A “krisztusi kor” határán épp csak átlépett Lackfi János (sz. 1971) máris nemzedéke egyik legelismertebb s legtermékenyebb alkotója. Első nevezetesebb sikerét 1989-ben aratta Sárvárott a Diákíró Találkozón, ahol is különdíjban részesült: már ekkor különböző lapokban, folyóiratokban publikált. 1991-ben – magyar–francia szakos bölcsészhallgatóként – elnyerte a Művészeti Alap fordítói ösztöndíját, első kötetét (Magam, 1992) pedig a Stádium Alapítvány és az Írószövetség közösen Gérecz Attila-díjjal jutalmazta. A díjat – Rácz Edit Gérecz Attila-emlékplakettje és Kárpáti Kamil laudációja kíséretében – Tornai József, az Írószövetség akkori elnöke jelenlétében Jókai Anna adta át november 7-én, Gérecz Attila hősi halála napján. Lackfi azóta számtalan elismerést kapott (különdíj a soproni bordal-versenyen, 1997; a Pánsíp és az Írószövetség szonettpályázatának fődíja, 1998; Soros-ösztöndíj, Illyés Gyula-díj, 1998; belga fordítói díj, 1999; József Attila-díj, 2000; Vörösmarty-pályázat Déry-jutalom, 2001; az Édes Anyanyelvünk pályázat 2. díja vers kategóriában, 2004 stb.). 2000-ben a Nagyvilág szerkesztője lett: emellett – jelenleg is – a Pázmány Péter Tudományegyetem Francia Tanszékének oktatója. Műfordításköteteinek száma s minősége egy idősebb, tekintélyes irodalmárnak is becsületére válna – mintegy 20–25, verseskönyveivel együtt majdnem 30.

Első kötete az önkeresés stációit járó fiatalember belső portréja: folyamatos gondolkodás a létről, társadalomról. az emberről és önmagáról. Költőnket bizonyos metafizikai érzékenység jellemzi (amelyet Hamvas “éberség”-nek nevez). A könyv – szerteágazó szerkezete ellenére – szigorú rendszer alapján szerveződik. Két nagyobb ciklusa (Mások – Magam) alciklusokra bomlik; s bár a kötetcím a Magamat emeli élre, az első rész mégis a Másoké.

A Mások körébe a természet és az emberi világ tartozik (Füvek, Emberek). A Füvek mintegy visszautal Buda Ferenc Füvek példája című kötetére (1963), hangneme viszont József Attila ifjúkori “tanító” attitűdjére emlékeztet (Tanítások, A Kozmosz éneke), csak kevésbé patetikus. “Mikor már olyan / sokan vannak szobámban / hogy nem fér el az íróasztal […] mondom, mikor már összegyűltek / megtanítom őket mindenre.” De szerepét költőnk visszafogottan értelmezi: végül “megkeresem a hátsó ajtót, / s világító, vörös téglák között / a tűzlépcsőn leballagok”. Ez az (ön)ironikus visszametszés, a köznapi kötelességek pátosztalan vállalása különös melankóliával telíti költészetét. A tárgyak, dolgok világa megelevenedik, minden és mindenki szorgosan teszi azt, amit kell, amire rendeltetett: “A napok bennem élnek / állnak ülnek és járnak-kelnek / felrúgják véletlenül a sámlit / elkészítik a vacsorát / lassacskán beestelednek” (Napok). A füvek – mint az emberek – udvariasan bólogatnak, földig hajolnak a szél suhogása előtt; “a télen eltévedt kecskenyájból tömlőket puffaszt a tavasz”, s “a bölcs és soktitkú macska”, az Idő, “szájába kap szürke mindnyájunkat”, majd “félig rágottan a fűre köp” (Füvek, Télen eltévedt, Dög stb.). Van valami monotónia, mint magukban a hétköznapokban is, ezekben a versekben; mind ritmikailag, mind gondolatilag az élet uniformizált mivoltát imitálják. Az Emberek című alciklus a jellegtelen tenyészet szerves életét idézi meghökkentő képeivel: reggelente “tekergő csöveken hallhatóan emészteni kezd a ház”, a tavaszi eső átváltozik vércseppekké, a kórházakban “fehér falak és / fehér paplanok között / mindig fekszik valaki” elgyötört mosollyal: s a tágas tér-időben egymást taposva “lüktetnek az emberöltők / mint a békák lebernyege” (Tolongás, A király katonái, Kórház, Jelenségek stb.). Csupán egyetlen – remekbe sikerült – vers árulkodik arról, hogy költőnkben nagyon is heves. ifjonti tűz ég, s ennek lángja – feltehetően – egy életen át melegíteni fogja (Ballada).

