Feltehető, hogy egy fontos könyv vagy tanulmánykötet megjelenésekor a szerzőnél boldogabb és aggodalmasabb embert nem nagyon találni. Hogy is ne lenne ez még inkább így azzal a kutatóval, aki egy olyan ambivalens területet vizsgál, mint Oroszország, az Orosz Birodalom, Szovjet-Oroszország, Szovjetunió, majd újra Oroszország. A történész, ki itt és most Kun Miklós egyetemi tanár, nem ok nélkül illesztette tanulmánykötete kellős közepébe A kérdőjelek a Mitrohin-archívum kapcsán című írását, mely 2000-ből való, és benne azt mutatja be, micsoda kalandokat és kockázatokat kell vállalnia annak, aki az egykori birodalom archívumaiban kíván kutatómunkát végezni. A hol éppen csak megnyíló, majd újra bezáruló, a töredékeket vagy éppen teljes anyagokat, akár a tengeren túlra is kirepítő, de inkább bizonytalan érdekek okán csak csonkolt, históriai emlékeket szabaddá tevő folyamatok már első és felszínes fokon is jelzik a könyv címének igazságát. Még ma sem tudhatni, hogy az egykori birodalom a belső szabadság nagy lélegzetvételével készen áll-e arra a katarzisra is, melyet valóban csak szívós és alapos történeti kutatások válthatnak ki, vagy lassan visszazárul magába, és az egykori iszonyat sűrű titkait egy újabb keletű vagy éppen a régmúltból támasztott birodalmi rezon érdekében végképp magába zárja. A szerző örömét indokolja tehát, hogy mindezek ellenére sikerülhetett olyan anyagokat is felszínre hoznia, melyek vagy eredeti kutatói leleménynek tekinthetők (erről több helyütt a kötet első felében olvashatunk, például Sztálin és leánya elveszettnek tudott magánlevelezését), vagy olyan, az oral history műfajába tartozó megnyilatkozásokat közölhet, melyek a szovjet birodalom korifeusainak több esetben talán egyetlen és végső megszólalásai a már-már feledett múltról. A felejtés ugyanis mindig önfelejtéssel kezdődik. Az első esetben történészi-kutatói bravúrok eredményét tartjuk kezünkben, a második esetben még ennél is többet, egy különös képesség gyümölcsét, mert ahhoz egészen sajátos személyes kapcsolatteremtő képességre és bizalomébresztő alkatra van szükség, hogy egy eleve zárkózott birodalom első szintű mozgatói nyilvánosság felé fordulva gyónjanak. Ugyanakkor fennállhat a kutató aggodalma is, hogy a hozzáférhető és a történetírás szabályai szerint publikálható (tehát a forráskritikával igazolható, adatolható, több független adatközlő által is megerősített) anyagok elegendőek-e a volt birodalom valódi karakterének bemutatásához.

Ez vezet át a könyv megjelenése kapcsán érzékelhető öröm és aggodalom második szintjéhez. A XX. század rettenetei nyomán – véleményem szerint – a közfelfogásban, az olyan átlagemberben, mint magam is vagyok, kétszakaszos képzet él Oroszország története kapcsán. Visszafelé haladva előbb egy birodalmat látunk, mely egy gazdaság-filozófiai ideológia burka alatt nem is titkoltan világuralomra tört – tehát a klasszikus kritériumok szerint: birodalom volt –, s ennek során népeket kebelezett be és országnyi tömegeket semmisített meg. Korábban ez a birodalom – még a bolseviki forradalom és diktatúra előtt, és ez a másik szakasz – Európa vagy Eurázsia legelmaradottabb térségeinek egyike volt. De már ebben megfogant az orosz gyarmatosítás nemzeti programja, mely a középkortól kezdődően egy “Harmadik Rómáról” álmodozott egy obskúrus jóslatot idézgetve, és amely hol ellenséges érzülettel feszült neki nyugatnak és délnek (vagyis Rómának és Konstantinápolynak), hol pedig harmadik utat keresett az egykori normann és lengyel (tehát nyugati) és tatár (tehát) ázsiai urak között, hol meg a Nyugat eszményeit kívánta birodalomnövelésének szolgálatába fogni. Kun Miklós tanulmányai nem adnak a kezünkbe könnyű döntést, hogy ez a kettő, a régi Oroszország és Szovjet-Oroszország valóban kettő-e, vagy szerves átmenet van közöttük, vagy – az állameszmét kivéve – voltaképpen egyek. De itt valójában már nem is mi vagyunk igazán a vitapartnerek, hanem inkább a mai orosz szellemi-társadalmi és politikai élet útkeresői, kik közül mindhárom lehetőségnek vannak erőteljes képviselői. Oroszország, a Szovjet Birodalom összeomlása után – ahogy a történelem folyamán lenni is szokott – válaszúthoz érkezett. S a mai (ezen az elmúlt tizenöt esztendőt értem) oroszországi események jól mutatják, hányféle lehetőséget fontolgathat és kombinálhat a mai orosz elit. Csakhogy a “válaszút” metaforája magában foglalja a kényszer jelentéstartalmát is, vagyis hogy választani, vagyis dönteni kell. S ez a döntés, egy olyan hatalmas országról lévén szó, melynek korábban, fél évszázadon keresztül közvetlen uralma alatt voltunk, még korábban pedig periferikus hatásterületéhez tartoztunk, valljuk meg, minket is izgató, sőt meghatározó módon keresi útját.

