Ami a trianoni traumát követően, az 1920-as évek elején az erdélyi magyar irodalom megteremtésében, megéledésében lezajlott, az mindenképpen egyfajta társadalom-lélektani, kisebbségtörténelmi, mentalitástörténeti hőskornak számítható. Az új helyzetben különösen a felfokozott megmaradásproblémára, a lelki-szellemi önazonosság létkérdéssé élesedett dilemmáira válaszoltak a heroikus kultúraépítő vállalkozások, a nemzeti hagyományfolytonosság szervességét kérdésessé-kétségessé ziláló tendenciák ellenében megelevenedő identitásfenntartó és -erősítő tevékenységek, szervezkedések. A magyar kultúra egyik bölcsőjében, Erdélyben “az új államba került magyarság hamarosan megteremtette a saját irodalmát”, mert az új hatalom alatt a “magyarság életösztöne először az irodalomban szólalt meg” – “s csakugyan voltak esztendők, mikor »egyetlen tett a költő álma volt«. Furcsa paradoxon: a többségből kisebbségbe kerülő magyarság sok mindent vesztett, vagyont, hatalmat, pozíciót, intézményeket, egyben gyarapodott: irodalomban. A lélek megrendüléséből irodalom virágzott” – ahogyan Czine Mihály ecseteli e folyamatokat, jellemzi ezt az időszakot. A közösségmegtartó és intézményalakító irodalmi erőfeszítések között pedig elsőrendűek voltak az élénk folyóirat-kísérletek. Hogy ezek a feledés veszélyét elhárítva ma is élő tanulságként és gazdag eszme- vagy kultúrtörténeti teljesítményükkel ható magatartásmintaként szolgálhassanak, szükséges a körültekintően pontos és gondos filológiai munkával elvégzett feltárásuk és egy-egy szöveggyűjtemény, reprezentatív válogatás, repertórium által való újra-bemutatásuk. Ilyen kutatások, munkálatok eredménye volt például már a hetvenes években a nagyváradi Magyar Szó és Tavasz 1919–1920 (1971), az aradi Genius és Új Genius 1924–1925 (1975), illetve Periszkop 1925–1926 (1980) antológiájának kiadása (mindhármat Kovács János szerkesztette), aztán a Korunk (1967, szerk. Bonyháti Jolán, Méliusz József, Szász János) és az Erdélyi Helikon (1973, szerk. Szemlér Ferenc) költészetéből készült összeállítás, majd később az Erdélyi Fiatalok 1930–1940 (1986, szerk. Cseke Péter), a kolozsvári Hitel 1935–1944 (1991, szerk. Záhony Éva) és a marosvásárhelyi Zord Idő 1919–1921 (1998, szerk. Kuti Márta) antológiájának megjelentetése. S most a kiváló irodalomtudós, művelődéstörténész, Szabédi László monográfusa, a Dsida-kutatás egyik vezető személyisége, számos jelentős tanulmánykötet szerzője, Mózes Huba szerkesztésében (aki 1992-ben Az Erdélyi Szépmíves Céh és a Helikon indulásának dokumentumaiból 1924–1928 című forrásértékű kötetet is közzétette) napvilágot látott a Napkelet 1920–1922 című antológia is. (Amelyről Dicsőséges kudarcaink a diktatúra korszakából [1997] című könyvében Tóth Sándor megjegyzi, hogy már “a nyolcvanas évek közepén készen állt a nyomdába adásra” – mintegy a Korunk-kötettel a hatvanas évek végén megindítani szándékozott sorozat egyik darabjaként Méliusz József akkori előrejelzését is valóra váltva.)

A kolozsvári Napkelet félhavi folyóiratként – összesen 42 alkalommal – a Keleti Újság című napilapot is működtető lapkiadó vállalkozás termékeként, mintegy az újság bizonyos önállóságot is élvező mellékleteként jelent meg 1920 és 1922 szeptembere között, széles olvasói tábort és elismertséget szerezve magának nemcsak Romániában, hanem az egész Kárpát-medencében, sőt az akkori nyugati magyar emigráció körében is. Szerkesztőséget és kiadóhivatalt állított fel Bécsben, Pozsonyban és Szabadkán, s több száz szerzővel tartotta a kapcsolatot Romániában – és Magyarországon, Csehszlovákiában, Jugoszláviában, Ausztriában, Németországban. A lapot Paál Árpád (aki Kós Károllyal és Zágoni Istvánnal együtt írta és adta ki az erdélyi magyarság önszerveződését sürgető, az új életkezdésre buzdító nevezetes Kiáltó szó című röpiratot 1921-ben), Kádár Imre, Ligeti Ernő, Szentimrei Jenő szerkesztették, és mellettük a főmunkatársak, többek között Bárd Oszkár, Janovics Jenő, Nyirő József, Szombati-Szabó István, Tabéry Géza fémjelezték, címlapját és belső lapjait Kós Károly rajzai, vagy mellettük Kriesch Aladár és mások grafikái díszítették. A különféle eszmei, művészi és politikai irányzatokat összekapcsoló (majd ezek további differenciálódásának sodrában végül felmorzsolódó) orgánum alapvetően a változatos szellemi erők tömörítésének célját tűzte ki, még ha ízlésbeállítódásának jellegét döntően liberális-humanista, szocialista és polgári baloldali ideológiai vonások határozták is meg. Mindenesetre “az impériumváltozás utáni Erdély szellemi életének kibontakozását sokan innen számítják”; “mindenki itt gyülekezett, aki Európát kereste, liberálisok, radikálisok, polgári humanisták, az ellenforradalmi Magyarországról emigráltak (Ignotus, Barta Lajos, Dienes László), sűrűn hozta a lap Jászi Oszkár, Szende Pál és Hatvany Lajos írásait is”: “az egész magyar nyelvterület, sőt emigráció adott itt találkozót”; “szellemében leginkább talán a Huszadik Századhoz kapcsolódott. Itt kezd irodalmian fogalmazódni a maradni és vállalni igéje, a magyar–román–szász irodalom kölcsönös ismertetésének az elve, szinte mindaz, ami majd a transsylvanizmusban fontossá válik. Sokfelé vezetnek innen utak: a kommunista Korunkig, a polgári Erdélyi Helikonig, sőt a konzervatív Pásztortűzhöz is” – szögezi le Czine Mihály. Pomogáts Béla szerint is az egymástól eltérő nézeteknek, műveknek szabad fórumot biztosító folyóirat “a progresszív irodalom egész táborának összefogására törekedve az útjára induló nemzetiségi irodalom legjobb tehetségeit szólaltatta meg”. A sokféle és gyakran megosztó szemléletmód ütközésekor, a szenvedélyes viták közegében szabadelvűen “eklektikus” volt a szó legnemesebb értelmében (ahogyan Ligeti Ernő Súly alatt a pálma című későbbi visszaemlékezésében megfogalmazta), bizonyítva ezt közleményeivel, ankétjaival, pályázataival, közönségtalálkozóival is, ezzel jelentett újat, nemkülönben a modernizmus hirdetése mellett az új szellemű, cselekvő, szinte aktivista erdélyiség, a társadalom- és nemzetépítő transzszilvanizmus korai körvonalazásával. Tudott egyeztetni a különböző világnézeti és esztétikai áramlatok között, s így voltaképpen egyszerre előlegezte meg a szociális és az “erdélyi gondolat” (benne a “vallani és vállalni” ethoszának) későbbi vonulatait; olyan “határmezsgyeként”, “amelyen túl az Erdélyben megnyilvánuló, innen pedig a kimondottan erdélyi irodalmat találhatja meg a visszatekintő kereső” (Tabéry Géza). “A hagyományainál fogvást kevésbé türelmetlen, elfogultságok, egyoldalúságok mételyétől mentesebb Erdélyt akartuk megkérdezni: vallja-e a múltját a jövőjében is? Vállalja-e, mikor szükség van rá, mint vállalta ilyenkor mindig a felülemelkedést a szenvedélyeken, a kicsinyességen, az elfogultságokon ott, ahol a maga életének újjáteremtéséről van szó? Vállalja-e abban a pillanatban, mikor minden kérdésben a nyílt színvallás életbe vág, a fajta kulturális továbbélése érdekében?” – idézi Szentimrei Jenő eszmei programját az előbbieket hangsúlyozva Pomogáts Béla (A kolozsvári Napkelet, in Feltáratlan értékek a magyar irodalomban, szerk. Szabó B. István, 1994). Maga Mózes Huba is ezt állítja a gazdag és karakteres válogatást nyújtó, s értékes bibliográfiai függelékkel, repertóriummal ellátott Napkelet-kötet eligazító előszavában: “A Napkeletéhez hasonló, széles spektrumú törekvések kibontakoztatására (részben a Napkelet egykori szerkesztőinek és munkatársainak a közreműködésével) majd csak a Dienes László alapította Korunk, a későbbiekben pedig az egymással vitázó, de egymás munkáját sok tekintetben kiegészítő két folyóirat, a Gaál Gábor szerkesztette Korunk és az Erdélyi Helikon hasábjain kerül sor.” (Ilyen konklúziókkal és az azokat igazoló-adatoló sajtó-, intézmény- és irodalomtörténeti tanulmányokkal, dokumentumokkal teli kötetek voltak már egyébként Mózes Huba előző könyvei is, például a Sajtó, kritika, irodalom [1983], a Forrása rég fakadt… [1985] vagy A fejedelemasszony portréjához [1994].) S az antológia első recenzense, Cseke Péter szintén nyomatékosítja A Napkelet üzenete – Az erdélyi magyar irodalom forrásvidékeiről című írásában (Új Könyvpiac, 2004. júl.–aug.), hogy a folyóirat “amellett, hogy az erdélyi magyar létkérdések megoldására összpontosított, az egyetemes szellemi áramlatok közvetítését is felvállalta” – a szerkesztők “hittek abban, hogy a részekre darabolt Kárpát-medencei magyarságra a továbbiakban is európai küldetés vár”; s hogy a szellemi erők ilyen típusú összefogására talán “ma még inkább szükség mutatkozik, mint nyolc évtizeddel korábban”.

