Tornai József költői életművének fogadtatásában és irodalomtörténeti helyének kijelölésében bizonyos tétovaságot vélek fölfedezni a kezdetektől mindmáig. Röviden úgy fogalmazhatnék, hogy bár életművét a költő indulásától megtisztelő figyelem kísérte, megnyugtató módon nem sikerült kanonizálni. Részint, mert az eddigi legelmélyültebb és legkiterjedtebb elemzések az ún. bartóki modell megvalósulásának szempontjából vizsgálták életművét, s bár nagyon sok figyelemre méltó következtetésre jutottak e téren, ugyanakkor, ahogy erre elemezői is rámutattak, az ún. bartóki modell, még ha kiterjesztjük is az értelmezés – a modernség és az ősiség szintézisének – fogalmi határait, korántsem fedi le a teljes életművet. Verseinek bizonyos vonulatai köszönő viszonyban sincsenek sem a népköltészettel, sem az archaikus/mitikus költészettel és világlátással. Egy másik értelmezési mező éppen a költő modernségére helyezi a hangsúlyt, hogy szembe tudott nézni a 20. századi ember magányával, meghasadtságával, s a mítoszi, érzelmi közelítések helyett, az illúziók csábításai helyett végre a tárgyszerű racionalizmus jegyében vizsgálja az embert. Hogy Szabó Lőrinc nyomdokain indulva még a magánszférát is ezzel a racionális objektivitással tárja föl; s hogy fölfedezi a magyar irodalom számára a nemiséget, az ösztönvilágot, s arra döbbent rá, hogy ez a korábban tabunak tekintett, elfojtott terület is természetes része az embernek, vagy hogy ez bizonyosan természetes része. Az ösztönökkel, a nemiséggel szemben látszólag tökéletesen ellentétes előjelű az istenkérdés, az isten és az ember viszonyának faggatása, amely Tornai József lírájában szintén fundamentális jelentőségű. De meglepő módon végigkíséri életművét az ember megválthatóságának s egyre inkább megválthatatlanságának kérdése is, amely bőséges történelemfilozófiai tapasztalat, filozófiai és tudományos ismeret birtokában azzal a paradoxonnal néz szembe, hogy az ember a kreatúra elrontott konstrukciója, vagy ahogy egyik esszéjében Kanttal szólva költőien mondja, az ember olyan görbe fa, amelyet nem lehet kiegyenesíteni.

S most lényegében le is írtuk azokat a sűrűsödési pontokat, amelyek költészetét a legelső kötettől meghatározzák. A gondolatoknak ezek a sűrűsödési pontjai olyan súlyosságúak, hogy közülük akár egyetlenegy is elég lenne egy egész életműhöz, Tornai József pedig valamennyit meg akarja válaszolni, s mindegyiket a maga teljes mélységében, és – lényeges, meghatározó jegye ez költészetének – a maga ellentmondásosságában. Kérdés persze, szétszálazhatók-e a dilemmák, ha a század legfontosabb kérdéseiként ezeket az ember, tetszik, nem tetszik, akkor is kénytelen megélni, ha tudatosan nem szembesül velük. A költő “többszemélyes én”-ről beszél, s a korunkat jellemző specializálódás vagy a kérdések megkerülése helyett a többfrontos kihívást vállalja.

Általában óvatosan kezelik Tornai József értelmezői azt az egyébként törvényszerű jelenséget, hogy a költő pályája sem egyenletesen magas színvonalú. Elemzői bizonyos köteteket kiemelnek, más köteteknél az összképre vagy eufemisztikusan a költő bátor kísérletezésére, merész gondolati megközelítésére helyezik a hangsúlyt. Csoóri Sándor, baráti tapintattal bár, azt írta, hogy Tornai Józsefnek több az elindulása, mint a megérkezése. Ez körülbelül azt jelenti, hogy nagyon izgalmas költészetének egésze, de kevesebb a tökéletes verse, egyszerűbben szólva, sokat markol, vagy hogy az életmű egy kicsit “túlírt”.

