Háromszék és egyes tájegységei közigazgatási hovatartozása, illetve az, ahogy hol ide, hol oda csatolták őket, sokat elárul arról, milyen sorsot és jövőt szánt a Székelyföldnek, a székelységnek az épp regnáló főhatalom. De az évezrede fennálló demográfiai tény, a székely, illetve székelymagyar tömb léte, a jól körülhatárolható egységes területen élő homogén (mára inkább többségi) etnikai-nemzeti lakosság olyan lehetőség hordozója, melynek kiaknázása csak a mostoha feltételek, politikai és egyéb életkeretek miatt késhet, de melyről mint kimondott vagy kimondatlan reményről a népcsoport legnagyobb elnyomása idején sem tudtak vezetői lemondani. A székelység máig magában hordja a nemzetépítő önállósodás például autonómiákban realizálható potenciálját, ebből kiforgatni sem az osztrák uralom, sem a román nemzetállamiság nem tudta. Emiatt is ébreszt olyan rendkívüli szenvedélyeket valahányszor közigazgatási átszervezés kérdése merül fel a székelységgel kapcsolatban, mert bevallottan vagy sem, de az emberek úgy vélik: az valamilyen módon befolyással lehet e kibontakozás esélyeire. Legutóbb a Székely Nemzeti Tanács¹ megalakulása kapcsán feltámadt autonomista törekvés exponálta ismét a kérdést, s ha a megyerendszer reformja megkezdődik – a megyék számának felére csökkentéséről beszél a kormányzó szociáldemokrata párt² –, nyilván még hevesebb vitákat fog kiváltani. Háromszéket vármegyeként a dualista időkben hozták létre 1876-ban az akkori közigazgatási korszerűsítés fontos lépéseként, mintegy elismerve egyúttal az ezeréves fennálló realitásokat is, hiszen az új megye – bár az új polgári közigazgatást testesítette meg, és ez szakítást jelentett a középkorral – bizonyos értelemben az ősi széki rendszerre épült. Az új egység a három hagyományos szék és Miklósvárszék összevonásából keletkezett, beletagolódott egyúttal Felsőfehér-megye a maga enklávéival, így Hídvég, Kanta stb.³ A román állam 1919-ben átvette e szerkezetet, nem szétverni, hanem kinevezett hivatali apparátusa révén uralma alá hajtani kívánta a kezdeti időkben, s ezáltal Nagyromániába mintegy beilleszteni – nem kis katonai, adminisztratív és nemzetiségi represszió árán. A húszas évek végén a leplezetlen gyarmatosító törekvések már ennél jóval átfogóbb célokat követnek, a tömeges etnikai beolvasztáshoz és teljes anyagi kifosztáshoz azonban sem kellő ereje, sem elég ideje nem volt az új államnak. Minden elnyomás ellenére a megyehatárokon nem változtattak, a Székelyföld szétszakításának terve leplezetlen formában a Bucegi tartomány létrehozásakor mutatkozott meg. A továbbiakban e közigazgatási-területi átszervezések történetét tekintjük át a sokat megélt sepsiszentgyörgyi köztisztviselő és közgazdász, Czikó Árpád és pár kortársa, a pedagógus Kónya Ádám és Albert Ernő⁴ személyes emlékeinek felidézésével. A narrátorok aktív résztvevői voltak helyi szinten a megye újraalkotása körüli csatározásoknak, illetve a belső intézmények kialakításának. A beszámolókon túli kommentárjaik maguk is forrásértékűek: a legillékonyabb történelmi matériáról, a korhangulatba szőtt közvélekedésekről és meggyőződésekről, reményről és hitvesztésről vallanak.

– Így került Háromszék megye Bucegi tartományhoz, melynek határa majdnem Bukarestig terjedt. Ennek következtében a nemzetiségi szembenállás kiéleződött, s azt valamennyien megéreztük.

– Az utasításokat attól kezdve onnan adták ki. A közigazgatás átszervezése azt jelentette, hogy a megyék jelentősége lecsökkent, valahogy hatalmilag súlyukat veszítették. A királyi helytartókat teljhatalommal ruházták fel.

– Nem, de azok tevékenysége leépült.

– A második nagy horderejű átszervezés 1950. szeptember 6-án történt, amikor a Nagy Nemzetgyűlés megszavazta a törvényt, mely új alapokra helyezte a közigazgatást: megszüntette a történelmi megyéket, és bevezette a tartományokat és rajonokat (regiuni şi raioane). Mi “rajonálási törvény” néven emlegetjük. Összesen huszonnyolc tartományt létesítettek, a Székelyföldet kettő közt osztották szét. Az első Sztálin tartomány volt, mely Csíkszereda, Székelyudvarhely, Sepsiszentgyörgy, Kézdivásárhely, Rákos és Sztálinváros (Brassó) rajonokból állt. A második Maros tartomány, ehhez Gyergyószentmiklós, Szászrégen, Marosvásárhely, Erdőszentgyörgy, Marosludas és Dicsőszentmárton székhelyű rajonok tartoztak. A tiszta vagy majdnem tiszta magyar lakosságú területeket úgy tették-vették, hogy a népesség vegyes lett, s a tartományok vezető szerveiben nagyon érezhető volt az eltolódás. Sztálin tartomány magába olvasztotta Csík vármegyét – Gyergyót leszakították róla –, továbbá Háromszéket, Brassó megyét, a szintén megcsonkított Udvarhely megyét, valamint a történelmi Nagyküküllő vármegye területét. Maros tartomány a valamikori Maros–Torda, Gyergyó járás, Kis- és Nagyküküllő egy része, valamint Aranyos vármegye helyén terpeszkedett. Hivatalosan erre azért volt szükség, mert a gazdasági növekedés, a tökéletesebb irányítás, a lakosság igényeinek jobb kielégítése azt megkövetelte volna. A tulajdonképpeni cél azonban kettős volt, 1) hogy a Szovjetuniót majmolva átvegyék a tartományok és rajonok rendszerét (megjegyzem, a többi “népi demokrácia” ezt nem tette meg, ilyen szolgai másolásra másutt talán példa sincs); és 2) hogy komoly lakosságkeveredést hozzanak létre, illetve hogy a lakosság etnikai összetételét megváltoztassák. Birtokában vagyunk a térképeknek, s azokból látható a tendencia: a székely tömböt fellazítani, szétszakítani, felhígítani, szétzilálni!

– Felszámolni! Látható, hogy Csík és Udvarhely megyét összevonták, Maroshévíz nincs is feltüntetve. Azt Gyergyóhoz csapták, Szászrégen, Marosvásárhely és Dicső: ezeket Kis- és Nagyküküllő, valamint Torda–Aranyos vármegyékből szakították ki, és lettek rajonjai az új kreációnak.

– A népesség nemzetiségi összetételét kiszámítani nehéz a területek össze-viszsza csatolása miatt, nem is közölték. Igaz, később az 1968-as megyésítéskor – nem a történelmi vármegyéket állították helyre, ugye – összekuszálták a dolgot azzal, hogy az új közigazgatási egységeket vetítették vissza a múltba, a közzétett adatokból nem lehet kiolvasni a népesedési viszonyok alakulását. Szándékos ködösítés, az összehasonlítás lehetetlenné tétele, ugyebár.

– A rajonnak a nagyobb horderejű dolgokba nem volt beleszólása, a kisebb, operatív jellegű végrehajtás volt a feladata, mindent a tartományi központból irányítottak. Hogy folytassam, 1952. szeptember 27-én törvényrendelettel módosították az 1950-es beosztást, a huszonnyolc tartományt tizennyolcra csökkentették, s életre hívták a Magyar Autonóm Tartományt.

– Pontos adatokkal szolgálhatok róla. Összlakossága 731387 lelket számlált, ebből városi lakos volt 208792, községi pedig 522595. Az 1956. február 21-ei népszámlálás adatairól van szó. Marosvásárhely lakossága 65191 főre rúgott, zömük magyar volt. A nemzetiségi megoszlás: román 146830, magyar 565510. Összeírtak továbbá 5900 cigányt, 3200 németet stb. Itt tehát egy közel hatszázezres magyar tömb élt, a romániai magyarság egyharmadánál több, talán kétötöde. Az összetételt tekintve 20,1 százalék volt a románok arányszáma, 77,3 százalék pedig a magyar nemzetiségűeké. A román lakosság két rajonban jelentett többséget: Szászrégen rajonban élt 59102 román 31366 magyar mellett, Maroshévíz rajonban pedig 28829 románra 10147 magyar jutott. Mindkét rajon a megye északi sarkában húzódik meg. Másutt nagyon kis létszámban éltek románok, így Székelyudvarhely rajonban 859, de nem voltak sokan Csíkban (2533) sem, Sepsiszentgyörgy rajonban 8160-at, Kézdivásárhely rajonban 4951-et és Erdőszentgyörgy rajonban 3000-et írtak össze. Minálunk ugye Bereckben, Ojtozban, Zabolán, Zágonban és Vajnafalván éltek kisebb-nagyobb csoportok, közösségek. Sepsi és Kézdi együtt a mai Háromszéket adná ki Bodzaforduló vidéke nélkül, az ugyanis Brassóhoz tartozott egészen 1968-ig.

– Bevallom, magam nem tudok pontos magyarázatot adni arra, hogy minek a következtében született meg a Magyar Autonóm Tartomány, a nagypolitikai előfeltételek feltárását másra hagyom. Hogy valaminek lennie kellett a háttérben, az biztos. Tényként fogadom el, hogy külföldi behatás is hozzájárult.⁶

– Úgy szervezték meg a közigazgatást, hogy a magyar nyelvet minden vonalon használni lehetett. Az oktatás is magyar nyelven folyt városon és falun egyaránt, leszámítva a román közösségeket. A közigazgatás ügyeit két nyelven intézték, de használni volt szabad a magyar nyelvet a törvényszéken, élt vele az igazságszolgáltatás, a milícia (a korabeli rendőrség) nemzetiségi összetélétele is megfelelt a lakosságénak. Olyan dolgok történtek, melyek majdnem a mai elvárások szintjén mozogtak. Ha a bankokat – én a szentgyörgyi Nemzeti Bank igazgatója voltam – vagy bármilyen intézményt vesszük, mindenik élén magyarok álltak. A Román Nemzeti Banknak Kézdivásárhelyen Lovász volt az igazgatója, dr. Kun Ádám az aligazgatója és Hegyi Sándor a főkönyvelője. Ahol a lakosság túlnyomó része román volt, ott az igazgatók is románok voltak.

– Semmiféle nyomás nem volt. Nálunk a bankban románok is dolgoztak, de nemzetiségi ellentét soha nem merült fel.

– A bankbeli tisztviselők, akiket ismertem, zömükben valóban nem itteni születésűek voltak. De ők jól érezték itt magukat, és a nemzetiségi kérdés, mint mondottam, nem merült fel körünkben.

– Vezető szervek nemzetiségi összetétele megfelelt tökéletesen a lakosságénak.

– Hát ez mindenütt fennállt, léteztek az ún. exponensek, de főleg 1961 után, addig a párt- és egyéb befolyás másként érvényesült. Mert a párt és néptanácsi szervek felépítésében mindenütt magyarok voltak a vezetők és a helyettesek is. Pártvonalon például a tartománynál voltak román nevűek, így egy Batagă nevű titkár, de egyformán jól beszélte a két nyelvet. Gyűléseken jórészt magyarul folyt minden, a rajoni párt- és néptanácsi konferenciák mind magyarul zajlottak le. Aki akart, románul szólt hozzá persze. Az pedig nem számított, hogy a jelentést románul olvasták fel, a hozzászólások magyar nyelvűek voltak.

– 1960. december 21-én a Nagy Nemzetgyűlés ismét átszabta az országot, s a tartományok számát tizennyolcról tizenhatra csökkentette. Csak kettő volt az előbbi híja, de minálunk hatalmas átszervezés indult meg. A Magyar Autonóm Tartományból leszakítottak két rajont, Kézdit és Sepsit, ezeket Brassóhoz csatolták, ráadásul Kézdihez tiszta román területeket is hozzácsaptak: a Bodza-vidéket, mely korábban Brassóhoz tartozott.⁸ Sepsi rajon is hatalmas nem kívánatos “gyarapodáson” ment át: hozzácsatolták Földvárt, Botfalut, Höltövényt, Krizbát, Barcaújfalut, Szászhermányt, Tartangot, Zajzont, Pürkerecet, Prázsmárt és Keresztvárt, úgyhogy rajonunk határa egészen Brassóig nyúlott. Hogy mit szolgált mindez? Nyilván a lakosság felhígítása végett tették. S miután megtörtént, a rajoni tanács elnökévé már románt neveztek ki – választattak meg. S ezzel egy csapásra megváltozott minden. Tekintettel arra, hogy a gyűlésekre magyarul nem értők is bejöttek, attól kezdve azok románul folytak. Egyetlen pozitívum a tartományi székhely, Brassó közelsége lett volna, de ami a gazdasági stagnálást illeti, maradt minden a régiben. Hatalmas erővel folyt és akkoriban ért véget a mezőgazdaság kollektivizálása. Jobb híján azt tekintettük szerencsénknek, hogy a két rajonban az első titkárok magyarok maradtak. Ennek bizonyos értelemben kiegyensúlyozó hatása volt, a túlságosan szélsőséges hatalmi kilengéseknek élét vehette. Meg kell azonban jegyeznem, hogy főleg a Brassóból kiküldött magyar pártaktivisták eléggé komiszul viselkedtek. Valahányszor tartományi gyűlésekre bementünk, ha másként nem, indirekt éreztették velünk, hogy amolyan másodrendű társaság vagyunk, s kisebbségi érzés lépett fel. Igaz, Brassó valóságos “főváros” volt, alája tartozott Szeben, Medgyes, Fogaras, Segesvár – hatalmas tartománnyá nőtte ki magát. A város iparának állandó fejlesztése miatt komoly nagyipari központtá lett, a székely rajonok a munkaerőt és az élelmiszer egy részét szállították, amolyan hinterlandként fungáltak a nagyváros mellett.

