Az első, naplójában is említett erdélyi útjára 1975. május 19-én indult el Nagy László Kormos István és Kiss Ferenc társaságában; az utat már hónapokkal korábban Kormos István szervezte. Az akkoriban már mind erőteljesebb szívtáji fájdalmakat érző költő, húsz nappal az indulás előtt, ezeket – az úton várható fizikai és lelki fájdalmaktól egyaránt tartó – szavakat írja naplójába: “De ott, Erdélyben nehogy meghasadjon a szívem.” Az útról – ahogyan az utána következőkről is – akár külön irodalmi “topográfiát” is lehetne írni, itt csak a legfontosabb mozzanatok idézhetők fel.

Az első út előbb a Székelyföldre, majd visszafelé Marosvásárhelyen át Kolozsvárra vezet. A határon átjutva Érmihályfalva neve máris emléket, barátot és irodalmi emlékhelyet idéz föl Nagy Lászlóban: itt született Zelk Zoltán. Mikolán Gellért Sándort látogatják meg (Érmindszentet ekkor még csak távolról látják) –, majd Szatmárnémetin, az Iza völgyén, Magyarón s a Kemény János-vadászlakban történt éjszakai pihenés után Borszéken át a Békás-tórendszerig s a Csíki-medencéig viszi őket a kocsi. Itt egy helyen, a fenyvesben porfelhőt füstölő cementgyárat látnak meg: “a fenyvesben szürkék a fák, láttam: gyilkolják a fenyvest” – írja noteszébe Nagy László (május 21). Ebből a látványból, a pályavégen versmotívum szövődik később. Éljenek a fák! című alkotásában “a pusztítás terroristái” ellen kiált fel a költő a “kozmikus testvéreinek” nevezett fák védelmében, s immár műalkotásban fogalmazza újra az Erdély fenyveseiből származó mondatot: “Amott az örökzöld tengere agonizál. […] Fenyveserdőről fújkálom a közönyös cementport, s reményem is gyanúsan szürkül…” De nem csak a természetpusztítás tényeit látja, a Székelyföld hegyoldalaira pillantva szívének örömöt okozó pillanatokat is átél. Az erdélyi irodalomra figyelmeztető leendő álombéli lovának (1977. június 1.) testvérei a maguk félvad pompázatosságában kerülnek tekintete elé. Többször is feljegyzi, a haldokló fenyves üzenetével szemben az élet biztató pólusaként értelmezve a látványt: “Formás, jó vérű, tüzes szemű lovakat láttam”. (május 19). “Szép, tüzes szemű lovakat, nagy szeműeket látni erre.” (május 22). Csíkszereda, Kézdivásárhely, Sepsiszentgyörgy, Farkaslaka, majd Szováta, az alkotóház következnek, s a magyarlakta települések láncolatában Lászlóffy Aladár, Farkas Árpád, Magyari Lajos, Panek Zoltán társasága. Itt – a korábban Borsos Miklós óráit látogató költő – éjszakába nyúló rajzversenyre kél Lászlóffy Aladárral. (A kaland, a “bandázás” egyéb részleteiről részben a Napló, részben Panek Zoltán és Farkas Árpád tanulmányai emlékeznek.)

A saját szavai szerint is “ősi szokások” közé született bakonyalji Nagy Lászlót már az első találkozáskor megragadja az emberi és az épített környezet archaikus atmoszférája. Felfigyel a házormokra vésett napmotívumokra – a szarvasra, a napórára –, a székely kapukon pedig a “kozmikus jelekre” (május 22–23). Marosvásárhelyen rövid időre Sütő Andrással találkozik, majd a mezőségi Szék következik állomásként: “Táncház. Szép fiatalok. Lámpaláng a szoknyák szelében. Cigánynő bőgőzik, táncol később. Tizenkétezer magyar. Összefognak. Legények szájában rozmaring, szépség, méltóság a táncban” – sűríti tömör emlékké a látottakat (május 24). Másnap Kolozsvár az úti cél, ahol Kántor Lajossal, Szilágyi Istvánnal váltanak szót, majd a Farkas utcai templomot és a Házsongárdi temetőt látogatják meg. Itt Dsida Jenő sírboltjáig gyalogolva olvassa a Nagycsütörtök szerzőjének arca fölé rótt sorokat:

Még nem sejti, hogy másfél év múlva újra végigjárja ezt az utat, Kolozsvárott ő maga mond majd gyászbeszédet – Szilágyi Domokosért.

Az utat követően mind sűrűsödnek, sokasodnak Nagy László naplójában az első úti élményeire s Erdély történetére és kultúrájára villanó mondatok. Tovább gazdagítják ezeket a költő beavatkozásai erdélyi emberek Magyarországon zajló ügyes-bajos dolgaiba, s az ottani politikai helyzetre, egyes újságcikkekre tett mind élénkebb reflexiói is. S noha e dokumentumszerűen rögzített, Naplóbeli felsorolás önmagában nem képes tükrözni az úton átélt helyzetek, élmények hatását, teljességét s a közvetlen emberi érintések áramütéseit, annál inkább tanúskodnak az Erdély-probléma jelentőssé emelkedéséről a költő szellemi horizontján a bejegyzések mellett az erdélyi látogatók mind gyakoribb megjelenései, az onnan jövő vagy oda menő levelek, üzenetek. A kapcsolat elmélyülésének mégis a második erdélyi út adja legnagyobb tanúságát.

Erre alig három hónappal az első után kerül sor, 1975. augusztus 22 és 25-e között. Az utazás négy napig tart csupán, mégis a legnagyobb: az összegző erejű Erdély-versét evokálta az életműnek. Most Csucsa, Kolozsvár, Vajdakamarás, Szék, Szamosújvár, Kalotaszeg, Kőrösfő az útirány. “Ady Endre járhatott erre. A kastély alatt a vasút. A nótázó vén bakákat erre vitték a frontra” – rögzíti Nagy László Csucsa alatt (augusztus 22). Ekkor még nemigen gondolhatta, hogy, másfél nap múlva újra szemtől szemben áll majd a “hepehupás vén Szilágyság”-ból, az “Értől az Óceánig” érkező “magyar Messiás” arcával – ám előbb még Szék következik, ahová a Birtalan-napi búcsúra hívták őket. “Ez fogadalom és emlékeztető a tatárok pusztítására, gyilkolására” – jegyzi föl róla –, de élénken figyel föl a történelmi emlékezet dokumentumai mellett az erdélyi sorsot körbeszorító aktuális társadalmi körülményekre is. “Sok a civil smasszer. Ezeket figyelem. Feltűnés nélkül pofájukat odadugják a beszélgetőkhöz” (augusztus 24). Kallós Zoltánhoz is azért pillanthatnak be csupán csak néhány percre, mert nem akarnak neki kellemetlenséget okozni: az alávetett népei ellen titkosrendőröket bevető hatalom figyelteti a balladagyűjtőt.

A látogatás másnapján következik be Nagy László második, immár új irodalomtörténeti értékű erdélyi találkozása Ady Endrével. Szervátiusz Tibor szobrászművész és édesapja kolozsvári kertjének udvarán a képzőművész megmutatja vendégeinek azt a fekete kőből – andezitből – készült Ady-szobrát is, amelyen tíz éven keresztül dolgozott, s amelybe személyes és közösségi erdélyi magyar léttapasztalata minden élményét belesűrítette. Nagy Lászlót a helyzet és a mű mély értelmű szimbolikus jelentésében ragadja meg a látvány: “vers az Ady-fejről” – jegyzi föl azonnal. Az “Ady-fej” köré a Menyegző szerzője egész Erdély-élményét, sőt valamennyi kisebbségi magyarságcsoport helyzetéről vallott véleményét sűríteni fogja. S ez a kép mind ítéletesebb és keserűbb. Első erdélyi útjai alatt a nemzetiségeket sújtó állami terror miatt Nagy Lászlónak a román állam irányába nyilazó bíráló megjegyzései még visszafogottak. Második útja idején viszont már élesen metszett szavakban szól a kiszolgáltatottság ellen, felháborodik a kisebbséget sújtó diktátumokon, az abszurd korlátokon és igazságtalanságokon. Nemcsak a búcsú “smasszereit” és a magyar diákokat háborgató önkényt pillantja meg, hanem megnevezi a praktikák mögötti irányítót is: a “főnököt”, az “őrült bohócot” a “gyenge villanyégők” és a “silány benzin büdösségének” kulisszái előtt. Miközben lehalkított párbeszédekben kommunikál maga is, és félig elnyelt, visszafogott mondatokat kényszerül erdélyi barátai szájából megérteni. “Nem a lényeget tárgyaljuk – írja –, mert itt is lehallgató készülék van. […] Tévét nézünk, a főnök ondolált fejjel középen integet a felvonulóknak. Degenerált mozdulatok” (augusztus 23). A kritikai minősítés a hazatérés után három nappal még élesebb és indulatosabb lesz. A költő ugyanis olyan hírt hall, amely áttételesen is jelentősen járulhatott hozzá az Ady Endre andezitből című vers komor hangütéséhez, tragikus atmoszférájához. S e hír összefüggésében, továbbgondolásában Nagy László már olyan programot javasolt, amit később a romániai forradalmat kigyújtó Tőkés László egyszemélyes lázadása valósított meg: vagyis a romániai bajoknak a nyilvánosságra emelését, Európa és a világ közvéleménye elé tárását. 1975. augusztus 28-án veti ezeket a sorokat a papírra: “Hír: megbüntették azokat, akiknél ebédeltünk Széken. Ez már a gyalázat teteje. Ilyesmi csak az inkvizíció idején történhetett, és mi nem tehetünk ellene semmit. Tehettünk volna, tehetnénk így is. Ha… a világ tudna erről. Emberi jogok? Önrendelkezés? Humanizmus? Ki a barbár? Ki lesz az árvák szószólója?”

A feljegyzésben föltett utolsó kérdésre részint Ady-versével, részint életműve további, az erdélyi nemzetiségi sorsot érintő részleteivel maga adja meg a választ. Nagy László minden elemző erejét, keservét, segíteni akarását, kimondási szándékát belesűríti majd az “andezit-versbe”. Hatalmas viaskodás kezdődik lelkében a költemény méltó megírásáért, a katasztrofikusnak látott erdélyi állapotok költészetbe formálásáért, a konklúziós intellektuális sűrítményt tovább tudatosító versért.

A mű gondolatiságát meghatározó alapképlet már a szoboralkotó Szervátiusz Tibor életszituációjában adott. Egy Erdély közepén elhelyezkedő városban, nemcsak az adott kisvilágnak, hanem szinte az egész régiónak a centrumában áll Kolozsvárott, a házudvaron komorló roppant andezit kőfej: feketén és lázadva, némán lényegítve magába a kisebbségi magyarok életének tragikumát és reményét. S az egész Kárpát-medencére kiterjedő érvénnyel a teljesebb körű kisebbségi magyar sorsot is. A vers megírására a költő akkora összpontosítással készült, hogy az ihletettség fájdalma és a feladat kihívása hetekre, hónapokra egész lényét átitatta, s a kérdéssel kapcsolatos, egyre nagyobb ismeretbeli elmélyülésre kényszerítette. Már az erdélyi útról hazatérést követő negyedik napon a csehszlovákiai magyarok második világháború utáni kálváriáját megörökítő Fábry Zoltán A vádlott megszólal című munkáját olvassa, és így dokumentálja az abban foglaltakat: “Döbbenet. 1946-ban írta, a magyarok kitelepítésének idején. Csak 1968-ban jelent meg. Igazán ezért becsülöm. Nagyszerű ember. Se ott, se itt, se a világban nem ismerik, nem hat. Sors!” (augusztus 29).

Az Ady Endre andezitből című vers az ötletet adó élményből (amelynek időpontja már maga is különös módon jelképes, hiszen éppen augusztus 23-án, a román nemzeti ünnepen látogatnak el Szervátiuszék kertjébe) két és fél hónapra ölt csak végleges formát. 1975. november 12-én kerül írásjel utolsó fogalma, a végzet szó után. A vers születésének kristályosulási folyamatát a naplóba rótt sorok elemien érzékeltetik: “Az Andezit-vers kezd kialakulni bennem, sajnos veszedelmesen komollyá, igazzá” (szeptember 4). S még két hónappal ezután is, amikor Sára Sándor már hozzáfogott a két Szervátiuszról szóló könyve megszerkesztéséhez, amelybe “meghívást kapott” Nagy László verse is, ez áll a nap dokumentációjában: “Megírom a héten, ha beleszakadok is. […] Már két hónapja nem tudok zöld ágra vergődni, mást sem csinálok miatta” (november 5). A vers “kihordásának” jelzései alapján sem lehet kétséges tehát, hogy a kisebbségi magyar sors immár mélyebb ismerete, az előző romániai utak nyomán a helyzet pontosabb analízise, a végső konklúziók tiszta kimondásának akarata, a megszenvedett igazság nagy kifejezésének szándéka szervezi ilyen sokáig a művet.

November 8-án indul el végre, már véglegessé szilárduló formájában a költemény: “Mire ébredtem? Versre. Hatvan napja már annyit sínylődtem érte, hogy ha nem hinnék magamban, eldobtam volna örökre a tollat. Elindult az Andezit-versem így: Repedezett, sóvár szájjal immár sohase várni történelmi manna-esésre…” S több följegyzés maradt fönn ezeken kívül is a megírás küzdelmeiből. 1975. november 12-én, amikor végre elkészül a mű, személyesen adja át a költő Szervátiusz Tibornak és feleségének, akiket elemien ráz meg a belesűrített sors és a költői erő. Nagy László egyelőre mégis vonakodik közzé tenni a verset. “Félek, hogy az Andezit-versemért bántják a románok majd őket” – írja. Azután mégis a megjelentetés mellett dönt, Szervátiusz Tibor javaslatára is: “Tibor vállalt mindent, mert megkérdeztem tőle: közöltessem-e a verset” (november 21).

Az Ady Endre andezitből elkészülése pillanatától Nagy László Erdély-érintettségű verseinek kohéziós középpontjává lesz. Azért is születik ilyen sokáig, mert sűrítő természetű, a kérdésre vonatkozó gondolathalmazokat intenzív poétikai egységgé formáló alkotás, amely sokrétű szimbolikát tömörít magába. Már magának a szobornak az elkészítési folyamata és a kőbe faragás elemi célja is összetett jelentésű. Az “istenfaragás, bálványfaragás” gesztusával készített, rendkívül kemény kőből alkotott s egyszerre a gyász és a kikezdhetetlen fenség vonásait viselő szobor mint az erdélyi – és a négy világtáj felé szétszóródott kisebbségi – magyarság utolsó közös szimbóluma születik meg. Egyszerre mint fekete sírkő és mementó, a lélekbeli összetartó erő kőbe stilizált képe. Ilyen komplexitásban válik a kisebbségi magyarság szellemi létének egyre roskadozóbb statikájában arkhimédeszi ponttá. S ezért is magasodik az anyanemzettől magára hagyott nemzeti töredékek, a történelmi szituáció szerencsétlenségétől sújtott kisebbségi lét gyötrelmei, valamint az államalkotó nemzetek nacionalizmusa fölé. Egyszerre fejezi ki a magyarként a társadalmi katasztrófa partjára sodródottak antropológiai állapotát, a tovább már tarthatatlan nemzeti helyzetüket és a civilizációs megválthatóság (esetleges) reményét.

