“Az a lengyel, aki utolsó előtti kötetem Kalendárium című ciklusát figyelmesebben elolvasta, felfedezhette, hogy poétikájában meghatározó a klasszikus verselés. Ki lehetne azonban a megmondhatója annak, hogy a közvetítő láncszem itt Berzsenyi Dániel volt? Mégpedig az ő Horác című verse” – mondta a magyar költészet lengyelországi fogadtatásáról 1986-ban Bohdan Zadura.

Azt megemlíteni, hogy Petőfi neve és költészete már a XIX. század második felében a magyarság rokon értelmű fogalma lett Európában, közhelynek számít. Tudjuk, Arannyal együtt milyen meghatározó befolyással volt az irodalmi pályán induló kiemelkedő szlovák költőre, Pavol Országh Hviezdoslavra, míg Ady Endre számos közép-európai kortársára, így többek között a kiváló román költőre, Octavian Gogára és a horvát íróra, Miroslav Krležára egyaránt hatott. Az, hogy a XX. század utolsó negyedének elején egy fiatal lengyel poéta költészetének kiteljesedéséhez éppen Berzsenyi Dániel járuljon hozzá, talán meglepő lehet.

Amikor az 1970-es évek első felében Bohdan Zadura a magyar költészettel ismerkedett, aligha gondolta, hogy közel harminc év elteltével – bizonyos vonatkozásban – ugyanaz a szerep hárul rá Lengyelországban, mint Magyarországon az általa fordított és személyesen ismert Nagy Lászlóra, akit a verselő magyar fiatalok jelentős része akkor, a hatvanas-hetvenes évek fordulóján költői példaképének, mesterének vallott. Az induló lengyel poéták körében ma Bohdan Zadura örvend a legnagyobb elismertségnek. Szinte minden kritikusa kiemeli azt, hogy fiatalabb pályatársainak nem kis hányada őt tekinti mesterének, pedig napjainkban nem divat a tekintélytisztelet, sőt inkább az idősebbek iránti bizalom hiánya a jellemző.

A kilencvenes évek irodalmi életében elfoglalt rangját pontosan érzékelteti a neves esztéta, Grzegorz Tomicki, aki Zadura utolsó kötetének, a Madárinfluenzának a méltatását az alábbi sorokkal kezdi: “Valamikor frankóbb volt. Az ember azt hallotta: »Zadura«, és már el is felejtette a nevet. Az embernek korlátozott az emlékezőképessége, s így szükségszerűen válogatós. Nem magától az, hanem azért, mert ő sem tudja kivonni magát a külső hatás alól. Mert amikor még egyszer megüti a fülét a »Zadura« név, akarva-akaratlanul megjegyzi. Ebből még semmi sem következik, de végül sikerül egy versét elolvasnia. És – akkor már nem az ember, hanem az olvasó – imígyen szól magában: de jó volna egy »Zadura« a polcon, a saját tulajdonomban.”

Bohdan Zadura a fiatalok közötti népszerűséget illetően olyan költőket követ a sorban, mint amilyen az 1950-es évek végén Andrzej Bursa, az 1960-as évek végén Rafał Wojaczek, egy évtizeddel később pedig Edward Stachura volt. Zadura azonban nem “kaszkadőrléttel” és halált provokáló sorssal érdemelte ki a fiatalok megtisztelő és reá többletfelelősséget rakó bizalmát, hanem a nyolcvanas évek derekától megjelenő verseivel. Ez jelzi teljesítményét, hiszen éppen a rendszerváltozás utáni évtizedről mondják, hogy az a kultúra, az irodalom s különösen a költészet dögszagát árasztja magából. Merthogy a nagy magánosításból leginkább a humán értelmiség maradt ki, s a színre lépő új politikai elit vagy az azt négyévenként felváltó korábbi nem viseltet különösebb megértéssel és belátással a kultúra iránt, amit legföljebb csak költségvetési teherként érzékel.

