Hujber Gyula a Nagyszederfánál látta aznap délben, úgy járkált a fa alatt, kicsit előrehajolva, mintha keresne valamit a fű között. Priger András a két istálló között találkozott vele, határozott léptekkel ment a kovácsműhely felé. Szabónénak föltűnt, hogy fölvette az apjától örökölt téli félkabátot, pedig, ősz ide, ősz oda, hétágra sütött a nap. Meg is kérdezte Jósvai Jancsi anyját: Talán készül a fiad valahová? Jósvainé elkerekedett szemmel nézett rá. Nem készül az sehova. Igen ám, de estére mégsem került elő. Sőt másnap sem. Mégis, hátha a kút. Hujber Gyula már neki is vetkőzött.

A kútba ereszkedésből mégsem lett semmi. Katunci tanúsága miatt, aki aznap minden bizonnyal utolsónak látta Jósvai Jancsit a pusztaiak közül. Már jóval Rácpácegresen túl, a Hamarászó felé vezető földúton. Eddig azért nem beszélt róla – mert hát titok, na! Akkor is ha senki sem látta a találkozásukat. Meg hát valójában nem is történt semmi. Arról a tompa nyomásról Katunci szívében nem tudhat senki. Talán még maga Jósvai Jancsi sem.

Elég az hozzá, hogy Katunci kint volt böngészni az uradalmi szőlőben. Ilyenkor, szüret után már nem tilos, kutakodhat ott kedvére mindenki, hátha talál a tőkéken egy elhagyott, aranyló fürtöt. Mézédes már a szőlő. Vagy talán a szerelem. A beteljesült szerelem – gondolta keserűen Katunci. Nem tudhatja senki, hogy annál a találkozásnál bizony elfutotta vér az arcát. Akárhányszor találkozom vele, elpirulok. A fene a pofámat. Ki volt gombolva a félkabátja, ragyogott a fehér inge. És az arca is. Akármit mond, amikor rám nézett kitágult a pupillája. De mégsem olyan farkastekintettel nézett rám, mint minden más férfi. Vagy mégis? Én csak egypár szót akartam váltani vele. Hogy álljon meg ott egy pillanatra. Csak azt kérdeztem tőle, hová megy. De csak elfintorodott, morgott valamit és még csak nem is lassított.

De ezt nem tudhatja senki. Most meg kútban kutakodással akarják megszégyeníteni. Arra ment, ennyi. Még hogy kútba?! Ő! Ment a Hamarászó felé.

Jósvai Jancsi leereszkedett a Hamarászó bökős galagonyákkal és kökénybokrokkal benőtt menedékes oldalán. A völgy alja tarackos, sovány legelő volt, megindult benne fölfelé, a másik oldalt vizslatta, hol talál a bokrok közt vadcsapást vagy emberjárta gyalogutat, ahol könnyebben átjuthat a karistoló bokrok között. Tudta, ott a másik oldal fölött már kezdődik az erdő. Oda igyekezett. A legsűrűbb, legjárhatatlanabb erdőrészt akarta kikeresni, ahová még a gombaszedők és a cserkelő vadászok sem jutnak el. Kanyargott a fák közt, bujkált a bokrok alatt. Egy kis domboldalon talált egy tisztást. Körüljárta. Mindenütt sűrű, átjárhatatlan bozót.

Ez lesz a nekem való hely. Ledobta a fűre a félkabátot, ráült. Körülfolyta az erdő figyelő, idegen csendje. A csendet apró zajok mélyítették, madár moccant a bokron, két ág halkan egymásnak koppant. Azért jött, hogy ennek a csendnek a szerves részévé váljék. Maga elé legyintett, mintha el akarna hessenteni valamit. Katunci képét akarta elhessenteni. Azok az aranyló szeplők a szeme alatt. Hess! A csípője íve. Na! Még egyet legyintett, összeszorította a fogát. Hiszen éppen azért jött. Olyan akart lenni, mint a csend. Könnyű és tiszta. Ült összeszorított foggal.

