MAGYARI BARNA
Arc poetika
József Attilának
verset fűzök a gomblyukamba
mégis lötyög rajtam a világ
fejemtől ágyékomig hölgyek
pásztázzák az észak–dél irányt
az idő mindenről határoz
a pillanat folyton szűk vagy tág
bőröm sokasodó ráncain
elszivárog a fiatalság
huzallá sodródik a nyálam
hangtól szóig vezet áramot
nyugalom és remegés között
vibrálnak a rövidzárlatok
hangsúlyfáradás ellen mások
vérérre fűzik a szesz fo
kátmíg engem hathatós mámorba
csupán a zord valóság nyom át
nálam más a presszó a kocsma
lényemből az értelem ha szól
kétfülű koponya-korsómban
akár a friss sör habzik a sor
az álnokság páncél-ingét pár
halandó nehezen szokja meg
ám kit még mér a jellem-méter
az már nem ember csak balek
alkuk nélkül elviszik hitünk
a boldogság többnyire magáz
testünkből közösen lakmároz
a lobbanó hév s a fojtó láz
egyedül kimondom mit érzek
de mások előtt csak agy vagyok
nincsen pártfogó szántás paraszt
e korban a hiányok nagyok
foszlik a munkás teste énjét
széttalicskázzák a fellegek
kijárási tilalom nincsen
az élő bármikor elmehet
majom kezeli majmolásunk
bitangok közül a jó kileng
s szívünk aranyló kalászait
végleg lekaszálja majd a csend
már nem nagy az ember lelkünk a
pénz számára idegen elem
piacgazdaságban áruvá
vált a szellem és a szerelem
Ami a nyárból megmaradt
saját birtokom ez a hústömeg
testemen körbe bőr-kerítések
otthonom e tér hol honom az ész
s bárhonnan jövök magamhoz érek
bennem könnyedén indul a semmi
a hiány négyütemű motorja
ezernyi tűvel szúr a végtelen
mikor kényszerből megyek vigyorba
ágyban kocsiban s költői sávban
legtöbbet mindig egyedül voltam
de hölgyek hordták belém a gyönyört
ezért lelkemben emberi nyom van
emlék-tócsáktól fröccsen most az agy
ebből a nyárból csupán ez maradt
Nagyszalonta lágy simogatása
s egy nő forrósága a szív alatt
Ösztönök orsója pörög
gondunk van az öltözettel
bő a nyűg s szűk húsunk vászna
lelkünk pedig örökké csak
a gyönyör gyolcsában járna
kötőgépként kattog szívünk
vénánkban nyikorog a rög
a gének áttételein
ösztönök orsója pörög
könnyen készül a gonoszság
valaki szüntelen kavar
motyog rotyog odakozmál
a lét kondérban a magyar
alkotó fajta az ember
a földön élet-por kering
a mindenséget smirgliként
csiszolják képességeink
jó volna ha megfoganna
a költő összes fogalma
s a szeretet vírusába
álnok énünk belehalna
A hétköznappantalló
mikrohullámú sütő helyett egy
idézőjelbe rakom vacsorám
halványpirosra grillezi énem
távoli asszony közeli magány
a vers tülljén próbálom át
szűrnia végletekben gyöngyöző hazát
Szalontának s a Körös-Sárrétnek
nem az íze az élménye hat át
egy grammnyi időzsírban egyre több
az öregedés kalóriája
mohón nyeljük az éveket s rajtunk
a változást mindenki jól látja
bőröm alatt is folyton öltözök
de vajon meddig passzol még reám
a hétköznappantalló két szára
a beteljesülés és a hiány
VÁRI FÁBIÁN LÁSZLÓ
Jégangyal
Görömbei Andrásnak
Irgalmas, hűvös este van,
a szélben jégangyal suhan.
Jaj jégszívének, jaj neki!
Röptét lézerfény követi.
Mint jégmezőn a jégvetés,
megered szívemben a kés,
páros pengével üti át a
hibernálódó éjszakát.
Szökkenjetek fel, keljetek,
atyánk szeméből jég pereg,
jégtermést hozott almafánk,
jégkölyköt vetett hű kutyánk,
jégfegyvert s vitézt szór az ég –
nem volt még elég, kell-e még?
