog alkalmazásának. Az, hogy a politikai erők által felállított népbíróságok ténykedése ilyen következményekkel fenyeget, nagyon korán láthatóvá vált, hiszen például Bibó István 1945-ben már ekképpen vetette papírra aggályait: „A népbíróságok elé valóságos, felróható bűnöket kell vinni, nem pedig a huszonöt évig uralkodott magyar politikai korlátoltság tipikus, konvencionális megnyilatkozásait.”94
A per végkimenetelét annak időpontja is lényegesen befolyásolta, hiszen éppen erre az időszakra esett a Kommunista Párt által a „Magyar Közösség” tagjaival szemben indított koncepciós és konstruált köztársaság-ellenes összesküvési per, a Kisgazdapárt és a parlamenti polgári demokrácia felszámolása érdekében. Ebben az élet-halál harcban, amely a legnagyobb országgyűlési párt legitim vezetésének fizikai likvidálására irányult95 – ide értve Nagy Ferencet, az ország miniszterelnökét is –, Erdélyi József ügye elvesztette súlyát és jelentőségét. Úgy vélem, Erdélyinek 1945-ben sokkal súlyosabb büntetéssel kellett volna számolnia, így bujdosása, szó szerint életmentő lehetett. Az Erdélyivel szembeni pert 1947-ben már a példa statuálás helyett sokkal inkább egyéb taktikai célok elérése érdekében mutatkozhatott célszerűnek felhasználni. Márkus Béla írásából vett idézet talán rávilágít az Erdélyi-per általam vélt tényleges céljára és szándékára. „Lukács utólagos magyarázatánál is meggyőzőbbnek látszik a proletárdiktatúra friss győzelmétől megittasult Horváth Márton egykorú, a »szalámitaktika« használatáról tanúskodó, ritkán idézett vallomása. »A művészetek és irodalom területein igyekeztünk fegyvernyugvást létrehozni – írta a Lobogónk: Petőfi bevezetőjében –, […] mert felismertük viszonylagos helyi gyengeségünket, és a megvívandó harcok helyes, időbeli sorrendjét… Az irodalompolitikában s általában a kultúrpolitikában tett átmeneti engedményeink gyakran megkönnyítették szilárd elvi politikánk érvényesítését hatalmi kérdésekben. Ugyanakkor a polgári-kispolgári pártok kultúrpolitikájának és irodalmi agitációjának taktikai különbségeit igyekeztünk elmélyíteni és éppúgy kihasználni a fenyegető kommunistaellenes egységfront akadályozásában, mint a nagypolitikában. Ha Jusztuszék és Kovács Imréék nem tudtak nyílt antikommunista egységfrontot létrehozni pártjaikban: ebben – kisebb részben – irodalom- és kultúrpolitikai taktikánknak is része volt.« Elmélyíteni és kihasználni a vitákat: Horváth Márton szerint a kommunisták be nem vallott célja volt ez.”96
Úgy gondolom, hogy az Erdélyivel szembeni ítélet
is e gondolatoktól vezér-elv szerint születhetett meg a kommunista
párt központjában. Annak bizonyságául, hogy Erdélyit – akaratán kívül
– mindig is a népi mozgalmat, a népi írókat megosztó és lejárató politika
szolgálatába és középpontjába kívánták állítani a kommunista
ideológiai vezetői, álljon itt Horváth Márton és Révai József levélváltásának
részlete, amely Erdélyi 1954-es irodalmi visszatérését előzte meg:
„Erdélyi összehasonlíthatatlanul jelentékenyebb költő, mint az
egész volt vagy jelenlegi fasiszta társaság. Súlyos bűnt követett el,
de ő az egyetlen, aki meg is lakolt a bűnéért: három évig börtönben
volt. Ő az egyetlen az egész társaságból, aki minden jel szerint őszintén
a népi demokrácia felé fordul. Azok az írók (Illyés, Veres, Szabó Pál
és mások), akik most ügyvédkednek a »hallgató« írók érdekében, csak
Sinkát, Németh Lászlót, Weörest, esetleg Kodolányit emlegetik, de Erdélyi
Józsefről az a véleményük, hogy »elitta az eszét«. Az a gyanúm, hogy ennek
fő tünetét abban látják, hogy Erdélyi dicséri a népi demokráciát.
Mutassuk meg tehát Erdélyi példáján, hogy van út a »hallgató írók« számára
az irodalmi életbe való új bekapcsolódásra, de ez nem »kölcsönös« engedményeken,
nem »nagyhatalmak« közötti diplomáciai tárgyalásokon, hanem egyedül
és kizárólag a népi demokrácia platformjának feltétel nélküli elfogadásán át vezet” – írta Horváth Révainak,
aki nem sokáig késlekedett a válasszal: „Elvileg helyes megpróbálni megbontani ezt a társaságot, és
ha lehet, Erdélyit szembefordítani velük (kiemelés tőlem – P.
B.). […] De ugyanilyen fontos vigyázni arra, hogy ezt a lépést ne használhassák
ki ellenünk, ne magyarázhassák gyengeségünk jelének és saját támadásaik
első eredményének. Ezért feltétlenül szükségesnek tartom, hogy az első
versek között, amelyeket közölnénk tőle, legyenek valóban »önkritikai«
versek. Ebben a csomagban, amit nekem elküldtél, ilyen versek nincsenek.
[…] Semmi esetre se hivatkozzunk […] arra, hogy »ő az egyetlen, aki meg
is lakolt a bűnéért«, nem kell az ő 3 éves börtönbüntetését még célzás
formájában sem felhánytorgatni. […] Németh Lászlót nem sorolnám a
»hallgató írók« közé, viszont Sinka, Kodolányi, Weöres dolgában semmiféle
engedményt nem tartok helyesnek” – írta Révai.97
Ahogyan arra már korábban utaltam, Standeisky az
Erdélyi Józseffel szemben hozott ítéletet enyhének tartotta – nem
tudjuk ugyan, hogy milyen adatok birtokában állítja ezt a szerző-,
amelynek okát –, és itt térnénk rá a második okra: abban vélte felismerni,
hogy a kommunisták „méltányolták antikapitalista indulatait, fasiszta
megnyilvánulásait viszont eljelentéktelenítették”
A szerző állításával csak annyiban érthetünk
egyet, hogy a koalíciós időkben a népiekre elsődlegesen valóban
nem a kommunisták jelentették a fő veszélyt – ahogyan Cs. Szabó László
fogalmazott, az ő „lélekmérgező s elnémító szerepük 1948 után bontakozott
ki pusztító formában”101
–, hanem sokkal inkább a szociáldemokrata párt és annak értelmiségi
holdudvara, valamint a kommunisták és a szociáldemokraták gyalázkodásain
is túltevő „Zsolt Béla radikális polgár”, aki „habzó szájjal, válogatás
nélkül mindenkit lefasisztázott; ha szigorúan csak szövegeit vizsgálom,
bárhol a világon még ma is földalatti terrorszervezetek tiszteletbeli
őse lehetne”.102 Cs.