– Akkoriban rengeteg volt az ingázó. Reggelenként egy szerelvény zsúfolásig megtelt velük. Elindult a munkásvonat Bükszádról, és szedte fel az embereket az egész vonalon. S délután, ha kiment az ember az állomásra, úgy elárasztották a környéket érkezéskor a leszállók, mintha népvándorlás lett volan. Az orvosok konstatálták, hogy tömegessé vált az ún. ingázóbetegség: a fáradtság következtében fellépő gyomorfekély, melynek másik oka a rendszertelen étkezés, az éhomra elfogyasztott alkohol. Aztán sokan mások szív- és érrendszeri betegségekben szenvedtek.

– 1967. december 6–8. között a Román Kommunista Párt országos konferenciáján megtárgyalták “Románia közigazgatási-területi szervezésének megjavítása” kérdését, miként a korabeli sajtóban megjelent. A tartományok felszámolása rendjén felvetődik a megyerendszer visszaállításának gondolata. Alakult egy bizottság, melynek feladat volt, hogy a kérdést tanulmányozza, illetve konkrét javaslatokat tegyen. Január folyamán megjelent egy térkép, mely körül hatalmas vita támadt az országban... Nemcsak nálunk, hanem mindenütt, ahol a megyei státust is vissza szerették volna kapni, de azt a tervezet nem adta meg nekik. Kavargott a vita Brăilán, Galacon, Caracalban és másutt, mert e megyéket nem kívánta a hatalom restaurálni.⁹

De jött a második variáns, amely szerint Brassó megye határát kitolták volna egészen Csíkig, sőt azon túl, annyira, hogy az Szentsimon és Szentmárton között húzódott. Ezzel Brassó bekebelezte volna Tusnádot, Csíkkozmást, a Kászonokat és mindent, ami ezektől délre terül el. Tehát a legképtelenebb agyrém! Nos, váltott is ki olyan élénk vitát a két változat, hogy 1968 januárjában és februárjában valósággal felforrt a hangulat vidékünkön.

– Meg kell emlékeznem itt arról a rendkívüli erélyes propagandáról, melyet a brassóiak 1968-ban kifejtettek, élükön Pană Gheorghe Brassó tartományi első titkárral, aki később felkerült Ceauşescu mellé.

Leküldték továbbá a központból Vasile Patilineţet, a Központi Bizottság egyik titkárát, aki lupényi bányászcsalád fia volt, jól beszélt magyarul, Lupényban annak idején Patilineţ Pacinak szólították. Egy rendkívül arrogáns, durva és semmitől vissza nem riadó ember. Ő tűzzel-vassal keresztül akarta vinni, hogy Brassó megye egészen Szentsimonig terjeszkedhessék.

– A lakosság. Spontán gyűléseket tartottak a vállalatokban, népgyűléseket a falvakon. S a leghatározottabban állást foglaltak, hogy a javasolt területi árszervezést nem hajlandók elfogadni. A vita oly hevessé vált, hogy ott fenn elhatározták, lecsillapítják a kedélyeket, s az úgynevezett “meggyőző munka” (munca de lămurire) után gyűléseket hívnak össze, s azokon szavazás alá bocsátják a kérést, és a többség akarata dönt majd. Bejegyzik, hogy ez és ez a község ide vagy oda kíván tartozni.

– Igazság szerint egy ránk nézve kedvezőbb megoldásnak voltak “fent” is hívei, indirekt még biztattak is. Kezdetben azonban keményen fegyelmeztek, elmondom, hogyan. Amikor valaki már nagyon kellemetlen volt számukra, egész egyszerűen nem engedték be a gyűlésekre. Én is így jártam. Ugyanis miközben a vita már javában zajlott, a lakosság forrongott, megjelentek Pană és Patilineţ elvtársak, és összehívtak szakemberekből és fontosabb intézmények vezetőiből egy tanácskozást. Ott Patilineţ a következő mesével állt elő: a megyésítés, mondta, nem azt jelenti, hogy a régi megyéket visszaállítjuk. Azokat ugyanis szerinte a földesurak és kizsákmányolók alkották meg saját céljaik szolgálatára; mi természetesen új típusú, szocialista megyéket kívánunk létrehívni. Ilyen dajkamesékkel akartak minket elaltatni. Nos, ezen a gyűlésen – természetesen Pană is alájátszott neki – mindenkinek színt kellett vallani. Sajnos, voltak hajbókoló magyarok, akik “nagyon helyesnek” és “bölcsnek” találták a kiküldött elvtárs szavait. Én kijelentettem, hogy nem értek egyet az elhangzottakkal, tekintettel arra, hogy én Hargita megye párti vagyok, és azt is helytelenítem, hogy Háromszék egy részét lekapcsolják Brassó megye javára. Márpedig azért, mert eddig is hinterlandja voltunk Brassónak, s ha ezután is azok maradunk, akkor az minket a fejlődés lehetőségétől is megfoszt. (Különben ördögi módon Kilyén és Szotyor között akarták megvonni a megyehatárt.)¹⁰

– Úgy van. Engem attól a perctől kezdve kipécéztek. Némi ötletességgel úgy intézték, hogy további “szökdösésemnek” elejét vegyék. Érkezett Bukarestből a Nemzeti Bankból egy vezérigazgató, aki a tartományi igazgatóval megjelent nálam, és hozta a megbízólevelet, mely szerint az én feladatom lesz az új Hargita megye Nemzeti Bankjának megszervezése. Azt feleltem, tudomásul veszem, de egyelőre nem megyek bele. Erre ez az ember, egy Petrescu nevezetű (különben nagyon szimpatikus) naponta kijárt Brassóból feltenni a kérdést: na, meggondoltam-e?

– Át, Csíkszeredába. A végén már pártvonalon is nyomást gyakoroltak rám egy Lengyel nevezetű KB aktivista révén. Megjelent nálam egy pártdelegáció, és ez a Lengyel rá akart kényszeríteni, hogy azonnal nyilatkozzam, és menjek. Visszautasítottam: kérem, nekem családom, családi házam van itt, idevalósi vagyok, itt születtem. Erre fel harmadnap előrángattak egy új indokot, kisütötték, hogy csíksomlyói származású vagyok, és legfőbb ideje lenne “hazatérnem”. Mondom: én itthon érzem magam? De így, de úgy! Közben megkezdődtek a szentgyörgyi vállalatokban is a gyűlések.

– Az ellengyűlések?

– A gyűlések és az ellengyűlések! Tény és ma is meghatódva gondolok a szentgyörgyi textilesekre, akik e nehéz pillanatban is állták a sarat. Említettem már, hogyan szervezték meg március 15-ét 1946-ban, és sodorták magukkal a mikós diákokat. Nos, most is egyöntetűen Hargita megye mellett álltak ki, és tiltakoztak a Brassóhoz csatolás ellen. Hatalmas méretű megmozdulás volt, ők valóban a legnagyobb erőt képviselték akkoriban itt.

– Igen, benn történt. A textilgyári tiltakozás után összehívtak megint egy gyűlést a rajoni pártbizottságon. Ott felállt az igazgató, Hegyi Zoltán, és azt mondta: “Én a munkásság megbízásából kijelentem, hogy a textilgyáriak Hargita megyéhez kívánnak tartozni.” Olyan rendkívüli hatása volt, hogy mikor szavazásra került a sor, majdnem mindenki Hargita megyére szavazott. Nálunk a Nemzeti Bankban is volt egy tanácskozás. A párttitkárt, egy magyar embert, úgy megdolgozták, hogy képes volt Brassó mellett kardoskodni. Később sikerült az első adódó alkalommal felfele buktatni, hogy megszabaduljak tőle.

– Nagyon érdekes, hogy az ellenállás spontánul alakult ki. Például az egészségügy, a városi kórház százszázalékosan Hargita megye mellett szavazott. Ott dolgozott ugye Koczka doktor, Darkó, Simó, Strömpell, Papp Endre, Tihanyi – ezek mind egy véleményen voltak. Állandó kapcsolatban álltam Bálint Bélával, aki a Beruházási Bank igazgatója volt. Akkor Bunika Mihállyal, aki a Kereskedelmi Bankban dolgozott. Továbbá a kézdivásárhelyi kollégákkal. Annyira jutottunk, hogy megbeszéltük: kitartunk Hargita mellett! Felhívott egy kézdivásárhelyi, hogy találkoznunk kellene. Mivel én meg voltam hűlve, kértem, jöjjön le ő a lakásomra. Egy órára rá megjelent a szekuritáté nálam. Talán lehallgatták a beszélgetést. Egy magyar szekus, a későbbi kézdi főnök, aki kifelé jó fiúnak mutatkozott, de rengeteg bajt okozott. (Még volt vele egy afférom a megye megalakulása után is, mikor egy kiválóan képzett személyt a megyei turisztikai hivatal élére szerettünk volna állítani, és ő azzal fúrta meg, hogy az illető a “nyugatnémetek zsoldosa” volna.) Akkor a találkozást kívánta meghiúsítani.

– A rajoni pártbizottság megoszlott-e? Ki volt az első titkár?

– Ideiglenesen Sántha Károly. A bizottság megoszlott. Volt azonban a vezetésben egy Chivăraru nevezetű, Brassó megbizottja, aki minden eszközzel nyomást gyakorolt ránk. Az tiltotta meg, hogy én rajoni gyűlésekre járjak.

– Románul. Viszont nem azért tiltott le, hanem mert elleneztem a Brassóhoz csatolást. El kell mesélnem, hogy küldtem ezzel kapcsolatban egy írásos tájékoztatást Fazekas Jánosnak.¹¹ Együtt a fenti társaimmal. Ide tartozott még Nagy Károly, a textilgyár főkönyvelője, aki személyesen vitte az iratot, és adta át Blénessynek, Fazekas kabinetfőnökének. Ezek után Fazekas János megjelent Szentgyörgyön. Egyértelműen Hargita megye mellett foglalt állást. Ő javasolta, hogy a textilesek rendezzenek egy újabb gyűlést, ezúttal a gyáron kívül. A színházra esett a választás, meg is telt a terem zsúfolásig. Február elején történt. A hatalmas tömeg, amikor az elnökség – Pană, Patilineţ, Fazekas – elfoglalta helyét, őrült ordításba kezdett, hogy “Hargitát akarjuk!”. És sorra csak magyarul beszéltek. Olyan tüntetést rendeztek, hogy az már meggondolkoztatta magát Patilineţet is. Meg kell jegyeznem, hogy Szász József, a későbbi Hargita megyei első titkár volt az egyik “brassói ügynök”, ahogy akkor neveztük. Nem az egyedüli.

– A tanügyiek! Az értelmiség! A színház! Kovács Dezső és Pákai színészek. Komolyan veendő társaság. A szembenállás annyira kiéleződött, hogy a szekuritáté is beleszólt. Patilineţ a Központi Bizottságban a hadseregért, az ügyészségért, a belbiztonságért felelt, ugye. Olyan céllal énhozzám ugyan nem jöttek, de biztosan figyeltek. Említettem, a telefonbeszélgetéseket lehallgatták. Végül engem a bankszervezés kapcsán felküldtek Marosvásárhelyre. A bukaresti utasított, hogy menjek az adatokért. Mert Udvarhely, Gyergyó és Csík Maroshoz tartoztak akkor, s a személyi és gazdasági adatokat Vásárhelyen tárolták.

– Akkor még titkolóztak. Sajátos napok voltak. Én ultimátumot kaptam, hogy azonnal foglaljam el a helyemet Csíkszeredában. Felhívott engem az ottani frissen kijelölt titkár, egy Branics László nevezetű, akit ismertem még Marosvásárhelyről, az ottani pártbizottságon dolgozott azelőtt. Erre elindultam fel Csíkszeredába. Az ottani Nemzeti Bank igazgatója, régi ismerős még az autonóm tartomány idejéből, nem tudott szegény semmiről semmit. Egyórai előkészítés után árultam el, miért jöttem. Mutattam a papírt, hogy né, engem neveztek ki a helyére. Nagyon kellemetlen volt. Próbáltam a helyi szervekkel felvenni a kapcsolatot. A szervezőbizottsággal, de ott senkit sem találtam. Branicsot kerestem, de azt felelték, Vásárhelyre ment. Egyetlenegy emberrel tudtam beszélni, Kovács B. Mihállyal, régebbi sepsi rajoni, akkor csíki első titkárral. Közölte velem, tudott az érkezésemről, többet most nem árulhat el, de három órára legyek a kultúrotthonban, s ott a nagygyűlésen mindenről felvilágosítást kapok.

