Tamás Menyhért legújabb, két rövid monodrámát tartalmazó kötete a magyar irodalomtörténet egy-egy emlékezetes íróegyéniségének állít emléket, megrajzolja arcképüket, sőt drámai erővel ábrázolja a nemzeti és egyéni sors összefonódását.

A drámakötet első darabja Mikes Kelemenről szól, aki több tekintetben emblematikus figura. Egyrészt történelmi személyiség, a Rákóczi-szabadságharc emlékének elnémíthatatlan krónikása, a fejedelemmel bujdosó magyarok utolsó hírmondója. Jelentősége mégis az irodalomban ismeretes, inkább a fiktív levél műfajának úttörőjeként. Tudjuk róla, hogy “leveles diáriumát” már huszonöt éves korában elkezdi írni, elképzelt nőrokonához címzett, irodalmi jelentőségű levelei pedig egy csaknem élethosszig tartó, negyvenegy éves száműzetés gyümölcsei.

A monodráma a magányos hős műfaja, és Mikes magánya csaknem a végtelenségig fokozódik Tamás Menyhért művében. A főhőst rodostói kis szobájában találjuk. A már idős önéletíró monológjai a vallomásosság drámaformában rejlő lehetőségeit aknázzák ki. A gondolatait és érzéseit a kibeszélés elviselhetetlen kényszere alatt feltáró hős vívódásai hihetetlen finomsággal és mélységgel jelennek meg a drámában, amely a Németh László által megteremtett drámaírói hagyományba illeszkedik.

Az egyszemélyes dráma szükségszerűen az elmélkedés, a soliloquium, a gondolatok hangos, olykor szenvedélyes megfogalmazásának ad teret. A leszűkített drámai térben elhangzó, magányos szólamokkal a beszélő önmagát illeti, hogy újra meg újra megalkothassa az el nem küldött levelekben évek óta körvonalazódó “tört arcot”, saját képmását. Az önmegszólítás mellett a számvetés gesztusa jellemzi az idős, magára maradt Mikes alakját. Életművét már megírta, és most egyberendezi egy végső nagy összegzésben.

Monológjaiban – saját sorsának értelmezése mellett – fontos szerepet kap a messzi hagyott hazához való viszony értékelése, a nemzeti identitásnak a magyar romantikusokat felidéző és azokkal vetekedő, lírai szépségű megfogalmazása. Mindemellett a monodrámára jellemző beszédmódban kifejeződik a teljes magára maradás, melyet leginkább a szülőhelytől és a hazától való áthidalhatatlan, már-már metafizikai jellegű távolság tesz leginkább elviselhetetlenné. Mikes magányossága “Zágonban tarisznyált” anyanyelvében és vallási-világnézeti idegenségében is kifejeződik. Monológjait gazdagon áthatja a keresztény-biblikus retorika és imaformula, amely azonban mindvégig összefonódik a nyelvhez és hazához való végtelen ragaszkodással. Sőt, úgy érezzük, magányos sorsának van bizonyos emelkedettebb elrendeltsége, mely krisztusi figurává is növeszti alakját.

Mikes Kelemen, a Rákóczi fejedelemmel együtt bujdosóknak immáron egyetlen túlélője, miután összerendezte levelekben fogant, vastag kötetnyi életművét, nem zárja le testamentumát. A darab ugyanis annak rendületlen továbbírásával ér véget. A kibeszélés gesztusa után folytatódik a kiírásé, és a dráma végső képében a levele fölé hajló, idős ember alakja a hazaszeretet és hűség élő szobra, távoli, utolsó őrszeme.

A kötet második darabja a szerző nevét is felidéző Tamási címet kapta, lévén Tamási Áron alakjának drámai újrateremtése (a névrokonságot erősíti az a tény is, hogy az író vezetéknevének eredeti alakja az -i képző nélküli forma volt). Tamási szintén az idegen földön magyarságát megőrző irodalmi személyiség, aki ez esetben nem Erdélyben, hanem már a fővárosban próbálja értelmezni az 1956-os forradalom jelenségét. Szaggatott monológjainak nagy része szintén a nemzet sorsán való töprengés hol kétségbeesett, hol bizakodó megfogalmazása. Egy jelentékeny életrajzi mozzanat öszszeköti a drámákban szereplő két irodalomtörténeti alakot: székelyföldi származásuk. Mintha valamilyen közös sorsot predesztinálna az erdélyi haza ténye Mikes és Tamási szülőföldhöz és nemzeti kultúrához való viszonyában. Mintha mindkét esetben bizonyos számkivetettség és a nyelvért való küzdelem letéteményese lenne, ezt érezhetjük Erdély történelmének ismeretében.