A Magam című rész sem vallomásos jellegű: bár némileg napló-szem, de korántsem az eseményesség szintjén. Költőnk inkább a belső történésekre figyel, de némiképp személytelenül, objektivizálva azokat (alciklusai: Kinőtt ruha – emlékképek a gyermekkor világából; Versben – a világgal való meghökkent szembesülés; Madárröppenés – az ébredés, első találkozás a szerelemmel; Lárvák – az első csalódások, a visszametszettség, a tetszhalott világ képei). A felnőttség titka – Lackfi felfogásában – Istenhez való viszonyulásunk megértése, feldolgozása: “Ő olyan mint a kör / középpontja merő kitalálás / és mégsem az mert / próbálj csak mérni / méricskélni viszonyítani / bárhol ebben a körben / egyszerre parancsolóan / szükségessé válik jelenléte. / Tehát hinni és nem hinni / egyaránt fölösleges túlbuzgóság (Eső). E középpont nélkül üres, merő maszkabál a világ (Mindenki háttal ült le). Lackfi együtt él lélegzik a természettel, “gyalog baktat” a “füstszőtte, barna tájon”, a “bozontos ködben”, “hol a halk enyészet ül meg mindent” (Vándordal, Itt lent). Tisztában van vele: az életveszélyekkel, ellentmondásokkal teli, de ő önérzetesen, nemes nagylelkűséggel tekint ellenfeleire is: “Álmomban véres bozótjukban hempergek, / Reggel végiglocsolom ötven kaktuszom, / Táplálni nappal, ki éjjel holtra szurkál / Kevesebbel meg sosem alkuszom” (Sors). A szerelmet is komolyan veszi, nem redukálja futó (szex)kapcsolatokra. Lángra lobbanása természetes következményének tartja az örökre szóló kötést (Nap arra nem járt, Réten, Reggel, Tócsák, Valakinek stb.). Bár – úgy tűnik – kapcsolatukra időlegesen árnyék vetül (A mérsékelt égöv. Az elhagyott dala, Madárröppenés titka voltál stb.): de minden válság magában hordja a megújulás ígéretét – bár a seb gyógyítatlan marad: “Mikor tavasszal Újra / kimész a nyaralóba / s a tárt ablakokon, ajtókon / áthúzatod az éledő / levegőt, elkövetkezik / a bennragadt napok halála […] S ahogy állsz ott, diadalmas / levegő-szalagokkal lobogózva / S míg lengenek ruháid / marad benned egy véráram-kerülte hely / edények egymásba ömlő némasága” (Tavasszal).

Lackfi János első kötetéről szólván Vörös István megjegyzi: “Hangpróba helyett érdekes, élő anyagot olvasunk.” A világ magabiztos birtokba vétele érződik “e bonyolult belső hierarchiájú könyv”-ből, amelynek centrumában mindvégig maga a költő áll. Verselési módján Weöres Sándor ihlető hatását ismeri fel (Stádium, 19931, 1. sz.). Ezzel voltaképpen meg is határozta Lackfi költészetének differencia specifikáját: jól felépített, szilárd szerkezet, erős zeneiség, a világ dolgai iránti nyitottság – ami olykor bizonyos fajta “személytelenség”-hez vezet. A további kötetekben e sajátosságok még árnyaltabban bontakoznak ki.

Második kötete (Hosszú öltésekkel, 1995) Faludy György elismerő előszavával jelenik meg: “Nemcsak versei ritka szabályosságát, körülhatároltságát és hibátlan szakszerűségét tartom sokra, hanem elsősorban azt, hogy hangja friss és újszerű; […] zománcdarabokról, csiganyomról, ágytakarókról, füvekről, békákról és sok más apróságról úgy tud írni, hogy ezekből […] alkata, transzcendens lénye és bizonyos mértékben az őt körülvevő világ” tükröződik.

S valóban. A kötet látszólag apró fragmentumokból tevődik össze (amit a sok – apróra tördelt – ciklus jelez): végül azonban a sok részlet belesimul a kompozíció-egészbe. Így szinte lépésről lépésre tárul fel előttünk a lírai én belvilága. Költőnk Három kérdést – valójában egyet – tesz fel önmagának: “Te vagy-e?…” – s felsorolja tárgyi környezete megannyi darabját. Vajon azonos-e velük? Azonos-e az ember azzal a világgal, amelyből vétetett? S amelyhez tartozik’? Azonos-e saját testi mivoltával? Vagy valami más, több mindezeknél? Ki is hát ő valójában? – “Hányódom kivetetten / Most ég és föld között. / Amazt rühellve, / emerre érdemetlen” (Úton). Egyelőre “úton van” tehát; szeretné megfejteni a város, a természet titkait (a Város, az Évszakok című ciklusok). Lágy zeneiséggel természetes látványelemekkel varázsolja elénk az őszi tájat: “A fákat már az ősz kifosztogatta, / majd elszórta könnyen lett aranyát, / néma zene a táj, akár a kotta, / a szél ágakra burkolja magát” (Őszi kép). A látvány hátterében szinte mindig mélyebb értelmet kereshetünk: “Útjaid és lábnyomaid / eltűnnek az olvadó hóval. / A folyó csendesen fészkelődve / kavicsokat költ / az idő tojásait” (Olvadó hó). Gaia, a Föld-istennő – bárhogy gyötri, kifosztja is az ember – tavasszal mindig újraéled, s boldogan terem.

Költőnk számára a víz a kimeríthetetlen szépség és végtelenség forrása; az eső termékenyítő erő (férfiszimbólum). Ezeknek a verseknek másodlagos jelentést is tulajdoníthatunk, hiszen a víz, a tenger, a folyó viszont köztudottan női szimbólum (“Sötét folyón az éjbe evezek, / Ragad, sodor a mozgó erezet”, vagy Vadvíz bomló világai, Alámerülés, Víz alatt stb.). Máskor a víz szóval játszik: “Testemen vízköpeny, / csuklómon vízbilincs, / szájamban vízlepény, / markomban vízkilincs. // Fülemben vízdugó / szememen vízüveg, / fejemen haj helyett / örökre víz sziszeg” (Mélyen). Egy aprócska rímkonstrukcióval pedig már-már létfilozófiai mélységekbe villant: “Széllel szárit az ég / Nedvesít esővel / Megmintázza arcunk / szobor lesz idővel” (Széllel szárít).

