1983-ban, már a román–szovjet viszony teljes megromlása után jelent meg a Don-kanyart megjárt Gellért Sándor A magány szikláján című verseskötete a bukaresti Kriterion kiadónál. Ebben olvasható A magyarok háborúja című elbeszélő költemény, melyből átvettem a frontra induló magyar bakák hangulatát pontosan tükröző idézetet. Ugyanebben az évben, de Budapesten jelent meg a Sára Sándor és Csoóri Sándor Pergőtűz című, sokrészes televíziós sorozata alapján készült könyv, mely a második magyar hadsereg hatvanhárom egykori katonájának visszaemlékezését tartalmazta az 1943. januári voronyezsi katasztrófáról, majd az azt követő tragikus visszavonulásról. Az utóbbi kötetet nyomban ezután, központi politikai döntés alapján visszavonták a boltokból, és csak öt év múlva árulták újra. Az esemény is jelezte, hogy a magyar honvédség második világháborús szereplése milyen sokáig számított “kényes témának”, melyben a korabeli politika, a tárgyilagos megközelítésre törekvő írókkal és történészekkel szemben is fenntartotta magának a jogot az értékelésre. Mégis, a hetvenes évek végére már érezhetően felébredt az igény arra, hogy ne ideológiai sémák figuráit, hanem hús-vér embereket lássunk a második világháború idején a náci Németország oldalán hadba vonult magyar honvédség tagjaiban: de ennek kielégítéséhez, a valóban neuralgikus problémák tárgyalásához még hosszú ideig hiányoztak a megfelelő források, illetve feldolgozások.

Ungváry Krisztián A magyar honvédség a második világháborúban címmel figyelemre méltó, hiánypótló művet írt a magyar honvédség második világháborús alatti harcairól. Végig kísérte a katonák tevékenységét 1941. június végétől, egészen Németország kapitulációjáig, 1945 májusáig. A szerző saját bevallása szerint kiemelten foglalkozott “azokkal a kérdésekkel, amelyek az eddigi munkák során héttérbe szorultak”. Törekvése, vagyis hogy új nézőpontokból, a kényes jellegük miatt eddig elhallgatott vagy felületesen érintett kérdéseket tárgyalva újra meg kell írnia a magyar hadtörténelem legutolsó, jórészt még ma is csak hézagosan ismert fejezetét, messzemenően jogosult volt, s állíthatjuk, eredményes is. Mindaz, ami a Szovjetunió megtámadásától kezdve történt honvédeinkkel a rendszerváltásig “ideológiai szűrőn” keresztül és csak töredékesen jutott el a hazai közvéleményhez, de azóta is burjánzanak a különböző apologikus interpretációk. Elég, ha ezek közül csak egyet, igaz, a legabszurdabbat említjük, mely szívósan fel-felbukkant az utóbbi években. Ezek szerint Magyarország “a zsidóság érdekében” lépett be a második világháborúba, ugyanis vezetői Hitler szövetségeseként több esélyt láttak a magyar zsidók megmentésére, mint ha semlegesek maradunk, aminek következtében a németek nem 1944. március 19-én, hanem már vagy két évvel előbb megszállják az országot…

Ungváry tudatosan kerül olyan, fontos, vagy kevéssé jelentős epizódokat, melynek könyvtárnyi, tudománytalan irodalma van. Néhány mondatot szentel, azt is csak a lábjegyzetben, annak a kérdésnek, hogy provokáció volt-e a kassai bombázás 1941. június 26-án, mely után Magyarország egyoldalúan “hadiállapotban lévőnek tekintette magát”. A tömérdek vitát generáló, mert a felelősség áthárítására alkalmas ügyről, mely már Bárdossy László miniszterelnök népbírósági tárgyalásán felmerült, logikus álláspontot foglal el: mivel Kőrösmező és Rahó térségében kétségtelenül szovjet felségjelű gépek bombáztak, ugyanakkor feltehetőleg Kassán is, és nincs kizárva, hogy csak véletlenül tévedtek magyar felségterület fölé. Ez azonban mindenképp csak ürügy volt arra, hogy belépjünk a Szovjetunió elleni háborúba, melyre a honvédség vezérkara már hosszabb ideje készült, a politikusok többsége pedig világnézeti és taktikai megfontolásokból helyeselt. Egyetlen mondatot szentel ifjabb Horthy István balesetének: többet, ha jól belegondolunk vállalt történetírói feladatába, nem is érdemel a történet, a kialakult és szívósan továbbélő legendák ellenére sem.