A kötet második darabja a csaknem kétszáz évvel későbbi Magyarország sorsába enged betekinteni. Mikes esetében a nemzetféltés egy átélt, múltbeli krízis élményéből táplálkozik, Tamási azonban a dráma jelenében tapasztalja, miként terjeszkedik újra a “szüntelenül minket kereső átok”, hogy a nemzet utolsó esélyét is elvegye, “nehogy az maradjon, aki volt”. Az ágyúdörgések és szirénák egyre gyakoribbá váló hangjával párhuzamosan Tamási monológja felidézi a magyar irodalomtörténet szövegeit és az azok által a haza és emberiség tekintetében megfogalmazott erkölcsi imperatívuszokat, melyek a jelenhez hasonló sorsfordító történelmi-politikai kontextusban születtek. Kölcsey, Vörösmarty, Madách, Illyés életművének fragmentumai jelennek meg a dráma szövegében, vagyis intertextuális utalások révén eleveníti fel az 1848–49-es forradalom és szabadságharc időszakának szókincsét. Egészen a második világháborúig, sőt a dráma jelenéig veszi számba a magyar múltat, hogy értékelje azt, valamint megfogalmazzon bizonyos tanulságokat és morális alapelveket. Tamási drámájának ily módon ugyancsak összegzésjellege van, noha itt ez nem a hős életkorából adódik, mint Mikesnél, hanem kizárólag egy nemzeti-történelmi fordulóponthoz, az 1956-os eseményekhez köthető, mely a magyarság szempontjából igazolja a számvetésjelleget.

Mikes és Tamási az összefonódó saját és közösségi sors történésein való elmélkedés mellett a magyar író erkölcsi feladatvállalását is megfogalmazza. Mikes számára az otthon elvesztése miatt érzett fájdalom és magány kibeszélése, kiírása, “kínban fogant írás” az irodalmi mű. Levelei saját “felgyülemlett élete” mellett az idegenbe szakadt hazafi “felgyülemlett hűségének” bizonyítékai is. Tamási drámájában, akit szintén szobájának magányában találunk, veszélyeztetett egyedüllétben, jelen vannak olyan tézisszerű megnyilatkozások, melyek minden történelmi korszakban meghatározták a magyar író, költő feladatát ember és közösség, nemzet és kultúra tekintetében: “Én, aki sorsukon, megosztott gondolkodásukon nőttem föl – mondja –, belülről vettem gondjaimba életüket, ma sem tehetek egyebet: vállalom a kiállást, kiállásomért a négy falat…” Ami Mikesben már emlékként él, Tamásiban eleven és fájdalmas tapasztalat. Egyiknél a száműzetésből, másiknál az “eleven háború”-ból táplálkozik a nemzetféltés érzése és az írás, a harcos alkotói tevékenység, a “míves munkák” megmentésének igyekezete.

A Mikesről és Tamásiról szóló monodráma még egy ponton összekapcsolódik. Elhallgathatatlan, lázas monológjaik az írni akarás jelentőségével zárulnak. Mindketten a befejezésben kezdik el az írást, mintegy szimbolizálva ezáltal a mindig megújuló és újrakezdődő alkotói munkát, mely egy közösség, egy nemzet múltját, jelenét, életét, egész sorsát örökíti meg egyetlen végtelenített feljegyzés formájában.

