gróf TELEKI LÁSZLÓ

gróf TISZA KÁLMÁN

gróf TELEKI GYULA

IVÁNYI BÉLA (Teleki titkára, 40 éves)

JÁNOS (Teleki inasa, 60 éves)

TISZA (visszafordulva az ablaktól, szinte reménytelenül, mintegy belefáradva a hosszú vitába): Értsd meg, László, a te politikád ellentéteket szül. A Habsburgok malmára hajtja a vizet. Az országnak most egyetértésre, összefogásra van szüksége.

TELEKI (higgadtan): De miért ne jöhetne létre az összefogás ’48-as alapon?! A képviselőház többsége mellettem áll. Minden egyes ülés hűségnyilatkozat az alkotmányos Magyarország mellett…

TISZA: Te is tudod, hogy ezt a Habsburgok soha nem fogadják… nem fogadhatják el! Meg kell érteni őket is… Egy szorult helyzetben kikényszerített alku egyébként is kevesebbet ér, mint egy ésszerű, mindkét oldalról elfogadható politikai megállapodás. Emlékezz, hogy született az alkotmány, amit te most visszakívánnál…

TISZA (csitítólag): Jól van, persze, hogy nem csupán te… Én magam is… De engem nem vakítottak el a lehetőségek. Én a realitás talaján állok…

TELEKI: Látod, ebben különbözünk! A lehetőségek megítélésében. Mert mi is – hogy a te szóhasználatoddal éljek – a realitás… Nos, vegyük sorra: először is realitás Ausztria katonai és politikai gyengülése. Ezt nem kell bizonygatni, hisz az Itáliában elszenvedett vereségek önmagukért beszélnek.

TELEKI: Ezúttal viszont elszámította magát… A krími háború után Bécs már nem számíthat az oroszokra, mint ’49-ben. Hiába utazott októberben Varsóba a császár, hogy a cárt kiengesztelje, és megnyerje a poroszokat. De a nyugati hatalmakra sem számíthat, hisz az olasz háború az angolok hallgatólagos támogatásával folyt, a franciák pedig egyértelműen kiálltak a piemontiak egységtörekvése mellett. Magukra maradtak. Ezért olyan félelmetes számukra a helyzet…

TELEKI: Gondold csak végig: az örökös tartományok lakossága elunta a Habsburg igát. De Ausztria polgársága is elégedetlen a régi parancsuralmi rendszerrel. Ennek további tarthatatlanságát Bach menesztésével Ferenc József is beismerte… És itt vannak a magyarok! Ferenc József számára ismét kulcsfontosságúvá vált a magyar kérdés… Másodszor: a magyar politikai engedetlenségen – és itt fejet hajtok Deák előtt –, a passzív rezisztencián megbukott a beolvasztási törekvés. Ráadásul a magyarok bírják Európa nagyhatalmainak szimpátiáját…

TISZA (keserűen): Bár úgy volna… Emlékezz, mit mondott Palmerston Miklós cár követeinek: “Csak végezzenek gyorsan!”… Ugyan, László, a nagyhatalmak – s ezt neked kell a legjobban tudnod, hisz ’48 óta köztük éltél, az országot képviselted, bejáratos voltál Napóleon herceghez, láttad, hogyan viselkedtek, mit mondtak, és mit cselekedtek…

TELEKI: A két szituáció merőben különböző. ’48-ban egy forradalom előzte meg az alkotmányosság kivívását. De melyik kormány szereti a forradalmakat? Persze, hogy nem támogatott nyíltan egyetlen kormány sem valamiféle rebelliót. Legfeljebb a rokonszenvükről biztosíthattak bennünket… S amikor a szimpátia már-már a hivatalos hatalmasságokat is elérte volna, jött az a szerencsétlen emlékű trónfosztás… Innentől kezdve eldőlt a sorsunk… Az érdekek…

TISZA (vehemensen): Hát épp erről beszélek! Az érdekekről. Szerinted most kinek áll érdekében Ausztriát sárba tiporni, a status quót – amire olyannyira vigyáznak a bécsi kongresszus óta – fölborítani? Úgy kell nekik Ausztria itt Európa közepén, mint egy falat kenyér. Hogy ellensúlyozza a Balkán felé kacsingató oroszokat, és visszafogja a poroszokat is. Hát mi másért kötött oly gyorsan fegyverszünetet Napóleon császár? Mert nem érdeke Ausztria teljes térdre kényszerítése…

TELEKI (kissé érdesen): Nem érted… vagy nem akarod megérteni… Ausztria ezt a kiegyensúlyozó szerepet csak velünk együtt képes betölteni. Nélkülünk a Birodalom szertehullik. Ferenc József is látja, hogy most csupán a nagyhatalmak kegye tartja a trónon. Ez neki is kevés. És épp ez a mi nagy lehetőségünk…

TELEKI: Na nem! Azt azért mégsem. Engem egyetlen érdek, hazám javának szolgálata vezérel. Csöppet sem érdekel, hogy Ferenc József számára kényelmetlen-e az alkotmány teljes körű visszaállítása… Még hogy az ő fejével gondolkodjam!… És számunkra nem volt megalázó, ami Világos után ebben az országban történt? (Tisza lehajtja a fejét. Teleki egyre jobban belelovalja magát.) Neked nem jut eszedbe Arad meg a pesti Újépület? Tudod te, hogy hányszor álmodom azóta is Batthyányval…? Akit ezek meggyilkoltak?!… Nem, én ezekkel nem alkudozom. És egyébként is: mi abban a megalázó, ha egy nép önrendelkezési jogát visszaadják. Én inkább felemelőnek érzem a pillanatot. Gesztusértékűnek. Ez már majdnem úgy hangzana, mint egy bocsánatkérés a nemzettől. Legalább törlesztene valamit a császár abból a sok megaláztatásból, amit át kellett élnünk… Mert ne feledd: megszenvedtük mi az elmúlt évtizedet.

TISZA (megadóan): Értelek, László, nagyon is értelek. Talán igazat is adok neked. De mégis úgy érzem, ez az a pillanat, amikor a büszkeséget és megbántottságot félre kell tenni… Ha csak szemernyi esély is van a megegyezésre, nem szabad elszalasztanunk. Ez az ország érdeke. Ezt kívánja tőlünk minden józanul gondolkodó magyar…

TELEKI (élesen): Megfáradt, de nem megtört ország! Ugyan… Hetek óta járom az Alföldet. Nemcsak Nagyabonyra gondolok, ahol képviselővé választottak, számtalan helyen megfordultam még azon kívül is. Mindenhol zajos tetszéssel fogadtak. Ünnepeltek. Szerettek. Támogatásukról biztosítottak…

TELEKI: Nem, nem! Ez az eszmének köszönhető, amit képviselek. Az egyértelmű és megalkuvást nem ismerő hazaszeretetnek. ’48 emlékének, ami ott lapul a szívekben, és eddig is csupán arra várt, hogy valaki meggyújtsa a lángot.

TELEKI: Kishitű vagy! Nem akarod megérteni, megérezni a pillanat nagyszerűségét!… Ez a nép nem felejtette el a szabadság mámorító érzését, még ha csak rövid ideig kóstolhatta is azt. Ez a nép nem felejtette el az őt ért sérelmeket, nem bocsátotta meg a sok-sok szenvedést, megaláztatást. Nem felejtette el azokat, akik vérüket ontották a szabadságért. Tucatszám akadtak, akik titokban honvédsírokat gondoztak a legnagyobb, legféktelenebb terror idején is. Kossuth képe ott volt a szekrénybe rejtve. Őrizték a 12 pont példányait, Petőfi verseivel tartották egymásban a lelket. Mindegyik szív egy-egy kokárda volt. S bár térdet kellett hajtaniuk ’49-ben, de gerincük egyenes maradt. Ennek a népnek tartása van. Önbecsülése. Erre kell alapoznunk a jövőt!

TISZA (csendesen): László, most nem a képviselőházban vagyunk. Ott hatást érhetsz el a szóvirágokkal, de engem a szavak önmagukban nem győznek meg. Engem a körülmények is érdekelnek…

TISZA: A körülmények nem kerülhetők meg. Nagyot téved az, aki nem veszi figyelembe az összes lehetőséget és körülményt. Épp ezért nem szabad becsapni a népet. Mert ígérni könnyű… Felénk, Geszten van egy mondás, miszerint nagyon szegény ember az, aki még ígérni sem tud… De ígéretekkel már tele a padlás. Ezeket az ígéreteket egyszer számon kéri az utókor… (Elhallgat, várja Teleki reagálását, de az némán maga elé mered. Közelebb lép hozzá, úgy folytatja.) Hirtelen felhevüléseknek magam is gyakran vagyok tanúja. De a lelkes ígérgetés közel sem azonos a tettekkel. Ígértek már ennek a népnek éppen eleget. ’48-ban telve voltak a szívek a megvalósulás ígéretével. Hogy aztán annál nagyobb legyen a csalódás. És még egy csalódást ez a nép már nem bírna ki…

TISZA: Épp ellenkezőleg: én azt próbálom megértetni veled – és a téged követőkkel –, hogy csak együtt van esélyünk. S ahhoz, hogy meg tudjuk ragadni a lehetőséget, s hogy a siker reményében cselekedhessünk, ahhoz nekünk is engednünk kell, nem csak a másik félnek.