Ez vezet át a tanulmánykötet harmadik szintjére. Kun Miklós professzor könyvének stílusáról szeretnék szólni, mert ezt a szintet ez jelképezi a legjobban. Itt most nem arra az elegáns aforizmára utalok, mely szerint a stílus maga az ember – bár ebben a tekintetben van mit tanulnunk a szerzőtől –, hanem arra, hogy a kötetben a tanulmányok többsége fordított szerkezetű. Az úgynevezett nagytörténelem, tehát a vezérmotívumok vagy a történelmi nyers tények (a bruta facta) csak hátterét – de jegyezzük meg: értékelésében szilárd és elkötelezett szemléletű hátterét – alkotják annak, amit jobb híján kistörténelemnek nevezek. Feltételezésem szerint ez a megfordítás azért iktatható be, mert Kun Miklós nem a birodalom megítélésén kíván változtatni, nem kívánja annak embertelenségét lokálkolorittal, oral historyval, különös adalékokkal humanizálni. Megjegyzem, a XX. század két embertelen rendszerének propagandagépezete éppen erre törekedett: az embertelenség ideológiai humanizálására. Ennek leleplezésében a mégoly tartozódó szerző sosem rest, sőt habitusa ellenére igen ironikus. Itt azonban döntő módon nem erről van szó, hanem annak bemutatásáról, hogy az ezerszálú emberi és személyes motívum hogyan válhatott ezerszálú birodalmi korbáccsá. Hogy I. Pál cár anyja árnyékából kikerülve hogyan vált európai műveltségű férfiúból hóbortos félbarbár önkényúrrá, hogy az orosz liberalizmus kimagasló alakjai hogyan emelték birodalomformáló gyúanyaggá az elmaradott ország felemelésének eszméjét, hogy a cári titkosrendőrség hogyan alapozta meg a szovjet titkosrendőrség és terrorgépezet metodikáját ellenzékiek, anarchisták manipulálásával, hogy miképpen lehetett “titkos jegyzőkönyveket” hamisítva világhódító körútra indítani ostoba kitalációkat, hogy a bolsevik uralom első napjától annak végéig hogyan fonódtak egyetlen gépezetté a kultúra, a gazdaság, a hadigépezet, a családi élet és minden, röviden: hogyan vált minden a totális állam részévé – nos, ezt Kun Miklós most ezekből a kistörténetekből olvassa ki. Vagyis azt mutatja be, hogy miképpen került a humanitás az embertelenség présébe. A nagytörténelem tényei lábjegyzetekben, utalásokban, a főbb vonalak felvázolásában ragadhatók meg, ezeket eleve tudnunk kell.

Vajon, és ez a szerző lehetséges aggodalmának negyedik szintje, nem túl késő-e minderre ily módon is vállalkozni? Történelmi emlékezetünk és történelem-szemléletünk ugyanis folytonosan attól a kísértéstől szenved, hogy a nagyság logikája szerint haladjunk – a nagyság egyébként gyökereiben metafizikai vagy még inkább metahistorikus kategória. Nem vagyunk-e máris kései nemzedék annak belátására, hogy a birodalom gonoszsága nemcsak robusztus ítéletekben mondandó ki, nemcsak nagy számokban mérendő, hanem az egzisztenciák világában is. Nem túl késő-e annak érzékelése, hogy a Szovjet Birodalom nemcsak az áldozatok, a terror, a brutalitás, az antihumanitás nagyságán mérendő, hanem azon is, amit a klasszikus történetírási szabályok lábjegyzetbe rekesztenek: ezek az emberi sorsok tragédiája, az ember megtévesztettsége, céltalan örvénylése, vaksága és sokszori démoni makacssága. A kötet azért figyelemre méltó és merész vállalkozás, mert olyasmit oszt meg velünk, ami egy fél nemzedék után a történetíró műhelyéből immár az érdektelen emlékiratok vagy szépirodalmi feldolgozások, lektűrök valóságába kerül, vagyis történelmi panoktikumba, viaszfigurák holtmerev világába. Kun Miklós arra tesz kísérletet, hogy mint egy haláltáncban – a középkori misztériumjátékok mintájára – egy pillanatra megelevenítse a cárt, a minisztert, filozófust, az anarchistát, a forradalmárt, vöröskatonát, a hivatásos forradalmárt, a szabotőrt, a miniszteri biztost, a vezérigazgatót, a mesterkémet, az árulót, a rendőrt és a titkosrendőrt, a puccsistát, a gulágot járt foglyot és a gulág őrét, a likvidáltat és a likvidátort, kik ebben a dance macabre-ban, egy-egy súlyos tanulságot osztanak meg velünk, mielőtt végleg elmerülnének a megnyílt szakadékban.

S ettől találó egészében az egykori baráttól, a hívő orosz értelmiségitől, a gulágot megjárt Dmitrij Lihacsovtól kölcsönzött cím: Oroszország válaszúton. A transzcendens érzékenység kibontására, illetve annak radikális démonizálására egyaránt olyannyira képes orosz protagonisták történeteit olvasván talán megértjük, hogy ez a válaszút nem pusztán emberi hatalmi tényezők és lehetőségek szerint nyílik. A kötet borítóján egy domboldali kis fatemplomot látunk, mely szerkezetében szinte csűrhöz hasonlít, mindkét tornyán pravoszláv kettős kereszt. Egyik oldalán fenyők, a másik oldalán talán egy öreg körtefa (a pópa természetbeni javadalma). A szemlélő nézőpontja felől azonban egy kidőlt és csonkká száradt fát látunk. Sokat jelent ez a kép. Először is nem a diadalmas orosz katedrálisok egyikét látjuk, a toronyban láthatóan harang sincsen. Ez a szegény Oroszország temploma – ami voltaképpen megmaradt, vagy ami mindig is valóságos volt? Az épület rusztikus, egyszerű fagerendás. Mintha úgy sejlene, hogy a Mindenható szívesebben időzne itt, közelebb lenne e domboldali hajlékhoz, mely itt áll feledetten, romlásra ítélve. Az a kidőlt fa jelentheti az épület sorsát is: így végzi mindahány, puszta korhadt anyaggá omol. De jelenthet mást is: hogy oda, e szerény istenhajlékhoz, akadályokon keresztül – de mégis felfelé – vezet az út, maga a fa is dacolva a gravitációval felfelé dőlt ki. Aki el akar oda jutni, vagy fel akar oda jutni, ki kell kerülje azt a kidőlt törzset. De át is léphet rajta. Meg félre is húzhatja az útból, szabaddá téve

a járást. Csak a tétlen szemlélő hiheti, hogy amit a képen látunk, nem válaszút, hanem esztétikai elem. Aki mozdulna, tudja, hogy utat kell választania.

