Tisztában vagyok vele, hogy a fasizmus fogalmát nem könnyű röviden meghatározni. Ha a fogalom eredeti jelentéséből: a Benito Mussolini által vezetett mozgalom ideológiájából indulunk ki, valójában Olaszországon kívül fasizmusról nem is beszélhetünk. Adolf Hitler és a hitleri Németország esetében már a nemzeti szocializmus, vagy ha a kifejezés közkeletű, rövidített változatával akarunk élni: a nácizmus a helyénvaló kifejezés. A két mozgalom között igen nagy a különbség, tágabb perspektívából szemlélve azonban mégsem akkora, hogy történelmi értelemben a fasizmus szót ne használhatnánk egyszerűsítő gyűjtőfogalomként. Ám ha pontosítjuk a két szó valóságos tartalmát, azonnal rájövünk, hogy a nácik még rettenetesebbek voltak, mint a fasiszták.

Ugyanakkor az is föltűnik, hogy egyesek a fasizmus vagy a fasiszta szóval igen könnyedén dobálóznak, gyakran bélyegeznek fasisztának ártatlan személyeket és egész csoportokat, sőt egyes nyelvekben még a szavak kontúrja és jelentésállománya is elmaszatolódik – különösen, ha általános szitokszóként használják. Egyik barátom mesélte, milyen dühösen fakadt ki finn barátnője, amikor bevallotta neki, hogy – bár nem ért egyet a homoszexuálisok üldözésével, és nem tudná elfogadni, ha Berufsverbottal sújtanák őket – ő személy szerint egy cseppet sem rokonszenvez velük, és hogyan vágta az illető hölgy a képébe: “Szóval te fasiszta vagy!”

Tízegynéhány évvel ezelőtt a fasiszta jelző meglehetősen általános és bizonytalan fogalom volt a Szovjetuniónak nevezett birodalom orosz nyelvű lakossága körében. A fasiszta jelzőt minden nem orosz nyelvű állampolgárra rásütötték, ha az illető meg szerette volna őrizni nemzeti identitását, és nem akart eloroszosodni, és ha ez a “deviáns” magatartás orosz polgártársai tudomására jutott. Az oroszokat ingerelték az idegen nyelvek, mi több, dühbe gurultak olyan könyvek és folyóiratok láttán, amelyek nem cirill betűvel készültek. Nem szabad elfelejtenünk, hogy még Mihail Gorbacsov is “német betűknek” nevezte a latin írást; nem csodálkozhatunk tehát, ha egy iskolázatlan orosz ugyanezt “fasiszta ábécének” tartotta. A nem orosz anyanyelvű fiatalemberek, például az észtek, a lettek, a litvánok, a krimi tatárok, a csecsenek vagy a kalmükök valóságos lelki és testi terrornak voltak kitéve katonai szolgálatuk alatt. Íratlan szabály volt ugyanis, hogy valamely távoli országrészbe vonultatták be őket, és ott olyan tisztek, altisztek és tisztesek parancsnoksága alá helyezték, akik csak oroszul tudtak, vagyis áldozatul estek annak a nagyorosz ideológiának, amely már az 1920-as években felváltotta az úgynevezett “nemzetköziséget”.

Ha pedig valaki firtatni merte a kérdést, rögtön a képébe vágták: erre igenis szükség van, mert hogy ezek a népek kiszolgálói és szövetségesei voltak a németeknek a Nagy Honvédő Háború idején (aminek a második világháborút elnevezték). Hogy volt egy bizonyos Vlaszov tábornok, és az általa vezetett orosz hadsereg is a németek oldalán harcolt, ami azért enyhén szólva különös, valamint hogy mi volt Vlaszovék célja, arról ritkán, pontosabban sohasem beszéltek.