TELEKI: Na nem… Kálmán, te megint valamiféle vásári folyamattá akarod egyszerűsíteni a nemzeti sorskérdést. Mintha a szabadság és függetlenség áru lenne, és alkudozni lehetne fölötte. Nem, Kálmán, a szabadság nem piaci portéka. Nem alku tárgya. A nép épp attól kedvetlenedik el, ha látja, hogy vezetői alkudoznak… Emlékezz, ’48 decemberében sem bocsátotta meg a sereg, hogy Batthyányt titokban Windischgraetzhez küldte Kossuth… Ha akkor nincs Görgey, már azon a télen elbuktunk volna…

TELEKI: Nem szeretem. Mert hűvös és taktikázó. De elismerem a képességeit, és mindazt, amit elért. Nélküle nem lenne mire emlékeznünk. Vele kapcsolatban Kossuth nagyot hibázott. Félt tőle, talán féltékeny is volt rá… Furcsa, de erről a kérdésről keveset beszéltünk. Kerülte e témát. Klapkával való beszélgetéseim során viszont annál többször szóba került a dolog… Görgeyből Kossuth árulót csinált, hogy a nemzet önbecsülését, önérzetét megtarthassa. Görgey erkölcsi halott lett, de a nemzet elhitte, hogy még a túlerő sem bírt volna véle, ha nincs árulás…

TISZA: S ez nem a nemzet becsapása? Ez nem épp oly ártalmas hazugság, mint bármi más, ami légvárakat kerget? Nem a tiszta és őszinte beszédre volna szükség?

TELEKI: Akkor egy fájdalmas trauma érte az országot. Hatalmas volt a csalódás, mérhetetlen az elkeseredés. Kossuthnak lépnie kellett valamit… Nem állítom, hogy ez volt az egyetlen üdvözítő megoldás. Sőt: magam sem tudok vele azonosulni. Egyszerűen csak megértem a szándékot. Vezért áldozott, hogy elkerülje a mattot…

TISZA (dühösen): S hogy mentse a bőrét… Könnyű volt Viddinből írogatni… A biztonságos menedékből sározni azokat, akik itthon maradtak, és vállalták a felelősséget.

TELEKI (higgadtan): Ugyan, mit használt volna Kossuth, ha ő is vértanúvá lesz. Eggyel több hazafit gyászolhatnánk, s eggyel kevesebb lenne azoknak a száma, akiknek az erejére, tudására, tekintélyére, honszeretetére támaszkodhatunk. Kossuth többet ér ennek az országnak élve, mint halva. Ő testesíti meg a reményt… “Jön majd Kossuth apánk is?” – kérdezte tőlem egy öregember Abonyban. Az apja lehetett volna Kossuthnak, mégis így emlegette: Kossuth apánk… Hát ezért kellett neki életben maradnia…

T. GYULA (elmosolyodva): Lehetetlent ne kívánj tőlem! Egyrészt, mert magam is osztom László nézeteit, másrészt: mert ismerem a hajthatatlanságát, harmadrészt pedig a délután folyamán volt szerencsém olvasni holnapi parlamenti megszólalásának eddig elkészült oldalait…

TELEKI (Megtölti a poharakat.): A sziráki birtokról való… Mostanában gyakran kikocsizom oda. Szeretem azt a vidéket. Meg a pincét… Elbeszélgetek az öreg István bácsival, a vincellérrel, iszogatunk egy kicsit, aztán gyalog bebarangolom a környéket… Van ott két kutyám. Hűséges jószágok. Ők szoktak elkísérni… (Tiszához fordulva) Tudod, milyen évjárat ez? (Választ sem várva folytatja.) ’47-es. Az utolsó szüretből való, amelyiken még én is részt vettem… Mióta hazajöttem, csak ezt iszom… Na, fogjátok a poharakat! Édes hazánkra! Isten adjon erőt mindannyiunknak! (Koccintanak, ízlelgetik a bort. Teleki mind megissza a sajátját, és leteszi a poharát.)

T. GYULA (fejéhez kapva): Majd elfeledtem… Járt itt egy férfi… Bizonyos Thury Mihály. Téged keresett. Mondtam neki, hogy vendéged van, várjon. Azt mondta, inkább majd később visszajön…

TELEKI: Nem hiszem, hogy az emigrációból bárki is haza tudna térni… A határokat nagyon őrzik, de nem csak a határokat. Az egész országban, lépten-nyomon ellenőrző helyekbe botlani… Aztán meg a spiclihálózat is tökéletesen működik… Nem hiszem, hogy jelen helyzetben bárki is kockáztatná a velem való kapcsolatfelvételt… Ők is olvasnak újságot, ismerik a helyzetet…

TISZA (Szabadkozva, szinte már bánja, hogy kicsúszott a száján az előbbi megjegyzés.): Lehetetlen, hogy te ezzel a lehetőséggel nem számoltál volna…

TELEKI (Leül, arcát a kezébe temeti, majd a hajába túrva megszólal.): Dehogynem… Persze, hogy eszembe jutott ez is… Főleg, hogy híreket is kaptam külhonból… Nem múlik el nap, hogy ne gondoljak a kint rekedtekre. S hogy ne jusson eszembe az a rágalom, amellyel némelyek illettek. De a rágalmak ellen lehetetlen védekezni. Akit besároznak, óhatatlanul sáros is lesz… Fölmértem a helyzetemet. Én egyetlen dolgot tehetek: úgy élek, úgy cselekszem, hogy tetteim adjanak választ a kétkedőknek.

T. GYULA: És ami a legfájóbb: az efféle rágalmazóknak sosincs arcuk. Megfoghatatlanok. Tetten érhetetlenek… Hiszen ha tudnánk, kik terjesztenek efféle aljasságokat, László már rég kardélre hányta volna őket…

TISZA (bosszúsan, kedvetlenül): Ostobaság volt részemről szóba hozni ezt az egészet…

T. GYULA (vigasztalólag): Ne tégy magadnak szemrehányást! László tisztában van a helyzet fonákságával. Ha nem beszélünk róla, őt akkor is foglalkoztatja. Mardossa a lelkét a kín és a tehetetlenség…

T. GYULA (elmosolyodva): Hát igen… Ezért nem mernek kockáztatni a gazemberek. Szemtől szembe mondani a vádakat. Mert Lászlónak még mindig jó a szeme, és kiválóan forgatja a kardot is… Hányan kipróbálták már, és mind vesztesen hagyták el a viadal helyét. Társaságban egy időben állandó beszédtémát jelentettek párbajai… (Koccintásra emeli poharát, isznak néhány kortyot.) Isten legyen velünk!… (Megered a nyelve.) Most is mesélte, amikor hazajött, hogy Kossuth alig akarta elengedni Drezdába. Meg kellett nyugtatni, hogy nem párbaj miatt utazik… Féltették őt, mert tudták, hogy az udvar a legnagyobb aljasságoktól sem riad vissza. Attól sem, hogy provokátorokat küldjenek rá… Persze érthető is… Ahogy Haynauval elbánt…

T. GYULA: No meg azt a sietős távozást… Nehogy a párbaj létrejöhessen… Mint mondják, a kertek alatt, titokban osont el Angliából a “bresciai hiéna”… Megalázkodva, megszégyenülve… (Kortyint a borból.) Azt ugye tudod, hogy László később a nyilvánosságot felhasználva, a sajtón keresztül ismét párbajra hívta? Persze hiába… (A könyvszekrényhez lép, kinyitja, kivesz belőle egy összehajtogatott újságot.) Ezt megőriztem. Ez közli László zürichi levelét. Ezt bizonnyal nem láttad még, idehaza ezt a lapszámot elkobozták. Fejével játszott az, aki effélét őrzött… Csak néhány mondatot hadd idézzek… (Olvassa.) “Tábornok! Én Önt úgy tekintem, mint egyik gyilkosát az Ön parancsából Aradon kivégzett 13 tábornoknak, Batthyány Lajos grófnak, Jeszenák János és Perényi Zsigmond bárónak, Csány Lászlónak és Szacsvay Imrének…, valamint egy sereg más áldozatnak, kiknek vére bosszúért kiált… Ön átláthatja, tábornok, minő elégtétellel tartozik nekem… S most bizonyos vagyok, hogy Ön ezen elégtételt tőlem meg nem tagadhatja, mert most nem találhat arra semmi ürügyet, s mert mindazon címekhez, melyeket eddig nyert, nem akarhatja még a gyáva címet is toldani…”

TISZA (megvetően): Silány és alávaló gazember…

T. GYULA: És ez hűségbirtokokat kapott Magyarországon…

TISZA: Tudod, mi a tragédia? Hogy mi azt hisszük, azt reméljük, hogy a holnapi döntés megváltoztatja országunk sorsát. De mostanság elgondolkodom, főleg a császár kapkodását látva – előbb az októberi diploma, majd a februári pátens kiadása –, hogy vajon nem fölösleges-e mindaz, amin mi mardossuk egymást… Nem bízom Schmerlingben. Ő a birodalmi centralizáció híve. A februári pátens – még ha nem is akarjuk tudomásul venni – világosan fogalmaz. Szó sincs a magyar alkotmányosság visszaállításáról. Épp ellenkezőleg. Még azt is visszaveszi, amit az októberi diploma ígért vagy sejtetni engedett. A Reichsrat felállításával ismét csak tartományi sorba süllyeszti hazánkat, s Erdélyt továbbra is különálló egységként kezeli…

T. GYULA: Egyáltalán mi volt a cél az országgyűlés összehívásával? Kiereszteni a gőzt? Lazítani a bilincsen? Hisz jelen körülmények között azt az udvar sem gondolhatta komolyan, hogy az országgyűlés, ha összeül, semmi másról nem tárgyal majd, mint a Ferenc Józsefnek magyar királlyá történő megválasztásáról…

TISZA: Azt hiszem, akkor még nagy volt a riadalom Bécsben. Talán valóban egyezkedni akartak. Legalább is tárgyalni… Hogy csillapítsák az egyre feszítőbb belső nyomást. Emlékezz a múlt évi március 15-ére! Tüntetés a Széna téren, öszszetűzés a Kerepesi temetőnél, egy fiatal joghallgatót megölnek, az országban pattanásig feszül a helyzet. Emlékezz a temetésre: 60 ezer ember hömpölygött az utcákon… Aztán jött Széchenyi halálhíre… Ez megint csak felkorbácsolta az érzelmeket…

T. GYULA: Széchenyi halála felrázta az országot. Hiába siettek eltemetni, a temetés után országszerte megemlékező istentiszteletek zajlottak… A pesti belvárosi templom körül nyolcvanezren gyűltek össze. Hallani, hogy akadtak vidéki birtokosok, akik pénzt adtak parasztjaiknak, hogy fölutazhassanak Pestre… (Nyílik az ajtó, Teleki – kezében egy lepecsételt levéllel – visszajön. Az utolsó szavakat még hallja.)