Mindez a sokrétű jelentésösszeg a szobrot létrehozó Szervátiusz Tibor szándékában gyökerezik. Adyban mint partiumi születésű, de Párizs Bakonyában (Páris, az én Bakonyom) és “Budapestnek futós utcáin” (Rohanunk a forradalomba) is gyakran bujdokló magyarban, aki a Magas Tátrában a A föltámadás szomorúságát tapasztalta meg, a csucsai várból pedig Erdély menekülését látta, s aki korábban a saját nemzeti hatóságával szemben Gogáért is kiállt (a román írónak a szegedi börtönbe írott levelével) egyszerre, egyidejűen testesül meg a magyar sorsnak önmaga történelmi katasztrófáiba, de új európai esélyeibe ágyazottsága is. Egyszerre szólal meg benne a saját népét Moháccsal fenyegető “Nekünk Mohács kell”, vagy a “most alszik a magyar a magyarban” (Alszik a magyar) fájdalmát átélő ember a “magyar, oláh, szláv bánat / Mindigre egy bánat marad” (Magyar jakobinus dala) programjával. Költői hagyatékában egyidejűen nyílik föl a magyarságnak egy XX. századi tragikus, szinte “himnuszi” helyzettudata és emelkedésvágya a közép-európai népek közös sorsépítésének gondolatával. Az ezt az értékrendszert hordozó Ady-portré ezért csak az egyik legkeményebb kőből készülhet: anyagában is kikezdhetetlennek kell lennie. Ezzel is azt üzeni a szoboralkotó: az Ady-hagyaték lehet most az a szilárd, meghatározó centrum, az a világképi fókusz és értékképző, értékfenntartó és létértelmező középpont, amelynek tekintetéből az adott helyzet elviselhető, a remény fenntartható és az új élet felépíthető. Szervátiusz – s nem csak Nagy László értelmezésében –, szinte mítoszi középpontot hoz létre Ady-szobrával az erdélyi emberek tudatában. Mitológiai értelemben a káoszba veszés veszedelmei ellenében állítja fel monumentális Ady szobrát. Nemcsak Szervátiusz Tibor, hanem Nagy László értelmezése is azt sugalmazza, hogy a közép-európaiság adott problémarendszerének átgondolásában Adynál nincs érzékenyebb, nincs többet ígérő gondolkodó. Ezért is szíve szerint való a költőnek az “Andezit-vers” megírása: nemcsak érzi, hanem tisztán érti is Szervátiusz Tibor szándékát. Saját elképzelései és kifejezési igényei a legnagyobb mértékben találkoznak e kérdéskörben Szervátiuszéval. Az Ady-féle magatartásmodell, az andezit szobor és annak megalkotási folyamata ezeken az eredőkön át katalizálják – Szervátiusz művére tekintve – Nagy László Erdély-képének legfontosabb vonásait.

A több dimenziós vers egyaránt szól Szervátiusz Tibor személyes sorsáról, szoboralkotó szándékáról, emberi körülményeiről és az erdélyi magyarságnak e szobor arca köré tömöríthető helyzetéről, valamint történeti perspektíváiról. A kisebbségi magyar lét Erdélyen kívüli általános kérdéseit is ebben az összetett szemléletkörben szólaltatja meg a szerző. A politikai elvonatkoztatás síkján a kisebbségi magyar sorsról Nagy László a mai értékelést előlegező, tárgyilagos (de mégis reményt tartalmazó) megítélést tár olvasói elé. Azt a meglátását, hogy az elszakadt magyarság-töredékek gondja csak az európai eszme határokat feloldó szellemének érvényesülésével, azzal egyidejűen nyerhet megoldást. Metaforákkal üzenő versbeszéde egyértelműen tanúskodik erről – ahogyan az egyéb, a “képzelgő” álmok, mesék, mítoszok dédelgetésének hiábavalóságáról is.

A magyarság “édelgő álmainak” tagadása ugyanakkor nem jelenti a nemzeti kisebbséget megnyomorító állapotok, az erdélyi sorsrontó bajok – a magyarországi hatalom részéről évtizedeken át gyakorolt – elkendőzésével, ravasz eltakarásával történő egyetértést. Éppen ellenkezőleg: Nagy László a szemléleti mérleg és az ábrázolási logika másik pólusán is a legkönyörtelenebb valósággal szembesít. Művében az Ady-szobor már a végső szerencsétlenségbe jutott, a szétszóródás kezdőpillanatait átélő erdélyi magyarság közegében merül föl az ellenálló szellem tartományaiból. A végzet előtti egyetlen megtartó és egységesítő elvet, az Európára néző nemzettudatot jeleníti meg, ha már egy kicsit e népcsoport végső emlékműveként, az emberiségre hagyott üzeneteként is. Hiszen a végpusztulás állati méltatlanságában, egy felkoncolt és kifosztott holttest képében körvonalazódik az erdélyi magyarság helyzete a versben, amikor immár: “kifacsarható mind, ami ember jonha”. A halottal szemben pedig a kifosztó, a diadalára büszke, fölemésztő rítus ül ünnepet.

Ez a versbe koncentrált helyzet tragikusabb, mint Vajda János Virrasztók című költeményének halott magyarságképe, mert ez a halál már nem tetszhalál. Fájdalmasabb, mint Vörösmarty Előszó című alkotásában a tél, a “csend, hó és halál” képei, mert itt nemcsak a “boldogtalan fiak” az áldozatok, hanem a nemzeti törzsről leszakadt etnikum egésze. Az Ady-szobor, az Ady-szellem éppen azért kellene már, mind kiáltóbban újra, mert eszméje: az egymásrautaltság és a közös jövőépítés gondolata “gyalázatosan kisiklatva e naplementében”. Az Ady-jelenlét tanúságtevő kontrasztjánál pedig még tragikusabb, barbárabb, de a történelem akut folyásával is perlőbb és viaskodóbb a szétszóratás kínja. Már nem is Európának, hanem a létezésnek szól a szobor arcáról visszhangozó, a versből fölszakadó kiáltás a kettős értelmű befejezésben – a kisebbségi lét antropológiai jogáért –, amíg csak “meg nem lágyul, míg szóba nem áll velünk a végzet”.

Nagy László harmadik erdélyi útja 1976 májusában (23-a és 31-e között) új barátokat hoz a régiek mellé, s új helyszíneket, új élményeket ad. Sütő András, Gyöngyösi Gábor, Panek Zoltán, Farkas Árpád és Szabó Zoltán erősítik – mások között – az út emberi fényét. A történeti-kulturális értékeket Benedek Elek háza, Bod Péter szülőhelye, a Szent-Anna tó, Kászon, Kézdivásárhely, a bibarcfalvi templom középkori Szent László-freskója, a fehéregyházi Petőfi-dombormű és a sepsiszentgyörgyi múzeum jelzik. A legnagyobb élmény Nagy László számára most mégis a Csángóföld: Bákó, Kaluger, Onyest, Palánka, Gyimes, Gyimesközéplok völgyeibe ereszkedik az útjuk. Ezen a csángóföldi barangoláson a román hatóságok részéről már igen sok a zaklatás, a fenyegetés. Mindenütt a körbezárás, a szorongatás levegőjét érzik. Nagy László olyan csángó gyerekkel is beszélt, aki azt sem tudta, hogy merre van, sőt, hogy létezik egyáltalán Magyarország. A költő, egyszerre a nyelv alkotójaként és szerelmeseként, ízlelgeti a régi hangzású, különös szavakat: “selyemgubó: szeljembogár”, “kalánfa: nyárfa” (május 28–29). Hazafelé, május 30-án, miután újra alaposan körbetekinti az andezit Adyt, rövid időt tölt Szilágyi Domokosnál is. S érzékeinek “tündéri villámaival” (Versben bujdosó) a maga “precíziós műszernél” is “szentebb” (Rege a tűzről és jácintról) érzékszerveivel megsejti a készülő tragédiának a költőben forgó örvényeit. “Domi jól van, de mereven jár, keveset szól, bort öntöget.” Öt hónap múlva, Szilágyi Domokos szívet dermesztő halála után ugyanezt az eseményt így alakítja át az emlékezete: “A halál ott lakott benne, láttam szemében legutóbb (májusban), hogy ott voltunk a lakásán” (november 2). Ebből az útból nem születik vers, de a Szilágyi Domokosnál tett látogatás töredékei beépülnek később Nagy Lászlónak az erdélyi költőt elsirató búcsúbeszédébe.

Kereken öt hónap múlva, november 2-án kapja a hírt, hogy Szilágyi Domokos öngyilkos lett. “Inzulint fecskendezett be magának, egy üveg konyak mellett várta a halált a hegyoldalban, közben nézte a várost” (november 7). A temetés időpontját (november hatodika, szombat) Csoóri Sándor tudatja Nagy Lászlóval. Másnap a költő szűkebb baráti körében (Csoóri Sándor és Kósa Ferenc révén) közismertté válik az is, hogy a Magyar Írószövetség az anyaország részéről még csak nem is költőt, hanem egy “nem jelentős” itthoni prózaírót akar Szilágyi Domokos hivatalos eltemetőjeként a magyar irodalmi élet nevében kiküldeni Erdélybe (november 3). Nagy László ekkor határozza el, hogy ő maga megy el Kolozsvárra, hogy teljes emberi és művészi súlyával az igazi Magyarország nevében mondjon gyászbeszédet. S ekkor kezdődik el a Szilágyi Domokos halála körüli gyalázatos huzavona, amelyben tisztán mutatkozik meg a Kádár-kori kultúrpolitika felemás, álságos, részben a román nacionalizmust takargató magatartása és elvi szembenállása a magyar nyelvű nemzetiségi irodalommal. Az írószövetség akkori főtitkára, Nagy László naplójának emlékei szerint, nem akar ugyanis beleegyezni abba, hogy a háromszoros József Attila-díjas (1950, 1953, 1955), Kossuth-díjas (1966), Radnóti-díjas (1973), a bolgár PEN Club díjával (1959) és a strugai nemzetközi költőfesztivál aranykoszorújával (1968), valamint a nemzetközi Botev-díjjal (1976. szeptember) kitüntetett iszkázi költő mondja a búcsúbeszédet. Nagy László naplójából szó szerint idézve: “S(ándor) a szobámból telefonált, miután elvállaltam, hogy utazom Kolozsvárra búcsúztatót mondani. Dobozy nem akart beleegyezni. »Kilépek a szövetségből!« – S(ándor) kiáltotta neki. Fél óra múlva Dobozy jelentkezett: rendben, megbeszélte a főnökkel” (november 3).

Nagy László jól ismerte erdélyi költőtársa verseit, s azon túl, hogy kivételesen jelentős költőnek látta, nagyon szerette is (november 4). Halálhírének éjszakáján újra elővette és végigolvasta Szilágyi Domokos köteteit, köztük az utolsó könyvét. Két nap múlva már el is készült a búcsúbeszéd szövegével, de a költőtársáért s a magyar irodalom önbecsüléséért vállalt feladat teljesítéséért – és nem a romániai, hanem az anyaországi hatóságok részéről – azt a megaláztatást is el kellett szenvednie, hogy kiutazása előtt még cenzúrázták is (noha csak “szóban”) a gyászbeszédét. Nehezen volnának más módon értelmezhetők a költő naplójába rögzített sorok: “Ami fontos, benne van az egyoldalas írásban. Kíváncsi vagyok azonban, hogy mit szól hozzá Dobozy, aki megkért, holnap estefelé olvassam el neki telefonba. Megteszem. Ok: az átmentendők érdekében nem kell gorombáskodni. Régi lemez. Rossz a politika” (november 4). Miután a kulturális hatalom képviselője “helyben hagyja” Nagy László szövegét, másnap a költő – “nyargalva ezer kilométert” egy román nemzetiségű kritikus, Szász János, Lászlóffy Aladár és Szilágyi István búcsúztatói mellett immár további akadályoztatások nélkül olvashatja fel siratóját a Babes-Bolyai Egyetemen felállított ravatalnál. Hogy az egyetemi búcsúztatással súlyához méltó végtisztességet kaphatott egyáltalán az erdélyi és az egyetemes magyar nyelvű irodalom egyik legnagyobb XX. századi költője – mint később kiderült –, jórészt Sütő András bukaresti intézkedésének volt köszönhető. Szilágyi Domokost először “háztól akarták temetni, semmi hivatalosság. […] Elásták volna, mint egy kutyát. »Az öngyilkosokat nem szokták eltemetni« – ez volt az érvük” (november 8). A temetés utáni toron egy francia tanárnő szép keze annyira megihlette Nagy Lászlót, hogy később verset is írt e találkozás motívumából. A halálnak és az erotikus elektromosságnak az atmoszférát átitató egyidejűségében Balassi Bálint verse jut az eszébe: Az erdéli asszony kezéről. (A később ebből az élményből született versének a Balassi-műből átemelt címet adja: Az erdéli Asszony keze.) Közben arra is jut figyelme, hogy Szilágyi Domokos egykori tanítónőjével is szót váltson, aki őrzi még egykori tanítványa elemista fogalmazásait. Tájékozódik a költő első feleségének, Hervay Gizellának és kisfiúknak a sorsáról is.

A gyászbeszédet később prózaverssé kerekítette Nagy László, és Aki szerelmes lett a halálba címmel felvette gyűjteményes kötetébe. A műről Görömbei András nagymonográfiája (Nagy László költészete, 1992) részletes elemzést ad, azokra az intellektuális forrásokra irányítva a figyelmet, amiket az írásra készülve Szilágyi Domokos költészetéből Nagy László átlényegített a műbe. Az alkotásból – írja Görömbei András – “sorról sorra kimutatható, hogy a kreatív asszimiláció eredménye”. Mindez nemcsak arról tanúskodik, hogy a versépítő a legapróbb rezdülésekig ismerte és értette költőtársát, hanem arról is, hogy a legnagyobbak, József Attila, Csokonai, Radnóti, Ady mértékével mérte. Az irodalmi, a történelmi és a személyes méltatást összegző erővel és stilisztikai értelemben is a csúcsokra mutatva végzi el, amikor a József Attilára utaló zárószakaszban így vesz búcsút költőtársától: “Íme, hát meglelte ő is. […] Te glóriás, elherdált Szilágyi Domokos, vélted fényűzésnek a megváltókat. Halálod a pazarlás teteje immár. A megtartók jöjjenek, igen. Már halálod rémlő csúcsív a megkavart, meghabart, siralmas talaj fölött. Érzed-e a földet, költő? Ne legyen néked nehéz ez a föld.”