A változatos összeállításban versek, műfordítások, elbeszélések, dramatikus szövegek és esszék, tanulmányok szerepelnek. Híven tükrözik ezek a századelőn összetorlódó irányzatok színességét, hiszen a klasszikus esztéta modernség szemléletvilágától a klaszszikus avantgárd modernizmus vagy a tárgyias másodmodernség sokfajta árnyalatáig terjed a körkép. A “holnapos” és a “nyugatos” lírikusok közül felsorakozik itt Babits Mihály (A jobbak elmaradnak című korszakjelző versével), Juhász Gyula és Tóth Árpád, Balázs Béla és Emőd Tamás, a hozzájuk – a szimbolikus-impresszionisztikus kifejezésmód artisztikumához – nagyrészt kötődő erdélyiek közül Áprily Lajos és Tompa László, szerepel továbbá az avantgárd expresszionista hullámával érkezve Déry Tibor, illetve Bartalis János, Becski Irén, Szentimrei Jenő, Endre Károly, de jelentkezik a népi realizmus dalszerűségét személyessé frissítő természetességével már Erdélyi József is. A kötet szerkesztője külön is méltán hívja fel a figyelmet Bartalis János Az erdőről hazatérő favágók című újtárgyias szabad versére (amelyben a “kérges tenyerű” szegény emberek lelkiállapotával való azonosulás a természeti megújulás kiváltotta egyetemes létöröm enthuziazmusával telítődik), s a kiváló Baudelaire-, Verlaine-, Mallarmé-, Sandburg-, Eminescu-fordítások között a széles körben ismert LXXV. Shakespeare-szonett (“Az vagy nekem, mi testnek a kenyér”) Szabó Lőrinc általi magyarítására-átköltésére.

A szépprózai anyag novellái, regényrészletei szintén tágas világszemléleti és stiláris dimenziókat jeleznek. Berde Mária jelképes történetpéldázata (Rina kincse) újromantikus és szecessziós meseszerűségbe olt erkölcsfilozófiai tanulságot (miként Balázs Béla vagy Kaczér Illés stilizáló-bölcseleti, illetve mesei fantasztikumot éles társadalomkritikával keverő históriája). Itt is érvényesül Berde írásművészetének sok erénye, az érzelmes, dekoratív, “lírai moralizálásokkal teletűzdelt egyéni stílus” szuggesztivitása (monográfusa, Molnár Szabolcs értékelése szerint), a “graciózus”, színpompás mondatalakítás és elbeszélés-, leírásmód (Molter Károlyt idézve). Déry Tibor az individuális létezés végső kérdéseivel szembesítő, bizarr “preegzisztencialista” elbeszélésében veti fel az emberi határhelyzetek (halál, gyilkosság, kivégzés) groteszk tragikumát (Utolsó pillanatban), Sipos Domokos vagy Tabéry Géza (valamint Kádár Imre egyfelvonásosa) az első világháború lélektorzító krízispillanatait, a vergődő emberség drámai gyötrelemszituációit idézi fel, Nyirő József a népi mitologizmus, a balladás karakter- és sorsábrázolás előfutáraként a vad havasi világ nyers és zord emberi-lelki viszonyainak (a “halálküzdelem” és az “örökkévalóság” feszültségében zajló ösztöni történéseknek, az “ádáz” és “gyilkos”, a minden gyengét elnyomó és megölő, az erőset viszont még súlyosabbá tevő természeti törvényeknek) az elementáris erejű láttatásával kelt megrendítő hatást (Hull immár a fenyőtoboz), Karácsony Benő pedig hol játékos-derűs, hol fanyar iróniával fest komikus helyzetrajzot, emlékezetes jellemkarikatúrát. A közölt színművek közül Bárd Oszkár rémromantikus-szecesszionista drámája – expresszív-látomásos “sorsmisztériuma” (Ben Tariy bey sorsa, későbbi címén: Csoda) – a misztikus titokfejtés, a bűvös mindentudás, a varázslatos egzotikum és a rejtélyes érzelmi-ösztöni viharzások irracionális ütközését, a mágikus-keleties bölcselet és a nyugatias emocionalizmus különös-fátumos konfliktusát és összekavarodását vetíti ki. E kísérleti, “nyitott dramaturgiájú” műben a “cselekmény fordulatai mögött álló filozófiai magatartásban szinte hiánytalanul megtalálható a húszas évek európai művészetszemlélete” – írja Bárd Oszkár válogatott drámakötetének (Kriterion, 1989) bevezető tanulmányában Kötő József, azt is állítva, hogy Bárd drámaírói munkásságának értékét és mennyiségét a két világháború közötti erdélyi magyar irodalomban Tamási Áronon kívül senki sem múlta felül. Experimentalizmusát monográfusa, Murvai László (Bárd Oszkár, Kriterion, 1998) is modellértékűnek tartja, megállapítva, hogy ebben az életműben “az élet és a halál fogalma együtt jelentkezik, egymásra kérdez, egymásra felel”, s hogy a jellemző elégikus fájdalmat az életszépségek felcsillanásai enyhítik, viszont az örömbe “az elkerülhetetlen végzet tudata vegyít tragikus színt”.