S itt érdemes időzni egy keveset. Ha csak egyetlen vagy néhány reprezentatív verset kellene kiemelnem ebből a kétségkívül grandiózus életműből, óvatos lennék. Sok verset, könnyűszerrel, igen. Nagy gondolati versek és rövid, pár soros remeklések egész sorát, igen. De, azt hiszem, nemcsak Tornai József személyiségéből, alkati habitusából, hanem költészetének alaptermészetéből is fakad, hogy ha a költőt megtalálja egy gondolat, akkor nem egy verset ír, hanem egy egész kötetet, legkevesebb ciklust, versbokrot, versláncolatot. Például a paradicsomi kiűzetésről, Ádám és Éva oltáráról, a nyelvről, a költőelődökről, istenről, az eredetről, a hagyományról, legutóbb pedig macskájáról. Mintha lényegesebbnek tartaná, hogy magát a sokféle feszültséget, ellentmondást magában hordozó gondolatot, érzelmet, szenvedélyt rögzítse egzaktul, mint a formai tökélyre való törekvést. Úgy vélem, ez a páratlanul sokféle, igen különböző költői hagyományból építkező, nagyon tudatos, a költészet roppant változatos regiszterét birtokló líra eleve nem lezáró, összegző szintézisre törekszik, nem a befejezettségre, hanem arra, hogy folyamatosan mozgásban maradjon; hogy szüntelenül újabb és újabb kihívások elé nézzen, és újabb kérdéseket gerjesszen. A művészet kolumbuszi útját járja, s ebben az értelemben talán szükségszerű is, hogy több az elindulása, mint a megérkezése. Ezt azonban nem fogyatékosságának tartom, hanem erényének. Szellemi köztereinkben, az irodalomban is, rendszerint előbb-utóbb ideologikussá merevedik a kezdeményező, mégoly merész gondolat is, mert az alkotó saját, szuverén esztétikájának fölépítése során, a maga határainak kijelölésével fölhúzza költészetének, gondolkodásának a korlátjait is. Tornai József saját határait is folyton revideálja, kiegészíti, újabb dilemmákkal hosszabbítja meg. Számára egyszerűen nem létezik az egyszer megtalált igazság abszolutizálása. Rendíthetetlenül újra rákérdez az általa már egyszer megválaszolt kérdésekre is. Nem katedrális épít, hanem horizontálisan hódít.

Ha például istenes verseit tekintjük, kiderül, hogy gondolkodása, szemlélete nemcsak hogy nem követi a kanonikus ösvényeket, de költészetének belső vonala sem lineáris, hanem valahogyan cikkcakkos, kérdései sokfelé elágaznak, és sokféle, igen merész tartományok felé terjeszkednek. Megrajzolható természetesen egy gondolati mélyáramlat, az istentagadástól valamiféle istenkeresésig, csakhogy a költő istenkeresése, ha egyáltalán annak nevezhető, bonyolult és sokrétű. “Nem élhetsz faistenek között” – írta egy korai versében. Tornai József, emlékezete szerint, gyerekként mély hittel megélte a katolicizmus hitét, majd e hitet, mely a racionális elme számára nem adott elégséges választ, a hit teljes elutasítása követte. S mivel a racionalizmus, pragmatizmus sem adott elégséges választ az ember ontológiai kérdéseire, egy megtorpanás, és a magyar költészetben szokatlan tájékozódás követte, eredménye pedig durván leegyszerűsítve az, hogy az embernek vallásos és racionális énje között van egy harmadik minősége is, a létezés metafizikai síkja. Nem történt más, minthogy a költő a gondolat teljes súlyával és komolyságával vizsgálat alá vetette istent és a vallásos hitet, mely az emberiség történetében hosszú ideig elégségesnek és progresszívnek bizonyult, de amely megroppant a racionalizmus kritikája alatt, ugyanakkor megroppanása mégis hiányt hagyott maga után. Kevesen vették komolyan nálunk, hogy a XX. század egyik legfontosabb kérdése az istenkérdés, az ugyanis, hogy az ész abszolutizálása közben elveszett a szakrális, a metafizikai távlat, holott a metafizika igénye az ember immanens része. Természetesen a kor, a szocializmus hivatalos állami világnézete semennyire nem kedvezett az effajta kérdésfölvetéseknek. (Leginkább Kondor Béla és Hamvas Béla tette föl ezeket a kérdéseket, de a folytonosság, lezárult életművűkkel, egy időre megszakadt, s így kevésbé tudták megtermékenyíteni, alternatívvá tenni gondolkodásunk egészét.) Miért a hiány, és mivel tölthető be, kérdezi Tornai József.