Kun Miklós e kötettel kivon minket is a szemlélet kényelméből, s a magunk körére nézve válaszutat rajzol elénk.

Hogy ők heten: Lorenzo, Ariosto, Michelangelo, Dante, Leonardo, Raffaello, Aretino versre fakasztják az utókort, inkább természetes, mint meglepő. De nem érdekes-e, hogy épp Gregory Corso állítja őket egymás mellé, történetesen a Botticelli “Tavasz”-a című versében? Vagy az uomo unico válogatottjával való szembesülés végett a Beat Generation képviselőjének nem is igen kellett kiszöknie szerepéből? Végtére a reneszánsz körüli mecénáshoz és mesterekhez hasonlóan maga szintén a frissességet és a légcserét, az egyén dicsét vitte saját kora és nemzete irodalmába.

Nos, a Botticelli “Tavasz”-a hódolat, némi irigységgel vegyítve. De hát ki ne irigyelné a csoda használóját, akiben a művészet valami ősi, túlról eredő energia. Titkos mélyekből hozott isteni őserő, amely képes átteremteni a valót: “Jele sincs a tavasznak! Nincs jele! / De műterme ajtaját Botticelli kinyitja.” És a varázsos officina ajtaja azóta is bezáratlan, mi több: utód is kerül megint, egy magyar költő, Fenyvesi Ottó személyében, kinek a beatnik héjázás alól – micsoda véletlen – ugyancsak a kezdet évszakát festő reneszánsz piktoron akad meg a tekintete. (Még mondja valaki, hogy a költészet nem mozdíthatatlan magaslat!) Ám az egyező alkalom egész más érzéseket szül Fenyvesinél. “Botticelli tavaszát századok esztergálják: / kipréselek magamból egy gondolatjelet, / az idő röhög magában, egy citromkerék / alatt a plébános alumínium kanalakban lépeget. / A tavasz idézőjelbe vonul illőn, / beleveti magát a városi kanalizációba. / Orfeusz feldarabolva” (Idézőjelben).

Amilyen megejtő lehetett hajdanán a Corsók, McClure-ok, Ginsbergek vagányos mozgalma, annyira gyorsan vált idő rágta irányzattá. A költészetben azonban nincs az az egyszer elvetett mag, amely ne szökhetne szárba újra. “Összeégett szavak kattognak, / és csak várjuk a nyarat” – írja Fenyvesi Ottó, de nem ő írja-e ugyanott, hogy “Újrakezdésre / vetkőzünk, öltözünk, készülődünk, / szeretkezünk. Újból és újból, naponta / többször” (Proletárdal). Az, hogy Fenyvesiben élénken dolgozik bizonyos belső készség az ütős, szabad szájú avantgardista versbeszéd restaurálására (ha tetszik: újrakezdésére és folytatására), egészen nyilvánvaló; persze neki a tengerentúli hozomány – a többi lelki indíték fölé helyezve is – csak példa; egy óceánon túli precedens, amiből ő nem húzódozik levonni bizonyos európai nézőpontú következtetéseket. Mintha azért venné át, amit átvesz, hogy nyomban megkülönböztesse a forrástól. De ehhez a fölülíráshoz Fenyvesinek előbb meg kell éreznie magában a Kolumbusz-vért: előbb el kell mennie Amerikába. “még nem volt benzin rock and roll és / a televízió sem villózott / az urániumfák is békén hullatták lombjukat / amikor a skalpolt italiano vespucci / a földrajzos keresztapa átvezette európa nyomorgó / csavargóit és kurváit az óperencián túli vulvába” – szól a nyers és keresetlen Poetica licentia; szól egyúttal a mars: lássuk, mivé érdemesült az Újvilág. (A vers első sora egyéni értelmet nyer, ha a benzin szóról eszünkbe jut, hogy ilyen címen – Gasoline – jelent meg Corso egyik korai kötete.)

Úgy van: Fenyvesi Ottó valóságosan és jelképes értelemben egyaránt megjárja Amerikát; azért, hogy a végtelen prérik, a végtelen városok, a végtelen lehetőségek – és a végtelen csalódások szimbólummá gyúrt Amerikáját magyar szellemmel keresztezze. Mert ez a költő hosszú-hosszú verseinek megállíthatatlan mellérendeléseiben, végeérhetetlen felsorolásaiban, szavai zuhatagában sokkal inkább, sőt okvetlenül magyarabb, mintsem azt whitmani vagy beatnikes reminiszcenciái elsőre sejtetik. Ahogy a lélekszámra kicsiny, nyelvileg zárt nemzetek fiainál általában lenni szokott: csupa monumentalitásra törő akarat és öngúnnyal takart szorongás.

Csábító volna a Blues az óceán felett című kötetet az amerikai kultúrára utaló motívumok aranymezejének látni, ha e mező ragyogását nem tompítaná némiképp az olcsóság. No persze, Charlie Parker, Marylin Monroe, Ginsberg, Bob Dylan, a Led Zeppelin, Rambo, a Coca Cola vagy az LSD polca annyiféle magasság, ahány ház. Amint részben az is egyéni gusztus kérdése: jót tesz-e Fenyvesi verseinek a nem kevés angol nyelvű szövegbetoldás.