Elégedetten lehuppant a kunyhója elé – de elégedettsége egy pillanat alatt elpárolgott. Tompa nyomást érzett odabenn. Te marha! Hát erre nem gondoltál. Mert megszomjazott. Az evés egyszerűnek látszott. Ehet bogyót, gombát, vadkörtét. Akárhogy is, de kihúzná valahogy. De a vízre nem gondolt. Összeomlott minden. Erre az éjszakára akkor is itt marad. Ha szomjan hal is. Nyilván nem vagyok rá méltó. Azért nem gondoltam a vízre. A földre könyökölt, bámulta az avart. S ni csak, egy levelecske megmozdult a lába mellett. Megbillent, kecsesen odábbcsúszott. Talán egy kígyó mozog alatta. Vagy egy egér. Megmozdult egy másik száraz levél is, billegve elindult a völgynek. Egy csillanás. Ez nem kígyó, ez nem egér. Gyorsan odatérdelt a mozgó levelecskék fölé, szétkotorta az avart. Ez víz! Vékonyka kis ér szivárgott a földből, s meg-megbillentve az útjába eső levelecskéket, tétován kanyargott lefelé. De hiszen… nem kétséges. Kétmaréknyi gödröcskét kapart a felfakadó forrásnak, a víz lassacskán megtöltötte, piciny tavacskává nőtt, a fölösleg kicsurrant belőle, kis vidám erecske kanyargott lefelé. Mázsás súly a szívén. Ennek fele sem tréfa.

Az elmúlt egybefolyó időben gyakran látott a tisztásán erdei állatokat. Már messziről hallotta a bokrok ágainak halk zörejét, s egyszer csak kilépett a sűrűből egy szarvas vagy egy dám. Ő mozdulatlanná dermedt, az állat hosszasan bámult rá, s amikor szagot kapott vagy netán észrevette akár a szempillája mozdulását, hirtelen megugrott és hangos csörtetéssel eltűnt a bokrok között.

Katunci – világító fényes mosoly, sugárzó öröm – kilépett a tisztásra. Jósvai Jancsi védekezőn maga elé emelte a karját, egy kukkot sem tudott kinyögni. Katunci teketória nélkül lehuppant mellé a félkabátra és átölelte.

– Most én… – nyögött Jósvai Jancsi és megbűvölve nézte a Katunci szeme alatt viruló szeplőket. Ilyen közelről még sosem látta.

Fölugrott, rendezgette a ruháját, a tenyerével leveregette magáról a száraz fűszálakat és beszaladt az erdőbe. Mintha ott sem lett volna.

Tüzet gyújtottak, szalonnát sütöttek. Megvan Jósvai Jancsi. Katunci is előóvakodott, mintha most érkezett volna. Átszellemült mosollyal nézte a fiút. Ettek. Ittak a forrásból. A gyerekek nekihasaltak, egyenesen a maroknyi tavacskából szürcsölték a vizet.

Elmulatoztak késő délutánig aztán fölkerekedtek. Vitték haza a remetét. Jósvai Jancsi félálomban lépkedett köztük. Most akkor minden elveszett? Hiszen nem állta ki a próbát. Lépkedett közöttük mély kétségbeesésben, de azért ott motozott benne az érzés: milyen jó, hogy eljöttek értem. Lépkedett.

Odahaza soha senki sem kérdezte meg Jósvai Jancsit, miért ment el remetének. Szóba sem igen hozták, az egy Balogné kivételével, de csak beszéljen Balogné, amit akar, tudja mindenki, hogy hibás az esze járása. Még hogy eltörött az idő! Az esze tokja törött el. Meg hogy a Nagyszederfa ezer éves. Miért nem mindjárt millió. Száz biztos megvan. De ezer?! Nincs ki annak az asszonynak a négy kereke.