Ungváry nyilvánvalóan tisztában volt azzal, hogy kiváló, mégoly terjedelmes könyvében nem térhet ki a magyar honvédség tragikus történetének 1945 utáni fejezeteire, melyek a harci cselekmények lezárulásával, a második világháborús vereség egyenes következményeként folytatódtak. Ezek közé tartozik a magyar hadifoglyok históriája is, melyet a szerző legföljebb célzások formájában érint, de ezért nem lehet neki szemrehányást tenni: a probléma tárgyalása már átvezette volna az 1945 utáni politikai fejlődés problémáihoz, tekintettel arra, hogy az utolsó magyar transzportok csak 1955-ben (!) tértek haza a Szovjetunióból.

A két világháború közötti magyar honvédség alapjait Horthy Miklós 1919 őszén alakult “nemzeti hadseregében” vetették meg. Ennek vezetői, a szegedi “tizenkét kapitányok”, mindenekelőtt Gömbös Gyula, szoros kapcsolatban álltak a befolyásos antiszemita szervezetekkel, meghatározó befolyást gyakoroltak a trianoni szerződéssel szigorú fegyverkezési és létszámkorlátok közé szorított honvédség belső szervezetének kialakítására, egész szellemiségére. Elég, ha csak utalásszerűen jelezzük: az 1939. évi II. a munkaszolgálat bevezetéséről rendelkező törvény, melyet a második zsidótörvény “sodrában” fogadott el a parlament, meglehetősen régen érlelődött: koncepcióját már az Ébredő Magyarország 1920. január elsejei száma közölte. Ez különböző gazdasági és társadalmi követelések mellett azt is tartalmazta, hogy “katonai szolgálatot rangfokozat elérése nélkül, kötelezően teljesítsenek a zsidók”.

“A magyar honvédség vezetése támogatta a zsidótörvényeket. A vezérkar különböző osztályai számára a ’zsidókérdés’ 1937-től (!) állandó téma volt. Figyelemreméltó, hogy az említett osztályok többsége általában szigorúbb rendelkezéseket követelt, mint amit az éppen tárgyalt törvény elrendelt. Ezen a véleményen volt maga a vezérkari főnök, Werth Henrik is. Konszenzus uralkodott arról a kérdésről, hogy a zsidókat ki kell zárni a katonai szolgálattal járó kedvezményekből, de ’zsidóvért a keresztények rovására’ kímélni nem szabad. Az is elfogadott volt, hogy ’olyan emberektől, akiket a jogok nagy részétől megfosztunk, nehezen lehet elvárni, hogy kötelezettségeiknek eleget tegyenek’. Ezért szükséges a zsidókat zárt rendben életveszélyes feladatra beosztani”, írja Ungváry. Randolph L. Braham találóan hívja fel a figyelmet arra, hogy a munkaszolgálat embertelen rendszere, mely elvben a különféle “megbízhatatlan elemek” (nemzetiségiek, politikai nézeteik miatt ellenfélnek minősülő hadkötelesek) ellen találtak ki, de a gyakorlatban zsidóellenes intézményként működött, a náci Németországénál és az általa megszállt, illetve vele szövetséges összes országénál humánusabb rendszer volt. Célja ugyanis nem egyértelműen a fizikai megsemmisítés volt. A magyar honvédség vezetői ugyanis nem tudtak és nem is akartak lemondani a zsidók munkaerejéről, s azt, legalábbis Magyarország német megszállásáig, sőt, még utána sem akarták átengedni a németeknek.