TELEKI: Széchenyiről beszéltek? Furcsa. Nekem is épp ő jutott eszembe. Egyszer azt mondta, hogy sok tekintetben hasonlítunk egymásra. Hogy ugyanolyan érzékenyen rezonálunk a világ dolgaira. (Egy pillanatra elréved.) S azt is mondta, hogy egyazon halálnemmel fogunk meghalni… (Megrázza a fejét, mint aki borzongva akarja elhessegetni a nem kívánt érzést.) Eh, ostobaságokat beszélek… (Teleki Gyulához fordul.) Itt a levél, légy oly jó, add át Podmaniczkynak. És ne felejtsd tolmácsolni szívélyes üdvözletemet a ház asszonyának…

T. GYULA: Úgy lesz, ahogy kívánod… Nos, akkor én most tényleg elbúcsúzom. Jó éjszakát kívánok… És ne fárasszátok ki nagyon egymást a holnapi gyűlés előtt.

TELEKI (kivár egy kicsit): Ahelyett, hogy vállvetve harcolnánk… (Keserűen felsóhajt.) Ez a délutáni csörte elvbarátaimmal bizony kissé megviselte az idegeimet… Nem számítottam arra, hogy cserbenhagytok…

TELEKI: Az nyilvánvaló, hogy az országgyűlés összehívását már rég megbánta az udvar. De meg nem történtté nem tudták tenni. S ha már összeült az országgyűlés, ha már reményeket fűztünk hozzá, akkor hozzuk ki belőle a legtöbbet: adjunk ki nyilatkozatot, amelyben követeljük az alkotmányosság visszaállítását ’48-as alapokon, aztán oszlassuk föl magunkat. Innentől kezdve az udvar lépéskényszerbe kerül. Vagy megadja, amit követelünk, s akkor nyertünk, vagy nem, s akkor kibújik végre a szög a zsákból, és mindannyian világosan látjuk majd, mi húzódik a császár és Schmerling praktikái mögött.

TISZA: De ha feloszlatjuk az országgyűlést, elvetjük annak a lehetőségét is, hogy a császár tárgyalhasson velünk. Bezárjuk a kapukat. Nem lesz hivatalos fórum, amely fel lenne hatalmazva az egyezkedésre…

TELEKI: Már megint ez az alkudozás… Te valóban azt hiszed, hogy a jelenlegi pozícióban a császár alkudozni akar? Októberben még talán volt benne hajlandóság… Akkor még Kossuth is azt mondta: ha nincs más lehetőség, tárgyalni kell… De azóta előhúzták valahonnan ezt a Schmerlinget, azóta megjelent a pátens, amellyel leválasztották rólunk a velünk addig rokonszenvező osztrák polgárságot, s ez már más megvilágítást ad a dolgoknak… Én a tiszta játék híve vagyok: terítse ki mindenki a lapjait… Ha mi megtesszük, talán az udvar is rákényszeríthető a színvallásra.

TISZA (meghökkenve): Azt hittem, ezen már túl vagyunk. A délutáni vitán eldőlt, hogy az országgyűlés ilyeténképpeni feloszlatásával nem ért egyet a többség. Szavaztunk róla…

TELEKI: Én nem vagyok képes kibújni a bőrömből. És nem is akarok. Én Teleki László vagyok. Tőlem ne várja senki, hogy meghasonuljak. És én nemcsak önmagamat, én itt Kossuthot is képviselem… (Iszik egy kortyot.) Én felesküdtem a magyar alkotmányra… Látod, ezért tisztelem Eötvöst – még ha Deák pártján áll is: amikor a császár fölkérte, vegyen részt a Birodalmi Tanácsban, ő azzal utasította vissza a felkérést, hogy lelkiismerete nem enged vállalni olyan tevékenységet, amely ellentétben áll a magyar alkotmányra tett esküjével… Igen, ez egyenes beszéd…

TISZA: De ugyanez az Eötvös ma azt mondja Deákkal együtt, hogy ne feszítsük tovább a húrt, készítsünk felirati javaslatot, amelyben ugyan ragaszkodásunkat fejezzük ki a ’48-as törvényekhez, és a koronázás feltételeként az ország területi integritásának helyreállítását jelöljük meg, de egyúttal jelezzük nekik azt is, hogy bizonyos tekintetben hajlandók vagyunk részt vállalni az összbirodalmi ügyekből, és szükség esetén együttműködünk az osztrák parlamenttel…

TISZA (kétségbeesetten): Hát nem látod, hogy engem is kétségek gyötörnek? Hogy amit mondok, az nem állítás, hanem megannyi kérdés…? Hidd el, én is napok óta ezen vívódom, töprengek. Nehogy azt képzeld, hogy engem elvakítottak Deákék liberális lózungjai! Jól látom én, hogy ezúttal a strucchoz hasonlatosan viselkednek: homokba dugják a fejüket, s úgy tesznek, mintha a februári pátens nem is létezne… De mégis… Ha minden kaput bezárunk magunk mögött, ha a tárgyalásoknak még csak a lehetőségét is elvetjük, akkor miben reménykedhetünk…

TELEKI: De hiszen ezeket a kapukat az udvar már rég becsukta. Ilyen kapuk nincsenek! Épp ezért tartozunk magunknak, a nemzet becsületének annyival, hogy az egyedül tisztességes megoldást válasszuk: nem hajlunk meg, nem ereszkedünk térdre, nem könyörgünk, csupán felkínálunk egy olyan megoldást, amely országunk számára nemcsak a jövőt jelentheti, hanem mintegy orvoslását is a történelem ütötte sebeknek. Csak ezzel tudjuk nemzeti önbecsülésünket helyreállítani.

TELEKI: Nem-e?! Hát te nem láttad azokat az arcokat a kortesgyűléseken? Ez az ország ki van éhezve a sikerre. Ez az ország ezer sebből vérzik, de él és élni akar! Szabadon, saját törvényei szerint. Ehhez kellene megnyerni a honunkban élő idegen ajkúakat. Akiket eddig Bécs praktikái mindig sikerrel fordítottak szembe velünk, mert nem ismertük fel, hogy velük egy hajóban evezünk, s csak akkor érhetünk el sikert, ha egyfelé húzunk… És ne feledd: ha ezt elérnénk, ez sem győzelem lenne! Csupán a történelem igazságszolgáltatása.

TISZA: Igazság? Te magad is látod, milyen képlékeny az igazság… Ami ma igaznak látszik, holnapra hazugsággá silányulhat. Ami értékes és fontos, jelentőségét veszítheti. Az igazság sokféle… Én igaznak hiszem, amit gondolok, te is a tiédet, a császár is a saját igazát harsogja, amikor összbirodalmi egységről beszél… Az olaszoknak is igazuk van, amikor egyik nap segítséget ígérnek, s egy igaz ügy mellé állnak, de akkor is, amikor ettől másnap elzárkóznak, mert hazájuk érdeke már ezt kívánja. És a gazember Schmerlingnek is igaza van a saját szempontjából… Nincs tehát objektív, mindenek fölötti igazság… csak részigazságok, amelyekből összeáll az egész…

TELEKI: Nagyon filozofikus hangulatban vagy… De hadd figyelmeztesselek egy apróságra: az igazság nem valami jelenvaló fogalom. Az igazság a történelemé. A jövő nemzedékéé, amely ítélni fog cselekedeteinkről. Imába foglalja nevünket, vagy elátkozza. Épp ezért a mi mérlegelési jogunk roppant korlátozott. Nekünk nem azon kell töprengnünk, mi a jó nekünk, hanem azon, hogy hosszú távon mi a jó hazánknak. Hogy fiaink emelt fővel járhassanak. Lehet, hogy most sokan nem értik szándékainkat, sokan nem értenek egyet elképzeléseinkkel, de nekünk nem velük kell törődnünk. A mi kontrollunk nem ők, hanem a történelem.

TELEKI (Felsóhajt.): Meddő vita ez, s talán fölösleges is… Csak elfedi a lényeget… Igyunk a történelemre… (Koccintanak.)

TISZA: Amikor a múlt évben Zürichben fölkerestelek, még egy magyarországi felkelés tervét vázoltad előttem. Én már akkor figyelmeztettelek, hogy a magyarországi helyzet és hangulat korántsem azonos azzal, amilyennek ti az emigrációban látjátok…

TISZA (közbevágva): Miféle információk? Újságok légből kapott állításai? Néhány önmaga fontosságát hangsúlyozni akaró magyar arisztokrata behízelgő modorú széptevése…

TELEKI (csalódottan, értetlenül): De hisz te is közülük való vagy…? S most hátba döföd őket?