Balogné azt állítja, hogy valamikor réges-régen eltörött az idő. Elszakadtak egymástól anyák, fiúk, házastársak s olyan szerelmesek, akik úgy összeillettek, mint egy törött cserépedény két darabja. Akik annyira összetartoztak, hogy nem tudtak egymás nélkül létezni. Most azért van annyi rossz házasság, mert ez igazi párunk odaát maradt. A másik időben. Érted, Juliskám. Te is azért szenvedsz. Száz évekkel ezelőtt ide is eljött egy páncélba öltözött férfi, megállt a Nagyszederfa alatt és várta a kedvesét. Valamikor megbeszélhették, hogy itt találkoznak. De közben eltörött az idő. Ki tudja, milyen hosszú ideig várt, de a lány nem jött, a páncélos vitéz meghalt. Itt feküdt évekig a fa alatt, mert nem tudták eltemetni. Egészen addig, amíg ide nem vetődött egy szent ember. Csak az a szent ember tudta eltemetni.

És most, sok száz évvel később megérkezett a lány. Hiszen itt adtak egymásnak találkozót. A Nagyszederfa alatt. Nem tudta szegényke, hogy akit vár az ott nyugszik a talpa alatt, a földben. Csak várt és várt. Sok sok évig. Aztán meghalt. És itt feküdt a Nagyszederfa alatt. De csak sötét, holdtalan éjszakákon lehetett őt látni. Tessék megmondani, látták vagy nem látták azt a fehér foltot a Nagyszederfa alatt? Ugye, hogy mindenki látta. Csak nem volt mersze senkinek odamenni. Azaz, egyszer egy baljóslatú éjszakán Hujber Gyula nekidurálta magát.

– Nem mondok ki semmit, csak annyit, hogy engem hagyjon ki a meséiből.

Jósvai Jancsi is látta azt a lányt. És megsajnálta. El akarta temetni. A kedvese mellé. Azért ment el remetének, hogy tiszta ember legyen. Méltó. És vegyék tudomásul, hogy el is temette. Nem sokkal azután, hogy hazahoztuk a remeteségből, egy éjszaka odament és neki nem tűnt el a test. Jósvai Jancsi színről színre látta azt a gyönyörű lányt. Levette magáról a fehér gyolcsingét, abba takarta. Az lett a lány koporsója. Ugye, hogy nem látták rajta azóta sem azt a szép fehér gyolcsinget. Abban a kockás akciós ingében jár. Na, ugye. Mert nem akarta, hogy a lány arcába hulljon a föld. Azért.

Ásta a sírt és egyszer csak az ásója valami keményen koppant. Annak a régi embernek a páncélján. Jósvai Jancsi gyengéden megfogta a lányt és mellé helyezte. És alig tudott kiugrani a gödörből mert odalent, amint egymáshoz ért, sisteregve felszikrázott a két test, fények villantak, sziporkák. Akár egy óriás csillagszóró. A két törött cserép egésszé illeszkedett. Legalább így holtukban. Ne tagadják, hogy nem hallották aznap éjjel a hangot, hogy nem látták a fényt. Hiszen a rávetülő világosságban úgy lobogott a Nagyszederfa, mint egy fáklya.

Föl Felső-Tiszának a Tisza mellett Erdély határán, kettévágott magyarhoni táj vágásánál egyre följebb. Föl Hollósy művésztelepét rejtegető, Kossuth-szobros, gyönyörű kálvinista-egyházas Técsőnek. Alá-sóbányázott, járhatatlan-hídú, Kunigunda-aknás, magyar középiskolás, sókórházas, gyógyfürdős Aknaszlatina, hol a magyar-katolikus templomkert emlékkövén mi nem áll az elhurcoltak százainak emléket állító kövön:

…S Európa-közepe mellett Fekete- és Fehér-Tisza Tiszává folyása, Tisza-köze alatti kincses – máramarosi koronaváros – Rahó pataka martján kapaszkodó Rahónak. Hogy majd továbbindulj kőrisfa erdő legelőjén települt, Hucul Tanácsköztársaság-látta, néhai vámhely, magyar katonavonat-eregető Kőrösmezőnek, huculok kuruc vezére, Pintye Jani földjének. Tatár-hágónak, Gácsföldnek.

(…-férje, -férje, söröcskéje Imre helyett magadnak az első csapszékben.)