A kis halottlátó az élet és halál titkának tudója. Azzal a súlyos teherrel született a földre, anyja, apja, testvérei és embertársai közé, hogy a mindentudás rabszolgája legyen életének első percétől kezdve. Egy gyermek, akinek csodájára járnak az emberek, hogy aztán örökre nyugtalanságot hagyjon a lelkükben egy kis arc látványa, aki a birtokában levő ismeret nehezétől végleg elveszítette sohasem létező ártatlanságát: “Sajnálom szegény embereket. Biztos rossz tudni, hogy valaki tudja a színtiszta valóságot. Hogy miként lett az életből halál, és hogy a halál mennyire, de mennyire más, mint az élet. De persze önző vagyok, s mind közül magamat sajnálom a legjobban. Mert biztos, hogy én se maradok tiszta. Lehet már az is bűn, hogy mindent kikotyogok.” Méhes Károly A kis halottlátó című legújabb novelláskötetének egyik kulcsfontosságú része ez. A címszereplő szokatlan vallomásában a magány, a halál és az igazság kérdéseit feszegeti, melyeket az író korábbi műveiben is rendszeresen megfogalmazott. A fent idézett passzust csaknem a kötet közepén, olyan írásban találhatja meg az olvasó, az Esetek egy esős napon című novellában, amely maga is apró élethelyzeteket felvillantó történettöredékek füzéréből épül fel, magában rejtve – kikutatandó titokként – a mindentudó kisfiú nyugtalanító történetét is.

Nem lehet véletlen, hogy a könyv címe éppen innen emelkedik ki, s lesz mind a tizenöt elbeszélés egyedüli jelölőjévé. A kis halottlátó által említett kérdések ugyanis valamilyen módon mindegyik írásban megfogalmazódnak. Ahogy a kisfiút az igazság ismeretének felelőssége elidegeníti a környezetétől, ugyanígy a többi elbeszélés is a magányosság szorongató, olykor megrendítő képeit jeleníti meg a különböző emberi sorsok bemutatásával. Sajátos, hol nyugtalanító, hol megható, hol groteszk a novellákban szereplő alakok tétova egymás felé közeledése, amelynek különféle esetei sorakoznak fel a novellákban, rámutatva arra, hogy ez a léttapasztalat nem függvénye sem életkornak, sem lakóhelynek, sem társadalmi rétegnek, de még talán a személyiségnek sem, hanem annál univerzálisabb emberi sors.

A magány problémája megjelenik például a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján élő kamasz fiú, az Aki keres, az című novella hősének életében is, aki a közvetlen környezetével, családjával, tanáraival, kortársaival való kölcsönös közömbösség és bizalmatlanság után – a középkori trubadúrköltészet jellegzetes szerelemfelfogását megvalósítva – felkerekedik, hogy az elérhetetlen, már-már metafizikai messzeségbe burkolózó szeretett nő és a közte levő távolságot áthidalja, vágyait megvalósítsa. Mindezt egyedül az idegennek és félelmetesnek tűnő fővárosban, félárván. Keresésének végül egy tragédiába torkolló közúti baleset vet véget, amely egyben a fiú “küldetését” is meghiúsítja.

Egy már felnőtt férfi életében is láthatjuk az emberi kapcsolatteremtés természetellenes, nehézségekbe ütköző voltát a Kőváry-villa lelkei című novellában. A gótikus regény hangulatát és a detektívregény jegyeit sem nélkülözi a “titkok titka, kísértetház, boszorkánytanya” jelzőkkel illetett, misztikus atmoszférájú villa és lakóinak leírása. A rémisztő öregemberrel és a csúnya lánnyal való megismerkedés az író stílusától megszokott meghökkentő és ironikus mozzanatokat tartalmaz. A tinédzserek egymással kötött álbarátságai, félelemmel, gátlásossággal telítődő fiú-lány kapcsolatai is bemutatják a kommunikáció kudarcait, példát szolgáltatva ezzel az emberi kapcsolatteremtés botladozásaira az Üdülés című novellában. A Megállómánia Kovács Vendelének rajzában pedig már nem pusztán a személyiségből, a körülményekből fakadó egyedüllétet látjuk, hanem a pályaudvari emberkeresés derűs képei után, finoman érzékeltetve, mégis drámai erővel sejlik fel egy múltbeli sorstragédia, a deportálások emléke is, amely az ember magára maradásának általános létélményét társadalmi mondanivalóval egyedíti és aktualizálja. A szabadság vizein egy családon belül láttatja az elidegenedés és újra egymásra találás félénk, csendes lépéseit, majd végül az Alex Kasay naplójából című elbeszélésben az egyedül élő öregember halálba segítése vet véget a magány témakörének.

A halál mint olykor megszemélyesített, transzcendens létező a Kőváry-villa lelkeiben jelenik meg. A maga félelmetes, kikutathatatlan, titkokkal teli valóságában a Minden csak semmiség című elbeszélésben, ahol az unoka számára a múlt titkainak kincsestárát jelentő szekreter csak a nagyanyó halálával válik megismerhetővé.