A gyermekkor tovatűnt világát “kosztolányis” melankóliával búcsúztatja A szegény kisgyermek panaszaira rímelve): “A múlt maró szivarködében, / Félig álomban, félig ébren, / Hol minden forma veszteség, // A képek mint a régi érmek, / Villognak, bár ma mit sem érnek, / Mind messze már és messze még. // Papírzacskó zörög kezedben: / Kihűltek már a gesztenyék” (A múlt). A felnőttség a visszametszett ábrándok s a realitások elfogadásának kora: “Megszelídítettem a / lángot, mely most / lombikokban lakik. / Esténként fel világol / szobáim mozdulatlan / csillagrendszere.” Pedig valamikor a felszikrázó lobbanás szerelmese volt: “az épp csak fellobbant gyufák szagát / mohón szívta be, / tág orrlikakkal, / s el is fújta rögtön, a lángolás / következő szokvány pillanatára / nem volt már kíváncsi…” Csakhogy azóta megtudta: “a frissen lobbant gyufa illata mérgező” (Mérgező). Talán ezért fogadja imponáló nyugalommal kedvese visszatértét is: “A szélcsend összefogja hajad / kendőt borit rá / a csomóval / állad alatt bogozgat. // Talán valahová most / visszataláltál a kulcsok / a zárban hízelkedve / forgatják nyelvüket […] Van-e ilyen visszatalálás / vagy azóta mindent, / megkeseredett édességeinket / bemászták végleg a hangyák?” (Átváltozás).

Költőnk az egyszerű “képes beszéd” ősi eszközeivel, közvetlenül fogalmazza meg gondolatait: leírásai tárgyiasak, mégis verseinek van bizonyos metafizikai többlete. Más sorsra vágyna, de tudja: ez “itt és most” lehetetlen. Elfogadja tehát a lehetőségeket mint életkeretet: “Más és maróbb, ecetesebb / sors kellene / vesszőfutás a nádas / sorfalai között […] éles metszések vérgyöngysorai bőrömön. / Most a bántalmak hajszálnyi / szálkák a bőr alatt / kiveti őket a genny / vagy feledés / növi körbe.”

1998-as kötetén (Illesztékek) már érzékelhető a szakavatott műfordítói munkának, a francia és belga költészet körüli búvárkodásának hatása. Költői metódusa egyre elvontabb lesz, a reális-irreális szférák áthatják egymást, a köznapi élet apró mozzanatai háttérsugárzást kapnak. Intellektuálisan dolgozza fel élményeit majd képi “nyelvre” átkódolva plasztikusan jeleníti meg. A tárgyak, dolgok a környezet minden részlete, mozzanata jelentéssel, élettel telítődik – mint Verhaeren sugárzó tárgyai (Pohárban a bélyegek, Ha liftbe, Alma, Étkezés, Ingek, A teáskanna, Szimbólumok, A kertkapu, mint nyaktiló, Az illeszkedés dalai, Verébtojás, A papír, Túloldal stb.). A köznapi világ tényeinek feldolgozását Két angyal segíti: “egy színes és egy fekete-fehér”. “Tudom, hogy itt vannak, / egy magasabb, egy mélyebb, / íróasztal mögötti létezésben.” Csak figyelmezni kell rájuk, s máris értelmet nyernek a dolgok…

Élete “forgatókönyve” is kirajzolódik előtte lassan-fokozatosan: “Mint mikor újraolvasol / egy elfelejtett cselekményű regényt / s a következő lépés mindig ott motoszkál fejedben / de ritkán szakítja fel / a tudat burkait / úgy jársz át életeden” (Mint mikor). Julinak – feleségének – több költeményt is ajánl, amelyekből nyilvánvaló, hogy az egykori Ballada hősnőjével valóban életre szóló kapcsolatot kötött. Az Arnolfini házaspárról írt verse örökíti meg kettejük széttéphetetlen szimbiózisát: “Lassan egybemos bennünket a / lágyan szitáló háttér. / Éjjel helyetted én vajúdok / s te korrektúrázol helyettem. / És nem tudjuk már, kivel esett meg / ez vagy az / és vadul vitázunk, / védve a másik igazát.” S ha költőnk néha mégis elkülönülni vágyik? – “a közös gyógynövény-dezodor / helyett férfi-sprayt / fújok magamra”. Ez persze csak pillanatokig tartó “lázadás”, hiszen kiszakadni ebből az együttesből már nem is lenne képes! “Szorít a négyfalú szoba / vonz a körkörös éjszaka / kilépsz a kapun léptedet / számolod otthon mi lehet / sarkon fordulsz indulsz haza / (elölről)” (Vágy – ellenvágy). Meghitt, apró életképek sora jelzi: összetartozásuk immáron végleges (A Testőr, Szépen stoppolni, Egyszerű, Csak, míg… stb.). Egy-egy viharosabb vers szerelmük mélyebb ösztönrétegeiről is árulkodik – persze nagyon finoman áttételesen: “Amint a rád omló láthatatlan / térbe feltekintesz, / lélegzetedet visszafojtja / kimossa a szagokat orrlikadból, / szaggatja ínyedről az ízeket, / bőrödről minden régi / érintést lemar, / és megállítja órád mutatóját / az érthetetlen bőség zuhogása” (A zuhatag alatt). Más költeményeiben pedig Eros vonzásán Thanatos lesz úrrá: “Mitől old el a mai est / mihez köt majd a reggel / s a közti vízből rád mi les / éjszaka mondd mi veszt el / lesz-e átvinni még hajó / láncot csörgetni révész / partot ér-e a korhadó / vagy majd keresse régész / s ha csónakodnak bérlete / lejár újítni hol kell / mondd tudod-e mi köt ide / tudod-e majd mi old el?” (Faggató)