Rahón a kiszámíthatatlan hídú Tisza mellett elszaladva fölülről, Fehér-Tisza parti, összefolyás-előtti hucul falucska, Nyilas (Rosztoka) felől közelítünk az úgynevezett Hmelnyickij bulváron szállásunk felé. Elébb – a tajgai hangulatú tájban – patakmedernek álcázták a Hmelnyickij sugárutat, majd tiszai kavicsokkal macskakövessé varázsolva borít be porral, lep meg újfent patak átfolyásával, töri kocsid gödreivel a rahói bulvár. Mígnem a hucul bulvárt megjárva Kamcsatkában érzed magad… Európa legközepén.

A volt papírgyári lakatlan, omladozó volt művelődési ház görögutánzó oszlopsoros, timpanonos néhai főbejárata előtt volt, nincs Lénin: az üres – fejetlen – szobortalapzaton levert betűk helye: V. I. LENIN. Szemből állva jobb felől az elgazosodott előkertben két vidám gyermek szobra rohan a vlagyivosztoki rozsdatelep hangulatát árasztó sugárútnak.

– Jöttek volna 1960-ban, micsoda világ volt itt! Két fürdő a Tiszán, májusban nyitottak, melegvizű fürdő a Kartongyárban, a város fölött sípálya, síiskola, ma semmi.

A Csapájev ucca a muszka-megszállásig Vilsováti ucca a Vilsováti-völgyben a Vilsováti (Vilsovátyi) patak mentén, az ucca alsó végében szalad a patak maradéka a (sugárút nevezetű út hídja alatt) Tiszánkba.

Hucul Párizs; lehet, hogy jobban jár Rákóczi leghűségesebb népe, a rutén, ha Moszkova és Paris (ne adj isten Kijóvia) helyett továbbra is inkább Pestbudára figyel.

Bogdán Hmelnyickij, kiről e bődületes városi főutat elnevezték? Tudni való: nagy kisorosz államférfiú és hadvezér az ezerhatszázas években, harcolt a lengyelek ellen Lengyelország kisoroszországi részein, hogy csatlakoztassa szülőhazáját, a lengyelországi Kisoroszországot Nagyoroszországhoz, amelytől nemrég újfent elvált az egykor Halicsnak, Gácsországnak is nevezett Ukrajna.

Hat osztálya a rahói magyar iskolában, amely a katolikus egyház épületében működik. Vagy 120 gyermek jár az iskolába, Emma néni cipszeráji heti két magyar nyelvórájára további hatvanan. A Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség tagsága havonta jön össze. A magyar iskola könyvtárat gyűjt, a könyvtár szeretne önállósodni. Kis magyar könyvtár Emma néninél is, aki 1992-től a Magyar Kultúra Lovagja.

Magyar egyesület, Petőfi Sándor Anyanyelvi Klub, miegyéb magyar intézmények a városhoz hasonlóan eléggé csehül álló (Tisza) kávézóban a Cipszerájon. Képzőművészeti kiállítások, tegnap este lagzi volt, itt van a magyar könyvtár (1300 kötete javarészt a kartongyári szakszervezeti könyvtár magyar anyagából, amelyet Emma asszony mentett meg).

A kétnyelvű térkép szerint a Vilsovátyi-patak, amúgy az ittenieknek – ha jól hallom – mindössze Vilsováti (a Hmelnyickij Bogdán sugárútba szakadó patak menti Vilsováti-utacskánál rögtön). Megint csak az abroszkészítő szerint Moszkva pataka, pedig csak Falué, Falu-patak (a híd után, a Híd alatt, túl a Piacon folyik a Tiszába). Aztán patak, immár jobbról a kartongyári függőhíd s a Vilsováti-befolyás előtt: Novoszelistya, avagy Novoszelicja (a ruszinjának). Majd az aprókának tetsző, alig hallható Vilsinszki-patak, végül a Borkút vize folyik a Két-Tiszába a belváros szélin, a belváros után délről, mely Borkút patak völgye a Borkút nevű, valamennyire még magyar jellegű negyednek – havasi szállások sorának – ad helyet Rahóban.

• A fiatalok? Elhitték, hogy a szovjet tyúk két tojást tojik egyszerre!