Bárhogy van is, az amerikaiság emblémái s a hozzájuk fűződő utalások, a nyelvi import kellékei csak kiadnak valamit. Szépen összeáll belőlük, ha egyéb nem, legalább az a kevert elemekkel és kevert fényekkel teli szcenéria, amely különös keretül szolgál Fenyvesi törzsfogalmai számára. Ne tévedjünk e törzsfogalmakat illetően. Van Gogh és Hrabal, József Attila és Batsányi, Breughel és Kassák vagy Hamlet meg a Duna, Baláca, Bakony, Bácska, Balkán s a többi (a temérdek amerikai nomen kontrasztjaként) versbe vett személy- és földrajzi név már messziről jelzi, hogy az önazonosság apróbb-nagyobb drámáit végigérző költő – európaiságában és magyarságában – miféle kezek és kapaszkodók után nyúl. Fenyvesi egy irányban hűséges, de mint számkivetettet a hon: vonzzák őt az ellentétek. Szeretet és szeretetnélküliség, szabadság és lekötöttség, otthonosság és otthontalanság, volt és elveszett illúziók – ezek az ő igazi törzsfogalmai. S noha versében ezek a törzsfogalmak vérig átélt élményként jelentkeznek, költészete a legtávolabb áll attól az esztétikai mártíriumtól, amely nem ismeri vagy nehezen fogadja el a kifejezés önfeledt játékát, s amely annyi közép-európai verselő sorsára jellemző. A Blues az óceán felett a temérdekség ünnepe. Itt mindenből sokat talál az olvasó; itt az írás csupa csorduló élet, csupa zengés és nyers szatíra, komplikált kép, tömény líra és végletes próza. Itt a költő, ha csak módot talál rá, valóságos seregszemléjét rendezi a végleteknek; mint a címével is opponáló Roll over T@polcában: “Oh, Barbarella! / Most őt veszi a kamera, / ahogy a fekete zongorán / hanyatt dőlve Batsányi- / hasonlatokat súgok a fülébe.”

De pazarság ide vagy oda, a Blues az óceán felett költőjét nem a hetyke szókimondás, nem a betű farsangja, nem az örökség látszólagos szélnek engedése teszi eredetivé. Hanem az, ami őt mindegyre visszaköti magyarságába: a próbának alávetett hűség. “Tőle jövök” – mondta e sajátos magyar ethoszról nem akármilyen daccal és bánattal egy másik lírikus: “Ilyen bánat-folt nincs fölvarrva / E kerek földön senkire, / Csak fajából kinőtt magyarra.” Igen, Fenyvesi is, mint Ady, azért nő ki, szakad el dacosan minden magyar ugaros kicsiségtől, minden provinciális nyűgtől, hogy működése értelmét a hűségben találja meg. Ironizálhat hiteken, cáfolhat, kikacaghat eszményeket, de semmilyen másra vágyás nem tépheti el attól, ami önmagának része. “Édesanyám, / nem tudok elszakadni az ólomnehéz tradíciótól.” Az Anyám a vigíliában című verset nem lehet elérteni. “Édesanya, / városok szunnyadnak benned, / kukoricatáblák, mesterdalnokok, / faluvégek, kendergyárak, egy kisvasút, / nyári illatok, patakok, ligetek” – írja Fenyvesi, hazához címzett invokációvá növesztve a költemény anyaképét. “Líra iszkol az eltűnt idő nyomában” – folytatódik a vers. Nem baj: hadd iszkoljon. Hiszen sosem volt másképp; embernek és teremtményének egyformán el kell iramodnia – különben hogyan térhetnének vissza újként.

A természet- és társadalomtudományok bármely kérdését szakszerűen és kimerítően feldolgozó, információs bázisában teljességre törekvő műnek, vagyis a monográfiának időtállóságot adatainak megbízhatósága és értelmezésének korszerűsége kölcsönöz. Évekig, évtizedekig heverhet egy monográfia mozdítatlanul egy könyvtári polc csöndes magányában, de ha adatai pontosak, sőt, ha éppen egyediek, a szakma kutatója előbb-utóbb rákényszerül, hogy kézbe vegye. Az értelmezés korszerűsége pedig nem valami ideológiai széljáráshoz való alkalmazkodást jelent, hanem a kor adta minőségi mérőrendszernek az érvényesítését az értékítéletben.

Bán Imre 1958-ban megjelent Apáczai Csere János című monográfiájának könyvtárak szabad polcain jócskán megviselt példányai arról tanúskodnak, hogy ezt a munkát a magyar múlt iránt érdeklődő olvasók igencsak szorgalmasan olvasták. Ezért mindenképpen indokolt volt, hogy az Akadémiai Kiadó ezt a könyvet reprinttechnikával ismét a nagyobb olvasóközönség számára elérhetővé tegye.

Műve első mondatában Bán Imre megjelöli a maga elé tűzött célt, azt, hogy “Apáczai Csere János munkásságát irodalomtörténeti szempontból világítsa meg”. Néhány mondattal alább feltett szándékáról szólva így pontosít: “Meggyőződésünk pedig, hogy az Apáczai-kérdés alapjainak tisztázása, az életpálya alakulásának a rajza, a forrásvizsgálat, Apáczai eszmei kibontakozásának vázolása az irodalomtörténészre tartozik… Munkánk tehát irodalomtörténeti szintézisre vállalkozik; törekszik ugyan a filológiai teljességre, de nem lép fel a mindent tisztázás igényével.”