Szabó látványos megfogalmazásából kiolvasható, hogy a népieket
az üldözött zsidóság és a népiekkel szemben megfogalmazott antiszemitizmus
felől tekintve a szociáldemokrata, a polgári radikális és a kommunista
erők eltérő módon kezelték. Bibó István mutatott rá arra, hogy ezt a
viszonyulást a kommunisták származásra tekintet nélkül szigorúan
politikai-taktikai kérdésnek tekintették, és „számos zsidó származású
kommunista majdhogynem becsületkérdést csinált abból, hogy ezt ne
zsidó szempontból ítélje meg”
Standeisky az enyhe ítélet okát abban is felfedezni
véli, hogy a „kommunista vezetők a hatalomért folytatott harcukban
az írók közül leginkább a népiekre számítottak”. Ennek a »számítás«
kifejezésnek a használata megint megtévesztő, hiszen az valamely
együttműködő kapcsolatot enged sejtetni, szemben a valós helyzettel,
amelyben e számítás csupán annyit jelentett a népiek számára, hogy
közvetlen életveszélyben nem voltak. Világosan rá kell mutatnunk arra,
hogy a kommunista párt taktikai okokból időszakonként azért tűrte meg
a népi mozgalom egyes képviselőit és nem magát a népi mozgalmat –
amelynek működését Borbándi Gyula szavaival élve, államellenes
cselekedetnek minősített, és ekként tiltott –, hogy ezzel „a nemzet
és a parasztság ügye iránti fogékonyságot dokumentálja”.105 „Erdélyi perére éppen
akkor került sor, amikor a kommunistáknak sikerült kiszorítaniuk
a hatalomból legfőbb politikai ellenfelüket, a Kisgazdapártot, s
úgy érezték, hogy további elképzeléseik megvalósításához a korábbiaknál
is nagyobb szükségük van a Parasztpárt támogatásra. Rákosi Mátyás106 és Révai József ennek érdekében
találkoztak Illyés Gyulával és az addig támadott Németh Lászlóval,
ami nagy felzúdulást okozott a találkozóban politikai praktikát
gyanító szociáldemokraták és polgári baloldaliak körében. Erdélyi
enyhe ítéletében ez a találkozó is szerepet játszhatott.”
Illyés Gyula, Németh László, valamint Révai József és Lukács György találkozójára a kommunisták, személy szerint Révai kezdeményezésére108 került sor. Az efféle kihallgatásszerű találkozók a kommunistáktól nem voltak idegenek korábban sem, hiszen Illyés már 1945-ben is hasonló helyzetbe került, amikor az írói igazolási eljárások során az őt és a népi írókat durván támadó cikkeket igen erős hangvételű írásban kívánta visszautasítani. Illyés válaszát a kommunista vezetés eltiltotta a megjelenéstől, de a kommunista párt székházában tartott éjszakai megbeszélés – amelyen rajta kívül Rákosi, Révai, Vas Zoltán, Farkas Mihály és Gerő vett részt – annyi eredményt mégis hozott a cikk feláldozása révén, hogy író nem került háborúsbűnös-listán felelősségre vonásra.109 A négyes találkozó ötletének kiagyalóit nyilvánvalóan az a szándék vezérelte, hogy felmérhessék a népi írók és a népi gondolat egyik legjelentősebb képviselőjével, Németh Lászlóval, a harmadik utas eszme meghatározó ideológusával kapcsolatosan annak lehetőségét, mennyiben lehetne „jobb belátásra” bírni, mennyire sikerült őt megdolgozni a háborút követő időszak rázúduló szellemi pergőtűzében. Az öszszeesküvési per fenyegetettségében – Németh Lászlóval szemben a Magyar Közösség-ügy kapcsán hajtóvadászat indult, s emiatt a letartóztatástól való állandó rettegésben és félelemben élt – mennyire lehet őt hallgatásából kimozdítani, és mennyiben lehetne a kommunista párt ügyének megnyerni, egészen konkrétan tőle a vádlottakra terhelő nyilatkozatot kicsikarni, amellyel természetesen egyidejűleg kompromittálható saját hívei körében is. Ne tévedjünk: Révaiék Németh Lászlót éppoly bűnösnek tartották a találkozó időpontjában is, mint előtte (s utána), a közeledést egyértelműen napi politikai megfontolások késztették. S ha Révai látszólagosan meg is védte Németh Lászlót „a népiekkel szemben pogromhangulatot szító Zsolt Bélával és némely szociáldemokratákkal szemben”,110 az nem a megbocsátás és békülés, az együttműködés gondolatának jegyében fogant. Révai ugyanis a találkozóval egyidőben jelentette meg az öszszeesküvési ügy kapcsán egyik előadásának szövegét, amelyben Németh Lászlót lényegében, ha nem is büntetőjogi értelemben, de politikailag mindenképpen felelősségre vont, a vádlottakkal egy padra ültetett: „A Németh László-féle harmadik útból nem következett ugyan a Horthyval való szövetkezés, de következett a demokráciával való szembefordulás, és ezért felelős Németh László. Felelős azért, hogy a Fitosok és Kissek az ő tanításai szerint szembefordultak, a demokráciával, és rossz tanítványként szövetkeztek Horthyval. Németh László nem azért felelős elsősorban, hogy mit hirdetett 1944 előtt, hanem azért, amit nem tett 1944 után, azért, hogy a felszabadulás után nem szólt semmit, pedig ő tudná legjobban megmagyarázni, hogy a Fitosok rossz tanítványai voltak. Kötelessége is volna ez, és ami érthetetlen a magatartásában, az az, hogy hallgat.”111 Mindebből véleményem szerint kiolvasható a kommunista vezetők szándéka a találkozóval, amelyre kimondottan azért kellett sor kerüljön – Révai ily módon ezt előre meg is üzente –, hogy Németh László fejezze be demonstratív hallgatását, azaz tegyen hűségnyilatkozatot a kommunisták mellett, amely jelen ügyben a kommunista rendőrségnek a nyomozással kapcsolatos ténykedésével kapcsolatos egyetértését jelentette volna, s az eltévelyedett vádlottak ideológiai megbélyegzését.
Standeisky Éva és az általa képviselt nézőpont mindezen körülményeket figyelmen kívül hagyja, s éppen azt felejti el e találkozó kapcsán, s von le ezért teljesen félrevezető következtetést, hogy ott és akkor nem egyenlő partnerek szuverén baráti eszmecseréjéről, hanem egy végsőkig kiszolgáltatott és űzött, az élet minden szegmensében perifériára szorított, büntetőjogi retorzió árnyékában álló személy és e kiszolgáltatott helyzetet kihasználni igyekvő kommunista vezetők, kimondott vagy kimondatlan, tisztességtelenül felkínált alkujáról volt szó. Révai és Lukács nem szellemi szövetségest keresett magának, hanem hűbérest, vazallust. Standeisky hivatkozása a találkozóra Erdélyi kapcsán azonban annyiban pontos, és ezért szükséges ebben az írásban említeni, mert Erdélyi ügye az eszmecsere során valóban szóba került: „A beszélgetésekből most már csak összefüggéstelen csomókat tudok kiemelni: Erdélyiről volt szó. Révai Erdélyin csudálkozott, hogy miért nála jelentkezett, mégpedig bizakodón. Nem tudta, hogy Erdélyi azt hitte, a Franklin Révay Józsefével van dolga.”112 Erdélyi helyzetét, Szabó Lőrinccel, Tamási Áronnal és Kodolányival együtt, ahogyan azt máskor is tette, feltehetően Illyés hozhatta fel.113 Mert bár Erdélyivel a népi írók minden nyilvános közösséget megtagadtak,114 Bibó szavaival élve, nyilvános szolidaritást vele nem vállaltak,115 Illyés nem volt rest az alkalmat megragadva, némi segítséget, védelmet kérni Erdélyi József és a többi üldözött népi író számára. „Ő úgy tekintette önmagát, mint a magyar nemzeti identitás és a magyar érdekek képviselőjét, akinek nemcsak joga, hanem kötelessége is tárgyalni, kompromisszumokat kötni, és megvédeni eltévelyedett hajdani barátait. […] Ő ezt magától értetődőnek tartotta diplomataként, de magát mindig egyenrangú félnek tekintve tárgyalt velük. Ő sose ment el odáig, hogy a Révai vagy Aczél, vagy nem tudom ki előtt megalázkodott volna. […] A politikai kapcsolatot megszakította velük, de nem akarta engedni, hogy bosszút álljanak rajtuk (Erdélyin és Sinkán – P. B.), mert mégis értéket jelentettek a magyar irodalom számára.”116