Lackfi János tehát korán felismerte: mindannyian a “szent hagyomány” megszakíthatatlan folyamatának részei vagyunk, a közös emberi törvények kötelékébe tartozunk, szavaink, gesztusaink “egy öntőforma ősi börtönében” születtek, kovácsolódtak ki – az útról le nem térhetünk: “levedlett bőrt levetett ruhákat / te is másnak a létét koptatod / s ha lehajolsz már felegyenesedvén / más megy tovább és téged otthagyott” (A mozdulatok legyezői). Cselekvéseinkben, mozdulatainkban voltaképpen az ősök – “szellemképek” – mozdulatai munkálnak tovább, akik láthatatlanul velünk vannak s maradnak mindörökre. Mint ahogyan majd mi is utódainkkal Az Élet – mint Kosztolányi zsúfolt villamosa (Esti Kornél) – robog a maga útján; “s az itt lévők közül bár mind leszállhat / a felszállók tömött kocsit találnak” (A villamosban szellemképek).

2000-ben megjelent Öt seb című kötete fordulópontnak tekinthető Lackfi János pályáján; el is nyerte vele a József Attila-díjat. Közelítvén a “krisztusi kor”-hoz, költőnk mind mélyebben hatol be a léttitkokba, s felismeri: az emberi élet végső célja a benső “megtisztulás”, közeledés a tisztán szellemi felé. Az életút során rádöbbenünk hibáinkra, vétkeinkre, tévedéseinkre (“megvilágosodás”), s jó esetben korrigálni próbáljuk őket – ha még lehet. “Tévelygők”-ből “Útkeresők” leszünk (Dante: “az emberélet útjának felén…”). Lackfi öt szent legendáját dolgozza fel, méghozzá úgy, hogy sorstörténetükben felmutatja a törvényszerűt: a “megvilágosodás” pillanatában felismerik küldetésüket, s életüket egészében Istennek szentelik. Voltaképpen öt alaptípust választ ki, akiknek útja törvényszerűen vezetett a belső szabadság felé, s – Krisztus stigmáit hordozván – a szakralitás dimenziójába emelkedett életük, “bűnösségük” foka szerint állít fel valamiféle “rangsort” a költő – hitelesen bemutatván, miért a “legbűnösebb” nyerte el végül is a legnagyobb kegyelmet: ő lett az Anyaszentegyház megalapítója.

Pál apostol Jézus egyik legádázabb ellensége volt, mint római katona, üldözte őt; míg-nem váratlanul éles fénnyel tört rá a “megvilágosodás” (megvakult, hogy szeme megnyíljon a belső látásnak): “ Most egyszerre látok / mindenkit akinek / valaha is beszéltem / Arcok folyton változó / mozaikjával kirakva / köröttem a tér kupolája /…/ lassan kicserélődöm tegnapi / énem idegenebb / mint a szembejövők / e kígyólétben / mindig marad / bőr levedleni való / míg el nem foszlik a / romlandó gyümölcshús /…/ Valaki megrajzolta útjaimat”. Sorsa tehát “eleve elrendelt” volt…

Remete Szent Antal kevésbé volt bűnös, hiszen “csupán” a kísértéseknek engedett: mértéktelenül élvezte az életet ifjúkorában (“Könnyebb a lejtőn / felfelé kapaszkodni / mint örvény partján / nem szédülni meg”). Aztán egy ponton az ő életútja is megfordult: Istennel találkozván, meghalt benne az óember, s megszületett az új. “A halott, akit bennem / arccal lefelé földeltek el / addig mélyíti maszkját a sárba, / míg kifordulnak laza rugalmas vonásai / s a lélek-arc már felfelé / néz visszafordíthatatlanul”. Felébred benne gyermeki énje. s tiszta életű remeteként, elhúzódva a bűnnel teli világtól, Istennek szenteli további életét…

Szent Ágoston ugyancsak nyakig merült az önzés, önfejűség s a szenvedélyek lángpoklába (hiszen még gyilkolt is!), mígnem felismerte: a lélek békéjét nem találhatja meg ezen az úton. “Egy láthatatlan táj él / ég és föld között / fülnek nem hallhatóan / susognak néma fái […] E táj emelkedik / és rajta felfelé / ösvényeink vezetnek / ha nem tapossuk őket, / kuszán elgazosodnak”. “Megtérése” után bűnvallást tett (Szent Ágoston vallomásai), elfeledte-eltemette “az önarckép hiúságát”, szorgalmasan gyomlálgatta-tisztogatta belső útjait, s Isten dicséretének szentelte életét.

A másik két szent (Ferenc és Margit) viszont kezdettől fogva gyermekien tiszta volt és ártatlan. Szent Ferenc szelíd összhangban élt a természettel, a Kozmosszal az állatokkal (“belőlem ezer szemmel néz felfelé a világ”). Benső békességét semmi sem zavarta meg, hiszen a világtól távol tartotta magát. Vallotta: az embert a “Jó és Rossz” tudása rontotta meg (az édenkerti alma!): “emberben / hasonlik meg csupán / élet és szemlélet / ő képzeli, hogy létén / kívül helyezkedik / Az állat egy / az ember kettő / üveglencse / uralma ez / a romló szem fölött”. Aztán észrevétlen, ahogy élt, úgy távozott: “Zsugorodik a fény nő / szembogaram sötétje / Hátulról a homály / hirtelen átölel”… Szent Margit élete a teljes alázatra, mások szolgálatára s az önként vállalt szenvedésre épült: Krisztus stigmáit zokszó nélkül viselte. Királylány létére mindvégig vezekelt – másokért s eközben egyre tisztább, egyre boldogabb lett. Önös személyiségét végérvényesen legyőzve, már életében “üdvözült”: “Bosszantóim egyike tiltott / tárgyat tükröt tartott / elém ma / Mindig szerettem volna / ilyen vonások nélküli arcot / mintha elmosódva / az idő fölé hajolna”. S valóban: időn túli, időn kívüli mosolyának fénye mindmáig beragyogja a teret: együttszenved minden szenvedővel, s ezzel vigasztal…

