TORNAI JÓZSEF

Harminchétben

 

Mennyi maradt még fészkül,

Attila, a hazádból,

mennyi a szülötted föld:

a homok-mérges tájból,

mennyi a kis kenyérből,

mennyi a dobott kőből

s mennyi a Duna-parti,

anyádon-túl-időből?

 

Mennyi a semmi-árkon,

amelyen úgy remegtél,

hogy barbár-messzebb láttál

európás szemeknél?

Mennyi, amit a te

oltárodra letettem,

és hány istent szerettél

és hány volt sorsod ellen?

 

Mennyi vetésed dűlt le

és mennyi nőtt magasra,

hogy szemmellveréseddel

hatoljak tudatomba?

Hány bombás éjszakán,

hány pisztolycső előtt

suttogtam verseid,

biztos sámán-erőt?

 

Szabadszállásra mentél?

Én is leszálltam ott

egy háborúval később,

rossz cipőm kopogott,

míg lisztet, bort cipeltem

“nyögő lombok alatt”.

Panaszukban, Attila,

hallottalak, hallottalak.

 

Léted megáradás volt:

ész-parázs, szerelem,

tudtad, a világ tajték,

mint öl az öleden.

Mégis előre mentél,

amerre Flóra vitt,

hús-kelyhe nem kezedben

szórta el szirmait.

 

Mennyi álmod uszott át

az áldásod taván

s mennyi okos szó égne,

ha újra-gyújtanám?

Mennyit sírjak, Attila,

hogy hidd, mert őrület,

hogy csak lidérc e század

szelleme nélküled?

 

Mennyi reményed élt még,

és az áprilisok

még meddig lobogtatták

a világtavaszod

harminchétben? Bár akkor,

Attila, jaj, de fáj,

halálodról nem tudtuk,

hogy az: világhalál.

 

 

A metaforáiról híres költő

 

A metaforáiról híres költő azt mondta:

ne beszéljünk többet filozófiáról,

a gyurgyalagokat, kőrisfákat, lepkéket

többre tartom minden agy-ficamításnál.

A középkor a vallást az idő fölé emelte:

mintha itt járna köztünk Jézus. Én a

profétákat éjjel jobban hallom, mint a ricsajt,

amit tudományok, gépek és modern dumák

csapnak a világ egyre bedugultabb fülébe.

Mit szólnál egy pohár szekszárdi vöröshöz?

 

És ittunk. Hajnalig a meghaló és föltámadó

ágak, tuskók, tobozok lángja mellett. Rossz

volt, hogy nem beszélhetek. Egy költőnek

miért nem szabad mindent kimondania? Nyarak

teltek el. Megcsodáltuk este a hatvan másodperc

alatt kibomló ligetszépe sárga csönd-mutatványát.

Most már nem is tudom, mit akartam elmagyarázni

a halálfélelmemről meg az agyamban emberfölöttien

messzi sugárral kísértő örökkévalóságról?

 

 

Beethoven: Missa Solemnis

 

Fiat lux perpetua!

De hát van ilyen?

Hiszen a kozmoszban

minden pillanat végtelen

mozzanatok rendje és zűrzavara,

ahol nincs örökkévalóság és csoda.

Fogjátok föl, szent könyveket ismerő

és köznapi agyak:

amik ma vagyunk, atomokra szakad,

mire a holnap legelső sugara lombot ér,

és csak a csontunk

lisztfehér

porát táncoltatja a szél,

míg az is a világcsönd zenéjébe hull,

mint a többi millió-föltételű, csonkult

összetételű lény

az idő-nemző Hatalmak

ölén.

 

 

 

 

 

SZENTMÁRTONI JÁNOS

Dunavarsányi levelek (5)

Kondor Péternek

 

Sorsom bájos iróniája, hogy az utolsó varsányi levelet

már Csepelről írom neked, a régi-új helyen:

köröttem nyirkos dolgozószobám, az egykori Ulysses-kabin,

a nyárikonyha.

Nagymama itt nyújtotta évekig a rétestésztát,

én meg az időt, hátha rájövök valamire,

míg körötte keringek, mint egy bolygó.

Tisztán emlékszem, apám melyik sarkában zokogott,

amikor anyám bejelentette, sokadszorra már,

de ezúttal “véglegesen”: elköltözik.