Másfél órás várakozás után megjelent két Mercedes, kiszállt belőle Branics és Vereş Nicolae, akkori Maros tartományi első titkár, román ember, és megtartották a gyűlést. Bejelentették, hogy a pártvezetőség határozatával új megye jött létre, s annak Sepsiszentgyörgy lesz a székhelye. Akik onnan érkeztek, azonnal üljenek autóba, és térjenek haza.

Ez 1968 február tizenvalahányadikán történt.¹² Másnap reggel megkaptam Bukarestből az utasítást, hogy a Nemzeti Bankot, az ittenit (a sepsiszentgyörgyit), szervezzem meg, a papírt már elküldték. Én azonnal jelentkeztem Brassóban a tartományi igazgatónál, hogy beszéljük meg a részleteket, mert ő ismerte azokat. A harcunk így ért véget.

– Nos, elbeszéléséből ítélve a Brassó vagy Hargita-dilemmát úgy oldotta fel a pártvezetőség, hogy a Székelyföldet ketté osztotta, illetve háromfele szakította, s az utóbbi részt Maros megyébe foglalta. Külön elemzést érdemelne, miért. Belejátszott nyilván az is, hogy egy székely “nagymegye” a valamikor autonóm tartományra emlékeztetett volna, márpedig azt nem tekintették kívánatosnak, hiszen éppen ennek felszámolása volt a cél. Másfelől a két székely megyét egymás ellenében is ki lehetett játszani. Hogy az elszigetelés szándéka is ott munkált, s hogy ez nem kis sikerrel járt, ez beigazólodott a továbbiakban. Úgy gondolom, e számítás bevált, a megosztás kiváló manipulációs lehetőségeket teremtett. Hogy egyebet ne mondjak, egységes székely közvéleményről a mai napig sem beszélhetünk, márcsak a szétszakítottságot reprodukáló sajtóviszonyok miatt sem – akkor hogyan alakulhatna ki bármilyen akcióegység? Most persze, emlékeiről van szó. Mivel magyarázza, hogy január és február olyannyira felkavarta a népi szenvedélyeket is?

– Mi a rajonálás után megtapasztaltuk, mit jelent mellékvágányon vesztegelni. Adott pillanatban pedig már az anyanyelveden sem szólalhattál meg, nem lehetett, illetve nem volt szabad. De mondom, az országban másfele is megmozdultak az emberek. Emiatt gyorsan el kellett oltani a tüzeket. És tisztában voltak azzal, hogy nálunk nem veszélytelen a játék, mert a nemzetiségi probléma is fennáll. Itt még fel szeretném sorolni, ki vett részt a küzdelmünkben. Kézdivásárhelyen egy nagyon erős csoport jött létre, igaz, a rajoni első titkár, Szász Domokos velük tartott. Valahonnan Beszterce megyéből származik, rendes ember. Kitelepült azóta Magyarországra. Ott volt Sylvester Lajos¹³ rajoni főtanfelügyelő. Komolyan öszszetűzött Panăval és Patilineţcel, a megfigyeltek közé került. Akkor dr. Benedek Géza Kovásznáról. A lényeg az volt, hogy tartsunk ki, és maradjunk kapcsolatban egymással. Az ottani bankigazgató, Szőcs József és én voltunk az összekötők. “Ne engedjetek!” Említsem meg Drunek Zoltán IFET-igazgatót vagy Szentgyörgyön a textilgyár egész vezetőségét.

– A néptanácsi elnök román volt, a párttitkár magyar. A pártnál sok volt a román. Nos, e szervezetekben konformistábbak voltak az emberek, a felsőbb utasítást várták, teljesítették. Fazekas János? Az igazság az, hogy ahol megjelent, nyíltam megmondta kérdésbe burkoltan: “Ugye, fiúk, Hargitához akartok tartozni?” Lejárt a gyűlésekre, végül nem is ment el, mikor látta mire megy ki a játék.

– Emlékszem, Csík és Udvarhely élesen szembekerültek a megyésítéskor. Csíkban mintha lázadás tört volna ki. Ebből kimaradt, Czikó úr?

– Az később történt. A gyűlésen, melyről beszéltem, a mi távozásunk után bejelentették, hogy a székhely nem Csíkszeredában, hanem Udvarhelyen lesz, kinn állnak az autóbuszok, azok mindenkit átszállítanak. Nos, másnap a város felbolydult. Az sem volt komolytalan dolog! Megsapkáztak sok embert. A karhatalom ki sem mert vonulni.¹⁴

– Mint az akkor sebtiben felállított Váradi József és Gábor Áron-emlékmű és emléktábla vagy a Korunk folyóirat újraindulása jelzi, 1956 után egy átmeneti enyhülés légkörében éltünk. Ez 1958-től átcsapott egy országosan általános retorzióba. Meglehet, túl fiatal és érzékeny voltam, megütköztem az apróbb jelenségeken is, de mintha a “magyar autonóm”-nak itt lett volna a kis Szibériája 1959–1960-ban. Mondjak egy példát: Szőke Imre igazgató kicsengetést tartott a VII. osztályt végzett tanulóknak, rendesen, kátyával. No, ezek felvételiztek a Mikóba, s én rohantam megnézni az eredményt. Megnézem s megnyugszom, de két órára rá egy síró édesanyával találkozom. Győrffi Irénke anyukájával, hogy “hát nem sikerült!” Rohanok vissza, s látom, egy másik névsor van kitéve, arról két név hiányzik. Mi történt? Megvolt a névsor, s azt valószínüleg felkérték “pártunkhoz”, és készült egy új – a két név nélkül. Irénke apja magánasztalos. Kérem, ez egy bevett eljárás volt. Vagy az itt élő Balogh Attiláné tudná elmesélni, hogy nővérének számos osztálytársa – nagyon jó osztály volt – már eleve nem jelentkezett a középiskolába, s nemcsak a pap- vagy ügyvédgyerekek, hanem a magániparosokéi sem. Tudták, hogy itt nem számíthatnak bekerülésre, ezért Brassóban vagy Hosszúfaluban tanultak tovább.

– Az eljárásokra értettem. A törvényesség felrúgására, a méltányosság hiányára? Mit méltányosság! Hát abba az osztályba mind jó előmenetelű gyerekek jártak! Tulajdonképpen önmagunk alatt vágtuk a fát! Vágatták velünk! Itt nem egy olyan ember volt emiatt, aki 1961-ben nem vette rossz néven, hogy az új adminisztratív felosztással Brassóhoz fogunk csatoltatni.

Hogy mást ne meséljek: én kirándulásokat szerveztem, de a “magyar autonómban” ki volt adva, hogy ne Erdélyt járjuk, hanem az ország többi részét. Így nem hagyták jóvá a sátoros kirándulást, amit a Lakóca-hegygerincre vezettem volna, s már térképes plakátunk is megjelent róla a faliújságon. Az egyik indok az volt, hogy “mint a cigányok, olyan füstüs sátrakban? Nem!”. Akkor alakult meg a turisztikai iroda elődje ONT néven: “Majd inkább autóbusszal!” Mert mit szólnak a szülők, hogy sátrakban és primitív viszonyok közé vinném a gyerekeket? A másik pedig az volt, amit az IMSZ-nél¹⁵ meg is mondtak: “A Lakóca! A Lakóca! De menjenek az elvtársak keletebbre!” Nos, később az öszszeverődött társasággal kitűztük célként a Barcaság bejárását. De semmilyen pecsétes papírom nem volt, a magam felelősségére állítottam be a brassói tanfelügyelőségre. És emlékszem, hogy elhűltem, mert az illető táborigazgató először leültetett, mivel akkor nem dohányoztam, cukorkával kínált meg, s miután anynyit mondtam, hogy egy kirándulócsoporttal érkeztem, semmi papírt nem kért, csak annyit kérdezett: “Kolléga, hány fiú és hány lány?” Öt perc múlva kezünkbe adta a címet, hol szállhatunk meg.

– Az az igazság, hogy abban a Magyar Autonóm Tartományban az ’56-os forradalom után ’58-ban felerősödő és ’59-ben már dúló retorzió következtében 1959-ben olyan volt a hangulat – akkor már az ítéletek is megszülettek, nem csak a letartóztatások –, hogy – még létezett a szentgyörgyi korzó szombatonként – első igazgatómmal körbejárva arról beszélgettünk, bár csatolnának, hiszen mennyivel jobb a helyzete a Brassóban élő magyaroknak. Hogy mennyivel úribb módon tárgyalnak egy brassói tanfelügyelőségen, ahol leültetik az embert stb. Volt egy ilyen: ki kéne ebből a gettóból szabadulni. És a Brassóhoz való csatolás következtében tényleg került a párthoz egy olyan Rottstein nevű propagandatitkár. Mennyire különbözött a beszédstílusa, ahogy szóba állt az emberekkel? Anekdotikus eset. Egy időben ilyen jelszavas táblákon kellett dolgoznunk, libamájgyűjtés és egyéb – és a zöld mezőt mi sárgára festettük. Naná, hogy piros-fehér-zöld összetétel miatt dutyiba zárjanak!

– Voltak olyen országút mellé elhelyezett táblák. “Elvtársak, tenyésszetek libákat, mert a libamáj jól jövedelmez.” Vagy a pihetoll! Nemcsak propagandisztikus, hanem a gazdasági célkitűzéseket szolgáló kétméterszer másfél méteres pléhtáblák az országutakon. Ezeket néhányan a “termelésből kiemelve” festettük. A liba fehér, a betűk pirosak – a mező zöld nem lehet. És mi sárgára festettük a rétet. Jött Rottstein és kérdi, miért sárga a rét? “Nem dőlünk be” – mondtuk neki. Elmagyaráztuk. “Na, ne szamárkodjanak, kérem! Az más kérdés, hogy Brassó ígért földgázat stb., eget-földet, és nem sok valósult meg. Úgyhogy azon a februári gyűlésen néhai Berekméri Antal matematikatanár nagy precizitással, az újságból kiírt ígéretek számszerű összegét is bemutatva olvasta fel, hogy Brassó mennyire nem törődött velünk. A történelemben visszamenve 500 évre gazdaság-földrajzilag kétségtelen árnyékban tartotta mindig Szentgyörgyöt.

– Így van, a hetvenes évek gépipari egységei voltaképpen a brassói nehézipart kiszolgáló segédműhelyek voltak.

– Ha úgy vesszük, most szabadult fel a város ebből az ipari rabságból, ama tragédiának köszönhetően, hogy összeomlott a román ipar. Ezt ki kéne használni. No de a sokféleképpen jellemzett “autonóm” tartomány tehát alulról nézve kisszerű zsarnokságot, kiskirálykodást, rövidlátást jelentett volna, melyhez képest még a rajonálás utáni idők is fellélegzést hoztak?

– Már Brassóhoz tartoztunk, de ennek kimondottan röhejes megnyilvánulásai még megvoltak. Tanítók napján, mely ugyebár ünnepség kellett volna legyen – szóval ehelyett egy höltövényi szász tanárnőt kiszólított “pártunk” képviselője, és megszégyenítette, merthogy ő az az elvetemült, aki az amerikai mesterséges holdat megmutatta a tanulóknak! Tudniillik kiránduláson voltak, s az Echo nevű felfújt ballont, mely a Föld körül keringett, szabad szemmel is lehetett látni. És ő megmutatta a mesterséges égitestet – a tudományos világnézet szellemében nevelt, ha úgy vesszük! Igen ám, de amerikai volt a szerencsétlen! Hát hogyan szolgálja ez a proletár internacionalizmust?! Ebből akár Szovjetunió-ellenes dolgot is lehetett volna fabrikálni?

– A megyésítésre térve: 1962 és ’72 között a pionírházban természetjáró kört vezettem, ez volt a sátoros kirándulások időszaka, amit azóta is visszasírok valamiképpen.

– Nos, Önt helyi földrajz szakértőnek tekintik többek közt, s mint ilyennel konzultált Önnel egy iaşi-i egyetemi tanár.

– Tulajdonképpen a debreceni tanszékvezető, Kádár László ajánlott az egyik iasi-i geográfusnak, Szvizewsky Casimirnek, akinek székelyföldi témája került, s így keresett meg engem.