Lackfi Jánosnak ekkorra már mintegy tíz műfordításkötete is megjelent (részben másokkal közösen); tanulmányai, esszéi sokasága különböző folyóiratokban – mondhatjuk tehát: tanúságot tett univerzális tehetségéről, rendíthetetlen teherbírásáról. Fölényes formabiztonsága, tökéletesre kimunkált mesterségbeli tudása eme szerteágazó, gazdag munkásságának is köszönhető. Újabb kötete (Elképzelhető, 2001) ismét meglepetést hoz: az elvontságok síkjáról lelépve, költőnk mind közelebb hajlik a konkrét személyes élethez – a család, az emlékek, a hétköznapi életképek bősége árad belőle. Maga a kötetcímadó vers is szerényebb alkotói pozícióra utal: a “világmegváltói” szerepkör idegen poétánktól, viszont úgy érzi: meghitt élménycserepekből felépülhet a Költészet-palota, amelyben otthonosan érezhetjük magunkat. “Elképzelhető-e, hogy egy félbetört / sík lapot ezerrózsás, egymásra csúsztatott / tenyér lefedne? […] Talán egyszerre mozduló / víz-tenyér, lomb-tenyér / ezer egymáson elcsúsztatott szelet kenyér?” Ha ezt elképzeljük, máris “kész a cseréptető”: a mozaikokból lakható ház épült. Játsszunk tehát együtt, s éljük az élhető életet! – sugallja a költő. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy örök vidámságban lenne osztályrészünk. Az alkotás öröme olykor-olykor fárasztó is lehet… A kötet élére emelt költemény (Bűvésznek lenni) kicsit a művészet – játék műhelytitkaiba is beavat: “Bűvésznek lenni szórakoztató […] De bűvésznek lenni néha terhes […] Megtehetne száz bolondságot, / s nem tesz egyet sem: hivatása / áldozata, Midasz királyként / fásultan termeli a csodát”. Ő tehát nem bűvész kíván lenni, hanem gyönyörködni akar magában az életben.

A leghétköznapibb természetességgel, mégis költőien jeleníti meg gyermek- és ifjúkora emlékképeit a Múltbéli egerészés című ciklusban, egészen egri nászútjukkal bezárólag. A Háztáj című ciklus pedig már saját családjának hétköznapjait, négy gyermekének (!) boldog nyüzsgését kedves-vidám zsivaját örökíti meg. Szabó Lőrinc óta talán egy költőnk se szólt ennyi gyöngédséggel, ennyi figyelemmel s metafizikai érzékenységgel a familiáris élet szépségéről, óvó-megtartó erejéről (A teher édessége, Mazsola-rajzás, Időszaki idill, Szobalovak, Ragasztott világ, A nagy tisztogatás stb.). Költőnk nem restelli, hogy számára az otthon lüktető elevensége az érzéki és lelki boldogság forrása. Mikor együtt játszik gyerekeivel, ujjongva ismeri fel, “mi az, hús a húsomból, vér / a véremből, ni, ott fut kéklő ágacskákban a bőr / derengő fólia-hártyája alatt. Az enyém. Az övék. / A miénk? / Páras kondérnyi magzatvíz a szoba / imbolygunk űrhajósként […] lebegve egymás és a magunk létének / peremén e súlytalan termál-délutánon, rózsaszín tömlők, / ősök vagy kései utódok, ki tudja, leginkább mind a / kettő, hús a hústól, vér a vértől, egyetlen eleven, / párnás tenyéren” (Hús a hústól). Ugyanakkor költőnk bizonyos távolságot is tart alkotó énje és a családi idill között. Az esték csendjében, íróasztalánál ülve, lámpafény mellett dolgozva el-eltöpreng a lét és a sors nagy kérdéseiről. “Virrasztó lámpa világit csak meg szögletnyi geometriát. / Feleségem, gyermekeim alusznak / Amikor minden nyugszik felhagyhatok-e / a Mindenről való beszéddel? […] Uram én a palack mélyén kuporgó / Uram én az időzített koponyájú / Uram én a mintás legyezőként széttárt lélek / Érzéstelenítve ülök itt asztalodon. / Oly édes a műtét!” (Éj hona).

A világ hívságos mulatságai nem vonzzák, bosszantó akadályai, a tülekedés–civódások–intézni valók sokasága, az üresjáratok nem hozzák ki sodrából: ironikus rálátással kezeli a “világforgatag” hinta-palintáját (Utcabál című ciklus). A Fonák dalok és a Kapcsok című ciklusokban kacagtató humorral ironizál a saját és a külvilág fonákságain, a létfeltételek megteremtéséért folyó küzdelem “rozsdásító” hatásán, s meg-megfricskázza a hiábavalóságokért törtetőket (Nyűgös imádság, Átmos, Légszennyezés, Piaci tárlat stb.). De tisztában van vele: az életkereteket – bármily nehéz is – mindenképpen fenn kell tartani. Bár a rend és rendetlenség viszonyfogalmak, ki-ki önmaga határozza meg, számára mit jelent? “Olyan nincs, hogy rend lenne valahol, / de olyan sincs, hogy rend ne lenne, / az íróasztal, lám, milyen zilált / lapjáról mégis mint eleven bőr szakad fel / egy ott heverő könyv, sóhajtva nyílnak / szét a vonagló. összenőttlapok, / s a köztük feledett papír-szelet / fájdalmasan válik le, mint a sebtapasz. / Lehet-e ezt a káoszt ráncba szedni / vagy e rendet káosszá szórni szét?” (Rend – nem rend). Megadóan fogadja el tehát, ami választott sorsával, önként vállalt terheivel jár (Rábízni magadat, Láblengető, Ha higannyal teli… stb.).