A mai helyzet – amikor fasiszta mozgalmak (fasiszta egyenruhákban és egyértelműen fasiszta jelképekkel, a tetejében a kommunistákkal szoros szövetségben) nyíltan működnek Oroszországban – bizonyos mértékben más. Mégis újra meg újra vádként fogalmazzák meg velünk kapcsolatban azt a vitathatatlan tényt, hogy a német hadseregben – többek között a Waffen-SS-ben – észt egységek is harcoltak. Szomorú, hogy amikor Alfons Rebane ezredest Tallinnban végső nyugvóhelyére helyezték, a temetés ellen még zsidó körök is hangosan tiltakoztak, jóllehet semmiféle bizonyítékot nem tudtak fölmutatni arra nézve, hogy Rebane bármilyen antiszemita terrorcselekményben részt vett volna, és így háborús bűnös lenne. Ugyanakkor dokumentumok sorával bizonyítható, hogy az ezredes sokáig, tegyük hozzá: eredménytelenül tiltakozott az ellen, hogy a Wehrmacht (azaz a reguláris német hadsereg) kötelékéből áthelyezzék a Waffen-SS-be (a fronton harcoló elitcsapatokhoz) –, tökéletesen tisztában volt vele ugyanis, mit jelent a két sziszegő betű Nyugaton, ahova politikai rokonszenv fűzte.

Zavaros és történelmi kérdésekben tájékozatlan korunkra jellemző, hogy – tudtommal – eddig még egyetlen befolyásos zsidó csoportot sem zavart, hogy az 1941 júniusában végrehajtott, első tömeges, szovjet deportálás során az oroszok Észtország zsidó lakosságának 10 százalékát hurcolták el, szemben az észt lakosság egy százalékával. Az észt kitelepítettek abszolút száma természetesen jelentősen meghaladta a zsidókét, ám mindez nem változtat a sokkoló százalékos különbségen.

Az én emlékezetemben még elevenen élnek az 1930-as évek, mivel a politika már diákkoromban is nagyon érdekelt. Emlékszem 1918-as szabadságharcunk veteránjaira, az úgynevezett “vapszikra”, akik az 1930-as évek elején megrázták, sőt fölforgatták az egész észt társadalmat. Diákkori élményeim később idősebb kortársakkal folytatott beszélgetésekkel egészültek ki, és nagyon sok történelmi elemzést végigolvastam, így ma már meglehetősen világosan látok mozgalmukkal kapcsolatban.

A “vapszik” közösségét az 1918–20-as szabadságharc veteránjai hozták létre, akik nem kis büszkeséggel emlékeztek az észt nemzeti hadseregnek a támadó orosz bolsevikok és az ugyanolyan agresszív németek (a Landeswehr) fölött aratott győzelmeire. Mivel azonban az 1930-as évek gazdasági válsága Észtországot sem kímélte, és a bajokra – mint mindenütt – nálunk is bűnbakot kerestek, a “vapszik” a demokrácia gyengéit és fonákságait (pl. a politikai pártok egymással kötött nemtelen alkuit) használták fegyverként az állam ellen. Egyre aktívabbak lettek a belpolitikában, később pedig államcsínyt terveztek, amelyet 1934-ben Konstantin Päts “országvéne” (elnök és miniszterelnök) akadályozott meg. A “vapszik” vezetőit letartóztatták, szervezetüket betiltották, Päts tekintélyuralmi rendszert vezetett be, amelyet a demokratikus pártok többsége elítélt (érdekes módon a szociáldemokrata párt kivételével), különösen az után, hogy az elnök minden politikai párt, köztük saját pártja működését is felfüggesztette. Új, konzervatív alkotmány 1937-ben született, ekkor újból parlamenti választásokat tartottak, amelyeken az ellenzék a helyek egyötödét (a lehetséges 80-ból 20 mandátum) megszerezte. A politikai foglyok – “vapszik” és a kommunisták – amnesztiában részesültek. Ami pedig a fasizmus vádját illeti, erről annyit, hogy a tekintélyuralmi időszak alatt Észtországban írd és mondd egy politikai gyilkosság történt, de ez sem egyértelmű. És miközben Päts kétségkívül tekintélyuralmi módszerekkel kormányozott, nem voltak gyűjtőtáborok, nem volt korlátlan cenzúra, nem voltak önhatalmú letartóztatások, még kevésbé kivégzések, azaz semmi olyasmi, ami abban az időben jellemezte a totalitárius kormányokat a Szovjetuniótól Spanyolországig. 1939-ben helyreállt a demokrácia, csakhogy ősztől már nem volt szuverén észt belpolitika. Az 1944-es események még felmutattak egy lehetséges kibontakozási irányt: a náci megszállás legvégén Jüri Uluots, utolsó háború előtti miniszterelnökünk (és az egyetlen vezető politikus, akinek sikerült a szovjet megszállók elől elmenekülnie) új, föld alatti kormányt hozott létre, amelyben valamennyi észt demokratikus párt képviseltette magát. E kormány tagjainak többségét (gyakorlatilag mindenkit, aki nem tudott vagy akart elmenekülni) a szovjet hatóságok 1944 őszén, az újabb megszállás kezdetén letartóztatták, és mint “hazaárulókat” haláltáborokba hurcolták Szibériába.