Igen izgalmasak a tanulmányrovat kiszemelt darabjai is. Ilyenek a többi között Bartók Béla értekezése a zenefolklórgyűjtés módszertanáról, Molter Károly cikke Tompa Lászlóról, Szentimrei Jenő esszéje a verselőadás művészetéről, Kemény Gábor fejtegetése Rousseau-ról vagy a kolozsvári színház legendás igazgatójának, Janovics Jenőnek a magvas és reveláló Shakespeare-értelmezése, amelyben a szerző még a híres angol rendező, Gordon Craig Shakespeare-re vonatkozó nézeteivel is meggyőzően polemizál. Az “avantgarde-sugárzás” (Sőni Pál fogalma) több, szinte kiáltványszerű esszében is élénken érvényesül. A lelki megújulás és a technikai civilizáció progresszív tendenciái mellett hitet tévő szabadelvű “új művészet” futurista-expresszionista jellegű agitatív hirdetését végzi, a szellemi-társadalmi mozgalmiság és forradalmiság emberalakító, világátformáló aktivizmusának, kozmikus univerzalizmusának szükségszerűségét propagálja Barta Lajos vagy Dienes László, az apokaliptikus történelmi kataklizmák. A tépettség “vérvilágította” korát kaotikus, értelmetlen mivoltában adekvát kifejezésmóddal (az “űr formátlanságát” a “formátlanság apoteózisával”) érzékeltető dadaizmusról szól Déry Tibor elmélkedése, Bartalis János pedig az ember és az emberiség antropológiai mélységeitől el nem különülő, sőt az azokba visszagyökerező kollektív “új művészet” szenvedélyes-poétikus hitvallását fogalmazza, s az avantgárd lázadó-protestáló és messianisztikus-utópisztikus intonációjába, indulatába, profetikus hanghordozásába még a mindenkori alullévő és megnyomorított néprétegek felemelésének Szabó Dezső-s vágyát, vitalista népi radikalizmusát is belevegyíti (“ma minden cselekvés ezer kilendült kar és ezer megfeszített izom boldog ölelkezésére talál”; “beleágyazni magunk milliók fájdalmába, vágyába, akarásába”, “vezére, Mózese lenni a bukdácsoló tömegeknek, megépíteni az új, szabad mezők elíziumi gyönyörűségeit”, mert “mindenünnen millió seb vérzése kiált lelkünkbe”; “kibomolva sok száz vad csókú táj felé, elszóródva ezer sikoltó mozzanatába a véres időknek, viharos, szép Energiái a jövendőnek, boldog együtt-találkozásunkban, holnap-akarásunkban – köszöntelek benneteket!”). Kinyilvánítja, hogy a “művészet alkotó és teremtő aktus, egy az Istennel”, “a legbátrabb szó és legvéresebb cselekedet, mely túl minden időkön, jelenen és múlton, tegnapon és mán az örök nagy Embert mintázza, ezt a legtöbbet, ezt a minden-maximumot, ezt a legnagyobb vergődőjét az örök világnak”, s hogy az individuálisan el nem szigetelődő “nagy, tiszta emberszeretet” új korszaka következik, ,“új ember jön: a szeretet embere”, és “új Isten száll le a földre: a mérhetetlen, eddig horizont alatt élő milliók Istene”. Mert a keresztény hit és művészet sokáig a fél világot összefogó egységének a történelmi megbomlása után újra a tömegek érzésvilágában gyökerező, “az egész emberiség egyeteméből, az ős, végtelen Univerzumból” táplálkozó kultúra támad fel, olyan abszolút-monumentálisan, mint ahogyan az ógörögök, a keresztény középkor vagy a keleti nagy kultúrnépek, a hinduk, kínaiak művészete áradt szét, viszont a földön ígérve mennyországot, “az örök szeretet, örök béke, örök testvériség honát”: a “tökéletes emberi életet”.

Sors és mű hányatottságának nemcsak keserű, de erős szemlélettisztító tanulságai is kiviláglanak, ha az utókor nem rest a történelmi tragikum tudatosítására – és nem hagy sokáig kitaszított szellemi értékeket végképp a feledés ködébe veszni. Az életében és halálában évtizedekig elhallgattatott író, Derzsi Sándor pályája különösképpen jelképezheti annak a felelős magyar írástudónak a kálváriáját, “pokoljárását”, aki a teljes önfeláldozásig tartó küzdelmet, ellenállást vállalva mert szembeszegülni a magyarságot sújtó ordas diktatúrákkal. Leleplezve egyrészt az ördögi hatalom természetét, s felállítva másrészt a morális tisztánlátás és a kikezdhetetlen jellemerő vitathatatlan példáját.