S a búcsúztató szövegének elmondásával még mindig nem volt vége a Szilágyi Domokos fölötti gyászbeszéd viszontagságainak. Amíg Nagy László a halott költő arcát rajzolgatja, emlékezetből és fénykép után, hogy portrét is közölhessen kegyeletként majd róla, az Élet és Irodalomban méltatlan helyre: a negyedik lap aljára tördelik be a búcsúztatóját. Minthogy ő is e lap munkatársa, a Szilágyi emlékét s a maga és a nemzet Szilágyi iránti becsülését aláaknázó akció miatti felháborodása annál nagyobb: “Kinyitván a lapot elámultam, és dühöngeni kezdtem. Azonnal felszólaltam, hogy szégyelljék magukat, nem velem tették, hanem a halott költővel. Torkig vagyok már a taktikázásukkal!” (november 12). Lelkiismerete és a hatalmi ármánykodásokkal szemben fellázadó dühe azonban ebben az esetben is költői cselekvésre, a manipulálókat megszégyenítő, Szilágyi Domokosnak pedig igazságot szolgáltató írásra ösztönzi. Koránt sem azt fájlalja, hogy az ő írását sülylyesztették el Boldizsár Iván úti beszámolója alá, hanem azt, hogy ebben a méltatlan játékban is a kisebbségi költővel szembeni takargató-lejárató taktika, anyaországi gyávaság nyilatkozik meg. S Nagy László már régen nem mérlegel vagy óvatoskodik, ha az igazság kimondásáról van szó: “Nyíltan és bátran írok, nem érdemes gyávának, rongynak lenni, főleg ha az igazságról van szó” (december 5). Már másnap – egy lélegzetre – az indulat gyors formateremtő ösztönzésében megírja a Glossza bocsánatért című költeményt, ami kereken egy hét múlva, november 16-án kettős elégtételként jelenik meg az Élet és Irodalomban. Ez a mű még a gyászbeszédhez képest is nagyobb azonosulást, vállalást mutat Szilágyi Domokosnak a tragikumában is egy embertelen politikai berendezkedésű világ ellen tiltakozó, egyetemes lélegzetvételű örökségével. S már-már nyílt lázadás a fennálló rendszer ellen:

S Nagy Lászlónak e kéthetes nyugtalanságért, a zaklatásokért és a lejáratásért nem máshonnan – Erdélyből jön az elégtétel. Az egyik ismerőse a következő hónap elején már azt meséli neki, hogy a Glossza bocsánatért című versének igen nagy a hatása odakinn. Kézzel írt példányokban mutogatják, olvassák, beszélnek róla, terjesztik mint a bátor kiállás tanújelét. “Lám a rosszat is jóra lehet fordítani olykor” – jegyzi meg csöndesen a költő (december 3).

A Szilágyi Domokos és temetése köré csoportosuló versek – éppen úgy, mint a Kallós Zoltán-ihletettségűek – az Ady Endre andezitből című alkotással együtt vitathatatlanul az életmű kiemelkedő értékei közé tartoznak. Az is jelzi ezt, hogy Görömbei András Nagy László-monográfiájában valamennyi mű részletesebb elemzés tárgya. A többségében az erdélyi irodalomról szóló tanulmányait a Gond és mű című könyvében 1994-ben közreadó Bertha Zoltán is (az Aki szerelmes lett a halálba című prózaversből kiemelt) Nagy László-idézetet választott mottónak Szilágyi Domokos-pályaképéhez: “A megtartók jöjjenek, igen.”

A Nagy László-i pályamenet kiteljesedésében mind mélyebbé és bensőségesebbé válik ez a szellemi és a gyakorlati lét szféráiban egymást kölcsönösen megérintő és megtartó viszony az erdélyi magyarsággal és kultúrájával. A szellem világában egyaránt vonatkozik ez az erdélyi magyar nyelvre (nyelvjárásokra), a népművészetre, a képzőművészetekre és a zenére is. A költő mindennek s mindenkinek örül, ami Erdélyből érkezik hozzá, legyen az üzenet, tárgy, gondolat, avagy látogató; többször álmodik is Erdéllyel vagy az erdélyiekkel. (1975. szeptember 6, 1976. január 12, 1977. június 1). Örül a Csete Györgyéktől kapott, a még Kós Károly által dedikált könyvnek s a csucsai cédrusgallynak is (1976. január 25). Örül a hozzá bekopogtatóknak, a költők, írók, szobrászok, énekesek s az egyszerű emberek arcának. Nem múló kíváncsisággal nyomoz az erdélyi kultúra fontos, de számára még ismeretlen értékei után. Megszerzi Nemes Zoltánné–Gálffy Mózes–Márton Gyula Torjai szójegyzékét, Szabó T. Attila Erdélyi Magyar Szótörténeti Tárát (1976. március 4, 22). Erről az utóbbiról elolvassa Vekerdi Lászlónak az Örök jelenként él a múlt lelke című tanulmányát is. Még a sepsiszentgyörgyi múzeumban vásárolja meg a szarukarcokat tartalmazó népi képzőművészeti könyvet és Kriza János új kiadású régi-szép gyűjteményét, a Vadrózsákat. Lapozza, értelmezi Lajtha László 1955-ös népzenei monográfiáját, a Széki gyűjtést, és szívesen hallgatja a héjszát is (1976. február 11). Ismeri Kiss Ferenc negyven oldalas tanulmányát az erdélyi magyarságról s Makkai László Egy kis szakmai ördögűzés című, román történészekkel folytatott polémiáját is. Mindenre fölfigyel, ami az erdélyi magyarsággal és Romániával kapcsolatos a számára elérhető magyar nyelvű sajtóban. Az Irodalmi Újság Jelentés Erdélyből című írását is fegyelmezetten átlapozza, tömör és magáért beszélő a megjegyzése róla: “Pontosnak látszik adataiban. Félig olvastam el, de a görcs rángatott közben” (1977. június 24). Ismeri Illyés Erdély-tárgyú írásait is, s Paul Goma bátor nyilatkozatait. Gomának a Szabad Európa Rádióban elhangzott szavaihoz ezt teszi hozzá, csupán címszavakban: “Csau nemzetiségű politikája. A Himnuszt is Csau írta. Derék dolog.”

1977. március 5-én üti szíven a Romániát súlytó földrengés híre, az amúgy is végsőkig sanyargatott magyar és nem magyar népét érő tragédia a mérhetetlen pusztulás. Naplója egyértelműen rögzíti, hogy nemcsak a magyarok, a románok szenvedését is magáénak érzi. Ana Blandianát Szilágyi Domokos fiával együtt siratja el. “Páskándi elmondta, hogyan halt meg Szilágyi Domokos fiacskája, a gyönyörű Kobak, ölében fogta kiskutyáját. Ilyenkor majdnem sírva fakadok. És Blandianáért is szenvedek, elképzelem, ahogy rárogyik a ház” (március 15). Amire erejéből telik, s amiben az erdélyiek s az erdélyi kultúra szolgálatára tehet, folyamatosan cselekszik is, bár fokozatosan gyöngülő teherbírásához képest sokszoros mértékben terhelődnek mindennapjai. Egy ismerős professzornál Szilágyi István kézműtétje érdekében jár el (egy román rendőrtiszt fia vágta el, naplója tanúsága szerint, az író kezének inait) (1975. november 13); a súlyosan beteg fiatal erdélyi költő, Vas Levente megsegítéséért is rengeteget kilincsel. Béres-cseppekkel, gondoskodással, anyagi törődéssel próbál enyhíteni helyzetén. Ez a segíteni akarás nemcsak az erdélyi kisebbségiekre vonatkozik: Tóth Dezsőnél a szintén nagybeteg kárpátaljai magyar író, Kovács Vilmos Magyarországra telepedése ügyében szólal fel (1977 március 7).

Nagy László legjelentősebb élménye az eleven erdélyi kultúrából Szilágyi Domokos mellett Sütő András művészete. Naplója is tanúsítja, hogy az 1971-es könyvünnepen történt találkozásuk után, amelyre Sütő az Anyám könnyű álmot ígér remekét hozta el, folyamatosan olvassa az író prózáját, drámáit. Több már odakinti találkozás is mélyíti és a további becsülés színeivel gazdagítja a kapcsolatot. Ahogyan közös küldetésükről és annak veszélyeiről fogalmaz, egy időben mindkettő “dugáru volt” a másik országában (Heti jegyzet). Nagy László Sütő Andrásban nemcsak a kivételes nyelvi erejű és látóképességű írót becsüli nagyra, hanem a közösségének elkötelezett embert is. Azoknak az elemi vonásoknak az erős kontúrjait látja meg arcában, amelyeknek a koordinátáin a saját művészete is megszövődött. Naplójában egymást érik az elismerő szavak Sütő András munkáiról. “Kemény írás” – szól a Csillag a máglyán című drámájáról. “Sütő nagyszerű” – mondja az Egy lócsiszár virágvasárnapja olvasásakor (1976. április 21). és idézhetők volnának további becsülő szavai más Sütő-írásokról is (1975. december 16, 24). A lelki és az alkotói rokonság olyan bensőséges közöttük, hogy Nagy László Susogó gím-üzenetet intéz “gím-testvéréhez” (1976. december 23), mintegy újévi köszöntőt írva számára, s így figyelmeztetve a már mindkettejük körül ott ólálkodó “barnás, emberforma árnyék” alattomos közelségére, ami egyaránt fejezi ki a politikai nézeteik és életkoruk miatt közelükben járó veszélyeket.

Szinte jelképes erejű s Nagy László és az erdélyi irodalom viszonyának mind szélesebb sodrású kiterjedésére vall, hogy a költő élete utolsó tíz napjának alig van olyan napja, hogy erdélyi utalás ne kerülne naplójába. 1978. január 20-án aznapi utolsó bejegyzése szerint Szamosközy István könyvét, az Erdély történetét olvassa. Január 22-én, amikor az előző éjszakából nagy fájdalmakban s fuldokolva ébredt, a fiatal erdélyi költő, Vas Levente betegsége ügyében tett intézkedését rögzíti a jegyzet. Január 23-án, az esti órákban Szamosközy könyvét olvassa tovább. Január 24-én a rádióból hallja, és a hírt a naplójába is rója, hogy “egy Király nevű ember” memorandumot intézett Csauhoz. Később újra Szamosközyt lapozza. Másnap ismét Vas Levente betegsége foglalkoztatja; először ez az e napon bejegyzett erdélyi vonatkozású téma, este pedig Sütő András könyve, a “Lacikás”, az Engedjétek hozzám jönni a szavakat készteti följegyzésre. Január 26-án fia határidőnaplójában talál egy Erdély irányába nyilalló sort: “Hogyan lehet asszonyt hozni Romániából?” Este már veszélyes, figyelmeztető, kínzó fájdalmakat érez: “Milyen részeim fájnak? Hajam, szemem, fogam, nyakam, hónaljam, mellkasom, ágyékom, általában a bőröm, s néha egy-egy lélegzetelállító villám bennem.” Január 27-én Szervátiusz Jenő Jókai-szobrának megtekintését tervezi, de gyöngesége miatt nem bír elmenni a látogatásra. Ám ez sem Erdély kulturális üzenete nélkül befejeződő nap. Egy – jegyzete szerint – “Kati nevű lány” Nagyszalontáról verseskönyveket hozott neki. Este láza van a költőnek, ennek bejegyzését viszont ismét erdélyi utalás követi, ami – a pályavégen – több évszázadnyi távolságokból húz sistergő ívet a korábban Kallós Zoltán-képviselte archaikus emlékek és a Nagy László-korabeli Erdély irodalmának távolságai között; az innenső pólus kijelölésével. “Szőcs Géza verseit olvasom, igen tehetséges.” Közben az érmelléki származású Zelk Zoltán hívja fel telefonon.

Életének utolsó napjaiban Nagy Lászlót mintha mind sűrűbb mozdulatokkal dédelgette volna Erdély, s ő is mintha – még az eddigieknél is – erősebben ölelte volna magához a magyar kultúra másik nagy hazáját. Január 28-án az Élet és Irodalomban Páskándi Géza verseit olvassa, majd Szilágyi Domokos édesanyját keresi telefonon. Az erdélyi asszony két héttel korábban adott át neki egy levelet azzal, hogy csak otthon olvassa el. A levélben “az erdélyi magyarok szörnyű sorsáról ír, megfeddvén minket: nem tudunk cselekedni értük”. Szilágyi Domokos édesanyját Nagy László nem találja otthon, kéznél van viszont Sütő András könyve: “Olvastam jólesően.” Nagy László földi életének utolsó, teljes napjára is jut erdélyi kapcsolatra utaló bejegyzés. Január 29-én, vasárnap Erdélyi Zsuzsanna tanulmányát, a Hegyet hágék, lőtőt lépék című, archaikus népi imádságokat tartalmazó könyv bevezetőjét olvassa, s a kötet anyagában is bőséggel található erdélyi anyag és Románia egyéb magyarlakta területeiről származó gyűjtés.

Január 30-án reggel Nagy László meghal. A hír megrázza az egyetemes magyarságot, izzanak a telefonvonalak, s továbbítják mindenhová a gyászhírt, ahol csak magyar szó, magyar kultúra él. A költő, szellemi hagyatékán kívül, már senkiért sem tehet többet. Most Erdély, ez a sokat szorongatott, bántott föld cselekszik – őérte. A magyarságában egyre zsugorodó vidék nyílt arccal hálálja meg Nagy László kötődését, törődését. Nem marad adós az érte fölemelt szóért, Tamásiért, Kallós Zoltánért, Szilágyi Domokosért, a névtelenekért. Legnagyobb író fiát, Sütő Andrást küldi el a sírhoz. Sütő András gyászbeszéde (A költő szívet hasogató Gondja), ahogyan korábban a Nagy Lászlóé Szilágyi Domokos fölött, egyszerre remekmű és vád. Vád a tehetségeit, a szellemi nagyhatalmait halálba kínzó, elherdáló, gáncsoskodó és értetlen – és koránt sem csak Ady korszakában – “basákkal és butákkal” teli magyar és közép-európai világ ellen. Sütő András a Petőfiével, Adyéval mondja egyenrangúnak Nagy László életművét. “Sorsod a legnagyobbaké volt László, a teherviselésben a szívüket fölemésztőkké. Azoké, akik a Duna-táji kérdő kiáltásra: – Mikor mondunk már egy nagyot? – Ady előtt, Adyval és őutána olyan életművel válaszoltak, amilyen a tiéd…” Sütő András kiemelt helyen idézi meg gondolatai között Nagy László erdélyi kapcsolatait és személyes közös emlékeiket is. A magyar irodalom egységének és a társadalom életére figyelő akaratának elvét vallja meg a fájdalom árnyékában is. “Onnan jövök László, immáron a koporsódhoz, ahol ámuló és Gondot viselő szemed sugarába vontad nemegyszer a Hargita hegyeit; ahol a közösségi és egyszemélyi létünk múltját, jövőjét faggattuk, megtisztelvén közös figyelmünkkel a jelent is, amely viszont bennünket faggat. Bennünket, fiait, viaszlenyomatait – némelykor álmunkban is – a helytállás, a gondviselés, létünk sziklagörgetegének dolgában.

