Ma már nem tudnám megmondani, hogy miképpen került hozzám ez a nyolcvanoldalas, a szombathelyi Martineum Könyvnyomda Rt. műhelyében 1936-ban készült, “kézirat gyanánt” kiadott nyomtatott füzet.¹ Se pecsét, se név, se kézírásos bejegyzés nem utal benne hajdani tulajdonosára. Amikor elhagyta a nyomdát, én abban az évben iratkoztam be az elemi népiskola első osztályába. Valószínű, 1945-ben, háborús időkben találtam rá iskolánk, a nagykanizsai piarista gimnázium udvarán, ahová szerzetes tanáraink szobáiból az orosz katonák kihordták a könyveket, majd halomba szórták, és meggyújtották. Az osztálytermekben és a rendházban tábori kórházat rendeztek be. A füstölgő könyvhallomból húzhattam ki a füzetet. Talán valamelyik tanárom őrizte addig. Akkor már működött iskolánkban a cserkészmozgalomnak egy sajátos ága, amit regös cserkészetnek neveztek. Ennek része volt a falujárás, a paraszti élet megismerése, a népdaléneklés, a néptánc, a népmesék, népballadák dramatizált előadása.²

Göcsej, ez a néprajzi jellegű táj ott feküdt Kanizsától északnyugatra, a város közelében, a sztereotip jelzőt, “sötét Göcsej”, bizonyára már akkor hallottam, s a füzet címlapját olvasva talán valamiféle vágy is ébredt bennem: jó volna egyszer ezt a vidéket közelebbről megismerni. Erre azonban csak jóval később, a hatvanas évek közepén került sor, amikor balatonmagyaródi tanító barátom motorkerékpárján – én a hátsó ülésen – bejártam a tájat, és megírtam élményeimet.³

A Szombathelyen 1936-ban kinyomtatott füzet valójában egy évvel korábbi vállalkozásomról számol be. Szombathely püspöki székhely, Szombathelyen a két háború között papnevelő intézet, a kispapok körében pedig a jeles hajdani szombathelyi püspökről, Szily Jánosról elnevezett harminctagú öregcserkészcsapat működött. A csapat parancsnoka, dr. Szendy László teológiai tanár, püspöki tanácsos, valamint a csapat tizenegy – újmisés és teológus – tagja elhatározta, hogy 1935 nyarán, augusztus 6-ától 15-éig tíznapos göcseji mozgótáborba indul. A mozgótábor azt jelentette, hogy Zalaegerszegtől kiindulva és oda visszatérve a tíz nap alatt a körülbelül 165 kilométer utat gyalog tették meg. Hogy mindent jól megfigyelhessenek, élelmet nem vittek magukkal, útközben nem főztek, szálláshelyről előre gondoskodtak. A mozgótábor helyéül a szombathelyi egyházmegye néhány települését, az ország egyik jellegzetes, kevesek által ismert, csak közhelyekkel illetett szegletét választották. A táborozás célja az volt – miként az Szendy László a füzetben Bevezetésül megfogalmazta –, hogy résztvevői “hasznos ismeretet szerezzenek maguknak annak a népnek körében, melynek talán egykor lelkipásztorai lesznek”. Ennek érdekében egyrészt már előzetesen, év közben olvasással, tanulással igyekeztek ismereteket szerezni a témában. Másrészt a tábor résztvevői egymás között kiosztották a részfeladatokat, hogy a népélet egy-egy sajátos területét megfigyeljék, majd megfigyeléseiket a táborozást követően írásba foglalják. A füzet, amelyet a kezemben tartok, valójában a mozgótábor résztvevőinek ezeket a dolgozatait, beszámolóit tartalmazza.

A népismereti mozgalom, az ország kistájainak a föltérképezése, búvárlása a reformkor idején és főként a Tudományos Gyűjtemény hasábjain indult meg. Ekkor jelentek meg az első leírások a Székelyföldről, az Ormánságról, a Sárközről… Göcsejről Plánder Ferenc két figyelemre méltó dolgozata is a Tudományos Gyűjteményben látott napvilágot.⁴ Tőle szokták idézni: “Göcsejben az utak annyira tele vannak göcsörtökkel, hogy aki itt sebesen haladni kívánna, egy sebészt, ki érvágó vasát szüntelen kezében tartsa, bognárt és kovácsot, ki szekerét minden negyedórányi haladásban kiigazítsa, kénteleníttetnék magával hordozni.” A néprajztudomány gazdag anyagra lelt Göcsejben, és vizsgálódásának eredményeit Gönczi Ferenc személyében jeles szakember foglalta össze.⁵