– Igen, akkor én is elhűltem. Miután a lengyel–magyar barátság előzményeit elevenítettük, elmondta, hogy a gyergyói-medence földrajzával foglalkozik, mert az egyetem távlati munkatervében megkapták a Székelyföld keleti felének a területét. Tényleg meglepődtem, mert egy ilyen egyetemi távlati terv, az ugye nem magalapozatlanul körvonalazódik, s különösen, ha gazdasági és településföldrajzi hangsúlyú, akkor egy közigazgatási felosztást is előkészíthet. Mi sokat diskuráltunk szakmai dolgokról, neki aztán dolgozata is jelent meg a gyergyói-medence településföldrajzáról. Az évre nem emlékszem, olyan 1966 táján volt. Nagyon tartózkodóan viselkedtem kezdetben, míg félre nem vont, és azt nem mondta. “Tanár úr, én nem vagyok többségi!” Az emberbe beletáplálódott, ugye, a bizalmatlanság, ha valaki hozzád fordult, arról sose lehetett tudni, szakember-e, vagy más. Ő észrevette, hogy itt valami “hézag” van, s akkor idézte előttem a lengyel mondást: “Hej, Báthory, Báthory, mért születtél? De ha már megszülettél, mért haltál meg?” Igen, a fejedelemről későbbi lengyel királyról van szó, akinek a mai napig nemzetközi gyorsvonat viseli a nevét – egyebek között.

– Mi lehetett akkor a megrendelő szándéka, melyről e lengyel emigráns tanár maga esetleg nem is tudott?

– Miután minden területi átrendezést valamilyen reális alapra kell helyezni, azt adatgyűjtés előzi meg. Bennem akkor felébredt a gyanú, hogy valami készül. Rá két évre be is következett, szerencsére nem olyan formában, melytől tartottunk. Nincs bizonyítékom rá, de fölmerülhetett egy olyasmi, hogy a Görgény- és Hargita-hegységeket természetes válaszvonalnak tekintve, hosszában metszenek le és egyesítsenek moldvai megyékkel bizonyos székelyföldi részeket. Hogy Brassó és Vrancea megyék közt Háromszékkel mi történt volna, nehéz megmondani, de az 1968-as viták abból adódtak, hogy a már térképileg is megjelent javaslaton Brassóhoz csatolták volna.

– Elérkeztünk az 1968-as megyésítéshez. Ön vezető állást nem töltött be, a légkör viszont annyira felforrósodott ama januári napokban, bizonyára Önt sem hagyták hidegen a viták.

– Én akkor nagyon csendes ember voltam, a természetjáró kör vezetése nagyon lekötött. De nyilván mindenkit foglalkoztatott a kérdés. Hetekig folyó viták dúltak, afféle népszavazásokat tartottak. Még ilyen humoros kiszólások is voltak: bizonyos illető mondta, hogy bement az egyik ajtón, mint aki Hargita megyéhez akar tartozni, és mire kijött a másik ajtón, már azt kérte, tartozzunk Brassóhoz! Sepsi rajon akkori vezetői a Brassóhoz tartozás hívei, a kézdivásárhelyiek viszont kimondottan Hargita megye pártiak voltak. Nem véletlen, hogy a végül megalakult Kovászna megye vezetőségének nagy része az egykori Kézdi rajon garnitúrájából került ki.

– A nagygyűlések résztvevőit a végén már megszűrni igyekeztek.

– Januárban vettem részt egyen, a napra már nem emlékszem. Én arról a gyűlésről nem tudtam előzőleg, de délután fél öt óra tájban Albert Ernővel találkoztam az utcán bevásárlószatyorral a kezemben, s egészen indulatosan szólt rám, mert nagyon sietett: “Azonnal menj a nagyterembe, mert öttől nagygyűlés!” A “nagyterem” az államosított Fogolyán-házban volt, ahol ma a megyei tanács székel. Ott láttam, hogy a Központi Bizottság részéről Patilineţ és Pană elvtársak jelenlétében zajlik a gyűlés. A terem zsúfolásig megtelt. Nem tudom bizonyítani, de vagy későre értesítették a rajoniakat, vagy ők késve adták tovább, szóval mintha azt akarták volna, hogy ne gyűljenek össze az emberek, s akkor igazolni lehet, hogy a lakosságnak semmi problémája nincs. Nos, tömve volt a terem. A véleménynyilvánítások közül Völgyesi András rendező felszólalására emlékszem, aki a Brassóhoz vagy Hargitához csatolás helyett, a terület természeti adottságaira, gazdasági stb. –, múltjára hivatkozva, az önálló megye mellett adta le voksát. És a jó emlékezetű Forrai Ferenc színész következett másodiknak, aki lényegében ugyanazt mondta el.

– A gyűlés nem szavazással ért véget?

– Nem is volt rá szükség. De akadt, aki szemére vetette egyes helyieknek, hogy itt valakik vállalati népszavazásokkal próbálják meg befolyásolni a hangulatot, holott – mondták a bukaresti elvtársak – ilyesmiről szó sem volt eredetileg. Még volt egy érdekes momentum: néhány nappal korábban, mikor intézményi dolgozók úgynevezett hovatartozási összejövetelei voltak (nevet), tudomásom szerint a sepsi rajoni néptanácsnál összehívott ülésen az egyébként nem idevaló, hanem bánsági Kapui János, aki a tanfelügyelőségen dolgozott, vetette fel, hogy ugyan nem ismeri az itteni régmúltat, de úgy emlékszik, létezett valamikor egy Háromszék vármegye. Azon a gyűlésen bár nyilván a brassói orientáció egyébképpen uralkodott – ígérgetések nyomán –, de tudomásom szerint Szentgyörgyön az első – ahogy én tudom – tehát még a Fazekas-féle Nagy Hargita megye és a Brassóhoz tartozás ellenében is időrendileg ez volt, ahol egy ilyen határozott, érdekes javaslat elhangzott.

– Némiképpen isszuk. De nem ez volt az egyetlen, mert hasonló helyzet alakult ki a történelmi Erdély északnyugati-peremén. Azt első térképváltozat szerint nem létezett Szilágy megye. De ez a szilágysági magyarságnak jelentett valamit, mert addig három tartomány közt voltak szétosztva. És akkor tulajdonképpen ez a két új megye jött létre Erdélyben.

– A székelységre nézve akkor előnyösebbnek tűnt, de hosszú távon nagy hátulütői vannak?

– Mivel ez még mindig egy ilyen ütköző terület, másfelől viszonylag kicsi volta miatt alkalmat ad arra, hogy azzal érveljenek: a korszerű közigazgatás nagyobb területi egységeket kíván.

– És megosztja a székelységet. Ma érzékeljük, hogy a két megyében mennyire más a közhangulat, és ebből milyen károk származnak az autonomista mozgalomra nézve.

– Valóban.

– A Bodza-vidék történelmileg ide tartozott (most derült ki, hogy a Béldi grófok nevén van), aztán Bikfalvának is rendkívül kiterjedt határa volt valamikor. De nem csupán az ott kialakuló nemzetiségi viszonyok miatt állt közelebb Brassóhoz, hanem a vasúti és közúti hálózat folytán, majd a tömegméreteket öltő ingázás révén is. Mindennapi ügyei intézését csak bonyolította, hogy Sepsiszentgyörgyhöz csatolták. Nem vitás, hogy hasonló szerepet töltött be, mint Maroshévíz és környéke a szomszédos megyében. A Hídvég és Bölön közti két falu, Lüget és Nyáraspatak kérte a megyésítéskor, hogy tegyenek velük kivételt. Ugyanilyen alapon viszont méltányos lett volna Apáca és Ürmös idecsatolása. Barót környékén Ágostonfalva román többségű, lennebb van viszont Alsórákos és Datk, magyar falvak. A közlekedés, sajnos, rendkívül rossz, járható út talán máig nincs az Olt alsórákosi szorosában. Szóval többet is kaphattunk volna, de mindent összevéve, Háromszék időálló alkotása a múltnak.

– 1967-ben tarthatta meg a Központi Bizottság ülését, melyen először volt szó a régi megyék visszaállításáról. Illetve dehogy! Az új körülményeknek megfelelően, esetleg más beosztással, újakat kellett létrehozni! De a tartományok megszüntetése mindenképpen napirendre került. Én azt hiszem, hogy ez beilleszkedett abba a politikába, mely a “Nagyfőnök” “trónra lépésével” megkezdődött.¹⁶ Azt mindegyre tapasztalta az ember, hogy a korábbi dolgok neki nem felelnek meg. Ezt a demokrácia gondolatába ágyazva bizonyítani akarta, hogy a Gheorghiu-Dej-féle megoldások rosszak voltak, s ő most olyasmiket valósít meg, amiket korábban nem voltak képesek. A hatvanas évek második felében egyre több olyan cikk, KB-határozat jelent meg, mely bebizonyította, hogy mind mezőgazdaságilag, mind iparilag lemaradt Románia. Ez azért volt meglepő, mert korábban a legnagyobb eredményt mindenből mi értük el. Vagy ha nem hasonlították a más országbelihez, a köztudatban mindenképp azt próbálták meghonosítani, hogy csodát művelt a szocialista ipar és mezőgazdaság. Az ilyen újságközlemények sorjázása azt sugallta, hogy itt tényleg a való helyzet feltárására törekvő, új szemléletű vezetőség alakult ki. Demokratikusnak mutatkozott, akárcsak a megyésítés, de meg kell jegyeznem, hogy felszínes volt. Utólag visszagondolva rá, szemfényvesztésnek szánták, leplezendő a valódi célokat azzal, hogy tömegeket nyernek meg a szocializmus ügyének.

Itt most két másik esemény jut eszembe. Az egyik, amikor a hetvenes években az egyháznak nyújtott kezet ország-világ előtt, és kötött egyezséget vele a pártvezér. A televízió egész nap közvetítette, ahogy az ortodox főpapokkal, egyházi vezetőkkel találkozott. Közölték azt is, ezentúl az állam nem szól bele, ha hittanórákat tartanak az egyházi székhelyeken, templomokban. De csendben már másnap jöttek a Központi Bizottság aktivistái, összehívták az iskolaigazgatókat, és tudomásukra hozták: jó, hogy megtörtént ez a nagy nyilvánosság előtt, de továbbra is az ateista politika érvényes, nehogy valaki arra gondoljon, hogy a tanulók vasárnapi foglalkoztatása megszűnt, vagy hogy ezentúl mehetnek hittanórára! Ha nagyon akar, elmegy, de nem kell neki menni!

A másik: szintén a hetvenes években – 1971 tavaszán – megint szóba került a magyar oktatás ügye, és nyár elején, júniusban megjelent az újságokban, hogy visszaállították a független, önálló, tiszta magyar iskolákat, így Udvarhelyen, Csíkszeredában, Marosvásárhelyen, Gyergyószentmiklóson, és mi is szerepeltünk a felsorolásban. A Mikóban ennek megfelelően készítettük elő a következő évet, de már szeptemberben jött Stanca elvtárs,¹⁷ hogy mi kérjük a román tagozat további fenntartását, mondjunk le a szétválasztásról és a tiszta magyar iskoláról.

– 1954-ben. Azóta volt a Székely Mikóban román tagozat. Nem annyira a tanárok és tanulók közti megértés hiányzott, hanem az volt a baj, hogy egyre inkább arra irányult minden, a román osztályok száma szaporodjék, a magyaroké pedig csökkenjen, mígnem ez kimondottan vészes méreteket öltött a nyolcvanas években. Nos, alig kezdődött meg a tanév, jött nagy fondorlatosan – de hát ezt nem itt találták ki! – Stanca elvtárs, hogy márpedig én kérjem, maradjon minden a régiben. S mikor látta, hogy ez így nem megy, gyűlést hívott össze, s bizony jó néhányan az ő szája íze szerint szóltak, az önálló iskolát nem tartották szükségesnek. Még egy kicsit úgy meg is fenyegettek.

E két példát azért említettem, hogy az uralkodó szemléletet jellemezzem. “Elhatároztunk” valamit, azt a világgal nagy hangon közöltük, s utána a háttérből meghiusítottuk, visszavontuk, gyakorlati alkalmazását megakadályoztuk. Miként máskor, így a gyulafehérvári népgyűléstől kezdve, mikor is “megmondottuk”, hogy megadjuk az autonómiát és az anyanyelvű oktatást és mindent, de utána szépen agyonhallgattuk. Nos, itt is “meghirdettük”, mit teszünk – de ugyebár, ha ők kérik, hogy ne úgy legyen, akkor beleegyezik még az államfő is.

Ennek ellenére mi a gyűléseken végül úgy döntöttünk, hogy ha nem is egyszerre és azonnali kiköltözéssel, de megoldjuk a szétválasztást, s a következő évtől nem indítunk kilencedik osztályt a román tagozaton. Eljutottunk végül odáig, hogy már csak a kimenő tizenkettedik osztályunk volt vegyes – amikor miniszteri rendelet állította vissza 1974-ben a teljes román tagozatot a Mikóban.