De térjünk vissza Konstantin Päts rendszeréhez, amelyet minősíthetünk ugyan tekintélyuralminak, de semmiképp sem fasiszta diktatúrának. Néhány történész megvádolta ugyan a rendszert némi pronáci irányultsággal, hangsúlyozva Johan Laidoner hadsereg-főparancsnok német kapcsolatait. Ilyenek valóban voltak. Külpolitikai rokonszenve ugyan hagyományosan Angliához és Franciaországhoz kötötte Észtországot, ám 1935-ben egyértelművé vált, hogy amennyiben az imperialista Szovjetunió ismét ránk támad, tőlük hiába várunk segítséget. Általános vélekedés szerint Belzebub és a Sátán között választhattunk, vagy megfordítva; és a ma már kissé utópikusnak tűnő akkori észt külpolitikai gondolkodás úgy vélte, hogy egyik útonállót kijátszhatjuk a másik ellen anélkül, hogy ezért túl nagy árat szabna. Az 1930-as évek közepén úgy tűnt, Németországgal könnyebb kiegyezni, mint a Szovjetunióval (gondoljunk csak Nyugat-Európának a náci Németországgal kapcsolatos felfogására!), és senki nem gondolta, hogy az utolsó pillanatban épp Németország fog eladni bennünket Oroszországnak.

Az észt fiatalság, sőt valójában az egész észtség inkább német-, mint oroszellenes volt ebben az időben. A “hétszáz év szolgaság” mítosza élénken élt még a nép emlékezetében. Földünket a XIII. században német keresztesek hódították meg, és olyan erős, német nyelvű uralkodó osztályt hoztak létre, hogy még a feudális maradványok ellen vívott osztályharcnak is nemzeti jellege volt egészen a XX. századig. Romantikus történelmi regényeink középpontjában a németellenes harc állt, nemzedékeken át ezen az irodalmon nőttek fel fiataljaink.

Az 1930-as évek észt társadalma mind Hitler, mind Mussolini politikáját elutasította (érthetően sokáig a “vapszik” sem vallották meg ideológiai rokonszenvüket). Ugyanakkor nem igen figyeltünk arra, ami a Szovjetunióban történik; a moszkvai pereket például csupán a belső hatalmi harc külső megnyilvánulásainak tartottuk, és közel sem tulajdonítottunk nekik akkora veszélyt, mint a németországi antiszemitizmusnak. A Franco falangistái ellen harcoló köztárságiaknak nyújtott moszkvai támogatást általános rokonszenv kísérte, a Spanyolországba utazó észt önkéntesek túlnyomó része nem vallott kommunista nézeteket.