Az a szélsőjobboldali beállítottságú, Imrédy Bélával, Endre Lászlóval sőt, Szálasi Ferenccel is szoros kapcsolatokat ápoló katonai apparátus, amely a magyar honvédséget a második világháború folyamán kényszerpályán tartotta, és az utolsó pillanatig meghiusította az átállást, a vezérkarban székelt: innen irányították például a legénységi állomány ideológiai nevelését, politikai meggyőzését. Sajnos, Ungváry könyvéből semmit nem tudunk meg például a Honvédelmi Minisztérium propagandaosztályának tevékenységéről, mely amellett, hogy nyilas szellemű anyagokkal látta el a nyilvános sajtót, aljas irományait röplap formájában terjesztette a honvédség állományában, s bőven juttatott belőlük a keleti frontra is. Kelenváry László “Harc a belső ellenség” című, az otthon maradt honvédfeleségeket megrontó, zsidók ellen uszító írását magam is idéztem A gyűlölet vetése című munkámban, de csak azért, mert utólag másutt publikálták. Nehéz felmérni, hogy a honvédség tagjai, akiknek központi utasításra csak a nyilas lapokat kézbesítették a hadszíntérre, hány ilyen és hasonló irományból “tájékozódhattak”…

A magyar honvédség keretében zajló háborús munkaszolgálatot mindenképpen érdemes több szempontból megközelíteni, illetve több szakaszra bontani. Kár, hogy Ungváry ezt nem tette meg, ami hiányérzetet kelt, annak ellenére, hogy rendkívül érdekes veszteségi adatokat és dokumentumokat tesz közzé a témáról. Röviden szólva meg kell különböztetni a hátországit és a keleti fronton teljesített munkaszolgálatot (1942 nyarától 1944 tavaszáig). Persze itt sem volt mindegy, hogy a harcoló csapatokhoz osztották be a MUSZ-osokat, vagy Ukrajnában, de a hátországban dolgoztatták őket. A fronton minden a parancsnokon, illetve a keretlegénységen múlt: sajnos, többségüket átitatta az antiszemitizmus, és a szörnyű körülmények teljesen elvadították őket. Ez volt a “mozgó vesztőhely”, ahol néhány hónap leforgása alatt századokat gyilkoltak meg úgy, olykor az SS Soderkommandóinak közreműködésével is, hogy alig maradt belőlük hírmondó. Figyelemre méltó tény, hogy a magyar katonai vezetés egy része, amikor erről tudomást szerzett, fellépett a kegyetlenkedés ellen: ismeretes, hogy másokkal együtt mit tett ez ügyben Nagybaconi Nagy Vilmos honvédelmi miniszter. Azt azonban én sem tudtam, hogy még Jány Gusztáv, a második magyar hadsereg parancsnoka is hadparancsot adott ki “Magatartás-idegen hadseregbeliek erőszakoskodásával szemben” címmel, a visszavonulók számára. Ez felhatalmazta a keret tagjait, hogy fegyvert használjanak a németek és az ukrán önkéntesek ellen, akik a zárt alakulatban haladó zsidókra támadtak, és legyilkolták őket. Más, sokkal elviselhetőbb volt a helyzet a belső munkaszolgálatban, mely 1944 márciusa után menedék volt a deportálások elől a férfiaknak, ahogy ezt Reviczky Ádám ezredes, aki Erdélyben a behívásokat intézte, fel is ismert. A harmadik szakasz a nyilas államcsíny utáni munkaszolgálat volt, amikor Magyarország is hadszíntérré vált, s újra és központi utasításra, de főként helyi kezdeményezésre, tömegesen végezték ki a munka végzésére alkalmatlan zsidókat, köztük Radnóti Miklóst is.

Ungváry részletesen foglalkozik a magyar megszállás történetével, a honvédség részvételével a holocaustban, illetve a partizánvadászatban. Ez a könyv igazi érdeme és újdonsága, tekintettel arra, hogy az eddigi hadtörténeti munkák szinte kizárólagosan bizonyos harci cselekményekkel foglalkoztak (a Gyorshadtest 1941 nyári és őszi harcaival, illetve a második magyar hadsereg pusztulásával a voronyezsi áttörésnél és az 1944–45-ös magyarországi hadműveletekkel), viszont következetesen hallgattak a magyar megszálló erők ukrajnai tevékenységéről. Márpedig a magyar honvédség politikai és mindenekelőtt technikai okokból, gyenge fegyverzete és a gépesített szállítóeszközök hiánya miatt mindenekelőtt megszálló erőként jött szóba a német hadvezetés számára: ez volt a honvédség, illetve az alakulatai mellé rendelt munkaszolgálatos egységek fő feladata Ukrajnában, a frontvonalak mögött. “Nem közismert, hogy a II. világháború folyamán, a Szovjetunió területén több mint félmillió négyzetkilométeren magyar csapatok láttak el megszálló feladatokat. A magyar katonai hozzájárulás fontosságát jelzi, hogy a magyar megszálló alakulatok a keleti fronton az összes német megszálló katonaság létszámának mintegy 20–25%-át tették ki”, írja Ungváry, majd megállapítja: “A magyar megszállás története még 60 évvel az események után is a háború sötét foltja.”