Az emlékezetes dolog Fazekas János beszéde volt a Központi Bizottság ülésén, de lehet, hogy a Nagy Nemzetgyűlésben hangzott el. Abban ő ismét és nagyon célratörően bizonyította, hogy szükséges a nemzetiségek lakta országrész közigazgatási egységgé alakítása, szinte bizonyos önálló területté tételére gondolt. Az egy tömbben élő székelység egységesen és sajátosságainak megfelelően szervezze meg a saját életét – mondotta. Persze, a szoros központi irányítás fennmaradt volna, de mégis biztatónak és serkentőnek éreztük. Most tenni kell, itt az alkalom, hogy valamelyes önállóságot és a cselekvési szabadság lehetőségét megteremtse az ember! Fazekas javaslata a székelység zömét egy nagy megyében egyesítette volna: Udvarhely – Gyergyó – Csík és Háromszék nagy része. Szentgyörgy alatt húzódott volna a megyehatár. Sok szülővel, diákkal, ismerőssel beszélgettem róla, mindenképpen kedvezőnek mutatkozott, és annak ítélte mindenki. Úgy tűnt viszont, hogy e nagy területet átfogni nem lesz könnyű, ezért a hagyományos székely megyék visszaállítása még jobb lenne, s legfennebb ezek közt egy szorosabb kapcsolatot kellene kialakítani. Megjelent a térkép is, mely valóban nagy vitát váltott ki. Ismételten úgy tűnt, nagyon demokratikus megoldás megbeszélni mindenkivel, falun és városon, mit óhajt, s a vélemények figyelembevételével módosítani végül. Sőt, azt hallottuk, hogy imitt-amott kérésre már módosítottak is! Akkor vetődött fel, hogy mind a hagyomány őrzése, mind az emberségesség szempontjából Háromszék visszaállítása lenne a legjobb megoldás.

Nos, alighogy ezek elhangzottak, felgyorsultak az eseménynek. Megjelent Szentgyörgyön Pană, Brassó tartomány első titkára. Ő sem a maga eszétől, nyilván megbeszélték és kisütötték, hogy Fazekas javaslata nekik nem jó – mert az egy darabig sérthetetlennek tűnt, s eldöntötték, hogy hátba támadják, és nagy jóakaratot mutatva rávesznek minket is álláspontjuk elfogadására. Patilineţ már korábban lejött, de első időkben még nem ellenezte annyira a Nagy-Hargita megye tervét. Pană Brassó tartományi első titkár jövetele azonban fordulatot jelentett, érzésem szerint megbeszélték a nagyfőnökkel, hogy megint a “nép kérje”, amit ők akartak. A tervezetet elfogadták ugyan, de az mégsem jó, s ha a háromszékiek maguk kérik a Brassóhoz tartozást, akkor ők beleegyeznek. Pană szándéka azonban nagyon világos volt, az is, hogy határozott céllal érkezett. Mondotta, hogy Háromszék Brassó mezőgazdasági ellátását biztosítaná, s így kiegészítenék egymást. Toborozta a híveket, hogy minél többen vallják: érdekükben áll Brassótól el nem szakadni.

Tulajdonképpen ezzel kezdődött Fazekas János javaslatának aláaknázása, megtorpedózása, lebontása. Azzal érkezett, hogy ki kell menni minden gyárba, intézménybe. Hozzánk, az iskolába is jön a rajoni pártbizottság kiküldötte, gyűlést hív össze, és nem azt kérdi, hogy melyiket kívánjuk a két terv közül, hanem – ezt így mondotta! – így kell szavaztatni: tartsa fel a kezét, aki ellene van Brassó megyének! S világossá tette, hogy az vezeti jól a gyűlést, aki eléri az előkészített javaslat megszavazását.

A dolog, persze, felháborodást szült. De nem mindenkiben. Mert amikor az aktivisták mentek vissza, olyan jegyzőkönyveket vittek magukkal, hogy gyárak, intézmények is kérik a Brassóhoz csatolását a volt Sepsi rajonnak. S úgy nézett ki, hogy a többség tényleg Brassó megyét kéri. Ennek hatására jött le Fazekas János Szentgyörgyre, s nagyon figyelte mindenki, mire teszi a hangsúlyt. Világossá vált, hogy a saját korábbi álláspontját nem adta fel, de hozzátette azért, hogy ezen még lehet vitatkozni. A fő kérdés azonban az volt – úgy emlékszem, a sepsiek mellett a kézdi vezetőket is lehívták –, hogy most már el kellene dönteni, melyik tervet választjuk. S bizony még tudományra hivatkozó emberek is akadtak, akiket előzőleg megdolgozhattak, gondolom (neveket nem akarok mondani, én már öreg vagyok ahhoz), akik hivatkoztak arra, hogy a gazdasági kapcsolat mindenképpen Brassóhoz fűz minket, s Fazekas javaslata emiatt nem célszerű. Igaz, egyre többször elhangzott az ellenvélemény is.

Végül a döntő többség úgy foglalt állást, hogy az önálló megye lenne a legjobb, s ha ezt nem lehet – világos volt, hogy csak a Központi Bizottság dönt –, akkor egyik része Brassót, másik Hargitát választaná inkább. Elhangzott, hogy igen kis területű lenne Háromszék, nem ekkorára méretezték a többi megyét. Brassó feltétel nélküli hívei voltak a legkevesebben, ezt meg kell jegyeznem. S azt is, hogy tulajdonképpen mindenki érezte, nekünk a Csíkhoz tartozás lenne a legelőnyösebb mindenképpen. Akik ezt nem akarták vállalni, vagy szolgai módon végrehajtották, amit elvártak tőlük, azok állandóan a Brassóhoz fűződő kereskedelmi kapcsolatokra hivatkoztak. Ellene érvelni csak úgy lehetett, hogy Csíkot hasonlóképpen vonzotta Brassó a múltban, de igenis lehetséges új központokat teremteni. Azzal álltunk fel, hogy a Brassó pártiak a Pană emberei, a Hargita pártiak a Fazekas emberei. Én? Én Háromszék mellett szóltam hozzá, illetve hogy a Székelyföld közigazgatási egységként működjék.

E gyűlés a megyei tanács mai épületében, a díszteremben folyt le délelőtt. A tanácskozás után mi beültünk a vendéglőbe beszélgetni. Igazság szerint az ember érezte, hogy most hagyni kell minden egyebet, különben elszalasztunk egy esélyt. Voltunk vagy tizenöten, s folytattuk a “gyűlést”. Úgy egy óra telhetett el, mikor jött valaki: azt üzente Fazekas János, hogy délután még lesz egy gyűlés. S én azonnal induljak és értesítsek minél több embert, vegyenek azon részt. Mi ketten Csongvaival azonnal otthagytuk a társaságot, autóba ültünk, olyan helyeken álltunk meg, ahol többen is laktak. Elsősorban az iskola tanáraira gondoltunk. Én az egyikhez, ő a másikhoz! S mindenkit megkértünk, hogy szóljon, telefonáljon az ismerősöknek. Mi az utolsó percig jártuk a várost, két és fél óra állt rendelkezésünkre, lehet, mások is megtették, mert végül a terem megtelt, azt mesélték. Már a villany égett, mikor fel akartam én is menni az emeletre, s hát megállít egy Brassó tartományi aktivista, a neve nem jut eszembe. Arról vált híressé, hogy kifogásolta, miért olvassák Nagyajtán mind csak – ahogy mondotta – Gardányi (!) Egri csillagok című könyvét. Ennyire ismerte a mi dolgainkat. Megállít az ajtóban, hogy “Albert elvtárs, maga délelőtt ott volt.” Mondom: “Ott, s most is ott akarok lenni, azért jöttem.” “De maga nem mehet be, mert maga délelőtt ott volt, s hozza is szólt!” “De – mondom – álljon félre, be akarok menni.” Nem engedett be! Esetleg ütni vagy félretaszítani kellett volna? “Na – azt mondja – jöjjön egy cseppet le!” Úgy éreztem magam, mint mikor az embereket kollektivizálták. Bevitt alul az irodába, s nagyon cinikusan, durván és fölényesen: “Mit akar maga? Miért nem akarja Brassót? És mit befolyásolják itt az embereket?” Mondom, honnan veszi, hogy befolyásolják, én a véleményemet elmondtam, ahhoz tartom magam. “De maga aláírja-e, ha kérjük, hogy Brassót támogassa?” Mondom: én azt nem írom alá. “De azt aláírja-e, hogy Háromszékhez tartozzanak?” Azt igen, azt aláírom. Már a végén attól tartottam, hogy valami kellemetlen helyzet alakul ki, annyira erőszakosan lépett fel. Aztán egy fél óra után befejezte, s én el kellett hogy jöjjek, kikísért, elbúcsúzott, de én a gyűlésbe nem mehettem fel. Érdeklődtem később, a délutáni gyűlés sikeresebb volt, már nem az aktivisták, gyárigazgatók vettek részt rajta, s azt hiszem, Fazekas észrevette, hogy délelőtt a már megdolgozottakat és vezetőket hívták össze, akiknek ugyebár jó antennájuk volt, s aszerint igazodtak. Délután viszont a városhoz igazán ragaszkodó, itt élő emberek gyűltek össze. Persze, hogy más hangulat alakult ki!

Arra emlékszem még, hogy a Kovászna elnevezést óvakodva fogadta az ember – de hát megszokta, úgy látszik, a neveket meg lehet szokni. A Nagy-Hargita megyétől megrettenhettek, valóban nehéz lett volna irányítaniuk. Szerencsére a déli székelység leszakítása nem sikerült, s az első időszakban mindkét megyében szépen alakultak a dolgok.

Nem egy kérdést csak megközelítően sikerült tisztázni, Fazekas János szerepe például számomra talányos maradt, és nemcsak azért, mert beszélgetőpartnereim némileg eszményítették őt. Végül a segítség onnan jött, ahonnan legkevésbé vártam, Fazekast halála előtt két riporter kolléga – Sarány István és Szabó Katalin – kereste fel Csíkból, akik a nevezetes csíkszeredai tüntetés történetét kívánták megírni. A kilencvenes évek végén nyilatkozó Fazekas alaposabb tárgyismerettel, sok kulisszatitok birtokában más szemszögből is megvilágítja az eseményeket, fényt derítve a homályban maradt összefüggésekre. Nincs különben az a leleplezés, mely a hatalmi elit cinizmusát jobban jellemezni tudná, mint ahogy itt annak egyik tagja kendőzetlenül beszámol róla:

“FAZEKAS JÁNOS: Miután megjelenik a térkép a megyéknek a határairól, Ceauşescu, Patilineţ Vasilénak a segítségével, Pană Gheorghe, aki az első titkár volt Brassóban, Szász József, aki Brassóban a szervezési osztály helyettese volt, Sántha Károly, aki a sepsiszentgyörgyi rajonnak volt az első titkára, megkezdik a harcot, hogy Háromszék egy részét Brassóhoz csatolják. És ezek a talpnyalók különösen azt a részét akarták, amelyik vadászterület volt. Na, erre a háromszékiek megkezdik a felkelésüket, nagy ellengyűlések vannak minden gyárban, minden községben, minden faluban. Összeverekednek románok, magyarok, akkor kialakul Háromszéken az úgynevezett két párt: Hargita-pártiak a magyarok, Brassó-pártiak a románok. A cigányok, ahol többségben magyarok voltak, a magyarok mellé álltak, ahol a románok voltak többségben, ott a románokhoz álltak. És ez alkalommal a demokratikus normáknak a nagyon súlyos megszegését követték el Háromszéken. Felső-Háromszék rajonnak az egész vezetősége mind határozottan Hargita megye mellett volt, a probléma Sepsi rajonban volt, ahol ott volt az a Sántha Károly, aki Panănak, a brassóiaknak volt az embere. Aztán ezután, mondottam, hogy voltak ezek a gyűlések, a hangulat nagyon rossz volt. Aztán be volt tiltva, hogy a kézdi és sepsiszentgyörgyi rajonokból az autók jöjjenek Bukarestbe. S akkor nekem az információk, hogy milyen súlyos hibákat követnek el, hogy több helyen három-négyszer is szavaznak, olyanokat visznek be szavazni, akik nem odavalósiak. Nekem volt egy jó emberem, egy Fábián Ernő nevezetű agrártitkár, agrármérnök, aki éjszaka áthozta az ojtozi szoroson a jegyzőkönyveket és az információkat, hogy mi történik Háromszéken. S akkor hív Ceauşescu, hogy menjek le, hogy csendesítsem le a népet. Én megtagadtam. Ti csináltátok – mondottam. Egyben megegyeztünk, azt gondoltam, hogy becsületesek vagytok. Nem voltatok azok, úgyhogy nem vagyok hajlandó részt venni. Na, aztán beszéltem Maurerrel. Maurer odahívott: te János, megcsinálták ez a hülyeséget, ezt a marhaságot, menjél, próbáld meg, hátha le tudod csendesíteni a dolgokat. S mondottam: lemegyek, de csak egy feltétellel: velem egy autóban jön Patilineţ, és velem egy házban fog aludni, Predealon nem lesz joga telefont adni Panănak, hogy valami előkészületeket csináljon. S akkor elmentünk együtt, Predealon megháltunk. Nekem akkor voltak kísérőim, tisztek, odatettem őket, hogy ne tudjon telefonálni, kapcsolatot teremteni. Reggel megérkeztünk Brassóba, s megmondottam a Panănak, hogy miért jöttünk, s onnan mentünk Sepsiszentgyörgyre. Oda sem engedtem, hogy telefont adjanak. Megérkeztünk, pár óra alatt összehívták a gyűlést, s ott először én beszéltem. Magyarul beszéltem, s elmondottam nekik azokat az áthágásokat, amelyek történtek, s ne, én ezért vagyok itten, hogy újra kell szervezni az összes gyűlést, új szavazások kellenek. Eltartott egy hétig, de a dolgok annyira elmérgesedtek, hogy az összes aktivistát a falvakból a parasztság elkergette. Maksáról, Barátosról, Zabolán, máshonnan. Zabolán kétszer vagy háromszor kellett szavazni, mert hamisításokat csináltak. Maksán például elterjesztették, hogy a Brassó és Hargita közti határ majd a főúton megyen. A parasztoknak a kollektív gazdaságnak az elnöke, főmérnöke, párttitkára azt mondták: Jól van, ha ezt akarjátok, lebontjuk ezen a részen a lakásokat, csűröket, és áttesszük a másik részre, de mi nem maradunk Brassó pártján, mi Hargitához akarunk csatlakozni. Na onnan visszajöttem. Mikor láttam, hogy kettőbe van szakadva, a románok és a sepsiszentgyörgyiek Brassót akarták, a magyarok, a felső-háromszékiek Hargitát akarták, hogy visszaállítsam az egységet, azt javasoltam Ceauşescunak, hogy hozzuk létre Háromszék megyét. Nem akarta semmiképpen a Háromszék elnevezést. Mondom, akkor legyen Bodok vármegye. Azt se akarta. Mondom, Bodok szép, az a mi havasunk, székelyföldi havasunk. Aztán végül mondtam, hogy legyen Kovászna, hisz Kovászna a mi nemzetközi hírű üdülőtelepünk, kitűnő kezelőbázisokat építhetünk oda. Na, így született meg az elnevezés, Kovászna megye.”¹⁸

Visszatérünk első narrátorunkhoz. Czikó Árpád módszeresen fejezi be, amibe belekezdett: az 1968 utáni évek saját szempontú értékelését adja.