A dél-erdélyi szórványmagyar vidéken 1919-ben született, kiváló tehetségű költő ígéretes indulását jelezte, hogy első diákkori versei az előzőleg például Dsida Jenő zsengéit is közlő kolozsvári ifjúsági havilapban, a Jóbarátban jelentek meg, hogy a továbbiak is a vezető erdélyi orgánumokban, az Erdélyi Helikonban, a Pásztortűzben, a Keleti Újságban, az Ifjú Erdélyben láttak napvilágot, hogy szorosan kapcsolódott a fiatalabb erdélyi nemzedékek csoportjaihoz, a Termés folyóirat írói köréhez, szerepelt (Szabédi Lászlóval, Jékely Zoltánnal, Kiss Jenővel, Horváth Istvánnal, Horváth Imrével és másokkal együtt) az Üdvözlégy szabadság című 1942-es versantológiában, s első kötetét (Szenvedések mámorában, 1941) Jékely a Magyar Csillagban így méltatta: “tömörített sorait suhogó szellem járja át, fölényesen biztos nyelvtudása hol Ady zsoltár-hangját, hol József Attila értelmi ütemezését idézi”; Csuka Zoltán a Láthatárban pedig így: “krisztusi alapon áll és krisztusi tanulságokat is von le, pedig ha valakinek, neki igazán alapja és joga lenne a gyűlölködésre, hiszen börtönt viselt a magyarságáért”; “a költők és apostolok sorából való”. Valóban, 1940 nyarán a román hatóságok bebörtönzik: katonai munkaszolgálat előli menekülése közben a határon elfogják, s csak néhány hónap múlva, a második bécsi döntés nyomán, Észak-Erdély visszacsatolásakor szabadul. Szemléletét erős demokratikus meggyőződés, sőt egyfajta humanista baloldaliság jellemzi, s később, a háború elvesztése után, ’44–45-ben is egy ideig bízik az új rendszer emberségességében – a Balogh Edgár, Jékely Zoltán fémjelezte (és riporter-publicistaként Sütő Andrást is ekkor indító) kolozsvári Világosság, illetve a Magyar Népi Szövetség hamarosan meghurcolt elnöke, Kurkó Gyárfás szerkesztette brassói Népi Egység című napilapok munkatársaként is. A lassan elkezdődő román soviniszta megtorló visszarendeződés (a nacionál-kommunista terror) elől Magyarországra települ, publikálni kezd a Válaszban, a Nagyvilágban, a Valóságban, s bekerül – a “születő arcok” között merész újításokkal, “hol epigrammaszerű, hol lüktető menetű” költeményekkel kísérletező lírikusként – a Sőtér István-féle Négy nemzedék című 1948-as reprezentatív líraantológiába. Ekkor azonban – a teljhatalmi fordulat sodrában – többek között egy, a rádióban elhangzó verse miatt (amelyben a Marx nevében “tündöklőket”, mert “ölnek”, “kontároknak” titulálja) bosszúhadjáratot indítanak ellene (s a rádiószerkesztő Sarkadi Imrét is ezért bocsátják el – lásd Márkus Béla: Átdolgozások kora [Sarkadi Imre és a sematizmus], 1996. 11–17., ill. Pokolraszállás – Sarkadi Imre emlékezete, szerk. Márkus Béla, 2001. 30–34.), Gábor Andor és Keszi Imre ledorongoló-denunciáló cikkei alapján “ellenségnek” bélyegzik, és kiutasítják, kitiltják az irodalomból. Ekkor a bábszínház kevésbé exponált területein keres menedéket (mint annyi sokan a félreszorítottak közül Szentkuthytól Mándyig, Mészöly Miklósig, Tamásitól, Weörestől Jékelyig akkoriban) és ér el bábjátékaival országos sikereket. Majd az enyhüléskor, ’56-hoz közeledve újra közölhet a Csillagban, az Irodalmi Újságban, a forradalom idején pedig lázas aktivitással szervezkedik, kiáltványt, röplapot szerkeszt, a Kossuth téri vérengzés után “idegen szolgálatban álló fasiszta klikknek” nevezi a kommunista pártvezetést, a forradalmárokat ténylegesen lelkesítő “riadókat” ír, s Ifjúság című poémájában, hőskölteményében (a későbbi perben “uszító” és “ellenforradalmi” tartalmúnak ítélt versciklusban) a harcoló “pesti srácok” múlhatatlan erkölcsi dicsőségét hirdeti és örökíti meg. November 4-e után aztán a zsarnoki rémuralom restaurációja ellen tovább hadakozik, ígéret helyett politikai szabadságot és nemzeti függetlenséget követel (“tiszta” és “szabad választás kell nekünk, megszállás nélkül”; “minden diktátor gyilkos”; “Bármit is mond Kádár”: “Legvadabb fasizmus itt a vörös járom / Mely nyakunkon akar ülni mindenáron / Ahol csak egy párt van, ha vörös, ha zöld is / Biz az mind fasiszta, bárminő színt ölt is”), az eltiport szabadságharcra emlékező “néma tüntetést” tervez, s Obersovszky Gyulával az Élünk című illegális, “szamizdat” lapot készíti. A retorziók elől kórházba húzódik, megtört egészsége és idegállapota ellenére zaklatni kezdik, összes írásait, feljegyzéseit, írógépét elkobozzák, megidézik a Tóth Ilona-perben is, a Gyorskocsi utcai félelmetes vallatóbörtönben hónapokig gyötrik, s 1958-ban két évre lecsukják (az ítélet öt évre szólt). Amnesztiával engedik ki, de a hatvanas években hosszú időkre kényszerkezelésekre viszik, zárt osztályok rácsok mögé száműzött lakója lesz. Ráfogott elmebetegsége olyan koholmány, amely közismert eszköze volt a hatalomnak; “a Szovjetben rég bevált módszer volt ez, főként kiemelkedő szellemiségű értelmiségiek, írók s más alkotók »elintézésére«, de nálunk is éltek vele” (Kristó Nagy István). A némaságra kárhoztatott, teljes anatéma alá vetett (s szívrohamban 1978-ban meghalt) költő temetésén Sánta Ferenc mond búcsúbeszédet: “Derzsi Sándor a lelkiismeret törvénye szerint tette a dolgait […] Ezért volt képes egy diktatúra idején leírni: »Becsület szentesíti az eszközt, nem a cél / a termés fizeti meg a munkát, nem a bér […] szabadság biztosítja az embert – nem a bárd« […] Aki végiggondolja az engedelmességet a legfőbb törvénynek, a daimonnak, a kategorikus imperatívusznak, a lelkiismeretnek való engedelmesség dolgát, és azt könyörtelenül végigcselekszi, annak számolnia kell a hatalom romlottságával, az »elhatározott gazemberek« hatalmával. A kevesek többségi hatalmával.” Könyvének kiadásáról életében szó sem lehetett, mellőzöttségéből hiába igyekezett kitörni – számon kérő és javaslattévő, szenvedélyesen igazságkereső, éles társadalomkritikát fogalmazó, bel- és külföldi hatalmasságokat ostromló levelek, memorandumok sokaságával is. (Ezt a rendőrség “postai terjesztés útján megvalósított párt- és államellenes izgatásnak” tekintette.)

