TORNAI JÓZSEF
Harminchétben
Mennyi maradt még fészkül,
Attila, a hazádból,
mennyi a szülötted föld:
a homok-mérges tájból,
mennyi a kis kenyérből,
mennyi a dobott kőből
s mennyi a Duna-parti,
anyádon-túl-időből?
Mennyi a semmi-árkon,
amelyen úgy remegtél,
hogy barbár-messzebb láttál
európás szemeknél?
Mennyi, amit a te
oltárodra letettem,
és hány istent szerettél
és hány volt sorsod ellen?
Mennyi vetésed dűlt le
és mennyi nőtt magasra,
hogy szemmellveréseddel
hatoljak tudatomba?
Hány bombás éjszakán,
hány pisztolycső előtt
suttogtam verseid,
biztos sámán-erőt?
Szabadszállásra mentél?
Én is leszálltam ott
egy háb
orúval később,rossz cipőm kopogott,
míg lisztet, bort cipeltem
“nyögő lombok alatt”.
Panaszukban, Attila,
hallottalak, hallottalak.
Léted megáradás volt:
ész-parázs, szerelem,
tudtad, a világ tajték,
mint öl az öleden.
Mégis előre mentél,
amerre Flóra vitt,
hús-kelyhe nem kezedben
szórta el szirmait.
Mennyi álmod uszott át
az áldásod taván
s mennyi okos szó égne,
ha újra-gyújtanám?
Mennyit sírjak, Attila,
hogy hidd, mert őrület,
hogy csak lidérc e század
szelleme nélküled?
Mennyi reményed élt még,
és az áprilisok
még meddig lobogtatták
a világtavaszod
harminchétben? Bár akkor,
Attila, jaj, de fáj,
halálodról nem tudtuk,
hogy az: világhalál.
A metaforáiról híres költő
A metaforáiról híres költő azt mondta:
ne beszéljünk többet filozófiáról,
a gy
urgyalagokat, kőrisfákat, lepkékettöbbre tartom minden agy-ficamításnál.
A középkor a vallást az idő fölé emelte:
mintha itt járna köztünk Jézus. Én a
profétákat éjjel jobban hallom, mint a ricsajt,
amit tudományok, gépek és modern dumák
csapnak a világ egyre bedugultabb fülébe.
Mit szólnál egy pohár szekszárdi vöröshöz?
És ittunk. Hajnalig a meghaló és föltámadó
ágak, tuskók, tobozok lángja mellett. Rossz
volt, hogy nem beszélhetek. Egy költőnek
miért nem szabad mindent kimondania? Nyarak
teltek el. Megcsodáltuk este a hatvan másodperc
alatt kibomló ligetszépe sárga csönd-mutatványát.
Most már nem is tudom, mit akartam elmagyarázni
a halálfélelmemről meg az agyamban emberfölöttien
messzi sugárral kísértő örökkévalóságról?
Beethoven: Missa Solemnis
Fiat lux perpetua!
De hát van ilyen?
Hiszen a kozmoszban
minden pillanat végtelen
mozzanatok rendje és zűrzavara,
ahol nincs örökkévalóság és csoda.
Fogjátok föl, szent könyveket ismerő
és köznapi agyak:
amik ma vagyunk, atomokra szakad,
mire a holnap l
egelső sugara lombot ér,és csak a csontunk
lisztfehér
porát táncoltatja a szél,
míg az is a világcsönd zenéjébe hull,
mint a többi millió-föltételű, csonkult
összetételű lény
az idő-nemző Hatalmak
ölén.
SZENTMÁRTONI JÁNOS
Dunavarsányi levelek (5)
Kondor Péternek
Sorsom bájos iróniája, hogy az utolsó varsányi levelet
már Csepelről írom neked, a régi-új helyen:
köröttem nyirkos dolgozószobám, az egykori Ulysses-kabin,
a nyárikonyha.
Nagymama itt nyújtotta évekig a rétestésztát,
én meg az időt, há
tha rájövök valamire,míg körötte keringek, mint egy bolygó.
Tisztán emlékszem, apám melyik sarkában zokogott,
amikor anyám bejelentette, sokadszorra már,
de ezúttal “véglegesen”: elköltözik.