Hidat keresvén túlszaladunk a városon, Nyilas végében a Fekete- és a Fehér-Tisza összefolyásától csorgunk a Szőke-Tiszával vissza Rahónak a túlparton, Vilsováti-uccánknak, hol tán eligazítanak, hol leszen szállásunk.

G-gye úlica Csapájev? – faggatnád a nyilasi félroma-félorosz fiúcskákat, kik hogy hallottak volna a környékükön Csapájevről? Nem és nem, később sem, mintha nyoma sem lenne efféle uccának! Mígnem a városszéli házak egyike előtt beszélgető asszonyokra nem lelünk.

G-gye Csapájev?-ünk végre célba ér, mert szóvivőjük rutén válaszából kitetszik a ruszinul kukkot sem értőnek is, hogy helyben vagyunk, itt már tudnak Csapájev helybéli uccájáról.

– Mért nem mondtad, hogy magyarok vagytok? – csapja össze a kezét a mama, akiről kiderül, hogy magyar, csak éppen e majdnem színtiszta ruszin környezetben, hogy tudná megőrizni hibátlanul az anyanyelvét.

Tovább a város felé: katolikus kápolna, az előtt a kereszten felül INRI, alatta Isten dicsőségére emeltették Alexi József és Rományi Mária 1932, a kereszt tövében imádkozó angyal térdel, s virág, virág.

Bádogtetős ház a cipszeráji istenháza, a templomkapun B. J., valamint 1932. Kerékpáros hajt el kápolnánk előtt, görögkeleti módra keresztet vet.

Az ucca túloldalán a Tisza partja, hol – szinte mint a csonka hazában szanaszét – szeméttelep. Tovább, hol az út egyenesen a városba, balra a Vilsováti-uccába és -völgybe kapaszkodik, ott, hol a kis patak épp belé omlik a Tiszába, műanyag palacktorlasz akadályozza meg a Vilsovátyi-vizet, hogy mint gyermek anyja kebelére siethessen.

Három-négy méter magas kő alapfal mögött a földszint, az emelet oldalát (itt-ott már kikezdett) fazsindely borítja, a zsendely alatt (ha kitetszik:) gerendafal. A tető piros cserép.

A kaszárnyában ma lakások, még a legépebb otthonok e kies Rahó-végi végen. Vajh’ meddig bírják felújítás, mi több, akárcsak egyszerű – és egyszeri – tatarozás nélkül?

Látni való, elégedett a volt kaszárnyából távozó vagy oda megtérő lakó. A magyarok ezt jól megépítették.

Ezekben a magyar kaszárnyákban nyilván a legénység lakott; de kényelmesebben lehetett itt a harmincas-negyvenes években tanyázni, mint a laktanyákkal tűzdelt muszkatámaszpont széli tiszti lakótelepeken a hetvenes, nyolcvanas években.

Alant a Tisza felől a nyolc darab emeletes határ menti laktanya; gőzös csühög Kőrösmező, Galícia felé; a hegyoldalban kőház, faház, téglaépület. Egy helyütt az avaspályáról fölcipelt, alantról fölhúzott pullmankocsironcs a hétvégi házikó. Lent, a lábunk alatt: Felső-Rahó a Nyilas-végi gyártól a Papírgyár hasonló roncstelepéig.

Jó kis sírkert a Havasban, hegyi levegőn, finom kárpáti gyöp alatti nyughelyekkel, csöndes, tiszta helyen, pompás kilátással Rahóra, Tiszára, Havasra, Máramarosra.

Pityókának, veteménynek, egy-egy gyümölcsfának föltört havasi legelődarabok az ösvény fölött a hegyoldalban.

Tiszán innen, Tiszától keletre: a görög katolikus templom a Falu-patak völgyével, majd’ szemben a Borkúti-völgy szája, hogy legvégül a vadonatúj bal parti hagyma alakú bádogfehér csillanjon reád a város széliről, Rahó-aljából.

Való: a Falu-pataki völgy baljára némi bokros-ligetes, pár fás hegyecske bukik, hogy küldje azon nyomban a nyakunkba a letarolt rengeteg erdő helye a vizek árját, özönvizét.

Villany majd’ mindenütt, út (a Hegyen, hegyoldalakban) sehol; a nap izzaszt, zekétől szabadít, inget lazít, szél hűt, öltöztet.