Irodalomtörténeti “ébresztéséhez”, emlékének felelevenítéséhez az utóbbi időben Beke Györgytől Sombori Sándorig, Kopré Józseftől Tóbiás Áronig, Tornai Józseftől Pomogáts Béláig, Katona Szabó Istvántól Lőrinczi Lászlóig és Sylvester Lajosig többen hozzájárultak, beválogatták a székelyföldi költők új antológiájába (“Míg meghallja fájó messzeség”, 1989, szerk. Siklós Endre) vagy a romániai magyar költők (Lisztóczky László szerkesztette) istenes (Isten kezében, 1992), szerelmes (Arany és kék szavakkal, 1995), illetve természetverseiből (Hegyek, fák, füvek, 1998) álló gyűjteményekbe, Varga Domokos és a testvér Derzsi Ottó összeállításában 1998-ban a Benke László vezette Hét Krajcár Kiadó megjelentette a Derzsi Sándor emlékkönyvet, 2000-ben Püski Sándor (Kántor Lajos bevezető tanulmányával) az ugyancsak verseket, politikai írásokat, dokumentumokat tartalmazó Szabadító ének című kötetet (ezzel a címmel adta volna közre a második verseskönyvet 1944-ben a budapesti Révai Kiadó, ha a kézirat az ostrom, a bombázások alatt el nem pusztul), s például friss irodalomtörténeti áttekintésében (Elváltozott világ – Az erdélyi magyar irodalom 1940–44 között, 2004) Vallasek Júlia is utal a lírikus indulására és pályakezdő eszményeire. S mindezek után a Szabó Zsolt vezette kulturális folyóirat kiadója, a Művelődés Műhelye most közzétette az eddigi legbőségesebb gyűjteményt, a 1957-es házkutatáskor lefoglalt és csak a bírósági peranyagokban megőrződött versektől a költő által később rekonstruált darabokig – az alcím szerint is – “ezer verset” tartalmazó kötetet (Testamentum az anyagról), Lászlóffy Csabának a kronológiához igazodó szerkesztésében. (Utalva az Emlékezés című vers önjellemző soraira: “búsongva / Csordul belőle tollra / Való új vers, mi tán / Ezer vers gyűjteménye / És úgy tódul az égre / Mint nap az éj után”.)

Ez a hatalmas versáradat legelőször is történeti dokumentumértékével, élet- és korrajzi, tematikai vonatkozásaival ragadhat meg. Olyan hiteles, az adott korviszonyokat megdöbbentő éleslátásával diagnosztizáló közösségi és személyes vallomáslíra, hit-, eszme- és eszményhirdető sorsköltészet ez, amelyben mintegy megvilágosulnak a szörnyű történelmi folyamatok is. Az átvilágító sorstörténeti érvényesség a szenvedélyesen hömpölygő konfesszióra, a pontos helyzetmegjelenítés indulati-gondolati törekvéseire, az önelemzés és önértelmezés gyakran érdes, nyers, ironikus-profán beszédmódjára egyaránt kiterjed. Ez az “újromantikus”, “újnépies” (petőfies)– de egyúttal jellegzetes “másodmodern” (József Attilá-s, Szabó Lőrinc-es), disszonáns hangütéseket is felidéző – intonáció a közéletiséget így éppen a lendületes előadásmóddal, lírai kommentárokkal képes átesztétizálni. A legsikerültebb alkotásokban az életút meghatározó stációit nyomon követő és reflektáló leírások fogalmi, magyarázó-kommentáló, köznapiasan elmélkedő-bölcselkedő kifejezésmódja szervesen asszimilálja az ismétlés, a párhuzam, a fokozás nyelvi-stiláris alakzataival dúsított, ritmikussá szervezett mondatzuhatagok eredendő esztétikai értékeit. A hevületesen áradó, a drámai rámutatásban és önfelmutatásban megnyilatkozó emóciók feszültségét csak növeli a zárt versformák, főképpen a tizennégy soros, szonettes alakzatok kötöttsége, vagyis a belső dinamizmus, a szabad verses érzelemfolyam, illetve a zárt, páros vagy ölelkező rímekkel tagolt sorképzés, a határoltság kettőssége. A kiöntött vádat, keserűséget vagy reménykedést gyors mondatfordulatokkal, sebesen iramló szófűzésekkel utolérni igyekvő versmenet azonban mégis meglehetősen egyenetlenné keveri a költemények összességét. A rögtönzésszerű, nyilvánvalóan egyszerűsítő fogalmazást tovább rongáló sablonos, közhelyes vagy szólamos-didaktikus szóhasználatok verbalizmusba torkolló esetlensége, a hevenyészett írásmód megengedése az ellaposodó gyengébb darabokat szinte gáttalanul egybefolyatja, összemossa. A szókimondás vagy a tépelődés gyakori közvetlen prózaisága a lírai esztétikum rovására uralkodik el. Másfelől ellenben megkapó az a változatosság, amely a szubjektív és kollektív érzetkörök lelki gazdagságát a táji-természeti, a szülőföldi, a családi, a szerelmi, a vallási élettapasztalatok sokféleségével, a betegséghez, az öregedéshez, az idő- és haláltudathoz, az emlékezéshez, a vágyakhoz, az álmokhoz, a számvetésekhez kötődő élmények sokaságával telíti – s elvezet az intimitások tágas belső világába is. Ugyanakkor pedig a sűrű sorstapasztalások emberi-erkölcsi és bölcseleti igazságait velős, kikristályosított, aforisztikus kijelentések kereteibe tudja foglalni – a rabság és a szabadság, a börtön-, a kolduslét és a teljes emberi létigény ellentétes motívumainak végtelen variációiból, a szabadságot imádságos-ódai hosszúénekben magasztaló hitvallásokból felívelő szentenciák tiszta szavaiba. Ilyen sugallatos morálfilozófiai meglátások tömörülnek például azokba a költői állításokba, amelyek a hódítók, a megszállók, az “okkupánsok”, a “győztesek” “igazságának” hamisságáról, érvénytelenségéről, illetve a legyőzöttek, a vesztesek humán igazságának örök metafizikai átlényegüléséről beszélnek (mint később Székely János A vesztesek című híres poémájának sarktételei is): “Hidat verünk, erős hidat / Az embernek, ki ránk vár a parton // A vesztesnek, ki jót keres / A győztesnek, ki gazságba tévedt”; “Vesszen a győztes, ki még azt sem tudja / Hogy a hatalom gazsága örök […] Éljen a vesztes, ki eldobta kardját / Békült szeméből emberkönny fakad”; “Csak az a bátor, aki gyáva ölni / Hiszen a gyáva az, ki ölni tud”; “Hiszem, hogy van érték, / S szenvedés a mérték”. És hasonlóképpen jegecesednek ki az ilyesfajta megszólító erejű lírai tézisek is – már a negyvenes évek végétől kezdve (s annál hitelesebben, hogy nem eredendő előítélet, hanem keserves, illúzióvesztő megtapasztalás fakasztja fel őket): “Emberség teremti meg a békét / Nem az elv / A béke szabadítja az embert / Nem a terv”; “Olyan országban élek, mely megtagadta magát / Eltaposta a saját címerét, történelmét / Nemzetét, alkotmányát, forradalmát, költőjét / Emberséghez, eszméhez, a léthez való jogát”; “Sehol annyi kivégzett ember / És sehol annyi elítélt / És sehol annyi, aki felkel / Hogy más honban lelje hitét”; “Titok az élet, titok a halál, / Egy bizonyosság van, a szenvedés”; “Így lett az álmom számomra a mérték / Így lett a mérték a végtelen álma / Mert minden mérték: mérték önmagára / Hogy mennyi kínból mentünk meg magunknak / Egy-egy kis mosolyt, hogy egymásnak adjuk / Életünk értelmét, a sose-múltat”; “A vággyal együtt kopnak el a tárgyak / Visszfényük helyettesíti a vágyat”; “Mily boldog lesz, ki boldog lesz helyettünk”. A kimondás egyenessége, a korai felismerések nyílt és lázas, lázadó beszédbe foglalása “abban az időben nagyon kevés magyar értelmiségire volt jellemző” – ahogy a kötetszerkesztő Lászlóffy Csaba megállapítja, hozzátéve, hogy ez kárpótlás is azért, ha a forma sokszor háttérbe szorul (Művelődés, 2004/3.). Mindenesetre – Kántor Lajos szerint is – “Derzsi Sándor történelminek mondható életét”, “ezt a tragikus XX. századi életet – anyagi kiszolgáltatottságával, lázadásaival, román és magyar börtöneivel, kényszerű szülőföldfeladással, elmegyógyintézetével, elmagányosodásával, 1940-nel és 1956-tal, intézményeknek és személyiségeknek címzett leveleivel” –: “a historikusok figyelmébe kell ajánlani”, “a versek egy része pedig bekerülhet az erdélyi s az egyetemes magyar költészetet számontartók látókörébe, az újrakiadások s a nyomukban születő értékelések után”.