(Ugyanebben a sarokban dolgozom mindig;

ez a dráma-sarok.)

Itt nyugtatgatta a nagycsalád, hadd menjen csak,

úgysem lesz boldog, vigye csak az az “ősember”,

ilyen volt mindig, hajtotta a vére…

(Egy régi fotón, ahol még fiatal és üde,

mint a friss orgonák,

mindenki mosolyog, bátran tekint a lencse-jövőbe,

ő lufit tart arca elé.

Miért? – gondolkodtam rajta évekig.

Mert nincs jelen: csak teste működik itt köztünk,

a lelke egész máshol fürdőzik

valami beazonosíthatatlan fénysugárban,

messze szállt már rég,

talán egy május elsejei felvonuláson,

ahol nem lehetett feltűnő az ilyesmi.)

Mint tudod, apám megállt a téboly köd ülte határában,

s egy végzetes szorítással lezárta

a shakespeare-i történetet.

Szabadulása óta csak szédeleg:

minden nap iszik, bütyköl valamit a házán

(mostanában olykor én is, mert majdnem porig égett),

anyjával veszekszik, aki mindenhez fáradt már,

de a 100.-at még kivárja,

mert többen is megígértük, hogy kihívjuk hozzá a CseppTV-t.

 

Szóval újra itt,

ahol a kamaszkorom pergett,

verseim zömét írtam,

zavaros bulijaimat rendeztem – nem tudom,

de valamiért barátaim is e zsebkendőnyi földrészen

szerettek leginkább tombolni

Máté Péter vagy Feliciano dalaira,

majd néhány üveg bor mellett

hol búsongni, milyen szar az élet,

hol kemény asztalcsapkodásokkal

váltani meg a világot és önmagukat.

Itt dolgoztam ki

az elkerülhetetlen “apagyilkosság”-gal rokon

nagy leszámolásom kétségbeesett gondolatait,

melyek mesterem személyét vették célba,

hogy felnőjek végre már.

Emlékszem, a konyha előtti lugasban

még fel is olvastam belőle barátaimnak,

akik vállon veregettek bátorságomért.

Mentségemül szolgáljon,

hogy szívem még nyílt volt,

tékozló és sebezhető,

mint a romantikus kalandhősöké,

akik földrészeket átlovagolnak

egyetlen igazságukért.

Ebben a konyhában próbáltam megtartani

életem társát.

Kezdetben ment még,

egy ideig kitartott a fellengzős kamaszkor

kétes muníciója.

De miután minden lassacskán önmagává érett,

szerelmem, csakúgy mint anyám,

rádöbbent, milyen szűk is az én világom.

Mert bár szerencsés pillanatokban

fókuszába gyűjthető az óceán,

mégiscsak egy ócska ladik,

össze sem mérhető Noé bárkájával.

 

Végigvonult rajtam az életem,

és sokszor észre sem vettem.

Most újra itt, a dráma-sarokban.

“Körmölök, mint egy agyalágyult”.

Amíg dal lesz? Már nem hiszem.

De verseink még eljöhetnek értünk,

pont, amikor a tűzhely előtt állunk,

fölbontott sörrel kezünkben,

és a töltöttkáposzta-főzés művészetét

próbáljuk tökélyre emelni,

mintha csak egy végeérhetetlen párbeszédben,

mely létünkbe visszaigazol.

Mert nagy tettekhez régóta nem ragaszkodom.

Mindig csak annyiért igyekszem,

“amennyit a szív fölfoghat magába”.

Lehet, hogy kiszámíthatóbbá váltam tőle,

szárazabbá, mint egy pirítós

– de már nem akarom

a lényegről elterelni figyelmemet,

sem filozófiával, sem zenével,

sem az alulmaradottak cinizmusával.

Talán a legnehezebb útra vállalkozom,

meglehet, érdemtelenül.

Sokak szemében érthetetlen lettem,

vagy érthetetlenül unalmas.

Ki kérte tőlem mindezt? Senki.

Luxus, hogy magamtól megköveteltem.

 

Aki netán majd az életem iránt érdeklődik,

s nem elégíti ki könyveim sorvezetője

(abban a korban persze,

amikor belőlünk már csak egy furcsa hír

lebeg az élők emlékezetében),

lett légyen az mindenre elszánt filológus

vagy ifjúsága forradalmában morzsolódó költő

(talán éppen Péter)

– legjobb, ha ebben a konyhában kezdi.