A táj természeti és emberi jellegzetességei a XX. században a szépírókat is megszólítják. Kosztolányit a nyelvi jellegzetességek csábítják Göcsejbe, és eleven úti jegyzetekben számol be élményeiről.⁶ Dallos Sándor a Vigília egy régi, karácsonyi számában egy betlehemes játék “történetét” eleveníti föl.⁷ Magától az írótól hallottam, hogy az írás élményanyagát Zalában gyűjtötte, s tudtommal kéziratos gyűjtése Zalaegerszegre is került. Németh László 1940 nyarán jár Göcsejben. Az egyik faluban egy műkedvelő színielőadást lát. A csapnivalóan játszó vándorszínészek között a helybeli orvos színinövendék fia is föllépett, és az író csak az ő játékában talált vigasztalót. Ez indítja Németh Lászlót a Mathiász-panzió című társadalmi drámája megírására.⁸ A darab “lenn, a vad Zalában”, az egyik göcseji szőlőhegy lejtőjére épült villaszerű présházban játszódik. Körben az elmaradottság hullámverése, bent a házban a panzió néhány lakója kertet álmodik a futóhomokra. A falusi pedagógus a népi írók könyveit árusítja…

1935 mit jelentett a népi mozgalom történetében, a népi írók életében és munkásságában? 1935-ben megjelenik a Tanú tizedik száma, mely a második évfolyamot zárja. Németh László cikket ír a Magyar Útba “A reform” címmel. Fejtő Ferenc cikkének címe a Szocializmusban: “Magyar narodnikok.” A Magyar Út arról cikkezik: “Mérlegen a magyar ifjúság.” Szabó Zoltán a népi írók munkájának akadályoztatását teszi szóvá a Szabadság című lapban: “Parasztokkal beszélgetni csendőrileg tilos!” Ebben az évben születik meg a jelszó és bontakozik ki a vita “Új szellemi frontot!” címmel. A Zilahy Lajos indította vitához – mások mellett – Illyés, Kodolányi, Tamási, Nagy Lajos, József Attila szól hozzá. A következő évben, 1936-ban lát napvilágot a magyar szociográfiai irodalom legnagyobb hatású és legmaradandóbb alkotása, a Puszták népe. Illyés már gyűjti hozzá az anyagot…

A füzet ismeretében a népi írók munkásságát föltáró bibliográfia sok ezer adatához,⁹ valamint a népi mozgalom történetét leíró, a népi szociográfia eredményeit elemző tudós értekezésekhez¹⁰ valamit hozzá kell tenni. Ezek a munkák még csak tudnak a népi mozgalom és az ifjúság kapcsolatáról, még csak számbaveszik a protestáns egyházak és a népi törekvések kölcsönhatását, beszélnek például a Soli Deo Glória mozgalomról, a Pro Christo Diákok Háza cserkészeinek kollektív munkájáról,¹¹ ám sem a népi írók bibliográfiája, sem Borbándi Gyula könyve, sem Némedi Dénes elemzése nem beszél arról, hogy a népi mozgalomnak már 1935-ben milyen hatása volt a hazai katolikus ifjúság körében, jelesül egy dunántúli papi szeminárium keretei között élő “ifjú levitákra”.

Ha Göcsej területén 1935-ben az etnográfusok 63 települést tartottak számon (miként Kiss Géza 1937-ben például 45 falucskát tekintett Ormánságnak), akkor a szombathelyi kispapok Göcsej kétharmadát, 13 plébániához tartozó 35 települést jártak be. Ha nem főztek, ha keveset aludtak is, a napi 15-16 kilométer gyaloglás mellett csodálni való, hogy elég részletes megfigyeléseket tudtak végezni. A dolgozatok persze nem azonos színvonalúak és mélységűek. Szendy László írásából, aki a füzet bevezetésében a mozgótábor célját jelölte meg, már idéztünk. Bontó Ernő verses prológussal, a göcseji út emlékére írt versével támogatta a vállalkozást. A kissé hangzatos cím (A vér visszaoson) ellenére rokonszenves gondolatot fogalmaz meg: a porból vett porszem, a népből jött értelmiségi nem tagadhatja meg múltját, őseit. “Ki vagy te? – zengik / kavicska, porszem; / apád is az volt, nem vagy te úr: / zsírszagú zsellér, gondszagú, dolgos, / lelked innen jött s lám, ide hull.”