Sorsunk és jellemünk. (Szerkesztő: Raffai István)

“Sorsunk nálunk nagyobb hatalmak kezében van. De jellemünk a magunkéban.” Ennek a Keresztury Dezső-gondolatnak jegyében fogant a veszprémi Új Horizont különleges vállalkozása. Ezt a folyóirat főszerkesztője, Raffai István írja a vállalkozás eredményéből megszületett könyv, a Sorsunk és jellemünk előszavában. Keresztury 1945-ben fogalmazta meg alaptételét, olyan időben, amikor még kifürkészhetetlen volt az ország későbbi sorsa. “Fasiszta rémuralom és háborús pusztítás után szabadon szárnyalhat-e a szellem, vagy bolsevista kalodában vergődik?” – világítja meg az akkori idők kételyeit és szorongásait Raffai István, majd fölteszi a kérdést: mennyire érvényes Keresztury Dezső gondolata a mai Magyarországon?

1998-tól 2004-ig négy alkalommal intézett az Új Horizont körkérdést a magyar kulturális, tudományos, gazdasági és politikai élet, illetve a reflektorfénybe ritkábban kerülő hivatások kiváló képviselőihez. Írók, újságírók, zenészek, képzőművészek, jogászok, orvosok, tanárok, közgazdászok, mérnökök, kulturális intézményvezetők, egyetemi hallgatók, a humán- és reáltudományok elismert képviselői, egykori és jelenlegi politikusok (mindkét oldalról) válaszolnak a kérdésekre. Összesen 157 ember 158 rövidebb-hosszabb válaszát olvashatjuk (Pozsgay Imre két alkalommal is válaszolt). A szerkesztő javaslata szerint a kérdéseket “szabad ötletek tárának” tekintve egy rendkívül színes és gondolatgazdag könyv összeállításához működtek valamennyien közre. Nagy bátorságra vall 2004-ben Magyarországon olyan könyvet készíteni, amelyben ismert és ismeretlen, határon belüli és kívüli magyarok a gondolatok erejével próbálják, ha nem is rendezni, de legalább megérteni és megértetni közös dolgainkat. Az pedig külön érdeme az Új Horizontnak, hogy Magyarország jelenlegi megosztottságában a legkülönbözőbb világnézetű és életvitelű embereket sikerült – egy könyv erejéig – egymás mellé állítania. Az olvasó pedig szabadon eldöntheti, hogy kik azok, akikkel egyetért a 157 emberből és kik azok, akikkel vitatkozik. Ahogyan Cs. Nagy Ibolya írja a Reformátusok Lapjában: itt nem a nagy államférfiak és költők hagyományos jövendöléseit, próféciáit, a magyarság megmaradásáért való kinyilatkozásait olvashatjuk, hanem kortársaink vallanak “nemzeti vagy táji kötődésről, közérzetről, jövőképről”, hol egyszerű, de szép szavakkal, hol pedig emelkedetten. A könyvet Somogyi Győző hasonlóan egyszerű, szép és mégis emelkedett rajzai díszítik.

Az első kérdés mind a négy alkalommal ugyanúgy hangzik: “Mennyire érzi otthon magát pátriánkban, s ez hogyan hat munkájára?” A válaszadók egy része a “pátriánk” szón Magyarországot értette, mások pedig Veszprém környékét, a Bakony és a Balaton-felvidék tájait. A válaszok természetesen sokfélék, de az szinte minden válaszíró üzenetéből kitetszik, amit Lukácsy András ír a Magyar Hírlap hasábjain: “Az otthonhoz való vonzódás a születéssel, a gyerekkorral hozott tulajdonság, amiből az is következik, hogy hiánya a személyiség negatívumává válhat. Hozzánk tartozik leverhetetlenül, mint a szülői szeretet, a szabadságvágy vagy a boldogulás igénye – és nem függ gondolkozási irányultságunktól, politikai nézetünktől sem.” Lukácsy András gondolatát a kiadvány fülszövegén is olvashatjuk. A felidézett személyes emlékek és vallomások sorozata igazolni látszik idézett mondatait. A személyes vallomások és a felidézett emlékek mellett találhatunk néhány keserűen igaz felismerést is “pátriánk” jelenlegi állapotáról. Ezek közül elég, ha Czigány Zoltán író és rendező mondatait idézem: “Láthatjuk, hogy egy ország megtartásához és fejlődéséhez nélkülözhetetlen szellemi élet éppen a rendszerváltozás következtében vált jelentéktelenné. Szellemi iránymutatók nélkül pedig nincs jövőkép: csak hatalomvágy van, a pénz diktatúrája van, csak rövid távú megélhetési elképzelések vannak. […] A négy évre tervezett országvezetésben nincs szükség szellemi erőkre. Nincs szükség arra, hogy a kultúra jelentősége növekedjék a. választók körében: egyszerűbb szavakkal egyszerűbb emberek egyszerűbben megnyerhetők.” És még egy kihagyhatatlan idézet – Sütő Andrástól: “Kis-Magyarországon első ízben 1954-ben fordulhattam meg, mezőségi atyámfiai pedig csak 1989 után juthattak el Budapestig, mely dédapáik fővárosa volt. Ilyenformán azt kell mondanom hát: nyolc évtizedes felejtető kurzus után az erdélyi-romániai magyarnak meg kell tanulnia Magyarország történetét, földrajzát, tündöklését és bukásait, mai reményeit, holnapi kilátásait. Addig nemigen beszélhetünk a Balaton és a Bakony vidékén sem az otthoniasság érzéséről. Nem az én feladatom hozzátenni, hogy az anyaországinak is nevezett magyar pedig tanulja meg az áttelekkönyvelt magyarok kálváriás évtizedeit, álmatlanságát és álmait – jobb napokról, emberibb életről.”