Röviddel a monográfia megjelenése után az akkori idők “főfilozófus”-i stallumára áhítozó Mátrai László a Magyar Tudományos Akadémia központi folyóiratában, a Magyar Tudományban szemlecikket írt a könyvről, és azt “komoly, jelentős és értékes alkotásnak” minősítve nem rejti véka alá “módszertani vagy világnézeti” vonatkozású ellenvetéseit. Kifogásolja Bán alapállását, miszerint irodalomtörténeti monográfiát írt. Idézi az általunk is kiemelt mondatokat, és azokra a következő ideológiai végkicsengésű bírálatot fűzi: “E nem túl pontosan átgondolt, de elvi hangsúlyú mondatokból egy valami világosan kitűnik: hogy szerzőnk a filológiát vagy azonosítja az irodalomtörténettel, vagy legalábbis kizárólag az irodalomtörténet egy részének tekinti azt. E felfogásban az »önelvű irodalomtörténész« régi koncepciója kísért, ahol is a filológiai akríbia és szellemtörténeti ábránd szövetkezett a közös ellenség, a materialista történetfelfogás ellen.” Elismerő és bíráló, “produktív tévedéseket” megfogalmazó szavak szellemesnek szánt pörgetése után Mátrai így fejezi be szemléjét: “Ha (amint a borítólap reklámszövege teszi) nem is könyvelhetjük el egyértelműen (a könyvet) a “marxista irodalomtudomány” kategóriájába, pozitívumai mindenképpen lépést jelentenek e magas célkitűzés irányában” (Mátrai László: Bán Imre: Apáczai Csere János. Magyar Tudomány, LXVI. kötet – Új folyam, IV. kötet, 1959, 54–57).

Egy évvel később újabb szemlecikkben – most már a filozófusok akadémiai szakfolyóiratában – Mátrai ismét elmarasztalja Bán Imrét, mivel egy “sui generis tudománytörténeti témáról irodalomtörténeti monográfiát kívánt írni, ami eleve kudarcra lett volna ítélve. Szerencsére – folytatja Mátrai – a téma gondos vizsgálata arra készteti (ti. Bán Imrét), hogy áthágja saját módszertani, elméleti megállapításait, és bőven elemez tudománytörténeti összefüggéseket”. Mátrai a hiba, “az elméleti zűrzavar” gyökerét a magyar irodalom-történetírás gyakorlatában látja, s nevének említése nélkül a nagytekintélyű budapesti professzorra, Horváth Jánosra céloz. A gyakorlati következményeket okozó “zűrzavar” – tudjuk meg – nem más “mint a régi história litteraria, majd az »önelvű irodalomtörténet« kései változata, mely eredeti formájában úgy hangzott, hogy irodalom mindaz, ami le van írva. Bár a jelen felé közeledve az irodalomtörténet e felfogása egyre inkább valóban az irodalomra kényszerül korlátozni tárgyát, a régiségre nézve azonban változatlanul fenntartja a história litteraria mindent elmosó koncepcióját. E felfogás elvi hibája elsősorban az, hogy elmossa az irodalom és tudomány jellegzetességeit és különbségeit, holott a felépítménynek e két területe, a kettejük visszatükrözési módja erősen különböznek” (Mátrai László: Bán Imre: Apáczai Csere János. Magyar Filozófiai Szemle, IV. évf., 1960, 313–317).

Mátrai valójában azt a Horváth János képviselte magyar irodalomtörténet-írási hagyományt támadja, amely irodalmunk kezdeti századairól szólva irodalmi műveltségről beszél, és a történelmi valóságnak megfelelően nem választja szét a “felépítmény” különböző területeit, sőt magát a felépítmény fogalmát sem használja.

Ezen a ponton már rátérhetek mondandóm személyesebb összefüggéseire. Elmondhatom, hogy nekem hál’istennek olyan irodalomtanáraim voltak éppen Apáczai Csere János kolozsvári református kollégiumában, akik fittyet hánytak a kötelezően előírt tankönyvekre, s amikor a régi irodalmat tanultuk, el kellett olvasnunk Horváth János Az irodalmi műveltség kezdetei és Az irodalmi műveltség megoszlása című műve kijelölt fejezeteit. Petőfit ugyan Illyés Gyula kalauzolásával tanulmányoztunk, de verstani eligazításért Horváth Petőfi-monográfiáját illett kézbe vennünk. Ilyen előzmények után hallgattam – mondhatom áhítattal – Bán Imrének egykori tanára személyiségét idéző visszaemlékezéseit, és láthattam a nagy mestertől ellesett mesterfogásokat. No nem azt, hogy mi módon ölti magára végső formáját a monográfia (ez megmarad minden alkotó íróasztala titkának), hanem azt az előmunkálatot, amelyet az építészettől kölcsönzött hasonlattal az állványzat ácsolásának nevezek. Gyermekségemtől kezdve nagy csodálója voltam az ácsmunkának – főleg azokat a keménynek tűnő, de mégiscsak könnyű fából készült szerkezeteket bámultam meg, melyek eltűntek, mihelyt elkészült maga a nagy épület, hiszen annak érdekeit szolgálták. A monográfia-építés (Horváth Jánostól tanult) ácsolási előmunkálatának lehettem szemtanúja.

Láthattam, hogy Bán Imre milyen bibliográfiai előmunkálatok birtokába érkezett Romániába. Már Bukarestben a Román Akadémiai Könyvtárt is megvallatta, hogy őriznek-e ott Apáczai-műveket, s ha igen, kik lehettek azok egykori tulajdonosai. Elkísérve őt városi, egyházi levéltárakba, a Székely Nemzeti Múzeumba, a Batthyaneumba, a Teleki Tékába, az Erdélyi Múzeum Egyesület államosított levéltárába, láthattam, hogy helytörténeti, egyháztörténeti, iskolatörténeti forrásokat kutatva milyen biztonsággal járkál az erdélyi művelődési múltban, noha korábban sohasem kutatott tájainkon. Szemem láttára készült el a filológiai ácsolat, melynek építőelemeit majd az elkészült monográfia lapalji jegyzeteiben láthattam viszont.