A kötet utolsó darabjaiban bizonyos parabolisztikus színezetet kap az elmúlás: A sírkamra mélyén című novellában a halálélmény egyetemességével való megbarátkozás, egy metafizikai, mégis emberarcú végzet jelenik meg, majd ez torkollik A néma kutya allegorikus ábrázolásába, melyben az “ávós hóhér”-nak titulált öregember válik megszemélyesített halálfigurává. A halál transzcendens létezőként mutatkozik itt meg, az emberi létezés egyedül biztos valóságaként, elidegeníthetetlen velejárójaként. Az egzisztenciabölcselet gondolat- és érzésvilágával, sőt helyenként filozófiai téziseivel találkozhatunk a halál és élet kapcsolatán töprengő novellarészletekben.

Nem ritka tehát, hogy egyes elbeszélések filozófiai gondolatokat, szentenciózus részeket is tartalmaznak, ugyanis a metafizikai és emberi magányérzés mellett a visszataszító külső felszín és az az alatt rejtező tökéletes szépség toposza is megjelenik: “mint amikor az orvos szikéje alatt felnyílik a test, és az addig örök sötétségben bújó belsőről kiderül, milyen hátborzongatóan csodás színei vannak! Mivel, ugyebár, a csúfság nem ritkán gyönyörködtetőbb, mint a szépség” – hangzik el a kötetet nyitó novellák egyikében az igazság szimbolikus és paradox ismérveként ez a gondolat. Egyik későbbi novellájában, a halott nagyanyó titokzatos szekreterével kapcsolatban találkozhatunk újra a láthatatlan, csakis az elrejtettségben létező szép gondolatával.

A kis halottlátóban több elbeszélés fontos alakja az apafigura. Sokszor özvegyen maradt, magányos apák bukkannak fel a szövegekben, és afféle visszatérő kérdésként fogalmazódik meg az apaság mibenléte. Megjelenik a Mercedesből kimosolygó, mégis gyermekétől fényévnyi távolságban trónoló, öltönyös apa, a halállal eljegyzett, rémisztő, mégis hűséges apa, az elmagányosodott, de a családi fészekbe visszakívánkozó apa, a felelőtlenségből véletlenül apává lett apa, a szimbolikus, halált megtestesítő, ősz-öreg apa, a lelkek fölött apáskodó “atya”, végül pedig a halál közeléből visszatért apa, aki megírja emlékiratait. Az apaság különböző értelmezéseit, megnyilvánulásait finom és mély emberismerettel mutatja be az író.

A filozofikum, a parabola és az allegorézis mellett olykor finoman érzékeltetett szakralitás is jelen van egyes írásokban. Ez egyszer a földön túl, testetlenül ragyogó, világmindenséget betöltő szeretett nő apoteózisában valósul meg, másszor pedig a bibliai hipertextus az “engedjétek hozzám jönni a gyermekeket” igeverssel a családon belüli elmagányosodás gondolatvilágába illeszkedik. A Hotel Campiban viszont a vallásos pátosz megtörésének, kigúnyolásának lehetünk tanúi, amely az Istennel mint Megváltóval való kapcsolatban is benne rejlő elidegenedést – és így valójában egy latens egzisztencialista élményt – fogalmaz meg.

A szakrális-filozófiai gondolati sík a novellák szövegében tehát több helyen is felbukkan. Az igazság megismerhetetlenségének lehetetlensége, a megsemmisülés félelmetes és sejtelmes ténye, az emberek közötti szeretetkapcsolat törékenysége csakúgy, mint a keresés mozzanata, amely a múlt emlékeire, elvesztettnek hitt embertársakra vagy egyszerűen a titkok titkára irányul, egyaránt fontos és alapvető tényező Méhes Károly írásaiban. A kis halottlátó nagyszerű novellái magas fokú érzékenységről és emberismeretről tanúskodnak. Méltó módon illeszkednek az eddigi életmű egészébe, újabb kérdésekkel, mélyebb gondolatokkal gazdagítva azt.

Mióta ember él, az embervilág alapkonfliktusa: élet vagy halál. Időtlen rendező elv a társadalmakban, sajnos, a politika terepén ritkán érvényesül, kivált békeidőben, maguk az egymást keresztező érdekviszonyok is végképp összezavarhatják, vagy épp szándékoltan ködösítik el az ütközetek hadszínterét.