Bohdan Zadurának éppen azt a helyzetet, emberi létállapotot sikerült költészetében megjelenítenie és velünk szembesítenie, amelyben élünk: roncsolt mindennapok, roncsolt tudat, roncsolt érzelem, roncsolt nyelv. Az ötödik hatalmi ágazat terrorja ellen kell napról napra küzdenünk, de mind erőtlenebbek vagyunk. Létezésünk legszűkebb tere, a lakás, legyen bár zöldövezeti vagy lakótelepi, városi vagy falusi, torz szentély. A televíziós készüléknek nevezett házi oltárt groteszk nézőtérként székek, fotelek, házi papucsok, sörösüvegek veszik körül, s a világ fölött repülő pilóta-angyalnak tarthatja magát az, akinek a távirányító készülék a kezében van. Zadura eddigi talán legjobb vagy legjelentősebb, de korunkat illetően mindenképpen legfontosabb kötetének, a Madárinfluenzának a nyitóverse éppen A pilóta, avagy a távirányító tévedése, amely a felelőtlen mozdulat, a permanens bambultság következményeit villantja elénk. A következmény: katasztrófa. A távirányítót markolászva az emberiség naponta követi el egy-egy felelőtlen mozdulattal a katasztrófák milliárdjait:

A tévé előtti testi-lelki tespedésnek, tespedtségnek tartozéka a napilap – (mint Zadura írja, a bulvársajtót csak a papír minősége különbözteti meg az köznapitól) –, a hetilap, különösen a női magazinok, amelyek bornírt hírekkel, cikkecskékkel, nyelvtanilag hibás mondatokkal árasztják el azt, akinek való világát a lelkével együtt felzabálja a megannyi televíziós való világ show, rejtvényműsor, szappanopera. Ezek hatósugarában, sugárzásában az ember élete az élet paródiájává, látszatéletté válik.

Bohdan Zadura e paródiaéletet írja le legújabb kötetében, amelynek egyik legkiemelkedőbb, mondhatni, az egész ezredfordulós korszakot jelképező verse az Ikea-koporsók. E költeményt Zadura egyik kritikusa, Tadeusz Pióro az 1989 utáni Lengyelország legfontosabb politikai versének tartja. “Látszólag nem érinti a politikát – írja ő –, de ha úgy vesszük, hogy a politika nem pusztán az, amit a politikusok mondanak és tesznek, hanem mindig jelen van ott, ahol a hatalomról van szó, akkor a címbeli Ikea megszűnik kizárólag üzletnek lenni. Az Ikea az 1989 után elkezdődött gazdasági rendszerváltozás emblémája, azé a változásé, amely e politikai döntéseket megalapozza. Az Ikea mind a fogyasztói kultúra fejlődésének, mind a nemzetközi tőke szerkezetében való lengyel részvételnek az emblémája…”

A fogyasztói társadalom kényszere látszólag kellemesebb, mint a szocializmus hiánygazdaságáé, de – ha más-más módon is – mindkettő demoralizáló. A reklámok, a parttalan választék, a csomagolás diktatúrája kevésbé fáj, mint a proletárdiktatúra megannyi bornírtsága, de hosszú távon szétrombolja, lezülleszti az embert. Ráadásul azon kaphatjuk magunkat, hogy az orwelli “új nyelv” rokona a célirányos fecsegésnek: a globalizációs világnyelvnek. A küzdelem persze, ha kevéske eséllyel is, de még tart ellene. A lírai alany a meglevő kulturális értékekbe kapaszkodik. A Ford vörös és fekete színe előhívja belőle Stendhal regényét, s a megfilmesített változat főszereplőjét, Gérard Philippet. A Julien Sorel előtt álló “választék”, választási lehetőség valóságos tartalommal bír: pap legyen vagy katonatiszt? A múlt, a történelem azonban ma már nem a személyiség, az egyéniség megerősítését segíti, hanem az árukiválasztásról hozott vélt személyes döntésben játszik szerepet. Ahogy Ariadné is abban segít, hogy az áruspolcok útvesztőjében el ne vesszen a költő:

Zadura a tömegtájékoztatás, a sajtó, a reklámok, a cégtáblák és az underground kultúra pozdorjanyelvéből építi fel groteszk világa, pontosabban a csak szarkasztikus humorral elviselhető groteszk világunk nyelvezetét. A költő látszatéletünk valóságos jeleneteit írja le valóságos személyekkel, valóságos utalásokkal. Az olvasó élete is ilyen jelenetekből tevődik össze; így a közlő és a befogadó szituációi és nyelve áttetszenek egymáson. A legnicai csata című poémának például minden hőse valóságos személy. Nem az 1241 áprilisában Legnica mellett, a tatárok ellen halálos sebet kapott II. Henrik sziléziai hercegről van szó, hanem a sziléziai irodalomszervező Artur Bursztáról, az általa 1996-ban alapított Legnicai Kikötő elnevezésű költői fesztiválról. Az 1997-es fesztivál éppen egybeesett a tömegeket közönyösen hagyó lengyelországi választásokkal. A költői kikötő egymással versengő matrózai, Bohdan Zadura, Andrzej Sosnowski, Marcin Baran, Marcin Sendecki és Tadeusz Pióro kiábrándultságukban a választás napján eljátsszák a választási képviseletet: egyikük szavaz – ötük nevében.

Sajátságos, hogy az 1981 végén elrendelt hadiállapotnak, a nyolcvanas évek lengyel valóságának leghitelesebb költői dokumentumaként a lengyel kritika ma már Zadura Csend című poémáját idézi. Az apa elvesztését kiváltó döbbeneten, csöndön áttetszik az a kollektív sokk is, amelyet a hadiállapot bevezetése után a lengyel társadalom átélt:

Zadura, aki tudatosan távol tartotta magát a politikától, a hetvenes-nyolcvanas évek föld alatti mozgalmaitól, most a korszak legfontosabb “politikai” versének szerzője lett. (Egyébként a 2001 előtt született Madárinfluenza című vers is napjainkra érvényes, pontos leírása a nagyvilágban zajló politikai eseményeknek.)

A Csend poétikája, a jambusokban és páros rímek ölelésében sorjázó veretes sorok révén egy teljesen más költőt ismerhetünk meg, pontosabban azt, aki valójában az igazi Zadura. Az 1945-ben született és 1968-ban a Varsói Egyetem filozófia szakán végzett költő diákéveiben egyik megalapítója és mindvégig meghatározó képviselője volt a kortárs lengyel költészet úgynevezett újklasszikus, pontosabban klasszicizáló irányzatának. Amfórás tájakon címmel 1968-ban megjelent első kötetének versei beszédesen jelzik költészetének e korszakát.

A mítoszokhoz, az emberi kultúra ókori hagyományaihoz való programszerű kötődés nem azt jelentette, hogy a klasszicizáló áramlat képviselői koruknak gőgösen hátat fordítva, egyszerűen a múltba sáncolták volna el magukat. A (szocialista) jelen múlékonyságot szolgáló praktikumai és praktikái által lerombolt vagy jobb esetben megkérdőjelezett művészi értékeket akarták a jövőbe átmenteni. Évek múltán ezzel az örökséggel felvértezve indultak, hogy birtokba vegyék az örökkévalósághoz kiindulópontnak tekintett goethei pillanatot. E megújulás kezdetét jelzik Zaduránál Búcsú Ostendétől címmel 1974-ben, illetve Kis múzeumok címmel 1977-ben napvilágot látott verseskötetei. Regényeiben, novelláiban is a ma újszerű, de emberileg elfogadható birtokbavételének folyamata kísérhető figyelemmel. A költő-filozófus Zadurát elsősorban az emberi boldogtalanság és a lehetséges boldogság közötti terület érdekelte vagy érdekli.