A mozgótábor Zalaegerszegről indult, és oda tért vissza. Az útvonal állomásait, a tábor naplóját, krónikáját Poór Albert beszámolója rögzítette. A csoport ezeket a jó hangzású göcseji településeket érintette (azóta a közigazgatási átrendezés egyik-másik nevét megváltoztatta): Teskánd, Hottó, Böde, Németfalu, Kustánszeg, Pajzsszeg, Barabásszeg, Győrfiszeg, Petrikeresztur, Barlahida, Nova, Mumor, Lenti, Máhonfa, Kerkateskánd, Szécsisziget, Kerkaszentmiklós, Lovászi, Páka, Ortoháza, Gutorfölde, Tófej, Lórántháza, Oroklán, Zalatárnok, Terézmajor, Mukucsfalu, Lickó, Vadamos, Ormándlak, Nagylengyel, Milej, Rózsásszeg, Rám, Babosdöbréte.

Ne feledjük, a mozgótábor 1935 nyarán zajlott. Két évvel az előtt, hogy a Magyar-Amerikai Olajipari Részvénytársaság munkásai 1937. március 14-én Budafapusztán olajat találtak. Decemberben már három kút működött. A fekete arany megváltoztatta a táj arculatát, az itt élő emberek életét. Utak épültek, a férfiaknak helyben munkalehetőség nyílt, az ipari termelés az ország vérkeringésébe kapcsolta a vidéket. Aztán eltelt néhány évtized, az olajkutak elapadtak, a termelés visszaesett, a föld mélyében található üregekben ma alföldi földgázt tárolnak, a munkalehetőség megcsappant, csak az aszfaltozott, jó utak maradtak meg, az élet sok tekintetben visszasüllyedt az olajbányászat előtti állapotok közé. Amikor a szombathelyi papnövendékek a vidéket járják, még 1935-öt mutat a naptár.

A mozgótábor tagjai az élet következő területeit figyelték tudatosan: népmozgalom, birtokviszonyok, művelődés (iskolák, iskolán kívüli népművelés, olvasás), hitélet, politika, társadalmi szervezetek, népszokások, műemlékek.

A népmozgalmi viszonyokat vizsgáló dolgozat szerzője, Fazekas Jenő használja ezt a szót: “népisme”. Szerinte ez “hordozza azt az üdvös gondolatot”, amelynek “tudós, neves emberek állnak szolgálatába, s áldozzák oda munkás életüket, hogy egy új, egészségesebb vérkeringés megindítói legyenek. Hogy közelebb hozzák a falut…” A szerző szerint Göcsej demográfiai adatai – az országos népszámlálás adataival egybevetve – általában kedvezőek. A népmozgalmi adatokat tizenhárom göcseji település (plébánia) területén elemzi részletesen. Vizsgálja a község lakosságának lélekszámát, felekezeti megoszlását, a születések (törvényes, törvénytelen) számát, a halálozásokét, az új házasságkötések (egyházi, csak polgári), valamint a gyermektelen és az egykés családok számát. Megállapításai, amelyeket egész Göcsej területére jellemzőnek talál: a népességben itt van szaporulat, az egyke még hiányzik; alacsony a törvénytelen születések és a csak polgári házasságkötések száma; a vegyes hitű falvakban felekezeti béke van. A szerző úgy látja, hogy “az ország egyik legnehezebben hozzáférhető vidékén” a kedvező adatok, az országosnál kedvezőbb kép “a nép tiszta erkölcseiben és komoly vallásos, hithű életében keresendő”. (Más dolgozatok majd jelzik, hogy ez a “tiszta erkölcs” és “hithű élet” nem is olyan általános a két háború közti Göcsejben…)

A dolgozatokban refrénként visszatérő gondolat a vidék roppant szegénysége. Két tanulmány is megemlíti a táborozók egyik korai, még útjuk elején, Bödén szerzett élményét. Délben érnek a faluba, ebédelni szeretnének. “A község 612 lakójától összeszedtünk nagy nehezen 7 liter édes és 2 liter aludt tejet, 5 liter bort (nohát), és egy fél kenyeret kaptunk a szatócstól. Ez volt az első menü.” Tizenkét ember számára… A szegénység mértékének érzékeltetésére íme egy hosszabb idézet: “Az általános nélkülözés, szegénység elsősorban az étkezésben és ruházkodásban látszik meg. A gyermekek, felnőttek egyaránt gyéren táplálkoznak. Nagyon sok gyermek délben soha nem eszik meleg ételt. Ebédjük csak egy darab kenyér. Tojást és tejterméket a felnőttek is csak ritkán esznek, és a gyermekektől is megvonják. Télen napjában csak kétszer étkeznek.”