Nincs fontosabb közügyünk, mint az élet fenntartása, lehetséges gazdagítása, átörökítése, és nincs elhanyagoltabb, mostanában elkezelt közügyünk sem, mint ez a legfontosabb. Mi, magyarok fél évszázadon át világméretben úttörői voltunk ennek a hanyagolásnak és mostoha elkezelésnek, sehol a világon annyi diadalt nem aratott békeidőben a halál a közélet s a magánélet ütközeteiben, sehol annyi életet nem oltottak ki önként, sehol annyit törvényesnek hazudott fedezettel, sehol egy ország, ahol a legutóbbi évtizedekben a béke arányaiban annyi embert pusztított volna ki a társadalomból, mint nálunk, s hol az elvénülésnek ilyen az iramlása. Lehet-e vigaszunk, hogy ma már a civilizáltnak nevezett világ is szinte minden részletében a pusztulás felé tart, életellenes kórjai elhatalmasodtak, s hovatovább a számára kínálkozó egyetlen menedék, ha elszánja magát az élősködésre a “harmadik világon”, ha az Ázsiában, Afrikában megszült, fölnevelt milliókat átszippantva az idegen emberi “beruházás” teljes hozamát ő sajátítja ki?

Elvénülőben Európa is, kiszolgáltatva a globalizáció világuralmi törekvéseinek. A demográfusok, jövőkutatók brüsszeli konferenciája már a lélekharangot is megkongatta fölötte: el fog tűnni a történelemből. Kegyetlen, irtó háborúkat évezredeken át túlélő népek ma ott tartanak, hogy nem élik túl a békét, olyan erővel sodródnak az önfeladás, a megsemmisülés felé.

Jobbágyi Gábor még bizakodik: “Valószínűnek tarthatjuk, hogy a jelenlegi pusztító, egészségügyi, demográfiai, erkölcsi, családi-emberi jogi folyamatok tudatosulásával előbb-utóbb világtörténelmi korszakváltás következik be. E korszakváltás során a globalizálódó-materializált világ átalakul, s ismét erkölcsi-metafizikai súlypontú világkép alakul ki.”

Csakhogy itt olyan ponthoz értünk, ahol a reménynek, a bizakodásnak már nem jut főszerep. Akár remények és bizakodások nélkül sincs más lehetőség, de erkölcsi parancs sincs más, mint szembe fordulni a felkomorló megsemmisüléssel. Az elvénülő társadalom melegágya az életrontónak, az életellenesnek s a rákosodás alattomosságával és iramában szaporodnak a kór áttételei. Az erkölcsi leépülés, az értékrend csúcsára emelt jólét, élvezkedés, dolce vita, a jövedelemelosztásba beépült élősködés, a jövő megrablása, kizsákmányolása, amely nagyságrenddel rálicitál a marxi kizsákmányolási rátára stb.

Jogrendünk életellenes gócosodásának a feltárására szenteli, azt mondhatom, egész írói munkásságát Jobbágyi Gábor. Legújabb kötete címét – Az élet joga – idáig megjelent szép számú köteteinek akár közös címéül is adhatná. Ismerem annyira népesedési állapotainkat, hogy jó lelkiismerettel mondhatom: évtizedek óta az élet jogának, a jogrendben megalapozott közösségi életvédelemnek a leghatározottabb és legkövetkezetesebb képviselője Jobbágyi. Teljes összhangban II. János Pál Evangélium Vitae enciklikájával, melyet külön hangsúllyal elemez, és bőven idéz. “A jó és a rossz, a halál és az élet, a »halál kultúrája« és az »élet kultúrája« közti hatalmas és drámai összeütközés előtt állunk. De nemcsak »előtte«, hanem a konfliktus »kellős közepén« állunk; részei vagyunk valamennyien azzal a lerázhatatlan felelősséggel, hogy feltétlenül az élet javára kell választanunk.”