Sütő András értelmezésében tehát – s ez a Himnusz minden időben szerzője életművének a költő halála utáni első hatalmas ívű fölmérése – Nagy László is a magyar szellem óriásaira szabott gondot viselt: “A kollektivitás történelmi gondját”, melyet olyan művész hordozhat csak, akinek sorsán át “a népsors kémleli a jövőnek horizontjait”. A búcsúzó beszéd emlékezik Nagy Lászlónak a Házsongárdi temető közelében, a kolozsvári egyetemen Szilágyi Domokos fölött elmondott szavaira is: Sütő András “fájdalomban göngyölten” mintegy “visszahozza” őket, a “nyelvben bujdosó, a versben bujdosónak”, így szólva: “Több nem lehetek most, csak a visszhangod László. Ne legyen néked nehéz ez a föld.”

Nagy László életműve nemcsak verses és prózai alkotások sorában vonta magába és átfogóbb szemléletköreibe az erdélyi kultúra több jelentős értékét, hanem hatott is arra. “Bartóki” alkatának nyomai ott vannak az utána jövő erdélyi nemzedékekben, különösen a második Forrás-nemzedék alkotóiban: Király László, Magyari Lajos, Farkas Árpád s a többiek költészetében is. Erdély optikájából nézve, Sütő András szavai után, a fiatalabb nemzedékek részéről csupán két kiragadott példa szolgáljon illusztrációként a Nagy Lászlóra sugárzó szeretet arányaira: a Farkas Árpádé és a Panek Zoltáné. Amikor Farkas Árpád kétszáz magyar szerelmes versből antológiát szerkesztett, szépsége, kifejező ereje és szerzője iránti becsülése miatt is Nagy László: “Szeretni Tehozzád szegődtem” sorát választotta címéül. A harmadik Európai Költőtalálkozón nyújtotta át Nagy Lászlónak a könyvet, s ő meglepve, tréfás köszönettel így szólt az éppen a társaságukban levő Juhász Ferenchez: “Na nézd meg, Feri, miket találnak ki ezek a fiúk odaát, még bebizonyítják, hogy minden eddigi magyar fehérnépnek én valék az udvarlója.” Panek Zoltán emlékezése még kristályosabban idézi fel az Erdélyből Nagy Lászlóra irányuló szeretetet és tiszteletérzést. Azt ragadja meg lényegszerűen, hogy mit érezhetett és gondolhatott Magyarországról Nagy László közelében egy erdélyi ember. “Amikor 1975-ben a Könyvhéten a Váci utcában dedikáltam egy délután – írja Panek Zoltán –, megkeresett, mint mondta, hogy lássa, van-e érdeklődés, viszem-e valamire. Kerek egy órát töltött a Kriterion sátrában; máig is úgy érzem; hogy abban az órában Magyarország volt a házigazdám.”

Nagy László erkölcsöt és esztétikumot magasrendű egységbe fogó organikus költői univerzuma erőforrásunk lehet az emberlét mai küzdelmeiben. Az antropológusok egybehangzó állítása az, hogy az embert fizikailag is a kultúra teszi alkalmassá az életre, kultúra nélkül életképtelen volna. Emberhez méltó életének pedig az alapja a kultúra. Nagy Lászlónak az a tragikus felismerés volt talán a legnagyobb ösztönzője, hogy a modern kor végveszélybe jutatta az évezredek során kikristályosodott kultúrát. Hatalmas szellemi és erkölcsi erőket mozgósítva leplezte le a fogyasztói társadalom és a primitív hatalom kultúraellenes amoralitását. Számtalan változatban mutatta meg a nemesebb emberi minőség kiszolgáltatottságát és pusztulását az új barbárság közepette. Ezzel a romlással szembe fordulva teremtette meg bartóki jellegű, az archaikus és a korszerű elemeket egységbe fogó organikus életművét.

Költői vállalkozásának nagyságát az is mutatja, hogy akkor alkotott szerves életművet, amikor a kor kihívásaira legtöbben úgy válaszoltak, hogy feladták a világ egységben látásának reményét, elfogadták a káoszt, a töredékességet, a rend hiányát, a személyiség világban való helytállásának lehetetlenségét. Sokan állítják azt, hogy az évezredek során felhalmozódott kultúra érvényét veszítette, ma már hatástalan, tehát folytatásra sem érdemes.

Valóban nyomasztó élményként éljük át naponta azt, hogy a kultúra értékeit agresszív hatalmi ideológiák szorítják útfélre. Erre a tényre azonban semmiképpen nem lehet érvényes és korszerű válasz az önfeladás, a világ szellemi kiüresedésének elfogadása. Az, hogy emberként létezni fogunk-e, azon múlik, hogy az éltető kultúrát vissza tudjuk-e helyezni jogaiba. Az évezredek során megteremtett kultúra ugyanis nem veszítette el érvényét, hanem háttérbe szorította azt a modern kor agresszivitása. Az emberiség élete azonban elképzelhetetlen kultúra nélkül. Nincs tehát más választásunk, mint az, hogy a kultúrát életünk meghatározó tényezőjévé emeljük. Ehhez pedig erőforrásul szolgálhat ma is az a magatartás modell, amelyet Nagy László megvalósított. Ennek fontos jegye az, hogy az emberi életakaratot és erkölcsi minőséget a kor ellenkező előjelű kihívásaival szemben is megőrzi és érvényre juttatja.

Jánosi Zoltán rég felismerte Nagy László életművének kivételes értékét és súlyát a modern ember világszemléleti útkeresésében. Tudósi habitusára pedig az jellemző, hogy nagyfokú szakmai alázattal minden értéket számba vesz, amelyet mások létrehoztak. Így tette ezt a Nagy László-szakirodalommal is. Legalább másfél tucat könyv és sok száz esszé, tanulmány szól már Nagy László életművéről. Ebben a gazdag szakirodalomban külön fejezet Jánosi Zoltán munkássága. Ő igen jó érzékkel vette észre már több mint másfél évtizeddel ezelőtt, hogy Nagy László költészetének mitologikussága és líratörténeti háttere a sok-sok szakirodalmi utalás ellenére lényegében föltáratlan terület. A maga kutatásait éppen ezért ezekre a témákra irányította. Témaválasztását szakmailag az is motiválta, hogy a mítosz- és folklórértelmező tudományok szintetizáló művei a nyolcvanas években jelentek meg, s ezek tették lehetővé a mítoszpoétika és folklórtudomány eredményeinek irodalomtudományi hasznosítását. Jánosi Zoltánnak a kilencvenes évek elején publikált Nagy László-tanulmányai már egy érlelődő nagyobb koncepció jegyeit mutatták. 1996-ban pedig megjelent Nagy László mitologikus költői világa című könyve, mely új szempontok szerint tárta fel ennek a népi-mitologikus líratípusnak a szemiotikai mélystruktúráit, jelentéstani dimenzióit és szimbolikus összetevőit. Sokrétűen megvilágította azt, hogy az archaikus népi kultúrából táplálkozó világképnek összetett, egyetemes érvényű és időszerű értelme mutatkozik meg a modern kutatások tükrében is.

Nemcsak bemutatta a Nagy László-i mitologikus költői világ sajátos jegyeit, hanem föltárta azokat a kapcsolódási pontokat, amelyeken át ez az költészet az egyetemes és magyar líratörténet mítoszokat és a folklórt integráló áramlataiba illeszkedik.

Már ekkor gazdagon elemezte Nagy László költészetének azt a sajátosságát, hogy – a világirodalom más remitologizációs törekvéseihez hasonlóan – költői világképe többdimenziós: az archaikus mítoszt és folklórt a történeti látásmóddal és a jelen kritikai számbavételével ötvözi. A világirodalomból minden korábbi elemzésnél gazdagabb remitologizációs párhuzamokat vont Nagy László költészete köré. Így állította be őt egyenrangú társként a huszadik századi világirodalom egyik fő vonulatába.

Kutatásainak már ekkor szembetűnő jegye volt az, hogy egyforma érzékenységgel vizsgálta a “remitologizáció” történeti változatait és jelenkori vonatkozásait. Így figyelt föl arra, hogy Nagy László költészete nemcsak fölépíti önmaga archaikus mítoszát, hanem pályájának utolsó szakaszában óriási küzdelmet is vív azzal, kételyeivel ki is kezdi azt. Nemcsak fölépíti a mítoszt, hanem a posztmodern jellegű kor kételyeivel is szembesíti azt. Ebben a kettősségben lesz képes kivételes korítéletre is: egyszerre mutatja meg az eszményt és annak megkérdőjelezését.

Jánosi Zoltán továbbra is Nagy László vonzáskörében maradt. 1997-ben az Unikornis Kiadó A Magyar Költészet Kincsestára sorozatában ő adta ki Nagy László válogatott verseit. Majd ő gondozta a Holnap Kiadó 2004-ben megjelentetett reprezentatív kiadványát, Nagy László összegyűjtött verseinek és versfordításainak három kötetét. Közben 2001-ben Idő és ítélet címmel gazdag tanulmánygyűjteményt adott ki, melynek első ciklusa tizenegy Nagy László-tanulmányt tartalmaz. 2003-ban, Nagy László halálának huszonötödik évfordulóján pedig a Nagy László Szellemi Öröksége Alapítvány kiadásában A csodafiú-szarvas. Alcíme: Poézis, ember és univerzum László költeményében címmel különleges könyvecskét szentelt “a negyedszázada hiányzó” költő emlékének. Ez a könyvecske első része Iránytű Nagy László költészetéhez. Eszerint Nagy Lászlónak a világlíra új áramaiba illeszkedő költészete már genezisében új irányt jelölt ki azáltal, hogy nem a nyugat-európai divatos mintákhoz kapcsolódott, hanem az archaikus közép-európai kulturális hagyományokhoz.

Rámutat tájékozódásának három nagy körére: a magyar költészeti hagyományra, a világlírából választott mestereire és a népköltészetre. E három forrás ösztönzéseit Nagy László költészete úgy hozza szintézisbe, hogy életművében a személyiség vitális erői, a jobb emberi ügyekért küzdő költői magatartás a nemzeti közösségért érzett felelősség gondját is természetes gesztussal veszi magára. Költői világképében a küzdő emberi magatartás archetipikus erőforrásokat is mozgósít. “Sárkányölő gesztusa mögött tehát a harmonikus emberi élet ideája ragyog.”

Tüzetesen tárja föl Jánosi Zoltán könyve a világirodalomban megfigyelhető hasonló törekvéseket is, majd összegzőn megállapítja, hogy Nagy László életműve az ötvenes évek közepétől e kontinensek közt áramló világirodalmi vonulatnak egyik legjelentősebb európai teljesítményévé nő, “a világirodalom ősmítoszokból merítő úgynevezett archaikusan “remitologizáló” áramlatának is az élvonalában halad. Olyan mitologizált poétikai modellt teremt, amely magába ötvözi a társadalmi realitások s a történetiség színtereit is.” Sok rétegből épített, organikus költői világa válasz korának “alantasságára, erőszakosságára és kisszerűségére is”.

Jánosi Zoltán sok-sok példa alapján állapítja meg azt, hogy a legtöbb Nagy László-versben három szemléleti dimenzió találkozik: a mitikus, a történelmi és a jelenkori. Éppen ez az összetettség és szervesség biztosítja azt, hogy költői világa, költői magatartása szemben áll korának a töredékességre, az esetlegesre, a dezorganizációra figyelő lírai látásmódjával. Költői szemléletének organikusságát a törvénykereső szándék és az emberi teljességigény motiválja.

A Csodafiú-szarvas ennek a három dimenziós verstípusnak egyik korai remeke. Archaikus szerepvers, melynek honfoglalás kor előtti motívumaiban a XX. századi ember létérzése nyer költői kifejezést.

Jánosi Zoltán könyvének második része ennek a versnek a poétikai világát tárja fel rendkívül tüzetesen, minden apró mozzanatnak nagy figyelmet szentelve. Sok-sok érvet hoz fel amellett, hogy bár Nagy László ezt a versét a Deres majális kötet Az angyal és a kutyák (1944–1946) ciklusában közölte először az 1946-ban keletkezett versek között, mégis később nyerhette el végleges formáját, mert olyan nagyfokú alkotói tudatosság terméke, amely nem fakadhat csupán az iszkázi környezet folklórmotívumaiból. “Ez a vers jóval meghaladja az előkerült zsengék, sőt az átformált zsengék művészi színvonalát is.” Jánosi Zoltán olyan tárgyismereti vonatkozásokat mutat ki a versben, amelyek szerinte nem lehettek meg a zsengék alkotójának a tudatában: “Amit Nagy László átalakító poétikai munkája tesz az iszkázi regösének szarvasával, az már jellegzetesen bartóki gesztus.” Igaza van Jánosi Zoltánnak abban, hogy a Nagy László által később végzett javítások, megigazítások annak ellenére jelentős szemléleti gazdagodást hoztak e korai versvilágba, hogy olykor csupán egy-egy szót cserélt ki. Bennem azonban – Jánosi Zoltán sokrétű érvelése ellenére – fölvetődik az a kérdés, hogy ha ez a kis remekmű szemléletileg későbbi fejlemény, akkor vajon miért nem a későbbi versei között publikálta Nagy László, hiszen szemléletének szembetűnő gazdagodását maga is érzékelte és tudatosan érzékeltette is az ötvenes évek közepén. Az átdolgozás mértéke mindaddig nem állapítható meg teljes bizonyossággal, amíg elő nem kerül az eredeti kézirat. A folklór ugyanis tudatosság nélkül is teremtett olyan értékeket, amelyek egyetemes dimenzióját csak a későbbi értelmezések tárhatták föl. Jánosi Zoltán is körültekintően ítélkezik, hiszen motívumértelmezésekből kibontott feltételezésnek minősíti azt a véleményét, hogy ez a vers 1954–1955 körül nyerhette el végleges formáját. Emellett arra is utal, hogy ez a feltételezés sem szakíthatja el ezt a kis verset a költői pályakezdés darabjaitól.

Jánosi Zoltán elemzése meggyőzően tanúsítja azt, hogy Nagy László verse a létezés értelméről bizonyosságot kereső ember történelmi válaszainak rendje szerint épül föl. A vadság korát idéző totemisztikus beavatási rítus szemléletformáira a természetvallások ciklikus égitest-transzcendenciája épül, erre pedig a kereszténység embermegváltó áldozatmítosza. Ezeket a rétegeket az ember történelmi önértelmezési kísérleteiként értelmezi. Érzékletesen és meggyőzően mutatja be azt a szemléleti változást, amelynek során az ősi napfordulós csillagképek a keresztény liturgia elemeivel azonosulnak. Sokrétűen világítja meg e kis vers összegző jellegét, azt, hogy benne Nagy László egész életművére kiható szemléleti elveket és törvényeket fogalmaz meg. Az itt megjelenő archaikus héroszmítosz teljesedik ki később költészetében. Külön figyelmet érdemel a vers időszerkezetének a feltárása is. Eszerint egyszerre három egymásba fonódó időbeli mozgásirány érvényesül benne: egy lineáris, egy periodikus-ciklikus és egy parabolisztikus. Ezek három időminőséget foglalnak magukba: a történelmi időt, a kozmikus-természeti időt és a személyes időt. Hasonlóképpen összetett a versben megjelenő személyiség is, hiszen egyszerre állat, ősi ember, földművelő és Jézus. A vers tartalmi rétegei pedig a realisztikus bemutatástól a szimbolikus értelemig emelkedve mutatják be a jobbra törő ember sorsképét. E kis vers különlegesen összetett és sokrétűen strukturált világa motiválja Jánosi Zoltánnak azt az összegző megállapítását is, hogy Nagy László versvilágának népisége gyökeresen új, nem egyszerűen csak folytatója az előtte járó népi irodalomnak, hanem Nagy László bartóki szintézisének előképe és egyik modell-érvényű korai megvalósulása.