(Ugyanebben a sarokban dolgozom mindig;
ez a dráma-sarok.)
Itt nyugtatgatta a nagycsalád, hadd menjen csak,
úgysem lesz boldog, vigye csak az az “ősember”,
ilyen volt mindig, hajtotta a vére…
(Egy régi fotón, ahol még fiatal és üde,
mint a friss orgonák,
mindenki mosolyog, bátran tekint a lencse-jövőbe,
ő lufit ta
rt arca elé.Miért? – gondolkodtam rajta évekig.
Mert nincs jelen: csak teste működik itt köztünk,
a lelke egész máshol fürdőzik
valami beazonosíthatatlan fénysugárban,
messze szállt már rég,
talán egy május elsejei felvonuláson,
ahol nem lehetett feltűnő
az ilyesmi.)Mint tudod, apám megállt a téboly köd ülte határában,
s egy végzetes szorítással lezárta
a shakespeare-i történetet.
Szabadulása óta csak szédeleg:
minden nap iszik, bütyköl valamit a házán
(mostanában olykor én is, mert majdnem porig égett),
anyjával veszekszik, aki mindenhez fáradt már,
de a 100.-at még kivárja,
mert többen is megígértük, hogy kihívjuk hozzá a CseppTV-t.
Szóval újra itt,
ahol a kamaszkorom pergett,
verseim zömét írtam,
zavaros bulijaimat rendeztem – nem tudom,
de valamié
rt barátaim is e zsebkendőnyi földrészenszerettek leginkább tombolni
Máté Péter vagy Feliciano dalaira,
majd néhány üveg bor mellett
hol búsongni, milyen szar az élet,
hol kemény asztalcsapkodásokkal
váltani meg a világot és önmagukat.
Itt dolgoztam ki
az elkerülhetetlen “apagyilkosság”-gal rokon
nagy leszámolásom kétségbeesett gondolatait,
melyek mesterem személyét vették célba,
hogy felnőjek végre már.
Emlékszem, a konyha előtti lugasban
még fel is olvastam belőle barátaimnak,
akik vállon veregettek bátorságomért.
Mentségemül szolgáljon,
hogy szívem még nyílt volt,
tékozló és sebezhető,
mint a romantikus kalandhősöké,
akik földrészeket átlovagolnak
egyetlen igazságukért.
Ebben a konyhában próbáltam megtartani
életem társát.
Kezdetben ment még,
egy ideig k
itartott a fellengzős kamaszkorkétes muníciója.
De miután minden lassacskán önmagává érett,
szerelmem, csakúgy mint anyám,
rádöbbent, milyen szűk is az én világom.
Mert bár szerencsés pillanatokban
fókuszába gyűjthető az óceán,
mégiscsak egy ócska ladik,
össze sem mérhető Noé bárkájával.
Végigvonult rajtam az életem,
és sokszor észre sem vettem.
Most újra itt, a dráma-sarokban.
“Körmölök, mint egy agyalágyult”.
Amíg dal lesz? Már nem hiszem.
De verseink még eljöhetnek értünk,
pont, amikor a tűzhely előtt
állunk,fölbontott sörrel kezünkben,
és a töltöttkáposzta-főzés művészetét
próbáljuk tökélyre emelni,
mintha csak egy végeérhetetlen párbeszédben,
mely létünkbe visszaigazol.
Mert nagy tettekhez régóta nem ragaszkodom.
Mindig csak annyiért igyekszem,
“amennyit a szív fölfoghat magába”.
Lehet, hogy kiszámíthatóbbá váltam tőle,
szárazabbá, mint egy pirítós
– de már nem akarom
a lényegről elterelni figyelmemet,
sem filozófiával, sem zenével,
sem az alulmaradottak cinizmusával.
Talán a legnehezebb útra vállalkozom,
meglehet, érdemtelenül.
Sokak szemében érthetetlen lettem,
vagy érthetetlenül unalmas.
Ki kérte tőlem mindezt? Senki.
Luxus, hogy magamtól megköveteltem.