Először is, következetesen nem mond le a racionalizmusról. A természettudományos és a bölcseleti gondolkodás eredményeinek birtokában a régi hit már nem érvényes, mondja, az érzelmi hitkeresés (mint pl. a Pascalé) anakronizmus. (E tekintetben leginkább az erdélyi Szilágyi Domokos metamorfózisára emlékeztet, aki szintén konok következtetéssel őrizte meg racionalizmusát, anyagelvű látásmódját, s így jutott el a határokig, mégis.) Tornai József sokfelé elindul. Az ember ontológiai hiányérzetének megválaszolására a kiűzetés mítoszait faggatja. Aztán vizsgálja a keresztény Istent, miért elégtelen minden nagyszerűsége ellenére a kereszténység tana. “Van-e olyan érzés, / amit nem ismersz, istenem? / Mindent kitapintasz, / megsejtesz, a szerelem égetését / mégsem ismered” – írja az Ádám és Éva oltára című versében, azaz a kereszténység az ember ösztönlénységét nem veszi figyelembe, holott Freud után ez már megkerülhetetlen. Vajon bűn-e a szexualitás? “Egy férfi meg egy női törzs szeretkezik, / de felsőtestük helyén, / derékvonaltól fölfelé semmi sincs, / csak ragyogás” (Nemiség). Összeegyeztethető-e a hit, az Isten és a nemiség ösztönvilága, a metafizika és szerelem testi gyönyöre? A költőnek a testi szeretkezést is leíró szerelmes versei megjelenésük idején rendkívül provokatívnak tűntek. “Túlléptem bizonyos nálunk szokásos őszinteségi fokot szerelem és házasság dolgában” – írja. Ma azonban, amikor intézményesen ömlik a vulgár naturalizmus az emberre, a költő válasza legalább ennyire provokatív, hiszen változatlanul vállalja az ember nemiségét, ösztönvilágát, de a szerelmet, a testi-lelki beteljesülést az istenivel játssza össze: “A szerelem vagy szent / vagy nem szerelem” (A hús álma a fényről) – állapítja meg. A férfi és nő kapcsolatának, a test és lélek dichotómiájának, a szenvedélyeknek és az ösztönöknek a civilizációs korlátok nélküli tárgyiasan objektív leírása Szabó Lőrinc-i eredetű, de Tornai József meglepő fordulattal a szexuális beteljesülést bizonyos metafizikai elragadtatottsággal azonosítja; így forrasztja újra össze az anyagit és a szellemit, az ösztönt és a transzcendenciát.

Tornai József a kereszténységénél univerzálisabb metafizikát és megengedőbb, emberibb istent keres. Részben Hamvas Béla nyomán rátalál a buddhizmusra, s megkísérli a keleti és a nyugati létszemlélet valamiféle összebékítését. De nemcsak a brahmanizmus, taoizmus felé nyit, hanem az emberiség más spirituális örökségei felé is, főleg az afrikai és az indián mítoszok felé. “Európai vagyok, de az én istenem / nem a keresztény Atya, nem is a mohamedán / vagy a júdeai Teremtő; // talán az indiánok Nagy Szelleme / vagy a hindu Világlélek az én legelvontabb Énem” (Az én legelvontabb énem). Istent az ész nevében tagadja, de hozzá zsoltárt ír, vele vitázik, máskor panasszal, vigaszért fordul hozzá. “Nem értlek, Rilke: / opálos metafizikád nekem unalmas / templom” – írta egy korai versében, majd egy utóbbiban ugyanőt egyetértően idézi: “Isten az ellentmondások erdeje”. Tornai József sem megnyugtató választ ad, hanem a dilemmákat hangosítja föl, szembenézésre és szemléleti, gondolati horizonttágulásra kényszerít.