Húsvéton át, s a májuson,
fel a Rajnán, a Níluson
az Egyenlítőre tart a had –
még van miért, hát védd magad.
Vizeink hátán jéghegek,
jégdögök testén jéglegyek.
Elébb a véknyát, a szemét! –
Jégnyüvek másznak szerteszét.
Ne irtózz, ne légy úgy oda,
fertőtlenít a fagy foga…
Nem tudni, melyik féltekén
Amnéziában élek én,
mi végre szültek, nem tudom,
jégvirág minden bánatom.
Van valahol egy jégtanyám,
aggódó eszkimóanyám.
Víg álmából még felrivall,
de fókaugatás már a dal,
s a hajdani igény oly kicsi!
Sokunk a szebb jövőt hiszi,
s áldásban bízva küldi át
idegen ágyába asszonyát.
Járhatok én a tengeren,
azt az egy leányt nem lelem.
A varázsige itt mit sem ér.
Csak az ölelés… Csak a vér!
KISS DÉNES
Táviratok
1
Kitüntetés – szíven lövés
díszlik a kabáton –
A víz tükrén fénynevetés
és megrengő várrom
mint tükörkép emlékezés
Haza kell találnom
2
Ez az ország nem álmodik
Nem is tud a nagy ricsajban
Csak tévét bámul és mozit
Már nem övé se föld se ég
Korsó sör lett a messzeség
Nem is sejti mi baj van
3
Ez az ország szunnyad tesped
Nem is lesz már soha álma
Magyarban a magyar mélyen
alszik jóvátehetetlen
és cudar az ébredésben
hogy alvása is hiába!
Ködben
Köd van december és vasárnap
de szürke és hétfői arcú
A házak gézbe ködbe kötve
A kövek is vacognak fáznak
Köd van december vak vasárnap
Péntek vagy szombat sűrű köd van
Ünnepnek nyoma sehol nincsen
A kopott beteges hétköznap
szakállas arca félrebillen
s az fáj ami mind e mögött van
Köd van december vert vasárnap
Mintha Babits verselne csöndben
csak kicsit nagyobb fegyelemmel
merengne moccanatlan ködben
és nézne időntúli szemmel
Köd van december és vasárnap
Már a haza is láthatatlan
Árnyékok sincsenek csak árnyak
egymást árnyalják keservesen
minden halott amire vártak
Ember? Isten? Amire vártak?
Ki tudja ilyen nyirkos ködben
ahol a szürkeség szitálgat
A csontokban is összegyűlik
kemény sötétje éjszakáknak
Honnét tudnám hogy Judásnak
hányféle vad hatalma van még?
Kinek fáj hogy igazság nincsen?
Agyban és szívben semmi emlék
s az isten is eltűnt a ködben
Hatalom
Ahogy felépül gőgre ricsajra
és tolvajlásra ez a hatalom
megsüketül mind aki hallja
s vakul is tömeges emberalja
nekik üvöltöződik föl magasra
a nyomorító zagyvaság-torony
Bábel összezavaró késői sarja
mára agy és szó összekavarva
felszínen habzik csatornák alja
hazugság fröcsköl falakba arcba
ahogyan magát mocsok lovalja
képernyőkön hirdető
oszlopokonképmutatás tör föl magasba
s közben kezdenek égig nőni
a nyomor felhőkarcolói
s tisztesség sem lehet oltalom
Kérdezlek szegénység magyarja
elprolisodott rongyos buzgalom
meddig nőhet a butító torony?
Meddig gyaláznak élve-halva
s marad foglárod bankok kamatja
s gázol kertedben bankók tankja
és tapos földbe sanda hatalom?
Tudd meg végre hogy ki akarja
Hiszen hozzá visz tőled is a nyom
Ott mélyül a cipője talpa
emberképeden és a sorsodon
Eltiportként magamra hagyva
most már későn írom-zokogom
t
emetőknek sem lesz magyarjaha csak nem eszmél ősi magasba
mind aki volt és lehet rokon
s kinek szívében egyetlen vagyon:
hogy ő a világnak élve és halva
legutolsó elszánt magyarja
és küzd erős hitet sugallva
határon túli szent végvárakon!