A találkozó a kommunistáknak semmiféle kézzelfogható eredményt nem hozott, Némethék nem engedtek a nyomásnak.117 Sem a konkrét célt nem érték el – Révaiéknak a hihetetlen presszió alatt élő Németh László hallgatását nem sikerült megtörniük –, sem egy általános jellegű együttműködési hajlandóságot nem sikerült kör-vonalazniuk. Ezt a sikertelenséget persze Németh László már a találkozó előtt jelezte, hiszen a fent már említett 1947. év eleji támadássorozat Némethet morálisan nem törte meg, sőt mindenre elszántan védelmezte önmaga szuverenitását és integritását:118 „Ők persze azt hiszik (Lukács és Révai, a kommunisták – P. B.), hogy a januári események kellő hatást tettek az idegeimre. Valójában sosem ért a szememben ilyen keveset az életem. Azt semmi esetre sem éri meg, hogy becstelenséget kövessek el érte.”119 Úgy ítélem meg, hogy ha a találkozó Erdélyi ítéletében szerepet játszott volna, az a sikertelenség miatt inkább rontott volna helyzetén, nemhogy enyhítette volna a vele szembeni fellépést. A találkozó sokkal inkább arról győzhette meg a kom-munistákat, hogy Erdélyi ügye nem képezheti komoly alku tárgyát, nagyobb célok elérésére nem vethető be. Talán Várkonyi Nándor foglalta össze szinte jövőbelátóan a találkozó lényegét és az azt követő eseményeket: „Hallottam Illyés, Lukács, Révaival való tárgyalásodról; hasznosnak hasznos, gondolom, de nem döntő. Horváth–Zsolték bizonyára támadni fognak, de ennek eredménye, hatása nem lesz, s ha elmúlnak az első, válságos békehónapok, a vad rohamok a hatalomért, természetesebb egyensúlyi helyzetnek kell kialakulnia, vagy pedig mindnyájunkat kitaszítanak a szellemi életből.”120
Ahogyan azt Várkonyi levelében megjósolta, a felzúdulás nem maradt el. Ekkor indult a Németh Lászlóval és rajta keresztül a népiekkel szembeni negyedik – a harmadik a már említett ún. köztársaság ellenes összeesküvés kapcsán zajlott – éles támadási hullám.121 Horváth Márton Szabad Nép-beli cikke mellett Zsolt Béla a Haladásban közzétett hírhedt és sokszor idézett cikkében határozottan tiltakozott bármiféle, a népi írókhoz történő közeledés ellen. A találkozó kapcsán Zsolt – egy évtizedes hazug beállítás tényként történő kezelésével – párhuzamot húzott mint „Illyésék gyalázatos politikai emlékeket” idéző, az „Illyés Gyula és köre” által Gömbös Gyulával tartott találkozójával, amely találkozók abban valóban hasonlítottak egymásra, hogy mindkettőn a hatalom birtokosai politikai célok elérése érdekében környékezték meg a népi írókat, akik azonban egyik esetben sem tettek engedményt. Zsolt szélsőséges véleménye szerint akkor „kezdődött íróink jelentékeny csoportjának árulási folyamata, amelynek során a bátrabbak és becsvágyóbbak eljutottak a fasizmusig, az óvatosabbak és alattomosabbak pedig megelégedtek azzal, hogy hamis tanúi és haszonélvezői legyenek”.122 S bár, mint láttuk, a négyes találkozó semmiféle néven nevezhető és kompromittáló eredményt nem szült, Zsolt Béláék cikkei és a találkozó torz interpretálása arra mindenképpen alkalmas volt, hogy a népieket újra rossz hírbe keverje, amelynek eredményeképpen a mai napig a gyanú árnyéka vetül rájuk. Illyésék elvtelen politizálásának vádja kapcsán zárójelben tegyük fel azt a kérdést is, hogy volt-e egyáltalán annak realitása, Németh Lászlóék voltak-e olyan helyzetben, hogy a találkozóra szóló invitálás elől kitérjenek, visszautasítsák azt. Úgy gondolom, a fizikai fenyegetettség veszélye nélkül nem.
Végülis, hogy Erdélyi József ügyében enyhe – ahogyan azt állítják – vagy megérdemelten súlyos büntetőjogi ítélet született, az úgy vélem nem állapítható meg, viszonyítás kérdése. Ha azt gondoljuk, hogy perében akár életfogytig tartó szabadságvesztés vagy halálos ítélet is kiszabható lett volna – kétségem sincs afelől, hogy ha ez állt volna a kommunista párt érdekében, akkor ilyen ítélet születik –, akkor a megszületett verdikt méltányos és enyhe, talán Standeisky Éva is ehhez a mérőponthoz viszonyított. Azt a következtetést természetesen levonhatjuk, hogy az Erdélyivel szemben hozott ítélettel a kommunisták Erdélyit szolgálatba kívánták állítani céljaik érdekében. Miért éppen erre az ítéletre volt szükségük a fent írtak eléréséhez, azt ma még nem tudjuk, talán a párttörténeti iratokból egyszer választ kaphatunk. Úgy gondolom Erdélyi ügye jelentéktelenné vált a perével egyidejűleg folyó, a kommunisták számára sokkal nagyobb vadakat felvonultató hajszával, a Kisgazdapárt és a magyar parlamentáris demokrácia felszámolására irányuló eljárással szemben. Ügyét afféle ellensúlynak szánhatták a kommunisták, a többfrontos harc elkerülése érdekében tett gesztusnak, amely akkor is, és láthatjuk, még ma is alkalmas eszköznek tűnik a népiek megosztására, a népi mozgalom inkriminálására és lejáratására, akaratukon kívül az összejátszás cinkossága képzetének felállítására.
S még egy: Erdélyi Józseffel szembeni ítéletben, ahogyan a hivatkozott szerző is, sokan nemcsak a büntetőjogi minősítést, hanem az erkölcsi-politikai értékítélet tárgyiasulását is várták és keresték, a büntető perben született ítéletben nemcsak a büntetőjogilag értékelhető tényeket, hanem a „csak” morálisan számba vehető elemeket is szerették volna viszontlátni, talán ezért is jelenthetett számukra csalódást a tényleges verdikt.
Pedig Erdélyi számára talán ez utóbbi hatás jelentette az életfogytig, láthatjuk még azon túl is, máig tartó, méltánytalanul súlyos büntetést.
Jegyzetek
1 „Mit lehet ehhez a lírához hozzáadni? Immár csak verseket. A harminc-néhány éves Erdélyi befejezettebb, változhatatlanabb, mint legtöbben az öregek közül.” Németh László: Erdélyi József – Két nemzedék. Budapest, 1970, 320.
2 Pomogáts Béla: A tárgyias költészettől a mitologizmusig. Budapest, 1981, Akadémiai Kiadó, 206–207.
3 Visszatérés (Új versek, 1945–1954, 1954), Csipkebokor (Válogatott verse, 1919–1954, 1955), Arany ménes (1959), Csillag és tücsök (1963), Szőlőfürt (1965), Esti dal (1969), Aranylakodalom (Öt évtized válogatott versei, 1972), Zengő csillag (1976), Csontfurulya (1979), Aranyalma (Kiadatlan versek, 1917–1978, 1982).
4 Fülöp László: Élő költészet – Erdélyi József lírája 1945 után. 1976, Magvető, 173.
5 Uo. 175.
6 Standeisky Éva: Bűnbocsánat. Erdélyi József pere és költői rehabilitása. 2000, 2001. június, 49–62 (a továbbiakban: St.1.) – Standeisky álláspontját tiszteletben tartom, s nem kétlem, hogy a maga szemszögéből kifejtett nézőpontját meggyőződéssel vallja. Írásom nem kíván vitacikk lenni, s nem azért hivatkozom rá annyit, hogy lépten nyomon cáfoljam állításait, hanem mert a dolgozatában kifejtett álláspont olyannyira jellegzetes és tipikus, hogy kiválóan alkalmas a véleményem szerint tarthatatlan nézetek bemutatására.
7 St. 1. uo.
8 Lásd például Várkonyi Nándor: Az újabb magyar irodalom 1880–1940. Budapest, 1942, Szukits. Várkonyi az általa szerkesztett Sorsunkban Erdélyi szerepeltetését igen fontosnak ítélte, s nemcsak verseit közölte egészen 1944-ig, hanem a róla szóló írásokat, például Gulyás Pál (1942-ből) vagy Juhász Géza (1941-ből) tollából.