A Tornai József indulását közvetlenül megelőző nemzedék korszakos költői, Nagy László és Juhász Ferenc egy lebomló, pusztuló, de még ép paraszti kultúrából és közösségből érkeztek a magyar irodalomba. Tornai Józsefnek természetesen poétikailag is számot kellett vetnie azzal a költészeti, nyelvi atomrobbanással, amellyel Juhászék megjelentek, de azzal is, hogy bár érzelmileg erősen vonzódott az újnépi költőkhöz és a paraszti kultúrához, ő maga már nem az osztály része volt, kapcsolódása a népiséghez érzelmi és intellektuális természetű. A költő maga is sokféleképpen vállalta és vallotta, hogy “modern vagyok és ősi”; hogy Csoóri Sándorral együtt, a hatvanas-hetvenes években milyen fölszabadító hatású volt annak fölismerése, hogy a magyar népköltészet és a modern, különösen a francia költészet éppen szürrealizmusában rokon, s így népköltészetünk örökségére építve is létrejöhet modern költészet. Tornai Józsefnek azonban nemcsak nyelvi, stílusbeli, verstechnikai kérdésekben kellett megtalálnia a maga szuverén hangját, hanem alapvetően talán abban különbözik tőlük, hogy ami – a “régi falu” – Juhász, Nagy László számára még élő tapasztalat volt, azt Tornai már a kiűzetés stádiumában élte meg, fájdalmasan. Nagyon szép példája ennek az elkülönbözésnek a Veres Péter-énekek című, életművének egyik kimagasló kötete.

Juhász Ferenc és Nagy László még hosszúverset, hosszúéneket írt, mások, erdélyi kortársai, Kányádi Sándor, Szilágyi Domokos az avantgárd montázstechnika lehetőségeit kiaknázva hoztak létre szintézisteremtő nagykompozíciókat. Tornai József nem törekszik effajta szintézisteremtő hosszúversre, bár jellegzetes kötetkompozíciói, versciklusai talán távoli rokonságot sejtetnek, de töredezettebb, ellentmondásosabb, feszültséggel telítettebb világról vallanak. A Veres Péter-énekekben zsoltárral, lírai vallomással, zsánerrel, siratóval, prózaverssel, szentenciával, archaikus formák újraköltésével, nagyon sokféle költői regiszteren úgy épít föl egy eredetmítoszt egy apaképben, hogy annak nemcsak folytathatatlanságát, de az értékek egyetemes példaként való kijelölésével annak folytathatóságát is bejelenti. Megrendítő, ahogyan a halálban szólítja a mitikussá fölnövesztett Apát, akit mindazzal az attribútummal fölruház, amely a szakrális, a közösségi létezés, a kiűzetés előtti vélt/vágyott világot jelenti a Fiú számára. A párbeszéd elemi igénye és a párbeszéd lehetetlensége feszül egymásnak, a XIX. század pragmatikus kollektivizmusa (Apa) és a XX. század intellektuális individualizmusa (Fiú): “Azt mondtad, / maradjak, aki voltam, / de én nem születtem parasztnak, / pásztornak, mint te, / se népvezérnek, gondolkodónak, / engem nem vertek csendőrök, / Mi lehetek én a te tükrödben, / milyen sziklát gördített félre az én életem, / a közös sírboltból?”” (Azt mondtad). Az átjárhatatlan, egymással nem érintkező világokat a fiúi alázat köti össze, s az ének hatalmába vetett bizalom: “Most már bevallom: / föl akarlak támasztani, / addig énekelni a neved, / míg elszégyelled mozdulatlan fekvésedet / a szántások alatt / és újra belépsz csizmában, fehér ingben, bicskával megtisztított, / nagy, sárgás körmökkel Európába” (Most már bevallhatom).