Ahhoz azonban, hogy a Wermachtnak alárendelt magyar megszálló erők, a helyi lakosság és a partizánmozgalmak viszonyairól tárgyilagosan beszámolhasson, Ungvárynak el kellett mélyülnie a politikai kérdésekben is. Mindenekelőtt arra a ma is vitatott, de kielégítően senki által meg nem válaszolt kérdésre kellett legalább hozzávetőleges választ keresnie: mi volt Hitler kitűzött célja a Szovjetunió megtámadásával? Ehhez a célhoz lehetne ugyanis csak viszonyítani a megszállás “eredményeit”, melyeknek megvalósításában a magyar honvédség is, erejéhez mérten, részt vállalt. Csakhogy a megszállt ukrajnai területeken folytatott, katasztrofális és ugyanakkor ellentmondásos német politika lehetetlen helyzetbe hozta a magyar honvédséget.

“Minden jel szerint a náci politikai célokról még a legfelsőbb német hadvezetés tagjai között sem uralkodott egyetértés. Ezt a magyar összekötő tisztek is tapasztalták, és kizárólag Szombathelyinek címzett, szigorúan bizalmas jelentésekben közölték.” Sajátos módon a német “polgári” közigazgatás és az élén álló Erich Koch német birodalmi komiszár próbálta meg a gyakorlatba átültetni Hitler tébolyult elképzeléseit. Ők végezték Ukrajna “indiai típusú” gyarmatosítását, és ez az apparátus hajtott végre olyan esztelen intézkedéseket, mint a “szolganépnek” tekintett ukránok középfokú iskolarendszerének felszámolása.

De a Wermacht egyes vezetői már 1942 tavaszára rájöttek arra, hogy az Einsaztkommandók által addig alkalmazott módszerek (a hadifoglyok tömeges irtása, a kollektív megtorlás, a komisszárok azonnali kivégzése) a partizánmozgalom feléledéséhez vezetnek, ugyanis arról győzik meg a megszállt területek lakosságát, hogy a német uralom még pusztítóbb, mint a sztálini terror. A magyar megszálló erők olyan területekre kerültek, ahol már többé-kevésbé végbement a helyi lakosság által támogatott holocaust, de ahol már fellángoltak a partizánmozgalmak, melyeknek harcosai sem bántak sokkal kíméletesebben a polgári lakossággal, mint a kommunista vagy a náci pribékek. Minden esetre Ungváry igyekszik megvilágítani a magyar megszálló csapatok közreműködését a zsidók legyilkolásában is. Hangsúlyozza, hogy a honvédség közreműködése másodlagos volt ugyan, de nem jelentéktelen (azzal, hogy átadta a “piszkos munkát végző” német és ukrán alakulatoknak a letartóztatott áldozatokat), és tényekkel cáfolja azt a még ma is széles körben elterjedt nézetet, hogy “a magyar katonák nem tudtak a borzalmakról”.

Legalább ennyire kényes kérdés a magyar megszálló csapatok viselkedése a polgári lakossággal szemben: erre vonatkoztak az MSZMP “illetékeseinek” legfontosabb kifogásai a nyolcvanas évek elején a Pergőtűz dokumentum-filmsorozat, illetve a belőle készült kötet ellen is. Érthető, hogy a megkérdezett veteránok a “szépre” a lakossággal való viszonylag harmonikus együttélésre, sőt, szerelmi kapcsolatokra is emlékeztek az ukrán lányokkal és fiatalasszonyokkal.