A város fölött, keletre, arrébb az 1385 méter magas Mencsely. A Bokros – né, a térképen is! – 817 méterig kúszik Felsőrahó fölé.

Fogatlan, hatvanéves körüli néne mosolyog rád; tovalibbenő ifjúságunkra gondol?

– Magyar? – s már mutatja is a fölötte lakó hucul házát, ő járt ott, majd magára mutat: – Hucul!

Kornél s Ciprián vértanúk 250-es években történt halálára emlékezik e napon a katolikus egyház; Kornél két évig római pápa, hallod, ha jól, a prédikációban, Ciprián pedig Karthágó püspöke, mígnem száműzik, majd kivégzik, akárcsak pápa barátját.

Megint ez a véletlen – kalandozhatsz el már megint a szentbeszéd alatt –, Karthágóban besétálhattál az időközben kissé leomlott lelátók közé szorított küzdőtérre, ahol a vadállatok elé dobták azokat, akiket szentnek szánt az Úristen, hogy lássa a tomboló (tegnapi keresztény, ma újfent Jézus-tagadó) tömeg, mire mennek az éhes vadakkal, el bírják-e űzni, le tudják-e őket beszélni az imájukkal arról, hogy széttépjék, föl ne falják? Száműzetése előtt oroszlán elé akarták vetni Cipriánt.

Hogy Rahóba érsz, leteszed a kocsid, kis lakodban berendezkedsz, megmosakszol, nyújtózol egyet, s már neki is vágnál a koromsötét városnak! Ha magad, hát egyedül, neki a kivert szemű – villanykörtétlenített – Rahónak… Valahová, emberek, itteniek közé.

Egy szem csapszék villanyfénye a vaksötét Tisza-parton: vendéglő, hol némelyek esznek, mások iszogatnak. Pohár sör jót fog tenni e hosszú poros út után!

Kiderül, nemrég jött meg Magyarországról, ahol valami iskolában volt, s hogy a beregszászi magyar főiskolára készül.

Hármunknak sincs egy hozzáillő, szabad fia, hogy csaphassa neki a szelet.

Mellette kőhalom, rajta kereszt, a márványtáblán: ÖRÖKKÉ ÉL KI ÉLETÉT ÁLDOZTA A HONÉRT!

Följebb – alkalmi kísérőnk mindenáron lebeszélne, hogy tovább keressünk, erre ráleljünk – megint magyar sírkő: ASZT ALINIZMUS 1944–1945-BEN ELHURCOLT RAHÓI ÁLDOZATAINAK EMLÉKÉRE. Alatta Anger Bélától Zaharovics Józsefig három oszlopban 19+18+37 vértanú neve.

(Csak hát a Gulyás–Körmendi–Kurtucz portya miért hagyná magát? Ha egyszer végre eljutott ide, Szent-Európának éppen a – napnyugati közreműködéssel napkeleti szovjetországba igazított – közepébe.)

– Vajgyár mellett találják meg a temetőt, ott áll az emlékmű a névsorral, 1993-ban vagy 1994-ben állítottuk. Volt első világháborús emlékkereszt, megrongálták. Az első világháborúban elpusztultak vagy hatvan sírban nyugszanak. A harang? Hogy nálunk is elhallgattatták-e? Még a szicsákok elnézték, el voltak foglalva, de az orosz azonnal betiltotta a harangozást! Déli, esti harangszó, Mátyás király apjára, Hunyadi Nándorra emlékeztet. A Nándor ősi magyar név, legyőzte a törököket – regélte az előbb öreg rahói magyar emberünk, aki ki nem mozdulna házából a sok betegség miatt, de udvarán égig ér az általa fölaprított fa, hogy majd télen legyen mivel fölmelegíteni az otthonukat.