Aztán kitört a második világháború. Ma is jól emlékszem, hogy egyik osztálytársam – nyolcadikosok voltunk, 14–15 évesek – azt tervezte, hogy rokonszenvtüntetést tartunk a tartui lengyel konzulátus előtt; amelyből persze semmi sem lett, de azért mutatja, hogyan gondolkoztunk. Később megtudtuk, hogy a két rabló váratlanul összebarátkozott: a Molotov–Ribbentrop-paktumot követően ismét együtt volt a két ősi ellenség úgy, ahogy évszázadok során megszoktuk: azonos oldalon. És arra is hamarosan fény derült, hogy mit jelent mindez a gyakorlatban: 1939-ben egy szép őszi nap szárnyukon vörös csillagos harci gépek húztak el fölöttünk. A kép, amint a két gép alacsonyan száll Tartu fölött, anélkül hogy az észt légelhárítás egyetlen lövést is leadna rájuk, valósággal ráégett a retinámra: szégyellni való volt, és megalázó! A másnapi lapok címlapján Konstantin Päts és Joszif Sztálin mosolygott nyájasan, a cikkekből pedig megtudtuk, hogy kölcsönös barátsági szerződést írtak alá, és hogy Észtország katonai támaszpontokat enged át a Szovjetuniónak.

Máig vita tárgya, jobb lett volna-e, ha mi is ugyanúgy ellenállunk, ahogyan a finnek, igaz, hosszú töprengés és egy világosan meg nem fogalmazott döntés alapján. Bárhonnan nézzük a kérdést, az észtek többsége akkor egyetértett abban, hogy értelmetlen volna a külső segítség legcsekélyebb reménye nélkül ellenállni. Finnország küzdelmét az észtek felfokozott lelkiállapotban figyelték, szurkoltak nekik, legtöbbjük rendszeresen hallgatta a finn rádió észt nyelvű adásait, sőt az üzletekben kapni lehetett úgynevezett keretes antennát, amellyel az orosz zavaró adók hatékonyságát tudtuk csökkenteni. Ekkor találkoztunk első ízben a zavaró adással, amely később oly megszokott ismerősünkké vált a szovjet társadalmi rendszer megszilárdulása után! A németek műszaki eszközökkel nem zavarták a BBC adásait, viszont ha valakit rajtakaptak, hogy hallgatja az ellenséges adót, számíthatott rá, hogy koncentrációs táborba kerül, pontosan úgy, ahogy később a szovjetrendszerben.

1939 őszétől 1940 januárjáig a félelem különös légkörében éltünk. Ez kezdetben afféle fojtott félelem volt, lassan “megszoktuk” ugyanis az orosz katonai támaszpontok létét, később viszont rémületbe ment át, mert hogy az orosz csapatok az egész országot megszállták, lezajlott “a Szovjetunióhoz való csatlakozás” szomorú cirkusza, és kezdetét vette a terror. Először csak kiemelt személyeket, például volt politikusokat és magas rangú hivatalnokokat hurcoltak el, majd 1941 derekán ugrásszerűen megnőtt a letartóztatottak száma: egyetlen éjszaka leforgása alatt legkevesebb 10000 embert (köztük – mint korábban említettem – ezer zsidót) szedtek össze, zsúfoltak marhavagonokba, és deportáltak Szibériába. A külföld tájékozatlanságát és tehetetlenségét (vagy inkább segíteni nem akarását) jól jellemzi, amit Svédországban mesélt valaki ezzel kapcsolatban. 1944 őszén, amikor már tömegesen menekültek az észtek Svédországba, és elmondták menekülésük okát, sokan megkérdezték tőlük: – De hát miért nem hívták a rendőrséget? (Miközben a rendőrség személyi állománya kicserélődött, és a milíciává átkeresztelt erőszakszervezet legfőbb feladatául épp az akció sikeres lebonyolítását kapta…)

Nem sokkal ezután Németország megtámadta a Szovjetuniót. A legtöbb észt ekkor már egy csepp rokonszenvet sem tudott érezni az iránt a Szovjetunió iránt, amely maga alá gyűrte, és terrorizálta. A szovjet hatóságok “megsemmisítő zászlóaljakat” hoztak létre, feladatuk az volt, hogy mindent fölégessenek a bevonuló németek előtt. Az erdők megteltek menekülőkkel, főleg fegyveres férfiakkal. Mindennaposakká váltak az összetűzések. A megsemmisítő zászlóaljak igen sok bűnt és gyilkosságot követtek el a civil lakossággal szemben, a tartui városi börtönben őrzött 193 főt például meggyilkolták, ahelyett hogy evakuálták volna őket – holott legtöbbjüket még ki sem hallgatták állítólagos (politikai) bűnei miatt.