Sajnos, volt a magyar megszállásnak egy másik, kegyetlen oldala is, a partizánvadászatok és a fellángoló partizánmozgalomra adott “válaszok”, a tömeges megtorlások. Más erőszakos cselekmények abból a tényből következtek, hogy a rosszul ellátott magyar honvédek és a vezetés által magukra hagyott katonák a fegyver birtokában rekviráltak, sőt, fosztogattak is. Ungváry idézi a magyar megszállókról alkotott véleményt, a 102. dandárhoz beosztott német összekötő tiszt tollából: “A katonák szolgálat során tanúsított fegyelme kifogástalan. Másképp áll azonban a helyzet a lakossággal kapcsolatos magatartásukkal. Mindennapos fosztogatások, gyakran előretartott fegyverrel, bántalmazások, megerőszakolások olyan méreteket öltenek, hogy az komolyan veszélyezteti a német Wermachtba vetett eddigi szilárd bizalmat.” Ungváry találóan fűzi hozzá a lehangoló helyzetképhez: “A helyzet elfajulásának elsődleges oka a politikai ellenőrzés teljes hiánya volt: a megszálló hatóságok a kapott parancsok elszabotálása vagy a kegyetlenkedések eltűrése és támogatása között választhattak”.

A magyar honvédség második világháborús tragédiája részben abból is következett, hogy a katonák rosszul, korszerűtlen eszközökkel voltak felszerelve, például jórészt első világháborús fegyverekkel és lófogatú szállítóeszközökkel vonultak hadba. Mindehhez járult a politikai és a katonai vezetés által sokáig tagadott tény, hogy Magyarországnak 1941 júniusáig semmiféle konfliktusa nem volt a Szovjetunióval, a lakosság pedig semmiféle tapasztalatot nem szerzett a bolsevizmusról. (AZ 1919-es kommün 133 napja addigra feledésbe merült, emlékét a propaganda nem tudta fenntartani.) Szombathelyi Ferenc vezérkari főnök mindezt úgy fejezte ki Keitel vezértábornagynak, aki 1942. január 20-án Budapestre érkezett, hogy a magyar katonai részvétel növelését sürgette: “ellentétben Finnországgal és Romániával, amelyeknek területi követelései vannak a Szovjetunióval szemben, Magyarország »tisztán ideális javakért harcol«”.

A motiváltság hiányát tették szóvá a harctéri magyar parancsnokok is, akik “beadványaikban állandóan visszatértek arra a megállapításra, hogy a katonák többsége teljesen vagyontalan földműves és munkás, és ezért nem érzi úgy, hogy vesztenivalója lenne, sőt vagyoni helyzetéből adódóan a szovjet propaganda sikerrel szólítja meg őket”. Sajátos módon éppen akkor jött meg, legalábbis ideiglenesen, a honvédség harci kedve, amikor a Horthy Miklós, illetve a katonai és politikai vezetés egy része felismerte a háború kilátástalanságát, és ha habozva és ellentmondásosan is, de elkezdte kutatni a “kiugrás” lehetőségét. Amikor a szovjet hadsereg, melynek brutális viselkedéséről, illetve a kommunizmus természetéről a magyar katonák közben már elegendő tapasztalatot szereztek, elérte, illetve átlépte a magyar határokat, ugrásszerűen megjavult a magyar honvédség katonai teljesítménye, és a Magyarország területén vívott harcokban, legalábbis a körülményekhez képest, erős ellenállást tanúsított. Ebben fontos szerepet játszott, hogy Hitler, minden előzetes várakozással ellentétben, rendkívül komoly és korszerű erőt mozgósított Magyarország védelmében: legjobb páncélos hadosztályait vetette be, melyek a világháború során az utolsó német támadásokat épp a Dunántúlon hajtották végre. Ilyen viszonyok között az előkészítetlen kiugrás Horthy Miklós részéről eleve kudarcra volt ítélve, amit utólag is tükrözött az a felmérés, amit Gosztonyi Péter végzett az emigrációban élő magyar katonatisztek körében. Eszerint 1944 októberében 78 százalékuk (!) a szovjetekkel kötendő fegyverszünet ellen foglalt állást.