TISZA: Szó sincs hátba döfésről! Te mindig túldramatizálod a helyzetet. Azt hiszed, hogy ha valami nem fehér, akkor szükségképpen fekete. Megfeledkezel a színekről, az árnyalatokról. De a helyzet közel sem olyan egyszerű, mint amilyennek az emigrációból látszott, mint amilyennek ti láttátok… Itt a múlt év márciusában valóban volt némi felbolydulás. Korántsem akkora, mint amilyennek Komáromy lefestette, de kétségkívül megérintette az országot ’48 megismétlődésének a lehetősége. Mert olyannak tűnt a nemzetközi helyzet. Mert kintről ti is ezt sugalltátok… Valóban és komolyan szervezkedni kezdtünk. Ivánka Imre dolgozta ki egy esetleges felkelés katonai oldalát. Megvolt azoknak a névsora, akikre adott esetben számíthatunk. Csupa kipróbált egykori ’48-as tiszt. De mire ez összeállt, a nemzetközi helyzet változott. Jöttek a hírek, hogy Cavournak már nincs szüksége egy magyarországi rebellióra, mert az az osztrákokkal megkötendő békét veszélyezteti. Az a III. Napóleon, aki puccsal jutott hatalomra, már nem támogatna egy hasonló akciót más országban… Ettől kezdve a katonai szervezkedés folytatásáról letettünk… Utóbb tudtuk meg, hogy Kossuth szeptemberben Cavournál mégis kész tényként tálalta a hamarosan bekövetkező magyar felkelést… Most képzeld el, ha az olaszok belemennek, és ránk számítva új háborút kezdenek. Képzeld el, mi lett volna akkor… Borzalom belegondolni is… Aztán itt van a politikai oldal is. Ránk erőltettétek Komáromyt…

TELEKI: Komáromyt mindig is elleneztétek. Kossuth sosem értette, miért… Féltékenyek voltatok, és sértődöttek. Úgy viselkedtetek, mint egy durcás kisgyerek…

TISZA (szavaiban némi sértődöttséggel): Úgy hiszed? Hát lásd a valóságot!… Anélkül, hogy az itteni hangulatot ismertétek volna, a szervezkedés élére állítottatok egy olyan embert, akinek csak a saját maga középpontba állítása volt az egyetlen célja. Mindezt miért? Mert Kossuth nem bízott Almássy Pálban, aki pedig hűségét és tisztességét ’48-ban, majd utána az emigrációban is bizonyította. S aki ráadásul birtokában volt minden szervezőkészségnek, s iránta is bizalom mutatkozott meg a hazai ellenzék körében. Hát hogyan képzeltétek ti ezt? És mit gondoltatok, hogyan élte meg a hazai ellenzék azt a tényt, hogy nélkülük, a fejük felett hoztatok meg nyilvánvalóan elfogult és szerencsétlen döntéseket… (Teleki felvillanó tekintetét látva mentegetőzve hozzáteszi.) Bocsáss meg őszinteségemért, de ezeket ki kellett mondanom, ezek már hónapok óta feszítenek. És nem csak engem…

TELEKI: Folytasd csak, ne rekedjen benned semmi! Öntsünk végre tiszta vizet a pohárba! De nehogy azt hidd, hogy csak most szembesülök az általad elmondottakkal. Tisztában vagyok vele, hogy Zürichből vagy Torinóból sok minden másként látszott. Mert valóban kaptunk fals információkat. Nekem akkor kezdett gyanús lenni az egész magyarországi szervezkedés, amikor Komáromy minden üzenetében csak a szervezkedésre szánt pénz hazajuttatását sürgette. Aztán mikor megkapta – Pulszky adta át Torinóban Károlyi Gyulának –, hirtelen nem lett fontos az eseményekről való további beszámoló. Százezer aranyfrankot szerzett Kossuth e célra…

TISZA: És ma sem tudni, mire használták Komáromyék… Az is lehet, hogy a szervezkedésre, fegyverek szerzésére… Most látszólag önmagamnak mondok ellent, de látnod kell, nem olyan egyszerű itt az igazságot felkutatni. Én is tévedhetek… Tévedhetek Komáromyék megítélésében… Lehet, hogy neked van igazad, és egyszerűen csak a féltékenység vezérel, amikor Komáromyt vagy Károlyit csepülöm… Csupán azt akarom bizonyítani ezzel, hogy nem olyan egyértelmű a helyzet, nem olyan egyértelműek a kontúrok, sok a látszat, ami mögött nem ismerjük a valós tartalmat. Mi viszont csak biztos alapra építkezhetünk. A légvárak építése maradjon csak a Táncsics-félék reszortja…

TELEKI (Fejét csóválva, hitetlenkedve.): Nem értelek, Kálmán… Egyre erősödik bennem az az érzés, hogy neked nincs más célod, mint hogy elbizonytalaníts engem… Azt gondolod, hogy ilyen álságos példákkal meg tudsz ingatni a hitemben?… És egyáltalán miért? Qui prodest? Kinek az érdekében?

TISZA (sértődötten): Ez már tényleg sok! László, te olyannak ismersz engem, akit bármiféle hátsó szándék vezérel? Ez a feltételezés mélyen sértő és megalázó. Azt hittem, a barátságunk van olyan erős, hogy efféle feltevés meg sem fogalmazódhat…

TELEKI (élesen): Én remélem, hogy a barátságunk van olyan erős, hogy őszinték lehetünk egymással…

TISZA: Annyiban igazad van: valóban az a szándékom, hogy elbizonytalanítsalak, hogy megtörjem makacs ellenállásodat. De csak egyetlen érdek vezérel: az, hogy valamennyi szempontot mérlegelj a döntés előtt… Ha így teszel, ha valóban felméred az összes lehetőségeket, akkor elkerülöd az olyanfajta kellemetlenségeket, mint a ma délutáni szavazás…

TELEKI: Te azt hiszed, tüske van bennem a délutáni vita következményei miatt?… Szó sincs róla. Én örültem ennek a vitának, mert valamelyest tisztázódtak a viszonyok. Nyilvánvalóvá vált, hogy pártom vezetősége nem támogatja elképzeléseim egy részét.

TELEKI: Ne forgasd ki a szavaimat, kérlek!… Én nem azt mondom, hogy ujjongtam a leszavazásom után, csupán azt állítom, hogy emiatt senkire sem haragszom. Nem értek egyet a döntéssel, de tudomásul veszem azt, még ha nehéz is… Én nem félek – hogy ismét a te szóhasználatoddal éljek – az efféle “kellemetlenségektől”. Eléggé megedzett már a sors, hogy ennél nehezebb próbákat is kiálljak… Azt viszont tényleg nem értem, hogy a délutáni szavazás után miről akarsz még meggyőzni… Arról, hogy álljak el a határozati javaslatomtól, amellyel viszont mindannyian egyetértettünk? Miért?

TISZA (a zsebórájára pillantva, mentegetőzve): Hogy elment az idő… Nekem talán mennem is kellene…

IVÁNYI (Tisza felé pislogva): Arról van szó, hogy… hogy egy Deákhoz közelálló ismerősöm elkotyogta, hogy a holnapi parlamenti döntéshez megszerezték a többségi támogatást.

TELEKI (sürgetőleg): És?

TISZA: Nincs és… Meghallgatták Deákot. Alkut ajánlott: kölcsönös kompromisszumot. És egy olyan lehetőséget, amellyel presztízsveszteség, azaz álláspontunk tényleges feladása nélkül kerülhetünk ki…

TISZA: Megint a sértettség beszél belőled!… Deák ismer téged… Ismeri a konokságodat. A nyakasságodat. Kiskaput keresett…

TELEKI (csalódottan): Hogyne. A leggyengébb láncszemet… (Erőltetett derűvel folytatja.) Egy valamit el kell ismernem. Deák valóban jobb politikus, és főként jobb emberismerő. Nekem soha eszembe sem jutott volna az ő embereit megkeresni. Én az érvek erejében bíztam, ő meg az emberi jellemhibákra apellál. És kétségkívül ez a hatékonyabb… (keserűen) Magamra maradtam ismét… Tévedtem. Talán egész életem tévedés.

TISZA: László, te csak szélsőségekben tudsz gondolkodni… Miért van az, hogy minden köztes megoldást elutasítasz? Miért van az, hogy semmiféle kompromisszumra nem vagy hajlandó? Miért kell rögtön temetni mindent, mikor semmi sem veszett el…

TISZA (szinte könyörögve): Meg sem fontolod, mit nyerhetünk és mit veszíthetünk?… Deáknak alig néhány szavazatra van szüksége… Csupán pár megbízható embernek kell átszavaznia a feliratiakhoz, így a látszat marad, s mi továbbra is zászlónkra tűzhetjük a ’48-as eszmét…

TELEKI (felhördül): Kálmán, ez nem színház! És mi nem szerepet játszó ripacsok vagyunk! Mi ennek a népnek a megbízásából az ország vezető politikusaivá lettünk, s nem csaphatjuk be a minket támogatókat… (Ismét kopogás hallatszik – ezúttal az inas áll az ajtóban.)

INAS: Méltóságos gróf úr, Thury Mihály volt honvédezredes úr kér bebocsátást.

TELEKI (ingerülten): Küldd el… Most nem érek rá… (Megtorpan. Fölemeli mutatóujját.) Várj csak, mégsem… Vezesd be az urat a dolgozószobámba! Magam is átmegyek… És utána hozz az uraknak ebből a vörösborból. Tudod, a ’47-es évjáratból…

TISZA (helyesbítőleg): Úgy értem: ma délután járt itt…

TISZA: Igen. Mindkettő szép darab.