Ne csodálkozzunk tehát, hogy a lakosság virágesővel fogadta a bevonuló német csapatokat. De ekkor már szerveződött is az oroszellenes ellenállás olyan fiatal tisztek vezetésével, akik túlélték a szovjet terrort. Szervezetüket “Omakaitse”-nak (német nevén Selbstschutznak) hívták. Az önkormányzati szervek is visszakapták a szovjet megszállás előtti feladataikat és jogosítványaikat. Amikor 1941 késő nyarán a németek önkénteseket kezdtek toborozni a Wehrmachtba, sokan bevonultak. Azokban a fiatalokban, akik politikailag tudatosan gondolkodtak, élt az utópikus remény, hogy ismét önálló észt hadsereg alakul… 1941 őszére azonban csalódniuk kellett, és alaposan lehűltek németbarát érzelmeik. Németország nem ismert el semmilyen ideiglenes észt kormányt, hallani sem akart az észt államiság helyreállításáról, sőt az eredeti ingatlantulajdonosok még a szovjet időben elkonfiskált javaikat sem kapták vissza. Bevezették a cenzúrát – pontosabban a szovjethatalom által bevezetett cenzúra tovább élt, csak más előjellel –, melynek többek közt még arra is gondja volt, hogy az észtek ne lelkesedjenek túlzottan Finnországért, jóllehet az – legalábbis formailag – Németország szövetségese volt a szovjetellenes háborúban. Így lassan megteremtődtek egy titkos németellenes mozgalom alapjai.

Itt szentelnék néhány szót az imént említett Omakaitse – Önvédelem nevű mozgalomnak. Diákként magam is tagja voltam, ahogy diáktársaim közül sokan, és tudom, hogy később legtöbben hallgattak róla – vagy kifejezetten negatívan emlegették. Általában elmondható, hogy az Omakaitse olyan volt, mint minden a háború végén Nyugat-Európában, többek közt Franciaországban és Olaszországban létrejött fegyveres ellenállási mozgalom. Mindegyik spontán alakult, így soraiban sokféle embertípus megfordult, akik számára közös nevezőt csupán a megszállók iránti gyűlölet jelentett. Köztudomású, milyen viszolyogva nézte (és akadályozta meg) a nyugat-európai angol–amerikai inváziós hadsereg 1944–45-ben ezeknek az ellenállási mozgalmaknak az igazságszolgáltatási és ítélkezési gyakorlatát, mely nem csupán indokolatlanul kegyetlen volt, hanem gyakran jogtalan is. Különösen brutálisan léptek fel például a kollaboránsokkal szemben.

1941-ben a német katonai alakulatok is gyakran kerültek kényes helyzetbe a fronton, előfordult, hogy egyik-másik kommunista kollaboráns, aki a kezük közé került, viszonylag enyhe büntetéssel megúszta, miközben hasonló esetekben az Omakaitse tagjai (akiket deportálni próbáltak, vagy akik nemrég szabadultak egy megsemmisítő zászlóalj karmaiból) végeztek velük… Valóban voltak túlkapások. A népharag rettenetes, ám a legborzasztóbb az, hogy a náci civil közigazgatás ezt kellően ki is aknázta. Amikor az Omakaitse tagjai közül önkénteseket toboroztak zsidók összeszedéséhez és kivégzéséhez, kérdés, hogy az önkéntesek közül hánynak volt személyes oka bosszúra, és hányan voltak, akik csupán “éltek a lehetőséggel”. A lakosság egésze és az Omakaitse tagjainak zöme kétségkívül megvetette a hóhérsegédeket, de hogy ilyenek egyáltalában akadhattak, ez az észt nép szégyene. Olyan szégyen, amelyben osztoznunk kell mindazokkal a népekkel, amelyek német megszállás alatt éltek; hajlok rá, hogy ha a számszerűséget utólag meg lehetne állapítani, az észtországi szám meglehetősen alacsony volna.