A három utolsó ciklus (Gumi maszkok, Tizenegy telített magány, Hasonmások) enyhe iróniával fűszerezett, mégis szeretettel megrajzolt emberi-írói portrék (Kél Kosztolányi, Bájos bagatell, Két Hommage: M. Jacob, P. Reverdy: Hermeneuta éjjeli dala stb.). A René Guy Cadou (R. G. C.) emlékére írt versben együttérzéssel és csodálattal szól “fivéréről” “ki súlyos vérből öntött bennszülött karikát” viselt nyakában, s “kinek fájt minden felemelt tárgy, / a kés, a kehely egyaránt”. “Most puha karccal satírozod a teret körülöttem, / rajzos, roncsolt két tüdőlebeny a szárnyad…” A Tizennégy telített magány csonka szonettkoszorú, mesterségbeli bravúrral egymásba font, csonka emberi portrékból, kiknek sorsa. foglalkozása kiegészíti egymást (csepűrágó – mézgyűjtő – hangszerkészítő – mészáros – autószerelő – bérgyilkos – tenorista – manöken buszsofőr – üveges – hómunkás – tojásárus – plébános – haldokló), így együttesen adják ki az élet tarkaságát. Az utolsó szonett, amely a záró sorokat összefogná, hiányzik – hiszen maga az élet lezáratlan!

Ars poétikáját is minden pózolás nélkül, ironikus könnyedséggel veti papírra, “ideális író-időben”: “Arra kell csak ügyelnie, hogy jó magot jó földbe. / jó firkát jó papírra, mert hát firkálás az egész, amit / művelek, pantallós városi urak csalafintasága.” Persze, “ez is munka, mint a zöldségesé, néha az épet sem sikerül eladni […] máskor pedig még a kukacos is elfogy”. Hiszen “a költő ír, amint a szántóvető vet, / vagy éppen arat csak azt nem tudom, / most vetek el valamit, amit másvalaki arat majd le / helyettem, vagy épp most aratok, […] s egyszer, ha a futószalagról legördül a / végtermék, valaki más / issza meg a levét” (Mit mond a költő?)

2002-ben, meglepetésként, Lackfi János prózakötettel jelentkezik (Két csavart szaltó). Szuggesztív beleélő képességgel, plasztikusan fonnál meg félbetört sorsokat a közelmúltból, illetve a jelenből (a ’90-es évek világából). Egy társadalmi értelemben vett “lecsúszás”- és egy látszólagos “siker”-történet bontakozik ki a két elbeszélésből; valójában azonban a helyzet fordított: a siker mögött emberi üresség tátong, míg a lecsúszott élet benső gazdagságot hordoz (ezért csavart a szaltó!).

A Szabadulás az életbe való “beavatódás” története, vagy nevezhetnénk akár “nevelődési regény”-nek, mint Voltaire Vademberét. Hőse, Jenő, közönséges kocsmázó-ténfergő alak a nagyváros forgatagában, aki a “csehók” világába kíváncsian alámerülve, szóba elegyedik mindenféle érdekes figurával (utcaseprő – postás – hentes – sírkőfaragó stb.), akiknek a sorstörténete betétként beépül a kisregénybe. Majd munkanélküliekkel csavargó kéregetőkkel is összeakad, akik – miután nem kapnak pénzt tőle – kis híján összeverik; mire ő részegen taxiba vágja magát, a taxis pedig mindenéből kifosztja őt. Máskor alkalmi munkákkal próbálja előteremteni a megélhetésre valót, de valamiképp előbb-utóbb mindenünnen kikopik. Gelléri Andor Endre harmincas évekbeli novellái adnak ilyen lehangoló, mégis szívszorító képet a félresodrott, lezüllött, munka nélkül tengődők világáról. Megdöbbentő, hogy “itt és most”, a ’90-es években, ugyanazok az élethelyzetek, perifériára szorult sorsok köszönnek vissza. A hajdan kitelepítettek s a frissen lecsúszott “művészurak” az utcára került melósokkal. egzisztenciájukat vesztett sírva-vigadókkal, eltetvesedett hajléktalanokkal együtt mesélik-panaszolják kárpótolhatatlan életük. Jenő aztán egy zenekarral összeakadva majálisozik a Ligetben, s az énekes lánnyal vigasztalódik a Rómain, egy kis rozzant faházban meghúzódva töltik mézesheteiket. Jenő esténként a csillaghullást bámulva elmereng: “akár egy célba érő hímivarsejt!” Igen ám! – de az ő “kölcsön-életüknek” nem lesz, nem lehet folytatása… A kilátástalan sorsok kilátástalan útvesztőjében vajon hogyan bonyolódik tovább életük? – ezt a kérdést nyitva hagyja az író. Mindenesetre érezzük: rokonszenve a perifériára szorultak oldalán van, s nem az őket kitaszítókén.