Természetesen a vallomássornak, a kötetben fölépített apaképnek van köze a népvezér, parasztíró Veres Péterhez, számtalan valóságvonatkoztatási pontja is ezt mutatja, de Tornai József meglepő módon nem csak vagy főleg nem a magyar népköltészet lírai hagyományát mozgósítja visszaéneklésében; ősibb, prehistorikus és törzsi kultúrák eredetmítoszai, teremtéskölteményei derengnek át a sorokon. Az anyanyelvi kultúrának, a népdaloknak az elemi megtartó erejéről számtalan versében vallott megrendülten (“Ha nem volna népdal, / feküdnék hosszan, / rakétákkal ledöntött házsorok, / világvárosok világváros üvegtábla-szilánkjai, / acélcső-gégeroncsai szikráznának / ki fölöttünk: / és az ürességben / nem lüktetne / többé semmi vér / semmi vér” – Ha nem volna népdal), de nem elégszik meg ennyivel. A klasszikus bartóki modell a Duna-menti népek tejtestvérségére talált rá, a költő ezt a közép-európai kulturális mélyáramlati rokonságot kiterjeszti a világkultúrák felé. Továbblép a nemzeti kultúrkörből, hogy az emberiség ősi, univerzális tapasztalatait is fölkutassa. A műköltészet egyetemessége mellett fölfedezi a törzsi költészet egyetemességét, azt, hogy ezek létszemlélete, létértelmezése igen hasonló. (Erről tanúskodik páratlan és kellően nem méltányolt fordításkötete, az 1977-es Boldog látomások is.) Nemcsak esztétikai eredményeik vonzzák, hanem a prehistorikus, a törzsi költészet kozmogóniája, mely, ha nem tévedek, a magyar népköltészeti hagyományból hiányzik. Amikor Veres Péter mitikus alakját az ősi, törzsi eredetmítoszok hasonlóságára megkölti, egy hatalmas mítoszi áramkörbe kapcsolódik be; a fiú verespéteres sóvárgása pedig több lesz, mint a pusztuló magyar paraszti világ elsiratása – a szakrális közösség, a szakrális létezés archaikus-mitikus teljességéhez emeli föl az apaképpel együtt az egész süllyedő világot.

A költő mítoszi, archaikus emlékezetében az ősi, népi hagyományok folytonosságának vállalásával az ember enkidui énjét, a mezők ösztönlénységét, kollektivizmusát hozza felszínre, de mindenkor a XX. század racionális, gilgamesi énjének, a városi, individuális intellektusnak a pozíciójából. “Legjobb gondolkodni” – írja, – “Én már úgyse / vághatom, mint az ősember, / a világ húsába habzó, fehér fogam; / a napot meg a holdat se tűzhetem / szarvaimra a történelem / kapujának félig-állati mámoraiban” (Legjobb gondolkodni). Beszédes sorok, a költő ugyanis minden szerelmes vonzódása ellenére sem idealizálja, mitizálja a hagyományt; különbséget tesz vállalható és nem vállalható hagyomány között (l. kegyetlen rítusok), de mindent ismerni, értelmezni akar, hogy az ember ontológiájának titkát megértse.

Tornai József is azzal a hittel telt elszánással kezdte pályáját, hogy a világot jobbá tegye. “A költők nem azért énekelnek, / hogy ne legyen idő az igazságra, / történelemre és álomra, / a világ álarcai között” (A költők nem azért énekelnek). “Én még hiszek az újjászületésben” – írta a Paradicsommadár kötet egyik versében. Aztán, visszafogottabban, hogy “magunkat kell megváltani”. Kezdetben a művészet megtisztító erejét vallotta, majd egyfajta szekularizált, értelmiség vezette társadalomban vélte megtalálni a megoldást. S végül azzal a paradoxonnal kellett szembesülnie, hogy az ember minden megváltási kísérlete kudarcot vall. Tornai József költészetének nagyon izgalmas területe ez, korunk legalapvetőbb létkérdését teszi föl. Az emberi létezés misztériumát persze minden korban próbálták megfejteni, korunk abban különbözik mégis, hogy a technikai fejlődéssel az ember eljutott arra a fokra, amikor önmagát, az egész emberi fajt el tudja pusztítani és/vagy kiirtani, a veszélyérzet pedig, az értelmiségé sem, nem működik.