Sok kérdésére választ kaphat.

Ha áll még majd egyáltalán e melléképület,

itt, a Gőz utca 15. gizgazos udvarán.

 

 

 

 

 

GÁL ÉVA EMESE

Ének

 

A földre hullt, és összetört az ének,

ami lekottázta a messzeséget,

a világ némává zsugorodott,

és a hatalmát kikiáltó csendben

én mégis dallamokra emlékeztem,

melyek átölelik a távlatot,

 

s utat köveznek egymáshoz a lélek

fennsíkjain átsuhanó igéknek,

hogy találkozzon ezer gondolat,

s embert emberért éltető vágy, érzés,

hogy soha ne szűnjön meg a kisértés,

melyben szellem és szerelem szabad!

 

Most a dallamok szilánkjait mentem,

illesztgetem össze az életemben,

s nem tudom, lesz-e teljes énekem,

de te, ki fölhangoltad a világom,

s kitől fényévnyi messzeségre fázom,

megbocsátod-e a csendet nekem?

 

 

Téli fohász

 

Az ég a hómezőre térdepel,

és fohászában szinte köddé válik,

hogy a magasság hol kezdődik el,

s hol folytatódik végtelen halálig,

 

most épp oly láthatatlan, mint a csend,

melyen átnyilall a hó roppanása,

ahogy a rászakadó végtelent

vakon méri, és jajjal fölvigyázza.

 

Az életünk ilyen bizonytalan.

Nem látjuk át, csak vonszoljuk a terhet,

melynek ködön túl folytatása van,

mert részei vagyunk a végtelennek,

 

de soha nem tudjuk meg, hogy miként

változtat nyomorunk az égi renden,

mit tesz a parányi a mindenért,

és sorsa miért fellebbezhetetlen?

 

Az egész is oly kiszolgáltatott

a résznek, mint a rész a mindenségnek,

amit teljessége cserben hagyott,

hogy megjátssza a tökéletlenséget,

 

és így lesz a hiány tökéletes?!

A hómező gerince roppanása

alig remegteti meg az eget.

A végtelen a véget meg se látja.

 

 

 

 

 

 SZENTJÁNOSI CSABA

Vers-válaszok

 

 A csend köztünk:

élőlény.

Átviszi a hangot.

Áldozatod vagyok,

ahogy nyitott szádat,

felém tartod.

Kéz a kézben,

mint a hullámok,

elérjük az eget.

A Föld:

ringlispíl.

Végem van,

ha Rólad

leesek.

 

Darabokban vagyok.

Külön a májam,

a szívem,

a kezem.

Krumpli fejemből

hajam csíráit

letördelem.

Fülemben: operakórus.

Remeg a szám.

Köd kabátommal

betakar szél Anyám.

 

A gödör:

a Föld szája.

Kitört fogait:

a köveket, dobálja.

A fa levél szempillája

alatt,

Te vagy az álom.

Földrészekre

szakad szét

a kabátom.

 

A tér: lakás.

Elválasztják

a csöndfalak.

Hangszálad izzószálán

világítanak: a szavak.

A madár szárnya:

ventilátor

hűti az eget.

Esőcseppekkel fociznak

a párkányon

a legyek.

Az óceánban

nem úszik

az elsüllyedt hajó.

Hogyan él egymás mellett

a sok hallakó?

S ha vendégségbe

jön fentről

a búvár ember,

fogadására “ház”–

hány delfint rendel?

 

A csók a külvilágtól

elszigeteli a lelket.

A fogak vacognak,

sepernek a nyelvek.

A férfi életmentő.

Pumpálja a mellet.

A torpedó becsapódott,

a nőt elöntik a cseppek.

 

Az idő folyamában

csak egy pillanatig

élek.

Közel vagyok

Nagy Sándorhoz,

félek.

Az élet becsap,

mert ugyanannyit élünk

mindnyájan.

Nem a házat támasztom,

csak fal

a hátam.

 

 

 

 

 

FALUSI MÁRTON

Greenwich

– triptichon –

 

1.

 

Délelőttből ad előzetest,

faltól falig ér a virradat.

Egy fénnyel mindent elővezet,

mi keleten volt, vagy kimaradt.

 

Végigsimítod borostádat:

napodat méred, ma épp telik.