Nehéz terep a jogrend. Voltaképp elfogadhatatlan emberi joggá – sőt emberi “alapjoggá”, “szuverén joggá” – avatni bármiféle életellenest, noha egymást érik az erőszakos kísérletek arra, hogy megszoktassák a társadalommal az elfogadhatatlant. Az élet szolgálatára, az élet védelmére hívatott jogrend szemünk előtt áll át alkalmilag a pusztulás, a halál szolgálatára. Hét-nyolcmillió magzatgyilkosság a női “szuverén jog” jegyében. Az “egyneműek házassága” intézményének követelése, hivatkozással a másság jogaira, sőt tiszteletére, a “kisebbség” jogára. Ráadásnak még követelik örökbefogadás révén az ifjúságrontásra is a jogot. A dávodi perek elemzése feltárja a törvénysértő beavatkozás, a joggyakorlat hibáinak, téves értelmezéseinek, a joghézagoknak és ellentmondásoknak a halmazát, a sajtó jogsértő kártékonykodásait. A jövedelemelosztás, a tájékoztatás, a nyugdíjrendszer életellenes gócait számba sem veszszük már, annyira megszoktatták velünk az elfogadhatatlant.

Mind ez idáig olvasmánnyá oldott elmélkedés Jobbágyi elemzéseihez, fejtegetéseihez, a részleteket ellentmondásosságukban felvonultató bizonyításaihoz képest. Bizony, bizony “egyértelmű, hogy az élethez való jog a fogamzás pillanatában kezdődik” – mondja ki egyhangú határozatában az Európa Parlament Politikai Bizottsága; bizony-bizony, sokat tanulhatnának az élet joga, az emberi méltóság, az identitás alapkérdéseiben az Európára oly szaporán hivatkozó hazai “liberálisaink” az Európa Parlament és az Európa Tanács állásfoglalásaiból. De túl Európán is, elsősorban a civilizált világra kitekintő hivatkozások, idézetek tömegével teríti ki elénk Jobbágyi a művi abortusz, az eutanázia, a művi megtermékenyítés problémakörét, történeti kialakulásától a mai vitákig hiteles, tárgyilagos felméréssel, s egyben kétségkívül elfogultan, meggyőző erővel az élet pártján.

“A magyar nemzetet az 1956–1990 között folytatott abortuszpolitika miatt minimálisan 2000000 fő emberveszteség érte” – írja, ennyi gyerek nevelési költségeit “takarította meg” a Kádár-rendszer, ezzel a “megtakarítással” emelte az életszínvonalat, “az állam által a korlátlan, legális abortuszokkal is támogatott drasztikus születéskorlátozás a szocializmus évtizedeiben a családok egyik legkomolyabb megtakarítási, életszínvonal-növelési forrása volt.”

Évtizedek óta világméretű vita bontakozott ki a művi abortusz legalizálása kapcsán a jogrendbe ékelődő ellentmondások tisztázására, de hasonlóképp a művi megtermékenyítés világméretű elszaporodása is új kérdésekkel ostromolja, s merőben új vála szokra készteti az élet jogsérelme nélkül csak lassan, megfontoltan alakítható, változtatható jogrendet.

Jobbágyi nagy és merész vállalkozása: szembesülni azokkal az új kérdésekkel, amelyeket korunk változásai – hol fejlődése, hol visszafejlődése – vetettek föl, s igyekszik megadni az élet jogvédelmében az érvényes történelmi választ rájuk.

Az a “világtörténelmi korszakváltás”, amelynek a bekövetkezését jósolja “az emberjogi folyamatok tudatosulásában”, ha jól érzékelem korunk valóságát, már el is kezdődött, jelenlétét meggyőzően igazolja akár ez a kötet is.

A kötetcím különösen találó, hisz az ünnepelt immár közel négy évtizede valóban kimeríti az értelmező szótár “szolgálat” címszavának tartalmát: “a közösség szükségletét szolgáló tevékenység”, “valamely ügy érdekében végzett tevékenység”. Mely közösség, milyen ügy? A közösség az erdélyi magyarság, az ügy pedig a könyvekben megtestesült alkotások terjesztése, eljuttatása az olvasóhoz. Mondhatnánk, mi sem természetesebb ennél, hisz adottak az olvasók, adott a könyvkereskedelem, adott a kínálat és adott az igény. Azonban Tőzsér József, amikor a hatvanas évek végén a szövetkezeti kereskedelem, jelesen pedig a könyvterjesztés szolgálatába szegődött, a közösséget és az ügyet jóval többre, magasabbra taksálta annál, mint annak kiszolgálását számszerű, pénzjövedelemben kifejezhető kereskedelmi tevékenység révén. A Tőzsér-posta – Beke György találó névadása – fogalommá vált Erdélyben s a Kárpátok gerinc én túl. Általa az Óromániában szétszóratott magyar értelmiségiek, Dél-Erdély szórványban élő magyarsága is hozzájuthatott a Kriterion és más hazai könyvkiadók magyar könyveihez, magyarországi kiadványokhoz.