Ezeknek az élményeknek azért kerülhettem birtokába, mert 1955-ben a Román Akadémia kolozsvári fiókjának a kutatójaként azt a feladatot kaptam, hogy a bukaresti pályaudvaron fogadjam a kéthónapi romániai tanulmányútra érkező Bán Imrét, és kísérjem mindenüvé, ahol ő szakszerű előkészületek után Apáczai-emlékeket sejt. Megnéztük Apácán az őrtornyot és a Rabszoros utcát, Brassóban, Sepsiszentgyörgyön, Gyulafehérváron, Nagyenyeden, Marosvásárhelyen és Kolozsváron levéltárakban és könyvtárakban kalauzolhattam el a debreceni tudóst. Két hónapig – mondhatom – éjjel-nappal együtt voltunk, mert az akkori romániai szállodai viszonyok között nemigen jutottunk egyágyas szobához, és így éjnek évadján is egy levegőt szívtunk. Jelen voltam azoknál a szakmai, baráti beszélgetéseknél, melyeket Kelemen Jánossal, Jancsó Elemérrel, Szabó T. Attilával folytatott, és szemtanúja lehettem Bán Imre meghatottságának, amikor Gy. Szabó Béla megajándékozta őt Apáczai Csere Jánosról 1946-ban készült, azóta emblémává lényegült fametszete kézi levonatával.

Amikor 1958-ban szép dedikációval megkaptam Bán Imrétől monográfiáját, természetesen nyomban elolvastam, és hozzáláttam, hogy ismertetést írjak róla. Kéziratomat a kolozsvári Korunk szerkesztőségének adtam, ahonnan hamarosan nyomdába is került. Ólomszedése is gyorsan elkészült, és a fennmaradt kefelenyomat bizonyítja, hogy milyen kálváriája lett irományomnak, amely különben sohasem jelent meg. Akkoriban a Korunkat négyes cenzúrai ellenőrzésnek vetették alá, Kolozsváron és Bukarestben is különlegesen instruált állami- és pártcenzorok döntöttek a kéziratok sorsáról. Az összefirkált kefelenyomat bizonysága szerint először csak a teológiai, egyháztörténeti összefüggéseket fejtegető bekezdéseket (kálvinizmus, puritanizmus), mondatokat javasolták kihagyásra. Az egyezkedés (az én elvhűnek nem éppen nevezhető kompromisszumképességem) ellenére az ismertetés végül is azért nem jelent meg, mert közben művelt romániai cenzoraim elolvasták Mátrai László Budapesten megjelent kritikáját, abból azt a következtetést vonták le, hogy a romániai magyar sajtóban mégsem ildomos olyan erdélyi tárgyú művet ismertetni, amelyet Budapesten ideológiailag elhibázottnak minősítenek.

Kéziratom sikertelensége azért is fájdalmasan érintett, mert annak záró bekezdése arról szólt, hogy Bán Imre nem tekinti művét az Apáczai-kutatás záróakkordjának, hanem éppen további kutatást tart szükségesnek, és azoknak egyikét-másikát nevén is nevezi. Én is megneveztem egyet, nevezetesen a Seivert-hagyaték sorsának felkutatását, ugyanis a kitűnő szász kutató, Seivert János a XVIII. század derekán több Apáczaira vonatkozó forrást és tőle származó kéziratot gyűjtött össze, de ezek hollétéről mindmáig nem tudunk semmit. Apáczai doktori értekezéséről közelebbit mondani azért nem lehetett, mivel ennek Sárospatakon őrzött egyetlen példányát a “felszabadító” seregek szovjet tulajdonba vették.

Ez utóbbiról szólva el kell azt is mondanom, hogy annak egy másik példánya előkerült a cambridge-i egyetemi könyvtárban, és ez alkalmat adott Bán Imrének, hogy az első emberpár hitehagyásáról szóló disszertációt elmélyülten elemezve közelebbről is hiteles képet fessen a fiatal Apáczai teológiai (és filozófiai) orientációjáról. A doktori értekezés kiváló magyar fordításban, a megfelelő kísérő tanulmánnyal Kiss Farkas Gábor munkájaként a Kovács Sándor Iván szerkesztette kötetben jelent meg 2004-ben, mely a budapesti “Ego cogito ergo sum”-konferencia előadásait tartalmazza (Apáczai Csere János emlékezete. “Én gondolkodom, tehát vagyok.” Budapest, 2004, 202–224).

A Bán-monográfia második kiadásának forgatója bő eligazítást kaphat arról is, hogy hol tart ma az Apáczai-kutatás, és hogy a nagy erdélyi példaember emlékezete hogyan él a mai irodalmi és tudományos közvélekedésben.

Ezt az ismertetést ildomtalan lenne befejezni anélkül, hogy ne méltatnám a kötet Függelékét úgy is mint bibliográfiai és mint tudománypolitikai teljesítményt. V. Molnár László Apáczai bibliográfia. 1958–2002 címmel gondos könyvészeti munkával számba vette, hogy Bán Imre könyve megjelenése óta milyen Apáczai művek (részletek) láttak napvilágot, kik milyen könyveket, szakcikkeket írtak, a lexikonok szócikkei és a CD-ROM kiadványok milyen eligazítást tartalmaznak, és végül kik azok az írók, költők, drámaírók, akik szépirodalmi alakká emelték Apáczait.

A Függelék tartalmazza Bitskey István Bán Imre életműve és szellemi öröksége című tanulmányát.

A sors úgy hozta, hogy a magyar irodalomtörténet-írás nagy mesterének, Horváth Jánosnak a szellemisége nyugdíjazása, illetőleg halála után nem az ő budapesti egyetemén, hanem a debrecenin élt tovább. Két kiváló tanítványa, Bán Imre és Barta János lettek e hagyomány igazi letéteményesei.