– Tényekkel tudom bizonyítani, hogy ahol azelőtt nem történt semmi, a megyésítés kedvezően hatott ki a város és megye életére, a korábbi stagnálást mozgalmas gazdasági és művelődési élet váltotta fel. Rövid idő alatt talpra kellett állítani a közigazgatást és az állami intézményeket. Olyan szakembergárdára volt szükség, mely az akkori elvárásoknak megfelelően vezetni képes egy új megyét. Stock Tibor kézdivásárhelyi kollégámmal Brassóban tárgyaltunk éppen a volt tartományi pénzügyi illetékesekkel – a háromszéki mezőgazdasági bank létrehozásáról volt szó –, amikor utasítás érkezett, hogy azonnal jelentkezzünk Szentgyörgyön a pártbizottságnál. Késő este érkeztünk haza, Király Károly fogadott, akit ismertem még korábbról, amikor a Magyar Autonóm Tartomány KISZ-bizottságának első titkára volt. Rajta kívül ott találtuk Szász Domokos kézdivásárhelyi volt első titkárt, Sántha Károly Sepsi rajoni volt első titkárt és Stanca Constantint, aki Kézdi rajonban propagandatitkári beosztást töltött be korábban. Emlékszem még Orbán Árpádra a szakszervezetek részéről és Stemmel Józsefre, Kézdi rajoni volt néptanácsi elnökre, akiről azt beszélték, hogy első alelnök lesz, de nem így történt.¹⁹ Nos, előttük tartottuk meg első beszámolónkat.

Ezt követően megalakultak a vezető szervek. Egy nagygyűlésen jelentették be: a megyei pátbizottság első titkára, egyben a megyei néptanács elnöke Király Károly.²⁰ Pártvonalon Stanca Constantin megyei propagandatitkár volt román, a többi titkár magyar volt, így Szász Domokos és Sántha Károly. Néptanácsi vonalon első alelnök Dragoş János (Ioan) lett, akit Brassóból hoztak. El kell mondanom, hogy tökéletesen beszélt magyarul. A további szervezés gyorsan és zökkenőmentesen zajlott le. Brassóból részben innen elszármazottak tértek vissza, jó szakemberek, így Boda Samu jogász vagy Szávai, a pénzügyi szakértő. Néptanácsi titkár Péter Zoltán lett, aki 1954-től az adminisztrációban dolgozott, és nagy gyakorlatra tett szert. Sok közgazdász jött haza: Szabó István a megyei statisztikai igazgatóság vezetője lett, Demeter Antal az autóvillamossági gyár főkönyvelője, aztán Komoporály Vilmos, hazajött Bukarestből az Állami Tervbizottságtól Beke Lajos, Sándor Istvánné született Veress Katalin, a Mezőgazdasági Bank mostani igazgatója, Szigeti Attila közgazdász és mások.²¹

Nagy lendületet vett az építkezés, sok lakásra volt szükség, hogy a Brassóból, Kézdiről, Gyergyóból, Bukarestből érkezettek letelepedhessenek. Így raktuk le Szemerja negyed alapjait. Elő volt irányozva egy mozi gyors felhúzása, hasonló ütemben folyt az utak építése és aszfaltozása. Igaz, nem számoltunk azzal, hogy a forgalom mára úgy megnő s az utak már nem fogják bírni azt a nagy terhelést. Bár a mai utak szörnyű állapotáért részben a karbantartás elhanyagolása a hibás.

– Én a megyei néptanács alelnöke voltam, Királynak és Dragoşnak a beosztottja, a pénzügy, a kereskedelem, turisztika és munkaügy tartozott hozzám. A bankigazgatást úgy hagytam ott, hogy 1969. március 15-én megválasztottak néptanácsi alelnöknek a megyénél. Ez tartott egészen 1975-ig, akkor összevonták a párt- és állami funkciókat, egyetlen alelnök maradt. Megkérdezték, hova mennék, ez akkoriban így folyt, s én ismét a bankot választottam.

No, de röviden összefoglalnám a megvalósításokat. Művelődési téren helyreállították a központi parkban a szabadságharc oroszlános emlékművét, amelyet kétszer romboltak le korábban. Felavatták a Benedek Elek-emlékházat – az erdélyi magyarság színe-javának seregszemléje volt az ünnepség –, fel a Gábor Áron-szobrot Kézdivásárhelyen (a nagyon megható ünnepségre felvonult az egész környék) és Körösi Csoma Sándor szobrát Kovásznán, amit tudományos ülésszak követett, többek között dr. Debreczy Sándor (a Székely Mikóból vitték fel az egyetemre még 1943-ban) részvételével. Akkor alapították a bálványosi tánc- és népviseleti fesztivált, az elsőn tízezres tömeg ünnepelt, a rétyi könnyűzene fesztivált nemkülönben. Ezeket egészítette ki a tündérvölgyi csobán lakodalmas (Nedeia mocănească) és a bodzafordulói Ciobănaşul tánccsoport.

A színház: az akkorit a maival össze se lehet hasonlítani.²² Nívós, sok tehetséggel rendelkező intézmény volt, a repertoárja ragyogó, s a közönséghez szólt. Dukász Anna vezette, aki kiváló művész és egy nagyon érdekes típusú művésznő volt – evvel megmondtam mindent! Ragyogó társaság: Köllő Béla, Técsi Sándor, Ferencz Csongor – hogy pár nevet említsek csupán. Versengett a többi erdélyi társulattal, és az élvonalban állt. Azóta szépen és biztosan aláment, mint sok minden. Fellendültek az iskolák, megélénkült a kulturális tevékenység, feltámadtak a művészeti együttesek. Felélesztették a hagyományokat sokfelé Kézdiszentkereszten, Zágonban és még sorolhatnám. Utóbbi helyen megalakult az első Mikes Egyesület. A hosszú elzártság után Magyarországra lehetett kultúrcélból menni, így a Székely Mikó a pécsi Leöwey Klára Gimnáziumot fogadta testvéri intézményévé, kölcsönös látogatások következtek. Rendszeresen lejött Szentgyörgyre a veszprémi színház, járt itt a Déryné Színház is.

Megélénkült az irodalmi élet, megalapították a Megyei Tükört Dali Sándor főszerkesztésével, sok értelmiségi tömörült köré, így Magyari Lajos, Farkas Árpád, Czegő Zoltán, Csíki László, Bogdán László, Vári Attila, akik az újságíróskodáson kívül komoly irodalmi tevékenységet is kifejtettek. Megjelent a Kampuállító című antológia, benne Veress Dániel, Holló Ernő és Markó Béla is szerepelt. Visszhangos irodalmi összejöveteleket tartottak. Én tanúja voltam egy érdekes vitának az árkosi kastélyban, melyen Méliusz József Az illúziók kávéháza című kötetét mutatták be. Én Méliuszt nagy kozmopolitának tartom. Farkas, Veress Dániel, Czegő Zoltán szállt vitába vele. Méliusz azt állította, hogy a székely irodalom egy független valami, s nem az egységes magyar irodalom része, ahogy ellenfelei bizonyították. Moderátori szerepet néhai Földes László töltött be, megpróbálván az álláspontokat egyeztetni. Méliusz írószövetségi alelnök volt, és nagy tekintélynek számított, ugyebár. Hajnalig tartott a vita, a fiatalok ügyesen legyűrték azt az embert, aki ex cathedra kijelentéseket tett az egységes magyar irodalmi szemlélet rovására. Érdekes összejövetel volt még, amikor Gábor Áronról és a ’48–49-es forradalomról emlékeztünk meg, Bözödi György, Nagy Pál, Bodor Pál, Szász János, Gálfalvi Zsolt, Egyed Ákos tartottak előadásokat. Király támogatta A Hét megjelenését, Huszár Sándor főszerkesztő gyakran járt ide le.

Sok tehetséges építész telepedett itt le, így Ritti Olivér, a megyei tanács mai alelnöke vagy Szabó Bálint, most tanár a kolozsvári műegyetemen. A lakástervekben persze a kötelező típusterveket volt muszáj használni, azokon javítani lehetett, de lényeges változtatást eszközölni nem. A tervhez fix összegeket rendeltek hozzá. Így épültek a gyenge minőségű, alacsony komfortfokozatú tömbházak, sőt lakótelepek, például a Csíki negyed.

– Valamilyen műhiba nyilván történt, például lett volna hely fel az Örkőig elég. De nem ismerem a pontos részleteket. Akkoriban restaurálták az árkosi kastélyt, mely korábban romnak számított. Egy lelkes agrármérnök, Féder Zoltán – ma Izraelben él – szívet-lelket beleadott, hogy tataroztassa az agronómusok háza költségvetéséből és hasznára. Egyetlen festményt és egyetlen bútordarabot találtak meg a széthordott javakból! Az épületet be kellett rendezni, s ehhez nyújtott segítséget a megyei tanács. Helyreállítottuk az oltszemi kastélyt is, igaz, más rendeltetést szántunk neki, motellé kívántuk átalakítani, a minisztert is lehoztuk Királlyal, de nem sikerült megnyernünk a célnak, erre nem adtak pénzt, így lett kisegítő iskola belőle...

Ami a kultúrát illeti: kiváló szervező és kimondott kultúrpolitikusnak bizonyult Sylvester Lajos, a megyei művelődési bizottság elnöke. Ő, kérem, erre született! Állandóan akciókat szervezett, örökös mozgásban tartotta a lakosságot. Szabad kezet kapott, továbbá politikai “hátteret” – ez volt Király – és anyagi “hátteret” is a tanács részéről, s valóban sok szép dolgot produkált munkatársaival.

– Ne essünk az egyoldalúság vétkébe, itt van az iparosítás, a régóta várt esemény. A nagyipar megjelenésének fordulatot kellett volna jelentenie a székelység történetében. Nos, nagyon kétélű dolognak bizonyult.

– Első fázisában főleg az ingázókat szívta fel, jórészt a Brassóba bejárókat, Kézdivásárhely környékén pedig főleg a munkaerőfölösleget. Ott létesült a konfekciógyár, azóta is kiválóan halad, igazgatója Stemmel József, akit már említettem, kereskedelmi igazgató Mágori Attila, a főkönyvelő Zsarnovszki Tibor – nagyon jó együttes. Felépítették a keményítőgyárat. Nem feledkezhetünk meg a Richter házaspárról. Szentgyörgyön továbbfejlődött a textilgyár a Hegyi Zoltán, Kelemen Viktor, Nagy Károly csapat vezetésével, létrejött az autóvillamossági üzem élén Kányádi Mihállyal, Niczuly Ignáccal, Demeter Antallal. Kézdivásárhelyen komoly helyiipar alakult ki Majorán Vencel, Kiss Ernő és Cseh György irányításával. A megyében a helyiipar össztermelése meghaladta bármely úgynevezett köztársasági (országos nagyüzem) vállalatét, ide tartozott a szentgyörgyi Localprod, a Bazalt, a Kenyér- és Malomipar, a Borvíz és a bútorgyár, a mai faipari kombinát elődje. A helyiipart Dragoş János irányította.