IVÁNYI: És mennyi titok tudói… (bizalmaskodva hozzáteszi) Ezek a fegyverek jelen voltak László párbajainál… Tudod, még így, túl az ötvenen is biztos kézzel kezeli őket. Nem szívesen állnék ezek elé a csövek elé… Persze a kardjával is vigyázni kell…

IVÁNYI (sértődötten): Úgy beszélsz, mintha László keresné a bajvívás lehetőségét. Hidd el, mentes ő az efféle virtuskodástól. De a sértést – érjen az bárkit is – nem tudja megtorlatlanul hagyni. A párbajok jó részét nem maga miatt vívja, hanem mások becsületéért, akik épp nincsenek jelen, vagy nem képesek megvédeni önmagukat…

IVÁNYI: Vele és másokkal is. Teleki Blankával és Teleki Emma grófnővel… Szerencsétlen eset… Ha nem oly becsületes és makulátlan jellem, a szászok nem tudják letartóztatni. A kinti újságok is megírták: bár gyanús volt számukra az angol útlevéllel érkező idegen, de bizonyítani nem tudták, hogy Telekivel azonos. Házkutatást tartottak nála, de akkor sem találtak semmi árulkodó jelet. Míg végre a nyomozást vezető főrendőrnek eszébe jutott, hogy Teleki híresen kényes a becsületére, és megkérdezte tőle: “Becsületszavát adja-e, hogy ön Sir John Harold”, ugyanis erre a névre szólt a hamis útlevele. Mire László azt felelte: “Ezt nem tehetem. De hogy röviden végezzünk: gróf Teleki László vagyok”…

IVÁNYI: László nem szeret erről beszélni… Igaz, felesleges is spekulálni, a valóságot csak a szász rendőrség tudja, ők meg nem fogják elmondani… (Kopogás. Az inas érkezik – egyik kezében a borral, a másikban egy dobozszerű csomagocskát tart.)

INAS: Méltóságos uraim, meghoztam a bort… És közben egy küldönc beadta ezt a csomagot is. Kérem, adják majd át a gróf úrnak. (A bort is, a csomagot is az asztalra teszi. Kimegy. Iványi közben már kiitta a poharát, kérdőn néz Tiszára, de az a fejét rázva jelzi, hogy nem kér többet. Így hát csak magának tölt.)

TISZA (elgondolkodva): Azért mégiscsak furcsa ez az egész…

TISZA: Ez az egész… Az elfogatás, a kiadatás, a bebörtönzés, a hirtelen jött császári kegyelem. Érthetetlen az egész. A lapok azt is írták, hogy a szász belügyminiszter szerint előbb kiutasították Telekit, s csak később – miután ő nem tett eleget a kiutasításnak – tartóztatták le.

IVÁNYI: Az újságok mindenfélét írnak… A belügyminiszter is csak a tekintélyét akarta óvni, hisz nem győzte hallgatni a különböző kormányok tiltakozó jegyzékeit a kiadatás miatt…

TISZA: Mindenesetre hallatlan óvatlanság volt László részéről, hogy elhagyja Svájcot. Ő, aki kulcsfigurája egy szervezetnek, a Nemzeti Igazgatóságnak, akinek megfontoltan és meggondoltan kellene cselekednie, ilyen hebehurgyán és ostobán hagyja magát elfogatni… (Nyílik a dolgozószoba ajtaja, belép Teleki. Arca gondterhelt, de Tisza szavait hallva egészen felpaprikázódik.)

IVÁNYI: Szó sincs szerencséről… Olyan méretű nemzetközi felháborodás követte a letartóztatást, majd a kiadatást, hogy a császár – ha nem akart diplomáciai bonyodalmakat – mást nem tehetett, mint hogy szabadon engedje Telekit.

TISZA (Iványihoz): Gondolod, hogy egyetlen személy olyan fontosságú a nagyhatalmak számára, hogy fenyegetőleg léptek volna fel Ausztriával szemben? Ugyanakkor pedig hagyják, hogy országok, tartományok senyvedjenek elnyomatásban?

TELEKI (nyersen): Hagyd csak, hadd beszéljen! Úgy tűnik, kezd lehullni a fátyol. Képviselőházi alelnököt csináltam belőle, és ő most ezt igyekszik meghálálni…

TISZA (indulatosan): Sértegess csak! Egyszerűbb, mint a kérdésekre válaszolni.

TISZA: Ugyan, László… Azt senki sem gondolhatja komolyan, hogy te, aki annyiszor álltál szemben a pisztoly csövével, s néztél farkasszemet a halállal, te– egy olyan helyzetben, amikor okod sincs a félelemre – kegyelemért könyörögtél volna… Ez merő kitaláció, ostobaság…

TISZA (Láthatóan vonakszik, szeretné meg nem történtté tenni az előbbieket.): Én… Én csupán a látszatról beszéltem…

TISZA (Láthatóan kijózanodott, már bánja korábbi szavait.): Nézd, László! Jó ideje ismerjük egymást. Én tisztelem a te kiállásodat, nem kételkedem szándékaid tisztességében… (Teleki elsötétülő arcát látva, mintegy csillapítólag folytatja.) Kérlek, ne sértődj meg… Én tudom… Érted? Tudom, hogy te tisztességes, becsületes ember, jó hazafi vagy. De nem elég tisztességesnek lenni. Annak kell látszani is. És a látszat… Ne haragudj meg ezért, de kimondom, a látszat bizony ellened szól. Vagy te talán az első szóra elhinnéd-e, ha azt hallanád, látnád, hogy valakit – mondjuk Kossuthot –, akiről úgy tudod, hogy a Habsburg-ház esküdt ellensége, akit távollétében halálra ítéltek, letartóztatása után audiencián fogad a császár, majd szabadon bocsát, s meghív az országgyűlés felsőházába anélkül, hogy cserébe ellenszolgáltatást kérne… Elhinnéd?… Válaszolj!… Benned nem merülne föl szemernyi kétely sem? Nem töprengnél el rajta, hogy vajon mi a célja, küldetése ennek az embernek? Hogy amit tesz, nem megbízásból teszi-e? Nem az ausztriai-ház érdekeit képviseli-e, amikor olyan döntést akar keresztülvinni a képviselőházon, amelyet a császár csak visszautasíthat, s rámutathat ország-világ előtt: kérem, én megadtam az együttműködés lehetőségét a magyaroknak, de önök is látják, nem akarnak élni vele…

TELEKI (metsző hidegséggel): Túl messzire mentél, Kálmán…

TISZA (könyörögve): Bocsáss meg, László… Én szeretlek téged. Hidd el: szeretlek… És veled vagyok… De a kérdések ettől még kérdések maradnak…

TELEKI (Fáradtan legyint.): Ha nem tudnám, hogy szeretsz, már rég keresztüllőttelek volna… Menj haza, aludd ki magad… (Iványi kituszkolja Tiszát az ajtón, aki még akkor is szabadkozik.)

IVÁNYI: Nem tudom, mi történt… Mintha mindenki megbolondult volna… Ez a Kálmán is… Érthetetlen…

TELEKI (fáradtan): Kálmán csak a kétségeit fogalmazta meg. A baj ennél súlyosabb… (Látva Iványi kérdő tekintetét, felállva folytatja.) Az egyik fő gond az, hogy egyre többen gondolkodnak Kálmánhoz hasonlóan… A másik – talán súlyosabb –, hogy sok tekintetben alighanem igazuk is van…

TELEKI (keserű mosollyal): Megtilt és elutasít mindenféle egyezkedést… Politikai szerepvállalásomat a nemzet érdekével szemben állónak véli… És árulónak tekinti mindazokat, akik effélében részt vesznek (külön hangsúlyozva minden szót), s egyáltalán a jelenlétükkel legitimálják a császár által összehívott országgyűlést…

TELEKI: Minek? Mindegy, hogy ki küldte: Kossuth vagy bárki más… Csak a saját dilemmáimmal szembesített. (Szembefordul Iványival, szinte cinikusan folytatja.) Hát nem elárultam-e Kossuthot, amikor elfogadtam a császár kegyelmét? Hát nem elárultam-e Batthyányékat, amikor szóba álltam gyilkosukkal? Hát nem elárultam-e ’48-at, amikor képviselőséget vállaltam egy olyan országgyűlésben, amelyet a nemzet szabadságát sárba tipró uralkodó hívott össze…

TELEKI (Szinte nem is hallotta a kérdést.): És tudod, mi az igazi tragédia?… Hogy én is csak mostanában kezdem látni, hogy mi ott kint az emigrációban álomvilágot kergettünk… Azt hittük, hogy a hazának lánglelkű forradalmárokra van szüksége… Azt hittük, hogy ’48 megismételhető… S nem vettük észre, hogy közben megváltozott minden körülöttünk, hogy mi magunk is mások lettünk… Hogy már semmi sem ugyanaz… Hogy a haza – bár nosztalgiával emlegeti ’48-at – már nem akar forradalmat, ahogy Európa sem… Itt már mindenkinek elege van a múlt felhánytorgatásából… Ebben a világban a hozzánk hasonló megszállottaknak már nincs helyük. Vagy sutba dobjuk egész eddigi, hiábavaló életünket, és megalkuszunk mi is, vagy félreállunk, és teret adunk azoknak, akik nem kompromittálták magukat holmi rebellióval, s ekként szalonképesek maradtak…

TELEKI (meg sem hallva a közbeszólást): Kossuthnak is már csak a neve van… Valóságos súlya kevés… A múltból él, az emlékekből építkezik. Az egymással civódó politikai erők pedig ügyesen kihasználják, hogy még mindig fontosnak érzi és hiszi magát. Mert így használhatják a nevét. Zászlóra tűzhetik – amíg szükségük van rá… Hogy aztán ejtsék, ahogy tette azt III. Napóleon vagy Cavour is… Megalázó. (Lehajtja a fejét.) De eddig legalább azt hittem… hittük, hogy ennek a megaláztatásnak értelme van. Mert célt szolgál. Hazánk javát… (Ismét Iványira függeszti tekintetét.) Én is szerepet játszottam, amikor az ő nevére hivatkozva törtem lándzsát ’48 eszméi mellett. Mert azt hittem, az ő nevével meg tudom mozdítani az országot. De be kell látnom, ő már a múlt. Ő már történelem… Fáj, hogy ezt kell mondanom, de ez az igazság. Kossuthra hivatkozva még el lehet játszani a radikális ellenzékit. De kávéházi ellenzékiség ez. Úri szalonokba való sznob ellenzékiség… (A borospohárért nyúl.) És tudod, mikor fordult meg ez először a fejemben?… Amikor azt kellett látnom, hogy az eszmék önmagukban hatástalanok. Amikor az alkotmányos Magyarország meghirdetése hallatán nem ugrott talpra az ország… De Kossuth nevére sem. Az ő neve is csak arra jó már, hogy ünnepeljék, hogy emlékezzenek. De érte harcba indulni már senki sem akar… Igyunk, Iványi, ez a legtöbb, amit most tehetünk… (Megissza a maradék bort. Iványi is a pohárért nyúl, de nem képes inni. Csak áll döbbenten.)