Greenwichben összeépült házzal,

világgal Isten s nagy vétkeink.

 

Amivé válsz, azért ki felel?

Halottra vetkőzik a szoba,

arcodhoz sűrűsödik a perc,

 

mindig lesz utolsó vacsora.

Csak maga a halál vihet el,

halálod gondolata soha.

 

2.

 

A reggelnek megvolt mindene:

neonderengés, puha kontúr.

Még ázik a tea filtere,

mikor a mentő ott befordul.

 

Colstokját szél húzza, hajlítja,

visszacsattannak acélstráfok:

intenzív zivatar-statika

méri meg, omlik-e majd rátok.

 

Infúzióba eresz csöppen,

készül az éjszakai tervrajz

varjakkal fölszögezett ködben.

 

Volt, aki élt. Volt, aki meghalt,

én gyöngyöző húslevest főztem.

Addig tart minden, míg a vers tart.

 

3.

 

Szétosztották közöttünk a gyászt.

Kire több, kire kevesebb jut.

Nem térül szeretet, mégis vársz

szeplőtlen bort, meztelen pertut.

 

Lehetett óceán vagy halál.

Sötétben pohár, sőt, élet is.

Ha veled a Nap majd arra jár,

kérj ki egy kört, két kört és megint.

 

Ránctalan tenger jár a Naphoz,

pohárhoz bor nyaka közelít.

 

Könnyekkel sminkelsz, archoz arcot,

derekad hullahopp-köreit

Föld rója akkor is, ha bajt hoz,

hűvös éjt nappallal összenyit.

 

 

Egy nappal, egy szerelemmel

 

Egy nappal, egy szerelemmel

fölhígul az alkonyi bor.

Ingujjam itatta reggel,

vászonterítőmre kifolyj.

 

Ibolyák térképe, határa

tavaszodni szememre kiül.

Ragacsos fűszál, mind zárva,

dűlőutakon menekülj.

 

Most idomít be az árnyék,

vele szívok friss levegőt.

Iramában lépek hátrébb,

húzván a Napot, lemenőt.

 

Horizonttöretésű ég, föld

feszesen lóg, élre vasalva.

Hunyorító emlék régről:

nagyanyám zsebembe varrja

 

pár madara pántos röptét.

Én füstszaggal mosom össze.

Levesbe aprított sörét

maradt csak belőle őszre.

 

Ibolyavonalú reggel,

beszeszelt, meggyorrú, idült.

Egy nappal, egy szerelemmel

tavaszodni szememre kiült.

 

Kivirágzik hány kirakat!

Emlékezni gyere magadra.

Pántos röptödből mi maradt:

felhőt kötöz, égre vasalva.

 

Tűz növeszt meg feketére,

most idomít be az árnyék.

Nézd, elfolyik arcom. Vére,

csillagok zsírja ha rám ég.

 

Hangyaboly bont terüljasztalt,

hátukon holdkaréj kenyér.

Közelebb újabb arasszal,

vállam a végekig felér.

 

Ragacsos fűszál, mind árva,

dűlőutakon menekül

ibolyák térképe, határa.

Többé ne maradj egyedül.

 

Ma rendet rakok, ha rend kell.

Mire megjöttél, rendet raktam.

Kerítés képében menj el,

szegélyezhesd, mi lakatlan.

 

 

Déva

 

Ugyanaz a vers, mi most is íródik.

Összeépült mind a tárgya.

Fénytörés, tálca egy irányt hord itt:

felosztják szobámat éjszakára.

 

Meszes messze köt meg, Déva titka.

Átvakul három vakolat.

Szelet rakodsz körém, kifordítja

fregoli-egem, vállat tapogat.

 

Lerögzítek formát, távolságot,

holdközépbe körzőhegyet.

A honnant és hovát összezárod,

Napból metszem ki csiszolt méreted.

 

Lélegezd, sóhajtsd rám öntőformám,

hullámoztass cserepeket!

Megroppantja, szétfeszíti bordám,

por száll: illatodat cementezed.

 

Mert legfontosabbak az arányok.

Előre, hátra mennyit lépsz.

Aszfaltba gőzölt, forró lábnyom

mélyéből, vízből kikevert egész.

 

Egy jövőből, bármi is a minta,

szerkesztett hullámtestvérek.