– Ennek “technológiáját” ragyogóan ismerte Dragoş, bármit el tudott intézni Bukarestben. Különleges és jellegzetes alakja volt az akkori időknek. Ő a kompromisszumok embere volt. Rendkívül joviális, humorérzékkel és természetes intelligenciával megáldott ember. Pillanatok alatt fel tudta mérni az adott helyzetet, és ahhoz kiválóan alkalmazkodott. Életművész volt, ahogy mondani szokás, nagy népszerűségre tett szert. Liberális gondolkodásával a békés egymás mellett élés hívéül szegődött, az ellentéteket nem szította, hanem elsimítani igyekezett. Most is, ha végigmegy az utcán, mindenki köszön neki, mindenkivel kezet fog, maga is ismeri az egész várost. Bukarestben többször jártunk együtt, s vele soha sehonnan üres kézzel nem jöttünk el. Meggyőző mondókája mellett azzal is tisztában volt, hova kell a “nyomatékot” helyezni. Anyagkiutalások, fűtőanyag, bármi, mindent elintézett. Az iparosításra még visszatérek.

– A szocializmusban hatalmas elvonások történtek, beruházásra sem azelőtt, sem azután soha annyi pénz nem volt, és nem is lesz. A kérdés az, hogy az egyedülálló lehetőséget mennyire sikerült okosan kiaknázni. Önök, magasabb beosztású tisztviselők, párt- és közigazgatási funkciókat viselők, mi több, a lokálpatrióták és nemzetiségpolitikusok is egymás kezére dolgoztak. De a központi direktíváknak szükségszerűen kellett szembekerülniük a helyi elképzelésekkel.

– 1974-ig viszonylag simán ment minden, a mi elképzeléseink nagy vonalakban teljesültek. Mi lakásokat, iskolákat, művelődési házakat, utakat, hidakat stb. kértünk, infrastruktúrát és anyagi alapokat hoztunk létre, az a kultúra bázisát képezte. Persze, ismerve az úzust, mindig sokkal többet igényeltünk, mint amennyit jóváhagytak. Ez bele volt már kalkulálva. Hogy anekdotát meséljek: a megyei költségvetés ügyében felutazik egyszer Dragoş Bukarestbe a pénzügyi igazgatóval. Dragoş felvetette a pénzügyminiszter előtt, hogy kevés pénz jut protokollra, holott hozzánk sokan járnak, külföldről is, vadászni stb., és kétszer annyit kért, mint az azelőtti évben. A pénzügyminiszter elhűlve hallgatta. Elképedéséből magához térve, kérdezi: hogy képzeli Dragoş elvtárs? Hát nem ismeri a két nappal korábbi KB-határozatot, mely felére csökkentette az ilyen természetű költségeket? Dragoş azonnal visszakozott: jaj, ha így van, hát így van! – ezt nevetve mesélték még sokáig.

– 1971-ben történt, hogy Ştefan Voitec, a Nagy Nemzetgyűlés elnökének meghívására látogatóba érkezett hozzánk dr. Beresztóczy Miklós, a Magyar Országgyűlés akkori alelnöke, civilben katolikus hittudományi tanár. Mivel kérése az volt, hogy egy magyar megyét is felkereshessen, Kovásznát jelölték ki e célra. Megtárgyalták Királylyal a dolgot, és felhívták a figyelmét, hogy első osztályú protokoll szerint kell a fogadást megrendezni. A munka egy részét Király rám bízta. A gépkocsival érkező vendégeket Aradon várta a román parlament küldötte és egy úgynevezett “tolmács”, ezen természetesen a román állambiztonság emberét kell érteni, aki tudott olaszul, mert beszélt olaszul Beresztóczy is. Nagyon nem tetszett nekünk, hogy Bányai Lászlót jelölték kísérőjéül, ismerve Bányai viselt dolgait. Az én feladatom volt a rendőrséggel beszélni, hogy Kököstől gondoskodjék az országúti biztonságról, s meg kellett szerveznem a csernátoni látogatást. A kézdi udvarterek, a múzeum stb. bemutatását Király magára vállalta, együtt az árkosi kastélybeli díszebéddel. Nekem még ajándékot kellett vásárolnom a vendégnek. Nos, a látogatás a következőképpen folyt le. Beszéltem a milíciaparancsnokkal – Bukarestből helyezték ide, udvarhelyszéki családból származott, szülei a Zsil-völgyébe vándoroltak, maga bányászként kezdte, majd milicista lett, s ezredesi rangban helyezték ide, nagyon becsületes ember –, hogy mire lenne szükség. Reggel megyek a megyeházára – hát a főkapunál fehér kesztyűs rendőr! Ilyet nem láttam még! A nagyteremben Király Károly várta a vendégeket Dali Sándor, a Magyar Nemzetiségű Dolgozók megyei tanácsa elnöke és mások társaságában, én a bejáratnál fogadtam őket. Egyszer csak szól a rendőr, a fehér kesztyűs, hogy tessék jönni, mert hallani a szirénát. Elcsodálkoztam, mert a rendőrkocsiról nem volt szó. Megjelenik a kocsi, utána a Mercedes a magyar nemzeti zászlóval és a magyar küldöttséggel, nyomukban a másik a bukarestiekkel. Megérkeznek, és felkísérem őket, rendkívül kellemes hangulatban elbeszélgetnek. A vicces az volt, hogy Bányainak kellett a tolmács számára lefordítani, ami elhangzott, mert természetesen magyarul folyt a diskurzus. Utána úgy rendeztem, hogy én menjek a magyar vendéggel, és Bányai üljön a bukaresti kocsiba. Elindultunk, a rendőrkocsi haladt elöl, s ahogy Csernátonba értünk, szirénázni kezdett, mire az utca megtelt emberrel. Hatalmas éljenzés! Befordultunk a kollektív gazdaság elé, s meglepte a vendéget – engem is –, hogy vagy száz székely ruhás lány és legény köszöntötte virágcsokrokkal Beresztóczy alelnök urat. Végig nagy taps, éljenzés. Az akkori téeszelnök, egy Makó nevezetű rövid beszéde után a néptanácsi elnök, Könczei György üdvözölte a vendéget, bemutatva a község történetét, szinte a honfoglalástól kezdve. Utána szép válaszbeszéd hangzott el, hogy baj ne legyen, a munka szépségéről és a dolgozó emberről. Meghívtak valamennyiünket egy kis falatozásra. Ami jó erős szilvóriumból, fagyos szalonnából, túróból, hagymából és kürtöskalácsból állott. Az alelnök úr olyan étvággyal evett, hogy nekem kellett figyelmeztetnem: Elnök úr, ebéd is lesz! Nagyon tetszett Kézdivásárhely is neki, még fényképeket is készített. Megálltunk Eresztevényben Gábor Áron sírjánál, azt is lefényképezte. Menet közben magyaráztam, merre járunk: Réty, Komolló. “Jaj – azt mondja – , egy jó barátom komollói!” Nem volt más, mint az akkori földművelésügyi miniszter, Dimény Imre. Nemrég szerepelt a Duna TV-ben is. Mentünk tovább, és mondom, ha már híres emberekről van szó, akkor én sorolom: Rétyről származik Kozma István vezérőrnagy, Dálnokról Dózsa Görgy, Dálnoki Miklós Béla és Dálnoki Veress Lajos, mindketten tábornokok. És felsoroltam az összes magyar főtisztet, nem is voltak kevesen. A szentgyörgyi múzeum meglátogatása után a díszebéd jó hangulatban és cigányzenével… Végül köszönetet mondott, és meghívott minket, látogassuk meg Királlyal Budapesten. Ennek mi, sajnos, nem tudtunk eleget tenni, hahaha!

Egy szó, mint száz: a látogatás jobban sikerült, mint szerették volna egyesek, s tudtuk, hogy meglesz a “visszhangja”. Persze, úgy tettünk, mintha nem tudnánk semmiről semmit, s mintha minden úgy lett volna eltervezve, ahogy történt. Megjelenik másnap nálam az egyházügyi inspektor, akiről mindenki tudta, hogy szekuritátés tiszt, és azt kérdi: “Na, mi volt tegnap? Miről beszélgettek?” Mármint én és Beresztóczy. Mondom: “Figyeljen ide! Itt nem egy pap járt, hanem a Magyar Országgyűlés alelnöke! Nem az én vendégem volt, hanem az elnöké! Hogy miről tárgyaltunk? Egyházi dolgokról nem! Magát tehát nem érdekelheti. Ha pedig azt érdekli, aki magát ideküldte, az forduljon az elnökhöz! Máskülönben pedig maga azonnal takarodjék innen, mert én tudom, hogy maga mit akar!” Szóval, tudja, még voltak ilyen ügyek, lehallgatókészülékek a szentgyörgyi vagy kovásznai szállodákban stb., én feleltem a turisztikáért is, fordultak hozzám, hogy beszerelnék stb. Rendkívüli módon haragudtam!

– Ha már a szekuritáténál tartunk, a nemzetiség nem garancia az erkölcsi tartásra, de mégsem mindegy, milyen nemzetiségűekből állott a rendőrségi és ez a másik illusztris szervezet?

– Kik voltak Király mellett az ő megfigyelésével megbízott emberek?

– Ezt nehéz volt megmondani akkor is, most is. A központ embere egyértelműen Stanca Constantin volt, ezt mindenki tudta. Én nem kívánom felmenteni, sok rosszat mondanak róla, és azonban nem tapasztaltam azt a rosszindulatot, amelyről beszélnek.

– A megyei párt- és néptanácsi gyűlések milyen nyelven folytak?

– Az előterjesztések románul, a vita magyarul, illetve mindenki olyan nyelven szólt hozzá, amelyiken akart és tudott.

– Király Károly 1972. április 1-jén mondott le. Szeretném elmondani, hogy népszerű ember volt, mindenkit meghallgatott, s nagy erénye, hogy munkatársai véleményét kikérte és meghallgatta. Úgy tartottuk, hogy jó magyar ember, aki nemcsak szavakban, de tettekkel is kiállott, ha kellett a kisebbségi érdekek mellett. El kell mondanom, hogy ami 1968 és 1972 között itt megvalósult a művelődésben, tanügyben, bármilyen téren, az mind az ő tudtával és belegyezésével történt. Semmi olyan akció nem volt, amiről ő ne tudott volna. Amikor elment, nagy űrt éreztünk, s azt, hogy védtelenekké váltunk egyik napról a másikra. Ő megvédte embereit, és kiállt értük. Távozás azután fokozottabban ki voltunk szolgáltatva az akkoriban lábra kapó irányzatoknak.

– Király távozását követően a Központi Bizottság kiküldöttei egymásnak adták a kilincset, különféle feladatokkal érkeztek, de mindez csak ürügy volt, tulajdonképpen a hangulatot kívánták kipuhatolni. Így járt itt Gheorghe Pană, aki már KB-titkár volt akkor. Több alkalommal lejött Gere Mihály, a KB pártgazdasági osztályának vezetője. Foglalkoztatott mindenkit, hogy ki lesz az utód. Ideiglenes jelleggel ideküldték Szász Iosifot, a központi apparátus emberét. Ő visszautasította végül, hogy első titkár legyen, két indokra hivatkozva. Az első: pár héttel korábban költözködött le Brassóból a fővárosba családjával együtt. Második: személye kompromittáltnak számít Háromszéken, mivel ’68-ban a megye ellen agitált. Állításai teljesen megfeleltek a valóságnak. Én tipikus konformistának és renegátnak tartom. Egyebet ne mondjak, alig akart magyarul megszólalni. Nagy ellenszenv övezte. A melléje beosztott Kiss nevezetű aktivistával mindenbe beleszóltak, minden addigi eredményt lepocskondiáztak, belekötöttek abba, ahogy a beruházási, kereskedelmi, művelődési ügyeket intéztük.

A KB káderosztálya lázasan kereste az utódot, s végül Szatmárnémetiben meglelték Nagy Ferdinánd személyében. Őt 1972. április végén iktatták be. Pár szót róla: Háromszéken született, kézdimartonosi, a középiskolát a kézdivásárhelyi volt római katolikus gimnáziumban kezdte, a Székely Mikóban fejezte be. Kolozsváron elvégezte a gépészmérnökit. Nagybányán majd Szatmárnémetiben dolgozott, utolsó beosztása szerint az ottani megyei bizottság ipari titkára volt. Tipikus technokrata, akinek azonban volt általános műveltsége, tájékozottsága. A társadalmi érintkezésben gátlásokkal küzdött. Szűkebb körben ez állandóan kiütközött, nagy nyilvánosság előtt nem lehetett látni. Gátlásos és visszahúzódó volt – ő, aki tulajdonképpen egy megye ura volt. Másik jellemvonása a rendkívüli bizalmatlanság mindenkivel szemben. Főleg az első időszakban lépten-nyomon érezni lehetett e bizalmatlanságot a munkatársakkal és mindenkivel szemben. Mint pozitívumot kell megemlíteném, hogy nagyon szorgalmas és törekvő ember és példás családapa volt, két gyerekkel, magyar feleséggel. Székely-magyar származása, magyar neveltetése és az itt élő nép iránti szeretete viaskodott benne a karriervággyal, mely megalkuvást, konformizmust és sok olyan intézkedést eredményezett, mely szemben állt az itt élők érdekeivel. De e belső küzdelmet lehetett látni! Előfordult, ha nyíltan nem is, de háttérből támogatott sok magyar ügyet. Néha ki is állt, de kapitális kérdésekben győzedelmeskedett a karrier és a bársonyszék!