Aki netán majd az életem iránt érdeklődik,
s nem elégíti ki könyveim sorvezetője
(abban a korban persze,
amikor belőlünk már csak egy furcsa hír
lebeg az élők emlékezetében),
lett légyen az mindenre elszánt filológus
vagy ifjúsága forradalmában morzsolódó költő
(talán éppen Péter)
– legjobb, ha ebben a konyhában kezdi.
Sok kérdésére választ kaphat.
Ha áll még majd egyáltalán e melléképület,
itt, a Gőz utca 15. gizgazos udvarán.
GÁL ÉVA EMESE
Ének
A földre hullt, és összetört az ének,
ami lekottázta a messzeséget,
a világ némává zsugorodott,
és a hatalmát kikiáltó csendben
én mégis dallamokra emlékeztem,
melyek átölelik a távlatot,
s utat köveznek egymáshoz a lélek
fennsíkjain átsuhanó igéknek,
hogy találkozzon ezer gondolat,
s embert emberért éltető vágy, érzés,
hogy soha ne szűnjön meg a kisértés,
melyben szellem és szerelem szabad!
Most a dallamok szilánkjait mentem,
illesztgetem össze az életemben,
s nem tudom, lesz-e teljes énekem,
de te, ki fölhangoltad a világom,
s kitől fényévnyi messzeségre fázom,
megbocsátod-e a csendet nekem?
Téli fohász
Az ég a hómezőre térde
pel,és fohászában szinte köddé válik,
hogy a magasság hol kezdődik el,
s hol folytatódik végtelen halálig,
most épp oly láthatatlan, mint a csend,
melyen átnyilall a hó roppanása,
ahogy a rászakadó végtelent
vakon méri, és jajjal fölvigyázza.
Az életünk ilyen bizonytalan.
Nem látjuk át, csak vonszoljuk a terhet,
melynek ködön túl folytatása van,
mert részei vagyunk a végtelennek,
de soha nem tudjuk meg, hogy miként
változtat nyomorunk az égi renden,
mit tesz a parányi a mindenért,
és sorsa miért fellebbezhetetlen?
Az egész is oly kiszolgáltatott
a résznek, mint a rész a mindenségnek,
amit teljessége cserben hagyott,
hogy megjátssza a tökéletlenséget,
és így lesz a hiány tökéletes?!
A hómező gerince roppanása
alig remegteti meg az eget.
A végtelen a véget meg se látja.
SZENTJÁNOSI CSABA
Vers-válaszok
A csend köztünk:
élőlény.
Átviszi a hangot.
Áldozatod vagyok,
ahogy nyitott szádat,
felém tartod.
Kéz a kézben,
mint a hullámok,
elérjük az eget.
A Föld:
ringlispíl.
Végem van,
ha Rólad
leesek.
Darabokban vagyok.
Külön a májam,
a szívem,
a kezem.
Krumpli fejemből
hajam csíráit
letördelem.
Fülemben: operakórus.
Remeg a szám.
Köd kabátommal
betakar szél Anyám.
A gödör:
a Föld szája.
Kitört fogait:
a köveket, dobálja.
A fa levél szempillája
alatt,
Te vagy az álom.
Földrészekre
szakad szét
a kabátom.
A tér: lakás.
Elválasztják
a csöndfalak.
Hangszálad izzószálán
világítanak: a szavak.
A madár szárnya:
ventilátor
hűti az eget.
Esőcseppekkel fociznak
a párkányon
a legyek.
Az óceánban
nem úszik
az elsüllyedt hajó.
Hogyan él egymás mellett
a sok hallakó?
S ha vendégségbe
jön fentről
a búvár ember,
fogadására “ház”–
hány delfint rendel?
A csók a külvilágtól
elszigeteli a lelket.
A fogak vacognak,
sepernek a nyelvek.
A férfi életmentő.
Pumpálja a mellet.
A torpedó becsapódott,
a nőt elöntik a cseppek.
Az idő folyamában
csak egy pillanatig
élek.
Közel vagyok
Nagy Sándorhoz,
félek.
Az élet becsap,
mert ugyanannyit élünk
mindnyájan.
Nem a házat támasztom,
csak fal
a hátam.
FALUSI MÁRTON
Greenwich
– triptichon –
1.
Délelőttből ad előzetest,
faltól falig ér a virradat.