Németh Lajos szerint, aki a csapatban a göcseji szociális viszonyokra a legérzékenyebb, a göcseji szegénység fő oka az egészségtelen birtokmegoszlás. “Az egész vidéken nagy szegénységet tapasztalunk, melyet elsősorban a földbirtokok egészségtelen eloszlása okoz” – írja. Valamivel később: “Minden falu határában ott vannak az 1000-2000 holdas nagybirtokok.” Megismétli: “Zalában a birtokviszonyok meglehetősen rosszak. Ez az oka főképpen Göcsej nagy szegénységének… Márpedig mind a nagybirtokok miatt van ez a nagyszámú agrárproletár, a nagybirtokok miatt szűkölködnek a családok a földeken, ezek miatt kénytelenek nyomorban élni.” Majd hosszan sorolja a nyomor, a szegénység megnyilvánulását: a lakosság legnagyobb részét ötvenszázalékos adóhátralék sújtja, egészségtelenek a lakásviszonyok, rossz, gyér a táplálkozás, hiányos, szegényes az öltözködés, nagy a gyermekhalandóság, szegények az iskolák… Kíváncsian várja az olvasó, eljut-e a szerző az okok fölfedésének igényéig, a lehetséges megoldásig. Az egyik, amit ajánl, csupán szépségflastrom: a karitász, “a keresztény felebaráti szeretet”, az alkalmankénti segítség, a jótékonysági csomag, a karácsonyi segélyakció kiterjesztése. A másik, a radikális megoldás, amelynek kimondásához 1935-ben, legalábbis katolikus papnak, bátorság kellett: “Az igazi, gyökeres orvosság a falvak földnélküli szegényeinek megsegítésére a földreform végrehajtása.”

A beszámolók közül a legterjedelmesebb dolgozat – tizenkét nyomtatott oldal, Falusi József munkája – az iskolai és az iskolán kívüli kulturális viszonyokkal foglalkozik. Az alaphang itt is a nagy szegénységre történő hivatkozás. Az adatok közül néhány: “Hottón 102, Bödén 108, Milejben 133 gyerek szívja egy teremnek a levegőjét.” Az 1920-as népszámlálás adatai szerint Göcsej lakosságának harminc százaléka analfabéta. 1935-ben sem sokkal jobb a helyzet. A meglátogatott 35 község közül 24-nek van iskolája, tanítója. A 24 iskolában 2868 gyerekre ötven tanító, azaz egy tanítóra mintegy hatvan gyerek jut. Az adatokat néhány empirikus megfigyelés egészíti ki: a göcseji gyerekek félénkek, elfordulnak, ha ismeretlen szólítja meg őket; a göcseji emberek nagy úrszakértők és tekintélytisztelők; a göcseji emberek hiszékenyek, babonások; Göcsejben sok a “szellemileg korlátolt gyerek”. A szegénység néhány megrázó képét is ebben a dolgozatban olvashatjuk: “E nagymérvű szegénység az oka, hogy sok gyerek ruha és lábbeli híján télen sem tud iskolába járni. Tanítók, káplánok és más szavahihető emberek beszélték el ezeket, és azt, hogy gyakran lehet látni télen mezítlábas vagy jobb esetben rongyokba bugyolált lábú gyerekeket.” Valamivel később, de még ugyanazon az oldalon: “Az egyik káplán mondta, hogy némelyik göcseji községben csak minden második gyerek éri meg egyéves születésnapját!”

E tények mellett igazán csupán mellékesnek látszó, szolid megállapítás, hogy a házaknál nincs könyv, legföljebb kalendárium, a tájra a biztos kudarc tudatában nem merészkedik könyvügynök, nincs mozi, nincs vándorszínház, csak helyi műkedvelő előadások, nincs nyilvános könyvtár, nincsenek iskolai könyvtárak. A szerző egyetlen kiemelkedő tényként közli: “Pákán van egy nagyobb, 183 darabból álló könyvtár.” Énekkarok, zenekarok nem működnek. Nincs rádió. A csoda: “Nova és Lenti különben két kisebb bázisa Göcsej kultúrájának. E két helyen még villany is van!”

