SZIKRA JÁNOS

Anyatudja

 

Bordám alatt csorba harang

kalimpált az egyedüllét hajnalán az üres ágyon –

követ főztem,

levesembe kapcaszagú idegenek köptek,

elhülyültek álmaim,

hiába sikáltam költők arcával az arcom,

kaszton kívüli maradtam,

mert páriának éreztem magam.

Elég volt, igen,

de hová az élére vasalt nadrágköltemények

s a hímzőráma kedélytelen közönyéből –

a hazug torkok szájszagából hová?

Elindultam,

a kocsma volt az utcám,

fillérekért vetkőztem a kirakatban verset

a magány falán szétkent lelkek városában.

Belém gyűrűzik minden út,

az emberféreg fostos belsejébe.

Kifordítva is csak én,

a felnövekvő nemzedék riasztó példája leszek,

de mit látnak majd az utódok,

ha rám néznek a szorongás vitrinéből –

kitől fognak elrettenni

anyjuk érett tokaszalonnája mellett?

Apjuk fonnyadt vigyorától?

Ki szólítja meg

az ismeretlenek fölött virrasztó kápolnavirágot?

Amit ők,

amit én még nem tudok:

anya tudja, apa tudja,

anyatudja,

anyatudja.

 

 

Rokonok

 

Nem akarok más életet élni,

ha más halált nem választhatok.

Rokonaim múltamból is kiutáltak volna,

de én örökre ott,

ahol a bácsalmási árokparton

lábamra üt a csalán

s kotlós-anyám százfelé fut értem.

Pedig én közülük való vagyok.

Talán ezért léptem ki a jóindulat bűvköréből,

az idomító ostorpattogásból –

őket utánozhattam volna csak,

hol születésem estjén

fölragyogott már előttük

a ravatalom is.

 

 

Széjjelnézel a jövőben

 

Maradj itt,

a megnyomorítottak mellett.

Van szívedhez szegődött társad,

ne várd: történjék végre “valami” –

amíg moccanni tud az öregujj vagy a földgolyó,

általad történik a történet ma is.

Csak a te fiad örökítheti vissza a múltba

Dávid király homlokát,

most vagy csak ember pár évig,

gerincedet még nem filézték ki

egészen az ínyenc kannibálok.

Maradj így,

talán most jó,

esetleg jobb is,

szerelmed ablakot fényesít a létrán,

te pedig széjjelnézel a jövőben,

hogy újra társaidra láss.

 

 

 

 

 

BOTÁR ATTILA

A kráter egén

 

Tűlevelű percek suhogása fogadja a megtért,

nyűtt hazaszállót. Élt lelke sivár lomokon,

képek zagyva kevercsén, kazlain alkonyi cséplés

hangjainak. Csupa nyers, tétova várakozás

most, hogy a tér tömegén lendült át: rongyba-csavart lét

gőzétől szabadult orra hiába feszül –

Nem támad rikitó, harsány kupacával a bomlás,

s nincs születőben a kés áldozatért, sem a füst

nem kíséri (parányok üres buzgalma) idáig.

Erdély földutain szégyene csillapodik.

Mint a kerék – s patavert por a pünkösd ünnepe múltán

alkonyi színt ülepít, nyelveket és röpülést.

Húrrá vékonyodó gyökerét kifeszíti a pannon

nyárfaderékig, akár ajzana íj-ideget.

Éneke otthonosabb ott, merre a szőke, a barna

víz hagy zöld nyomokat. Délre törő folyamok

zsoltárába vegyült szava, fészke-hagyó hegyi hellén

torkából kiszökő szíve a kráter egén

lüktet, s kérleli tűlevelű perc hajladozását:

“Mondd nevedet, Gyönyörű! Várd be tekintetemet!”

Tér soha, eddig idő ér csak, csupaszítva a trachit

kúpjait, áfonya-méz íze ragadja meg úgy,

hogy csőrébe madár veszi, s oldalazó suhanással

röpteti csillagokig földre-talált mosolyát.