Joggal tehető fel a kérdés: milyen okból vált a Kárpát-medence 1944 végétől 1945 márciusáig német szempontból a háború fő hadszínterévé, ahová ebben az időben a Wermacht erősítéseinek legnagyobb részét küldte? Miért segítették hatalomra a németek a nyilasokat, akik addigra minden tömegbázisukat elvesztették, és már nem voltak több, mint egy rögeszmés őrült által vezetett csőcselék? Mindez Hitler részéről olyan irracionális döntés volt, amit a történetírás alig vesz tudomásul. Ungváry megpróbál válaszolni a kérdésre, amit érdemes idézni, megjegyezve, hogy bizonyára más okok is közrejátszottak: “Hitler jól sejtette, hogy a szovjet–angol–amerikai szövetség igen törékeny alapokon nyugszik, és abban reménykedett, hogy e szövetség szétesését az Alpesi erődnek kiépített osztrák területen kivárhatja. Realitásérzékére jellemző, hogy az Alpesi erőd csak térképen létezett. A lengyel–germán síksággal szemben a Kárpát-medence elvesztése ennek a fiktív erődnek az elvesztését jelentette volna”.

Erre a tébolyult logikára nemhogy 1944 márciusában, de még októberében sem lehetettek felkészülve azok a politikusok és katonák, akik a magyar honvédség átállásának, a román és a finn példa követésének a lehetőségét keresték. Nem voltak tisztában azzal, mik a szándékai Sztálinnak a csapatai által elfoglalt Magyarországgal (és a nyugati szövetségesek, akikkel a Kállay-kormány titokban kapcsolatba lépett, sem adtak erről még felvilágosítást sem, nemhogy garanciát). Azt sem tudták, hogy Németország, az egyetlen nagyhatalom a térségben, melytől korszerű fegyvereket és technikai támogatást lehetett remélni, összeomlásáig rabja maradt a Hitler által megtestesített náci tébolynak. Így a magyar honvédség, a polgári lakossággal együtt végső soron teljesen értelmetlenül hozta meg az áldozatait. 1941 és 1945 között 340 ezer katonai és 590 ezer polgári személyt vesztettünk el (ebből kb. 450–490 ezer volt Ungváry szerint zsidónak minősülő civil és munkaszolgálatos, más források reálisabbnak tartják a mintegy 530 ezres számot).

Ungváry már a Budapest ostroma című, nagy sikerű munkájában bizonyította, hogy van érzéke a hadtörténelemhez, s azon belül a harcászathoz. Hitelesen rekonstruálja a különböző szintű parancsnokok előtt álló alternatívákat, értékelni tudja döntéseiket, illetve azok végrehajtását. Pontosan elemzi a szovjet hadvezetés által elkövetett stratégiai hibákat (Debrecen környéki páncélos csata, taktikai kudarcok Budapest ostrománál, stb.) Erre azért képes, mert legtöbb történész elődjétől eltérően hosszabb ideig kutathatott a német katonai levéltárakban, elsősorban Freiburgban, Berlinben és Koblenzben. Így adatait összevetheti a “másik oldal”, mindenekelőtt a szovjet hadsereg harcairól töredékesen rendelkezésre álló forrásokkal, melyeknek nagy része is már a Szovjetunió összeomlása nyomán került nyilvánosságra. (Az 1956-os emigráns, hadtörténész Gosztonyi Péter 1999-ban meghalt, így neki jóval kisebb mértékben adatott csak meg ez a lehetőség.) Értékeli a szovjet, a magyar és a német hadvezetés teljesítményét, és tárgyilagosan írja le a Kárpátok védelmében és a Magyarország területén vívott harcokat, bár hallgat az 1944. szeptember második hetében zajlott “tordai csata” egy szégyenteljes epizódjáról. Ekkor a “visszafoglalt” Nagysármáson, Dél-Erdélyben máig tisztázatlan körülmények között, 126 magyar ajkú zsidót gyilkoltak meg a magyar honvédség tagjai. Az ügyben a kolozsvári népbíróság 1946 tavaszán politikai jellegű tárgyalást tartott, melyben, anélkül, hogy a tényleges felelősséget megállapította volna, a második magyar hadsereg hatvanhárom tagját ítélte el, többeket távollétében, halálra.