Mi nem alkottunk világraszóló filozófiai rendszereket, ellenben hatalmas katedrálist emeltünk költeményekből. Poétikusabb alkatúak lennénk másoknál? Talán a történelem hozta úgy, hogy a tiszta racionalitást igénylő bölcselettel szemben nálunk az önkifejezésnek inkább ez az érzelmi-indulati (affektív), költői formája nyert igen nagy teret a lét- és sorskérdésekkel való szembesüléseink folyamán. Nem is igen történhetett volna ez másképp, hisz amahhoz huzamosabb szélcsendes történelmi időszakok kellenek, amiben nekünk, tudvalevően, nemigen volt részünk. A hektikusan változó históriai helyzetekből fakadó kollektív és egyéni lét- és (sors)kérdésekre adandó válaszoknak a költészet, általában az irodalom – utólag megállapítva – valahogy megfelelőbb formája volt, Hisz a költészet vallomás, feltárulkozás, közlés és tudósítás egyszerre. Ahhoz, hogy megfeleljen rendeltetésének, a versnek túl kell lépnie önkörén. Az üzeneteknek pedig címzettjeik vannak. Mint például mi most, a globalizmus bárki, illetve senki földjére taszított, erodált nemzettudatú mai magyarok. Fiatalok – akiktől döntő módon függ, hogy lesz-e magyar holnap, vagy sem –, illetve közép- és idősebb nemzedékbeliek. Akiket a közelmúltban Medvigy Endre, a jeles irodalomkutató, ritka-szép ajándékkal lepett meg. Egy remekbe szerkesztett bibliányi magyarság- és istenes versgyűjteményt nyújtott át, kiválogatva azokat a magyar költészet rendkívül gazdag kincsesházából. (A magyarokhoz. Magyarság- és istenes versek az Ómagyar Mária-siralomtól Trianonig és napjainkig. A második kiadás javított, bővített változata.)

Tette ezt azzal a nemes szándékkal, hogy szellemi táplálékként naponta magunkhoz véve, megerősödjünk önérzetben, méltóságban, hogy bizakodóbbá válva sokasodjunk, gyarapodjunk, és megmaradjunk annak, amik voltunk, vagyunk és mindig is lenni szeretnénk: embernek és magyarnak.

Ahány vers, ugyanannyi tanúságtétel: drámai és tragikus mozzanatokban bővelkedő ezerszáz esztendős Kárpát-medencei történelmünk hiteles művészi lenyomatai egy kötetbe foglalva. Identitásunk mélyrétegeinek felragyogtatása ez az antológia, folytonosan veszélyeztetett nemzeti létünk, kilátásaink egyféle sorstükre, nemzeti önértékeléseink formáinak, módozatainak egyik legfontosabbika.

A költészet a lélek ünnepe. Amikor alkalmanként örvendezni összesereglünk, örömünket versekkel tetézzük; ha fájdalomtól meggyötörten tekintünk magunkba, vigaszul és azért, hogy az igaz eszmék és nemes érzelmek forrásából merítve megtisztuljunk, és erőt gyűjtsünk újabb küzdelmekhez, szintén a versekhez folyamodunk segítségül. S minthogy az embereknek szükségük van időnként ünnepekre, úgy néha-néha kinek-kinek be kell vonulnia a költészet szentélyébe: emlékezni régiekre, eltöprengeni egyéni és nemzeti-közösségi lét- és sorskérdéseink fölött, elmélyedni a teremtés és az elmúlás misztériumában, elmélkedni megmaradásról és nemzethalálról, személyes életgondokról, felemelő és megrendítő tapasztalatokról, leigázottságról és függetlenségről, szabadságról és rabságról, méltóságról és önfeladásról – az Életről. Nekünk pedig, akiknek mindenkor gyűszűvel mérték az örömöket, és szakajtóval “bőkezűsködték” a megpróbáltatásokat, tanácsos volt jól meghányni-vetni a dolgokat, körüljárni a miérteket és hogyanokat, s főleg okos-bölcs döntésekre jutni, hogy derüljön is végre, ne csak mind boruljon fejünk fölött az ég. A kollektív emlékezet is zavarban van annak megítélésében: hányszor is álltunk árva egymagunk szemben a durva túlerővel, minden külső segítség híján, már-már teljesen reményvesztve? Hányszor volt úgy, hogy a küszöbünkig nyomakodott az ártó szándékú Gonosz? Hányszor harapott belénk annyira mohón, hogy a végső pusztulás rémképe is felködlött előttünk? De amikor a legreménytelenebb pillanatokat szenvedtük, váratlanul felénk nyújtotta kezét az Úr. Aki mentsvárunk és biztos menedékünk minden időkben. (“Tebenned bíztunk eleitől fogva”; “Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk?!”) Katolikus és protestáns költők Mária-énekekből és zsoltárokból zengő bástyafalakat emeltek körénk már akkor, amikor az ökuméne gondolata tán még ki se csírázott. Bizony, könyörületes volt hozzánk a Fennvaló. Csak ezzel magyarázható, hogy versirodalmunkban magyarság- és hitköltészet olyan közel áll egymáshoz, hogy igen gyakran egymásba is szervesültek. Ez a tudati-érzelmi közelség, már-már azonosság lehet a magyarázata annak is, hogy legszentebb ügyeinkben – anélkül, hogy a kizárólagosság vétségébe estünk volna – hozzánk magyarítottuk még az Istent is: “A magyarok istenére / Esküszünk! Esküszünk, hogy rabok tovább / Nem leszünk!” (Petőfi: Nemzeti dal).