Egy fénnyel mindent elővezet,
mi keleten volt, vagy kimaradt.
Végigsimítod borostádat:
napodat méred, ma épp telik.
Greenwichben összeépült házzal,
világgal Isten s nagy vétkeink.
Amivé válsz, azért ki felel?
Halottra vetkőzik a szoba,
arcodhoz sűrűsödik a perc,
mindig lesz utolsó vacsora.
Csak maga a halál vihet el,
halálod gondolata soha.
2.
A reggelnek megvolt mindene:
neonderengés, puha kontúr.
Még ázik a tea filtere,
mikor a mentő ott befordul.
Colstokját szél húzza, hajlítja,
visszacsattannak acélstráfok:
intenzív zivatar-statika
méri meg, omlik-e majd rátok.
Infúzióba eresz csöppen,
készül az éjszakai tervrajz
varjakkal fölszögezett ködben.
Volt, aki élt. Volt, aki meghalt,
én gyöngyöző húslevest főztem.
Addig tart minden, míg a vers tart.
3.
Szétosztották közöttünk a gyászt.
Kire több, kire kevesebb jut.
Nem térül szeretet, mégis vársz
szeplőtlen bort, meztelen pertut.
Lehetett óceán vagy halál.
Sötétben pohár, sőt, élet is.
Ha veled a Nap majd arra jár,
kérj ki egy kört, két kört és megint.
Ránctalan tenger jár a Naphoz,
pohárhoz bor nyaka közelít.
Könnyekkel sminkelsz, archoz arcot,
derekad hullahopp-köreit
Föld rója akkor is, ha bajt hoz,
hűvös éjt nappallal összenyit.
Egy nappal, egy szerelemmel
Egy nappal, egy szerelemmel
fölhígul az alkonyi bor.
Ingujjam itatta reggel,
vászonterítőmre kifolyj.
Ibolyák térképe, határa
tavaszodni szememre kiül.
Ragacsos fűszál, mind zá
rva,dűlőutakon menekülj.
Most idomít be az árnyék,
vele szívok friss levegőt.
Iramában lépek hátrébb,
húzván a Napot, lemenőt.
Horizonttöretésű ég, föld
feszesen lóg, élre vasalva.
Hunyorító emlék régről:
nagyanyám zsebembe varrja
pár madara pántos röptét.
Én füstszaggal mosom össze.
Levesbe aprított sörét
maradt csak belőle őszre.
Ibolyavonalú reggel,
beszeszelt, meggyorrú, idült.
Egy nappal, egy szerelemmel
tavaszodni szememre kiült.
Kivirágzik hány kirakat!
Emlékezni gyere magadra.
Pántos
röptödből mi maradt:felhőt kötöz, égre vasalva.
Tűz növeszt meg feketére,
most idomít be az árnyék.
Nézd, elfolyik arcom. Vére,
csillagok zsírja ha rám ég.
Hangyaboly bont terüljasztalt,
hátukon holdkaréj kenyér.
Közelebb újabb arasszal,
vállam a végekig felér.
Ragacsos fűszál, mind árva,
dűlőutakon menekül
ibolyák térképe, határa.
Többé ne maradj egyedül.
Ma rendet rakok, ha rend kell.
Mire megjöttél, rendet raktam.
Kerítés képében menj el,
szegélyezhesd, mi lakatlan.
Déva
Ugyanaz a vers, mi most is íródik.
Összeépült mind a tárgya.
Fénytörés, tálca egy irányt hord itt:
felosztják szobámat éjszakára.
Meszes messze köt meg, Déva titka.
Átvakul három vakolat.
Szelet rakodsz körém, kifordítja
fregoli-egem, vállat tapogat.
Lerögzítek formát, távolságot,
holdközépbe körzőhegyet.
A honnant és hovát összezárod,
Napból metszem ki csiszolt méreted.
Lélegezd, sóhajtsd rám öntőformám,
hullámoztass cserepeket!
Megroppantja, szétfeszíti bordám,
por száll: illatodat cementezed.
Mert legfontosabbak az arányok.
Előre, hátra mennyit lépsz.
Aszfaltba gőzölt, forró lábnyom
mélyéből, vízből kikevert egész.