Jánosi Zoltán 2005-ben kiadott könyve, a fűszál és mindenség – folklór az újabb magyar irodalomban széleskörűen folytatja és nagy ívűen kitágítja azt a kutatási irányt, amelyet Nagy Lászlóról szóló könyveiben megalapozott. Az az archaikum és a folklór modern irodalmi integrációja kapcsolja össze a tanulmányokat.

A fölébredt Atlantisz (Németh László “bartóki” modellje és a világirodalom) című első tanulmány rögtön jelzi e kutatási irány egyik nagy hozadékát: a világirodalmi analógiák sokaságának a felfedezését a magyar irodalom alakulástörténetének párhuzamaként. Németh László esetében külön jelentősége van annak, hogy a szomszéd népek kultúrájának megismerése alapján – a regionalitás túlbecsülésével és a nyugati kizárólagossággal szemben – fedezi fel a közép-európai identitás kulturális tartalmait. Ezeknek viszont Németh László görögség- és Tolsztoj-élménye ad egyetemes távlatot. Jánosi Zoltán hatalmas ismeretanyag birtokában kíséri nyomon azt a szellemi alakulástörténetet, amelynek során Németh László világképe egyre tágul, s abban a helyi és az egyetemes szerepe organikus egységbe kerül. Maga a “bartóki modell” pedig párhuzamba állítható a világ távoli pontjain, leginkább a latin-amerikai irodalomban megjelenő szemléleti törekvésekkel.

Különleges vállalkozás Jánosi Zoltán másik Németh László-tanulmánya (Egy Németh László-regény paradigmájához. Az Égető Eszter és a Száz év magány), mely Németh László és Gábriel García Márquez regénye között fedez fel analógiákat az antropológiai szituáció és a történelem analóg jelrendszerei alapján. Ebben a tanulmányban az irodalomtörténész figyelme már az “embertani tipológiára”, az “összemberi látószögre” irányul. Így e nagy művek értelmezése mély emberi vonatkozások sorát tárja fel. Ezek pedig emberszemléleti és poétikai analógiákban nyilatkoznak meg a két regényben. És éppen az analógiák révén kap mély értelmezést mindkét regény, mert ezek egyszerre mutatnak rá a távoli világok hasonló szituációira és hasonló emberi reagálásaira.

Az Illyés Gyula költészetének folklór-inspirációit felmérő tanulmány (“Fegyvert szereztem: bűv igéket” – Folklór-áthallások Illyés Gyula költészetében) a gazdag Illyés-szakirodalmat egészíti ki egy igen tanulságos fejezettel. A mikrofilológiai kutatásokra épített tanulmány meglepően sok folklór-áthallást fedez fel Illyés költészetében, de mindig jó esztétikai érzékkel mutat rá ezeknek az elemeknek az új értelmű felhasználására: Illyés modernségének is új megvilágítást ad ezáltal.

A népköltészet és a folklór szerepe Nagy László esztétikai gondolkodásában című tanulmány példaszerűen méri föl az archaikus örökség hatásrendszerét Nagy László költői világképében. Egyszerre mutatja meg a tudatos, mély ismeret és a spontán költői teremtés szintézisét Nagy László költészetében. Nagy László költészetében az archaikus ösztönzés rendkívül sokrétű és gazdag. Az életmű minden rétegét és minden korszakát áthatja, de a költő elevenen kapcsolódik a jelenkor problémáihoz is. A Fehér Anna harmadik útja (Az újraéledt népballada Nagy László: Testvérek fehérben című költeményében) arra is szemléletes példa, hogy Jánosi Zoltán irodalomszemléletében harmonikusan segíti egymást az alapos elméleti felkészültség és a történelmi-társadalmi érzékenység. Rámutat arra is, hogy az archaikus ösztönzésű versekkel Nagy László “leleplezően tudja átvilágítani egy teljes kor hatalmi struktúráját és lelkületét”. Ennek a szempontnak az érvényességét igazolja a ballada alakulástörténetének az áttekintése is.

Jánosi Zoltán elmélyült kutatásai az általa vizsgált életműveket új értelmezési horizontba állítják. Erre talán a Csoóri-tanulmánya a legjobb példa a kötetben (Fűszál és Mindenség. Csoóri Sándor hermeneutikai forradalma). Ez a tanulmány azt bizonyítja, hogy Csoóri Sándor életműve jelentősen megújította a magyarországi hermeneutikai szemléletet. Ezzel bekapcsolja Csoóri életművét a posztmodern jellegű teoretikusok gondolatkörébe is. Csoóri hetvenes évek közepén írt esszéinek a kulturális “peremlét” korszerűségbe nyíló távlatait fölrajzoló gondolataival párhuzamos elméleti magyarázatokat talál a posztmodern elméleti irodalomban. A Csoóri által fölvázolt “új egyetemesség” eszméjét pedig a mai irodalomtudomány egyik legsürgetőbb kihívásának tartja.

A Ratkó József költészetét elemző tanulmányok eddig is mindig utaltak arra, hogy lírájának jellegadó vonása a népköltészet alapos asszimilálása. Ennek a megállapításnak az igazi értelmével azonban eddig adós volt az irodalomtörténet. Jánosi Zoltán tanulmánya (A drámába szőtt idő. A népballada funkciói Ratkó József verseiben) most pótolja a Ratkó-irodalom e hiányzó fejezetét. Meggyőzően rajzolja föl azt a folyamatot, melynek során az előbb csak ösztönösen a népköltészethez forduló költő egyre inkább tudatos kutatójává is válik a népi kultúrának. Egyre nyilvánvalóbb a folklór jegyeinek az egyetemes értelme Ratkó költészetében. S egyre nyilvánvalóbb az is, hogy az előbb csak ösztönös tájékozódású költő a bartóki szintézis tudatos megvalósítójává vált.

A Jánosi Zoltán tanulmányaiban kialakított és gyakorolt elemzési módszer használhatónak bizonyul olyan esetekben is, amikor nem közvetlen a folklór-inspiráció. Erre Fejes Endre Bennszülöttek című novellájának az elemzése is példa a kötetben (A hazátlanság mítosza. Gyarmattudat, folklór és identitásvesztés Fejes Endre Bennszülöttek című novellájában). Ebben az esetben a kitűnően kidolgozott módszer meg is emeli az elemzett novellát.

A kötetet záró Tornai-tanulmány (Egy arc évezredei. Tornai József és az “új egyetemesség”) bevezető fejezete megvilágítja Jánosi Zoltán kötetének egyik legfőbb célkitűzését is. Azt hangsúlyozza, hogy a magyar költészetnek az a nagy vonulata, amelyik mind tágulóbb körökben asszimilálta az archaikus-mitologikus-folklór hagyományt, nem elszigetelt jelensége a magyar kultúrának, hanem “egyre több és nyilvánvalóbb esztétikai értékponton és egyre szélesedő geográfiai terekben érintkezik az egyetemes kultúrával”, s ennek “az érintkezési hálózatnak a meghatározó pontjai egyszerre több, egymás mellett élő esztétikai, társadalom- és irodalomelméleti irányzat felől is megjelölhetők”. Gazdagon dokumentálja és értelmezi ez a tanulmány Tornai költészetének és elméleti írásainak azokat az elemeit, amelyek az irodalomtudományt is érintő “antropológiai fordulat” egyik kiemelkedő indukálójaként mutatják be őt.

Jánosi Zoltán könyvei körültekintően kialakított koncepció következetes és nagyon alaposan dokumentált megvalósításai. Egész irodalomszemléletünk számára hasznosítható új szempontokat és eredményeket tartalmaznak.

A kulturális Európa legkeletibb tartományában, Erdélyben, már a múlt század húszas éveiben konkrétan megfogalmazódtak az európaiság eszméi. Mert mi más lenne Kós Károly Kiáltó Szója, amely egy közös erdélyi néplélekről beszél – egy néplélekről, amely egybefoglalja az itt élő népek szellemét –, mint az európaiság allegóriája. A transzszilvanizmus fogalma, mely idővel, sajnálatos módon, a provincialitással lett egyenértékű, kezdetben bizonyos univerzalitást tűzött ki célul, egy belső, mini-Európa haladó szellemiségét.

Ebben a szellemiségben jól megfértek egymás mellett a nyelvek és kultúrák; a több évszázados vallásszabadság ökumenizmussá változott; a polgáriság mondénsága mellett ott pompázott az egzotikus népiség, s míg a havasok büszkén viselték hósipkájukat és fenyves-ruhájukat, a városok az aranyidők patinájának fényében ragyogtak.

Varázslatos világ, mely varázslatos irodalomnak, művészetnek nyújt táptalajt. De mint minden szép eszme, utópisztikus, és ha néhány nagy elme meg is értette és magáévá tette is, a kor még nem nőtt föl hozzá.

Emberek és nemzetek gyarlósága, sötét ideológiák és téveszmék késleltették még évtizedekig a beteljesülést, és ma sem mondhatjuk, hogy kitisztult az ég, és fölragyogott Erdély belső napja. Olyan idők következtek, mikor embernek is nehéz volt megmaradni, nemhogy nagy eszméket valló polgárnak.

Mint mindenhol, itt is bekövetkezett az írástudók árulása. Az urbánusból sunyi proletár lett, a népiből a kolhozok hosszúnyelvű dalnoka. És azon kevesek is, akik nem lettek árulók, mintha megfeledkeztek volna arról, hogy nem a provincialitás, hanem az univerzalitás viszi előre egy nemzet kultúráját, nem a siránkozás, a sírásás, hanem a büszke munka, az építkezés, a monumentalitás.

Olyanná vált az irodalom, mint a lebontott polgári lakok helyébe emelt szürke betontömbök, mint a kolhozok rozoga traktorokkal és olajtócsákkal megtöltött gépudvarai. A mesék délceg királyfiúja vagy agyafúrt szegénylegénye helyett úttörők és zsenge proletárok lóbálták a sarlót és a kalapácsot az imperializmus sárkánya felé, mintha az impotens lenne, és a királylány helyett a vörös csillagot akarná elrabolni. A tündéreket, manókat, lidérceket, koboldokat deportálták, helyükbe a termelőszövetkezet lelkes tehenei léptek a szövegmezőkre, akik a mese végére egy év alatt letejelték az ötévi adagot, és azóta is túltejelnek, ha meg nem haltak. A tangó, keringő dallamát elnyomta a munkásinduló agresszív dübörgése, s az estélyi ruhában bálozó párok helyett ifjú munkások és munkáslányok tologatták az esztergapadot, és egy percre sem álltak volna meg, ó, dehogy, csókolózni.

Azok, akik azelőtt a cipőiket küldték a suszterhoz, most a verseiket hordták neki.

Persze, maradtak, fennmaradtak, keletkeztek nagy értékek. De a kor ezekre is rányomta bélyegét, filozófiájuk ólomsúlyú volt, mondandójuk komor, s nem, nem szárnyaltak, hanem ránehezültek a tudatra. Nem volt könnyedség, nem volt libegés, nem volt csillogás-villogás, nem volt kacagás, és hiányzott mindenből a burzsoázia diszkrét bája. Hiányzott mindaz, ami elbűvölő volt a század első felében: az operett, a vígjáték, a kabaré. A korzók, a kávéházak, az estélyek hangulata. Az érzelemmel kevert humor és a humorral kevert érzelem – a polgárság legszebb ajándéka a kultúrának.

Ezekben az évtizedekben egyetlen erdélyi író ápolta, tartotta fenn makacsul és következetesen ezt a világot, és mintha mi sem történt volna, műveit továbbra is frakkban, öltönyben, estélyi ruhában küldte ki az elszürkült világba.

Háborogni lehet, de csodálkozni nem kell azon, hogy Méhes György szakmai elismerése sokáig váratott magára. A szocreál irodalmi kánonban csak a munkaruhásoknak volt helyük. A másik, a mondjuk úgy “igazi értékeket” regisztráló kánon pedig, mint tudjuk, az operát vállalja, de az operettet nem, a szimfonikus zenét igen, a tangót, keringőt nem és így tovább. Ezen kánon zsűri tagjai súlytalansággal vádolták Méhes műveit, hiszen csak egy irányt ismernek: az elme felől megközelíteni a szívet, és tagadják annak jogosultságát, hogy a szív felől is meg lehet közelíteni az elmét. Ez az a kánon, amely szembeállítja az irányzatokat és az írókat, értékkülönbséget tesz a romantika és a realizmus között, Jókai Mór és Kemény Zsigmond vagy Kosztolányi és Ady között. Ez körülbelül olyan, mintha egy állatkertbe csupán négylábú állatokat válogatnál be, és a madarakat kirekesztenéd.

Szerencsére az irodalomnak van egy másik, fontosabb mércéje: a közönség. És a szakmai elismerés szűkösségét elfeledtette a közönség rajongása. Manapság már legendásnak, hihetetlennek tűnik az a példányszám, amelyben elfogyott egy-egy méhesi mű, és hallatlan az, hogy a századik színházi előadás is telt ház előtt zajlik. És – ha arányaiban számolunk – Harry Potter bizony irigykedve pislogna a kisokos szemüvegén keresztül Szikra Ferkóra vagy Világhíres Miklósra.

Mert abban a korban és abban a környezetben az emberek számára az irodalom volt az egyetlen világ, ahová menekülhettek. És a könyvben nem azt keresték, amit a mindennapokban is egyfolytában láthattak, a semmit gyártó gyárakat, a betonrengeteget, a proletár hőzöngést. Hanem azt, amit csak régen láttak, vagy nem is láthattak, a tündéreket, a királyfiúkat, a tangóra lejtő párokat, az illatos dohány belengte kávéházakat. A színházban nem sírni akartak, ahhoz nem kellett színházba menni, hanem felszabadultan kacagni az előadás végéig és utána is, még egy kicsit.

Méhes György egymaga egy egész intézményt képviselt. Mesék özönével ajándékozta meg a gyermekeket, kacagással a nézőket, patinás ízekkel a regényolvasókat, okos kritikákkal a szakembereket. A nyelve zamatos volt, mint az érett gyümölcsök, humora sziporkázó, és mindent átitatott a meleg érzelem. És ez csak a felszín volt. De az átlagnál értőbb olvasó megláthatta a felszín alatt hemzsegő dolgokat, a rendszer, a zsarnokság maró bírálatát, a gúnnyal mérgezett nyilakat. A bírálaton túl pedig megérthette a bírálandóval szembeállított, a felvállalandó eszmét, és ez nem volt más, mint ama régi transzszilván szellemiség, amely semmiben sem különbözött attól a szellemiségtől, amelyet manapság európaiságnak neveznek.