A Tatár-hágón: mérföldkő? Határkő? Magyarország, azaz Kárpátalja és Ivano-Frankovszk tartomány, azaz Sztaniszió vármegye, a kettő között (épp a hágón valamivel túl) az úri dácsáknak, francos nyaralóknak letarolt erdő előtt, erdő szélén a kő. S a kövön Galícia felé P, az ellenkező oldalon S betű ott, ahol már (még hogy Lengyelország és Magyarország) sem Lengyelország, sem Szlovákia nem találkozik! S a tetején: †. Gondolom nem annyira a kereszt végett, mint inkább mutatni, eddig és ne tovább.

Egymás mellett, egymásnak háttal ülnek. A padon kukorékoló kakas a leányfenék alatt, leánykéz a legény ölében, öleli a fiút, amaz emezt és viszont kétszer két fél kéz, kétszer két fél láb erejéig oda, meg vissza, visszakézből! Igazodj el e modern szovjet betonművészeten, melyet az erdő, föl nem szentelése óta, benőtt, s elrejt az utas elől.

Gondozott sírkert a patakparton, patakmart tetején az útnál: kősátor (kőbaldachin) alatt hatalmas kereszt, talapzatán kisorosz meg német nyelven nyilván ugyanaz: HIER RUHEN ÖSTERREICHISCHE–UNGARISCHE SOLDATEN DES ERSTEN WELTKRIEGES 1914–1918, meg hogy állította az osztrák bajtársi közösség.

A Tatár-hágó felől csurgó-zubogó patak mély völgye fölött mint az Isonzó fölötti Doberdo domboldali-hegyi – elfoglalandó s biza elfoglalt – ágyúállásában? …Magyar–osztrák sírkert. Hogy helyrehozz valamit, fehér, sárga, kék színű (temetői) mezei virágokból szedett csokrétát kötsz át (kocsidban furtonfúrt tettre kész állapotban várakozó) piros-fehér-zöld nemzeti szalagoddal, s helyezed a kereszt tövébe.

Honnan tudnák a kokárdaellenesek, mi mindenre nem foganatos a magyar szalag?! Hogy mi lenne a neve e pataknak? Tatár-hágó után (már hazafelé) Kőrösmezőnek előbb valami hucul Sebes-patak, majd Havasalja–Mezőhát–Lazescsinától a Lazescsina–Mezőháti-patak, mely Kőrösmezőnél ömlik a Fekete- Tiszába.

– A Jabloniczki-, azaz Tatár-hágótól kifelé a Jablonka (potok) folyik Jablonica s Tatariv felé, mely folyó Jablunicátul Tatarivig Jablunici-Prut néven szerepel a nagy könyvben, s folyik Tatárfalunál a Prutba.

Gács fekvőrendőr (Galíciában, a Prot mentében, hosszában) akár a hucul: Beregszásztól Tatár-hágóig ugraszt újra és újra majd az égig meg vissza. S máris Tatariv-Tatárháza, hol az itt még északnak tartó Prot folyó fejre állt sziklafala állít meg, jó köpésnyire a túlpart a zubogóval, a Prot szorosa.

Kár, hogy nem időben tetszettek szólni, mert ott bóklászva semmi jelét nem lelte a portya egyik tagja sem. Pláne nem volt látható semmiféle magyar nemzeti szalagos koszorúval ékes emlékmű, melynek környékét némi fizetség ellenében megbízott valaki tisztán tartja, mint amoda a hágónak, védve itt is, ott is a hazát, egy kicsikét a haza határain túl.

Lajos a legszívesebben férjet kerítene neki az anyaországban, mert hogy e menyecske gyermekei biztos, hogy elvesznek a magyarság számára, odahaza viszont minket erősítenének.

Mindenesetre Lajos az első lépéseket valóban megtette a kirendeltségnyitáshoz a Mezőháti-patak vize fölött ívelő öreg hídon. Imre meg Mihály csak lesett.

Legszívében? Annyi biztos, hogy a legközepe, mert hogy az Uráltól az Atlanti-tengerig terjedő földrésznek éppen itt lenne a földrajzi közepe.

Európa közepén nem akármilyen kilométerkő 1887-ből, Magyarországon Rahó elő rengeteg erdő szélén: LOCUS PERENNIS.

A közelben szlávok beszélgetnek; amit értesz az egészből, mintha arról szólna, hogy Edon… cselovek… pajgyom… Amerika.