TELEKI (Az asztalon levő dobozt vizsgálja.): Ez mi?

IVÁNYI (oda sem figyelve): Ja… Nem tudom, valami küldemény. János tette ide, azt mondta, küldönc hozta, és hogy neked címezték… Ajándékfélének tűnik…

TELEKI (Már az utolsó műveleteket végzi a csomagon – legyint.): Ugyan…

IVÁNYI: Beszéltem az orvosoddal. Úgy látja, túlhajszolod magad… Egy kis pihenés és egy alapos kivizsgálás jót tenne… Az életedről van szó…

TELEKI (Kibontotta a csomagot, mereven bámulja a tartalmát.): Az életemről? (cinikusan): Hát azt hiszed, hogy az én életem holmi gyógykezeléssel, kuruzslással megmenthető?

TELEKI (Visszatér a révületből.): Isten rendelése ez. (Léptek koppannak. Ajtó nyílik. Teleki Gyula érkezik. Arca vidám, láthatóan jókedvűen töltötte az estét.)

T. GYULA: Kálmán már nincs itt?… Azt reméltem, még itt találom… (Most veszi észre, hogy a másik kettő gyászos képet vág.) Csak nem történt valami baj? Megint összekaptatok?

TELEKI: Semmi… Egyszerűen csak fáradtak vagyunk. Hosszú volt a nap… (Nyújtózik egyet, sóhajt.) Nekem még dolgoznom kell… Ne haragudjatok… (Föláll, odamegy Iványihoz, megöleli.) Isten veled… Holnap menj ki, kérlek, a sziráki kúriába, hozd be magadhoz a kutyáimat. Te vagy az egyetlen, akit rajtam kívül elviselnek…

T. GYULA: Mi ez a szokatlan érzelgősség… (derűsen) Úgy látom, túl sok bort ittatok…

T. GYULA: Mert ti mindenki terhét a nyakatokba kívánjátok venni… Lászlónak is folyton mondom, hogy vissza kellene fognia magát, de ő nyughatatlan típus. Tele van ambícióval, tervekkel, elképzelésekkel… Nem bírná elviselni, ha nem kísérelhetné meg a megvalósításukat. Számtalan kudarc érte már, de őt nem ez érdekli. Ő tiszta lelkiismerettel akar élni. Azzal a jóérzéssel, hogy tudja: rajta nem múlott semmi, ő megtett minden telhetőt…

Kirándultunk. Pontosabban legurultunk a hegyről. Zó ezerrel, mert neki sportkocsija van. Úgy tép, mint egy állat. A kesztyűje szarrá ment, mire leért a sorompóig. Az én gépem ócska csotrogány, az első százon kiborultam, mikor megkóstoltam egy kátyút. Röhögtem, a nevelők is. Mit tehetnénk: röhögünk. Ez egy ilyen élet! Nyugodtan röhöghetünk, mert rosszabb már nem lehet. Gyusz is mindent megúsz. Múltkor “véletlen” nekifutott egy egri lejtőnek. Zuhant vagy nyolc métert, aztán röhögve visszaszaladt az úton. Nem normális! A névtanok röhögtek. Gyusz röhögött, a többiek röhögtek. Gyusznak annak idején leégett mindkét keze, amikor a fán belemarkolt a magasfeszültségbe, s rövidre zárta önmagát. Azóta viccet csinál a műkezéből. Ha biciklizik, a kormányon hagyja, vagy kiteszi az ablakba, hogy mindenki elszörnyülködhessen. Ezt is röhögve meséli. Azóta már szereti az Isten, mert minden hülyeségét túléli. Ezen a túrán is rosszul vette a kanyart, s tíz méter mélyről, a szederbokrok aljáról kiabált, húzzuk ki. Röhögött, amikor végre kikecmergett a tropára ment bringával. Csak egy karcolás volt a szeme fölött. Biztos Isten is úgy gondolkodik, minek szívassa tovább, neki már mindegy, az élete el van cseszve. De nem erről akartam mesélni…

Szomorkás délután volt. A nap bilincsbe verve támolygott a felhők között. Kisubul ötéves lehetett akkoriban. A kertben mászkált. Vödrében épp homokot szállított egy nagyszabású vállalkozáshoz. Várat kellett építeni a betolakodó hangyák ellenében. A papája mindig azt mondta: a hangyák büntiben levő emberek. Roszszak voltak, ezért parányivá, jelentéktelenné, eltaposhatóvá varázsolta őket a Jóisten. De meghagyta nekik azt az örömet, hogy gürizhessenek valami kézzel, avagy ízelt lábbal foghatatlan-érinthetetlen célért. Látszólag a királynőért, a királynő petéiért. Aztán egy érzékeiken túli távlatért: a boly továbbéléséért, a hangyák tökéletesedéséért, aminek semmi, de semmi értelme. Mert minek az erdőbe tökéletesebb hangya, mikor a világ egyszer úgyis összeroskad. Persze ezt nem tudhatta a dolgozó vagy a katona, de maga a legszentebb várbéli nőszemély, a királynő sem. Ezt már Kisubul sem tudta, csak annyit tudott, hogy a hangyák büntiben vannak. Ennek megfelelően büntette őket. Hogy büntibb legyen a bünti. Az egész vödörnyi homokot a hangyákra borította. Azt hitte, ezzel mindennek vége. Összeomlott a hangya-világegyetem, ő a Dolgok Bevégezője (ezeket persze már megint nem hitte!), s lepergetheti tenyeréről az idegesítően odaragadt szilícium morzsalékot, mint aki jól végezte dolgát. Lapátjával el is paskolgatta a buckát, keményebb kérget vonva a rovarok fölé. Nem sejtette, a hangyák tulajdonképp boldogok és röhögnek odalenn, mert végre úgy élhetnek, ahogy szeretnek, rejtve… Délután a nap elmerült a felhőhabok között. Mikor Kisubul fölegyenesedett volna, furcsa fájdalom tépte meg inait. Talán ráborult egy vödörnyi homok az égből. Mindenesetre ő nem lett boldog ettől. Állt a homokozóban, és keservesen sírt. Mikor lépni próbált felvisított fájdalmában, s a homokba huppant. Térdre. Beletenyerelt az előbb elegyengetett kupacba. Azonnal megmászták a méltatlankodva előbújt hangyák. A bátrabbak bele is martak finom húsába. A vérmes katonák fejüket tekergetve rágták a fiú kezét, hogy aztán savval kezdjék ki a rózsás bőrt. Moccanni sem tudott. Zokogva nézte, ahogy emésztik a dühös, elvarázsolt lovagok. Néha könnyeibe ragadt egy-egy termetesebb, potrohos vitéz. Negyedóra telhetett el, mikorra észrevették. Apja ölben vitte be a házba, ahol bátyja épp a kocsijából mászott át az ágyra. Őt már rágni kezdte a halál…

Fél éve jött rá, tehetsége van a festéshez. A kezével ugyan tudott fogni, például a sakkbábukat egy kis bűvészkedéssel, szögletes mozdulatokkal odébb tudta tolni a szabályoknak megfelelően, rövidebb szövegeket is képes volt leírni, de percek alatt elfáradt a folyamatos erőfeszítéstől. Mit tehetett, szájjal kezdett pingálni. Ő csak pingálásnak nevezte. Egész gimiben furcsállta a művészetekkel foglalkozó tárgyakat. Nem is nagyon érdekelte se az irodalom, se a rajz. Fölösleges nyűgnek tartotta mindkettőt. A matek meg a logika vonzotta. Mintha ezekkel kikockázhatta volna a kocsiba vezető útját, ami ellentmond az emberi logikának, ellenben sokkal több benne a misztikum, az emberfeletti döntés, ami képletekkel meg nem fogható. Mindegy. Sokszor sóhajtozott: mit nekem Hölderlin vagy Gogol, Csáth vagy Juhász Gyula, mikor nagyobb nyomorok is vannak az írók elborulásánál, itt vagyunk mi, akik soha, semmi nyomot nem hagyunk, és nyomorultul tűnünk el a földről. Azok legalább tettek valamit, nyugodtan megkattanhatnak. Logikus. Isten adott és elvett. Tőlünk csak elvesz. Miért ilyenkor, mikor ez a bűvös miért, amin egész logikácskája bukfencet vetett, elhangzott, mindig messze-messze tekintett. Pedig tulajdonképp a szemembe nézett. Mit tudtam én a választ Engem egy tantárgy sem érdekelt. A filozófiai órákon állítólag néha megcsillant az elmém, ahogy a tanárom fogalmazott (ennek ellenére elmecsillogásaimat ketteskékkel jutalmazta), ám rendszerekben soha nem voltam képes gondolkodni. Mikor Kisubul nagy festő lett, már ki is állították, csak azóta mélyültem magamban, nehogy lemaradjak… Egy sikeres vagy műveltebb barát hatalmas húzóerő. Akkoriban a nagy, logika-bucskáztató miértek idején sokkal inkább lekötöttek a szexlapok. Több kötegnyi volt nálam. Azzal bizniszeltem. Tudtam az összes csaj meg skac vonzódását. Tudtam, ki izgul a másik nemre, pontosabban ki izgulna a másik nemre, ki gerjed, ki gerjedne a saját oldalára. Ennek megfelelően árultam a lapokat, őriztem, s adtam tovább a titkokat, amelyek nem is voltak akkora titkok, ha megosztották velem, akiről tudván tudható volt, nem vagyok egy bizalmi ember a bizalmi állásban. “Némi identitás” dolgában nekem is zavaraim voltak. Hol a gay-magazinok izmos pasijaira matyiztam, hol a pucérra vetkőzött fitnesskirálynők izgattak föl a végletekig. A lényeg az izom volt. Egy nyolclábút az izom ingerli pattanásig. Ja, nem tudják mi a nyolclábú. Egy magamfajta rovarnak van két természetes kinövése, amit leginkább csak maga után vonszol, mint két ügyetlen farkat, meg két botja, három-három lábbal, hogy valami stabilitásérzetünk legyen az alólunk kirántott boldogságban. Ugye, mire ezt a naplót papírra verítékezem, már elég irodalmi a stílusom, még gondolatok is meglepnek. Ezen aztán annyira meglepődünk, mármint én meg a gondolatok, hogy néha kölcsönösen faképnél hagyjuk egymást, a tollamról meg egy nagy pacatócsa ázik az árkusra. Milyen szépen mondtam ezt is… De korántsem annyira, mint ahogy Kisubul festett…