Azt mondhatja az olvasó: mi van ebben különös? Ha valaki könyvkereskedésre adja a fejét, természetes törekvése, hogy felfuttassa azt! Normális körülmények közt valóban így van. Ám a hetvenes-nyolcvanas években Romániájában magyar könyvek apostolává lenni, messze túlmutat a szolgálat fentebb említett fogalmi tartalmán, hisz rendkívüli időkben – Veress János, oltszakadáti földműves szavai szerint: “ahol évszázadokon át magyarnak lenni nehezen ment” – ez nemcsak kulturális tett, hanem a szó legnemesebb értelmében vett szolgálat volt azok érdekében, akik, az anyagi’ és szellemi’ vonatkozásban is ínséges időkben a magyar könyvekből nyertek erőt és biztatást a küzdelemhez, a túléléshez.

Pomogáts Béla előszavában Misztótfalusi Kis Miklós, Kós Károly, Domokos Géza követőjének, méltó utódának nevezi Tőzsér Józsefet, a csíkszeredai Pallas-Akadémia Könyvkiadó létrehozóját és vezetőjét, aki munkásságával, törekvéseivel az Erdélyben élő “magyar nemzeti közösség várakozásainak tesz eleget, egyszersmind irányítja és neveli ezt a közösséget, és ennyiben a megmaradás stratégiáját képviseli, a megmaradás ügyét szolgálj a […] ez a hivatástudat a kisebbségi sors egyik legnagyobb erkölcsi és szellemi ajándéka, hiszen éppen a kisebbségi sorsban és különösen Erdélyben lehet mindig érzékelni azt, hogy a könyvek milyen meghatározó módon viszik előre a nemzeti közösség ügyét”.

A kötet szerkesztőjének Tőzsér Józseffel készített interjúja egy időben világít rá egy ember elhivatottságára és arra a társadalmi/politikai környezetre, amelyben munkássága kibontakozott. Nem hiányzott az indító háttér sem: az édesapja által a két világháború között Gyergyóalfaluban létrehozott és működtetett kölcsönkönyvtár, az iskolában beléplántált irodalomszeretet. Az animátor lelkületű személyeknek, így Tőzsér Józsefnek is, mindig voltak vele lelkesülő, munkás társai, segítői – Gyergyószentmiklóson és Csíkszeredában egyaránt. Ott indult, illetve terebélyesedett ki a Tőzsér-posta, mely az erdélyi magyar művelődéstörténet fontos intézményévé vált, az általa szervezett több száz író–olvasó találkozó pedig az irodalomnépszerűsítés leghatékonyabb fóruma lett. Ez nem kerülhette el a szellem perzekutorainak figyelmét sem. A védekezés is ehhez mérten választotta meg a maga eszközeit, módszereit. Említsünk csak az igen adatgazdag interjúból egy hátborzongató momentumot. Szőcs Ferenc bukaresti magyar kultúrattasé a nyolcvanas években magyar folyóiratokat juttatott el hozzájuk, amelyeket Tőzsér József csomagokban szállított el Bukarestből. “Amikor már éreztük, hogy nagyon figyelnek, azt sugallták, hogy kérjük a halottas kocsit, mert azt nem állítják meg. Abban dupla koporsó van, ha abba rejtem a folyóiratot, ott nem találják meg. Így is . tettünk. Rendszeresen halottas kocsival mentem.”

Az 1989-es politikai fordulatot követően magánvállalkozásban folytathatta azt, amit azelőtt alkalmazottként tett. A Pallas kiadó 1992 elején jött létre, 1993-ban Pallas-Akadémia néven vált vegyes vállalattá. Az indulás éveiben évente 4–5 könyvet adtak ki, mostanság 50–52-t. Sorozataik – Bibliotheca Transsylvanica, Mesevonat, Nagyapó mesefája, Műterem, Nobbile Officium, Dióhéjban, Erdély hegyei, Barangolás a Székelyföldön – jelzik a saját arculat kialakulását, sokszínűségét, amely az irodalmi művektől a szakácskönyvekig terjedő skálán bontakozik ki. A kiadó nagy hangsúlyt helyez a marketingmunkára és a saját terjesztési hálózata kiépítésére.