Lehet, hogy egyesek vitatkozni fognak Ungváry olyan megállapításaival, hogy például a megszállás alatt “a két diktatúra között őrlődő, kényszerből partizánná vált lakosság egyszer az egyik, másszor a másik oldalra állt”. Én mégis úgy vélem, csak ez a fajta, a források ismeretében kialakult, tárgyilagos megközelítés alkalmas arra, hogy képet nyújtson a magyar honvédség és a magyar társadalom 1941 és 1945 között lejátszódó tragédiájáról, melynek sebeit még ma is hordozzuk magunkban.

Napjainkban nálunk divatos szociáldemokratának lenni – legalább is verbálisan. S közben a korlátlan szabadpiacot isteníteni s a szabadságról hadoválni. Pedig az eredeti és valódi (munkás) szociáldemokrácia nem a maximális profit dicséretéről vagy éppen a “rászorultsági alapon” való segélyezésről szól(t). Az – minden inkoherenciája és belső harcai ellenére – egy tiszteletre méltó, a szegényeket felemelni és emancipálni akaró mozgalom és ideológia volt, amelyet főleg kezdeteiben, a nagytőke és a nagybirtok elleni harcos fellépés jellemzett.

Az ideológiai gyökerek ugyan általában univerzalisztikusak voltak (főleg a marxizmus révén), de a szociáldemokrácia gyakorlatát mindig a történelmileg kialakult nemzeti keretekbe helyeződés határozta meg. Amely már csak azért sem lehetett másként, mert a munkavállalók élet- és munkakörülményei, mentalitása és gondolkodása is aszerint alakult, s ellenfeleik (ellenségeik) is a helyi viszonyokból nőttek ki. A szociáldemokrácia valóságos nemzetközisége ezért mindig inkább csak teoretikus tételezés volt.

Ezt is s azt is szépen bemutatja Loppert Csaba könyve, hogy a XX. századi európai baloldal történetében oly nagy szerepet játszó marxizmus viszonylatában is milyen sokszínű volt a valódi szociáldemokrácia története. Hiszen a nagy viták csaknem mindig a körül robbantak ki, hogy hogyan lehet vagy lehet-e egyáltalán (Bernstein) a valláspótló “tudományos” ideológia, szerint alakítani egy nagyra nőtt és változatos körülmények között működő mozgalom (napi) politikai gyakorlatát – vagy sokkal inkább a reális “kihívásokra” kell válaszolni.

Ebben a nagy vitában kimagaslóan értékes nemzeti megoldás született a svédeknél, akiknek eszméi azonban periferikus földrajzi helyzete és nyelvi elszigeteltsége valójában csak a skandináv közegben hatottak. Hogy jelentőségük óriási lehetett volna, azt a második világháborúban náluk menedékre lelt Brandt és Kreisky későbbi, svéd “jegyeket” mutató kiegyensúlyozott politikája mutatja.

Külön érdekes témakör a valódi szociáldemokráciában a politika és a politikai párt, valamint a valódi szakszervezetek viszonya, amelynek angol, skandináv–német és dél-európai formáiról is alapos képet kapunk. Valószínűleg itt rejlenek a valódi érdekvédelmi szociáldemokráciának a gyökerei. Nem véletlen az, hogy a svéd modellben a politika olyan eszközként szerepel, amely egy pillanatra sem tévesztheti szem elől saját társadalmat szolgáló szerepét. Mindez azonban nem ment át igénytelen pragmatizmusba. A svéd szociáldemokrata vezetők és gondolkodók többsége (Branting, Wingforss, Erlander stb.) tudatosan “kapitalizmuson” vagy a piacgazdaságon belül fogalmazta meg azt, hogy a profitérdek nem lehet az élet és az emberek diktátora. Ezért aztán mindig értelmesen tudtak együttműködni az értékkonzervatív polgári pártokkal.

Ellentétben a dél-európai modellel, ahol a kiélezett világnézeti (kultúrharcos) álláspontok s a töredezett, főleg a családi (rokonsági) viszonylatokra épülő struktúrák a jellemzők. Ott alig voltak képesek a szociáldemokraták a kompromisszumokat jelentő nemzeti szolidaritásos gyakorlatra. Annál is kevésbé, mivel ebben a közegben a kommunista radikalizmus sokkal nagyobb súlyú volt. Így aztán az itteni szociáldemokrácia csak a “sikerkövető” európai integrálódásban válik majd igazán tényezővé. Sikereik azonban gyakran csak a megosztó politikai ügyesség alkalmazásának vagy az ellenfelek saját szétzilálódásának a következményei.