A komor képbe a remény szálai is beszövődnek. “Beszéltünk tanítókkal, akiknél tapasztaltuk, hogy a tanítói pálya nem megélhetési létforrás, hanem a néppel, a szegény, tanulatlan néppel való sorsközösség vállalása.” (Ilyennel találkozhatott Göcsejben Németh László is, akiről a Mathiász-panzió rokonszenves, könyvszerető pedagógusát mintázta.) Az is vigasztaló, hogy a fiatalokban él a tudás, a továbbtanulás vágya: “Kerkaszentmiklóson fölkeresett bennünket egy B. A. nevű ember. Elpanaszolta, hogy mennyire szeretné taníttatni fiát, de nagy szegénysége miatt még havi 10 P-t sem tud előteremteni.” A körkép zárása, a jövő reménye: “a Zalaegerszegen létesülő göcseji néprajzi múzeum”.

A lakosság művelődési igényeiről rajzolt képet az a dolgozat egészíti ki, amelynek szerzője az újságolvasás gyakoriságát mérte föl tizenhárom plébánia területén, bizonyára a postahivataloktól kapott adatok alapján. (Farkas Imre: Mit olvas a göcseji magyar?) A szerző egyrészt az újságolvasás fontosságát, az önművelésben betöltött szerepét hangsúlyozza, másrészt a göcseji lakosság nagy tudásvágyát emeli ki. Azt tapasztalta, hogy “az általános szegénység közepette is elég szép számban jár Göcsejben újság”, bár kevesli az adatokat. A szerző azt is vizsgálja, hogy milyen szellemű újságokat járatnak az emberek, és fejcsóválva jegyzi meg, hogy “a szabadszellemű, alkalomadtán lázításra kész újságok is elég nagy számban járnak a falvakba”. Három kérdésre keresi a választ. 1. Hány családra jut egy-egy újság vagy folyóirat? A legrosszabb adatokat Nagylengyelben, Szécsiszigeten és Lentiben találja. Itt 9-10 családra jut egy újság. Legkedvezőbb a kép ezeken a településeken: Petrikeresztur, Tófej-Lórántháza, Milej. Itt 3-4 család olvashat egy újságot. 2. Egy katolikus folyóiratra hány nem katolikus folyóirat esik? Itt is Lenti és Páka marad el 1-1,5, illetve 1-2 adattal. 3. Hány családra esik egy Új Nemzedék? A szerző láthatóan az Új Nemzedék, a Népújság, a Szív népszerűségét szeretné, és elmarasztalja azokat az újságolvasókat, akik a Függetlenség, a Független Kisgazdapárt, a Kis Újság, a Friss Újság előfizetői. Megdicséri Petrikereszturt és Tófej-Lórántházát, mert itt 7, illetve 10 családra jut egy Új Nemzedék, viszont rosszalja Szécsisziget és Lenti lakóit, mert itt 45 és 37 családra jut egy Új Nemzedék.

Katolikus papok, újmisések vagy még teológusok a mozgó tábor résztvevői, érthető, ha a hitélet sem marad ki vizsgálódási körükből. Ám Horváth Ferenc dolgozata (Göcsej hitélete) eléggé rövid és vázlatos munka. Bizonyára egyrészt a tíz nap, az egy-egy helyszínen töltött kevés idő nem kedvezett az elmélyült megfigyeléseknek, másrészt a hitelét – nem számítva annak külsődleges megnyilvánulásait – valójában a lélek mélyén rejlő történés. Ezért szerzőnk is jobbára csak a mérhető adatokra szorítkozik. Göcsejben a lakosság zöme római katolikus. (Az országos átlagnál katolikusabb.) Pajzsszeg az egyetlen vegyes felekezetű község (fele katolikus, fele református), de a településen teljes a felekezeti béke – írja. A bejárt településeken a 13 plébániához 46 filiális tartozik. A 13 plébánián 20 pap, 24 templom és 15 kápolna található. Mind a filiálisok, mind a templomok aránytalanul oszlanak meg. Van pap, akire sok munka jut (3-6, sőt 9 község), van, akire jóval kevesebb. A terület nagyságát, a települések számát tekintve egyaránt kevésnek látszik a papok száma, pedig akkor még nem beszéltek Magyarországon paphiányról.