A költő a mítoszoktól kezdve a valláson, tudományos gondolkodáson át történelemfilozófiai tapasztalataiig pásztázza végig az emberiség történetét, s mindegyre azt látja, hogy az ember állandóan elköveti ugyanazokat a hibákat; s az eddigi leghatékonyabb megváltási kísérletek, az embert jobbá tevő próbálkozások, mind a vallások, mind az ész vezérelte társadalmak, csődöt mondanak. Ahogy a vallás, az egyház sem tudta megfékezni bűnözési és ölési kedvét, úgy az ész, a ráció sem tudja. Elhangoztak varázsigék: még több szenteltvíz, most: még több demokrácia, még több szabadság, hiába. Közben persze nagyszerű eredmények is születtek, a kereszténység, a katolicizmus például hallatlanul kifinomította a lelket, s nem szabad tagadni a tudományok eredményeit sem. De megérthetetlen paradoxonok sora áll előttünk. Például, hogy a felvilágosodás után, a XIX. és XX. század nagy tudományos és bölcseleti gondolkodásának kopernikuszi fordulatai után hogyan következhetett be két totális, embertelen rendszer vérgőzös uralma, és működhetett valameddig. Természetesen ostorozásukkal sem hagyhatunk föl, de meg sem elégedhetünk ennyivel. Paradoxon, hogy éppen a ráció abszolutizálását követte a Szellem kivonulása. A modernizmus veszedelmes csődjét sokan fölismerték (pl. Hamvas Béla, Kondor Béla, a katasztrofista Czeszlaw Milosz), Tornai József azonban velük ellentétben – éppen racionalizmusa, bizonyos pragmatikus világszemlélete alapján – nem ad “pozitív” megoldást; illetve arra jut, hogy az ember megválthatatlan, ontológiailag elrontott konstrukció, olyan görbe fa, amelyet nem lehet kiegyenesíteni. “Mit akarsz még a Föld sarától?” – teszi föl az őrült, reménytelen, vörösmartys kérdést. Paradoxonok sorával találja szembe magát, de lefegyverző aggodalma, életféltése, életösztöne, humanizmusa, mégis új tiltakozások, új gordiuszi csomók kibogozása felé lendíti.

Egyik mottójában Pilinszkyt idézi: “Modernek mindig azok voltak és azok is lesznek, akik az idő teljes drámáját átélik.” A kijelentés igazát persze vitathatják az irodalomteoretikusok, viszont úgy szokott történni, hogy utólag mindig a költői igazság javára billen a mérleg. Tornai József költészetének legjellemzőbb vonása az, hogy átéli és inspiratív módon teszi föl korunk legfontosabb kérdéseit. Grandiózus életművének valódi megméretése, úgy vélem, még csak ezután fog megtörténni. Annyi azonban nagy biztonsággal kijelenthető, hogy az utóbbi fél évszázad talán legproblémaérzékenyebb költészete áll előttünk.

Vannak költők, akik aggastyán lélekkel születnek, mások megmaradnak örök ifjúnak. Tagadhatatlan, Tornai József az utóbbiak közé tartozik. Ma, túl a hetedik ikszen ugyanolyan lobogás, kezdeményező készség, szenvedély és indulat jellemzi, mint indulása idején. És, ismerve habitusát, bőven tartogathat meglepetéseket. Évtizede azt írta, “Az ember nem komoly hatvanhat évesen” –, ha jól értem a jelzőt, hetvenhét évesen sem.