Az elmúlás se bonthatja vissza,

amit tévesen tervez az élet.

 

 

 

 

 

TORBA ZSUZSA

Sugárkezelés

 

Ha nem akarsz eggyé válni

a gúnyosan máló vakolattal,

a sunyi kis falrepedéssel,

a bántóan nyikorgó ajtóval

és a rád meredő géppel –

ahogy testedbe fúródik sugár-nyílvesszője

és roncsló gyűrűt húz

szövetre, sejtre –,

akkor meg kell találnod

azt a tenyérnyi ablaküveget,

amely mögött egy darab

fáradhatatlanul kék ég

és egy bohókás hársfa integet,

mert ebben a lepattogzott festékű időben

Isten irgalmából most ennyi a tied.

Már rajtad a bélyeg:

a hársfa, a felhő húsodba égett,

s miközben alagsori folyosókon

surranó titkokat kutató arcok

tükörcserepei közt lépkedsz,

kézen fog a hallgatag igazság,

az erő, mely teszi a dolgát,

mint a napfény és a levegő.

 

 

A reneszánsz ember

Kárpáti Kamilnak

 

Hiszékeny primitív,

gyanútlan barbár humanista.

Nem magyarázkodik.

Aki az igazság bilincsét hordja,

azt szivárvány pillangó szárnyak

repítik át a börtönrácson

füves kertek felé.

Hallja a cellazajos homályban

a kazánban elégő versek lánglelkeit.

Ezüst tűjével karcolja jövőbe

a csipkegalléros reményt.

Esténként a zárkakulcs csilingeli az imádságot,

majd megérkezik a rehabilitált varázsszőnyegálom.

Látja a napördögöt Firenzében nyargalászni,

ahogy a lovak szárnyát bíborra festi.

Petrarca Beatrice szeplőit számlálja,

mikor rikolt a néma páva,

és előkerül a Kísértet tábla:

“Smasszeroknak hét és fél évig zárva”

a Fejek felemelésének háza.

Ez az üzenet:

A költészet nem múlik el,

mert talpig az igazság örökös nász-bilicsében,

Rá nincs magyarázat.

 

 

Flitter-szavak

 

Flitter-szavak mögül

a szándék sercen.

Bebábozódott arcok

életre kelnek:

kapkodó mosoly,

helyrehozható tekintet.

 

De lehull a strucctoll,

szakad a hímes fonál,

gurul, gurul a sok színes

üveggyöngy szerteszét…

Sikítva feslik a varrás!

Megint a gyomor van a fej helyén.

 

 

Megver engem az Isten

 

Megver engem az Isten,

ha most nem mondom ki az igazat,

ha nem nyitom meg a szívem,

ha nem teszem azt, amit kéne.

 

Megvet engem az Isten,

ha most nem nézek a szemébe,

ha nem veszem észre,

hogy ott térdel velem szemben.

 

 

 

 

 

IANCU LAURA

Élet a hajnalban

 

Reggel ismét megnézem e-mailem

– van-e remény az emberiségben –

Kihúzom a vasalót ne égjen

– ki viszi át kezében tartva –

A szerelmet az ágyra bízva

– életed legyen öngyilkosság –

 

Mit bánom én, hogy ismét

Fürdik az őszben a koplalás

Hogy Panni órája megállt

És átvágta a meteor a macska útját

 

Bent maga a rács az öntudat

S nem szabadul csak alakulgat

A visszaszámolás.

 

 

Nincs ellenség

 

Nincs határ

Csak a Kárpátok

Szelíd, vérgyökerű Kárpátok

 

Nincs ellenség csak

Az erdő zúgása

Szuszog halkan

 

Ahogy a szív dobog

Ha átmegy

A határon

 

 

Péter

 

Te tudod a tűz

A pattogás, a víz

A hajnal emészt

 

A mozgás

 

Te megértetted az árulás

Kockázatát

Te prímás

 

Hegedűs csend sikoly

Immár a Nincs beszél

Minden tagadásban

Siratjuk a feszültet

 

Ó mi tűz körüli

Sohse benne

Sohse fénye

Péterek

 

 

Dimenziók

 

Általában függő vagyok

Néha alkalmazott

 

Általában leírok

Betűhalmaz maradok

 

Általában lélegzem

De inkább megfulladok

 

Nem fáj, hogy néznek

Meztelen vagyok.