Mindez magyarul történt, a legékesebb magyar nyelven és az erdélyi magyar nemzetért. A művek önmagában való értékén túl egy külön értéket képvisel az a tény, hogy gyerekeknek, az ifjúságnak volt kortárs irodalma, melyet gyönyörködve és okulva falhatott, és a közönség a Méhes-daraboknak köszönhetően szokott vissza a színházba és regényeit olvasva képzelhette bele magát abba a világba, amelyben szeretett volna élni. Ez nem más volt, mint nemzetszolgálat, és méltán – bár megkésve – tüntette ki érte az írót Kossuth-díjjal a Magyar Állam.

De mindez Európa virtuális közös nyelvén is történt, univerzalitásával a méhesi életmű az európaiság eszméjére készítette föl évtizedeken keresztül hatalmas közönségét. Ezt tartotta fönn azokban, akik ifjúkorukban még megérték, ébresztette föl azokban, aki nem érték meg, de szellemi örökségükben ott lapult, és nevelte bele gyermekek nemzedékeibe, akik azóta már fölnőttek, és most lehet rájuk alapozni a diadal megvalósításában. És ami akkor előrevetítő volt, és éppen ezért romantikus színezetű, most aktuálissá és realista színezetűvé vált.

A nemzet elismerése után Európa elismerése következett, ezt jelképezi a Bécsi Európai Akadémia díja. Számunkra, akik fiatal erdélyi magyar írókként az erdélyi irodalmi hagyomány azon vonulatát vállaltuk – nem kis ellenállásba ütközve –, amely a siránkozó, befele forduló provincialitás fölé emelkedve az univerzalitás eszméjét hirdeti, ez a kitüntetés diadalmat és biztatást jelent, hogy folytassuk ezt az évtizedes küzdelmet, akár évtizedekig mi is, amíg Erdély belső napja mellett Európa napja is fölragyog.

(Csanda Sándor)

Az 1930-ban, Hontfüzesgyarmaton született, középparaszti gazdacsaládban eszmélkedő Duba Gyula egyik első, de már döntően meghatározó sorsélménye a második világháború volt. Az 1945-öt követő kollektív jogfosztottság megrázó fölismerésekkel mélyítette el a fiatalember világról való tudását, noha még egy ideig a szülőfalu sok megrázó, keserves élményt ellensúlyozott otthonosan zárt világával. Később azonban az életforma kétszeres megváltozása – a kollektivizálás drámai eseményei, majd az erkölcsi normáival és hagyományaival éltető falu elhagyása és belehuppanás a városi élet tanácstalan szabadságába – vált nemzedékének alapélményévé. Duba Gyula generációja egzisztenciális kétségekkel, személyes és kollektív kételyek sokaságán át vált felnőtté. Kétségeik pedig egy sajátos vonzásból-taszításból eredtek, amit Gál Sándor versben fogalmazott meg a legtalálóbban: “Otthoni sors: zárt világ sorsa, / Innen ellök a vágy s az értelem, / Valamit akarsz, elindulsz motozva, / Kísér a gátlás, a dac, a félelem”. Az értelmiségivé váló nemzedéket követte falusi származása, paraszti múltja, az élettapasztalatok fölkeltette becsvágya, a család, a szülőföld a nemzetiségi közösség vonzása. És mindennek ellenpontja lett új életük a szlovák nagyvárosban, a világperspektíva akkori – persze nagyon viszonylagos – kitárulása. Hogy ismét költőt idézzek: “Falusiak és magyarok vagyunk a polgár és szlovák Pozsonyban” (Tőzsér Árpád). Duba korai írásművészete, novelláinak világa döntő részben e meghasonlottságot, ezt a kétlelkűséget fejezte ki, számos kulcsnovellájában foglalkozott nemzedéke “skizofréniájával” (Tükrök, Csillagtalan égen struccmadár stb.). Kisprózájának önéletrajzi ihletésű hősei odáig jutnak, hogy már falusi gyermekkorukba is visszavetítik a nagyvárosi életben, az idegen környezetben való bizonytalanság életérzését (A harmadik helyezett). Az 1950-es évek végén, a ’60-as évek elején indult szlovákiai magyar író- és költőnemzedékek tapasztalatai kezdetben idomulási, beilleszkedési készséget teremtettek, és megnehezítették annak az egészséges harmóniának a kialakulását, amely egyfelől nem követeli meg az egyéniség önfeladását, viszont nem is gátolja meg új környezetében az otthonosság kialakulását. A társadalmi eredetű meghasonlás Duba Gyula esetében azért is különösen fontos, mert a maga sorsában is meghordozta emberi tehertételként, de művei szerint nagy haszonnal, mert alkotó inspirációvá, termékenyítő indulattá tudta transzponálni.

A hatvanas évek első felében megszületett Szlovákiában az ottani magyar próza legszámottevőbb vonulata, a nemzetiségi vagy más szóval a sorsregény. A szlovákiai magyar élet 1948 utáni újrakezdését követően másfél évtizeddel a kisebbségi irodalomban megerősödött a művészi igényesség, az esztétikum követelménye, némileg szélesedett a szellemi látóhatár, és ez magával hozta a befelé figyelés követelményét, az emberi-nemzetiségi érvényű megtisztító vallomások szükségét. Mindennek művekben testet öltő létrejöttéhez utat nyitott az az 1963. évi párthatározat, amely oly sok idő múltán végre beismerte és elítélte a szlovákiai magyarság jogfosztottságának bűnös és embertelen mivoltát. Lehetőség, adottság és hajlam együttállása megteremtette tehát a sorsregénynek azt a vonulatát, amely a kisebbség-történelem legsúlyosabb korszaka közösségi-emberi drámáinak hiteles ábrázolásával sajátos és fölöttébb értékes vonulata lett a magyar epikának.

Miben állnak e regénytípus sajátosságai? Legszembetűnőbb vonása a fölsűrűsödő történelemnek kiszolgáltatott antihős szerepeltetése, a menekülő, vergődő, a körülmények szorításában válságba kerülő ember kínjainak ábrázolása. A hatalomnak folyton engedelmeskedni kényszerülő szlovákiai magyar alig egy évtized alatt átéli a polgári demokratikus Csehszlovák Köztársaság fölbomlását, a bécsi döntést követő visszacsatolást, a rövid, de csalódásokat is magával hozó “magyar világot”, a háború poklát, az újbóli államfordulatot, a kollektív jogfosztottság büntetéseit, a mezőgazdaság kollektivizálását, a hagyományos faluvilág fölbomlását… 1938 és 1948 között a kisebbségi magyar több tapasztalatot szerez, több erkölcsi konfliktust él át, mint az előtte járó nemzedékek hosszú sora. A – Dobos László kifejezésével élve – “bakatörténelmet” átélő antihős folyvást beletörődni kényszerül a megváltoztathatatlanba, vagy menekülnie kell, lelkében szembekerül a demokrácia iránti vonzalma és nemzeti öntudata, mindenképpen sérült személyiség, aki emlékeiben és jelen életében is meghasonlásait és kisebbrendűségi komplexusait hurcolja magával. A sorsregény egyöntetűen és jellegzetesen lélektani nézőpontú, de történelmi dimenziójú számvetés, amelynek leggyakoribb formája a vallomás. A valóságszemlélet, a forma és a közösségi érvényű, de rendre erkölcsi jelentőségű mondandó rokonságán túl ez a regénytípus változatos esztétikai, műfaji és stiláris karaktert mutat a lélektani realizmustól a fanyar groteszkig, a monológformájú vallomástól az idősíkokat váltogató, de szociografikus hitelű regény-válfajig. A domináns mégis az egységes valóságszemlélet, amely az ábrázolt téma és a korszak azonosságán túl az erős erkölcsi felelősségérzetben, a közösségi értéktudatban, a tisztázás őszinte szándékában, az elkötelezett humanizmusban és a közösségi érvényű tanulságok megfogalmazásának szándékában ragadható meg. Egyetemes magyar irodalmi horizonton is fontos prózai vonulat ez, hiszen maga a létezés drámája hordozza a közösség szorongató tapasztalatait, megigazulásának vagy elveszésének morális tanulságait. Olyan nevek és kötetcímek fémjelzik ezt a regénytípust, mint Rácz Olivér Megtudtam, hogy élsz (1963), Dávid Teréz Kásahegy (1966), Dobos László Messze voltak a csillagok (1963) és Földönfutók (1967), Mács József Adósságtörlesztés (1968), Ordódy Katalin A keskenyebb út (1971), továbbá Gál Sándor elbeszélései, valamint Duba Gyula nagyepikája.

A második világháború utáni szlovákiai magyar irodalomnak évtizedekig nem volt termékeny műfaja a szépirodalmi igényű szociográfia, néhány kezdeményezést (Bábi Tibor, Csontos Vilmos munkáit) leszámítva Duba műve, a Vajúdó parasztvilág volt az első, egyetemes magyar irodalmi léptékkel mérve is jelentékeny alkotás ebben a műfajban.

Duba Gyula írói nézőpontja, szemléletének alapja a középparaszti fölfogás. Tájolódásának több oka és előzménye van. Először az, hogy családja is a parasztságnak ehhez a rétegéhez tartozott, ahogyan egész Hontfüzesgyarmat tipikusan középgazda falu volt. Vagyis a maga tapasztalati anyaga is erre alapozódott. Másodszor: a régi parasztvilág megrendülése, a hagyományos gazdálkodás megszűnte és a faluközösség fölbomlása, a kollektivizálás időszakának fejleményei és a belőlük adódó konfliktusok, tudati zavarok a középparasztságot érintették leginkább. A tíz-húsz holdas gazdaréteg őrizte legszívósabban a falu hagyományos, zárt rendjét, és ragaszkodott legerősebben a régi szokásokhoz, normákhoz, szimbólumokhoz. A középparasztság megrendülésének ábrázolásakor az írónak lehetősége van a valóban súlyos emberi drámák fölmutatására meg arra, hogy az emberi sorsfordulatokban láttassa a szlovákiai magyarság kollektív megpróbáltatásait.

A változások ábrázolásához magától értetődően a viszonyítási alapot a múlt világában keresi, abban az otthonos faluvilágban, amely az író gyermekkorában még eleven környezet volt. Az író végigvezeti olvasóit a hajdani Garam menti falun, megmutatva az ott folyt munkás élet sokszínű, mának is tanulságos és rokonszenves arculatát. De ezt úgy teszi, hogy a megbonthatatlannak hitt rend föllazulását is folyton érzékelteti. “A Garam mente parasztvilágát a front rendítette meg alapjaiban. Nem pusztította el, de olyan tapasztalatokra tanította, és olyan helyzetek elé állította, amelyekkel nagyon-nagyon régen nem találkozott” – rögzíti a vajúdás kezdetét. Az első megrendülés pedig csak a nyitánya volt a fölsűrűsödő többinek, ahogyan azok alig fél emberöltő alatt az évszázadok óta egyedül értelmesnek tartott életelveket és célokat, értékrendet és mentalitást süllyesztettek el. Az elemi erejű változások folytatása – az újbóli államfordulatot követően – a magyarsággal szemben erőszakkal érvényesített megkülönböztető politika lett. És itt, e ponton találunk rá a Vajúdó parasztvilág egyik nagy értékére. A kötetnek a szlovákiai érvényen ez esetben is túlmutató tematikai vonulata a magyarsági-kisebbségi etika alakítása, amely joggal kiterjeszthető a nemzetiségi-nyelvi szempontból oly tarka Közép-Európa egészére. A szerző ugyanis bepillant a konkrét történelmi események szomorú drapériája mögé, mert igazából a mindenkori kisember kiszolgáltatottsága, élet-halál harca, a megmaradás tétje érdekli.

A háború rémségei, a jogfosztottság “bármi megtörténhet” veszélyeztetettsége a fő motívumai a paraszti szemléletmód olyan fajta megváltozásának, amelyet jobb híján “mának élés”-nek nevezhetünk. A történelmi forgatagban egyszerűen kérdésessé vált a látástól vakulásig végzett munka értelme. Az elemi emberi és kisebbségi jogok semmibevétele, az 1946. évi aszály, a “szárazsági pótlékból” kirekesztett magyar gazda, a fizetnivalók szüntelen növekedése, a deportálások, az áttelepítés, a reszlovakizálás – megingatták a szlovákiai magyarság életkeretét, mindazt, ami addig állandóságával adott biztonságérzetet. Annyira hihetetlen volt néhány esztendő megpróbáltatásainak sora, hogy az élet esetlegessé, kiszámíthatatlanná vált. A hagyományokra épülő, addig érvényes emberi és társadalmi normák immár értéküket veszítették, oda lett a munka becsülete, a küzdelmes paraszti lét értelme, megrendült a közösség védekező képessége.

Mivel az író maga is beáll a változó világ képébe mint a család és a faluközösség tagja, írása személyessé válik. Ám mindig a tárgyias leírás az elsődleges, és az erre tapadó érzelmi többlet a meghittség, a bensőségesség, a nosztalgia forrása. Ezen túl a személyes jelenlét a kommentátori, vallomástevői minőségben is megnyilvánul.

A Vajúdó parasztvilág az objektív leírás és a széppróza áttételező ábrázolásának határán áll. Irodalmiság és tudományosság ötvözése – a megformálás, a lélekrajz, a cselekményesség, illetőleg a dokumentumok, statisztikák, különféle adatok és kommentárok aránya – sajátos formaváltozatot teremt, a szépirodalmi szociográfiáét. A műben Duba rendkívül gazdag tényanyagot vonultat föl, a téma néprajzi, társadalomlélektani, családtörténeti, történelmi vonatkozásai meggyőző bőséggel áradnak. Ezt támasztja alá a könyv stílusának vizsgálata is: a Vajúdó parasztvilág szövege statikus, nominatív, leíró jellegű.

A Vajúdó parasztvilágban “objektíven” bemutatott és mélyre nézően elemzett változó faluvilág motívumaira épül a regény szerkezete. Ez a mű is az író Garam menti szülőfalujában játszódik, a Pilincke (valójában Szikince) patak partján fekvő Füzesnyéken (Hontfüzesgyarmaton). Nem csupán a helyszín, valamint a korszak és a sorsregény jellegzetes témája kapcsolja össze a két művet, de formai hasonlóságaik is.

A régebbi irodalomtörténetek a “korrajz” műfaji megjelölést használták az olyan nagyepikai alkotásokra, amelyek programszerűen egyetlen korszakot óhajtottak bemutatni a megfigyelés, a képzelet, az élmény és a reflexió eszközeinek szabad fölhasználásával. Duba is érzi művének korrajzszerűségét, és tudatosan halad a nagy elődök (Eötvös József, Kemény Zsigmond) nyomdokain.