Egy jövőből, bármi is a minta,
szerkesztett hullámtestvérek.
Az elmúlás se bonthatja vissza,
amit tévesen tervez az élet.
TORBA ZSUZSA
Sugárkezelés
Ha nem akarsz eggyé válni
a gúnyosan máló vakolattal,
a sunyi kis falrepedéssel,
a bántóan nyikorgó ajtóval
és a rád meredő géppel –
ahogy
testedbe fúródik sugár-nyílvesszőjeés roncsló gyűrűt húz
szövetre, sejtre –,
akkor meg kell találnod
azt a tenyérnyi ablaküveget,
amely mögött egy darab
fáradhatatlanul kék ég
és egy bohókás hársfa integet,
mert ebben a lepattogzott festékű időben
Isten irgalmából most ennyi a tied.
Már rajtad a bélyeg:
a hársfa, a felhő húsodba égett,
s miközben alagsori folyosókon
surranó titkokat kutató arcok
tükörcserepei közt lépkedsz,
kézen fog a hallgatag igazság,
az erő, mely teszi a dolgát,
mint a napfény é
s a levegő.
A reneszánsz ember
Kárpáti Kamilnak
Hiszékeny primitív,
gyanútlan barbár humanista.
Nem magyarázkodik.
Aki az igazság bilincsét hordja,
azt szivárvány pillangó szárnyak
repítik át a börtönrácson
füves kertek felé.
Hallja a cellazajos homályban
a kazánban elégő versek lánglelkeit.
Ezüst tűjével karcolja jövőbe
a csipkegalléros reményt.
Esténként a zárkakulcs csilingeli az imádságot,
majd megérkezik a rehabilitált varázsszőnyegálom.
Látja a napördögöt Firenzében nyargalászni,
ahogy a lovak szárnyát bíborra festi.
Petrarca Beatrice szeplőit számlálja,
mikor rikolt a néma páva,
és előkerül a Kísértet tábla:
“Smasszeroknak hét és fél évig zárva”
a Fejek felemelésének háza.
Ez az üzenet:
A költészet nem múlik el,
mert talpig az igazság örökös nász-bilicsében,
Rá nincs magyarázat.
Flitter-szavak
Flitter-szavak mögül
a szándék sercen.
Bebábozódott arcok
életre kelnek:
kapkodó mosoly,
helyrehozható tekintet.
De lehull a strucctoll,
szakad a hímes fonál,
gurul, gurul a sok színes
üveggyöngy szerteszét…
Sikítva feslik a varrás!
Megint a gyomor van a fej helyén.
Megver engem az Isten
Megver engem az Isten,
ha most nem mondom ki az igazat,
ha nem nyitom meg a szívem,
ha nem teszem azt, amit kéne.
Megvet engem az Isten,
ha most nem nézek a szemébe,
ha nem veszem észre,
hogy ott térdel velem szemben.
IANCU LAURA
Élet a hajnalban
Reggel ismét megnézem e-mailem
– van-e remény az emberiségben –
Kihúzom a vasalót ne égjen
– ki viszi át kezében tartva –
A szerelmet az ágyra bízva
– életed legyen öngyilkosság –
Mit bánom én, hogy ismét
Fürdik az ő
szben a koplalásHogy Panni órája megállt
És átvágta a meteor a macska útját
Bent maga a rács az öntudat
S nem szabadul csak alakulgat
A visszaszámolás.
Nincs ellenség
Nincs határ
Csak a Kárpátok
Szelíd, vérgyökerű Kárpátok
Nincs ellenség csak
Az
erdő zúgásaSzuszog halkan
Ahogy a szív dobog
Ha átmegy
A határon
Péter
Te tudod a tűz
A pattogás, a víz
A hajnal emészt
A mozgás
Te megértetted az árulás
Kockázatát
Te prímás
Hegedűs csend sikoly
Immár a Nincs beszél
Minden tagadásban
Siratjuk a feszültet
Ó mi tűz körüli
Sohse benne
Sohse fénye
Péterek
Dimenziók
Általában függő vagyok
Néha alkalmazott
Általában leírok
Betűhalmaz maradok
Általában lélegzem
De inkább megfulladok
Nem fáj, hogy néznek
Meztelen vagyok.