Külön “képlet” az angol “labour” szociáldemokrácia, amelynek a mély angolszász individualizmus és ideológiaellenesség következtében még a “szocialista” jellege is kérdéses. Nem véletlenül itt született meg az a “blairizmus”, amely Amerikából importált politikai-hatalmi marketingtechnikákkal mára már tulajdonképpen teljesen kiüresítette, illetve liberalizálta a szociáldemokráciát. A “harmadik út” valóságban neoliberális tézise az angol szociáldemokrácia történetéből szervesen nőtt ki, mint az is, hogy a másik oldalán a bolsevizmus közelébe jutó radikalizmus ágált gyakran. A kontinentális (német) szociáldemokrácia átgondolt szervezettségének hiánya “logikusan” vezetett el a magát a győzelemben feladó szociáldemokráciához.

Persze a “német világ” poroszos rendezettsége sem fedhette el – Loppert Csaba személyesen és forrásai alapján is tisztán látja ezt – az elmélet és gyakorlat “fegyelmezettségben” is tisztázatlanul hagyott kérdéseinek tragikus következményeit, amelyek nemcsak a nácizmus hatalomra jutásában, hanem a kommunizmussal szembeni, sokszor ingadozó álláspontban jutottak szerephez. A német modell sikerességét persze a német társadalom tartós, csak napjainkban felbomló hatékonysága alapozta meg. S az évtizedeken át folyó tulajdonképpeni Kautsky–Bernstein-vita is eldőlt Bad Godesbergben 1959-ben, amelynek következtében a sokáig kísértő szélsőbaloldali radikalizmus is marginalizálódott.

Nagyon fontos eleme a könyvnek az a “vonulat”, ahol a szerző az önfeladást eredményező (neo)liberalizálódással szembeni érdekvédelmi tradíció nyomait keresi, s ezt érdekes módon a “déli”, a korábbi időkben széteső jellegű szocializmusban lelte fel, ahol persze nem véletlenül a ma is fellelhető szegénység és nagy egyenlőtlenségek miatt nem lehet a neoliberális piaci hókuszpókuszt hitelesen előadni, amelyet – egy ideig – sikeresen lehet megetetni a “nagy jólétű” északi országok munkavállalóival. A piaccá alakítandó társadalom neoliberális hazugságát persze nemcsak a francia értelmiségi (“balos”) szocialisták, hanem az évtizedes nem konfrontatív politikát űző svéd szociáldemokraták is elutasították. De az Amerikától katonailag és politikailag évtizedekig függésben élő európaiak nagyon nehezen tudnak ellenállni az angolszász divatnak. A thatcheri neokonzervativizmus bornírtsága, a józan, a korábbi ésszerűtlen szocialista munkavállalói mohóságot ellensúlyozó elemei ellenére, valójában nem a szociáldemokráciát fenyegeti, hanem az egész nagy teljesítményű, de ezért nagy igényű európai munkakultúrát és civilizációt!

Loppert Csaba könyve fantasztikusan informatív alkotás. Mindazoknak ajánlható, akiknek nincs idejük arra, hogy napi politikai szinten kövessék Európa változásait, ugyanakkor azonban igényük van arra, hogy megértsék a fő motivációkat és az európai ellentéteket. Mindez sokat segíthet a magyar paletta értelmezésében is, hiszen a magyar szellemi életet sokszor a gondolattalan importőrök tematizációs törekvései jellemzik. Kritika nélkül – tehetnénk hozzá.

Az európai XX. századot meghatározó szociális konfliktusok egyik mindenkori autentikus résztvevőjéről, a szociáldemokráciáról nagy, szép és hiteles képet kapunk Loppert Csabától. Különösen fontos ez nálunk, ahol – mint jeleztük – hemzsegnek az állítólagos, önmagukat illetően azonban tudatlan és/vagy hamisító “szociáldemokraták”. Egy szép európai és – tegyük hozzá – 1948-ig vállalható magyar tradíció megismerése nagyon hasznos lenne az egész politikai elitnek és társadalomnak ahhoz, hogy lassan és tudatosan tudjon értékelvűen a baloldalon is tájékozódni.