A másik kisregény (Kegyetlen rekviem) hőse, Vadvári Sándor zeneszerző-karmester egyes szám első személyben adja elő saját demoralizálódásának, lelki alásüllyedésének történetét. Neki sikerült a “felszínen” megkapaszkodnia, közepes képességei ellenére igen szép karriert futott be: “jó káder” volt, tanulhatott, később zenekarhoz kerülvén, mozgalmi dalokat vezényelt, olykor-olykor sikerrel komponált maga is. Belépett a pártba, hogy semmi se állhasson előmenetele útjába: ha beszámolókat kértek tőle, megírta, futtatták is érte – de közben mindinkább elvesztette önbecsülését, a zenekar züllöttebb tagjaival kocsmázgatott. Aztán meghalt felesége, Ildikó, kisvártatva vízbe fúlt fia, Péter, gyötrődve siratta őket, de inkább önmagát. Szeretett volna saját szerzésű rekviemmel búcsúzni tőlük, csakhogy mind szorongatóbban érezte: terméketlen, érzelmi élete kiürült. Egyre többet iszik, mígnem végül is mentő ötlete támad: rég halott zeneszerző társa, az egyik afrikai gyűjtőútján eltűnt barátja, Lázár, zenedarabját ellopva–felfrissítve komponálja meg művét. “Afféle pogány rekviem volt, egyetlen alt hangra és zenekarra. Önmaga előtt is szégyenkezve másolja– módosítgatja a kottát. Jó kis karrier-lehetőség, mi? Mások elpatkolnak, te meg felfalod őket. […] Még szerencse, hogy meghalt ez a Péter, így elhiszik, hogy felrázott a tragédia. Hogy megtáltosodtál” – társalog önmagával. A darabnak végül is sikere van. Áradnak hozzá a gratulálók a sor végén lektora, az alig ismert Károly lép oda, s Lázár kottájának másolatát leteszi elé az asztalra. Hangját fel sem emelve mondja: “ezt nem úszod meg szárazon!” Tehát volt másodpéldány! A művet mások is ismerték!… A látszaterkölcs, látszatfájdalom nyilvánosan léket kapott… Lázár feltámadt, és műve meghamisítóján bosszút állt.

Úgy tűnik: Lackfi Jánosnak igen jó érzéke van a prózához (is). A lélektanilag jól motivált sorsok hátterében megelevenedik a kor, fény derül arra a fojtó-fullasztó társadalmi közegre, melynek szorítójában vergődött/vergődik a kisember; a gyengébbek feladták/feladják a küzdelmet, s az elvárásokhoz hasonulnak (ők azok, akik mindenütt és mindenkor “jól élnek”); aki viszont nem hasonul(t), az menthetetlenül a perifériára szorul(t). Lackfi hőseiből hiányzik mindenfajta heroizmus, átütő személyiségerő: inkább termékei, semmint alakítói környezetüknek, sorsuknak. Lírai együttérzéssel szemléli a társadalmon kívül rekedt életeket, s elidegenítően mutatja fel a “beilleszkedők” dehumanizálódását, emberi elsatnyulását. A két kisregény figyelemre méltó ígéret arra nézvést, hogy szerzőjük esetleg majd kiváló prózaíróvá növekszik…

Valódi terepe azonban egyelőre mégis a költészet… 2003-ban máris újabb kötettel jelentkezik (Hófogók). Életében egyre nagyobb teret foglal el a család. Kosztolányi Boldog-szomorú dalának modorában sorolja, mi mindennel áldotta meg őt a sors (“Van fura kincsem, négy szöszi fej, / négy pulihaj, négy száj lefetyel” – Lavinadal). Aztán csakhamar megszületik a legkisebb is, az ötödik (Részletezés). Az első ciklusok (A dolgok súlya, Magánterület, Dúdolók) inkább a személyes élet körében mozognak: a továbbiak (Hozott anyag, Hússzobrok, Tanulságok) tárgyiasabbak, a külvilágot a spektrumba emelők. A Magamtól tehát költőnk az Ökig, a Másokig érkezett: többé már nem saját személyisége a legfontosabb számára, hanem szűkebb s tágabb környezete, egyáltalán: az az erőtér, amelyben élete zajlik.

Saját házáról, kertjéről, gyermekei vidám zsivajáról, a család hétköznapjairól, a tárgyak “élő” és “hasznos” mivoltáról dalol (Öt perc alatt a Holdra, Egy átlagos hét, Anyag, mű, Dolgok súlya, Forgás, test, Lángpohár, Csikordul, hevül, olvadni kezd stb.). Sok a játékos-könnyed rímkonstrukció, sugárzó életöröm árad egyik-másik dalból, költőnk mosolyog-fintorog a világ paradox bizarrságain (Gügye kis dal, Jajdal, Elejt, Jelenlét, Torony iránt, Semmi se tisztátalan stb.). Egész kis történeteket ad elő, vidám életképeket jelenít meg, gyermekei szokásairól, kibontakozóban levő egyéniségükről mesél jókedvűen, áradó-hömpölygő szöveglavinákkal. Simon fia után négy vidám kislány következik: Dorotytya, Margit, Johanna, Ágnes – kiket nem adna semmiért (Valami kés, Gombászóknak való, Lovára hajló katona, Belépni egy házba, Tétlen köszönet, Olasz mozi stb.). No és a Kedves, a feleség, ő is megkapja a maga dicséretét: “Egy életem van, egy testem és egy szerelmem, / Kábít a százezer, de nincs miért perelnem, / Hisz szertehord a sok, de sokszoroz az egy, / Mint méhkas, gyűjt emez, az freccsen, mint repesz. […] Az egybe visszanősz, mint fordított növény, / Mely zárja szárnyait s megül saját tövén” (Egy dal)