9 Babits 146 (!) Erdélyi verset közölt a Nyugatban. – Lásd erről Medvigy Endre: Síron túl halhatatlan. A húsz éve elhunyt Erdélyi József elfelejtett versei elé. Havi Magyar Fórum, 1998. augusztus, VI. évfolyam, 8. szám, 37.
10 Esti Magyarság 1943. április 10., 6. Barsi Dénes, Boda Gábor, Féja Géza, Kádár Lajos, Kodolányi János, Muhoray Mihály, Németh László, Sinka István, Szabó Pál, Veres Péter.
11 St. 1. uo. : „Az elsőfokú ítéletben Erdélyi József háborús és népellenes bűntett miatt három év börtönbüntetést kapott. (Egy évvel korábban a szintén a népiek táborából indult Matolcsy Mátyást tíz évre ítélték.) A büntetőparagrafusok nem tették volna lehetővé az enyhe ítéletet (kiemelés – P. B.), ezért a törvénynek a kivételt lehetővé tevő szakaszát alkalmazták. »A népbíróság – figyelemmel az enyhítő körülmények nagy számára és igen nyomatékos voltára, főként pedig a vádlott jelenlegi magatartására – úgy találta, hogy a fenti bűntettekre [vagyis a népellenes és háborús bűnökre] a törvényre emelt népbírósági rendeletben megállapított legkisebb tartamú szabadságvesztés-büntetés is aránytalanul súlyos lenne.« Az ítélkezők egyik legfőbb indoka az volt, hogy Erdélyi »fiatal éveit éppen úgy, mint egész gyermekkorát a szegénység és a létért való küzdelem jellemezte«, »nagy tehetsége ellenére csaknem egész élete folyamán nélkülözött és kínlódott«, ami nem volt igaz (kiemelés – P. B.).” – A szerző, amikor például ezzel a rövid sommázott kijelentéssel igyekszik az ítélet indokolásának egyik tételét annulálni, úgy tűnik fel előttünk, mintha Erdélyi életének történéseit még csak a legvázlatosabb formájában sem ismerné. Erdélyi évtizedes nélkülözései ugyanis legendásak, valóságosan éhezik és nyomorog, csavargóként (ma hajléktalannak mondanánk) tengeti életét. Köteteit felesége – akit hónapokig meglátogatni is képtelen, mert vonatjegyre sem telik – örökségének felemésztésével és öcscsének anyagi támogatásával adja ki.
12 Ács Margit: Irodalom-e a népi irodalom? Kortárs, 1997, 1. szám.
13 Pedig Kádár Jánosnak az 1958-as Állásfoglalás tervezetének a Politikai Bizottság elé kerülése alkalmából mondott beszédét éppen Standeisky idézi: „…népiesek akkor léptek fel, amikor a burzsoázia általános krízisállapotban volt, […] tevékenységük objektíve, képviselőinek szándékától függetlenül is a burzsoázia célkitűzéseit támogatja. […] A népieseket mint jelenleg a reakciót támogató politikai csoportot meg kell szüntetni elsősorban politikai eszközökkel, de ha szükséges, adminisztratív rendszabályokkal is. Irodalmi csoportként létezhetnek, amennyiben a párt ideológiai nézetei, célkitűzései iránt lojális magatartást tanúsítanak.” Vagy egy másik Kádár-idézet ugyanebből az időből: „Ellene vagyunk az irodalom vagy a kultúra más területein a reakciós vagy a politikai maradiságot képviselő politikai csoportosulásoknak. Mi – példának okáért – nem irodalmi stílusirányzatnak, hanem politikai csoportosulásnak, mégpedig a haladással ilyen vagy olyan formában szemben álló politikai csoportosulásnak tartjuk az úgynevezett népies irodalmi csoportosulást” Élet és Irodalom. 1958. január 31. – idézi Standeisky Éva: Az írók és a hatalom. Budapest, 1996, 1956-os Intézet, 372.
14 Kádár Jánost idézi Standeisky Éva: Az írók és a hatalom. Id. mű, 379.
15 Borbándi Gyula: A népiségkritika nyomorúsága. Népiség és népiek. Budapest, 2000, Püski, 67.
16 Második, utolsó felhívás. Szentendre, 1941. december 9. – MTAKK MS 5595/43.
17 A magyar királyi 8. Honvéd Bevonulási Központ Parancsnokságához (Szentendre) írott levele – MTAKK MS 5595/48.
18 Merva Mária: Beszélgetés Erdélyi Honorral. Petőfi Irodalmi Múzeum Hangtára (továbbiakban: PIMH) 383–389. szám alatt. 1979. április 9., 72.
19 Lásd a Szivárvány című lapban Erdélyi József „nyilas költővel” megjelent beszélgetést – 1947. március 29., 13. szám, 11.
20 „Erdélyi József működése nélkül nem kerülhetett volna sor a Don melletti állati kegyetlenkedésekre és a Duna parti mészárlásokra” – Sárkány György népügyész indítványából a kegyelmi kérvény ügyében. Az Erdélyi-per anyagát – így a kihallgatási jegyzőkönyvet, a tárgyalási jegyzőkönyvet, ítéletet, másodfokú jegyzőkönyvet és ítéletet, a kegyelmi kérvényt és a per egyéb iratait a Fővárosi Levéltárban őrzik. Az idézetek az ott található iratokból valók, külön a továbbiakban nem jelölöm.
21 Ungváry Krisztián: Értelmiség és antiszemita közbeszéd. Beszélő, 2001/6. szám.
22 Lásd Irodalmi barátkozások – Tatay Sándor visszaemlékezései. Tekintet, 1998, 2–3. szám, 86.
23 Erdélyi József vallomása életéről és bűnéről – Palásti László riportja Erdélyi Józseffel. Szabadság, 1947. április 22., 3.
24 Erdélyi József levele feleségéhez – dátum nélkül. A végére azt írta: „Égesse el ezt a levelet!” – MTAKK Ms 5596/191.
25 Lásd például Szilágyi Géza: Jó költő, de gyarló ember – Utólagos lebecsülések. Új Élet, 1946. szeptember, 36. szám, 8.
26 Balázs Vera: Erdélyi József nyilas költő Salzburgban iszik. Szivárvány, 1946. augusztus 17., 12. szám, 1.
27 Erdélyi József gyanúsítotti kihallgatásának jegyzőkönyve – 5.
28 A másfél év alatt Árpádon többen is bújtatták, illetőleg ha pontosak akarunk lenni, Erdélyi egyáltalán nem bujkált, ottlétéről a falubeliek mind tudtak, de nem akadt senki, aki feljelentette volna őt. – Lásd erről még Dánielisz Endre: Erdélyi József árpádi bujdosása. Honismeret, 1997/4, 15–18.
29 Fábián Gyula visszaemlékezése – kézirat. Fábián Gyula úr szíves engedélyével idézem, a kéziratot Medvigy Endre volt szíves rendelkezésemre bocsátani.
30 A Szabad Nép 1945. szeptember 12-ei számában Szitnyai Zoltán író pere kapcsán arról tudósít, hogy Kátai Miklós népügyész vádbeszédében hangoztatta, hogy a magyar írógárdából Szabó Lőrincen és Erdélyi Józsefen kívül csak Szitnyai állott azok közé, akik a németek új »Európa-rendjét« helyeselték. A Népszava 1945. szeptember 14-ei számában nyilvános feljelentést tett az írókat igazoló bizottsághoz a fent hivatkozott népügyészi vádbeszédre történő hivatkozással Szabó Lőrinc és Erdélyi ügyében. S a sort hosszan folytathatnánk. – Lásd erről Kabdebó Lóránt: id. mű, 312–314.