1943-ban a németek mozgósítást rendeltek el, erőszakkal soroztak be észteket is a német hadseregbe, ami nyilvánvalóan ellentétes a nemzetközi joggal. Miután önként kevesen léptek be a Waffen-SS 1942-ben létrehozott észt légiójába, az egységet (amely a háború végén egy hadosztály nagyságúra rúgott) velük egészítették ki. 1944-ben pedig elrendelték az általános mozgósítást. Az ily módon kiegészített egységek lelkesedése persze sok kívánnivalót hagyott maga után: a katonák hajlandók voltak ugyan harcolni az orosz betolakodók ellen, akikről még frissek voltak a tapasztalataik, ám nem akartak a fasiszta hadsereg részévé válni, különösen nem az SS-évé. Voltak, akik vállalva az életveszélyt, átszöktek a Finn öböl túloldalára, hogy a demokratikus finn hadsereghez csatlakozzanak. Emlékszem, hogyan üvöltöztem én tizenhét éves fiatalemberként, orrom alá ragasztott Hitler-bajusszal, hisztérikusan és bugyuta németséggel egy finn katonai kabaréban a finn tisztek és az észt legénység harsány röhögésétől kísérve. Csakhogy a katonaköteles korban levő észtek nagy része nem tudott átszökni Finnországba; ehhez ugyanis kapcsolatokra, pénzre és jó szerencsére volt szükség. Azok, akik az SS-kiképzőtáborokból kikerültek, nem vallottak fasiszta nézeteket, többek közt 1943–44-ben honosodott meg a bevonultatott észt katonák körében a németek új, általánosan használt gúnyneve, a “kämbu”, amelynek észtül igen pejoratív a kicsengése.

Lehet, sőt igen valószínű, hogy nálunk is akadtak magas rangú tisztek, akik komolyan vették a náci fajelméletet (Rebane ezredes biztosan nem tartozott közéjük) – de ezek kevesen voltak. Azok a katonák, akik 1944 februárjában Govorov marsall Narvánál indított támadását föltartóztatták, vagy azok, akik 1945-ben Észtország területéről kiszorulva a német fronton harcoltak, nem voltak fasiszták. Csak tisztában voltak vele, mi a szovjet uralom. És 1944–45-ben, amikor már egyértelművé vált Németország veresége, a “kommu” az észt fülekben még mindig sokkal riasztóbban csengett, mint a “kämbu”.

Az orosz imperializmus úgy elbánt velünk, hogy haragunk azok ellen a kämbuk ellen fordult, akiknek mindezt sikerült megúszniuk. A háborút követő években az észteknek ugyanolyan szenvedésekben volt része, mint az orosz lágerekben sínylődő német hadifoglyoknak. Csak egyetlen példát említek a helyzet abszurditásának érzékeltetésére: egy német katona, akinek sikerült a hadifogságból megszöknie, egy dél-észtországi faluban bujkált, ott létéről az egész falu tudott. És ez így volt egészen addig, amíg az orosz–német kapcsolatok kedvező fordulata lehetővé nem tette, hogy hazatérjen Németországba. Közben Nyugat-Németországban elképesztő demokratikus fejlődés ment végbe, de még a keletnémet börtönviszonyokat is bárki megirigyelhette a megszállt Észtországhoz képest. Mára a háborús emlékek megfakultak, sápadt árnyékokká váltak, amelyekre sem a németek, sem mi nem akarunk naponta emlékezni… Legfőbb ideje volna, hogy egyes országokat és népeket ne lehessen “fasisztáknak” titulálni. Én magam nyugodt lelkiismerettel mondom: az észteket csak az nevezheti fasisztáknak, akinek halvány fogalma nincs a történelemről és annak tényeiről.