Horváth Ferenc rövid szemléje összességében inkább borús, mint elégedettséget kifejező. Ezt a személyes benyomások is megerősítették az út során: az emberek a Mária-énekeket nem ismerik (még az asszonyok sem!); az első pénteki áldozás, a Jézus Szíve kultusz hiányzik. A jelenség magyarázata itt is a szegénységre hivatkozással ér véget: az elevenebb hitélet azért hiányzik, mert “a községek lakossága a lehetetlen birtokviszonyok miatt meglehetősen elégedetlen lelkületű”.

A füzetben öt fotó is található. Két kép a túrázó csapatot mutatja: menet közben az országúton, és pihenőben Máhonfán, egy terebélyes fa alatt. A további három kép aláírása: Göcseji kereszt Teskánd mellett; Harangláb Babosdöbrétén; Nyilaskereszt a Szegekben.

A Társadalmi szervezkedés és politikai agitáció című dolgozat szerzője, Horváth Gyula azzal kezdi, hogy elmondja, milyen körülmények között született meg a nyilaskeresztes fénykép. “Gyalogtúránk második napján történt. […] Oda nézzetek! Mi van ott! – Mi… mi? – hangzik a szélrózsa minden irányából. – Nyilaskereszt! – Az ám, ni még egy tábla is! Rajta kusza írás. – Lekapni! – hangzik a biztatás – előre a géppel!… – Rövid kattanás, és kész a bizonyíték.” A táblán olvasható írás: “Testvérek, szervezkedjünk. Mindent a hazáért! Bátorság!” Két évvel vagyunk Hitler németországi hatalomra jutása után, és a “világ végén”, Göcsejben él a nyilaskereszt, virágzik a nyilas mozgalom. Az emberek befolyásolhatók; “Göcsejben a nyilasok megvetették lábukat” – írja a szerző. A legutóbbi választások alkalmával “a zalabaksai kerületben 7941 szavazatból 2939-et szereztek meg”. A mozgalom előretörésének az oka: a szegénység. “Göcsej népe […] várja azokat, akik mindenre kiterjedő, észszerű programmal jönnek, hogy a gazdasági, szociális és kulturális hiányt megszüntessék.”

A védelmet ellenük a vallásban és a különféle katolikus társadalmi szervezetek megerősítésében látja. Ne feledjük, a harmincas években a magyar falvakban még a barokk vallásos élet hagyományai, szokásai élnek. Amikor Horváth Gyula a társadalmi szervezetekről beszél, ezek működését veszi számba. Ma talán meglepő ezeknek sokfélesége és a különféle katolikus férfi, női és ifjúsági szervezeteknek a nagy száma. (Népszövetség, Iparoskör, Gazdakör, Olvasókör, Oltáregyesület, Rózsafüzér Társulat, Jézus Szíve Szövetség, Szent Ferenc Harmadrendje, Mária Kongregáció, Szociális Missziós Társulat, Szívgárda, Szent Gyermekség, Legényegylet, Mária Lányok Társulata stb.) Ugyanakkor látni kell, hogy ezek a szervezetek a múltban a társadalom megszervezésében az emberek közötti kapcsolatok kialakításában és ápolásában milyen fontos szerepet töltöttek be. Jellemző, amit a szerző a társadalmi szervezetekben vezető szerepet betöltő személyekről mond. A legtöbb munkát “a falu intelligens embereitől” várja, a paptól, a tanítótól. “A jegyzőket kell a legjobban kikapcsolni az összefogó munkálatokból. Ezt magyarázza a jegyzők speciális helyzete. Sajnos a göcseji magyar ezen szakemberekben valamiképpen ellenséget lát: hisz neki kell fizetni az adót, a jegyzőségtől jön a sok cédula, végrehajtás stb.”

A harmincas években Göcsej még inkább néprajzi, mint földrajzi tájegység, zártabb, mint a Dunántúlon a Sárköz, az Őrség vagy az Ormánság. A mozgótábor résztvevői azonban nem etnográfusok voltak, még csak nem is szociológusnak vagy szociográfusnak készültek, nem a szellemi vagy a tárgyi néprajz emlékei, nem a nyelvjárás sajátosságai vagy az építkezés hagyományai érdekelték, nem néprajzi gyűjtőúton jártak. Ezért került a füzetben egymás mellé egyetlen rövid dolgozatban a két téma: Népművészet, barokk egyházi emlékek. (Óra Kálmán munkája.) Dolgozata a néprajzi szakirodalomból ismert jelenségek közül a következőket említi: faépítkezés (kerített ház, boronaház, szalmával, zsuppal, náddal fedett házak), cserépedények, díszített használati tárgyak, pásztorbot, viselet, népmese, népdal, a babonás hit elemei. Egyházi műemlék Göcsejben kevés található. Ezek: út menti keresztek, fa haranglábak, barokk templomok.