Bridzs volt az első, akit lerajzolt Kisubul. Bridzset furcsa szerzetnek tervezte a Főépítész, aki néha selejtet is álmodik. Száz kiló, száznegyven centi, állami gondozott cigányleány, aki ugyan valamelyest tudott volna járni, de valami ősbánat annyira kikezdte a lelkét, hogy zabálásba fojtotta a “legkisebbségi” létét. Egyszer, két hét alatt “elmekdonalcozott” százhúszezer forintot, amit a vadiúj számítógépéért kapott. Abban az időben sokat vitáztunk Kisubullal a másságról. Volt, hogy napokig sértődötten kerültük a másikat. Mert én zsidó vagyok, ő meg nem, s ez elég jogalapnak számított, hogy egymást csepüljük. Pedig másságunk fundamentuma közös volt: nyomoroncok lettünk mindketten. Mindig azzal jött, ha nem lettem volna roki, biztos, egy karvalyorrú bankár lennék, aki zsebre vágja a világot, s kétnaponta a holocaustról jajong. Erre mondtam neki, nem lettem bankár, s lehet, inkább elevenen elégnék, mint így éljem le az életem. Persze ezt csak akkor mondtam, ha nagyon depressziós voltam. Az életfogytosok is szoktak ilyet nyilatkozni – “inkább kötél, mint a négy fal között rohadni…” Aztán az interjú végén odasúgják a riporternek: “Mindent leírhat, csak ezt az egyet nem, mert még megszavazzák, ha már mi is azt akarjuk…” Abban is egyetértettünk, hogy Bridzs hátrányosabb helyzetű, mint egynéhány zsidó, aki nyafog, miközben tele a zsebe. Ő aztán nem kaphat sehonnan támogatást, meg mit is kezdene vele, hiszen fölélné. Szóval jómagam sokszor leelőítéleteseztem Kisubult, hű de szép szó, ő lebuzizott, mert egyszer megtalálta a gay-újságjaimat, aztán lenáciztam, ő gettószökevényezett, de azért szerettük egymást, hiszen mindketten mások voltunk. Teljesen mások, mint a mások, azok a mások, akikkel tele minden híradás. Csak mi tudtuk, hogy a másság, az más. A másság nem jogalap. A másság állapot. Nem túl jó. De lehet röhögni is rajta…

Nem tudom, hogy fért rá Bridzs a félfamentes rajzlapra, de a végén még széle is maradt a papírnak. “Nagy művész vagy, Kisubul” – dicsértem amúgy is sértődött barátom. “Aki egy ekkora múzsát rá tud rakni egy ilyen kicsi felületre, az nagy művész…” Naiv megjegyzésemet, természetesen gúnyolódásnak vette, s rásértődött a sértődöttségre. El sem mondom, miknek titulált. Igaz, osztottam én is. Az első kiállításán békültünk ki. Addigra már több képet pingált. Főleg tropára tört Meyrákról, akkumulátor-temetőkről, hová deformált csontok is kitétettek. Nagyon szürrealistává vált a világlátása. Csonkolt kezű szeretők a strandon, ami egy elektromos batár ülésén terült el… Sivatagi homokfúvások takarta Velorexek, botok, nyomorultak… Vitustáncot járó, összekapaszkodott féllábúak. Lespórolt ujjakkal megáldott zenészek groteszk koncertje, és sorolhatnám a magamfajta, egyszerű figuráknak nehezen befogadható élményeket, témákat. Sikere bőven túlnőtt az intézett hospitális falain… Sikere kiburjánzott a képtárakba, a művészvilágba eresztett léggyökereket, sőt akadt középiskola, ahol művészettörténet-tétellé avanzsált az érettségin. Tisztelői gyakorta zarándokoltak el az intézetbe. Ilyenkor a cikornyás arabszobában fogadta a látogatókat. A vitrines szekrényekre ragasztott kartonokra applikálta képeit. És szerényen mosolygott, mikor arról kérdezték: honnan… Csak mosolygott… Honnan? Biztos lelkiismeret furdalásos az Isten, hiszen van miből törlesztenie… De ezt nem mondta. Akkoriban már a szövegelést is unta. Mindent lefestett, amiről órákig lehetne csevegni. Persze nem sértett meg senkit, s ha már nagyon elege volt a tömjénezésből s a barom kérdésekből, azt hazudta, nagyon elfáradt, s inkább visszavonul, nehogy rohama legyen. Könnyes megilletődöttséggel engedték útjára rajongói.

Szomorkás délután volt. A nap bilincsbe verve támolygott a felhők között. Kisubul betöltötte a tizenkilencet. A téli fellegek lusta hasukat dörzsölgették a fejünkhöz, amitől már délelőtt megderesedtünk. Kitettünk magunkért. Baráti tűzszünetet kötöttünk. Ő nem zsidózott, én nem náciztam. Békésen iddogáltunk a Pántlikában. Stílszerűen felpántlikáztuk ezt a napot néhány rundóval. Kisubul akkor kezdett lerészegedni, mikor hirtelen átmenettel egy értelmes beszélgetést, zaklatott töredékekkel tett élvezhetetlenné. Épp arról diskuráltunk, hogy hol kellene egy téli tárlaton bemutatkoznia, mikor a hangyákkal hozakodott elő. “Hangyák vagyunk mi magunk is, s bárhogyan küzdünk, törtetünk, csak hangyák maradunk. Jelentéktelen dolgokért lelkesedő, semmilyen célokat hajkurászó pontok a végtelen vibrálásban. Valójában semmi értelme a tetteknek, s az a legjobb, ha az ember az életre tisztulásától, azaz az önálló akarat első megnyilvánulásától halála pillanatáig csak sodródik. Az akarat egyedül a sodródás állapotának fenntartására fordítható, mert minden más akarati kísérlet eredménytelen, tehát reménytelen…” Még ásításom sem törte meg lendületét. Nyelt egy korty sört, és… “A hangyák akaratnélküliségükkel is fenntartják a fajt, márpedig egy fajtól több el sem várható. Az akarat a széthúzás alapja, s a faj ellenében hat. Ahol felüti fejét az egyén akarata, pusztulásra ítéltetett a faj. Az emberi is. Nekünk rokkantaknak kell ezt bebizonyítanunk az önbizalomterhes emberegyedeknek…” E szavaknál véletlenül leverte a poharát, s a méltatlankodó, lusta pincérnő akaratos szavai már megakadályoztak minden párbeszédet. Kirúgott minket, s meg is fenyegetett, beköp a nevelőknél, ha még egyszer ennyire becsókolunk. “Hülye szipirtyó, hangyavelejű némber!” Kiabálta magából kikelten Kisubul. “Belefestem egy Meyrába, s majd meglátja, bekövetkezik, amit az ecsetemmel jósolok!!” “Agyadra ment a sörrel spékelt siker…” Próbáltam csitítani, de azon nyomban visszatért a régi kerékvágásba: “Mit ugatsz, te, kis buzi?!” Jobbnak láttam, ha a születésnapján nem replikázok. Csöndben botorkáltam mellette mind a nyolc lábammal, s azon járattam az eszem, hogy mi még akaratnélküli hangyának is rosszak lennénk…