Hogy Nagy Ferdinánd milyen utasításokkal érkezett, nem tudjuk, Tény, hogy az első időkben eléggé ellenségesen viselkedett mindenkivel szemben. Beindultak a változások, s ezek mindenre kiterjedtek. Leváltották Sylvester Lajost, a megyei művelődési bizottság elnökét, és a színház élére állították, kényszermegoldásként, mert nagy szálka volt az új első titkár szemében Dukász Anna, akit el kellett tüntetni. Eltávolították, s a hozzá közel állók szerint, nem utolsósorban emiatt diszszidált Amerikába. Leváltották Izsák Ferenc főtanfelügyelőt, le a pedagógusok házának igazgatóját, aztán Albert Ernőt, a Székely Mikó igazgatóját, le Dali Sándort a Megyei Tükör főszerkesztőjét, Bunika Mihályt, a megyei kereskedelmi igazgatóság vezetőjét, le Stock Tibort, a mezőgazdasági bank megyei fiókjának igazgatóját – ő szász-székelynek nevezi magát, édesapja Szeben mellőli szász volt –, menesztették dr. Oprea Pétert vagy Petrut, a megyei egészségügyi igazgatót, köztiszteletben álló orvost.

A párt és állami funkciók összevonása nagyszerű alkalmat szolgáltatott arra, hogy sok további embertől megszabaduljanak 1974–75-ben. A megyei pártbizottságtól egyszerre három titkár ment (magyarok), és a néptanácsi alelnökök. Helyükbe a harmadik-negyedik megyéből hoztak-küldtek irányítókat, és persze Brassóból. A behozottak közt volt például egy rendkívül korlátolt, műveletlen, de nagyon tudálékos ember, aki úgy vélte, mindenhez ért. Jellemző a primitív emberekre, hogy felkészültségének hiányosságait leplezze, nacionalista megnyilvánulásokra ragadtatta magát. Megtörtént, hogy nyílt támadást intézett a vargyasi Dániel-kastély tatarozása ellen, mondván, miért költik ilyesmikre a nép pénzét! Hisztérikus kirohanásaiban annyira belebonyolódott, hogy Ion Lăncrănjan példájára kapcsolatot vélt felfedezni a leventemozgalom, a Rongyos Gárda és műemlék-restaurálás között. Számomra ma is érthetetlen. Állítom, hogy a változások emiatt minőségi visszaesést jelentettek a megye vezetésében. A jövevények között akadt olyan pártaktivista, volt munkásnő, aki műveletlen önfejűségében arra ragadtatta magát, hogy végül beleszólt abba is, az orvosok kinek adjanak, kinek ne betegszabadságot. De még a diagnózisok megállapításába is belekontárkodott, mi több, a nyugdíjazás kérdésében is maga kívánt dönteni. Nekem például az illető pénzügyi előadást tartott arról, hogy a táppénzt miért nem lehet kifizetni. Akkoriban központilag szabályozták a táppénzes napok és a betegek számát. Megtörtént eset, hogy a panasztévőnek a következő tanácsot adta: Elvtárs, várja ki, míg egy nyugdíjas meghal, akkor maga is nyugalomba vonulhat.

– Az én dossziémba benne volt, amit én saját kezűleg írtam bele, hogy édesapám aktív tagja volt az Országos Magyar Pártnak. Erre közvetett úton többször céloztak pályámon, legutoljára a volt hadügyminiszter, akkor minisztertanácsi alelnök, Ion Ioniţă. Ő “verifikált”. Nem azt kérdezte, hogy “mi volt az édesapjával;”, hanem azt: a Magyar Párt fasiszta volt-e? Dehogy! Akkor milyen? Nem mondhattam, hogy: maga a politikus, kellene, hogy tudja! Válaszom úgy hangzott, hogy történelmi párt volt, miként a liberális vagy a parasztpárt. Történt mindez 1974 karácsonyán. Ült nagy csésze kávé mellett, hatalmas Kenttel a szájában, s tudhattam, hogy ez egy “ragyogó” életrajzi adat, mely miatt az embert bármikor kibillenthetik.

– Egyidejűleg a személyi változásokkal az általános helyzet napról napra romlott. Amit a lakosság leginkább megérzett, a közellátás hanyatlása volt, a jegyre kapható élelmiszerek számának növekedése. S hirtelen felgyorsult az ipartelepítés. Hatalmas vállalatokat hoztak létre, s ezzel párhuzamosan idegenek nagy tömegei özönlöttek be. Az ötéves tervben megadták a direktívákat, s azokat könyörtelenül teljesítették. “Megalakult ez és ez a vállalat, ekkora munkáslétszámmal.” Iparunk már eleve függő helyzetben van, az autóvillamossági üzem, a gépgyár, a csavargyár stb. tulajdonképpen mind Brassót szolgálja ki, s ezért ott képezték ki a munkásokat is. A zöme azonban Moldvából érkezett. Az Olt-hídon túli részt ezért is nevezték Új Moldovának. A város nemzetiségi összetételét radikálisan megváltozatta mindez, a tradicionális, patriarchális életmódról nem is beszélve. Például vasárnap délelőtt és délután nagyhangú emberek lepték – lepik? – el az utcákat, s habitusukhoz tartozott, hogy táskarádiót vittek a kezükben, és azt bőgették.

A vállalatokban gyakorlattá vált a fiktív jelentések leadása. A megyék egymással versengtek, hogy melyik hány nappal határidő előtt teljesíti a tervét, illetve melyik szárnyalja túl a másikat a túlteljesítésben. Ez oda vezet, hogy maga a megyei pártbizottság utasította a vállalatokat, mennyit kötelesek jelenteni. Ha a jelentést már leadták, akkor utólag módosították, mondván, tévedtek. Ennek rendkívüli következményei voltak. A fizetést a fiktív teljesítmények után folyósították. Olyan pénzek mentek ki, melyeknek semmi fedezete nem volt. Már akkor megásták az infláció árkát, melyen át az később betört az országba. Hiába figyelmeztettük a bankból a pártbizottságot, hogy a felfújt számok játéka veszélyes.

Hanyatlott minden vonalon az áruk minősége. Akkoriban neveztek ki a nagyobb vállalatok minőségi ellenőri osztályai élére tiszteket, militarizálták az osztályt az IMASA-ban és a IAIA-ban²³ is. Mérnökkari tisztek végezték a munkát. Akkor a létszámok! Rengeteg emberrel dolgoztak, álcázott, gyárkapunk belüli munkanélküliségnek nevezzük a jelenséget. Ha bementél egy gyárba, olyan jövés-menés volt, mint egy sugárúton. Ezt meg se próbálták orvosolni, mert a jelszó az volt: minálunk munkanélküliség nincs!

A mezőgazdaságban szintén a fiktív jelentések, a terméshozamok felduzzasztása dívott. Ráadásul az otthon maradt népesség képtelen volt elvégezni a munkát, s ezért városról hozták a tanulókat, munkásokat betakarítani a termést.

– Korábban az apparátus kilencven százalékban magyar volt. Aztán kezdték a román pártaktivistákat áthelyezni az állami apparátusba. Állandóan érkeztek a Ştefan Gheorghiut végzett emberek, jó részük román volt. Lassan feltöltődött a gépezet. Ha valaki nyugdíjba ment vagy elmozdították, helyét románnal töltötték be. Ennek két eszköze volt, két jelszó, melyre állandóan hivatkoztak: a nemzetiségi összetétel javítása és a nők szerepének növelése. Adott pillanatban a megyei pártbizottság titkárságán több volt a nő, mint a férfi. A nyolcvanas évek végére adott helyeken a lakosság és a vezető szerv nemzetiségi összetétele közt már fordított arányosság állott fenn.

– Földcsuszamlásszerű változást eredményezett az úgynevezett szoborrobbantási kísérlet körüli felhajtás és represszió. Vízválasztó tulajdonképpen 1984! Véleményem szerint egyetlen célja volt: azokat a magyar nemzetiségű tiszteteket, akik mind az államvédelemben, mind a rendőrségen parancsnoki állást töltöttek be, egyik napról a másikra el lehessen távolítani azon a címen, hogy megbízhatatlanok, és feladatukat nem tudják teljesíteni. Egyszerű provokáció volt, kérem! Egy gyereket feláldoztak, de még jó, hogy csak egyet! Ha pár perccel korábban robban, nagy csapat jött ki a próbáról a kultúrpalotából, s azt éri? Hihetetlen dolgok történtek. Két óra nem telt bele, és száznál több bukaresti szekus tiszt érkezett. Helikopterrel hozták őket, és Kökösnél szálltak ki. Minden idevaló állambiztonsági alkalmazott mellé beosztottak még egyet. Úgy közlekedtek az utcán, és bejártak az intézményekbe is. Kérdezgették az embereket, mi a véleményük a robbantásról. “Ugyan kérem, nem foglalkozunk mi ezzel!” “Hát miről beszélgetnek?” “A vasárnapi futballmeccsről?” Gyűléseken erről soha szó sem volt, csak a következményeket lehetett tapasztalni. Nyugdíjazták, elhelyezték, félreállították a magyar belügyiseket. Megindult egy hajsza is, több száz embert hallgattak ki, aki régebben valamit csinált, azt újra behívták, faggatták, nem vett-e részt az “akcióban”, nem tud-e valamit róla. Máig sem tisztázták, ki a felelős. Én provokációnak tartom, s egy tisztnek, aki nagyon érdeklődött nálam, megmondtam: aki ezt csinálta, professzionista volt, mert a szobor egyáltalán nem sérült meg, s ez nagyon gyanús. Ezzel a diskurzust befejeztük az illetővel. Az új garnitúra válogatott legénységgel érkezett. Craiováról hoztak parancsnokot. 1990-ben olvashattuk a helyi sajtóban a megzavarodott, futásra kényszerült ember vallomásait, önmentő magyarázkodásait?²⁴

P. S. 2004-ben Sylvester Lajos tollából újabb fontos részletekre fényt derítő írás jelent meg a Háromszék szeptember 1-jei számában. Az “Aki farkassal tart, annak vonítania kell?” című sorozat 2. folytatásában Czikó Árpád a pártvezetés felső köreihez tartozó rokoni biztatásra, illetve a pártvezetés legbelső berkeiben folyó belharcra is kitér a megyésítés kapcsán. Olyan kapcsolatról van szó, mely a fentiekben nem derült ki, ezért érdemes idézni. Hogy érthető legyen, előbb Király Károly, a tulajdonképpeni interjúalany emlékezését idézzük: “Hogy közben újat is mondjak, ami eddig semmiféle irodalomban nem jelent meg, elmondom: volt egy Cozma nevezetű férfiú, a fővárosi pártbizottság első titkára. Marosvásárhelyi származású. A felsége Czikó rokonság volt. Czikó Árpád rokona. Cozma volt mezőgazdasági miniszter is, és azután lett belőle turisztikai miniszter. Drăghici,²⁵ aki még nagyobb volt (belügyminiszter – S. L.), neki Czikó Márta volt a felesége. Ezek kijöttek Czikó Árpádhoz, és otthon, a családban végigtárgyalták a dolgokat.

A politbüró és Központi Bizottság tagját lehallgatta a szekuritáté, és ezt jelentették Bukarestben. Én ezt Vasile Patilineţtől tudom, s utólag ez be is igazolódott. Ezért került sor Draghici kizárására a pártból egy év múltán. Cozmát még hagyták egy darabig, majd őt is eltávolították. Ezeknek az embereknek pozitív véleményük volt arról a magatartásáról, melyet az itteni lakosság körében tapasztaltak, és elítélőleg szóltak a központi intézkedésekről.” Király Károly szavait Czikó Árpád – Czikó Márta unokaöccse – a riporter számára pontosítja, illetve kiigazítja emígyen: “Drgăhici és Cozma abban az időben nem járt az ő lakásán. Annál óvatosabb volt. Drăghici felesége, Czikó Márta viszont leutazott »rokoni látogatásra«. Sinaián nyaraltak, s a belügyminiszter férje kérésére – fordítva is történhetett: Czikó Márta közbenjárására – utazott Háromszékre, ott felkereste a Czikó családot, és átadta Czikó Árpádnak az üzenetet: Semmi áron ne engedjétek Székelyföld feldarabolását. (Ľ) Erőszak árán is akadályozzák meg a Székelyföld szétdarabolását.” Czikó Árpádnak a lakása előtt sétálva adta át az üzenetet a nagynéni, s megnyugtatta, a Székelyföld “egyben tartásának a Központi Bizottságban is vannak támogatói”, “fellépésük azonban csak akkor lehet eredményes, ha ennek van székelyföldi tömegbázis”. Végül Czikó Árpád elmondotta a riporternek, hogy e nyílt ellenállásra buzdítást a “szekuritáté lehallgatta”.²⁶

A történet nem változtat az eddigi képen, de árnyalja azt, s mivel közvetlenül kapcsolódik egyik fő narrátorunkhoz, jónak láttuk ide iktatni. Bár valószínű, de további kutatást igényel annak kiderítése, hogy vajon nem a Ceauşescu által félreállított Drăghici és társai kívánták-e felhasználni a székelység elégedetlenségét a teljhatalmúvá váló pártfőtitkár és csapata elleni harcukban.