Ez a könyv is valahol ott és úgy kezdődik, ahol és ahogy a Vajúdó parasztvilág. Az események indítása az új élet 1945. tavaszi kezdetével esik egybe. Az evakuált falu lakói hazatérnek Füzesnyékre. Egyelőre valami egészen primitív újrakezdés tanúi lehetünk: nincs államrend, közigazgatás, hiányzik az igásállat, a gazdák nélkülözik a vetőmagot. Az emberek persze élni akarnak, tehát a mostoha viszonyok között is hozzálátnak a föld megműveléséhez. Duba a szinte reménytelen helyzetben végzett életteremtő munka közben ábrázolja a népi íróktól már ismerős paraszti életerőt, az ősi elszántságot, azt a – nemzetnek évszázadokon át talapzatul szolgáló – szinte mitikus életerejű parasztságot, amelyet az új rend majd tönkretesz.

A lassú csörgedezésű cselekménynek egyetlen hajtóereje van: a múló idő. (Később látni fogjuk: az időnek – mint szerkezeti alaprendszernek – milyen óriási jelentősége van Duba Gyula nagyepikájában!) Az idő kimért ritmusa pedig az évszakok váltakozásában jelenik meg. A szereplők gondolkodását – életük természetközelisége folytán – a természeti népekére jellemző logika határozza meg. Az író időfölfogása, a regény cselekményritmusa is a primitív társadalmak gondolkodására hajaz: a természet ciklikus változásaitól meghatározott életvitelre és világszemléletre.

A sorsregény jellegzetességeinek megfelelően az Ívnak a csukák is a második világháborút követő megpróbáltatások négy esztendejére koncentrál, és a falu hagyományos világának fölbomlását három kamasz fiú érésének, eszmélkedésének és egy történelmi lépésváltásnak a keretében ábrázolja. Ennek megfelelően bontakozik ki a cselekmény két vonulata, a fiúk, illetve a faluközösség története 1945 és 1948 között. A “nagytörténelem” eseményei persze Füzesnyéken kívül zajlanak, a falu népe csak elszenvedi a rá nézve következetesen kedvezőtlen, olykor végzetes változásokat. Ez a sajátos – közéleti szempontból passzív – helyzet határozza meg a regény fölépítését. Mivel a történelem szintjén a falu elszigetelődik, megnő a belső történések szerepe, és visszaszorul a politikai, történelmi tényezőktől meghatározottaké. A légüres térben való élet kezdetben korlátlan szabadságnak tetszik, valójában – rend híján – a szabadság teljes hiányáról van szó. A látszólagos szélcsönd, a magára utaltság, a tanácstalanság korszaka ez. Füzesnyék legtájékozottabb lakói sem tudják, hogyan lesz tovább. Újságok nem járnak, hatóságok nincsenek, bezárva az iskola. Az emberek nem tudnak semmit, csak sejtik, hogy amit majd meg kell tudniuk, az rájuk nézve csakis ellenséges lehet. A sorsszerűség érzete nehezedik a tudatukra, ezért később sem kutatják a létüket alapvetően meghatározó politikai kérdéseket. Valósággal belefeledkeznek a földművelés napi teendőibe: aratnak, csépelnek, pálinkát főznek – mikor minek van sora. Ám ha sorsukról van szó, nyomban megdermednek.

Duba tehát két világot ábrázol párhuzamosan a regényben: a faluközösséget és a háttérül szolgáló – de csupán immanensen jelen levő – “nagytörténelmet”. A két szféra kezdetben zavaros képének letisztulását két szálon mutatja be: a kamaszok kialakulatlan világképének formálódásán, illetve a társadalom pubertáskori zavarainak megszűnésén keresztül. Ahogyan a fiúk háborús nemzedéke a kalandkeresésből a munkába törik, úgy szilárdul meg lépésről lépésre a világ új – mostoha – rendje.

A regény legkidolgozottabb része a kamaszok fejlődéstörténete. Sikerült alkotói elgondolás a világot a serdülő lelkén átszűrve ábrázolni, hiszen a korosztály világképe még kialakulatlan. (Duba regényhősei igen gyakran formálódó lelkű kamaszok!) Szaporodó tapasztalataik ellenére a világ dolgaival egyelőre ők is keveset törődnek, életkori sajátosságaiknak megfelelően nyiladozó ösztöneik a legfontosabbak. Formálhatóságuk valamiféle – közösségi méretekben már említett – közönynyel párosul, és ez ad az írónak alkalmat arra, hogy elmondhassa: bűntelenségük és az eseményektől való távolmaradásuk sem lehet biztosíték számukra a kollektív felelősségre vonás, a bűnhődés alól.

A regény másik vonulata, a “nagytörténelem” szinte láthatatlan, Füzesnyéken alig érzékelhető a mozgása. Homályban maradnak azok a politikai mozgatóerők, amelyek magát a cselekményt, pontosabban a lassan csordogáló és belső meghatározottságú cselekmény külső föltételeit létrehozzák. Az analogikus szerkesztés szép példája, hogy az ágyhoz kötött nagyapa a leginkább érdeklődő szereplő – egy népcsoport elesettségét, kiszolgáltatottságát is jelképezve. Duba kizárólag annyit enged beszivárogni a regénybe a ’40-es évek második felének közép-európai és csehszlovákiai eseményeiből, amennyi akkor valóban eljuthatott Füzesnyékre, azaz alig valamit. Paradoxon, de igaz: éppen a történelmi hűség követeli meg a történelmi mozgatóerők homályban maradását. Koncepciójához annyira ragaszkodik az író, hogy még narrátori, kommentátori szerepében is ügyel, nehogy olyasmit írjon, amit az akkori ember nem tudhatott. Vagyis az Ívnak a csukákban a külvilág is a belső világra mutat!

A külvilágból mégis csak lassan beszüremlő életalakító tényezők, hatások nem egy csapásra döntik halomra a falu régi világát, a konfliktus lassan, fokozatosan érlelődik. A lassú sodrú regényben nincs is nyílt drámai konfliktus, az emberek nem kerülnek szemtől szembe a rájuk mért sorssal. Duba ennek kifejezésére bőséggel használ késleltető elemeket. A részletekbe “felejtkezés”, az aprólékos leírások, a szociografikus hitelesség – tudatosan használt írói eszközök. Némely fejezetében, részletében olyan objektív és elemző jellegű a korrajz, akár szociográfiai előzménye, a Vajúdó parasztvilág. Amikor aztán mind több hír jut el a nagyvilágból Füzesnyékre, a regény utolsó negyedében némileg fölgyorsul a cselekmény. És az események sűrűsödésével párhuzamosan a formai, stiláris elemek is sokszínűbbek, mozgalmasabb hatásúak lesznek.

A szociográfiában és korrajzban földolgozott korszak időbeli és tematikai folytatása az immár csakugyan regényszerű Szabadesés. Cselekménye a főhős szülőfalujában és – nem számítva a főszereplő, Morvai prágai riportútját – Pozsonyban játszódik az ötvenes évek második felében, végén. A korai novellákból ismerős figura, a főiskolás, majd pályakezdő Morvai életének epizódjaiból áll össze. A főhős a kisebbségi magyar entellektüel típusát formázó alak, akinek az élményei az ötvenes években értelmiségévé váló nemzedék tapasztalataival azonosak.

A cselekmény fő sodra kronológiai rendet tart, de ezt a folyamatosságot emlékek és reflexiók bontják meg, fölvillantva a szereplők sorsának eredőit, cselekedeteik mozgatórugóit. Így persze kitágul a mű időkerete is, fény derül az előzményekre, az értelmiségivé válást megelőző falusi serdülőkor motívumaira. Erre az idő meghatározta szerkezetre komponálja Duba a cselekményt, így a Szabadesésben állnak össze tablószerű képpé azok a mozaikkockák, amelyeket az olvasó már látott a “kulcsnovellák” jóvoltából, sőt a Vajúdó parasztvilággal és az Ívnak a csukákkal együtt addigi pályájának teljességre törekvő összegzését is adja, munkássága első korszakának szintézisét és talán csúcsát is jelentve.

A regény mozgatója – mondhatjuk, természetesen – a múlt. Érdekes megfigyelni, hogy a regényben összehasonlíthatatlanul nagyobb szerephez jutnak az emlékek, mint a tervek. Morvai ugyan sokszor tervezget, de mindig csak a holnapra gondol. Egynapos jövőjével szemben viszont lüktető erővel buzognak föl a múlt forrásai: a személyes és a családi múlt, a középparaszti réteg tipikus emlékanyaga, sőt a közép-európai történelem megannyi tanulsága is. Ez a múlt-elsődlegesség nem csupán Morvai gondolkodását, de a szerző szemléletét is meghatározza. Ez a szemlélet pedig afféle paraszti, helyesebben erkölcsi arisztokratizmus, amely a falusi származású magyar ember kisebbrendűségi érzését kompenzálja a polgári és szlovák városival szemben. Morvai kritikusan és iróniával szemléli a fővárost, miközben érzi, sőt tudja, hogy a jövő már ide köti.

Ezt tudva, abban sincs semmi meglepő, hogy a szereplők jellemét leginkább meghatározó tényező a csalódás. A nyugalomra, kiegyensúlyozottságra, emberségre, harmóniára vágyó alakok, akik egyszerűen csak békésen szeretnének élni, folyvást riasztó tapasztalatokkal kénytelenek szembesülni. A jelen dolgaival való és rendszerint megrendülést kiváltó ütközéseik adják Duba igazságkeresésének indítékait, látásmódjának sajátosságát, valamint a regény szociografikus hitelét. A fölhasznált dokumentumok (újság- és rádióhírek, levelek, hivatalos végzések) nem pusztán dokumentatív betétek, hanem a szereplők jellemének alakulását magyarázó fontos információk.

A Szabadesés főhőse – a sorsregény tipikus alakjaihoz hasonlóan – nem “hős”, inkább sodródó antihős. A műszaki főiskolásból rádióriporterré, majd újságíróvá váló Morvai a dél-szlovákiai magyar faluból jött Pozsonyba. Még nem igazi entellektüel, de kezd azzá válni, ekkor még csak amolyan “félember”. Élete magában hordja a sodródás vagy a meghasonlás lehetőségét, emberi tartásának megerősítéséhez egyelőre nem talál hagyományos támasztékot, mert az a falujában maradt. Tényleg “szabadesésben” van. Ő is – mint a szlovákiai magyar sorsregény annyi alakja – szülőfaluja és a nagyváros között ingázik ténylegesen és lélekben egyaránt. A falutól elszakadó, a városba beilleszkedni kezdő kisebbségi értelmiségi életének ez a kettőssége a Szabadesésben a kezdet és a vég. A faluból elszármazott ember többre tartja magát az otthoniaknál, de kevesebbnek érzi magát a városlakóknál, ugyanakkor visszaálmodja hajdani léte harmóniáját, miközben vágyik új környezetébe beilleszkedni. Már sem a falu, sem a város nélkül nem élhet. Örök harmadik helyezett marad!

Duba Gyula e legregényszerűbb regényében a valóságábrázolás és a megformáltság nemcsak úgy függvényei egymásnak, hogy első megközelítésben az esztétikai dimenzió mintha hátrább szorulna az élményanyaggal szemben, hanem úgy is, hogy a kettő összhangja mennyire képes szolgálni az író célját. Ilyen módon áll korrelációban szándék és megvalósulás, ha tetszik, tartalom és forma egysége. Duba Gyula írásművészetének titka és hatása a valóság logikájának következetes és pontos megjelenítésében áll.

A szlovákiai magyar próza újabb, az 1970-es évek végétől, az 1980-as évek elejétől számítható fejlődési szakaszában ennek az irodalomnak a legkarakteresebb vonulatában, a sorsregény jellegében is változások figyelhetők meg. Az írók ezután már nem érték be a múlt elbeszélésével, a magyarságot ért kollektív sérelmek kibeszélésével, a történelmi súlyú, de személyes jellegű megpróbáltatások őszinte föltárásával, a bűnösök és áldozatok megnevezésével. Többre kellett vállalkozniuk. Jellemző módon éppen Duba Gyula fogalmazta meg, foglalta össze teoretikus igénnyel a sorsregény új típusának szemléleti és regénytechnikai jellemvonásait. Vallomás a regényről című, szubjektív regénytannak is nevezhető esszéjében – amely az Európai magány című kötetében (1987) olvasható – arról beszél, hogy a múltat megszenvedő, keserves tapasztalatokra szert tevő, sorsát mélyen fölérző hősben föltámad a megmaradás vágyán túl a tudatos életprogram igénye, a sorsalakítás akarása. Aki így nemcsak elszenvedője a történelemnek, hanem adottságaitól és lehetőségeitől függően sorsának alakítója is szándékozik lenni. A sorsregény újabb válfajának hőse tehát már nem pusztán sodródó vagy menekülő antihős, de cselekvő ember, aki felméri helyzetét és a maga erejét. Az akarati tényező megjelenése szükségképpen megbontja a vallomásos előadásmód addigi egyeduralmát. A most már nem csupán külső körülményektől, de a belső hajlamoktól is meghatározott epikai motívumok, érzelmi elemek mellett mind erőteljesebbé válik a szereplők tudatossága. Az élményanyag, az átélt múlt emléke halványulni kezd. Immár nem csupán az elszenvedett múlt a személyes lépések kiváltója, nem az átélt sérelmek és megpróbáltatások alakítják a főszereplők életútját, hanem saját akaratuk. Sőt az írói hangsúly eltolódik az élményfölidézéstől a szövegformálás irányába, a formai elvekkel, az esztétikai hatástényezőkkel való kiszámított bánás felé tolódik. A művészetfilozófia és a lételmélet egyenrangú lesz a létélménnyel, az elbeszélésmód az életérzéssel. A személyiség sem pusztán sodródó antihős többé, hanem valódi főszereplő, akinek a tudatában a konkrét történelmi idő mellett megjelenik az időnek egy jóval szélesebb értelmű, absztraktabb értelmezése és átélése: a szubjektív idő.

Duba fölfogásában a sorsregény változatlanul az élet dokumentuma ugyan, de már nemcsak az, hanem értelmezésének egy lehetséges módja is. Ilyenformán az új típusú sorsregény írója nem egyszerűen arról beszél, mi történt alakjaival az embert próbáló időkben, hanem arról is, hogy az írói koncepció szerinti szubjektív időben a változások, az életfolyamatok variációi miképp nyilvánulnak meg. Magyarán az új sorsregény lényege nem más, mint hogy a múlt megörökítése mellett – és egyre inkább helyett – a szerző próbája az, képes-e megalkotni a szlovákiai magyarság történelmi tapasztalatainak és létének modelljét, létfilozófiai summázatát. Az író arra törekszik, hogy megfogalmazza a kisebbségi vétetésű humanizmus európai érvényű képletét. A történelem szerepe némileg tehát zsugorodik, és a múlt – a szubjektív idő formájában – belsővé válik. Nem annyira a múltról, sokkal inkább a múlt életfölfogást, gondolkodásmódot, életstratégiát, jellemet alakító erejéről szól az újabb fajta sorsregény. A létezés teljességét hordozó tragikus történelem emberi tanulságainak modellértékű, paradigmatikus megjelenítését jelöli ki Duba méltó írói feladatnak.