A könyvtest következő részében írók, költők, könyvkiadók, újságírók méltatják Tőzsér József munkásságát. Bogdán László költő, publicista a Pallas-Akadémia kiadót “a romániai magyar kultúra fontos műhelyei” sorában tartja számon. Dávid Gyula irodalomtörténész, a kolozsvári Polis Könyvkiadó igazgatója a hetvenes évekbeli könyvterjesztő portréját idézi elénk: “Egy ember, aki a hazai magyar könyv sorsát halálosan komolyan vette. Egy ember, akinek képessége volt arra, hogy előcsalogassa a Tisztelt Olvasó könyvigényét. Egy ember, aki szervezőképességével biztosítani tudta azt, hogy az előcsalogatott igény ki is elégítődjék.” Egyed Péter író a köztük kialakult kapcsolat felvillantásával a személyiségéből áradó erőforrásra vet fényt: “A sötét években, egymásrautaltságunk megmutatta, hogy még egy hagyományos, szép barátság meg szakmai kapcsolat is mennyi távlatot, lehetőséget, dimenziót adhat. A szabadság irányába segít elmozdulni, kilépni a sötét kényszer birodalmából.” Márton Árpád festőművész Tőzsér József személyiségében “a hazai szellemi zászlóvivő”-t köszönti, aki “a szűkre szabott hétköznapok létminimumában, a dietetikus szellemi koplalásban merte vállalni és vállalja ma is a könyv, az írott táplálék eljuttatását az arra szomjazókhoz”.

A következő fejezetben korabeli újságcikkek közlésével és a neki címzett könyvkérő levelek fotokópiái révén nyerhetünk képet arról, miként bontakozott ki “a könyvárus és országra nyíló könyvesboltja”. Beke György, Marosi Barna, Gy. Szabó Gyula, Cseke Péter, Székedi Ferenc, Cseke Gábor, Kozma Mária, Jakab Elek, Szatmári László írásai segítenek, hogy a róla alkotott kép kiteljesedjék. A Pallas-Akadémiáról szóló sajtótükörből megismerhetjük a könyvkiadói munkában legfőbb segítővé vált, főszerkesztői tisztséget betöltő feleség, Kozma Mária írónő kiadói munkáját is. Másféltucat újságcikk, a tájékoztatást szolgáló írás jelzi a fejlődés állomásait, a kibontakozást, mely a Pallas-Akadémia Könyvkiadót a lokális vállalkozásból nemzetközi hírű és rangú kiadóvá fejlesztette, könyvvárások és -ünnepek ismert és elismert kiállítójává, résztvevőjévé – Marosvásárhelytől Nagyváradon, Budapesten át Frankfurtig.

“Nem elegendő a könyvet megírni, a legjobb műben is alszik a szó, a gondolat, amíg nem jut el az olvasóhoz” – írta A Hét 1975. március 10-ei számában a Tőzsér-posta című jegyzetében Beke György. Tőzsér József akkor és azóta is azon munkálkodik, hogy ez az út – melyet Márton Árpád köszöntőjében “az értékteremtők és az értékóhajtók találkozói”-nak nevezett – minél hatékonyabb, minél gyümölcsözőbb legyen. Tőzsér József hivatása lényegét – addigi és azutáni érvénnyel – a Marosvásárhelyen megjelenő Új Életben, 1987-ben, könyvterjesztőként fogalmazta meg: “hiszek abban, hogy a munkám szolgálat, erős és fontos kapocs író és olvasó között”. Ehhez akkor is hű volt, “amikor az értelem gyertyája csak a sötétben pislákolt”, s akkor is, amikor szabaddá vált az út, tilalomfák nélkül, az új kihívásokhoz igazítottan, magasabb szinten viheti előbbre az erdélyi magyar irodalom és kultúra ügyét.

A kötet értékét növeli a sok-sok kép, amely személyes vonatkozásain túl, maga is művelődéstörténeti dokumentum. Szép ajándék az ünnepeltnek, szép ajándék mindazoknak, akiknek fontos az, amivel Erdély gazdagítja az összmagyar szellemi kincsestárat.