Az ember mai tetteinek, gesztusainak, szavainak mitikus, mitologikus sugallatot tulajdonít. Számára a legbanálisabb történetnek, a gyarlóság villanásnyi jeleneteinek szereplői is szorongó, kiszolgáltatott istenségek. Komolyan veszi őket. Ahogy munkáját is alázattal végzi, ám önmaga értékének tudatában. Sem önmagát nem ismétli, sem másokat ismételni nem akar. Eredendőségre, eredetiségre való törekvését vehetjük akár művészi hitvallásnak is. E kimondatlan hitvallást – amely minden művész számára természetes –, úgy érezzük, a papíron is sikerül megvalósítania. Vállalkozásának stílusbeli gazdagodását jelzi a hetvenes évek verseiben is már búvópatakként meg-megjelenő groteszk és irónia.

Első kötetének versei alapján figyelt fel rá az 1970-es évek elején lengyelországi kiadásra szánt magyar költészeti antológiát összeállító Kerényi Grácia. Zadura így vallott erről az 1980-as évek végén kelt egyik levelében: “Tizenöt évvel ezelőtt annyit tudtam a magyar költészetről, amennyit honfitársaim többsége tudott. Márminthogy Petőfi Sándor magyar költő. E tömör ténybeli számvetésben a magyar szakot végzetteket vagy szakosokat sorolom a kisebb részhez, s ezzel biztos, hogy már ki is merítettem a kisebb hányadot. Amikor annak idején levelet kaptam Kerényi Gráciától, aki arra kért, hogy fordítsak le három verset (egyet Bornemisza Pétertől, egyet Rimay Jánostól és egyet még valakitől) az Állami Kiadóvállalat (PIW) gondozásában készülő antológia számára, megfordult a fejemben – szeretném elfelejteni, de nem tudom –, hogy jó dolog-e egy szépreményű poétának magyar verseket fordítani, vajon e pótszerként ható szellemi foglalatosságot nem szenvedi-e meg frissen kivívott tekintélyem. A Magyarország iránt érzett rokonszenv, amelyhez az a hiú becsvágy is társult: megmutatom, hogy tisztességgel megfelelek a feladatnak, döntött arról, hogy igent mondtam a felkérésre. Amikor az első három vers után további verseket – Áprily Lajos, Juhász Gyula, Tóth Árpád, Szabó Lőrinc költeményeit – kaptam fordítani, az a bizonyos kezdeti a priori felsőbbrendűségi érzésem szétporladt, s kezdetét vette a máig tartó kaland… Úgy vélem, hogy az antológia kapcsán bennem végbement változás nem mondható kivételes jelenségnek. 1975-től, vagyis a Magyar költészeti antológia megjelenésétől a lengyel poéták és az olvasók körében valamiféle szellemi divat lett a magyar költészet.”

Zadura számára máig az maradt. Az eltelt harminc év alatt elkészült, és jelenleg kiadásra vár a költő magyar életművének antológiája, amely több mint hatvan magyar költőt mutat be a XVI. századtól napjainkig, Bornemisza Pétertől Zsille Gáborig.

Életművének nemcsak “fordítások” tárgyszó alatti részében jelennek meg a magyar versek. Saját költészetének magyar ihletforrása is rendkívül gazdag szellemi ásványanyagokban. Nem a puszta udvariasság diktálta neki, amikor 1986. július 20-án az alábbi szavakkal mondott köszönetet Szíjártó István igazgatónak, az Eötvös Kollégium által biztosított háromhónapos ösztöndíjért: “Fájó szívvel válok meg az Eötvös Kollégiumtól. Ezen kijelentésből következik, hogy a Ménesi úton töltött napok számomra maradandóan hasznosak voltak…” Hogy milyen hasznosak a magyar kultúra számára is, azt Bohdan Zadurának 1990-ben Átvilágított fényképek címmel megjelent “magyar verseskötete” bizonyíthatja.

Bohdan Zadura egy, a lengyelországi léptékkel mérve, alig közepes nagyságú városban, Pulavában él. Ott, ahol Adam Kazimierz Czartoryski – Varsó mellett – a lengyel–litván állam legjelentősebb irodalmi központját alakította ki a felvilágosodás korában. A híres palota még ma is áll, de irodalmi centrumjellege megszűnt. Két évszázad múltán a város szélén, a magyarországi arányokhoz képest tágasnak mondható lakótelepi otthonban szerveződött, teremtődött újjá.