Az újabb sorsregényben megszűnik a kétpólusú időkezelés, vagyis a múlt és jelen folytonos szembesítésének dominanciája, és megjelenik a harmadik, a belső idő. A író sem csupán föllebbez a történelmi igazsághoz vagy az egyetemes humanizmus eszméjéhez, de hőse képességei, alkata, szándékai szerint alakítja a cselekményt. Nem egyszerűen kisebbségi vagy generációs tapasztalatokat rögzít, de a létezés általánosabb törvényszerűségeit próbálja megfogalmazni: a lehetséges magatartások modellezésére tesz kísérletet. Az újabb regényválfaj hőse nem a kollektív sorssal való azonosulásban vagy éppen az előle való menekülésben lát kiutat, hanem igenis mérlegeli az egyéni érvényesülés lehetőségeit. Mindezek nyomán az új regényhős korábban elképzelhetetlen kalandokra vállalkozik. És még valami: az író sem mindentudó elbeszélő többé, hanem rendszerint olyan krónikás, aki maga is pusztán annyit tud, amennyit ábrázolt szereplői tudhattak a maguk korában. Emblematikus, legalábbis ismert alkotásai e vonulatnak Rácz Olivér Álom Tivadar hadparancsa (1975), Dobos László Egy szál ingben (1976) és Hólepedő (1979), Gál Sándor Fekete ménes (1981) című könyve és Duba Gyula több kötete.

Vallomás a regényről című, hivatkozott esszéjének meghatározása szerint az író hőse tudatában tükrözteti a történelmi változások modellértékű motívumait, általánosítható tanulságait. Egyszerre kell tehát a szerzőnek szorosra vonnia, erősen koncentrálnia és az absztrakció felé tágítania az ábrázolás körét, miközben egyetlen tudatműködésre és érzésvilágra összpontosít, szinte médiumként alkalmazva a főszereplőt, illetve a regény fontosabb alakjait. Kulcsfontosságú tehát a főhős kiválasztása, aki ebben az esetben is egy serdülő, az író sokadik alteregója, Kisgál. A történelmi korfordulóban a kamasz maga is a testi és lelki változások korát éli át. A történet elején még tutajt ácsol, hogy fölfedező tengeri útra induljon, a végén sorsát tudatosan formálni szándékozó, közösségéből határozott életcéllal kiváló fiatalemberként búcsúzunk tőle. Kisgál ugyanis a regény kezdete és vége közötti objektív időben szerzett tapasztalatai révén fölismeri, hogy a falu életformája és értékrendje többé nem használható, új csapást kell vágnia maga és a nemzedéke számára, de nem az egzotikus tájak felé, hanem a közép-európai és kisebbségi lét sűrűjébe.

A serdülő hős Duba Gyulától megszokott típusán túl e regényben is kiemelkedő jelentőségű szerkezetalakító szerepe van az időnek. A sorsregénynek ebben az új válfajában már nem pusztán múlt és jelen szembesül, de érvényesül a Kisgál tudatában élő szubjektív idő is. Az egymást kergető események, a rengés erejű változások objektíve zilált képe a lassan ocsúdó, fokozatosan érő kamasz szemszögéből jelenik meg, vagyis a mégoly fölsűrűsödő történelmi tények izgalmai is lassan vonuló állóképek sorává, szinte életképekké szelídülnek. A valóságos história tényei nem eredeti dinamizmusukkal és fontosságuk súlyával ábrázoltatnak, hanem a saját magát és közvetlen környezetét fölfedező szubjektum szükségszerűen torzító-szelektáló beállításában. Duba tehát nem azt írja meg – miképp a hagyományos sorsregény koncepciója diktálná –, mi történt a faluban, mi történt a szlovákiai magyarsággal, hanem azt, hogy a történtek milyen lenyomatot hagynak Kisgál tudatában. Valójában azt mutatja be, a fiú milyen keveset él át, milyen keveset ért meg a történésekből. A történelem és a személyes élmény elválása indokolja a kétféle idődimenzió alkalmazását, az objektív és a belső idő egymásmellettiségét, helyenkénti összefonódását vagy elkülönülését. A belső idő szimbólumhordozó teherbírásánál fogva meghatározóbb a méltósággal hömpölygő, olykor redundanciával ábrázolt epikai folyamatban, mint a történés valódi, 1938–1948 közötti időkerete. A főszereplő sokkal inkább a családtörténet jelezte, bensőséges időben gondolkodik, semmint a tényleges történelmi időben. A külső idő ugyanis ellenséges, és folyton kétségessé teszi a család ősisége által megszentelt időt. Íme egy modellértékű paradoxon: a jelenben pergő történelmi idő semmisíti meg a családtörténet hordozta múlt értékeit, a történelmi jogokat, az alapvető és öröklött humánus értékeket. A belsőleg átélt, otthonos idő és a külső, ártó hatalmú idő olyannyira más természetű, hogy a kisebbségtörténelem és a kisebbségi lét végzetes konfliktusba kerül. Duba Gyula ezzel olyan létfilozófiai közelítést ad epikájának, ahol világosan kirajzolódik a társadalom sajátosságainak, közösséglelkületi habitusának szembenállása saját történelmével.

A Gál család tagjai, miként Szlovákia magyarjai az első Csehszlovák Köztársaság idején csupán másodrendű állampolgárok voltak, 1945 után már minden joguktól megfosztott páriák. Ez a tény pontosan indokolja, magyarázza, miért vonul vissza saját szubjektív idejébe a regény főszereplője. A nagytörténelem és a családtörténelem végül csaknem kizárják egymást. Persze a falusi hétköznapok lanyha sodrású eseményeiben alig érzékelhető a kialakuló végzetes konfliktus, az apró-cseprő élettények között nehezen ismerhető föl a kétféle idődimenzió majdani drámai összeütközése. Ugyanis “a történelem úgy valósul meg, drámai arca utólag fedi fel magát” – írja a szerző.

A régebbi sorsregényváltozat vallomásos, lírai stílusát a szociografikus és historikus szemléletből adódó esszéisztikus modor váltja föl. Duba őrizkedik a regényességnek még a látszatától is, esszéregényben gondolkodik, számos értekező betétet illeszt a szövegbe, hogy előadhassa történelmi, helytörténeti, néprajzi, szociálpszichológiai okfejtéseit. Ebben mutatkozik meg a következő, ezúttal esztétikai hatású paradoxon, amely úgy fogható képletbe, hogy az idődimenziókból földerengő kiismerhetetlenségek, áttekinthetetlen összefüggések tényirodalmi eszközökkel ábrázoltatnak. A lét feladványai tehát nem fikciós alakzatot öltenek. A tényirodalmi ábrázolás mellett Duba természetesen él a széppróza hagyományos eszköztárának számos elemével is, különösképp a regény drámai tetőpontján. A lassú kifejlésű bonyodalom ott ér a csúcsra, ahol az új csehszlovák hatalom már nemcsak erkölcsi tartásától, mentalitásától fosztaná meg Atagyarmata (Hontfüzesgyarmat) lakóit, de önazonosságukból forgatná ki. A berendezkedő államhatalom ördögi dilemma elé állítja a szlovákiai magyarságot: vagy elhagyja szülőföldjét, és megőrizheti nemzetiségét, vagy megtarthatja ősei földjét, cserében szlováknak kell vallania magát. A feladvány végül is lecsupaszítva ennyi: kinek kell engedelmeskedni, az objektív (történelmi) idő akaratának, avagy a belső Gál-időnek, az élő hagyománynak és identitástudatnak? Bárhogyan is választanak az atagyarmataiak, mindenképp vesztesek lesznek.

Az új típusú sorsregény egyik ismérvének felel meg az író akkor, amikor a közösség sorsára kiható választás dilemmáját egyszemélyessé teszi, az egyéni sors fókuszába helyezi. E végsőkig élezett helyzetben a kisebbség aligha tehet mást – sugallja Duba –, mint hogy puszta létével őrizze magát, viseljen el minden csapást, és a lehető legkisebb lelki károsodással élje túl a nehéz időket. És ha lehet, bízzék a jövőben.

Az Aszály – a mondottakból kiderülhet – nem regényes regény. A kétféle idődimenzió medrébe helyezett epizódok, novellisztikus részek sorozata adja a cselekményt, és ezzel egyenrangú az esszéisztikus betétek alkotta értekezéssor, amelynek fejtegetései, reflexiói, okadatolásai alátámasztják az epikus rész mondandóját. E kétféle beszédmód komplexitásával véli elérhetőnek az író, hogy egyetlen hős köré épített regényszerkezetben mutathassa föl a szlovákiai magyarság sorsának summázatát, létezésének XX. századi képletét.

Ahogyan a Vajúdó parasztvilág és az Ívnak a csukák gondolati és kronológiai folytatása a Szabadesés, akként – immár az új típusú sorsregény vonulatában – az Aszály a Sólyomvadászatban “folytatódik”. A szlovákiai rendszerváltozás egyszerre realista és metaforikus ábrázolatát nyújtó kisregényben természetesen hangsúlyos szerepet kap az író történelemszemlélete, nemkülönben jól érzékelhető a sors modellezésének szándéka, továbbá sajátos, az elbeszélés tényanyagának mondandóját hangsúlyosabbá tevő szimbolika alkalmazása.

A “bársonyos forradalmat” követő esztendőben – különös jelenség! – a pozsonyi Vigadó tetején egy sólyompár rak fészket. A végtelen mezők látványát idéző sólymokra harmadik emeleti ablakából fölfigyel Vazallus Lázár nyugdíjas újságíró, egykor ismert közéleti szereplő. A madarak egyre több idejét lekötő, már-már mániává váló megfigyelése nem egyszerűen a főhős passziója, de valaminek a metaforája is, amelynek jelentését az olvasó csak a későbbi fejlemények ismeretében fejtheti meg. (Duba Gyula írásművészetének már említett jellegzetessége a redundancia, amiként a történelem is csak késve fedi föl valódi, drámai arcát.) A történet elején Vazallust – beszélő név! – még a sólymoknál is jobban izgatja, hogy egy cseh lap folytatásokban közölni kezdi az egykori állambiztonsági szervezet ügynökeinek, besúgóinak névsorát. Hősünk félelemmel vegyes, de megkönnyebbülni vágyó feszültséggel várja, mikor jut el a lap a nevének kezdőbetűjéhez…

Duba e merőben újnak nevezhető téma kidolgozásakor a “metaforikus realizmuson” túl a korábbi műveiből jól ismert tartalmi motívumokat és formai eszközöket használ. A kisregény formai tekintetben erősen emlékeztet A macska fél az üvegtől (1985) című regényére, ahol egy tipikus városi állat, a macska “szerepeltetésével” bontotta ki a nagyvárosi létforma megannyi idegenségének, lélektelenségének, a tömeges magánynak a helyenként realisztikus, helyenként látomásos képét. Most a belvárosban megtelepedő vadmadarak látványának metaforájától jut el az emberi létezés sokszor kusza, olykor irracionális, de mindenképp magyarázatra szoruló indítékaihoz, a morális eltévelyedés eredőinek értelmezéséhez. A másik – immár tartalmi jellegű – és ugyancsak régebbi munkájából fölsejlő gondolat, hogy az apák vétkeiért, hajdani árulásáért a fiak hetedíziglen bűnhődnek. A nemzetiségi sorsregény megújítására vállalkozó kísérletében, az Aszályban is eleve elrendelő erejű a családtörténet sokáig takargatott szégyenfoltja, a Gálok egyik hajdani ősének, a XVI. századi Gál Boldizsár protestáns prédikátornak az árulása, katolizálása. A Sólyomvadászat főhőse, Vazallus Lázár meg úgy érzi, hogy sorsa kisiklásában része volt édesapja 1946-os kényszerű reszlovakizálásának. A hitbéli és a nemzeti hovatartozás megtagadása – történjék bármilyen kényszer hatására – olyan bűn, amely visszaüt az utódokra, és szerencsétlenné teszi őket. Vazallus – ahogyan önmagát próbálja meggyőzni – apja vétke miatt is engedett az állambiztonsági szolgálat zsarolásának, amikor 1970-ben, a Gustav Husák nevével jelzett “normalizáció” idején aláírta a beszervezési nyilatkozatot.

A rendszerváltozás első éveiben fölidézett korábbi évtizedek realista társadalomképe és a főszereplő folyton új színekkel gazdagodó lélekrajza minduntalan átcsúszik a madárvilág metaforikus képébe: a szabad, korlátokat nem tűrő, méltóságteljes sólymok szimbolikájába, illetve a nyomorultul tengődő, a szűk padláson egymás hegyén-hátán vergődő, saját piszkában vegetáló városi galambok életének naturalisztikus rajzába Vazallus még nem felejtette el a maga hajdani sólyom mivoltát, ám most galambként él. Tehetetlen vergődésében, a hamarosan megjelenő ügynöklista fenyegetettségében, magára maradottságában – hiszen felesége elvált tőle, fia szembefordult vele – a sólyompárt akarja elpusztítani. A galambpiszkos padlásról mániákusan figyeli a sólymokat, és a sorsával való torz leszámolásként akarja megölni a hajdani önmagára emlékeztető orvmadarakat. A saját mocskában tapicskoló galamb harci “elszántsága” ez az éteri szférákat idéző, a szabadságot és korlátlanságot jelképező sólymok ellen.

Az író lélektani realizmussal megalkotott, metaforikus képiségű, epizód-szerkezetű, idősíkokat váltogató, korábbi munkáinak motívumait is fölidéző és variáló kisregényével az elmúlt évtizedek szlovákiai – tipikusan közép-európai – életlehetőségeinek és magatartásmodelljeinek, erkölcsi válaszútjainak, a meg- és fönnmaradás váltakozó esélyeinek tablóját alkotta meg. Prózai eszköztárának szinte minden korábbról ismert elemét fölhasználja, legerőteljesebben az értelmező-magyarázó elbeszélésnek azt a módját, ahogyan a reális cselekménymozzanatok szinte észrevétlenül a látvány metaforikus jelentésével telítődnek, többrétűvé, többjelentésessé mélyülnek. Nem sűríti, nem halmozza az epizódokat, de a metafora keretében ráérősen fejti ki a történések indítékait, okait, amelyek az idősíkok váltakozása és a redundancia fölidéző technikájával lesznek plasztikusak és sokatmondóan jelképesek.

Duba Gyula – remélhetően még soká – folytatódó munkássága, valamint a sorsregény újabb variációi fölbukkanásának komoly esélye eleve lehetetlenné teszi a téma földolgozásának végérvényes lezárását, összefoglaló vélemény alkotását. Annyi azonban biztosan elmondható, hogy az 1950-es évek vége óta eltelt csaknem fél évszázados prózaírói pályáján szerzőnk a szlovákiai magyarságot ért történelmi sérelmek vallomásos megfogalmazásától eljutott a lehetséges életmodellek metaforikus képiségű ábrázolásáig, miközben gazdagon reprezentálta a kisebbségi irodalom karakteres epikai vonulata, a sorsregény sajátos fejlődésmenetét.