A nemzet ezerszáz éves európai folytonosságának a csodáját és felemelő ethoszát mutatja be versekben Medvigy Endre filológiai igényességgel és nagy hozzáértéssel szerkesztett versantológiája. Verskultúránk egyféle hossz- és keresztmetszeti teljességét nyújtja a versben utazóknak. Alámerülve, megmerítkezve az igaz-szép gondolatokban és érzelmekben, bizonyossággá izmosodik bennünk az az öreg sejtés, hogy legjobb költőink mindenkor és minden körülmények között együtt lélegeztek a nemzettel. Újfent és ismét megbizonyosodhatunk afelől, hogy a népet, a nemzetet, a hazát szeretni, félteni, óvni, vagyis szolgálni csak őszintén, szilárd kötődéssel, kellő alázattal és erős hittel lehet. Ha kell, ostorozva is a “Kedvest”! Forgatva a könyvet, csodálkozva látjuk, milyen sokan voltak, akik nagyon szerették, féltették, óvták e hazát és ezt a nemzetet, amelyből maguk is vétettek. Esedeztek, könyörögtek érte, és pöröltek vele. Mindig érte, sohase ellene! Azt hiszem, kevés nemzetnek van olyan gazdag nemzet- és hazaféltő, vagyis hazafias költészete, mint nekünk. Talán a folytonos veszélyeztetettség, az időről időre megismétlődő holtvágánysors okán is. Anélkül, hogy túlértékelnénk Medvigy Endre szerkesztői teljesítményét, megkockáztatjuk azt a merész gondolatot, hogy a kötetbe rostált költemények legjava a nemzet mindenkori testi-lelki higiénéjének tükre és záloga. Különösen olyan ínséges időkben vagyunk segítségükre utalva, mint amilyen ez a mostani is. Hisz még az ezerféle furfanggal bomlasztott, csökött nemzettudatúvá manipulált nyelvtestvéreink is életre szóló katartikus élményt, hitet, erőt meríthetnek belőlük. Hogy megmaradjunk.

Medvigy Endre szerkesztői koncepciójában csupán egyetlen alapvető szempontot érvényesített, de azt következetesen, mély morális meggyőződéssel. Fittyet hányva volt tiltásoknak, rosszallásoknak, műérzékenységeknek, szűkkeblű érdekeknek: minél teljesebb igaz képet szeretne adni Kárpát-medencei “keresztény magyar létfolytonosságunkról, nemzeti önértelmezésünk irányairól” (Bertha Zoltán), ismételten agyagba döngölt igazságainkról. (Ugyanez a kutatói elv vezérelte a jeles irodalomkutatót akkor is, amikor az ideológiai indíttatásból bemocskolt, agyonhallgatott nagy székely író, Nyírő József életművét emelte – hosszú szilencium után – ismét az olvasói köztudatba, leseperve mind az életműről, mind a szerzőről a bajkeverők minden mocskát.)

A második rész a Trianon utáni idők, a történelmi Magyarország feldarabolásának, szétszóratottságunknak – a Duna–Tisza tája, Partium és Erdély, Felvidék, Délvidék, a nyugati magyarság (öt ágú síp – Illyés Gyula) szomorú képét nyújtja a költői termések legjava révén. Később, a kárpátaljai magyar irodalom kialakulásával az ötágú síp hatágúra bővült. Az ország szétdarabolásán, az ötvenhatos forradalom eltiprásán érzett fájdalom és keserűség, illetve a kommunista totalitarizmus szörnyűségei okán-nyomán ennek az időszaknak a költészetére a komorságba át-átcsapó borongósság, az önemésztés, a kétségekkel való küszködés nyomja rá a bélyegét, azzal a megjegyzéssel, hogy a költőket a permanens veszélyeztetettség körülményei között is a nemzet ügyének szolgálata mozgatta, motiválta. A Trianon után porig alázott magyarság bennük és általuk kereste a felemelkedés esélyeit.

Valós igényt elégítettek, elégítenek ki a nyelvvédő versek. Harmadfél századdal ezelőtt a germanizálás kimérájával kellett farkasszemet nézniük az anyanyelv szentségét és mindenekfölöttiségét hirdető költőknek. Baróti Szabó Dávid a nyelvében él a nemzet princípium jegyében szólította fel kora ifjúságát a veszélyeztetett anyanyelv határozott védelmére, szolgálatára: “Serkenj fel, magyar ifjúság! ím, nemzeti nyelved, / Egy szép nemzetnek bélyege, veszni siet… / Serkenj fel mély álmodból. / És szánd meg hazádnak / Nyelvét, mely ha kihal, tudd meg, örökre kihalsz” (A magyar ifjúsághoz, 1777). Ebben a tekintetben mintha állni látszanék az idő Kelet-Közép-Európa tájain. Bő kétszáz évvel később ugyanis a kisebbségi sorba taszított utódállamokbeli magyarság legjobbjait is ugyanazok a súlyos gondok nyugtalanították, nyomasztják. Erdélyben a kíméletlen románosítás, Felvidéken a szlovákosítás, Délvidéken a szerbesítés, Kárpátalján az ukránosítás kényszerítette őket arra, hogy tollat ragadjanak anyanyelvünk védelmében. “Vigyázzatok ma jól, mikor beszéltek, / Vigyázzatok: a nyelv ma szent kehely, / Ki borát issza: Élet borát issza, / Előre néz s csak néha-néha vissza – / S a kelyhet többé nem engedi el” (Reményik Sándor: Az ige). Márai Sándor erre vonatkozó soraiban az emigrációban sínylődő magyar kisember anyanyelvvesztésének folyamatát írja le, drámai erővel: “Nyelvünk is foszlik, szakadoz és a drága szavak / Elporladnak, elszáradnak a szájpadlat alatt” (Halotti beszéd, 1950). Medvigy Endre jól érzi a mindenkit egynyelvűvé silányító globalizációs nyelvi sovinizmus alig álcázott veszélyeit. Ezért igyekszik – kiemelkedő költői alkotások közlésével – ráébreszteni az olvasót az anyanyelv megőrzésének a fontosságára, arra, hogy a választékos nyelv használatával gátat vessünk ennek a feltehetően tudatos (szándékos?) nyelvrontó és nemzetpusztító folyamatnak.