 

 

Napfényszerű folt

(Holényi Zsuzsa emlékére)

 

Az ég kalászából mért éveiddel

ha alkonyul hány csillag is ébred,

s az a kevés, amit a föld bilincsel

nevét veszítve lesz ösztövérebb –

 

fogyatkozássá dúsul így világod,

s a szó csak annyi: szereped levált,

ne hagyd szemed a képen, úgyse látod,

hogy lényed átfénylik egy új határt,

 

s ha nézelődnél: ösvénytől eloldón

napfényszerű folt: sorsod visszacseng

idéznek még a fák, gyökértelent,

 

elemivé és arctalanná folyton,

s ugyanaz van ott fent is ami lent:

halál utáni méltóság a lombon.

 

 

 

 

DUKAI ISTVÁN

Imádság virágvasárnap

 

Segíts meg engem, jó fegyelem, nehogy

Káromkodásig zülljön az indulat!

Vedd el borom, nem kell a mámor:

Nincs kegyelem ma a szép szavakra.

 

Aszkézisedben még igazabb legyek,

Mert elveszett minden, csak a vers maradt,

Kőgörgető ritmus parancsa:

Mondani azt, ami mondhatatlan.

 

Virágvasárnap van ma, alig hiszem:

Latrok vonulnak, lám, diadalmasan.

Tépett olajfa nézi sírva,

Sír Jeruzsálem is oldhatatlan.

 

Gyász ez, nem ünnep. Gyász, ami készül itt.

Baljós madár – rázkódik az égi lomb,

Forgács pereg, Naptól hunyorgok:

Ez az idő kinek ácsolódik?

 

S próféciáznak aljasul új urak,

Rég ismerősek, s zúg a pojácahad,

Hogy lesz igazság, lesz itélet.

Nem szakad úgysem a firmamentum.

 

De stációzni megfeszitett után

Rendelve embertől hamis áldozat.

És kell-e, bárki útra verjen:

Járja-e úgy, ahogyan mi járjuk?

 

Virágvasárnap van ma, alig hiszem,

Hogy elveszett minden, csak a vers maradt,

Kőgörgető ritmus fegyelme:

Mondani azt, ami mondhatatlan,

 

Hogy nem sokáig bírja a száj, a szív

Országgal alkuvók kofanyelveit;

Mi az enyém, s mi az, mihez nincs

Már se jogom, se közöm maholnap.

 

Rosszak vagyunk, hát jó ügyedet tekintsd,

Világosítsd meg nagy bajaink okát,

Urunk, hisz általad vagyunk, s nem

Lesz, akiben te magad lehetsz még!

 

 

Bronzban

 

Fullad a május zöld viharában,

Szenved az élet, nincs kegyelem.

Szentmise zúgat ünnepi kórust,

Látni lehet, de hallani nem.

 

Omlik elém pünkösdi harangszó,

Érce körülfoly, elnehezít.

Csak aki jó, az jó az egeknek:

Áldozatom – már az se segít.

 

Tombol a május, istene nincsen,

Árad a van-nincs vad közein;

Ily tehetetlen még sose voltam.

Térjetek észre, kedveseim!

 

 

Beleégjen

 

Rám nyitott nyár véregü katlanában

Itt ülök perzselt idegekkel; árnyam

Füstkutyája zöld tujalángra nyíhat:

Nem megyek innen.

 

Elporoz, fut talpam alól a föld is,

Rég üres léptek megafonhuzatban;

Gépszirének torka szakadjon: én nem

Mozdulok innen.

 

Itt talál atlanti szelekkel az ősz,

Majd esője eltakarít. Törött ar-

codba, országom, szomorúan arcom

Még beleégjen.

 

 

 

 

 

SELMECI GYÖRGY

Gondolatok Kelet-Európáról

Hommage á Emanuel Swedenborg

 

1.

 

Talán baleset történt a Pokolban,

Ördögi arcú bányászokat mentenek ki a

Sejthetetlen mélyből.