31 Huszár Tibor interjúja Bibó Istvánnal – 1989, Magyar Krónika, 78.
32 Erdélyi József vallomása életéről és bűnéről – uo.
33 Erdélyi József levele feleségéhez – 1947. február 22. Budapest, MTAKK Ms 5596/192.
34 Lásd erről Németh László: Homályból homályba. II köt. Budapest, 1977, Magvető és Szépirodalmi Kiadó, 1977, 52.
35 Erdélyi Honor – PIMH uo. 75.
36 Lásd erről a kegyelmi kérvényre írt ügyészi ajánlás szövegét.
37 St. 1. uo.
38 Erdélyi József vallomása életéről és bűnéről – uo.
39 E. J. levele feleségéhez 1947. február 22. – uo.
40 Uo.
41 A verset Erdélyi József: Fehér torony című összegyűjtött versek kötetből idéztem – 1995, Püski, II. köt., 852. – A versre Medvigy Endre hívta fel figyelmemet. A vers jelentőségére Dánielisz is rámutatott – id. mű.
42 St. 1. uo.
43 Kiszely Gábor: ÁVH – Egy terrorszervezet története. Budapest, 2000, Korona Kiadó, 164.
44 Uo. 183.
45 Uo. 191.
46 Erdélyi kihallgatási jegyzőkönyve, 3–5.
47 „A fogházi élelmezés, ha nem is valami polgári konyha terméke, elég az ember táplálására, ha egy kis pótlék, rántás, zsiradék van hozzá, ízletessé is tehető, a kenyér meg egyenesen jobb, mint a városi kenyér” – Erdélyi levele Honorhoz – 1947. április 19. – MTAKK MS 5596/137/a.
48 Erdélyi levele Honorhoz – 1947. április 19. – MTAKK Ms 5596/137/a.
49 Herczeg György: „Bűnt követtem el, szánom-bánom bűnömet…” – Beszélgetés Erdélyi Józseffel, a nyilas költővel. Szivárvány, 1947. március 29., 11.
50 Erdélyi József: Rend (Szálasi Ferencnek). Nemzetőr, 1944. augusztus 25. – A verset Medvigy Endre ajánlotta figyelmembe.
51 Vádirat, 1. – A vád tárgyává az alábbi verseit tették: A Harc című lapban megjelent „Sárga kereszt”, „Solymosi Eszter vére”, „Ragyás Demeter”, „Magyar út” (Emlék című kötetben), „A tavaszhoz”, „A medve árnyéka”, „Fiainkhoz”, „A magyar íróhoz”, (Örökség című kötetben), „Vörös május” (Villám és virág című kötetben), „A zsidóról” (Nemzetőr című folyóiratban). Ezen túlmenően az önéletrajzi írás második kötetéből, a Fegyvertelenből mintegy 4 sűrűn gépelt oldalnyi szöveg.
52 Ez természetesen kizárólagosan tényállítás, és semmiféle értékítéletet a kijelentés nem tartalmaz.
53 Vádirat, 14.
54 A vádirat 1947. április 29-i keltezésű.
55 Palásti László: Erdélyi József vallomása életéről és bűnéről. Szabadság, 1947. április 22., 3.
56 Erdélyi József: Fegyvertelen. TURUL, 1942, 195.
57 Fenyő Miksa nyilatkozata Erdélyi József vallomásáról. Haladás, 1947. május 1., 9.
58 Május 19-én kerül a népbíróság elé Erdélyi József. Szabad Szó, 1947. május 10., 1.
59 „A vádat megértettem, bűnösnek érzem magam. Amikor azonban a vádiratban szereplő verseket írtam, elfogult voltam, és nem éreztem bűnnek azt, amit csináltam, másképp nem is tudtam volna megírni verseimet. Én semmiféle jobboldali pártnak tagja nem voltam. Nem voltam a jobboldali rendszernek kiszolgálója sem. Nem kaptam tőlük semmit, csak arra voltam jó nekik, hogy kompromittáljanak. Nem akartam ezekkel a förmedvényekkel hírnevet szerezni magamnak. Elfogultságom és meggyengült akaraterőm okozta, hogy ezeket a verseket megírtam.” „Mikes Lajostól illetőleg az Est Lapoktól havi 48 pengő »támogatást« kaptam. Közben több verseskötetem jelent meg, a hírnevem is nőtt, míg végül 1929-ben a Baumgarten-díjat is megkaptam. Ez 4000 pengőt jelentett nekem. A díjból egy éven keresztül havonként 300 pengőt kaptam kézhez. A felét a családomnak adtam, a másik feléből itt nyomorogtam Pesten. Később még két alakalommal kaptam meg egy-egy évre a Baumgarten-díjat, évi 3000–3000 pengő összegben. Ezt az összeget is havi részletekben kaptam kézhez. Elismerem, hogy ez volt az egyetlen támogatás, amit költői működésem folyamán kaptam. Mégis a zsidóság ellen fordultam később: ez hálátlanság volt részemről, és ezért érzem most magam bűnösnek. Közben az állandó nyomorúság, szegénység, az otthonról hozott emlékek egy lelki hasadást idéztek elő bennem. A keresztény sajtó is megtagadott, de ezenkívül zsidó szerkesztők, költők és újságírók is állandóan bántottak. Ezek a személyes sérelmek voltak az indító okai a verseimnek. Az országos rossz példa szerint én is károsan általánosítottam, és megtámadtam a zsidóságot alaposan a verseimben. Beláttam, hogy közönséges dolog volt ez tőlem, elítélem és megbánom azt, amit tettem.” „Antiszemita voltam, de ma már nem vagyok az, mert beláttam tévedésemet. Egy ördög uralkodott rajtam, amelyet nem tudtam megfékezni. Ma már nem tudok mást mondani, csak azt, hogy bolond voltam” – Erdélyi József tárgyalási jegyzőkönyve (Nb.V.1668/1947/2. sorszám alatt) – 2–4.
60 Erdélyi József tárgyalási jegyzőkönyve – uo. 5.
61 Dr. Gálfalvi István tanácsvezető bíró, Végh Sándor (FKgP), dr. Nagy Istvánné (MKP), Faragó József (Szoc.Dem. P.), Ostor Győző (NPP), László Géza (PDP), Hrubi József (Szakszervezetek Országos Tanácsa).
62 Nb.V. 1668/1947/2. számú ítélet, 3.
63 Uo. 5.
64 Uo. 6.
65 Uo. 6.
66 Uo. 7.
67 Erdélyi József a népbíróság előtt, Szabad Szó, 1947. május 20., 2.
68 Három évre ítélték Erdélyi Józsefet. Szabad Szó, 1947. május 21., 5. – A cikk közli „A jubileum” című versét, amelyet Erdélyi a perre írt. Erdélyi az ítélethirdetés időpontjában ünnepelte 50. születésnapját: „Már én csak így jubilálok, / hogy bíróság elé állok, / szerencsétlen életemmel, / magyar költő, szegény ember.”
69 A „bűnbánó” Erdélyi Józsefet három évre ítélték. Népszava, 1947. május 20., 4.
70 Örkény István: „Költő a bíró előtt”. Tovább, 1947. május 23., 8.
71 Gyárfás Miklós: A láthatatlan ítélet. Haladás, 1947. május 22., 3.
72 „Voltaképpen meg se született: soha nem volt költő.” „S ha lett volna is, ha ő írta volna akár a legszebb magyar verseket, sürgősen le kéne tagadnunk, emlékezetünkből kitörölni…” Rónai Mihály András: Egy költő haláláról. Pesti Napló, 1937. augusztus 8.
73 Gyárfás: id. mű, uo.
74 „H” szignóval: A szent meg a rajongója. Népszava, 1945. május 13.
75 Zsolt Béla: Minden eladó? Haladás, 1947. május 29., 1.
76 Zsolt Béla hozzászólása. Pesti napló, 1937. augusztus.
77 Zsolt Béla: Minden eladó? – uo.
78 Az 1958-as Állásfoglalás hatását vizsgáló belügyi jelentés egy évtized múltán így jellemezte Erdélyit: „A népiesek közt a legmegrögzöttebb fasiszta, nacionalista beállítottságú személy, aki beállítottságán semmit sem változtat.” Jelentés a népi írókról – közli a 2000, 2002. szeptember.