Másnap már kora délután megérkeztek az Ubul-szülők. Mindkét fiukat hazaviszik a hosszú hétvégére. A furgon bekanyarodott a Tisza-villa parkjába, s a gesztenyefa recsegő avarján állt meg. A rozsdás levelek lejárt lemezként csikorogtak, sercegtek. Ubul és Kisubul egymás után gördült le a rámpán. Az egyik nevelő hatalmas rajzlaptartóban hozta Kisubul munkáit, amit be akarnak mutatni otthon, a községi művelődési házban. Nem beszéltünk este óta. Kisubul nem is tudta, hogy fogadalmat tettem, lemondok minden szexuális élvezetről, s titokban – éjjel – elégettem a kert hátsó fertályában az összes pornólapomat. Majdnem az összeset… Erősen szuggeráltam Kisubult, hátha megfordul, s legalább odaint vagy odabiccent marakodótársa felé, de konokul elfordította fejét. Még a szüleitől is ódzkodott mozdulataiban. Minden közeledést hárított. “Hülye mártír, pozőr faszkalap…” – gondoltam. De magam sem forszíroztam az elköszönést, jövő héten úgyis folytatódik minden elölről… Először Kisubul görrent be a mobil rámpán az autó hatalmas béltraktusába, utána bátya, aki az utóbbi időben egyre rosszabbul volt. Már aludni sem lehetett tőle, mert bár teljesen magatehetetlenné facsarta a disztrófia, mindenáron forgolódni akart az ágyban. Addig nyöszörgött, míg vagy egy mozgásképesebb szobatárs vagy az ügyeletes ápoló segített neki. De mindenkinek vészesen fogyott a türelme. Apja behúzta a furgonajtót, s már el is viharzottak. A gesztenyelevelek nyugtalanul billegtek az udvar homokján, mint parányi halászhajók a tajtékos tengeren, de aztán ez a nyugtalanság is elült. A villa szinte teljesen kiürült délutánra. Mélységes, csöndes sóhaj volt a társalgó. Bementem az arabszobába a könyveimért, mert úgy gondoltam, ha már itt felejtettek három napra, s úgyis változóban vagyok, akkor legjobb, ha tanulok, hisz biológiából és matekból is szarul álltam, így, a gimi utolsó félévében… Közben eszembe jutott, hogy ez a hét teljesen szomorúan telt. Talán nem is röhögtünk egy jó ízűt sem. Pedig a legvidámabb barakknak mondanak minket is, akik csak felületesen ismernek. Rosszullétek, szerelmi csalódások sokkolták a társaságot, persze, vizsgázni is kellett, s egy zabszem sem fért meg legtöbbünk seggében… Kisubul is melankolikussá lett, mióta fest. Biztos valaki súgott neki – egy festő ne legyen önfeledt… Pedig régen mennyit ugrattuk egymást. Mióta fontossá vált, mióta karrierről kezdett beszélni, mióta feladta az általa dicsőített, öntudatlan hangyalétet, nevetni is elfelejtett… A teremben ott volt Brizsd. Persze, hová is mehetne. Az ő anyja a gyorsbüfé, apja a közért csemegepultja. Most is evett. Boldogan teregette ki szendvicseit az egyenzacskóra, amely alól kilátszott Kisubul rajza, amire épphogy, de mégiscsak ráfért Bridzs, teljes valójában. Nem zavartam. Az evés extázisában talán észre sem vett. Az extázisból nem a valóságra szokott riadni, hanem álomba zuhan. Főleg, ha jól belakott, és unalmas irodalomórákon ücsörög az első padban. Ilyenkor gőzgépként hortyog. Aztán a csittegésekre bocsánatkérőleg fölriad, és röhög az osztály, de a tanár is elnézőleg mosolyog. Olyan “nincs senkije, csak az álmai” mosoly ez. De Bridzsnek nem bántó, mert annyira naiv, hogy a bántást ugyanúgy nem veszi észre, mint pénze apadását. Az asztalunkig zörögtem botjaimmal, ahol Kisubullal együtt szoktunk pallérozódni meg amőbázni, ha már nagyon elegünk van a közoktatásból, s nagy lendülettel rázuhantam a székemre. Botjaim jobbra, balra eldőltek. A könyvkupacból előtúrtam – persze legalul pimaszkodtak – az említett két tantárgy Bibliáit. Közben kezembe került a pornólap, amit felmentettem az azonnali máglyahalál alól, gondolva a hosszú és ingerszegény hétvégére. Mikor épp távoztam volna, a tolltartóm mellett találtam egy borítékot. Miniatűr rajz díszítette. Kisubul összetéveszthetetlen kézvonásai. Mi a fene ez? Úgy gondoltam, majd fönn az ágyon fölbontom. Intimebb dolgok lehetnek benne, minthogy a csámcsogásból, nyelésből, szuszogásból álló örömszimfónia megfelelő kíséret volna hozzá. Fölfelé indulva összefutottam a másik állandó bentlakóval, Lámával, aki a kaszinóból érkezett jól megtollasodva. Már várta puha “pamlaga”, amit kivételesen elhagyott, hisz rátört a rulettfüggés, egyetlen boldogsága, amiért az ágyát, mi több, az intézet falait is képes órákra hanyagolni. Váltottunk egy-két felszínes mondatot. Megígértem, este lejövök a sakkedzésre, ami minden pénteki szórakozásunk Kisubullal. Aztán el a lift felé… Hasra az ágyban… Először a megmaradt pornólapra sandítottam, lévén, igencsak bizsergett az ágyékom, de aztán legyőztem magam, s Kisubul üzenetét téptem föl…

Nagy hó esett a felhők kéjesen pöffedő hasából. Egész délután rendületlenül szitált, akárha egy homokozói játék rostájából hullana a finom, mindent megülő, mindenhová beférkőző homok. A konok kitartás meghozta az eredményét. A furgon többször elakadt a hazafelé úton. Ám mindannyiszor kiküzdötte magát az átfújások, hóbuckák, jégbordák csapdáiból, s meleg, védő, mozgó kuckóként tört a cél felé. Már csak a töltésen kellett végighaladni. A töltés végén ott szerénykedtek a falu épületei. A sárgás fényű utcalámpák kísérteties fénybe vonták a faluszélt. A hófüggöny úgy borult a láthatárra, mint a fátyol egy aggszűz könnypárás szemére… A furgon fölnyögdécselt a töltés tetejére. Nyugatról bősz szélöklelések taszajtgatták…

A szélátfújás tükörsimára csiszolta a havas jeget. A furgon bizonytalanul tolt fakutyaként csusszant a szűk utacska szélei között. Alant ötméteres mélység, nád és susnya. Kisubul aludt. Bátyja csöndesen könnyezett, miközben magatehetetlen törzse előre dőlve, hegyesszöget bezárva a lábával, meg-megrándult. Már nem mert szólni az apjának, hisz az legalább ötször megállt eddig, hogy kiegyenesítse az izomtámasz nélküli, “megtört” gerincet. A furgon reflektorai reménytelenül hasogatták a hódrapériát. Hirtelen fene öklelés dobta meg a furgont. Az apa ellentartott a kormánnyal, de hasztalan, minél jobban tekert a szél ellenében, annál megállíthatatlanabbul csúszott a semmibe. Kisubul aludt. Bátyja könnyezett, s azon volt, hogy elcsavarja a fejét az ablak felé, de mindhiába. Az apa elkeseredetten káromkodott. Aztán…

Megzavarodva mentem sakkozni. A végjátékot gyakoroltuk jóindulatú tanárunkkal. Sokadik nekigyürkőzésre sem tudtunk rájönni a megoldásra. Nehéz feladványokat hozott az öreg. Láma még kapizsgált valamit, de én koncentrálni sem voltam képes. Kisubul ákombákomai szaggatták a fejem. Egy egyszerű gyaloglépés néha meghaladja a fantáziát. Ráadásul valami furcsa dolog történt. A király kétszer is feldőlt, mintha erős szélfúvás sodorná el. Kikerekedett szemmel néztünk egymásra. Aztán elütöttük valami marháskodással e túlvilági legyintést. – Biztos Botvinik kísértete… – tódította nevetve falábú mesterünk. – Nem bírja a mai töketlenkedésteket… Röhögtünk, ha kissé fásultan is…

Egy árny kapaszkodott vissza a töltésre. Odalenn oldalára dőlt, horpadt vaskaszni. Szabadon futó kereke még pörög. Benne két test. Köröttük csupafém vázak, keretek. Hideg, gyilkos szorítás. A nagyobb korpusz összecsavarodva nyögdécsel. A kisebbik nyaka ott szakadt a két kocsi karfája között. Szájából egyenletesen szivárog a vér…

Lehettünk vagy százan a falusi temetőben. Az intézetből négyen utaztunk le: Döni, Ungcsi, én meg a kissé pityókos igazgató. Mi hárman a szobatársai voltunk Kisubulnak. Persze Nagyubul is eljött, miután valahogy összefércelték, drótozták, gyógytornálták a kórházban. A sír szélénél állt a kocsija. Mi vele szemben sorakoztunk. Döni és Ungcsi a Meyrákban. Nekem hoztak egy lócát. Az igi mögöttünk dülöngélt, s árasztotta nyakunkba a cefreszagot. Néha, imbolygása közepette, stabil pontot talált satnya vállainkon. A pap szomorú beszédet mondott, a kántor Istennek csikorogta dalait. A búcsúzó hangyanép ámenei pecsétekként döndültek. Nagyubul hegyesszögben előredőlt. Bepárásodott szemüvegével úgy festett, mint egy szomorú ufó. Egyenletesen hullott széltől kusza hajára a hó. Már kis fehér sipka kerekedett rajta, csipkés, akár egy ünnepi sábeszdekli. A lapátolás előtt még volt egy feladatom. Játékvödörnyi hamut öntöttem a koporsóra. A fekete pernye megmintázta a tölgyfára rátelepedő havat. A mélyben – vibráló szememnek legalábbis úgy tűnt – apró hangyakatonák kezdtek rohangászni, és testükkel óvón fedték a koporsó felszínét. Csattogtak a göröngyök. Ubulmama elájult. Bele a hóba. Döni és Ungcsi elröhögte magát. Vinnyogtak az úgy-ahogy visszanyelt gurguláktól. Tulajdonképp be voltak tépve, csak eddig jól tartották magukat. A gyásznép megvetően bámult ránk. Az igi vállainkat veregette, induljunk, szégyenletes ez a viselkedés…

– Itt van ezerkettő!

Bridzs úgy gördült ki az ajtón, mint egy győztes hadvezér, mint egy szagot kapott dolgozó, ami a tetem felé lódul.

A hamburgerfoltos képet a rajzzal díszített boríték mellé tettem egy dossziéba. Jól megfért abban Bridzs mindent betöltő, félfamentes mása és egy koporsóforma elektromos kocsi, amelynek kereszt volt a dzsojsztikje…