A második kérdés 1998-ban így hangzik: “Mit jelentenek Önnek a magyar forradalmak és szabadságharcok? Kik a történelmi példaképei s miért?” Példaképeket nem mindenki nevezett meg, de így is érdekesek a megemlített történelmi nevek: Széchenyi István, Mahatma Gandhi, Raoul Wallenberg, Petőfi Sándor, Görgey Artúr, III. Béla, Bethlen Gábor, Deák Ferenc, Teleki Pál, Antall József, Thomas Jefferson, Bibó István és az ismeretlen katonák. Forradalmainkról is eltérően gondolkoznak: a megszólítottak. Mind 1848-ról, mind pedig 1956-ról (ami több válaszadónak személyes emlék) megoszlanak a vélemények – elsősorban világnézeti, illetve személyes, alkati különbözőségek miatt, de a válaszadók túlnyomó többségének nagyon sokat jelentenek ezek az események. Rendkívül fontosnak érzem Bíró Zoltán mondatait: “Alighanem ennyi a szabadság: szabad átjárás az egyediből, az individuumból a közösségbe, a kollektívumba és onnan vissza, azon a szorgalmi úton, amit magunknak kialakítottunk. Ennek határoltsága pedig talán az, amit otthonosságnak nevezünk. Ezért a szabadságért és otthonosságért folyt annyi vér a történelemben.” A 2000-ben, annak emlékezetes nyarán feltett második kérdés azt tudakolja a megkérdezettektől, hogy milyen közérzettel élik át az ezredfordulót. Ugyanez a kérdés 2001-ben és 2004-ben is, csak akkor már múlt időben. A válaszok itt is vegyes képet mutatnak: bizakodással vagy kételyekkel élték át ezt az időszakot, amely érzések a későbbiekben vagy beváltódtak, vagy szertefoszlottak. A válaszadók nagyobbik hányada mindenesetre érzékelte, hogy itt többről van szó, mint egyszerű dátumozási változásról. Marx Györgyöt idézem: “Isten hozta gyermekeinket, tanítványainkat ebbe a Szép Új Évszázadba, ami nem befejezett múlt vagy befejezett jelen, hanem az ő jussuk: még tudnak változtatni rajta. Emberibbé, szebbé, gazdagabbá, igazabbá lehet formálni, mint őseik világa volt. Nekem szerelmetesen szép volt a XX. század, de örülök, hogy megérkezem a XXI. századba. Otthonomnak kívánom, be szeretnék rendezkedni benne. Átélni vágyom, mert alakítani szeretném.”

A harmadik kérdés okozta a legnagyobb eltéréseket az egymás melletti válaszok között. 1998-ban a kérdés első része így hangzott: “Védőhálója vagy olvasztótengelye lehet a magyarságnak a jövő Európája?” Míg – többek között – Göncz Árpád meggyőződéssel vallja, hogy egyértelműen védőhálónk lesz, addig Somogyi Győző szerint nagy veszély leselkedik a magyarságra és minden nemzetre, ezért a jövőben békés ellenállásra és túlélésre kell berendezkednünk. “Most – és még egy ideig – az ördög uralkodik rajtunk a hírközlő eszközök és saját szamárságunk segítségével – állapítja meg Somogyi Győző. A legtöbben azonban 1998-ban még nem tudtak ilyen egyértelműen fogalmazni, mint ők ketten, csak reménykedni, hogy nem lesz olvasztótengelyünk a jövő Európája. 2000-ben, 2001-ben és 2004-ben a kérdés első fele már azt firtatja, hogy: “Mit ígér a magyarság számára az új évszázad, tekintettel a globalizáció előnyeire és veszélyeire?” Ez a kérdés még az Európai Uniónál is jobban megosztja a válaszírókat. Egy részük – ha kritikákkal is, de – elfogadja a globalizációt mint “korszellemet”, de sokan vannak, akik úgy vélekednek, mint Jankovics Marcell, aki egyenesen kijelenti: “A globalizáció Magyarország számára semmiféle előnynyel nem jár, legfeljebb néhány magyar állampolgárságú milliárdos húz belőle hasznot.” Szerinte a globalizáció az Egyesült Államok találmánya, éppen ezért bízik abban, hogy Európa nem fog minket “globalizálni” és “megóv a teljes balkanizálódástól”. Illyés Gyula nyomán meghirdeti az “Európa a magasban” jelszavát. A harmadik kérdés második része 2000-ben, 2001-ben és 2004-ben egyaránt így hangzik: “Milyen értékrend érvényesülését reméli?” Sokféle értékrend és sokféle jövőkép jelenik meg a könyv lapjain. Ezek közül most három, számomra különösen érdekes véleményből idézek. Jankovics Marcell szerint: “A világ jövőjét hamarosan kínai vezetéssel Kelet fogja meghatározni.” Kabdebó Tamás a magyarság jövőjével kapcsolatban így vélekedik: “Kultúránk egy nagyhatalomra szabott öltöny, s mivel egyre soványabbak leszünk, a gúnya majd egyre jobban lötyögni fog rajtunk.” A XXI. századtól pedig azt várja, hogy a fizikusok megoldják az erők harmonizálásának egyenletét, illetve hogy kolóniákat létesítünk a Holdon és a Marson. Végezetül Szöllősy Árpádot idézem, aki 1998-ban így vélekedett: “A beolvadástól nem félek. Az Unión belül ez csak akkor lenne lehetséges, ha országunk területéről kivándorlás kezdődne a fejlettebb uniós országok felé. A gazdasági vonzás nem elég erős arra, hogy valaki elhagyja szülőföldjét.” E sorok szerzője – civilben jelenleg egyetemi hallgató – tágabb környezetében és azon túl is ezt máshogyan tapasztalja. És nemcsak a gazdasági vonzás miatt. Csak annyit remélhetünk, hogy miután egyénileg már egyre többen kézbevettük a saját sorsunkat, előbb-utóbb közösségileg is képesek leszünk erre. Amíg nem lesz késő.

Nem vagyok színikritikus. Ezért nem arról fogok beszélni, hogy a Beke Sándor által színpadra állított Dobos László-regény milyen dramaturgiai víziót érvényesített, még kevésbé arról, hogy milyen volt a színészek teljesítménye, és milyenek voltak a díszletek. Egyébként mind a színészi játék, mind a díszlet meggyőző volt, legalábbis engem meggyőzött arról, hogy a Thália Színház egész közössége tudatában volt annak, hogy a színházi évad minden bizonnyal legjelentősebb produkcióját viszi a közönség elé.

Valóban, a Földönfutók a felvidéki magyar irodalom egyik leginkább jelentékeny színpadi műve, és az idei évad mindenképpen legjelentékenyebb felvidéki magyar előadása. Egyszerűen történelmi és közösségi, nemzeti és közép-európai igazságkeresése miatt. Mert hogyan is mondotta Shakespeare (sokat idézett) drámaírói “ars poeticájában”? “A színjáték föladata most és eleitől fogva az volt és az marad, hogy tükröt tartson mintegy a természetnek, hogy felmutassa […] a század testének tulajdon alakját és lenyomatát.” Márpedig volt-e általánosabb és megrendítőbb drámai tapasztalata a felvidéki (szlovákiai) magyarságnak a mögöttünk levő XX században, mint a második világháború után elszenvedett megtorlás, a szülőföld elvesztése, a “földönfutás”?