A Pokol más részén kárpitozott

Koporsókat készítenek elhunyt,

Zöld üzletembereknek.

És a sötétben egyre nő a makadám utak

Hossza, azon zörögnek kordékon a

Megítélt lelkek.

Minden gyönyörű. A Sátán nem használ óvszert,

Önfeledten párzik szeretőjével, egy

Nőstény éjjeliőrrel…

 

2.

 

A Mennyekben tizenhárom óra huszonöt

Perc van, ízes leveseket tálalnak a jó

Magaviseletű rászorulóknak.

Valami Mária énekel negédes dalt az

Arcüreg-rákról. A lakók már túlestek

Minden kitüntetésen és lelkesülten tapsolják a

Terepszínű gyermekhalált.

Kék az egyetlen csillag fénye. Furfangos angyalok

Játszanak gumibotosdit és ősz hajú bronzszobrok

Nőnek a homokból,

Korhű balettruhában pedig világgá szaladnak a

Mosolygó pénzváltók…

 

 

Levél a korinthusziakhoz

 

1.

 

Az ablakokat bemeszelték.

Egy vécében vérzik egy matróz.

A nyitott ajtón át felhőkben jönnek be a darazsak,

Fullánkok ezrei.

Várnak rám a Bírák.

Elveszik a cipőmet, az alsónadrágomat,

Valamennyi igazolványom odavész.

 

2.

 

Isten eljössz végül

És rózsa illatú ujjaiddal

Megfojtasz a szobámban.

Így leszek halott.

Aztán kék ruhás kislányok

Kerekeznek szerteszét

És leesik egy rigó.

 

 

 

 

 

SZIGETI LAJOS

József Attila öröksége

 

A Dunánál, Országház árnyékában

a gondolkodó szobrát idézem.

Csomópontja világváros zajának

ez a csönd e történelmi téren,

int bronzfényű, mártír államférfi,

más a rendszerváltást számon kéri.

 

A fékevesztett szárnyaskerék-idő

roncsol – teremtőnk féltékeny volna?

Utcák névadó védőszentje is ő –

“Hazám”, “Nagyon fáj”, “Eszmélet”, “Óda”…

“Szépség koldusa”, mit ad a mának?

Lehet a mű “megtartó varázslat”?

 

Néhány nagy ívű gondolat megmarad

– újjáépült hidak sodró árban,

nem lélekvesztők, ahol a part szakad –

háború dúlt és diktatúrákkal

külső ellenség, belső árulás,

globális tőke – kizsákmányolás.

 

Nehezebb lett a múlt, e gyors jelenben

mind a tudás fáját fosztogatja,

a csillagközi tér sem ismeretlen,

csak e föld lesz meddő, lakhatatlan,

vagy fordul a honfoglalók sorsa –

közös álmunk: egy új Európa.

 

 

 

 

 Ven-ji látta / kinéz fönn az angyal / a

lombbá-tépett üres ablakon / látta hogy a

napok célkeresztjén / egyetlen jel süt át

az arcokon

 

Dél volt akkor / dél a fosztott kertben /

s egy flóta sírt a fák mögött / de kínnal

vert / s a délibábos rétet / fölfalta a

szárnyat tépő köd

 

Kilépett hát néma önmagából / mezítelenre

vetkezett az arc / s a pillák mögé záródó

világból / egyszerre kizuhant

 

S ajtók lengtek / tárva-nyitva álltak / és

belépett / és tudta nincs sehol / a kert az ég

a pineák sörénye / a tenger árnya künn

a házfalon

 

Csupán a hangot nem feledte Ven-ji / a

hullámot mi örökké csaholt / a dűnéket / az

elemésztett mécset / s merülőben azt a

csónakot

 

Egy szőke asszony hívta ott / s a csöndön

az angyal ahogy érte áthajolt / úgy múlt el

hogy tudta már a sorsa / egy béna isten

hibbant álma volt