79 Zelk Zoltán: Költő a vádlottak padján. Szabadság, 1947. május 21., 2.
80 Erdélyi József a Kozma utcai Gyűjtőfogházban volt, a Jobb II., I. em. 120. cellában – MTAKK Ms 5595/78.
81 Erdélyi levele leányának, Honornak – 1947. VIII. 2. – MTAKK Ms. 5596/137 b.
82 Erdélyi levele Honornak – 1948. febr. 23. hétfő – MTAKK Ms 5596/140.
83 Erdélyi levele feleségéhez – 1948. március 15. – MTAKK Ms. 5596/228.
84 NOT III. 2561/6./1947. számú ítélete.
85 NOT ítélet indokolása uo.
86 Itt is pontosítanunk kell Standeisky írását, amely Erdélyi egyéni amnesztiáját tévesen össze kívánja kapcsolni a kommunista pártpolitika amnesztia-rendeletével: „A költő szabadon engedése abba az amnesztiafolyamatba illeszkedett, amelynek során mindenekelőtt az erőszakos cseleke-detekért elítélt kommunisták előtt nyílt meg a börtön kapuja. Ekkor, vagyis a teljes kommunista hatalomátvételt követően kerültek például szabadlábra a szentesi rendőrgyilkosság elítéltjei és a kunmadarasi antiszemita pogrom agrárproletár résztvevői” – St. 1. uo.
87 „Férjem – ha később jobboldali eszméket szolgált is mint az első világháború utáni nemzedék egyik legeredetibb tehetsége, a mai népi költészet megindítója volt, és verseinek szociális tartalma a legbaloldalibb írók közé állította. Hogy kiváló író létére eltévelyedett: emberi gyarlóság, amit ha jóvá nem is tehet, de enyhít az a körülmény, hogy önkéntes jelentkezésével önmaga kérte büntetését. Egészségi állapota rossz. Régi reumája, bazedovja, szívgyengesége, végül nem utolsósorban kora, nagyon megnehezítik számára a börtönéletet.” Erdélyi Józsefné kegyelmi kérelme.
88 Dr. Sárkány György népügyész álláspontja: „Bár minden lehetősége megvolt annak, hogy nagy tehetségével az irodalmon keresztül a nép érdekeit szolgálja, a fasiszta irányzatok megerősödésével aljas opportunizmusból elárulta tehetségét, múltját, és nemcsak követőjévé, hanem fáklyahordozójává vált a legalpáribb, a legvérlázítóbb uszításnak. Álláspontom szerint mindaz, amit a bíróság ítélete elítélt, tehetségével és múltjával kapcsolatban enyhítő körülményként mérlegelt, súlyosbító körülményként lett volna mérlegelendő, mert ha valaki, úgy az elítélt volt az, aki felismerhette az igazsá-got, és neki mint népi származású írónak kellett volna a helytállásban példát mutatni. Ugyanakkor, amikor polgári származású, ún. intellektuel írók közeledtek a munkásmozgalomhoz, tömörültek a Márciusi Frontba, az elítélt nemcsak hogy távol tartotta magát ezektől a mozgalmaktól, hanem eladta magát a fasiszta nyilas sajtónak, és tehetségét a történelem legnagyobb gazsága szolgálatába állította. Nyomatékosan esik az elítélt terhére az, hogy éppen országosan elismert tehetségére hivatkozott a nyilas sajtó, és büszkélkedhetett vele. Az elítélt bűnössége egészen más fokú, mint pl. Bágyoni Váró Andor vagy más nyilas tollforgatók és tehetségtelen akarnokoké, mert ezek sokkal kisebb mértékben befolyásolták a közvéleményt, mint az elítélt. Nem hivatkozhatik az elítélt a nyomorára vagy érzékenységére, mert az igazi emberek, az igazi magyarok és igazi költők, mint pl. József Attila nemhogy nem szegődtek a fasiszta uszítás szolgálatába, hanem élharcosai voltak és maradtak az emberiség jobb életéért folytatott küzdelemben. Az elítélt azon védekezése, hogy ő kora gyermekkorától kezdve fertőzve volt az antiszemitizmustól, s ez robbant ki személyes sérelme folytán, kizárólag pertechnikai okból született. Az elítélt költői múltja bizonyítja, hogy 1930-as évekig nem volt nyoma ennek a gyűlöletnek írásaiban, csak akkor jött elő, amikor ez divat volt és érvényesülési lehetőség. Éppúgy nem fogadható el őszintének megbánása és önkritikája. Vajon mi késztette az elítéltet annak felismerésére, hogy rossz úton jár? Amikor az elítélt a leguszítóbb verseit írta, már mindenki tudta, hogy a fasiszta háború egyik célkitűzése a tízmilliós európai zsidóság teljes kiirtása. Ezt Hitler rádióban és sajtóban nyíltan hangoztatta. Ekkor már a magyar zsidóság sok tízezer áldozata pusztult el a munkaszolgálatnak nevezett rabszolgaságban, és útban volt a hazai zsidóság teljes kiirtása. Ezt sürgette, ezt követelte és erre készítette elő mindenkinél eredményesebben az elítélt. Ilyen felfogású embert vajon mi késztetett megbánásra? Nem fogadhatom el őszintének az elítélt önkéntes jelentkezését sem. Ő a népi demokratikus Romániából jött haza, tehát oly országból, amely a háborús bűnösöket Magyarországnak kiadja. Ezt kívánta megelőzni, és miután bűnét tagadni nem tudta, hiszen a tárgyi bizonyítékok rendelkezésre álltak, kívánta a bírósággal elhitetni az őszinte megbánást. Rá kell mutatnom arra, hogy nemcsak a Szovjetunió, hanem a háborús bűnösökkel szemben eléggé sajnálatos módon oly elnézést és kegyelmet gyakorló nyugat-európai államok, pl. Franciaország és Belgium, százával ítélték halálra és végezték ki a kollaboráns újságírókat, írókat és költőket, mert felismerték, hogy mindenkinél nagyobb felelősség terheli a szellem embereit, mert csak az ő szisztemati-kus uszításuk tette alkalmassá a széles közvéleményt a fasizmus mérgének befogadására és arra, hogy a fölizgatott, föllázított tömegek nemcsak vak eszközévé váltak a náci bitangoknak, hanem öntevékenyen is, meggyőződésszerűen vették ki részüket az embertelenségekből. Erdélyi József műkö-dése nélkül nem kerülhetett volna sor a Don melletti állati kegyetlenkedésekre és a Duna parti mészárlásokra.”
89 Ezt a dátumot az ügyészi iratok tartalmazzák. Ugyanakkor ismeretes egy 1948. június 10-én kelt távirat, amelyben leánya értesítette feleségét a szabadulásról: „Apuka este hazaérkezett. Hamarosan megy” – MTAKK Ms 5596/239.
90 Erdélyi levele feleségéhez – 1948. VI. 11. – MTAKK Ms. 5596/238.
91 Gyárfás Miklós: A költő nem térhet vissza. Haladás, 1948. július 15., 5.
92 Uo.
93 Varga László: „Forradalmi törvényesség”. Jogszolgáltatás 1945 után Magyarországon. Beszélő, 1999. november.
94 Bibó István: A magyar demokrácia válsága. 1986, Magvető, II. kötet. 37.
95 Nemcsak Kovács Béla pártfőtitkárra kell gondolnunk, hanem a Kisgazdapártnak a kommunistákkal szemben kompromisszumképtelen tagjaira is, a zömében fontos tisztséget viselő 260 (!) letartóztatottra, az „aprószentekre”. „A Mistéth-pernek két fő célja volt. Egyrészt, hogy megtörjék az FKgP társadalmi szervezetének, a Parasztszövetségnek a befolyását, másrészt hogy kompromittálják Nagy Ferencet és Kovács Bélát. A per előkészítésének nagyobb jelentősége volt, mint magánk a pernek. Az 1947. január elején kezdődő, fiatal kisgazda politikusokat, képviselőket érintő letartoztatások egyrészt sokkolták a pártot, másrészt a letartóztatottakból erőszakkal kiszedett vallomások kifejezetten Kovács Béla, majd Nagy Ferenc ellen irányultak (irányíttattak). Ezt mutatja az is, hogy amikor Mistéth Endre és 43 társának pere 1947. június 12-én megkezdődött, már államcsínnyel eltávolították a hatalomból Nagy Ferencet is.” – Palasik Mária: A „Magyar Közösség” ügy és tanulságai. A jogállamiság megteremtésének kísérlete és kudarca Magyarországon, 1944–1949. Budapest, 2000, Napvilág, 194–229.