A Tanulságok című verssel költőnk már átlép a külső körbe: szólásokból, közmondásokból kreál szatirikus körképet a “való világ” torz “élettanulságai”-ról amelyek sztereotipizált köznapi “életbölcsességekre” redukálják és torzítják az emberi kapcsolatokat: “Amilyen az adjon isten, úgy puffanik, / az asszony verve jó, ne halaszd holnapig […] Aki szelet vetett, két szék közt pad alatt / akinek nem inge, az lel majd aranyat. / Ki mint él lassan járj, vízzel főzz, húzza ág, / szégyenlős koldusnak ne nézd a fogsorát. / Előre ne igyunk, tolláról madarat / Jobb ma egy túzok, és ki nem szót bölcs marad”. Más költeményeibe is “vendégszövegeket” épít be; olykor villonos modorban énekel a Bornak áldásairól, avagy a frivol hölgyekről (Útszéli ballada. Körmönfont madrigál). Gunyoros mosollyal nyugtázza, hogy a “húsembereknek” áll a világ, s a Valóság-shownak, az italba fulladt életek Sikersztorijának a véres szenzációkat hajszoló Doku(mentum)nak van csak keletje a közemberek körében, akik a kultúra, a magasabb rendű értékek világától egyre messzebb távolodnak, céltalanul tesznek-vesznek-vegetálnak a lehető legalacsonyabb szinten (Valamit mindenki csinál, Azok az emberek, Bőröndök, emberek stb.). Már-már úgy érzékeli: az egész emberi fajt a vegetatív burjánzás hömpölygeti csupán előre, s az embertenyészet évezredek során mintsem változott: “Itt élünk magunknál sokkal öregebb / dolgok közt, századok során egyberohadt / szerves anyag a földünk. […] Köveink több millió éves / lávafröccsenések vagy mészrétegek törmelékei […] Kifogytunk az emberi szó előtti / némaságból, melyet még nem szeltek keresztbe-kasul / recsegő hangsorok. / Akkoriban mint szegetlen kenyér / zihálva, hörögve, makogva nyomakodott előre / sok szőrös, tollas, varacskos bőrű test a megnyugvás. / a végső jeltelenség felé” (Szegetlen kenyér). A civilizáció persze ráépített erre a vegetatív burjánzásra egy szabályozó-védekező rendszert: ha “a szabadon garázdálkodó grizzly-medvék” garázdálkodnak, s a nekik kijelölt vadon választóvonalát / átlépik, rögtön ártalmatlan, de fájdalmas / gumilövedékkel vagy nagyot pukkanó / riasztórakétákkal kergetik őket vissza a szakemberek, / meg kell tanulniok, hol a határ” (Valami a szabadságról).

Lackfi János viszont épp azt a szellemi többletet tartja sajátosan emberinek, ami a vegetatív szférán, sőt saját testi mivoltunkon is fölülemel bennünket. Még “teste közelsége” is zavarja olykor – mintha két külön lény lenn tudata s hús-vér valója: “Ágyamba hever, székemre ül, / mohón hörpöl, fütyül rá, / hogy nem innék, nem ennék, / hogy undor fojtogat […] Időnként vágyak káprázatok után törtet vakon, / majd ponyvaként összelappad.” Olykor úgy gondolja: ideje lenne megszabadulni a bilincselő uralmától. “Valami furfanggal / végül a kopár hegyre felcsalom / varjak közé. mint Japánban a mihaszna / öregeket szokás, / s ott sorsára hagyom” (Közelség). Evilági kötelékeit – mint biztonsági övet – leoldva magáról, szelleme a “közti út” sejtelmeire figyel, amelyet szélvédett, deszkából ácsolt hófogók vesznek körül, s ő egyre magasabb szférákba emelődik: “A karosszérián süvölt, elkísér dudorászva / szél zilálta hangja ki tudja, kinek” (A közti út).

2004-ben gyermekverseit külön is megjelentette, a régieket újabbakkal kiegészítve – mintegy jelezvén ezzel is, mennyire fontos számára a család (A buta felnőtt). Mindvégig a gyerekek nyelvén szól, az ő elfogulatlan naivitásukkal kérdez rá a felnőtt világ ellentmondásaira, fonákságaira – ahogy azt már a svéd gyermekverseknél is leírhattuk. A gyerekek maguk a szereplők is, apjuk életképszerűen jeleníti meg őket együtt és külön-külön. A legidősebb Simon fölényesen gardírozza húgait, ő már szeretne “felnőtt”-nek látszani: a kislányok (Dorottya, Margit, Johanna, Ágnes) is mind külön kis egyéniség. Ahogy ők tiszta szemmel rácsodálkoznak a való világra, s felfedezik annak szépségeit, örömeit, bánatát, úgy “ifjodik” újra gyermekké költőnk is. A dallam, a rímözön, a ritmus, a hangzósság, játékosság, szójátékok – (el)szólások – teszik kedvessé és “fülbemászóvá” a verseket, megteremtve azt a sajátos közeget, amelyben a gyermeki látásmód eredetisége érvényesül. Szabó Lőrinc után és mellett Tamkó Sirató Károly, Weöres Sándor, Kormos István, Lázár Ervin sajátos szemlélete, ritmusképző ereje, dallamvilága is nyomot hagyott e költeményeken – hisz költőnk az ő társaságukban nőtt fel, már gyerekként ismerte–élvezte teremtett világukat, s ez nyilván meghatározta későbbi életszemléletét.

Lackfi János tehát “költészet-katedrálist” épít, amelyben a Szellemnek és a Szerelemnek / Szeretetnek van / lesz otthona. A József Attila által ránk bízott vágyálmot próbálja továbbálmodni (“még nem nagy az ember, / de képzeli, hát szertelen. / kísérje két szülője szemmel: / a Szellem és a Szerelem”). Kívánjuk neki, hogy útján minél kevesebb csalódás élje, s mostani létszemléletét meg tudja őrizni, maradjon “gyermeki” halálig.