SULYOK VINCE
Egyszer itt éltem én is
A legjobb az lenne talán,
s talán a legkívánatosabb is:
feloldódni a tengervíz ölelésében,
beletűnni, örökre beleveszni
a kéken homályló ködökbe,
a vízek mögötti párákba,
igen: a tenger szépségesen üzenő
zöld hullámaiba,
ebbe a nyugtató örök zúgásba.
A partszegély arany homokján
lábnyomaim maradnának csak – egy időre,
míg az újrázva partra szaladó
habtarajok ki nem törölnék, ki nem mosnák
ezeket is, utolsó biztos jeleiként annak,
hogy én is éltem, hogy itt éltem én is,
itt járkáltam ebben az aranyló sugárözönben,
itt ragyogtam a mediterrán parti tájban
szívemben életőszi bánatokkal
és furcsa, mert még ritkább, örömökkel –
itt éltem hát, és innen
vesztem bele a morajló vizekbe,
a dörgő hullámzásba, idegen
partok alatt, ahol négy-öt lábnyomnyi
jel se marad utánam hátra a homokban.
Fénykép a padról
Váratlanul fénykép került elém
a padról, ahol ülni szoktunk,
ahol pár éven át oly számtalanszor ültünk
estébe hajló alkonyatokon,
nézve a napot hegyek mögé lebukóban,
nézve a holdat fölezüstlő tornyok ormán.
De e fényképet itt arról a kopott padról
mintha valaki retusálta volna:
mert ott van ugyan alatta a város,
ott a számtalan háztető, t
orony,s a pad mögött még ott áll a fa is,
a tömött lombú, terebélyesen
s az emlékkő is, a sír is,
körül pedig az öles várfalak –
de hova vesztünk le róla mi ketten
(a képről is, a padról is),
hova szállt tova maga az Idő,
ifjú éveink ideje hová tűnt,
a be
nnünk egykor égő vágy mivé lett,mivé a remény, várás, vágyakozás?
Gyenge kép ez, rossz kép ez: fekete-fehér,
holott a pad emléke színekkel teli,
hisz színekkel lobogtak ott az órák!
Ámbár a kép egymódon igazat mutathat,
hiszen utánunk készült már, aranyló
diákévek, a
mi időnk után.
Hova lett?
hova lett sárga pongyolája
világlott tőle a szobája
s leginkább éppen akkor
mikor magáról levetette
hova lett ugyan hova lehetett
melyik fiókba is tehette –
s hova lettek maguk az évek is
hova maga az élet is
a sárga szín helyett már szinte csak
feketét látok
feketét látok és halált
s a halál: átok
csak pongyolája sárgasága
győzhetne ezen a halálon –
de ugyan hova lett
való volt-e avagy csak álom?
KISS JUDIT ÁGNES
Közös suttogásra
Lenn a víz alatt a mélyben,
ahova nem ér, nem ér a hang,
lebegsz az űrben ezüstfehéren,
akár az űrben, lenn a mélyben,
ahova nem ér semmi hang,
csak az szól, mit ott kiad
a vér, egy hangszer, amint lélek…
hová nem érnek a fények,
csak az ragyog, mi ott fakad,
ott a mélyben egymagad
átlátszó gubóba szőve
(mint a póknyál, rádtapad),
magad vagy önmagad őre,
magad magadon lakat,
mozdulnál, de ott a mélyben
nincsen hátra, nincs előre,
abban a végtelen térben
aki ahol volt, ott marad,
nincs búvár, ki leszáll érted
oda a mélybe, s elragad,
elnyeli minden reményed
a víz – sötét és hallgatag.
Biztató
ha már nem lehetsz szabad,
védjen a rács, a lakat,
minden fájdalom ellen
magadból emelj falat.
tanulj meg hinni abban,
hogy ebben a darabban
a mellékszerepben is
rád méltó feladat van.
s ha kard és vért nélkül kell
helyt állnod viadalban,
maradj lovag a tiszta
erényben és a dalban.
s ha minden út lezárva,
se volt semmi hiába,
mindennek megbocsátva
költözz a valóságba.