96 Márkus Béla: Egy író, akinek udvaroltak. Széljegyzetek Illyés munkásságának 1945–48 közötti megítéléséhez. Alföld, 1982, 11. szám, 63–64.
97 Standeisky Éva: A népi írók és a kultúrpolitika az 1950-es években – www.rev.hu/tanulmányok (továbbiakban: St. 2). Itt jegyezzük meg, hogy a Révai által igényelt „önkritikus” vers megszületett és így 1954 februárjában ismét napvilágot láthattak versei Magyarországon, az Irodalmi Újságban. Erdélyi lényegében ezt az egyetlen – a Visszatérés című költemény – kísérletet tette a visszatéréshez a kommunisták által feltételül szabott önkritikai szembenézésre, ahogy Fülöp László is írja, igen későn, 1954-ben, s nyilván a hatalom nyomására. „Jellemző fejlemény, hogy ez az öntanúsítás hosszú idő elteltével, csak az irodalmi életbe való tényleges visszatérés alkalmából fogalmazódott meg, az addigi fölöttébb termékeny alkotó években lényegében semmiféle előzménye nincs ennek az egyértelmű szembenézésnek, egyenes beszédű leszámolásnak; kitért előle a költő. És ugyancsak beszédes tünet, hogy elmarad a folytatás is: a Visszatérés egyetlen alkalmat jelen pusztán (kiemelések – P. B.), magában áll, melyet alkotója egyszer s mindenkorra érvényes, mindent helyettesítő elintézésnek tekint, s ily módon hiánytalan teljességű gesztusnak érez” – Fülöp László: id. mű, 180–182. A Visszatérés című verset egy másikkal együtt (Aranyasszony) a müncheni Látóhatár egy rövid megemlékezés kíséretében 1954 márciusában újraközölte, így Erdélyi nemcsak a magyarországi, hanem a menekült magyarság nyugati sajtójában is szinte ezzel egyidejűleg jutott nyilvánossághoz. A Látóhatár 1954. májusi, 3. számában aztán Vámos Imre részletesen foglalkozott Erdélyi József szerepével, amely írás természetesen vitát váltott ki az emigráns magyarok között, amely egy-egy elítélő és egyetértő olvasói levél keretében helyet is kapott a szeptemberi számban.
98 St. 1. uo.
99 „Lukács legkeményebb vitapartnerét, Zsolt Bélát polgári humanista meggyőződése és szociális igazságérzete sodorta már-már kilátástalan helyzetbe. Jól érzékelte, hogy az antikapitalista hatalmi erők felülkerekedése növelte a társadalomban amúgy is meglevő zsidóellenességet, s a népiek és a kommunisták között 1947 tavaszán megújuló kapcsolat különösen ez utóbbi pártban hozta felszínre az addig többnyire lefojtott antiszemitizmust. Nem a zsidó nagytőkést, hanem a zsidó kispolgárt védte, és nem tett különbséget a fasizmus áldozatai között. A demokrata Zsolt és az antidemokrata Lukács nem egy nyelvet beszéltek” – Standeisky id. mű, uo.
100 Lásd erről például Salamon Konrád: A harmadik út küzdelme. Népi mozgalom, 1947–1987. Budapest, 2002, Korona Kiadó, 129.
101 Cs. Szabó László: Nagy várakozások, nagyobb csalódások. A magyar irodalom 1945 és 1948 között. Új Látóhatár, 1981, 1. szám, 16.
102 „Fél gúnyosan, fél ingerülten egymás közt azt mondogattuk akkor, hogy ünnepnapjuk az lenne, ha az Oktogon tér lámpavasain lógna Erdélyi József és Sinka István mellett Németh László, Kodolányi János, Szabó Lőrinc, sőt! mivel a vas elég teherbíró, talán rátétnek Illyés Gyula s a népiekkel alkalomként összedolgozó, urbánus Cs. Szabó is” – Cs. Szabó László: id. mű, uo.
103 Huszár Tibor interjúja Bibó Istvánnal – id. mű, 84.
104 Uo.
105 Lásd erről Borbándi: id. mű, 75.
106 A szerző itt valószínűleg tévedett, hiszen a négyes találkozó egyik szereplője nem Rákosi, hanem Lukács György volt. Igaz ez így már nem olyan mutatós – P. B.
107 St. 1. uo.
108 „Márta is mondta már: úgy látja, Révai meg akar ismerni. Egyik pesti utam alatt Illyés hozta össze a találkozót. Révai lakásán gyűltünk össze, akkor még Zuglóban lakott. Illyés, ő, én, a negyedik Lukács György. Illyés intett, hogy vigyázzak, s el ne ragadtassam magam” – Németh László: Homályból homályba – uo. II. köt., 52. vagy ugyanez: „Márta útján Révai is találkozásra hívott fel. Tán okos dolog volna egyszer összeülni vele. Hiszen mi mind a ketten ugyanazt akarjuk: hogy Magyarország engem elfeledjen” – Németh László levele Illyés Gyulához – 1947. február 25. – Németh László élete levelekben, 1914–1948. – 1993, Magvető–Szépirodalmi, 600.
109 Idézi Kabdebó Lóránt: Egy eszmélet története. Szabó Lőrinc: Bírókhoz és barátokhoz. 1990, Magvető, 290.
110 Borbándi: id. mű, 75.
111 Révai József: Az összeesküvés tanulságai. Társadalmi Szemle, 1947. március, 167.
112 Németh László: Homályból homályba. Uo. II. köt., 52.
113 Lásd például egyik korábbi naplóbejegyzését: „Este Rákosi, Gerő, Révai. A cikkem sokat ártana külpolitikailag, azt lehetne kiolvasni belőle, itt ölik, üldözik az értéket. Hát nem? Ők nem! Akkor máris elértem a célom, nem ragaszkodom a közléshez. Tehát: sem Szabónak, sem Némethnek nem eshet baja, Tamásinak, Kodolányinak, Féjának sem (utóbbit ők mondták). De egyenlőre ne írjanak, gusztustalan lenne az »átállásuk« ilyen hirtelen.” Illyés Gyula: Napló, 1929–1945, május 9., 361.
114 Ezt a tényt, Standeisky és a vele egy véleményen levők kedvéért támasszuk alá egy újabb adalékkal, egy olyan forrással, amely az ötvenes évek végén keletkezett, s amely a népiektől abszolút függetlennek tekinthető: „Kijelentéseit, vagdalkozásait írótársai nem is veszik komolyan. Súlya a népiesek táborában nincs. A többiek mintegy a népiesekhez tartozó történelmi emléket kezelik… »Tudja rólam mindenki, hogy nem vagyok egészen beszámítható, hogy sokszor zavart az agyam is…« Erdélyi Józsefnek a már hosszú idő óta az abnormalitás határán mozgó magatartása arra mutat, hogy aligha lesz képes a legkisebb mértékben is elszakadni jelenlegi magatartásától” – Jelentés a népi írókról. A Belügyminisztérium II/5 e alosztályának jelentése a népi írókról az MSZMP Állásfoglalását követően – 1958. december 11. – közli a 2000, 2002. szeptemberi száma.