Erről a tragikus közösségi (nemzeti) szenvedéstörténetről adott igen őszinte és alapos képet Dobos László 1967-ben Pozsonyban megjelent regénye: a Földönfutók, és erre tekint most vissza a Beke Sándor segítségével színpadra állított “történelmi játék”, amely a magam tapasztalatai szerint (hiszen ott voltam a bemutatón) is igen mélyen érintette meg a közönséget, felidézve igen sok felvidéki magyar család 1946-os, 1947-es “szenvedéstörténetét”.

“Az emlékezet szövevénye – így indult Dobos László regénye annak idején – kitaposott ösvényeket őriz… Arcokat hordunk magunkban, arcok mosódnak semmivé, majd tűnnek fel az előzők helyén. Mint a folyamok örök mozgása: elmegy és újra jön a víz.” Ezeket a valahai emberi arcokat – valójában emberi sorsokat és együttesükben egy nemzeti közösség sorsát – idézi fel, kelti új életre az egykori regény és most a színpadi mű. A felvidéki magyarság ugyanis, számtalan tapasztalat: irodalmi alkotás, társadalomtudományi vizsgálat, személyes vallomás és beszélgetés utal erre, máig nem tudott, nem is tudhatott szabadulni a háború után bekövetkezett jogfosztottság és a kényszerkitelepítés emlékeitől. Az akkor tapasztalt történelmi megpróbáltatások mindig is átszőtték, átszínezték ennek a magyar közösségnek a kollektív emlékezetét. Erről tett nagy hatású (csak igen nagy késéssel a nyilvánosság elé kerülő) vallomást Fábry Zoltán emlékezetes memoranduma (A vádlott megszólal), több szépirodalmi alkotás (elsőként éppen Dobos Lászlós regénye), Janics Kálmán 1979-ben nyugaton közreadott műve (A hontalanság évei), majd már a demokratikus átalakulás után a történészi-szociológiai szakirodalom (például Vadkerty Katalin munkái).

A Földönfutók természetesen sokrétű epikai mű, nemcsak a felvidéki magyarság kollektív kálváriáját mutatja be, teret ad (különben a magyarság kálváriájának keretében) az ott élő zsidóság “szenvedéstörténetének is, igen hiteles képekben ábrázolja egy kelet-szlovákiai, határ menti kisváros (Királyhelmec) köznapi életét és emberi alakjait. A színpadra viszi a szlovák katona (a regényben: a pilóta) és a magyar lány (Gallai Nelli) romantikusan szárnyaló, majd szomorú módon kifulladó szerelmének történetét is. (Különben ennek a szerelmi történetnek, legalábbis az én megítélésem szerint, mintha túlságosan nagy szerepet adna a színdarab dramaturgiai felépítése. A szerelmi történet ugyanakkor igen szemléletesen tanúsítja azt az igazságot, hogy az emberi élet igen lényeges és éppen az “emberi lényeget” kifejező dimenzióiban, például egy férfi és egy nő kapcsolatában, igazán nem lehet szerepe az etnikai különbözőségnek!)

A regénytörténet sokszálú, középpontjában mindazonáltal a felvidéki magyarság jogfosztottságának és elüldözésének drámai történelmi tapasztalata áll. Hadd idézzem ide az egykor a regényben olvasott és most a színpadon ismét megszólaló passzusokat: “Tiltott a magyar szó. Hallgass! Némuljatok meg! Bűnösök vagytok. Nincs számotokra hely az országban. Olvasom, betűzöm a falakra ragasztott rendeleteket.” Vagy egy másikat, amely ugyan (emlékezetem szerint) a színpadon most nem kapott szerepet, mégis az egykori regénytörténet egy fájdalmas csalódását szólaltatta meg: “A harmincnyolc után ide szivárgott anyaországiak még negyvennégyben, a front elől menekülve távoztak. Aki vétkesnek érezte magát, nem várta meg a felelősségre vonást. Itt csak azok maradtak, akiknek kenyerük a föld: a földet művelők és a földre éhes nincstelenek. A reménykedők, a jobbat várók. Fél évezredes ősökre vezethető vissza a parasztcsaládok múltja, az iparosoké, a zselléreké is. Ősrégi a nincstelenek földéhsége is, tengernyi grófi birtok fekszik a hó alatt. Nem nyúlnak hozzá, nem osztanak földet. A tanyák béresházai fagyott tetvekként tapadnak a földhöz. Lázas szemű szónokok húsz évig szították a reményt: eljön a forradalom, lesz föld, lesz föld… Mi történt? Hiába lett volna a háború? Mi lett a forradalommal? Az ígéretekkel? A béres továbbra is béres mard? A születés most nagyobb bűn, mint megszámlálhatatlan ember állatsorsa?”

És végül a kitelepítés valóban drámába illő képei. A regényben olvasom: “Kitelepítenek, batyut kötnek a hátunkra, amibe be kell hogy férjen az egész élet szorgalma. Mehetünk, nincs ránk szükség, visznek is erőszakkal. Kitől kérdeznek itt valamit? Ide csak a rendeletek érnek el, meg a rádió hírei Párizsból, Londonból, Pestről, ahonnan segítséget remél a megnyomorított képzelet. A madár visszatérhet, az ember nem láthatja többé otthonát. Az ember bosszúja kegyetlenebb a természet bosszújánál.” “Találgatjuk, fontolgatjuk a rémhírnek beillő nagyhatalmi döntéseket. Elképzelhetetlen, hogy elkövetkezzenek a barbárság napjai. Rákövesedünk a hírekre, mozdulatlanná dermedünk, mint a föld fagyába gurult búzaszem.” És valóban, a színpadi játék zárójelenetében megindulnak a bodrogközi magyarok, kezükben és hátukon szomorú batyukkal, hogy Magyarországon keressenek maguknak új hazát. Ez a végső jelenet a dráma legerőteljesebb mozzanata, benne valóban egy tragikusan fájdalmas történelmi igazságtalanság jelenik meg a maga szomorú és felháborító valóságában a kassai előadás nézői előtt. Mert lehet-e fájdalmasabb és igazságtalanabb döntés annál, mint ami egy őshonos emberi közösséget űz el szülőföldjéről és taszít a nincstelenek közé?

Ez a történelmi igazságtalanság valójában azóta is orvoslásra vár. És minthogy a “status quo anté”-t, vagyis az eredeti és természetes állapotot, közel két emberöltő után, nyilvánvalóan már nem lehet helyreállítani, legalább a történelem (azaz a kisnemzeti bosszúvágy és önzés meg a nagyhatalmi boszszúvágy és közöny) ártatlan áldozatai kapjanak némi elégtételt: egy regényben, egy írói alkotásban, a színpadon. Az arisztotelészi dramaturgia értelmében minden drámai mű elsődleges stratégiája a katharzis, az erkölcsi megtisztulás előidézésében van. Ezt a kathartikus élményt láttam én a kassai előadás nézőinek szemében, és csak kívánhatom, hogy előbb-utóbb jelenjen meg azoknak a szlovákoknak a szemében is, akikhez remélhetőleg egyszer majd eljut a Vyhnanci.