A mozgótábor mérlegét a füzetben néhány soros zárszóval Pintér László vonta meg. Szerinte közös tapasztalatuk: “Alant hatalmas erők dolgoznak és kialakulások feszülnek a nép lelkében, amelyeket a felületes szemlélő nem vesz észre.” Továbbá: “Az átalakulási folyamat legerősebb sodrában áll a göcseji néplélek, amely terelheti jó irányba is, de még inkább rossz irányba.” És ide kívánkozik még egy bibliás színezetű, jézusi mondat Horváth Gyulától: “Munka sok, a munkás kevés, de reméljünk.”

Tizenkét “lelkes ember” – egy püspöki tanácsos, a parancsnok és tizenegy fiatalember – indult el 1935 nyarán tíz napra Zalába, Göcsejbe. Egy kivételével mind Vas megyeiek voltak, akikre minden élmény és ismeret a helyszínen újdonságként hatott. Az a cél vezette őket, hogy fölkészüljenek jövendő hivatásukra, életpályájukra, ismerjék meg a magyar falut, ahol káplánként, plébánosként szolgálni fognak. Göcsej területe akkor is, ma is a szombathelyi püspökséghez tartozik. Érzékelték az emberek szegénységét, látták a magyar falu átalakulását, rádöbbentek arra, hogy a veszélyek elkerülése érdekében “képzett vezetőkre” van szükség. Ilyenek akartak lenni.

Külön vizsgálódás tárgya lehet, ha arra a kérdésre keresnénk a választ, hogy a mozgótábor résztvevői későbbi életükben, pályájukon miképpen feleltek meg az 1935-ben megfogalmazott igényeknek és kívánalmaknak. Ha ezek az emberek körülbelül 1910 körül születtek, majd felszentelésük után a szombathelyi egyházmegye területén szétszóródtak, és valamelyik falusi plébánián töltötték életüket, ha élnének, ma kilencven-száz éves aggastyánok lennének. Valószínű egyikük sem él. Ezt a vizsgálatot egyébként is csak a helyszínen, illetve szombathelyi levéltári kutatások alapján lehetne elvégezni. Nem ez volt a célunk.

A tizenkét táborozó közül egyedül a parancsnok, a teológiai tanár, dr. Szendy László neve és munkássága ismeretes. (1896–1969). Literátus ember volt. Rendszeresen könyvismertetéseket publikált a Vasi Szemlében. 1930-ban összefoglalta és kis könyvben kiadta Szombathely történetét. 1939-ben Hullanak a könnyek címmel Szombathelyen verseskönyve jelent meg. A hatvanas években az akkor készülő új bibliafordítással kapcsolatban több tanulmánya látott napvilágot a Vigíliában.

A göcseji mozgótábor résztvevői közül – Szendy László nevén kívül – még további négy személy – Horváth Ferenc, Horváth Gyula, Németh Lajos és Óra Kálmán – nevével találkoztam a magyar egyháztörténet közelmúltját feldolgozó, a szombathelyi egyházmegye üldözött papjait ismertető adattárban.¹²

És még egy név ismerős. A göcseji utakról, a “löjtök és partok”-ról értekező Bertha Sándor neve, aki már a túra másnapján tüszős mandulagyulladást kapott, orvoshoz kellett mennie, de folytatta az utat. Bertha Sándor az író Bertha Bulcsú nagybátyja, apjának testvére volt. Derűs, életszeretettel átfűtött alakját Bertha Bulcsú átemelte több írásába. Ott szerepel egyik legszebb novellájában, a Rex Judaeorumban is.¹³ Az 1935-ös göcseji út őt megjelölte. A szóbeszéd szerint közvetlen, őszinte, szókimondó, netán nyers modora miatt az Állami Egyházügyi Hivatal működése idején Zalaegerszegről, a városból, a megyeszékhelyről áthelyezték egy eldugott, szerény javadalmazású, göcseji faluba.