115 Bibó István: Levél Borbándi Gyulához. Válogatott tanulmányok. 1986, Magvető, III. kötet, 359.
116 A zsidóság és a népi-urbánus vita. Beszélgetés Fejtő Ferenccel. Századvég, 1990, 2. szám, 132.
117 Lásd erről Monostori Imre: A Németh László-recepció történetének főbb kérdései 1945 után. Kortárs, 2001, 2–3. szám.
118 Ennek nagyszerű irodalmi megnyilvánulása Németh Husz-drámája, amelynek keletkezéstörténetét nagyszerű pontossággal dolgozta fel Monostori Imre „…ahogy a szellem felelhet a hatalomnak” című tanulmányában – Új Forrás, 1996, 7. szám.
119 Németh László levele Illyés Gyulának. Németh László élete levelekben – uo. 603.
120 Ma már tudjuk, hogy ez utóbbi következett be. Várkonyi Nándor levele Németh Lászlónak – 1947. április 14. – Németh László élete levelekben, 1914–1948. Budapest, 1993, Magvető és Szépirodalmi Kiadó, 608.
121 Lásd erről például Grezsa Ferenc: Németh László vásárhelyi korszaka. 1979, Szépirodalmi, 30–36.
122 Zsolt Béla: Érdekes találkozó. Haladás, 1947. április 10., 1.
KULCSÁR ISTVÁN
Hozzászólás Babus Antal
József Attila 1945 és 1962
közötti szovjetunióbeli recepciója című tanulmányához
Engedtessék meg, hogy mint a tanulmányban többször hivatkozott és idézett személy hozzászóljak Babus Antalnak a folyóirat idei 6. számában József Attila 1945 és 1962 közötti szovjetunióbeli recepciója címmel megjelent tanulmányához.
Előrebocsátom, hogy a dolgozatot nagyon érdekes, úttörő jellegű, hézagpótló munkának tartom, amelynek szerzője óriási anyagot tekintett át. Következtetéseinek nagy részével teljesen egyetértek.
Ugyanakkor úgy vélem, hogy egyes – legalábbis engem érintő – pontokban elragadta a fantáziája, és megalapozatlan feltételezésekbe bocsátkozott.
Babus részletesen idézi azt a levelemet, amelyet a leningrádi egyetem ötödik évfolyamos hallgatójaként írtam, és amelyben szóvá tettem, hogy Hidas Antal és köre (az 1950-es évekről van szó) felháborító módon lebecsüli József Attila munkásságát, hamis színben tünteti fel világnézetét, illetve a munkásmozgalomban betöltött szerepét. E levél kivonata a „mindenható” D. V. Polikarpovnak, a Szovjet Írók Szövetsége akkori titkárának az íróasztalára került.
A tanulmány szerzője előbb „alulról jövő”, „magánkezdeményezésnek” nevezi levelemet, „bátornak” azt, ahogyan „néven nevezem a vétkeseket”, „elismerésre méltónak” akkori kiállásomat József Attila mellett. Néhány bekezdéssel később viszont mindezt agyonüti azzal a spekulációval, hogy levelem talán mégsem egyéni kezdeményezésből született, hanem – mivel azt anyám nővére, Fazekas Erzsébet, netán annak férje, Gerő Ernő sugallta – esetleg párton belüli viták, leszámolási szándékok húzódtak meg mögötte. „Nem valószínű – állítja Babus Antal – hogy Kulcsár csupán személyes indítékból megkockáztatta volna egy ilyen levél megírását”, majd a „Kulcsárra és az esetleg mögötte állókra” vonatkozó feltételezésekbe bocsátkozik.
Nos, hat évtized múltán nem merem határozottan állítani, hogy nagynénémmel vagy a férjével sohasem beszéltem József Attiláról vagy Hidas Antalról. Egyszerűen nem emlékszem rá. Azt viszont kijelenthetem, hogy erről a levélről bizonyosan nem konzultáltam velük, sőt, édesanyámmal sem. Nem is tehettem volna, mivel a levelet áprilisban írtam, hét hónappal azután, hogy a nyári szünetet követően visszautaztam Budapestről Leningrádba. Most megnéztem anyámmal akkoriban váltott leveleimet is: nemhogy előzőleg, még utólag sem esik bennük szó a József Attila ügyében írott levelemről.
Teljesen saját kezdeményezésemből született levelem megírásakor egyébként egy pillanatig sem gondoltam arra, hogy az – Babus szavaival élve – „kalózakció”, és hogy én valamiféle bátor vagy kockázatos tettet hajtok végre. A „fényes szellők” szellemében szocializálódva, naiv hittel úgy véltem: kötelességem beleszólni mindenbe, amit rossznak, vagy az Ügy szempontjából károsnak ítélek. Az iránt pedig a legkisebb kétségem sem volt, hogy a József Attila és költészete megítélésében mutatkozó Hidas-vonal rosszindulatú és hazug. Kizárólag ennek próbáltam hangot adni, talán túl hevesen is, ami abból származott, hogy József Attilának – apám és anyám barátjának – a családunkban uralkodó kultuszában nőttem fel. (Apámtól nem egyszer hallottam Hidas Antal és József Attila konfliktusáról, igaz, apám ezt elsősorban magánéleti tényezőkkel magyarázta, amit Babus most elég meggyőzően cáfol.)
A tanulmány szerzője abból is következtetéseket próbál levonni, hogy nem közvetlenül 1952-ben, a József Attila munkásságát szűkkeblűen bemutató, Hidas-féle Magyar Költők Antológiájának megjelenése után, hanem csak három évvel később írtam meg azt a bizonyos levelet. Ennek több oka is van. Az első: az 1955-re már kialakult „olvadás”, amelynek idején már feltétlenül érdemesnek tűnt megírni egy ilyen levelet. A második: akkoriban került a kezembe és háborított fel mélységesen a kárpátaljai magyar nyelvű középiskolák Hidas által jóváhagyott irodalom tankönyve, amelyben az orosz és ukrán szerzők mellett mindössze négy magyar író szerepelt, mégpedig Petőfi Sándor, Zalka Máté, Hidas Antal és Illés Béla. Végül és legfőképpen: József Attila születésének közelgő 50. évfordulóját kiváló apropónak tartottam a levél megírásához.
Úgy vélem, Babus Antal megtakaríthatta volna magának a fáradságot, hogy mindezekbe a feltételezésekbe és találgatásokba bocsátkozzon. Elegendő lett volna felhívnia engem telefonon, és én szívesen elmondtam volna neki mindazt, amit a fentiekben leírtam.
Nem Babussal vitázva szeretném még az iméntiekhez
hozzátenni, hogy később megtanultam Hidas Antalt és Kun Ágnest tisztelni
is. Amikor az ’50-es évek végén moszkvai tudósítóként Leonyid Martinovval,
a XX. század egyik legkiválóbb orosz költőjével és több más, a Hidas-házaspár
által a magyar költészet átültetése ügyének megnyert műfordítóval
beszélgettem, megértettem, hogy a Magyar Költészet Antológiájának
létrehozásával, általában a magyar irodalom szovjetunióbeli megismertetésében
betöltött szerepükkel kétségtelenül nagy érdemeket szereztek. Martinov
például elbeszélte, milyen alapos gondossággal készítette el Kun
Ágnes a nyersfordításokat, milyen türelemmel olvasta fel Hidas újra
és újra eredetiben a magyar verseket, hogy ritmusukat belopja a műfordítók
fülébe, hogy munka közben bármikor, akár éjszaka is felhívhatták a
házaspárt nem teljesen megértett részletek tisztázása végett. Mindez
természetesen a legkisebb mértékben sem menti Hidas Antal nyilván
irigységből fakadó J. A.-fóbiáját és annak hosszan ható szomorú következményeit.
Nem szeretném azonban, ha az egyébként sem kimagasló képességű költő
kizárólag ilyen minőségében vonulna be az irodalmi köztudatba, és
ahogyan Horger Antal nyelvészprofesszor neve hallatán is jobbára
csak azt idézi fel a nagyközönség, hogy az egyetem fura ura volt, aki nem
akarta tanárnak látni József Attilát, Hidasról is csupán azt tudná
az utókor, hogy minden erejével ártott J. A. szovjetunióbeli megismertetésének.